Cehh… Utálom ezt a várost. Legalábbis a lakóik többségét. Szerencsétlen bagázs, nem beszélve az espada többi részéről leszámítva persze Cephit és azokat, akik a fracciónjaim voltak. Semmi máshoz nem értenek, csak ahhoz, hogy mások nyomdokaiban lépve majmolják őket és olyan hú de eredetinek képzelik magukat. Röhejes egy bagázs. Komolyan, tök szánalmasak, ahogy pattognak… És még csodálkoznak azon, hogy az egész világ rajtunk röhög. Rajtunk, főleg az espadán. Márpedig ez így marhára nem lesz jó. Erősödnünk kell… És amíg együtt élni is képtelenek vagyunk, terveink eleve kudarcra vannak ítélve. Igenis, ideje végre tenni valamit az ellen, hogy valami nyaralóhelynek nézzék végtelen, kietlen, ám gyönyöröket mégis magába rejtő sivatagunk.
Ezzel csak a motiváció teljes hiánya az, ami problémát jelenthet. Kemperek… Arra nem képesek, hogy néhanapján megeddzék magukat, inkább csak dőzsölnek a mesterséges napfényben, hogy ez milyen jó. Kifejezetten nyűgösen, zsebre vágott kezekkel, hanyag testtartással caplatok végig a folyosókon, csak hogy újra és újra rámorduljak azokra a nyavalyás, arrancar létre teljesen méltatlan, vergődő kis szerencsétlenekre, akiknek legnagyobb bűnük, hogy szimplán rosszkor vannak rossz helyen. Nem én tehetek róla, hogy épp előttem téblábolnak akkor, amikor épp (egyedül az espada sorai közül) kis közösségünk tényleges problémáin töröm a fejem.
Olybá tűnik, valaki ismét sikeresen elcseszte Ranil napját is; annyira rámordult az egyik lidércre, hogy az kis híján összepisilte a nadrágját. Csóri… Még mindig nem kedvelem jobban Ranilt, ám amióta van kit közösen utálnunk, azóta már nem olyan vészes a helyzet. Bár időnként egy-egy megjegyzése hatására ismét viszketni kezd a tenyerem, azonban valahogy csak sikerült kibírnom. Talán pont Cephinek hála, mert folyton ott van mindegyik espada gyűlésen, ahol Ranillal a leggyakrabban futunk össze.
- Szép napot… Bár sejtem, ennél szarabb már neked sem lehet. – veregetem hátba istenesen s vigyorgok rá – már amennyire az tőlem telik. Bizonyára sikerült teljesen ledöbbentenem, ha pedig nem mutatja, akkor is így van, csak nem meri bevallani, Olyan nincs, hogy nekem ne legyen igazam. :/
- Mit szólnál, ha befejeznénk a nálunk gyengébbek pesztrálását? Te is espada vagy, én is… Olyan nagy kárt csak nem tehetünk egymásban. Legalább a populáció is megmarad. – rángatom magammal kifele az épületből. Nem hinném, hogy sokat kell győzködnöm. Meg legalább felpofozhatom anélkül, hogy bárki is megsértődne. S amíg végső technikákat nem vetünk be, minden bizonnyal nem teszünk komoly kárt egymásban. Különben is, espada, csak tud vigyázni magára.

Kedvelni, nem kedvelni, gyűlölni, szeretni… Nem teljesen mindegy? Ezek is csak kategóriák… Egy kapcsolatot két személy között nem lehet ilyen szavakkal bekategorizálni. Totál felesleges, pláne, hogy gyakran a gyűlölt személyeket valaha szeretted is. Bár Ranil nem tartozik abba a bizonyos arany középútba, hiszen van egy olyan tulajdonsága, amit egyszerűen nem lehet elviselni. Egy tapló paraszt. ^^ Én sem vagyok épp a kedvesség mintaképe, bevallom, de ő… Ő a bunkóságnak a földi, vagyis Hueco Mundo-beli megtestesülése, aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Ha arról lenne szó, hogy valakit egyenlő félként kéne kezelnie, tuti felsülne. Azt hiszi, körülötte forog a világ, pedig nem is… mert körülöttem. S terjengjenek afféle pletykák, miszerint alfanősténységemből eredően védem annyira büszkeségem s hírhedtségem, valójában egyikük sem áll közel az igazsághoz. Egyszerű unszimpátia, s még ha sikerült is megtanulnom azt a bizonyos sündisznót a torkomban s már nem is kapok agyvérzést, amint meglátom egy folyosón a méltatlanul rangot szerzett kis utánzatom, ki egyértelműen csak nyomdokaimba kíván lépni, hogy bebizonyítsa személyes igazát (melynek természetesen nincs valóságalapja), miszerint jobb és erősebb nálam, azért még összeszorul az öklöm, ha megpillantom, s gyanakvóan, fokozott figyelemmel, enyhén paranoiáson figyelek környezetemre, amint a környéken van. Nem tudok rajta segíteni, én ilyen vagyok… A hülye feje ezt hozza ki belőlem. Igen, paranoiás vagyok, s önző, hiú. Féltem mindazt, amit kemény munkával megszereztem – hisz ő talán egyszer elveheti mindezt tőlem, ám ezt nem engedem. Nem tudhat „árulásomról”, s hogy Aizen ellen szövetkezek. Ha csak egy valaki a fejembe látna, máris gyanúsíthatna – okkal s joggal. Az én életem pedig fontosabb annál, mintsem ilyen apróságok miatt bukjak le. Hisz nekem kell önjelölt vezérünk bukását okoznom. Mert én beleszólhatok…
Talán ezért is fontos, hogy magamhoz közel tartsam azokat, akikben egyszerűen nem bízok. Ranil pedig talán a legveszélyesebb – az egyetlen veszélyes – mind közül. A többi espada? Igaz, csak azokkal jövök ki jól, akik valaha fracciónjaim voltak, meg persze Cephi, de ő olyan, mintha a fraccim lett volna, szóval értitek… A többiek viszont gyengék, arrancar létükre nem elég hataloméhesek, vagy csak pusztán nevetségesek. Nem hinném, hogy pont tőlük kéne tartanom…
- Ha nem bánnád, nem húznám az időt… – könyökölök a valamivel mögöttem lépdelő Ranil feje felé, amint cero-biztos távba érünk. Las Noches hülye törvényei… Meg azok, akik betartatják azokat. Köbö esélyük sincs ellenem, még együtt támadva sem, csak kell a francnak a kockázat. :/
Könyököm koponyáját könnyedén behorpaszthatja, ha nem figyel – lévén igyekeztem semmi jelét nem adni annak, hogy én éppen támadásom készítem elő. Nem hezitálok továbbra sem, s kardomat roppant gyorsan s egy akrobatikus megfordulást követően veszem kezembe, így ha minden igaz, egy vízszintes vágást mérhetek rá ellenfelemre. Csalódnék benne, ha nem térne ki… Ám lássuk be, a legtöbb ellenfelem túl ügyetlen ahhoz, hogy egy ilyen primitív támadást rendesen kivédjen. S vannak olyanok, kik lábuk széttárásával szolgáltak rá az espada megnevezésre… Nem azért, mert valóban képesek lettek elsajátítani a kardforgatás művészetét.