Elég sok gyermeket, vagy gyermeknek tűnő shinigamit látni mostanában a Gotei 13 kötelékében. Ilyenből a harmadik osztagban is akad, immár kettő is. Egyikük Miyako-chan, és ő kifejezetten aranyos kislánynak tűnik, noha legnagyobb sajnálatomra még nem volt alkalmam közelebbről megismerni. Bár ahogy elnézem, szépen boldogul az osztagon belül, úgyhogy annyira nem kell aggódni érte. De szeretném megtudni, milyen családból származik, és ez a gondolat a mai napom elindítója. A hadnagyi teendők így erre a napra egy az egyben Shizuka-sanra hárulnak, bár hagytam neki sütit az irodában, úgyhogy bizonyára nem lesz probléma és mindent meg fog tudni oldani. Legalábbis én bízom benne. Vagy túlontúl optimistán állnék a dolgokhoz? Azt hiszem, ez lényegtelen. Én tudom, hogy Shizuka-san képes rendesen dolgozni, ha szeretne.
A magam részéről a Miyako-san aktájából kilesett név tulajdonosának felkutatására indulok. Egyszerűbben fogalmazva szándékomban áll felkutatni Kamioka Rosa-sant, hogy egy kicsit megismerhessem Miyako-san anyukáját. Mert ha minden igaz, efféle rokoni kapcsolat áll közöttük. Úgy tudom, a szóban forgó hölgy az ötödik osztag hadnagyaként tevékenykedik, úgyhogy arrafelé veszem utamat. Kicsit azért zavaró a tudat, hogy magam sem tudom, mit mondjak, vagy mivel álljak elő látogatásom okaként, hiszen Miyako-sannak kapcsolatban nem tudok semmi rosszat mondani, így ez a találkozás az édesanyjával bizonyára váratlan lesz a másik fél részéről… Valahogy meg kell fogalmaznom a dolgaimat, mire odaérek hozzá. Mégiscsak illetlen lenne csak úgy beállítani hozzá, aztán hosszú perceken keresztül hallgatni, mert nem tudom, mit mondjak neki. Az őszinteség tűnik a legjobb megoldásnak, de… mi van, ha ennyinél meg is fogok akadni, és nem fogok tudni semmi mást mondani Kamioka fukutaichounak? Bárhogy is, azt hiszem, kár előre pánikolnom. Majd ott kiderül, mit tudok kezdeni a kialakuló helyzettel.
Az ötödik osztag területére érve megkérdezem az egyik tiszttől, merre találom a hadnagy irodáját, így instrukcióinak megfelelően elindulok az épületben. Csak ekkor döbbenek rá, hogy még csak nem is szóltam a hadnagynak látogatásomról. Pedig bizonyára illett volna egy pokollepke segítségével megérdeklődnöm, alkalmas-e az időpont, hogy ilyen kis apróságokkal zaklassam. Egy sóhajjal nyugtázom, hogy immáron túl késő visszafordulni. Megérkeztem az iroda állítólagos helye felé, úgyhogy nem is maradt más dolgom, mint bekopogni, és várni a bebocsátásra. Amint az engedélyt megkapom, kinyitom az ajtót, majd belépek a hangulatos helyiségbe. Igazán otthonosnak tűnik a sok ülőalkalmatossággal. Csak a Kamioka fukutaichou szemeit fedő vörös selyemszalag okoz megdöbbenést egy pillanatra, melynek hatására megtorpanok. Azonban hamar túlteszem magam a dolgon, és illedelmesen becsukom az ajtót.
– Szép napot, Kamioka fukutaichou-san! A nevem Wang Liu Mei, és a harmadik osztagban szolgálok. Úgy tudom, rokonságban áll Kamioka Miyako-sannal… – itt megtorpanok, és időt hagyok a hadnagynak, hogy kijavítson, amennyiben tévedek, és ha ez a lehetőség állna fenn, haladéktalanul távozom is. Ha viszont nem fűz hozzá semmit a mondandómhoz, vagy éppen bólint, kicsit beljebb lépek, és megpróbálom összeszedni magam a folytatáshoz. - Azért jöttem önhöz, mert szeretném kicsit megismerni Miyako-san családját. Az osztagom egyik hadnagyaként így éreztem helyénvalónak és… Remélem, nem rabolom az idejét – kicsit meg is hajlok, bár tisztában vagyok vele, ezt ő nem látja, de azért… tényleg remélem, nem zavarom éppen valami rendkívül fontos dologban. Nem áll szándékomban feltartani, és ha most éppen nem alkalmas, örömmel megbeszélek vele egy olyan időpontot, ami mindkettőnknek megfelel egy beszélgetéshez.

Bemutatkozás

Egy kicsit még ideges vagyok, most, hogy végre szolgálatba helyeztek, és először teszem tiszteletemet az új osztagomnál. A szüleim azt mondták, hogy legyek természetes, ne idegeskedjek, és akkor nem lesz gond. Nagy szerencse, hogy nem szoktam túl sokat aggodalmaskodni, most biztosan nagyon feszült lennék. Így azért le tudom küzdeni az idegességet. Meglepett, hogy az 5. osztagba osztottak be, amikor elsősorban a közelharcban jeleskedek a varázslatok helyett, de az akadémián nyilván tudják, mint csinálnak.
Egy kicsit nehezen találom meg a hadnagyi irodát, többször is útbaigazítást kell kérnem az osztag tagjaitól, mire eljutok oda. A szalmakalapom leveszem, megigazítom a gyűrődéseket az új egyenruhám ujján, aztán nagy levegő, és bekopogok. Remélem, hogy mire behív, már nem fogja látni rajtam az idegességet. Amikor belépek, tradicionálisan meghajolok a hadnagy felé, mielőtt megszólalok.
-Üdvözletem, Kamioka-san. A nevem Hakusaya Shinichi, most végeztem az akadémián, és ide osztottak be. Azért jöttem, hogy felvegyem a szolgálatot, és hogy bemutatkozzak.
Az utolsó szavak kimondására már eltűnik minden idegességem, a szokásos mosolyom van az arcomon. A kezemben vannak a szükséges papírok, az akadémiai záróvizsgáim eredménye, a személyes adataim, illetve a parancsom, miszerint az ötödik osztagba osztottak be, de nem megyek közelebb, amíg nem kér meg rá, az udvariatlanság volna.
Közben körülnézek a szobában, aminek rendkívül rikító színe van. Én személy szerint nem rajongok vöröses a színekért különösebben, de ettől függetlenül el kell ismernem, hogy életet hoznak a szobába.
Annyira persze nem kalandozok el, elsősorban a hadnagyra figyelek.

A hadnagy éppen akkor ért vissza, amikor bekopogtam az ajtón. Egy kicsit meglep, hogy kötés van a szemén, de a shinigamiknál a lélekenergia érzékelés miatt könnyebb elboldogulni látás nélkül, mint mondjuk az embereknél, éppen ezért ez nem kizáró tényező a magas pozíciókból, sok kapitány is látássérült volt.
Az utasításnak megfelelően helyet foglalok a hadnaggyal szemben, aki rendkívül kedvesen fogad. Azt hiszem, hogy gyorsan be fogok illeszkedni ide, ha mindenki ilyen kedves. -Köszönöm, egy teát elfogadnék. Abból, hogy a kinézetemről kérdez, arra következtetek, hogy nem volt vak születésétől kezdve, talán nem is végleges a vaksága, csak átmenetileg sérült meg a látása. Egy kicsit gondolkozok, hogy hogyan fogjak hozzá, elvégre a bemutatkozásnak erre a módjára még soha nem volt alkalmam, elég idegen. -Ha emberi viszonylatban nézzük, nagyjából tizennégy-tizenöt évesnek tűnök külsőre, világos bőröm, barna szemem és közép-hosszú vörös hajam van. A magasságom és a testsúlyom nagyjából átlagosnak mondható a koromhoz képest. Általában van egy szalmakalap a fejemen, ezt természetesen már levettem. Öhm... hagytam ki valami fontosat? Nagyjából sikerült elmondanom a lényeget, talán el tudja képzelni, hogy körülbelül hogy nézhetek ki, ennél részletesebben szerintem nem tudom elmagyarázni. -A szüleim is shinigamik voltak, az első osztagban voltak vezető beosztású tisztek pár évtizeddel ezelőtt, szeretnék én is méltó lenni hozzájuk. Más, különösebb célom egyelőre nincs, kivéve, hogy szeretném látni az Emberek világát, a vizsga gyakorlati részét leszámítva nem hagytam még el Soul Societyt, és akkor sem volt időm rendesen körülnézni. Remélem, hogy sikerül beilleszkednem az osztagba, mindent meg fogok tenni, hogy sikerüljön. Az osztaggal kapcsolatos elvárásaim kimerülnek az alapvető dolgokban, úgyhogy azt nem ragoztam túl sokáig. A hobbijaim? Elsősorban nagyon szeretek olvasni, gyakorlatilag bármit, de az Emberek világa nagyon érdekel engem, úgyhogy elsősorban az arról szóló könyveket gyűjtöm, a verseik és az irodalmuk, de a történelmük is nagyon érdekes. Igazából szinte minden érdekel, ami új a számomra. Szabadidőmben szeretek társasjátékokat játszani vagy teázni, de gyakran akkor is gyakorlok vagy edzek, amikor szabadidőm van. Más hobbim egyelőre nincsen. Elmondtam a számomra fontosnak tűnő dolgokat, ha érdekli még valami, akkor úgyis rá fog kérdezni.

Őszinte megnyugvással tölt el a tudat, hogy nem épp valami halaszthatatlan feladatában zavartam meg Kamioka-sant, hiszen az felettébb kellemetlen szituációhoz vezetett volna mindkettőnk számára. De az én számomra biztosan. Emellett annak is örülök, hogy Miyako-san aktájában helyesen szerepelt a Kamioka-sannal fennálló kapcsolata, így nem követtem el baklövést, mikor a szóban fogó hölgyet Miyako-san anyukájaként említettem. És bár a szemeit elfedő szalag számomra furcsa, és el sem tudnám képzelni, milyen lehet a látásom nélkül, jó látni, hogy tiszttársam még így is remekül boldogul az irodájában. Biztos vagyok benne, hogy más területeken ugyanilyen eredményes, hiszen nem lenne hadnagy, ha nem így lenne. Ha már itt tartunk, kezdem kicsit nevetségesnek érezni azt a gyermeteg zavart, amely belépésemkor hatalmába kerített. Ennek minden bizonnyal köze van ahhoz, hogy a kinevezésem óta Shizuka-sanon kívül más hadnaggyal nem volt alkalmam beszélgetni, így most kimondottan furcsa a tudat, hogy nem egy nálamnál magasabb, hanem éppen egy velem egyenrangú tiszttel beszélgetek. Azt hiszem, az ilyen apróságokon még egy ideig el fogok csodálkozni a több évtizedes megszokás miatt. De nem hiszem, hogy ez akkora probléma lenne. Most már lassan belerázódom ténylegesen is a feladatkörömbe, és hozzáidomulok a jelenlegi felálláshoz is.
– Kérem, Kamioka-san, szólítson csak Meinek – csak egy apró megjegyzés, ahogy Kamioka fukutaichou a szekrénysor mellett halad. Sosem rajongtam túlzottan a teljes nevem használatáért, és akivel szemben lehetőségem van rá, inkább kerülném is. Hivatalosabb esetekben tisztában vagyok vele, elengedhetetlen az ilyesfajta megszólítás, de ez most tulajdonképpen egy baráti beszélgetés… vagyis valami olyasmi, legalábbis szeretném, hogy az legyen. - Igazán kedves, egy teát azt hiszem elfogadnék… Szeretné, hogy segítsek?
Néhány perccel később Kamioka-san társaságában foglalok helyet az asztalánál, a teával a kezemben. Azt hiszem, igazán remek ötlet volt eme italnak a felajánlása, hiszen ha kicsit feszültebb vagyok ez mindig ellazít picit egy-két korty után. Most sincs másként. Már csupán végig kellene gondolnom, mivel is szeretném kezdeni ezt a beszélgetést, vagy ismerkedést, bárminek is nevezzem. Valamivel nem ártana előhozakodnom. És tulajdonképpen a legkézenfekvőbb téma látogatásom fő oka, Miyako-san volna esetünkben.
– Igazából arra volnék kíváncsi, milyenek Miyako-san szülei, bár… azt hiszem, előbb megkérném, meséljen egy kicsit arról, milyen idehaza? Szokott néha mesélni az osztagról, vagy arról, hogy érzi magát nálunk? Sajnos még nem igazán volt alkalmam erről beszélgetni vele… – így végiggondolva nem túl jó kezdés, de remélem, azért Kamioka-san nem fog elítélni ezért, vagy úgy gondolni, a lánya nincs éppen jó kezekben. Igyekszem odafigyelni a tisztekre, de nem mindig van alkalmam kellőképpen elbeszélgetni velük. Legnagyobb sajnálatomra. Szívesen töltenék velük kicsit több időt, de mint minden osztagban, nálunk is megvannak bizonyos feladatok, amiket el kell végezni.
Éppen ezért érdeklődve hallgatom Kamioka-san válaszát, hátha kiszűrök belőle valamit, amire jobban oda kellene figyelnem Miyako-sannal kapcsolatban. Például ha valami miatt rosszul érezné magát nálunk, akkor mindenképpen időt szakítanék rá még a mai nap folyamán, hogy ezt a témát alaposan átbeszéljem vele. Nem szeretném, ha így lenne, de abban az esetben valamit kitalálnék, hogy otthonosabb legyen neki a 3. osztag, vagy megoldjuk a problémáját.
– Kamioka-san… Nem szeretnék tolakodó lenni, de mesélne egy keveset magáról? – teszem fel a következő kérdésemet, amikor az előzőre megkapom a választ. Igazán érdekelne, milyen személy a velem szemben ülő hadnagy, ám sajnálatomra nem jutott eszembe semmilyen jobb téma a megismerésének elindításához.

Nem adok választ a hadnagy költői kérdésére, sajnos fogalmam sincs, hogy mi az, amit az akadémián, és mi az, amit a szüleimtől tanultam. Az alapvetőnek tűnő tudás eredete már szinte teljesen eltűnt az elmémből, jóval fontosabb dolgokat kellett ennél megjegyeznem, mint például a különböző kidouk létrehozásának módja, idézése, vagy a zanpakutom elvárásai velem szemben, illetve az általa tanított dolgok.
Miközben válaszolok a kérdéseire, megfigyelem, hogy Kamioka-san a tapintása segítségével olvassa el a papírjait, ami megerősíti, hogy tényleg nagyon rossz lehet a szeme. Nagyon nehezen boldogulhat a hétköznapi életben, a harcban még lehet boldogulni látás nélkül, legalábbis gyakorlás után, ami igazán nehéz lehet, hogy megtanuljon így élni. Az embereknek még reiatsu érzékelésük sincs, ők félhalottakká válnak látás nélkül, borzalmas lehet.
-Persze, semmi probléma, úgyis szívesen megnézném, hogy ez az edzés mennyiben más, mint az akadémiai volt-felállok, és követem a hadnagyot. Újabb megfigyelés, hogy neki két kardra vált szét a zanpakutoja, legalábbis valószínűleg, az én családom több tagja is hordott más fegyvereket a lélekölőjén kívül, de itt valószínű iker-kardról van szó. Ez egy elég ritka dolog, aminek általában különleges okai vannak, valószínű neki különleges lehet a személyisége, ha ilyen bonyolult formát öltött a kardja kinézete.
Meglepve hallom, hogy Kamioka-san nem olyan régóta halálisten, de ez persze jelentheti azt is, hogy már húsz éve az, csak ő érzi kevésnek ezt az időt. Ha mégis hadnagy lett, akkor nyilván nem akárki, szóval örülhetek neki, hogy alatta szolgálhatok a jövőben. Ha a kapitány fele ilyen kedves, akkor nincs okom az aggodalomra. -Csak egy kérdésem lenne egyelőre. Hogyan szokás itt az adminisztráció, úgy értem, jelentkezzek a kapitánynál is? Nem biztos, hogy az ilyen apróságok, mint egy új shinigami, fontosak az osztag vezetőjének, úgyhogy erre inkább rákérdezek, mielőtt baj lesz belőle.
Nagy különbséget nem látok az edzés folyamán, csak a szint növekedett meg, illetve természetesen kicsit szabadabban megy most az edzés. Valószínű mindenki arra a területre edz, amerre éppen fejlődni szeretne, valószínű nincsenek megszabva minimumok. Azért ha van edzésterv, akkor valami minimum mégiscsak lehet.
-A zanjutsummal osztályelső voltam, a hakudám és a kidoum nagyjából átlagos szinten volt, a shunpohoz pedig jóformán egyáltalán nem értek, abból én voltam az egyik leggyengébb azok közül, akik nem buktak. Már kisgyerekkoromtól a kardvívást favorizálták a szüleim, úgyhogy arra fejlődtem tovább az akadémián is, a kidou tudásomat is az utolsó év végén pótoltam. A zanpakutommal jó viszonyban vagyok, a shikaiom stabilnak mondható, de még nem sikerült kihoznom belőle a maximumot. A neve Kurosame, és víz-típusú.
Az, hogy kihívott egy párviadalra, egy pillanatra meglepettséget csal az arcomra, de aztán a mosolyából látom, hogy ez csak a feszültség oldását szolgálja, meg persze a képességeimet szeretné felmérni.
-Természetesen állok a rendelkezésére, hadnagy. Öhm... bokennel szeretne harcolni vagy a zanpakutoinkkal?
Nem szeretek túlzottan éles fegyverrel támadni valakire, hacsak nem az a célom, hogy megöljem, kellemetlen arra is figyelni, hogy sikerüljön a támadás, meg arra is, hogy mégse sikerüljön olyan jól.

Végre megtudtam hányadik osztagba kerültem. Egypárszor kértem útbaigazítást, ám azt mondták, hogy könnyen odatalálok.
Már jó ideje erre a pillanatra vártam. Ám még várnia kellett. Lelkesen, de idegesen lépkedve haladtam a hadnagyi iroda felé reméltem. sokan azt mondták, hogy a hadnagynő nagyon kedves, de én ettől nem tudtam megnyugodni. Jó páran figyelmeztettek, hogy nehogy kihúzzam a gyufát a kapitánynál. Hát épp ezért inkább a hadnagy asszonyt akartam megkeresni először. Ám amikor odaértem a hadnagyi iroda ajtajához. Idegesen nyúltam a kilincshez. Reméltem, hogy csak viccelnek azzal a Pincével, hiszen nem nagyon fájt rá a fogam, hogy legelső napomon lekerüljek oda. Épp ezen kezdtem el agyalni, amikor kardom megszólalt:
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Én vagyok veled nem kell félni. - mondta.
Ettől viszont már elmúlt az idegeskedésem, legalábbis a nagy része. Nyugodtan kopogtam és vártam, hogy elhangozzon ,,Szabad'' szó.
- Szabad! - halottam bentről.
.Hát benyitottam. Pár lépést előre léptem. Tisztelettudóan meghajoltam és köszönés után bemutatkoztam:
- Jó napot kívánok, Rosa hadnagy asszony! Abakura Ryuu vagyok! Kardommal - tettem elém kardomat a hüvellyel - Onihonoh Ryuu-val (Démonláng Sárkány) nemrég végeztünk az Akadémián és az ön osztagához osztottak be.
Egy kicsit körülnéztem. Persze nem mertem elmozdulni a helyemről. Két szép fehér kanapét láttam. A szoba vörös színe elnyerte tetszésemet. Viszont egy kis játéksarkot is felfedeztem, amit nem tudtam hova vélni. Gondoltam biztosan van gyereke. Az irodán viszont látszott, hogy nagy a tisztaság.
- Szolgálatra jelentkezem. - mondtam kissé idegeskedve.
Vártam a hadnagyasszony válaszát.

-Rendben, akkor nem zavarom. Kíváncsi lettem volna a kapitányra is, de ha elfoglalt, akkor tényleg nem lenne jó zavarni. Biztosan rengeteg dolga lehet így, hogy Kamioka-san papírmunkáját is neki kell elvégeznie, úgyhogy valószínű nem örülne, ha azt a kevés szabadidejét is értelmetlenül megcsonkítanák. Konkrét okom nem is nagyon van a látogatásra, egyszerűen csak szerettem volna látni a leendő felettesemet.
Kicsit meglep, hogy a hadnagy az éles fegyverrel való gyakorlást választotta, elvégre elég veszélyesek a zanpakutok még visszafogottan is, igaz, így reálisabb képet kaphat a képességeimről, mintha csak egy fadarabbal hadonásznék. Előhúztam hát Kurosamét a tokjából, és felvettem egy laza kendo alapállást. A kalapom, ami eddig a kezemben volt, ledobtam a földre, nem tartom valószínűnek, hogy egy darabban megúszná a harcot, ha a fejemen tartanám.
-Tőlem is kezdhetjük. Mivel két kardot visel, valószínűsítem, hogy elsősorban a két fegyverrel vívott harcban lehet otthon. Kisebb koromban én is próbálkoztam a kétkezes harccal, de inkább hátrányom származott belőle, mint előnyöm, úgyhogy gyorsan feladtam, és maradtam a szimpla fegyvernél. Ettől függetlenül számos előnye van ennek a stílusnak is, ha megfelelően elsajátítják.
A vízszintes vágást úgy védem ki, hogy a kard pengéjét közben a föld felé fordítom, így tudom a lehető legnagyobb felületet védeni, még arra is figyelnem kell, hogy mikor akarja előhúzni a második kardját, már ha tervezi egyáltalán. Ellököm a pengét, és én is viszonozom egy majdnem vízszintes, de azért lefelé haladó vágással. Nem vágok olyan erősen, hogy baja lehessen, persze azzal tisztában vagyok, hogy valószínű egy karcolást sem tudnék ejteni rajta. A szüleimből soha nem lett hadnagy, és egyelőre velük sem bírok el. Most annyira nem fogom vissza magam, mint amikor egy azonos erejű ellenféllel vívok edző mérkőzést, de azért teljes erővel mégsem tudok támadni anélkül, hogy találatot akarnék bevinni.
Meglep Kamioka-san kérése, de azért megpróbálok rá értelmes választ adni. -Azért annyira még nem vagyok jó, de azért lehet, hogy tudok újat mutatni. Azért egy hadnagyi szintű halálisten biztosan jobb vívó nálam, az aktív szolgálatot teljesítők között már biztosan nem számítok olyan jónak, mint az egyszerű akadémisták között.
A függőleges vágást vízszintes tartással védem úgy, hogy a kardom éle jobbra néz, utána megpróbálom egy kicsit meglökni, és aztán ha sikerül, akkor én is megpróbálkozok egy függőleges irányú támadással. Közben persze arra is figyelek, hogyha mögém shunpozik, akkor azt is ki tudjam védeni. Ha nagyon akar, akkor valószínű csak villámlépéssel le tudna győzni, de azért akkor sem az első támadástól akarok kidőlni, az nagyon kellemetlen lenne. Azt még mindig nem tudom, hogy mennyire kell komolyan venni, úgyhogy kidoukat és a zanpakutom nem fogom elsőnek használni.

Különös, megmagyarázhatatlan nyugtalanság lesz úrrá rajtam, amint felteszem a látogatásom fő okát illető kérdésemet. Érthetetlen, főleg azon okból kifolyólag, hogy sejtelmem sincs, miért izgulok annyira… magam miatt is. Mert számomra az az osztag vezetőségében lévő hibára mutatna, ha egy olyan ígéretes shinigaminak, mint amilyen Miyako-chan, nem tudnánk megfelelő környezetet biztosítani. És még egy ilyen jel esetén sem Kagami taichouban vagy Shizuka-sanban látnám azt a bizonyos problémát, hanem tulajdon alkalmatlanságom tükrének venném. Pedig megígértem magamnak, hogy képes leszek ellátni a rám nehezedő feladatokat. És eme önmagam felé támasztott elvárásomat biztos vagyok benne, a kapitányom is osztja, legalább egy bizonyos szinten. Mindazonáltal a lényeges ebből az egészből, hogy mindennél jobban tartok attól eme pillanatban, hogy tulajdon alkalmatlanságommal szembesülök. Az számomra most maga lenne a pokol. Hiszen tényleg igyekszem megfelelni mindennek. Ezek tudatában pedig a lehető legrosszabb visszhang lenne, ha Miyako-chan úgy érezné, nem figyelünk rá eléggé.
A rossz érzéseknek viszont szárnya kél és elillannak, mikor Kamioka-san elém csúsztatja azt a bizonyos rajzot, amit a kislányától kapott. Ahogy rá nézek, és megpróbálom kisilabizálni, mit is ábrázolhat, hirtelen eddig ismeretlen melegség költözik a szívembe. Egy cseppnyi büszkeség, és jó nagy adag meghatottság. Ezek szerint mégiscsak jó helyen érzi magát ez a kislány. Kicsit le is hajtom a fejem. Szégyellem, hogy kételkedtem magamban, mikor tudom, elhatározásom megingathatatlannak hittem afelé, hogy méltó vagyok a karszalagra. Tisztában kellett volna lennem vele, hogy ilyen buktatókkal még szembesülhetek, és hogy sosem lesz minden fenékig tejfel, avagy egyszerű, mint a karikacsapás. Hiába rázódtam már így-úgy bele a jelenlegi helyzetembe, még mindig akadnak kétségeim, mint azt az iménti eset is bizonyítja. Méghozzá magammal szemben.
– Igazán hálás vagyok, hogy megmutatta, Kamioka-san – mosolygok az ötödik osztag hadnagyára, még akkor is, ha kétlem, ezt látja is. A hangomról nem hiszem, hogy túlzottan érzékelhető mindaz, amit ki akartam fejezni ezzel a mondattal. A szavak nem adhatják át mindazt, ami keresztülfutott rajtam ama pillanatban, hogy megláttam a képet. A mimikai készségeimről pedig már ne is ejtsünk szót. Egyszerűen katasztrófa, hogy még ennyire meghatott pillanatomban is csupán egy nyeszlett félmosolyra vagyok képes. De azt hiszem, most már ezzel is meg kell békélnem, ha eddig nem sikerült változtatnom rajta. ^^”
Ezt követően bátorkodom előhozakodni egy felettébb tolakodónak tűnő kérdéssel, legalábbis én nem biztos, hogy válaszolnék rá, ha valaki csak úgy elém állna vele. De úgy nézem, Kamioka-san nem veszi rossz néven, sőt, igen kimerítő választ ad rá, aminek szintén kimondottan örülök. Így legalább egy kicsit megismerhetem őt is, és Miyako-chan családi hátterét is. És ami azt illeti, a hivatalos stílus is helyénvalónak tűnik, elvégre egy nemesi ház vezetőjével ülök szemben, és teázgatok vele békésen. Hát azt hiszem, erre nem igazán számítottam. ^^”
– Részvétem a férje miatt – ez is mindenképpen helyénvaló. Még ha nem is tudom átérezni, hiszen sosem voltam hasonló helyzetben – hál’ Istennek -, azért a részvét mégis megvan bennem mások felé. - El sem tudom képzelni, milyen lehet egy Miyako-chan korú gyermeket egyedül nevelni – őszintén, szinte észrevétlenül buknak ki belőlem a szavak. Nem biztos, hogy kimondtam volna, ha egy kicsit is oda tudok figyelni a cselekedeteimre, mialatt a hallott információkat szortírozom a fejemben. Sőt, egész biztosan nem mondtam volna ki. Ezzel olyan területre merészkedtem, érzéseim szerint, amihez semmi közöm, és nem is tartozik rám, akkor sem, ha egyébként érdekel, és kíváncsi volnék rá, milyen. De ez egyszerűen nem rám tartozik. Azt hiszem. Nem, biztos, hogy nem rám tartozik.
– Természetesen, Rosa-sa…chan… Melyiket szereti… szereted jobban? – kapom fel a fejem azonnal a hozzám intézett kérésére, mely annyira megzavar, hogy egy apró, halvány pír is kiül az arcomra. Nem sokan kértek még arra, hogy tegezzem őket… A hadnagyok közül csak Kotomi-chan és Tasumi…san. Kicsit furcsa nekem, ha át kell állnom tegező hangnemre másokkal szemben. Ez azt hiszem, szintén olyasmi, amire nem fordítottam kellő figyelmet, mikor még tehettem volna, most pedig már nem leszek képes megszabadulni tőle, hisz hozzám nőtt. ^^” Remélem, a velem szemben ülő hölgyet nem fogja túlzottan zavarni ez az össze-vissza való makogás, amit az imént műveltem. Így is felettébb kínos számomra a dolog. És bár nem kérdezett, és nem is szeretek különösebben mesélni magamról, azt hiszem, egy-két mondatot megérdemel, ha már ő is beavatott a múltjának egy tekintélyes szeletébe.
– Tudod… én is ember voltam egykor… Bár azt hiszem, legtöbben így vagyunk ezzel. Az én esetem kicsit régebbi talán, mint a tied, de igazán nagyszerű, hogy ilyen rövid alatt hadnagy lettél. Gratulálok hozzá – ismét csak össze-vissza magyarázok… Tényleg nem ártana megtanulnom normálisan kommunikálni a környezetemmel, mert ebből így sosem lesz semmi értelmes. Talán… majd. Később. Ha lesz rá időm, foglalkozok majd ezzel is. Most azonban azt kellene kitalálnom, mivel vihetném még tovább a beszélgetést.

Megpróbálok minél jobban figyelni Kamioka fukutaichou mozdulataira, és kihozni magamból a legjobbat, a kérdéseinek ugyanakkor mégis nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint a párbajunknak. Ő az első a családom tagjain kívül, akinek a nevemen és néhány személytelen adaton kívül bármit el kellett mondanom, úgyhogy elég szokatlan, hogy a hobbimról kell beszélni, de veszek egy levegőt, és megpróbálom megokolni a vonzódásomat az Emberek világához.
-Teljesen más, mint ez a világ, annyira újszerűnek hat minden, ami ott történik, valahogy sokszínűbbnek is tűnik Seireiteinél. Nagyon érdekesnek találom, hogy mennyire különböznek egymástól a különböző égtájakon élő emberek, mennyire sokszínű a kultúrájuk, és milyen sok nyelvet beszélnek. Sokkal bonyolultabbnak tűnik Soul Societynál. Tisztában vagyok vele, hogy azok, akiknek volt egy előző életük, amire emlékeznek is, és az emberek között élték le, teljesen természetesnek veszik azt, hogy hogyan működik az Emberek világa, de nekem éppen olyan idegen, mint nekik Soul Society. Van, aki nem foglalkozik túl sokat vele, csak amennyit kell, de ha én is lettem volna ember, valószínű pont annyit foglalkoznék ezzel a világgal, mint most az emberivel, aminek nem volt alkalmam személyesen átélni az árnyoldalait.
Természetesen bólintottam, amikor a hadnagy megkérdezte, hogy magasabb szintre emelhetjük-e a nehézségi fokozatot, ikerkardok ellen ugyanakkor sokkal kisebb tapasztalatom van, mint hagyományos kendoban, én magam nem vagyok jó két kézzel, ahogy a családomban senki sem birtokol iker zanpakutot, így még nem volt alkalmam olyan ellen kipróbálni magam, aki ért is hozzá.
Az első támadást viszonylag könnyen hárítom, de rögtön jön is a nehezítés, a támadás a második pengével. Sokkalta nagyobb odafigyelést igényel két kard ellen harcolni, mert az ellenfél szinte mindig kezdeményező szerepet birtokol, egyszerre tud védeni és támadni. Az egyetlen általam ismert komoly hátránya ennek, hogy komoly gyakorlást igényel két kard használata, de ez a hátrány ezúttal nincs jelem, Kamioka hadnagy valószínű tökéletesen elsajátította az ikerpengéi forgatását.
Valószínű az utolsó pillanatban sikerült lebuknom a támadás elől, de jó pár hajszálam rövidebb lett, ahogy találkozott a kard pengéjével. Elég kellemetlen leégés lett volna, ha meg kellett volna állítania a kardját azok után, hogy azt mondtam neki, kizárólag zanjutsuban jeleskedem. Gyorsan teszek három lépést hátra, mielőtt újabb támadást kapnék, ami persze késő lenne egy igazi harcban.
–Még nem találkoztam senkivel, aki két kardot tudott volna használni egyszerre, Kamioka-san, én próbálkoztam vele, de a bal kezem mindig ügyetlenebb maradt. Elképzelhető, hogy kétkezesnek is születni kell, az emberek nagy része például az ügyetlenebb kezében pajzsot viselt, amikor még közelharcot vívtak egymással. Persze lehet, hogy ha még többet gyakorolnék, én is kétkezessé válnék, talán egyszer még össze is jön.
Gyakorlatilag végig hátráltam, miközben igyekeztem kivédeni a záporozó, valószínűleg visszafogott támadásokat. Néhány hátralépés után megpróbáltam visszatámadni, ezzel egy kis időt nyerni neki, és annak ellenére, hogy valószínű egyáltalán nem érné el a kardom, visszafogtam a támadást, hogy időben megállíthassam. A zanpakutom szelleme már elaludt, érzi, hogy csak hadonászáshoz használom a lakását, úgyhogy a kezdeti lelkesedése az előhúzás után teljesen eltűnt már.
–Igen, a szüleim visszavonultak, súlyosan megsérültek egy hollow támadás alkalmával, és már nem képesek hosszú ideig lélekenergiát használni. Most fegyvereket készítenek megrendelésre, a családom ezzel foglalkozik már évszázadok óta. Apám a Hakusaya család jelenlegi feje. Miközben válaszolok, és a hadnagy kérésére indítok egy újabb alapszíntű kendo támadást fej fölülről, azon gondolkozok, hogy lehet, nekem is kérdeznem kellene valamit, mert így túlzottan egyoldalú a beszélgetés. Igaz ugyan, hogy sokan azt szeretik, ha csak akkor beszél a másik, amikor kérdezi, és csak arról, de Kamioka Rosa-san nem tűnik ilyennek.
-Van valami különleges feladatköre a Gobantainak, Kamioka-san?-miközben kérdezek, természetesen folytatom a támadásokat, amíg át nem veszi a kezdeményezést. Nehéz átütni valaki védelmét, akinek két fegyvere is van védekezésre, és még képzettebb is nálam.