Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke

Tárgy: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Vas. Május 09, 2010 3:12 am

Mintha kissé meglepődne Vera, mikor feldobom az edzés témáját. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy megússza egy edzés nélkül. Kötelességem arról gondoskodni, hogy minden tisztem mindig harcra kész legyen, és nem utolsó sorban hatékonyan tudjon harcolni. Ezért Verát sem hagyom ki a "jóból" meg amúgy is nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen zanpakutoja lehet a lánynak. Bár ha arra gondolok, hogy nem rég láttam egy csészével beszélgetni, nem biztos, hogy szeretném látni a képességeit, viszont én vagyok az osztag legerősebb tagja, ezért nem kell félnem senkitől és semmitől, ez amúgy is csak egy edzés, még akkor is, ha kivételesen komolyan veszem, és nem fogom magam visszafogni attól még, hogy Verával fogok harcolni. Nyilván egy arrancar sem fogná vissza magát, ezért fontos, hogy a lehetőségekhez mérten élethűen menjenek végbe ezek a zedzések, vagyis nincs engedmény, nincs lazsálás.
- Igen, teljesen biztos vagyok benne, Vera. Nem hinném, hogy félnem kéne tőled, tekintve a rangomat. Találkoztam már pár érdekes ellenféllel, szóval nem lepődök már meg semmin. - kacsintok a tétovázó Hadnagyomra, majd szemem a földön terpeszkedő süteményekre csúszik, és néhány másodpercig azokkal vagyok elfoglalva. Igencsak ínycsiklandozónak tűnnek, bár kissé tétovázom, mivel Vera állítása szerint Kai csinálta, és nem igen szoktam megbízni a férfiak főzési/sütési képességeiben, de ezt persze nem mondom meg Verának, mert még a végén azt hinné, hogy a Kedvesét fikázom, vagy valami. Némi habozás után aztán csak magamhoz veszek egyet, mert nem akarom megbántani Verát, meg amúgy is nagyon finomnak tűnnek a sütik, és miután számba veszem, és beleharapok, kénytelen vagyok igazat is adni Hadnagyomnak, miszerint jól tud sütni Kai.
- Nagyon finom a süti! - mondom mosolyogva, majd folytatom annak módszeres elpusztítását. - Azt hiszem viszek Mitsunak is jó? Imádja az epret, egyenesen odalesz a sütikért. Valószínűleg jobban oda lesz értünk, mint értem....>.>
Mire észbe kapok, már jelentősen megcsappant a sütistál, és gyorsan abbahagyom a fogyasztást, mert Kedvesemnek is hagyni akarok, plusz nem lenne jó elrontani a gyomrom edzés előtt, mert az elég cinkes lenne. Még egyszer megnyugtatom Hadnagyom afelől, hogy nem lesz semmi baj, majd felállok a padról, és segítek neki összepakolni a cuccokat. Cigim maradványából még szívok egy utolsót, majd épp eldobnám egy szép ívben az egyik bokorba, mikor meglátom Verát, amint szép gondosan elrakja a sajátját. Paraszt dolog lenne ha előtte eldobnám a csikkemet, szóval inkább én is elsüllyesztem a cigis dobozomba gyorsan, és elindulok Hadnagyom oldalán a szobája felé, hogy lepakolja Macskát. Igaz is...kb úgy néztem Verára, mint egy közveszélyes őrültre, mikor elmagyarázta, hogy miért is hívják úgy a kutyát, ahogy. Bár szinte már meg sem kéne lepődnöm, ha azt nézem, hogy mennyi furcsa dolga van a lánynak, de azért ezen sikerült kicsit elképednem. Mindenesetre hamar túltettem magam rajta, és így utólag már csak mosolygok az egészen.
A szoba előtt várakozok, míg Vera leparkolja a kutyát bent, majd jókedvűen szegődök mellé, mikor megjelenik az ajtóban, és végre elindulhatunk. Némi séta után oda is érünk az edzőteremhez, ahol néhány tisztem gyakorol. Hangosan köszöntöm őket, majd szolídan közlöm velük, hogy jó lenne, ha elhagynák a termet, mert csúnya dolgok is lehetnek még, tekintve azt, hogy kik fognak hamarosan itt összecsapni. Egy részük elmegy, egy részük marad arra hivatkozva, hogy látni szeretné ahogy megküzdünk. Nem szólok bele, joga van mindenkinek megnézni a dolgot, ám mindenki csak saját felelősségére tegye. Egy shunpoval a terem másik végében termek, majd egy kis bemelegíts, nyújtás után harcra készen állok Verával szemben.
- Nos, kezdhetjük? Hölgyeké az elsőbbség. - mondom mosolyogva, majd várom, hogy Vera támadást indítson.

///A játék az alábbi linken található folytatása ^^ ///

Tárgy: Re: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Szer. Május 19, 2010 11:08 am

*A taichou végre vesz a süteményből, szóval a küldetés sikeresnek könyvelhető el, sőt, még meg is dícséri, szóval Kai helyett is oda vagyok a bóktól és vissza, és biztosan örülni fog neki, ha elmesélem, hogy Watanabe taichounak nagyon ízlett a sütemény. Persze, az nem lenne jó, ha kitudódna róla, hogy remek szakács, ezt igyekszem a kapitányom tudtára is adni, miszerint ez hétpecsétes titok, mert még a végén Kai megharagudna, amiért mesélek másoknak a lágyabb és romantikusabb oldaláról. Hiába, na, attól, mert a 11. osztag kapitánya, még nem feltétlenül kell valami morcos és antiszociális egyénnek lennie, se vérszomjasnak, se brutálisnak, és igenis, nekem tetszik a műveltebb oldala, meg amúgy is nagyon jól áll rajta az olvasó szemüveg, és egy könyv a kezében, vagy a reggeli újság, amikor reggelizünk az ebédlő asztalnál, na meg amikor leül a zongorához, na akkor totálisan odavagyok érte. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő teljesen tisztában van azzal, hogy ezekkel a fanservice gyanús cselekedeteivel teljesen le tud venni a lábamról, és talán még rá is játszik kicsit, de kinek van kedve gondolkozni, amikor éppen a szerelmével tölthet el egy kis időt? Surprised

Önfeledt mosollyal tudatom köszönetemet a világ legjobb kapitánya felé, és önző módon még én is elfogyasztok egy süteményt, mielőtt még az utolsó darab is elfogyna. A taichou még Mitsunak is elcsomagol egyet, de hagyom, hadd tegye, és remélem, hogy neki is ugyanannyira fog ízleni, mint nekem, vagy mint a kapitányomnak. Aztán elindulunk az edzőterem felé, persze előbb még lerakom Macskát a szobámnál, mert félek attól, hogy esetleg valami baja eshet, és inkább vágnám le a saját karom, mintsem hogy egy szőrszála is meggörbüljön. Közben a taichou biztosít arról, hogy nem kell tartanom, és kénytelen vagyok igazat adni neki, hiszen tekintettel a rangjára és az azzal járó erőre, valószínűleg túléli a megpróbáltatásokat, de ismerve a képességeim, még mindig bennem van az a félelem, miszerint komoly kárt tehetek benne. Nem a testi épségét féltem, azonban téptem már fel olyan sebeket, amik komoly fájdalmat rejtettek magukban. Én erre vagyok képes, erre specializálódott a zanpakutom. Nem tartom magam egoistának, nagyon nem, de én teljesen biztos vagyok abban, hogy az én képességeim olyanok, amikkel egy ellenfél sem szívesen szembesül.
Végül megérkezünk az edzőtérre, és némán, fejemet leszegve koslatok a kapitányom után, mintha csak az anyukám szoknyája mögé bújnék. Az osztag tagjai közül páran engednek a taichou felszólítására, miszerint veszélyes lenne számukra itt maradni, amikor egy kapitány és egy hadnagy, az osztag elviekben két legerősebb tagja összecsap, és kisétálnak a teremből, ám többen inkább kíváncsiak a harcra, így az edzőterem egyik szélére zsúfolódnak a látványos harc reményében. Persze, ami engem illet, a látványból nem sokat kaphatnak, ugyanis én gyakorlatilag ellenfelem fejében manipulálom az eseményeket, így a kívülálló csak annyit láthat, hogy akire épp hatással van a kardom, elég furcsán viselkedik, például beszélget a nagy semmivel, vagy épp egy nem létező ellenféllel harcol, és a levegőt csapkodja a kardjával, mintha lenne ott valami. Biztosan mókás látványt nyújtott, bár még nem volt rá példa, hogy valaki elmesélte volna kívülállóként a tapasztaltakat.
Már meg sem lepődök, amikor a taichou az én kezembe adja a kezdés jogát, és őszintén szólva nem is emlékszem olyan harcra, amikor ne így lett volna. Kicsit unom már a dolgot, az tény, mert ugyanerre szólított fel a 2. osztag kapitánya is küzdelmünkkor, és amikor Kai-al harcoltam, akkor is nekem kellett kezdeni, pedig igazán szép gesztus lenne egy férfitól, ha végre ő kezdeményezne. Mindegy is, ebből most nem csinálok nagy ügyet.
A tradícióknak megfelelően egy meghajlással nyitom az összecsapást, s ekkorra már sikerül visszavennem komolyabb arcomat is. Ha már harcolunk, legalább vegyük komolyan, legalábbis közelítsük meg azt a határt, amivel még nem ártunk súlyosan a másiknak. Hogy őszinte legyek, a fizikai sérelmek nem rémítenek meg, mert történt velem már rosszabb is, és nem fogok ovisként nyivákolni két horzsolás után, az nem az én stílusom. Különben is, mit szólna Kai, ha azt hallaná rólam, hogy elpityergem magam egy minimális megpróbáltatás és két, csinos kis bibi miatt? A 11. osztag kapitányának barátnőjéhez méltóan kéne viselkednem. >_> Nem, nem akarok Brünhilda lenni, mert az sem nekem való, pláne nem a fizikumommal és mágia alapú zanpakutommal, de azért mégis, történhet rosszabb is egy csúnya bibinél és púpnál.
Villámtáncommal kapitányom mellé érkezek, hisz a távolharc nem kifejezetten erősségem. Nem kétlem, hogy mellkasa felé irányított támadásom zanpakutom markolatával könnyedén kivédhető számára, majd egy pörgés kíséretében hangzik el ajkaimból a „Hadou 45: Kohaku koutetsu” parancsszó, minek hatására száz lélekpenge hasít Watanabe taichou felé. Újabb villámtánccal mögötte termek, és a hátát célzom meg kardommal, hogy megpróbáljam felhasítani haoriját. Mivel Watanabe taichou sokkal erősebb nálam, így eleve kudarcra van ítélve a kísérletem, de azért be kell melegíteni a kibontakozó összecsapáshoz, nem? Surprised

*

Tárgy: Re: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Vas. Júl. 18, 2010 3:49 am

Természetes, hogy megvárom, hogy Hadnagyom kezdje a harcot, elvégre hölgyeké az elsőbbség. Mindig és mindenütt előre engedtem minden nőnemű lény, és ez ezután is így lesz. Fontos dolog a jól neveltség, és a nőknek meg kell kapniuk azt a tiszteletet, ami jár nekik! Elvégre nagyon sokat köszönhetünk nekik, az előttem álló Verának pedig még többet köszönhetek, hisz Ő csinálja helyettem gyakorlatilag az összes papírmunkát, és ráadásul egy szó, vagy morgás nélkül. El sem tudnék jobb hadnagyot képzelni magam mellé. Olyan, mintha külön nekem találták volna ki, erre a célra, és látom rajta, hogy tetszik is neki az efféle munka. Na nem mintha a harcban nem állná meg a helyét, legalábbis erre tudok következtetni arról, ami történt az erdőben. Ettől függetlenül, mikor az ember először ránéz, ki nem nézné belőle, hogy legalább olyan jól ért a kardforgatáshoz, mint a papírmunkához, szóval senki se becsülje le azért, mert olyan ártatlannak tűnik! Nagyon is jól tudom, hogy ezekben a dolgokban nem a külső, vagy a jellem számít. Megannyi harcot megvívtam már és tudom, hogy az ilyen ellenfeleket is tisztelni kell, nem szabad őket alábecsülni. Nem lennék itt, ha így tettem volna. Nem győztem le volna Slagot, vagy Slarint se, ha félvállról vettem volna Őket. Bár tény, hogy nekik azt mutattam, hogy semmibe sem veszem az erejüket, mivel én jobb vagyok náluk, egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy alábecsüljem őket. Arra nagyon ráfáztam volna, mivel az ilyen ellenfeleknek elég egy hiba is, és lecsapnak az adandó alkalomra. Ezért is teljes készültségben várom, hogy Hadnagyom megindítsa az első támadását. Ennek megfelelően meg sem lepődök, mikor egy sebészi pontosságú vágással indít a mellkasom felé, de mivel felkészültem erre, könnyűszerrel hárítom a támadást. Viszont a kombóra nem számítottam így rögtön az elején, így egy shunpoval ugrok hátrafelé pár métert, így a lélekpengék a földbe fúródnak ott, ahol egy másodperccel ezelőtt még én álltam. Ez elég is volt úgymond bemelegítésnek, úgy vélem, szóval kihasználom a harcban beállít kis szünetet, és körbenézek a teremben. Még mindig van bent jópár tiszt, akik árgus szemekkel figyelnek minket. Engem annyira nem zavarnak, viszont Verát mintha kicsit feszélyezné, hogy többet is figyelik, ez pedig nem jó. Ilyenkor hajlamosabb az ember többször hibázni, még ha elvből kevés hibát is vét el. Egy jóindulatú mosolyt megeresztek Vera felé, amit mindig is szoktam, majd odakiáltok a közönségnek, hogy legyenek szívesek magunkra hagyni minket, mert egyedül szeretnénk edzedni. Ugyan a kérésem csalódott moraj fogadta, ellenszegülni nem mert senki sem annak, így egy perc múlva már csak én és Vera voltunk az edzőteremben.
- Nos, akkor elkezdhetjük a valódi edzést, Vera! Remélem felkészültél, nem fogom visszafogni magam csak azért, mert a hadnagyom vagy, és fontos vagy számomra! - fontosnak vélem Verát tájékoztatni a dologról, de szerintem Ő is tisztában van vele, meg azzal is, hogy közel áll hozzám, mert szeretem, mintha csak a lányom volna >.<
Mosolyogva veszem fel az alapállást újra, és közben arra gondolok, milyen régóta volt már részem igazi harcban. Utoljára még azt a nyámnyila Zilberschlagot vertem el, bár az nem okozott valami nagy fejtörést. Jobban belegondolva Slarin óta nem okozott senki sem nagyobb gondot, az pedig már bizony nagyon rég volt. Most pedig a Hadnagyommal küzdhetek meg, aki utánam a második legerősebb az osztagban, vagyis kétségtelenül perfekt harcnak nézünk elébe! Egyelőre nem szándékozom használni a shikaiom, ráérünk még arra, mindent az elején kezdünk, és majd haladunk szépen előre a támadások erősségi sorrendjében. Nem sietünk sehova, addig vagyunk itt, ameddig csak jólesik.
- Edzés után vendégem vagy egy sütire a Büfében, Vera! - adom elő tervem, ami közben feltört az agyamban, mert hát miért is ne? Semmi sem jobb egy edzés utáni sütinél, ezt Caquel is elmondhatja, mert Őt is meghívtam az edzésünk után.
Lázasan elkezdek kutatni kidou táramban valami gyengébb fajta után, hogy majd használhassam, és ki is választok egyet, ami nem a legerősebb ugyan, de elég csúnya sebesüléseket tud okozni, ha elég energiát sűrítenek belé. Egy shunpoval meg is indulok, és a következő pillanatban Hadnagyom előtt jelenek meg kissé leguggolva, hogy oldalról támadhassam egy vágással, és mikor nem figyel, egy óvatlan pillanatban a mellkasa felé mutatok kezemmel, majd elmémben kiejtem a "Hadou 01: Shou" parancsát. Reményeim szerint így sikerül kellő "löketet" adni a harc kezdetének, és kicsit feldobhatom ezzel a hangulatot. Támadásom után egy elegáns ugrással hátrébb termek, hogy kellő távolságból figyelhessem akcióm végtermékét.

Tárgy: Re: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Kedd Júl. 27, 2010 1:10 am

*Nem születtem cirkuszi bohócnak, és a gladiátorok életstílusa sem nekem való. Mégis, ennyi engem figyelő szempár közt tényleg úgy érzem, mintha egy ketrecbe zárt állat lennék, akit feltétlenül mutogatni kell. Néha önkéntelenül is oldalra pillantok a harcot izgatottan, agy épp unottan figyelő tisztekre, ám most valahogy nem tudok örülni az ismerős arcoknak. Nem gondoltam volna viszont, hogy ennyire feltűnő rajtam, mennyire zavar a minket figyelő tekintetek rengetege. Az éppen csak elkezdődött küzdelem lendületét azonnal megtöri, amikor a taichou megkéri a népet, hogy menjenek ki a teremből. Azt hittem, még képes vagyok arra, hogy nagy koncentrációval, de teljesen elrejtsem érzelmeim és véleményem. Tévedtem. Egy újabb bizonyíték arra, hogy mennyit is érek régi énemhez képest. Gyenge vagyok, oly felesleges…
Szemeim egyből lesütöm, hogy a padló mintázatát kezdjem el tanulmányozni. Mintha az egyik ponton kicsit kopott lenne… Magamban fel is jegyzem, hogy minél hamarabb ki kell javíttatnom, hisz nem engedhetem meg azt a luxust, hogy kevésbé legyen tökéletes a majdnem tökéletes osztagunk! Surprised

Egyedül én vagyok az, aki nem illik bele a 10. osztagba, hiszen még csak az a bizonyos „kúlság” is hiányzik belőlem, ami a taichout annyira jellemzi.*
- Kö… köszönöm. - *mormolok el egy gyors köszönetet, amiért immáron nem kell tovább feszélyeznem magam a közönség miatt. Ráadásul így már valóban teljes erőbedobással küzdhetek. A harc különben sem egy látványshow. Bár állítólag van valami igazán megragadó az akrobatikus mozgásomban, ha a zanpakutomat használom, az nem teremt látványos fényeffekteket, persze a pengét körülölelő, delejes aurát leszámítva. Ezt csak az érti, aki átérzi, megtapasztalja. Egy kívülálló nem feltétlenül látná, hogy mire is képes a zanpakutom, nem is beszélve arról, hogy vannak képességeim, amiket jobban szeretnék titokban tartani. Nem szándékozom visszaélni vele, és sosem bocsájtanám meg magamnak, ha egyszer árulóvá válnék. Hiszen Seireitei védelmére esküdtem, nem engedhetem meg magamnak, hogy önző érdekeim a Gotei 13-ba való csatlakozáskor letett esküm felé kerekedjenek. A saját céljaim mindig is másodlagosak maradnak, hisz ezt vállaltam, amikor shinigamivá váltam, olyan, mint egy fogadalom, megtörhetetlen kötelezettség. Én mindig csak másodlagos vagyok… Ha számítok egyáltalán.
Süteményből persze bármikor bármennyit meg tudok enni, vagyis ismét villantok egyet fehér fogsoromból, bár remélem, hogy azután is állni fog a taichou meghívása, miután megtapasztalta, hogy mire is vagyok képes.
A taichou oldalam felé irányított vágását egy hirtelen kardkirántással hárítom, a kidou viszont kicsit váratlanul ér; persze, a taichou által használt démonmágia nem okozhat nagy sérülést, csak egy kisebb esést sikerül produkálnom, ám azonnal talpra állok, hogy a következő támadást indíthassam meg kedvenc kapitányom felé. Már olyan régóta vagyok hadnagy, oly régen foglaltam el először a hadnagyi széket… Valahogy hihetetlennek tűnik, hogy még mindig alig tudunk valamit egymás képességeiről, sőt, még csak azt se, hogy milyen típusú zanpakutoval rendelkezik a másik. Bár mintha a taichou említette volna párszor a nevét, de nem olyan pontos a memóriám, hogy efféle apróságokra emlékezzek, amikor annyi minden mást is meg kell jegyeznem. Úgy értem, Kai biztosan azzal kezdi az új tisztjei fogadását, hogy elcipeli őket egy edzésre, ahol persze nagyjából fél perc alatt le is győzi mindet, hogy majd a képükbe vághassa, hogy milyen gyengék. Jó, tudom, az a 11. osztag, és amikor én küzdöttem meg vele, akkor nem volt alkalma ezt a képembe vágni, hiszen – erősebb vagyok nála, amivel ő is tisztában van. Bár valószínűleg senki se nézné ki belőlem, hisz még önmagam is alig tudom ellátni.*
- Csak egy sütire? T.T Ismerem magam és biztosan képes leszek megenni egy fél tortát is, ha végeztünk a harccal. De az még… odébb van. - *jelenek meg pár shunpoval ismételten a taichou előtt; nem engedhetem meg neki, hogy túlságosan távol kerüljön tőlem, hiszen mégis csak közelharcra szakosodtam. Bár ismerek elég kidout, amit távolharcban is használhatok, és kifejezetten jó kidou használóvá váltam az évek során, nem győzhetek velük. Talán ha egy hibát kéne felhoznom a harcmodoromban, az lenne, hogy túlságosan is a zanpakutomra támaszkodok. Hiszen jobban kötődök hozzá, mint bármi máshoz, s igazán rezonálok vele, a lelkem másik fele… vagyis már harmada, ha Erast is különvesszük.
A taichou gyomra felé intézett rúgást egy, a nyaka irányába küldött kardsuhintás követi; nem tartok attól, hogy sikerül levágnom a fejét, hisz egyrészt mégiscsak A taichouról van szó, másrészt úgy intézem a támadásom, hogy legfeljebb megkarcoljam találat esetén.*

Nem is számíttottam másra, mikor látom, hogy a kidou nem tesz Verában különösebb kárt, csak egy apró esés, és már talpon is áll. Bevallom, akkor lennék nagyon meglepve, ha jobban megviselte volna a támadás, hisz egyrészt alig tápláltam bele lélekenergiát, másrészt meg Vera a hadnagyom, és az osztag második tisztjének kötelessége majdnem olyan jól harcolni, mint az elsőnek. A közönség is kiballagott a teremből, így már csak ketten maradunk Verával, és csakis egymásra, és a harcra tudunk így koncentrálni. Nem mintha komoly dologról lenne szó, de én személy szerint kíváncsi vagyok Hadnagyom shikaiára, mivel még nem láttam sosem. Ilyenkor pedig jobb, ha senki sem tartózkodik rajtunk kívül az épületben, mert bár shikairól van szó, így is hatalmas erőknek parancsol egy shinigami, mikor aktiválja azt a formát. Elég, ha a sajátomra gondolok, amivel ha nem vigyázok, könnyen hűtőházzá kreálhatom az edzőtermet, máris megmagyaráztam a dolgokat. Bár fogalmam sincs, hogy Verának ugyan miféle shikaia lehet, biztos vagyok benne, hogy nem kevésbé erőteljes és halálos, mint az enyém. Habár még azt sem tudom, hogy milyen alapú a zanpakutoja, mivel sosem láttam még akció közben, épp ezért is vagyok annyira kíváncsi rá. Imádok harcolni, életem másik értelme Mitsun kívül. Ha alkalmam nyílik egy kis gyakorlásra, sosem hagyom ki, hisz mindig is erősebb akartam lenni, azzá pedig csak úgy válhatok, ha állandóan edzésben tartom magam. Erőnövekedésem így is nagyon szembetűnő, hisz nemrég még a lélekölőmmel sem tudtam igazán egy hullámhosszra kerülni, most pedig már magaménak tudhatom Aoki bankai formáját, ami valljuk be, igencsak tekintélyes erőt képvisel. Még én sem merem mindig használni, mivel hatalmas mérete, és ereje miatt veszélyt jelent a környezetére, ha más shinigamik is vannak a közelében, éppen ezért összesen kétszer használtam eddig. Slarinék ellen, mikor az a három kis semmirekellő nyomorék levert, és Yuu-chan ellen, egy edzés alkalmával. Azóta nem használtam. Nem akartam, és nem is volt rá szükségem, de ma, ha lehetőségem lesz rá, amiben nem kételkedem, akkor használni fogom.
Vetek egy pillantást a mennyezet felé, majd megvonom vállamat. Legfeljebb új tetőszerkezetet fog kapni az épület, annyit meg megér. Van pénz bőven, lesz miből kijavítani. Különben is azért van az edzőterem, hogy edzünk benne, minden erőnket bevetve! Aokinak lehet nem tetszene, de nekem egy mosolyt csal az arcomra a gondolat, ahogy elképzelem, hogy egy 15 méter magas sárkány feje lóg ki az edzőteremből a 10. osztag közepén. Kétségkívül látványos lenne, de legalább olyan halálos is.
- Többre is! Én állom a számlát. Az egy sütit csak úgy mondtam. Amúgy is meg fogunk éhezni egy ilyen edzés után, szóval tuti nem egy süti lesz ott, meglátod! - nevetem el magam Verán, majd védekezőállásba dobom magam, hisz folytatódik a mérkőzés, és most Hadnagyom következik.
A gyomrom irányába érkező rúgás elől gond nélkül elhajolok, azonban a nyakam felé irányuló kardcsapással már kissé meggyűlik a bajom. Acél csikordul acélon, ahogy kettőnk zanpakutoja találkozik egymással, fényes szikraesőt hullajtva ezáltal. Az utolsó pillanatban sikerül felrántanom kezem, és ennek köszönhetem, hogy fejem még a helyén van. Egy erőteljesebb lökéssel hátrébb orientálom Verát magamtól, hogy legyen egy kis hely köztünk, majd elismerően elmosolyodom. Most, mint tanár, és nem mint kapitány vagyok jelen itt, ezzel pedig az jár, hogy bátorítsam a tisztjeimet, és ne szapuljam őket, amiért nem megy nekik valami. Amúgy sem hibáztathatom Verát, hisz én vagyok a legerősebb az osztagban, szóval kell hozzám már egyfajta erő, hogy komolyabb problémát okozzon egy-egy támadás.
- Itt az ideje, hogy magasabb szintre emeljük ezt az edzést! - szólalok meg még mindig mosolyogva, majd, mint már annyiszor, magam elé tartom lélekölőm a levegőben, és elsuttogom shikaiának hívószavát. Pillanatokon belül jó pár fokot hűl a levegő a teremben, ami igazán jól esik. Mindig is szerettem a hideget, s ez ezután sem fog változni. Gyorsabb vagyok, nagyobb a sebességem, a reflexeim, és nem utolsó sorban tisztábban gondolkozom, ha hideg van. Markomban már érzem jégcsapkardom simogató hideg markolatát, ami magabiztosabbá tesz. Kétségkívül egy hidegvérű gyilkos vagyok ebben az állapotban. Ez tesz olyan félelmetessé ellenségeim körében.
Dolgom végeztével ránézek hadnagyomra, hogy tőle is elvárom, hogy shikaiba lépjen, mivel már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen erőknek parancsolhat. Lehet, megbánom, lehet nem, de mindenképp meg szeretném tudni, hogy mi is Vera igazi ereje. Hanyagul suhintok felé egyet a levegőben, és ösztönzésül egy gyengébb fagyhullámot indítok el Hadnagyom felé, hogy ezzel is tudassam vele szándékaimat.

Tárgy: Re: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Vas. Szept. 12, 2010 12:00 pm

Én nem a harci képességeim miatt kaptam meg a hadnagyi rangom; habár az sem elhanyagolható, akkoriban nem harci képességeim azok, amik kiemeltek a többi tiszt közül. Nem tartozom azok közé, akik éjjel-nappal azért edzenek, hogy még nagyobb erőre tegyenek szert, s ezért a kitartásáért és elkötelezettségéért minden elismerésem azoknak, akik tényleg képesek szívüket-lelküket beleadni egy egyszerű edzésbe is. A kötelező gyakorlatokon kívül viszont nem sokat foglalkozok a harcstílusom kifejlesztésével, egyedüli kivétel talán a köztem és zanpakutom között lévő kötelék folyamatos karbantartása, elmélyítése, erősítése. Olyan béklyók kötnek hozzá, amit más el nem választhat, bár egyszer álmodtam egy idióta mitugrásztól, aki azt hitte, hogy majd képes lesz parancsolni egy olyan szeszélyes zanpakuto léleknek, mint Kagami. Az albínónak még szerencséje volt, hogy nem állt bosszút rajta, és megúszta azzal, hogy a koktéljában eltenyésztődtek a vérnyuszik, vagyis azóta már biztosan ő is vérnyuszivá vált. >.<;;;;;;;;; Így jár az, aki parancsolni merészel Kagaminak. Mármint rajtam kívül, de azért az mégis csak más.
Eras megszületése óta különös figyelmet fordítok arra, hogy minden egyes nap meditáljak; ezek a spirituális utazások elősegítik a kapcsolatteremtést köztem és nem ritkán igazán félelmetes zanpakutom lelke közt nem beszélve arról, hogy ennek hatására végre hajlandó volt velem is megosztani tudását, amit annak idején csak a másik lélekdarab ismert, sőt, még a bankait is elértem a tréning hatására. Nem mintha kifejezetten az lett volna a célom, hogy kifejlesszem a bankaiom, hiszen egyedüli motivációm Kagami bizalmának visszaszerzése volt, viszont Kagamin végül úgy látta jónak, hogy egy szinttel feljebb tolja a tudásomat, hiszen a sok tréning által megértem arra, hogy képes legyek kezelni mindazt az erőt, melyet biztosít számomra. Kétségtelen, hogy ha korábban engedélyezi az erőfeloldást, a határtalan Téboly még engem is felemésztett volna, a tömény őrület és mágia egyvelege olyan mentális megterhelést nyújt, amit kevesek képesek elviselni, és itt most nem az erőről van szó.
Talán épp ezekért, talán csak saját lustaságom végett, de harcstílusom legnagyobb hátrányává vált, hogy szó szerint függök zanpakutomtól. Sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, amikor már előhívott alakjában folytathatom tovább a harcot. Különben sem élvezetből megyek a csatatérre, hanem hogy gyorsan és hatékonyan végezzek az ellenséggel.
Az erőteljesebb lökés következtében kénytelen vagyok hátrálni, ám valamiért megkönnyebbülést érzek, amikor a taichou aktiválja zanpakutoját. Az áramló hideg egy fagyos mosolyt csal az arcomra, amely szöges ellentétben áll eddigi kislányos arckifejezéseimmel. A fagyhullámot mintha csak egyfajta ösztönzőként küldte volna útjára, mintha csak sürgetni akarna, nekem pedig nincs jogom megtagadni a kapitányom parancsát. Rolling Eyes

Attól azért nem biztos, hogy jó lenne, ha az eltalálna, így shunpom használva inkább kitérek előle, s mint az pár pillanattal később kiderül, jól is tettem, hisz a fal hamarosan olyan, mintha a karácsonyi dekoráció része lenne, igaz, messze van még a karácsony.
Zanpakutom shikai-jának előhívásakor már meg is jelenik a penge körül izzó, színekben pompázó, zavaros energiakoncentrátum, s kardom is egy tőr méretére zsugorodik vissza. A kidou típusú kardok különlegessége, hogy nem állapítod meg róluk egy rápillantással, hogy miféle erőket rejthet magában, ezáltal véleményem szerint sokkal kiszámíthatatlanabbak, bár mindenkinek megvannak az egyéni preferenciái. Ahogyan valószínűleg a taichou is a saját zanpakutoját tartja a legideálisabbnak, bár én nem kifejezetten szeretem a hideget és biztosan meghívatom magam egy hatalmas adag forró csokira is, ha itt végeztünk. Vagy talán kettőre is. Mert megérdemlem. :/ xD Miután jelzem eme óhajom – bár lassan talán úgy hangozhat, mintha egy követelőző kislány lennék apuci nyakán - , már indítom is következő támadásom. Csapások és ütések sorozata a taichou mellkasa felé, melyeket első sorban gyorsaságomra és ügyességemre alapozok erőm helyett, mint mindig. Egy ekkora lökéstől az ember valószínűleg maximum az egyensúlyából billenhet ki, igaz, egy ilyen jelentéktelennek tűnő, apró hiba is végzetes lehet az igazi küzdőtéren. Nem szándékozom máris bemutatni, mire is képes zanpakutom, bár kétség kívül a közelharcra kell alapozzak, ha használni szeretném az erejét.
- Nem éppen… az… erősségem… – motyogom zihálva néhány első sorban mellkasra célzott vágási kísérlet közben. Talán valahol szerencsés is, hogy vagy két fejjel alacsonyabb vagyok a taichounál.

Tárgy: Re: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Hétf. Nov. 22, 2010 3:16 am

Tűnődő arckifejezéssel kísérem figyelemmel a fagyhullám útját, közben arra gondolok, hogy milyen rövid idő alatt mennyi mindent elértem. Kétségkívül egyfajta sikerkarriert futottam be itt a Seireiteiben, hisz rajtam kívül nem sok shinigaminak sikerült ilyen rövid idő alatt ennyi mindent elérni és véghez vinni. Tekintetem a kezemben kellemesen hűvös levegőt árasztó zanpakutomra téved, és újra elcsodálkozok annak szépségén. Tény, hogy minden shinigami számára a saját lélekölője a legszebb és a legjobb, legerősebb, azt azonban be kell látnunk, hogy van néhány, ami a többi fölé emelkedik. Talán az én zanpakutom is ilyen, talán nem. Mindenesetre shikai alakjában inkább illene egy téli divatbemutatóra, mint egy harc közepébe, de mint azt az idők során megtudhattuk: nem minden az, aminek látszik. A bankai formájáról már nem mondanám ezt el, hisz a bankaibeli alakja sugározza magából az erőt, és nyoma sincs annak a szépségnek, ami most árad belőle, ezzel is mutatva, hogy az a szint jóval erősebb, és halálosabb. Belegondolva...néhány éve még egy senki voltam. Egy jelentéktelen kis ember, aki mit sem tudott a felsőbb erők létezéséről, és a maga megszokott kis szürke, habostorta életét, míg csak el nem sodorta egy lavina, és rá nem jött, hogy nem csak emberek léteznek a világon, hanem más egyéb teremtmények is. Naiv kis emberből naiv kis lélek lett, amiből aztán nem sokkal később egy naiv kis shinigami, aki az idők során megváltozott. Sokat láttam azóta, és érzem, hogy a jövő is tartogat még olyan dolgokat, amiket egyelőre el sem tudok képzelni. Nemrég még annak örültem, hogy a shikai képességemet úgy-ahogy sikerült elsajátítanom, és ezen "hatalmas" erőt megadta nekem Aoki, a zanpakutom szelleme. Akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha a birtokomba fog kerülni a Bankai tudása, most pedig már a Senkbankaiom elsajátítására készülök, illetve haladok vele úgy-ahogy. Azóta a Seireiti egyik legerősebb és leghatalmasabb shinigamija vagyok. Mindez nagyjából öt-hat év alatt. Úgy gondolom, hogy ez több, mint figyelemreméltó, és érzem, hogy még ennél is jóval erősebb, és jóval hatalmasabb lehetek.
Nem lepődök meg, mikor hadnagyom egy shunpoval elkerüli a támadásom. Egyrészt nem is volta olyan elsöprő erejű és gyors, másrészt egy ilyenfajta támadást egy hadnagy minden nehézség nélkül el tud kerülni, vagy semlegesíteni tud. Nem becsülöm alá, csak tisztában vagyok vele, hogy én erősebb vagyok majdnem mindenkinél itt a Seireiteiben. Kérésemre végül aktiválja shikaiát, amit izgatottan figyelek, hisz nem volt alkalmam még látni Vera zanpakutojának ezen szintjét. Azt gondoltam, hogy nem egy két tonnás kétajtós szekrényhez hasonlatos húsdaráló bárd lesz a fegyvere shikaiban, de a kis tőrszerű fegyver, ami a kardjából lett a szintváltás után, egy halvány mosolyt csal az arcomra. El kell ismernem, hogy Vera testalkatához ez illik a legjobban. Könnyen lehet vele mozogni, és ami a legfontosabb, gyorsan lehet lecsapni az ellenfélre vele.
Széles mosollyal az arcomon bólintok Verának a forrócsokis megjegyzésre, majd védekezőállásba rakom magam, hogy ne érhessen semmi se váratlanul. Mégis meglepődöm, mikor a 10. osztag Hadnagyának zanpakutoja ijesztő gyorsasággal indul meg a mellkasom irányába, és próbál rajta sebeket ejteni. Ha nem rántom fel az utolsó pillanatban a kardom, talán el is talál, ki tudja. El kell ismernem, hogy Vera eddig egyik rejtett énjével találkoztam most. Elvégre eddig nem sűrűn láttam edzeni, még akkor sem, mikor az én osztagomban teljesített szolgálatot. Így jobban belegondolva, lehet kicsit meggondolatlanság volt kihívni egy edzésre úgy, hogy gyakorlatilag fogalmam sincs arról, hogy milyen képességekkel rendelkezik.
- Erősebb vagy, mint gondoltam. Büszke vagyok rá, hogy a hadnagyom vagy!- mondom szinte szemcsillogtatva Neki, miközben le sem veszem róla és a kezéről a tekintetem.
Aztán hirtelen acél csikordul acélon, ahogy kettőnk fegyvere találkozik, és fémes hangot hallatva szikraesőt hullatnak maguk után. Egy erőteljesebb mozdulattal távolabb lököm magam a Lánytól. itt az ideje egy kis fénybemutatót is tartani, a kettőnk közt beálló távolság pedig épp elég teret nyújt ehhez. Elmémben már fel is rejlik, hogy melyik kidout akarom elsütni, és hamarosan meg is formálom gondolatban annak parancsát, vagyis a "Hadou 63: Raikouhou!"-t. A következő pillanatban előrenyújtott bal kezemből pusztító erővel robban ki a kidou, és szélsebesen halad Vera felé, aki reményeim szerint képes lesz kivédeni a támadást...miért ne lenne képes rá?
Megvárom, míg a robbanás által okozott kisebb por- és füstfelhő eloszlik, s csak azután szólalok meg újra.
- Jut eszembe. Megvagytok Kai-al? Gyerek még nem lesz? - kérdem jókedvűen, a harcban beállt kis szünetben. Már jópárszor eszembe jutott ez a kérdés, meg az is, hogy vajon nekünk mikor lesz gyermekünk Mitsuval. Bár lehet, hogy még egyikünk sem áll készen rá, ki tudja, lehet jó apa lennék.

Tárgy: Re: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Pént. Dec. 24, 2010 7:34 am

Nem fogok hazudni… Többen találják ijesztőnek a zanpakutom körül keringő fényeket. Sokak számára ismeretlen erőket bolygat; a legtöbb ember számára tiltott terepet tár fel, ami akár elvi kérdés is lehet. Ha visszaélnék ezzel a hatalommal, talán fél Seireitei életét is megkeseríthetném, hiszen a legerősebb hadnagyok egyike vagyok… Ki tudja, talán némelyik kapitánnyal is felvehetném a harcot. Mégis óvatosan, és ami a legfontosabb, őszinte tisztelettel kezelem ezt az erőt, amit Kagami biztosít számomra. Holott cseppet sem lenne ellenére, ha a saját javamra használnám erejét, hiszen a hataloméhség vele született. Önző, makacs, hiú, s élvezi, ha mások felé kerekedhet, hajszolja az érzést, miszerint ő jobb másoknál, hogy ő sérthetetlen. Különösebb racionális ok nélkül… Hisz zanpakutom eleme a teljes logikátlanság. Összefüggéstelen halmazok alkotnak egy egészet, s emberségem megszüntetve válok azzá a beprogramozott katonává, amivé a Gotei 13 nevelni kívánt – sikeresen. A harctéren el kell felednem az érzelmeim. Nem foglalkozhatok velük, nincs jogom érző lényként, nőként, emberként gondolkozni, csak a küldetés végrehajtása érdekelhet. Többek között ezért nem szeretek akciókban részt venni. Nem szeretek elszakadni azoktól a régen jelentéktelen, most már a mindenemet jelentő dolgoktól, amik még emberivé tesznek. Mégis túl könnyen feledem őket, ha Kagami azt az energiát sugározza felém, ami bárkit egy szempillantás alatt lelki ronccsá tehet. Végül is, ezzé neveltek… Csak egy gondolkozni képes agyagkatonává, aki egy rossz szó nélkül követi a parancsokat. Még ha ezzel inhumánus dolgokat is kell tennem.
Kardom használata egy apró kis mellékhatással jár a részemről; fokozatosan kezdem elveszteni a talajt a lábam alól, s megszűnik a realitásérzékem. Bár már hozzászoktam, és tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen következményekkel jár egy-egy képességem használata. Idomultam hozzá, s érzékeim is könnyedén ráállnak az új fajta érzékelésmódhoz. A bók így kicsit késve jut el tudatomig, s bár mosolyogni próbálok, mégis a teljes apátia lesz úrrá rajtam. Kifejezéstelen tekintettel meredek a taichou felé, akiről teljesen egyértelmű, hogy nem ad bele mindent a támadásaiba… Biztosan csak óvni akar. Talán kissé alábecsül, még ha nem is áll szándékában. Nem feltételezheti, egy kis gleccser lesz az, ami megállít. Én azt a kapitányt akarom látni, akit hűen szolgálok… Azt, aki olyan példás a harctéren, olyan kiemelkedő képességei vannak, azt, aki láttán a legtöbb arrancar inkább meghúzza magát. Nem kell a lenézés, az alábecsülés, a szánalom, a megértés, az óvakodás, a szeretet, a bizalom, a barátság. Nem azért fogadtam el a kihívást, hogy utána a papa kislányát játsszam, mindez pedig ebben a helyzetben nekem és Kagaminak is ugyanolyan megalázó. S tessék… észre se vettem, milyen könnyen tűnnek el belőlem az érzelmek. Mintha valaki egyszerűen megnyomta volna azt a kapcsolót. Büszkeségből még mindig maradt bennem bőven… Hiába, mindig is hiú voltam.
Őszintének szánt bók, mégis üresen kong fejemben, s üveges tekintettel emelem kardom támadásra, amire azonban nincs már időm. Vágásaim könnyedén kerüli, s védekezésre a kidou elől már alig van időm. Pedig ha az eltalál, biztosra veszem, hogy a 4. osztagnál kell vendégeskednem… És valahogy nem akaródzik hanyagolni imádott papírmunkám egy jelentéktelen seb meg némi ömlő, vörös nedű miatt.
- Bakudou 73: Tozansho… – idézem meg az általam ismert legerősebb védekező technikát, azonban nem csak a taichou által felém lőtt kidout szeretném vele hatástalanítani. Gyakran használt kombó nálam, de valaminek vagy valakinek muszáj vigyáznia a lélektestemre, amíg én nem vagyok itt. Márpedig amíg belső világomban vendégeskedek, testem teljesen kiszolgáltatott, így viszont legalább egy alap szintű védelmem fennáll… Már amennyiben egy erősebb technikával vagy támadással meg nem szünteti a piramis alakú, testemet teljesen körbefedő védőmezőt. Csak hogy ezután azzal sokkoljam a kapitányom, hogy a kérdésére való válaszolás helyett a gyomromba szúrjam a saját pengém.
- Ön is hallja az őrület hangját? – forgatom meg a pengém magamban, még mielőtt eszméletlenül a földre zuhannék. Holott zanpakutom valójában nem okozott bennem kárt, ettől még úgy tűnhet, mintha valóban egy kamikaze akciót követtem volna el. Ha viszont ez az ára annak, hogy kedvenc és legkreatívabb technikám alkalmazzam, nincs más választásom. Többek között az is célom, hogy ekképp hozzam a frászt a taichoura. Minél jobban elbizonytalanodik… annál könnyebb célpont. Annál egyszerűbb megtörni egy lelket.
- Ugyan, miket gondol taichou? Még kissé korai lenne a gyermekvállalás. – formálódik a plafonon egy arc, hogy válaszoljon a taichou kérdésére. Persze ez csak egyszerű illúzió, ami csak a kapitány fejében létezik, ahogyan a hullámzó falak s a semmiből megjelenő, óriási pókhadak is csupán a képzelet szüleményei. Mindez azonban nem jelent semmit… Még ha a taichou rá is jön arra, hogy ezek nem igaziak, nem lesz olyan egyszerű kitörni belőlük. Nem elég tudni, hogy ezek nem igaziak. Tökéletes érzéki csalódás… hosszú, ízelt, szőrös lábak, csáprágók csattanása, s a belőlük folyó méreg savas érintése bizonyára különben is elég igazinak tűnhetnek. A testem s védőburkom pedig elhomályosítom a taichou agyában. Csak egy kis babrálás itt és ott, és olyan, mintha sehol se lennék. Csak a plafonból kimeredő, üres tekintetű arc, amire kétkedve meredhet. A hét ízeltlábú illúziója pedig támadásba lendül, hogy elhitessék a taichouval, hogy végtagjait s fejét szabdalják. Eddig nem sokan akadtak, akik nem csak felismerték, hogy illúzióim kelepcéibe estek, de még tenni is tudtak ellene. Elvégre talán a világ legerősebb illuzionistája vagyok.

Tárgy: Re: Hadnagy vs Keptön avagy Vera vs Suke Szomb. Ápr. 09, 2011 1:35 am

A küzdőteret LEZÁROM. Ajándékotok 500 LP és 1000 ryou.