*Mi ez az érzés, mely körül járja minden egyes porcikámat? Nyugtalanul tudok pillantani arra az alakváltóra, aki ki tudja mennyi ideig az egyetlen egy tulajdonomat ellopta. Szabad nekem most fájdalmat, és csalódottságot éreznem? Nem tudom, hogy mit is kellene éreznem, s azt sem, hogy mi ez az érzés. Fájdalmas érzéssel tölt el, s némileg mintha talán..dühöt is éreznék. Megrázom fejemet, hogy a körülöttem lévőkre koncentrálni tudjak. El kell temetnem magamba mélyen mindezeket. Túl kell tennem magam mindezen, mert itt nincs senki, akit érdekelné, hogy miért nézek így rá. Ezt az érzés csupán én érezhetem, s senki más. Habár, nem kéne ilyen felelőtlenül gondolkodnom e felől. Nem tudhatom, hogy mások mit érezhetnek. Bele láthatok ugyan a testükbe, hogy lássam szívük, vagy szervezetük működését; de nem láthatom azt, ami a lélekben zajlik. A lélek egy olyan mágikus valami lehet, amelybe senki sem láthat bele. Vagy is..talán azok igen, akik szeretik egymást. Nekem azt hiszem, ilyen személy még nincs. Nincs senkim, akit szerethetek, s ő viszont szeret engem. Nem láthatok bele sajnos ebbe a mágikus, s mindenki által nagyra értékelt dologba. Ettől kissé sivárnak érzek mindent. Idegennek érzem ezt a világot magamnak. Úgy érzem, mintha pillanatok alatt elnyelne a föld, s kitaszítana magából. Mert nem kellek sem élőnek, sem a holtnak, ki magányban "éli" napjait. Nincs anyagi hasznom, ezen a földön. Nem nyerhetem el az örök habok bársonyosságát, hogy lelkem megnyugodhassék. Nem mártózhatom meg a sötét tengerben, hogy az ádáz hullámok a veszélyek sikátorában pusztítsanak el. Lelkem nem nyugodhat, de meg sem halhat. Csak vagyok ebben a világban. A fölém tornyosuló épületek, ez esetben a piramis falai pedig tökéletesen gondoskodnak arról, hogy eltörpüljek mellettük. Egy parányi porszemnek érezzem magam ahhoz, hogy boldogtalan nyugalmam ne nyugodhasson. Csupán lehetek ebben a nem létező világban. De mi végre is volnék itt? Miért hozta úgy a sors, hogy a szilánkok berepedezzenek, s kapjak még egy esélyt a kegyetlen sorstól? A sors nem kegyetlen. A sors egyszerűen csak az önön cselekedetünk egy kicsiny, ám meghatározó mágia fonala. Jobb, vagy bal lábon kezdünk el táncolni rajta, valójában nem számít. A szál csak akkor fog elszakadni, ha a halál eljár fejünk felett. Addig teljesen mindegy, hogy végül is hogyan tesszük meg a lépéseket. Legalább is én nem vagyok az a személy, aki tudná, hogy nem mindegy miként tesszük meg ezeket a lépéseket. Nem tudom mi a különbség jobb, vagy bal közt. Egyet tudhatok csupán. Szeretnék olyanná válni, mint ők. Ők igazán erősek, ők tettre készek. Ők nem riadnak meg, ha a szakadék peremén állnak, s boldogan ugranak a mélységbe, mert valami oknál fogva mindig túl élik. Én nem élném túl...
Bennem sosem volt meg, s talán sosem lesz meg az, mi naggyá tesz, s majdan felemel. Ez a világ sosem lesz az enyém annyira, hogy ismét a talajon állhassak. Legalább is addig nem, míg múltam nem válik a jelenné, és nem határozza jelenem a jövőt. Addig soha nem fogok biztos lábakon állni, egyedül soha sem. S midőn számomra nem adatik meg a társ, mint tényező; így talán nem is fogok stabil lábakon állni.
Egy nehezéket érzékelek a zsebemben, melyre egészen halkan felsóhajtok. Még utoljára rá pillantok az alakváltóra, s nyelek egyet. El kell engednem ezt az emléket. Muszáj lesz, mert nem szeretnék könnyet ejteni a minotaurusz holtteste mellett. Ez egy olyan dolog, amit igazán nem szabadna. Egyik remegő kezeimet eresztem bele ruhámba, hogy kezeimbe vehessem az apró tárgyat. Majdnem ki is ejtem kezemből, de vigyázok rá nagyon. Tisztán érzékelek valamit az irányából, s szinte késztetést találok arra, hogy egyik ujjammal végig simítsak a parányi szárnyacskáin. Ekkor egy hátborzongató hangot hallok meg. Körbe nézek, de környezetem láthatóan, mintha nem hallaná ezt. Újra megsimítom a kicsiny szobrocskát, amelyre ismételten egy furcsa, de valamiért mégis biztató hangot hallok. Mi lehet ez a szobor? S miért érzem úgy, hogy lelkem képes lenne megnyugodni hangjára? Olyan kicsi, mégis erőteljesen hallom elmémben ezt a hangot. Nem tudom mi ez, de hiába pillantok kérdőn Azazelre, ő egyáltalán nem felel semmit. Óvón mélyesztem zsebembe a tárgyat, s még ha nem is tudom mi ez, hálásan pillantok az ijesztő alakra. Nem fogom megszokni a bajusz pödörgetését, de végül is kaptam tőle valamit. Végül visszakapjuk a cuccainkat, a magam részéről csupán a köpenyemet. Felveszem, hogy ismét kicsit biztonságosabban érezhessem magam. A csuklyám takarására legalább nem veszem észre ezeket a nyomasztóan hatalmas falakat. Habár voltaképpen alig, hogy lépnék egyet már a folyó parton találom magunkat. Viclynre pillantok. Bizonyára nagyon haragudhat rám, amiért ennyire haszontalanul viselkedtem. Szeretném valahogyan kiengesztelni mindezért, csak éppen nem tudom, hogyan kéne ezt tennem. Szótlanul követem a főhadiszállásra, ahol már napok óta nem jártam. Amennyire veszélyes hely is tud lenni, annyira kellemes is. Némileg úgy érzem, hogy haza jöttem. Az egyetlen olyan hely ebben a világban, ahol otthonosan tudok mozogni.
A rám bízott ládát nagyon óvatosan, és egyben erősen igyekszem tartani, hogy semmi baja se eshessen. Ha történne vele valami, azt Nocturn-sama soha életben nem bocsátaná meg. Nem szeretném magamra haragítani. Túlságosan sokkal tartozom neki. Most mégis olyan nehéz Viclyn mögött haladni. Bármennyire is nézek fel rá, most nagyon nehéz mögötte lépnem. Olyan ez az érzés, mintha minden egyes lépés megnyomorítana. Én igazán örülök annak, hogy valamiben hasznára válhattam. De ennyit érek, hogy egy ládát cipeljek mögötte? Feltehetőleg, igen. Komor pillantásomat a padlóra helyezem, mihelyst Nocturn szemei elé tévedünk. Bárgyú mosolyával most is kedélyesen illet minket. Vagy legalább is Viclynt.* - Óó..hát itt vagytok. Nos, hogy ment? *Ravaszul villannak fel szemei, s én elé teszem a ládát, hogy azután a falhoz állva csak álljak egy helyben. Nem kísérli meg felnyitni azt. Csupán leül, hogy egy jó ízű bort mozgathasson meg boros poharában.* - Ne haragudj rám, ha azt hittem egyedül is megbirkóztok vele. *Oldalra billenti fejét. eme megjegyzése után. S rám pillant egy pillanatra, amikor Viclyn a fürdővizet emlegeti. Tán ez volna azaz a pillanat, amikor lehetőségem lenne kiengesztelni Viclynt mindazért a gondokért, melyeket okoztam neki az egész küldetés alatt? Lehetséges, hogy ez így van. Egy próbát talán megér. De mindezek előtt hosszasan pillantok Nocturn szemeibe, aki majd fél pillanat múltán fel is szólal.* - Ugyan már..nem kell ennyire előzékenynek lenned. Van mondani valód..igazam van? *Sóhajt egyet Nocturn, s én erőteljesen megszeppenek mondani valójától. Oldalra sütöm tekintetemet, ki a vak sötét világba, át az ablakon is túl. Nem igazán tudom, hogy hogyan is mondjam, de a mágus biztatására azért, valahogyan megy.* - Szóval...én szívesen..persze csak, ha szabad. *Ajánlom fel szolgálatomat Viclyn számára. Fogalmam sincs hogyan fogja ezt venni, de ha úgy dönt, akkor követni fogom a szobájába. Ha nem, akkor feltehetőleg már úgy is mindegy nem? Akkor nem nagyon lesz mivel kiengesztelnem őt, amit furcsa mód túlontúl szeretnék véghez vinni. Magam sem értem, hogy miért. A legrosszabb csak az, hogy a legnagyobb illetlenséget többször is el kellett követnem az egész küldetés alatt. A nevemet még csak el sem tudtam árulni...*