Amióta Tui leszerelt fracciónomként és átvette a sokáig üresedő Octava helyét, Lala és Lily egyszerűen képtelenek leszakadni tőlem. :/ Hiába, Tui értett a gyerekek nyelvén, akik valami rejtélyes oknál fogva apunak is kezdték el szólítani (annak ellenére, hogy amúgy sokkal idősebbek nála), nála jobb bébiszittert keresve se találhattam volna. Azonban most, hogy ő nincs, már kezdem becsülni munkásságát, hiszen a számítógépes játékaival tökéletesen lekötötte a két vakarcsot, akik így ismét a nyakamra maradtak. Végül addig nyúztak, míg úgy egészen véletlenül fel nem ajánlottam nekik, hogy látogassák meg volt kollegájukat, ezáltal pedig, még ha ideiglenesen is, de csak sikerült megszabadulnom a két agyrémtől. Nevelni nem tudok rajtuk semmit, hiszen úgy sem hallgatnak rám; az egyetlen kivétel talán csak találkozásunk és összeismerkedésünk napja, hiszen akkor sikerült a kis technikámmal szó szerint beléjük fojtani a szót. Azonban ha állandóan ezzel fenyítenék, az unalmas lenne, én pedig kiszámíthatóvá válnék, és elveszne a technikám varázsa. Azt pedig nem kockáztathatom meg, hogy egy ilyen remek fegyvertől megszabaduljak, szóval a problémát inkább más eszközökkel próbálom megoldani. Kénytelen vagyok tehát ismét Tuira támaszkodni, mert még a végén el fog szállni, amiért espada lett, azt pedig nem engedhetem, hogy a fejébe szálljon a dicsőség. Mint volt felettese, továbbra is felelősséggel tartozok iránta, s az én feladatom, hogy Mestereként és Tanítójaként továbbra is egyengessem útját. Meg kell tanulnia, hogy Espadaként sem korlátlan a hatalma, és hogy a magas ranggal nehéz feladatok is járnak, valamint újabb és újabb terhet kell viselnie a vállain. Meg kell tanulnia kompromisszumot kötni még azzal a fracciónjával is, akit amúgy szívből gyűlöl, vagy csak pusztán nem bírja elviselni, hogy kialakulhasson köztük az ideális Espada-Fracción viszony, s egy esetleges harc során ezáltal ütőképes, hatékony csapatot alkothassanak. Legalábbis ezzel a kifogással ámítom magam, amikor néhány sört nyomok Lalyék kezeibe, hogy vigyék már át Tuinak fizetségképpen, ha már annyira hiányzik nekik, addig sem az én hajam tépik.
Éppen csak sikerül kitoloncolnom az ikreket gondolván, hogy utána valóban elkerülnek-e Tuihoz a sörök, már nem az én problémám, mikor megpillantom azt a furcsa szerkezetet, mely a tornyom ablakán repül be. Nem tudom, ki hívta meg Da Vinci-t Las Nochesbe, de szólhatott volna korábban is, hogy végre személyesen is találkozhassak vele. Azonban egy kis csalódás ér, amikor megvizsgálva a lepkeszerű robotot rájövök, hogy ez túl modern ahhoz a mechanikához képest, amit ő használ. Sebaj, a kíváncsiságom azért felkelti, már csak azért is, mert nekem tényleg muszáj tudnom, hogy ki az isten olyan őrült, hogy így küldjön nekem üzenetet. A névről egyből nem ugrik be, hogy ki is küldte a kis csomagot, így azt percekig csak ízlelgetem magamban, de végül csak eszembe jut a 12. osztag kapitányának arca. Szőke herceg igazán lovagias, azonban tudhatná, hogy nekem már késő van, pláne, miután Lalyék órákon át fárasztottak. Kérdés, a robotlepke hogy bírta ki ideáig, meg egyáltalán hogy volt képes nem hogy Hueco Mundoba, de Las Nochesbe épen megérkezni, ám erről még ráérek kifaggatni a Szöszit, csak mert megtehetem, hogy kikérdezzem.
A számok láttán egyből az ugrik be, hogy valamiféle koordináták lennének; nincs benne semmi zsenialitás, egyszerűen ez az első, ami az eszembe jut róla. Ha ebből a konklúzióból indulok ki, már nem olyan nehéz leszűkíteni a kört, különösen, mivel Karakura helyszínként meg is lett jelölve. Pofonegyszerű feladvány, pláne, hogy vezetni is tudok és láttam már GPS-t. Jobb dolgom pedig úgy sem lenne, s ha valóban olyan fontos, akkor biztosan van indoka elhívni erre a találkozóra. Persze fennáll a lehetősége annak, hogy csapdába vezet, s ki tudja, hány kapitány vár rám, azonban a legerősebb arrancarok egyike, ha nem a legerősebb vagyok, így érthető, efféle dolgok nem fognak elrettenteni.
Másnap kicsivel dél után érkezek meg a megfelelő helyre. Saját lélekenergiám elfojtásával nem foglalkozok, így ha a Szöszi is a közelben van, biztosan tudni fogja, merre keressen. Lévén a kódot megfejtettem, s csak úgy egészen véletlenül pont a megfelelő pontra állok, a csomag tartalmát is megkapom… ami már gyanúra ad okot, s ajánlom, hogy ne valami kéretlen kérő szerepében akarjon a Szőke tetszelegni. Mindegy is, ha valami olyat akar, akkor legfeljebb finoman visszautasítom. Mondjuk nem lenne csoda, ha elbűvöltem volna, hiszen fantasztikus vagyok meg minden, de azért gondolhatna az a szerencsétlen, hogy nem pont egy ellenségével kéne kezdenie. A medaliont így inkább egy zsebembe suvasztom a csomagolásába visszarakva. Majd visszaadom neki, ha megjelenik. Nekem nincs szükségem efféle csecse-becsékre.
Minden számításom ellenére viszont csak valami gyökeret látok meg, aki ugyan már előttem is itt volt, a tömegben még reiatsu sugárzása ellenére sem sikerül észrevennem. Pupilláim összeszűkülnek nevem hallatán, tökéletes reflexeimnek pedig pont igazán hasznát veszem, így különösebb erőfeszítés nélkül térek arrébb egy sonidoval. A póttestet, s ami még fontosabb, az illegális fanklubom egyenpólóját viselő kis köcsög nem tudom, mit keres itt és ki hívta meg, de kurvára rossz tréfa volt… Fúúú…. Csak tolja ide a képét az a nyomorék Szőke, első dolgom lesz megkopasztani ezért. Áruló! Pedig én tényleg kedveltem annak ellenére, hogy shinigami. ¬.¬
- Látom, még mindig nem érted, miért hívnak téged köcsögnek… ¬.¬ – morgok hangosan a gyökérkirály láttán. Mondjuk a közönséges emberek számára biztosan mulattató lehet, hogy egy fazon hangos Slarin-chanozás közepette vetődik az aszfaltra, meg közben magának is beszél egy sort. Mindig is tudtam, hogy bolond. Csak tudnám, hogy annyi millió ellenségem közül miért pont a legrosszabbal kellett összefutnom. Még a Patkánynak is jobban örültem volna. Őt legalább tisztességesen a falhoz tudnám kenni.
- Szóval van két választásod, vagy lekopsz, vagy kapsz egy szép cero-t a nyakadba. Valahogy baszottul nem tud érdekelni a civil lakosság épsége. Mire vársz még? Húzz már el, dolgom van. – rúgok még egyszer belé a reményeim szerint földön heverő Sierashiba. Nem engedem, hogy elcsessze a napom, szóval ideje lesz lekopnia, mert ha már eddig elvánszorogtam, akkor már kivárom Szöszi érkezését. Azt meg mereven (nem úgy…) ajánlom neki, hogy ne késsen tovább. Lehet, a végén még az ő beleit is ki kell húznom a kicsi száján, amiért átvert.

A Sors ma nagyon baszakodni akar velem, amiért annyi patkány közül pont a legférgesebb az, akivel ismét találkoznom kell. Az uszodás ♥ -.- eset mély nyomott hagyott bennem, és kurvára nem tartom viccesnek, hogy azt hittem, hogy én és ez az izé gyereket várunk vagy valami. Nem nekem való az anyaság, valamint szex szimbólummá sem akarok avanzsálódni, de amióta az a fanklub létezik, azt hiszem, már túl késő. Pedig nem hasonlítok Marilyn Mondroehoz. Verjék rá a nyálukat, ne rám… ¬.¬
Lábam erőteljesen lendül, azonban egy semmiből előbukkanó kéz megállítja azt, s meg is pillantom a hozzá tartozó vörös búrát is. Lehiggadni? Persze, biztosan… Ő nem tudja, miféle testi-lelki terrort kellett átélnem azon a bizonyos napon. Nem volt ott, és ez így jó, az esetnek titoknak kell maradnia, soha, semmilyen körülmények között és senki sem tudhat róla. Ehhez azonban el kell intéznem ezt az otakut is, hogy teljesen biztos legyek benne, az eset elhallgattatásra talál. Nem fogom engedni, hogy baszakodjon velem, és ha ehhez vérnek kell folynia, örömmel fakasztok szökőkutat a nyaka helyére!
Ép kezem, amin még megvan minden ujjam, ökölbe szorul, és egyenesen a tudóska arca felé közelít. A rúgással ellentétben ez megállíthatatlan, a tökéletesen kivitelezett jobbegyenes eredménye pedig remélhetőleg egy törött orr, alább nem adom. A késéssel persze semmi bajom nem lett volna, de az, hogy felültetett és arra kárhoztatott, hogy ezzel a kis gnómmal kelljen huzamosabb ideig egy levegőt szívnom. Egyszerűen gyűlölöm… Olyan igazi, mély gyűlölet és undor, melyet irányába őszintén érzek. Kár, hogy ő nem úgy kezeli a dolgot.
- Jó. Most az egyszer életben hagyom, ha megmondod azt is, miért tegyem. Te pedig ha még egyszer a képem elé tolod ezt a nyomorékot, levágom a fejed. Espada vagyok… Kapitányként tudnod kell, mire számíthatsz tőlem. Ne feledd, hogy arrancar vagyok. Hamar túlteszem magam egy újabb kapitány megölésén. – lépek arrébb a másik kettőtől. Karjaim ezután görcsösen összefonom mellkasom előtt, mindezt teljesen önkéntelenül, majd a magyarázatra várva fúrom bele szemeimet a szőkéébe, aki ezután arról hadovál, hogy szedjem elő azt a medált. Fogalmam sincs, ki az a Rosa-chan, de úgy igazán nem is érdekel, ez a hülye meg úgy beszél róla, mint Rei-chan a pillangókról. Paranoiám legalább alább hagy egy kicsit, a medált pedig előveszem és megforgatom azt a kezemben. Szerintem gusztustalanul néz ki, még akkor is, ha nem is a giccses fajtából valóak közül van. Nem szoktam ékszereket hordani, azok csak akadályoznak a mozgásban, harc közben pedig pláne nincs ingerenciám arra, hogy azzal is foglalkozzak, nehogy egy nyaklánccal akarjanak megfojtani vagy ilyesmi. Teljesen felesleges, személy szerint pedig még tényleg nem volt alkalmam mindenféle mágikus eszközökhöz és csecsebecsékhez jutni. Nincs szükségem rájuk, de ha most olyan fontos…
Megadó sóhajtás kíséretében erőszakolom magamra a láncot, mely így éppen csak érinti hollow lyukam szélét. Ezután ingyen műsort kapok arról, ahogyan Szőke mindenféle szavakat hadovál valami ősi nyelven. Kezdem unni, hogy csak azért rángattak ide, hogy Harry Pottereset játszhassanak velem, és már nagyon-nagyon bánom, hogy eljöttem ide. Büszkeségem azonban túl nagy ahhoz, hogy hátat fordítsak a helyzetnek. Meg ha már ennyit szenvedtem, akkor hátha nyerek is a végén valamit. :/ Ha mást nem, majd találok rá módot, amivel kicsinálhatom azt a tetűivadékot! ****.**** Bár már azzal is megelégednék, ha abban a Szöszi által emlegetett, rejtélyes kis univerzumban hagyhatnánk őt. Mondjuk lehet, hogy könnyebb lenne, ha végre kinyögné, hogy hova kell mennünk, nyitnék én gargantát akár Rukongaiba is, oszt cső.
- Még ha öt másodperc lenne… – morgok fogaimat összeszorítva, miközben a materializálódó átjárót figyelem. Öt perc alatt Hueco Mundoba is eljutsz, igaz, egy tapasztalatlanabb már a Menosok Erdejében is képes lenne ott hagyni a fogát. Mindez azonban Engem nem fenyeget, hisz a legerősebb Espada vagyok, s lehet, a legerősebb arrancar is egyben. Sajnálatos, hogy még mindig akadnak, akik ezt elfelejtik.
- Grrrrrrrrrrrrrrrrr… >_______________________________> – juttatom kifejezésre nemtetszésemet, kezeim pedig azonnal az érzett irányba lendülnek, hogy kettétörjem a kis geci csontjait. A kezem viszont már csak a levegőt markolássza, így kénytelen vagyok elhalasztani a tervem. Azzal úgyis csak rontanék a helyzeten, ha utánasonidoznék, meg amúgy sincs kedvem fogócskát játszani. Öt perc hosszú idő, mi pedig ráérünk, így számomra kényelmes tempóban haladok át az átjáró alatt. Kezem ekkor már katanám markolatával játszik. Ki tudja, mikor engedhetek végre a vérszomjamnak.

Kikérem magamnak, Én nem vagyok temperamentumos, ellenben a legjobb harcosnak járó díjat már rég át kellett volna utalniuk nekem. Hiszen az jogosan az enyém, ez teljesen egyértelmű, s nem Én vagyok az, akinek bármit is kellett volna tanulnia a múltkoriból.
Amikor felveszem a medaliont, mintha valami egy kicsit piszkálná az orrom, amit meg is dörzsölök, mert a kellemetlen érzés valahogy nem akar elmúlni egyik pillanatról a másikra, ahogyan jött. Persze arra nem számítok, hogy ez tulajdonképpen az én ütésem eredménye, de nem baj, attól Szöszikém még szerencsésnek nevezteti magát, amiért voltam olyan kedves és egy gyengébb ütéssel jutalmaztam, amiért felcseszte az agyam Sierashi „Majomürülék” Yuusuke elém cipelésével. Egy nagyobb ütéstől valószínű, hogy kilyukadt volna a feje, én pedig nem megölni akartam őt, hanem indulataimat levezetni rajta.
A megadott instrukciók szerint siettetem lépteimet, bár hogy minek, azt még mindig nem igazán értem. Talpaim köré reiatsut gyűjtve próbálok előrébb iramodni, ám ebből kis híján egy egyszerű pofára esés sikeredik csak. Remek, akkor most egy kényelmes tempójú sonido helyett futhatok földi halandók módjára. Nem mintha nem edzeném ilyen téren is magam naponta, de azért hogy emiatt kelljen megerőltetnem magam… Rendben, bevallom, kicsit talán tényleg el vagyok szállva magamtól, de nem érdekel. A Segunda vagyok, ennyit igazán megtehetek.
Érdektelen kifejezéssel hallgatom Szőke szavait a medálról meg a világról szólóan. Ha őt az teszi boldoggá, hogy inkább egy vadidegen terepre hív meg kalandozni, hát legyen. A lelkesedést még sem érzem, hisz ahogyan haladunk az átjáró másik vége felé, érzem, hogy valami kezd megváltozni bennem. Valami, amit már rengetegszer megpróbáltam uralmam alá hajtani, teljesen sikertelenül. Kezeimre rápillantok egy röpke pillanat erejéig, azonban nem fedezem fel rajta előjelként megjelenő karmaimat, így kicsit megnyugodva folytatom tovább utam a másik oldalra. Nem véletlenül nem mutatom meg szinte senkinek sem resurrecciónom. Eddig csak ketten vannak, akik látták és túlélték, azonban egyszer úgyis végzek velük is. Ami a 10. osztag kapitányát illeti, csak végtelen jóindulatomnak köszönheti, hogy a múltkori alkalom során nem öltem meg, Maya pedig… neki még be kell bizonyítania, méltó arra, hogy teljes pompámban láthasson. Amíg nem képes harcolni, addig én sem fogom megerőltetni magam. Tanuljon meg küzdeni… és akkor lehet majd róla szó, hogy emberszámba, sőt, méltó ellenfélként veszem. Az új, megváltozott resurrecciónom viszont egyikük sem tapasztalhatta meg. Tökéletes indokom van rá, miért használom csakis akkor, amikor ténylegesen elkerülhetetlen a helyzet. Nem akarom elveszíteni emberségem utolsó maradványát.
- Bizonyára sosem meséltem el, hogyan nyertem el annak idején az Espada címet. – ejtek el egy megjegyzést, amikor a doki elmagyarázza a nyaklánccal kapcsolatos, fontos tudnivalókat. Kezdem elveszíteni az uralmat mimikám is indulataim felett, ajkaim pedig gunyoros, sötét vigyort festenek arcomra. Valami határozottan változni kezd bennem, ahogyan az átjáró másik oldalára érkezünk, de… már kezd egyáltalán nem érdekelni a dolog. Mégis kit akarok védeni? Egy shinigamit? Vagy azt a görényt? Ugyan már… Egyszer már legyőztem ezt az átkot; igen, hasonló dolog történt már velem. Amikor megütöttem, nekem is fájt, megvágtam, s én is véreztem. De legyőztem. Egy nálam elviekben erősebb lényt, egy akkor még Espadát. Trónját ekképpen elbitoroltam, s azóta pedig hatalmam s erőm is csak növekednek. Komolyan hiszik, ez majd visszatart? Hah! Saját testi épségem nem elég indok arra, egyszer még ellenük ne forduljak. Mert meg fogom tenni, amiért bíztak bennem. Kár, hogy nem tudják, ha valóban megtörténik az átalakulás, nem csak emberségem, hősiességem, de még humorérzékem is elvesztem. Kiválasztottak vagy sem… Nem érdekel. Hollowként teremtem erre a világra, a hősiesség pedig annyira izgat, mint az éhező etióp gyerekek a távoli Afrika közepén.
- Büdös bagós. – vetem oda a cigije miatt rinyáló patkánynak. Sosem értettem, mi a jó a cigarettában. Csak büdös leszel tőle, valamint elrohasztod vele a tüdődet. Mindegy végül is, mivel mérgezi magát, csak patkoljon el végre.
Az átjárónak még nincs vége… Hatalmas tűz lobban fel, az izzasztó hősugarak pedig egy lépéssel hátratántorítanak. Pedig csak tűz… Nap mint nap elviselem a Las Noches felett sugárzó, mesterséges nap által keltett meleget is, mondhatni, hozzászoktam. A hierrom sajnos nem véd meg az időjárás viszontagságaitól, egyedül a fizikai támadások, például a penge ellen óv meg. Szemeim behunyom, majd légzésemre koncentrálva hallgatom a doktor szavait. Ha jól értem, a próba pofon egyszerű. Kicsit olyan, mint a parázson járás; megfelelő, meditatív állapottal ugyan, de kiküszöbölhető vele minden fájdalom s félelem. A másik kettő jelenléte viszont túlzottan zavaró ahhoz, máris transzállapotba kerüljek. Sajátos technikám ugyan nem igényel semmi lélekenergiát, csupán napi szinten történő gyakorlást, valamint időt, türelmet és csendet, bizonyos környezetekben még így is szinte lehetetlen a sikerélménnyel gazdagodni. Azonban a bódító hatás már akkor elkezdődött, amikor a járatba léptem; mintha valami kényszerítene arra, hogy ebbe az állapotba kerüljek. Az átokból ezúttal viszont áldást alkotok. Nem egy kis lángörvény fog visszatartani abban, hogy teljesítsem ezt a kis… próbatételt.
- Nem egy nyaklánc fog visszatartani abban, hogy megöljelek, Féreg. És most csendet… Ehhez idő kell. – morgom halkan, behunyt szemekkel válaszként a patkánynak, amit megérdemel. Majd mélyeket lélegezve gondolok a semmire, vagyis épp nem gondolok semmire. Nem szándékozom resurrecciónom előidézni, ám bizonyos okok miatt, amikor használom, mindig megelőzöm egyfajta meditatív állapottal. Engedem, hogy kitörjön belőlem a hollow, mégis megfontolt s higgadt maradok. Tűz? Ugyan már! Nekem nem fáj, nem éget… S ugyan látok és hallok is, elmém valahogy másképp dolgozza fel az információkat. Ha szólnak hozzám, nem reagálok, s egyedül utam céljával foglalkozok. Számomra nincs tűz, csak egy út. Egy út, melyet végigjárok, lángoljon akármi is körülöttem.

Tűz? Mit nekem… Bevallom, arrogáns vagyok s olykor pökhendi, ám megtehetem, ezért nem érdekel. Bárki is találta ki ezeket a bizonyos akadályokat, sajnos alábecsülte egy Espada, nem is, az Én képességeim. Ugyan a motiváció elmaradt, hisz kétlem, hogy számomra pont egy shinigami fog bármi újat tanítani, azonban visszafordulni nemhogy értelmetlen, de ciki is lenne. Mindegy is… megtalálom a módját, hogy lekaparjam magomról ezt az átkozott medaliont. Vagy ha nem, hát mindhárman meghalunk. Legalább láthatok szenvedni valakit, akinél talán csak azt a patkány másik Yuusukét utálok jobban.
- Chhh… – reagálok Szőke szavaira. Valóban, nem itt ragadni szeretnék, főleg akkor nem, ha úgy nagyjából végtelen ideig kell ezzel a nyomoronccal egy helyen tartózkodnom. Még mindig nem értem, hogy Szőke miért őt választotta annyi másik potenciális… nevezzük úgy, hogy „társ” közül, ám ha kicsit óvatosabb és körültekintőbb lett volna, bizonyára ügyelt volna arra, hogy nem egy olyan személlyel rak össze, akivel rendelkezek bizonyos… múlttal, ami nem éppen kellemes emlék számomra. Gyűlölöm a gyengeséget… Gyűlölök alárendeltetett lenni, gyűlölök olyan helyzetbe kerülni, amikor másokra kell támaszkodnom, gyűlölök mindenféle ebből adódó megaláztatást. Akkor, abban a pillanatban, amikor tényleg azt hittem, hogy egyetlen kis görcs miatt romba dőlt a hosszú évtizedek munkájával felépített karrierem, sőt, mi több, rá támaszkodva és a segítségéért sóhajtozva kell leélnem hátralévő hollow létem, olyan megalázottnak éreztem magam, mint ezelőtt soha. Esendőnek, gyengének… halandónak. Pedig már levetkőztem magamból minden emberi gyengeséget. Legalábbis eddig azt hittem. Mégis kísért még a Halálon túl is, csupán hogy próbálja megtörni akaratomat. Ez pedig többé nem fordulhat elő… Éppen ezért kell vesznie, vesznie mindazzal a keserű gyengeséggel együtt, amit akkor mutattam. Pedig Nekem a legerősebbnek kell lennem. S ha ehhez újra meg kell halnom, hát legyen!
A lángnyelvek perzselése nem tud meghatni, hisz érinteni nem tudnak. Tudatomból kizárom a fájdalmat, mely hamarosan megszűnik létezni, mintha sosem lett volna. A forróság pedig csak egy kellemetlen emlékké válik, egy felejthető s teljességgel jelentéktelen morzsává. Mindezt pedig szinte azonnal felváltja a hideg, ahogy egy újabb próba színterére, egy hóval fedett sivatag közepébe nem érünk. Cephalus maga kötötte pulcsija most igazán hiányzik, ám a karakurai jó idő miatt nem láttam értelmét elcipelni ide. A kacsás minta miatt meg amúgy is kiröhögtek volna, azt pedig ismét csak nem engedhetem meg magamnak, hogy gyerekesnek nézzenek, holott nem vagyok az. Sajnos a hideg ellen nem tudok tenni… Hosszú időre és mély transzra lenne szükségem ahhoz, hogy sikerüljön úgymond felülkerekedni a hideg „illúzióján”, azonban nekem igenis, valóságosnak tűnik a sok hó. Már-már nosztalgiával tekintek vissza arra a hó-Slarinra, amit Tui, Lala és Lily építettek merő kedvességből, s kénytelen voltam kicsit elporlasztani egy cero-val, mivel kicsit pofátlanok voltak, amiért egy csöcsös dinoszaurusznak formáztak meg. Most még ott is szívesebben lennék, mint itt, de ez van. Azért nem is pár jégtömb fog megakadályozni abban, hogy végre kiérjek ebből az átjáróból.
- Utoljára mondom el, ne nevezz Sla-channak, valamint egyikőtök se becsüljön alá… Arról meg lenne egy ötletem, hogy hova fuss inkább, te kis korcs. – vetek egy lenéző pillantást Yuura, azonban bármennyire is erőlködöm, sajnos valami érthetetlen okból kifolyólag még véletlenül se kíván megdermedni nézésemtől. Bár lehet, ezzel talán nem most lenne érdemes szórakozni, hisz ha őt „megfagyasztom”, én se fogok tudni mozogni. Így hát medúza effekt kikapcsolva. Amúgy se olyan vicces azok után, hogy amikor legutóbb alkalmaztam rajta ezt a technikát, valami egészen más hatást eredményezett a megszokottól.
Már csak azért is távolabb állok a másik kettőtől, azonban még hallótávolságon belülre. Kezeimmel karjaimat dörzsölöm, valamint mellkasomat takarom, hisz az arrancar uniformis még kevésbé praktikus egy ilyen terepre, mint amit a shinigamik szoktak hordani. Az információt pedig nem is kapom, bár pillanatnyilag jobban izgat az, hogy leheletemmel próbáljam felmelegíteni szétfagyott orromat. A görény a számból vette ki a szót (persze nem szó szerint… fúj már különben is), hisz az idézetet meghallva nekem is az első gondolatom, hogy hagynom kéne szétfagynunk magunkat. Így hát kevesebb duma, még kevesebb rinyálás és elkeseredett próbálkozás valami meleg szerzésére. Sajnos túl makacs vagyok, akaratom pedig nehezen törik, de ha ez kell ahhoz, hogy végre kijussunk ebből az átjáróból, hát rajta. Nem rajtam múlik.

A csontjaimba hatoló hideg meggyőz arról, hogy nincs értelme tovább fenntartani a felesleges külső hatásokat blokkoló állapotot. Kezeimmel megdörzsölöm elfagyni készülő füleimet, valamint átkozom uniformisomat, ami cseppet sem véd meg a hideg ellen. Milyen jó is lenne, ha itt lennének nálam Cephi saját kezűleg kötött, kacsás pulóverja, sálja, kesztyűje és sapkája! Még azzal se nagyon foglalkoznék, hogy kicsit úgy nézek ki benne, mint egy nyolc éves kislány, aki kacsák között nevelkedett, bár bevallom őszintén, nem tiltakoznék, ha hirtelen teremne a semmiből egy nagy kacsafarmom!
Ahogy a hideg egyre elviselhetetlenebbé válik, úgy kezd eltűnni hidegvérem is, még akkor is, ha tulajdonképpen van bennem egy kevés hüllővér is, már ha sárkány-démon keverék resurrecciónom nézzük. A hideget ennek ellenére gyűlölöm… Csak rossz emlékeim áradatát hozza fel múltammal kapcsolatban, s bőven elég, ha arra a patkány kapitánykára gondolok, aki még egyszerű arrancar koromban késztetett olyan megalázó helyzetre. Azóta többedmagammal visszafizettem azt, mindennek ellenére elégtételt nem érzek, hiszen egyedül még így is kevés vagyok ellene. Bízok azonban abban, hogy egyszer még fordulnak az erőviszonyok, s büszkeséggel fog eltölteni a tény, hogy életét olthattam.
Nem tartom magam műveletlennek, azonban hiába ízlelgetem magamban a szavakat, képtelen vagyok rájönni, mit is jelent az a rébusz. A Mocskos tippje nem nagyon akar működni, hisz hiába várjuk, hogy szétfagyjunk, nem történik semmi. A helyzetre csak rátetőz a tény, hogy még Szőke is sikeresen felbassza az agyam a flegmán odavetett szavaival. Nem azért egyeztem bele abba, hogy eljövök velük, hogy aztán hagyjam magam megfagyni egy jégsivatagban! Én nem fogok egy kibaszott átjáróban rekedve tölteni életem hátralévő részét! Valódi segítséget azonban hiába remélnék, hiszen Szőke nyíltan elfordul tőlünk, s egy fényes villanás kíséretében teleportál el itt hagyva minket ezen az Antarktisz replikán! Remélem, ezek a nyakláncok tényleg működnek és ugyanúgy érzi azt a hideget is, ami engem próbál kikészíteni. Akarom mondani, már rég kikészített, csupán nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Még hogy beszélgessek addig is ezzel a mocskos gyökérrel? Pont vele, aki életem legmegalázóbb pillanatait hozta el számomra? Még mit nem… Büszkeségem van elég, épp ezért nem vagyok hajlandó engedni, hogy lealacsonyodjak az ő szintjére. Dacosan fordítok hátat a lassan gondolataiba merülő Sierashinak, kezeimet pedig keresztbe teszem mellkasom előtt, ezzel is próbálva melegíteni testem. Tudjátok, iszonyatosan kellemetlen, ha hollow lyukadon keresztül süvít át a fagyos szél.
A hangos puffanás felkelti érdeklődésem, így mégis hátrapillantok, hogy a póttestéből kimenekülő Yuut láthassam. Csórikám, sajnos ez nem segít, hisz bár én magam sem igényeltem póttestet – melyet kizárólag a karakurai ilyen-olyan akcióimra használok - , épp készülök szarrá fagyni ebben a jeges szelek völgyében. Egyik szemembe lógó hajtincsemen egy kisebb jégcsapot vélek felfedezni, bizonyára egy erős megfázással kell számolnom, ha innen végre kiszabadulok, még akkor is, ha utoljára kilenc évesen voltam beteg, mert elkaptam ikerbátyámtól a bárányhimlőt.
- Akkor most… mi lesz? Hagyjuk magunkat megrohadni? – teszem fel a kérdést a másik itt ragadtnak, bár válaszra nem igazán számítok, s inkább elkezdek gyalogolni a bucka felé, ami egy távoli kaput ígér. Yuusuke pedig vagy követ, vagy nem… El tudja dönteni, mi a jó neki, minden esetre én nem fogok rá támaszkodni a kiutat illetően, lévén ő is pont annyira tanácstalan, mint én. Legalábbis ezt hiszem mindaddig, amíg egy ugyanolyan fényes villanás kíséretében nem hagy magára ő is. Egyedül maradtam, ám bízok abban, hogy ha neki is sikerült eltűnnie, akkor az én időm is eljön hamarosan. Tekintetem mégis az eldobott gyufára vándorol. Szánalmas vagyok, amiért ebben próbálok valami átmeneti megoldást, de jobb, mint a semmi. Talán egy kis pihenésre van szükségem, mielőtt tovább indulok. Éghető anyag pedig van bőven, még ha sokat talán nem is érek el vele. A hullák látványa cseppet sem hat meg, láttam már elég holttestet életemben, bár egy kis kétségbeesés talán mégis költözik szívembe. Szívembe, amit számomra a maszkom prezentál, hisz egy arrancarnak nincs szíve. Hollowként az, amit szívnek hiszel, maszkként materializálódik elfedve minden arcvonásod, a fájdalmas átalakulás pedig olyan erőt biztosít számodra, amit más nem ad meg neked, én pedig mindannyiuk közül a legerősebb vagyok. Most mégis gyenge maradok, hisz még egy egyszerű bara-t is képtelen vagyok ellőni. Keserves próbálkozásom kudarcba fullad, így a Mocskos hátrahagyott pótteste felé görnyedek, melyet egyszerűen megpróbálok felgyújtani a gyufa segítségével. Persze már az első gyufaszálat eloltja egy hirtelen támadt szellő, s magamban szitkozódva próbálkozok tovább, kezemmel eltakarva a szelet. A test kis idő múltával lángra is kap, a hóban némi helyet kerítve magamnak pedig a hogyan tovább kérdéskört ízlelgetem magamban. Egyedüllét, magány… Talán mindig is attól féltem, hogy egyedül maradok. Tény, hogy nehéz engem elviselni, azonban így is rengeteg olyan személyt gyűjtöttem magam köré, akik közel állnak hozzám. Amikor arrancarrá váltam, valamit visszakaptam emberségemből, de máig kétségek közt vergődöm, hogy vajon csak magamra erőltetem ezen érzelmeket ezzel elfedve a bennem tomboló, vérszomjas Bestiát, vagy valódi kötelék fűz hozzájuk. Olyan melegséget kapok tőlük, amit a tűz nem ad vissza. S még ha én sosem támaszkodtam senkire, és inkább én vagyok az, aki arra bíztat másokat, hogy sírjanak a vállamon, és én húzom ki őket a szarból, egyszerűen jó tudni, hogy ott vannak nekem és számíthatok rájuk, ha valami baj van. Talán egyikük se kergetne el a francba, ha azzal állítanék be hozzájuk, hogy szar kedvem van és kéne egy társaság. Talán többet kéne támaszkodnom rájuk, többet kéne bíznom bennük, vagy tudom is én… Csak jó lenne, ha itt lenne valaki. Nem lenne többé egyedüllét, nem lenne többé magány.
Azok közé tartozom, akik sosem mutatják ki az érzelmeiket. Minek? Hogy aztán kinevessenek és menstruáló, érzelgős picsának tituláljanak? Köszönöm, ebből, nem kérek. Ha kell, hát egyedül megyek tovább az úton. Eddig is mindent egyedül csináltam, s mindenem, amim van, saját erőmből értem el. A póttest hamuvá lett, így kicsit jobb állapotban vágok neki másodszor a missziónak. Ugyan nem látom biztosra, de az a hely valahogy kitűnik a többi közül. Az sem érdekel, hogy milyen messze van. Erőt veszek magamon és végigcsinálom, kész, vége, ennyi. Nem vagyok az a fajta, aki megvárja, míg megjelenik a szőke herceg fehér lovon és kimenti a csávából. Még ha tervem valahol hibádzik is, én akkor is végigcsinálom, s nem fog egy apró kis hóvihar megállítani. Karácsonykor így is havat kívántam Las Nochesbe, hát most kaptam bőven.
A jéggé fagyott holttestek közt lépkedve követem a kiszemelt irányt. Fogalmam sincs, mióta sétálok arrafele. Talán csak tíz perc telt el, lehet, órák, azonban mintha évek teltek volna el, mióta betettük a lábunk erre az átkozott helyre. Már jócskán elhagytam a kiinduló pontot, lábnyomaim pedig a friss hó takarja tovább. Csak ki akarok innen jutni, a büszkeség sem érdekel… Kínomban dúdolok egy dallamot, mintha csak ebből a mantrából próbálnék erőt nyerni, azonban ebben a kétségbeesett helyzetben annyira nem lényeges. A cél viszont továbbra is végtelenül elérhetetlen, teljességgel megközelíthetetlen. Fájdalomtól roskadok össze, s a hóba süppedve könyörgöm a sorsnak, hogy legyen már vége. Mindig is igyekeztem úgy élni életem, hogy ne legyenek megbánásaim, s fájó lenne bevallani, hogy megbántam, hogy eljöttem. A hideg azonban nem hagy tovább haladni. A nagy Segunda Espada végzetét pár kibaszott homokbucka hozza el. Végezetül nincs senkim. Egyedül maradtam, a keserves magányban. Mégis kit érdekel sorsom? S kit érdekel, ahogyan keserves sírásba kezdek? Csak a hullák hallják. Talán már én sem.

Ugyan szívósságom eddig megrendíthetetlen volt, a magány s a hideg teljesen kikezdett. A megtörés megtörtént, örülhettek. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a kulcsa annak, hogy kikerüljek erről az átkozott helyről. Talán ha még egyszer neki kéne futnom, a megoldás kulcsa sem segítene, hisz már nem lennének olyan őszinték a könnyek.
Hagyom, hadd ragadjon magával a vakító fény, ennyi szenvedés után pedig már édes mindegy volt nekem, hogy hova jutok és milyen áron. Újjászületés… Tisztában vagyok a fogalom jelentésével, még ha nem is nézik ki belőlem, nagyon is érdekelnek az idegen kultúrák és vallások, és szeretem elemezni, hogy egyes népeknél mit is jelent a fogalom. S ha engem kérdeznek, hogy vajon milyen érzés lehet, pont azt tudnám felelni, ami most, ebben a pillanatban is történik velem. A pillanatnyi, kétségbeesésem felváltó nyugalmat még több fájdalom követi, ám nem tehetek semmit, csak tűrök, tűrnöm kell. A legrosszabb talán a hátamat széthasító szárnyak keletkezése, amit már csak azért is furcsának tartok, mert nem emlékszem arra, hogy resurrecciónomba szerettem volna váltani. Arra sem emlékszem, hogy az átváltozás ilyen fájdalmas lenne, hisz ezt általában transzban végzem el, viszont nincs más választásom, muszáj vagyok tűrni, míg vége nem lesz. Ujjaim meghosszabbodott karmokban végződnek, amik önmagukban is elég fegyvernek bizonyulnának, azonban a puszta kezes harcmodor nem jellemző rám, s jobb szeretem kardomat forgatni jobbomban. Bőröm itt-ott vöröses pikkelyektől válik csúffá, s ugyan feltűnik pillanatnyi meztelenségem, tenni úgy se tudok ellene.
Az átváltozás és az újjászületés véget ér, talán pár percig eszméletlen is voltam, igazából nem tudom. Arra eszmélek fel, hogy egy kavics felsértette tenyerem, ezért félig még mindig bágyadtan emelem fel kezem, hogy kicsorduló vérem piszkálhassam meg. Idő közben valahogy ismét teremt ruha rajtam, ugyanolyan fehér, mint az arrancar uniformisom, csak valamivel talán megtépázottabb. Legalább takar, de valahonnan kénytelen leszek szerezni egy másikat is. Nadrágom szára – mert nincs az az Isten, amiért én szoknyát vennék fel – kicsit rongyos ugyan, de ez legyen a legkisebb bajom. Megdörzsölve szemeim tápászkodok fel, s nézek végig az elénk terülő tájon. A tenger... Bizonyára nem a Japán partokon vagyunk, ugyanis a város egyáltalán nem hasonlít semelyikhez, amit ezelőtt láttam. Körülbelül azt az izgalmat érzem, amikor Atlantiszba indultam a Sors Dárdájának egyik darabjáért, amit persze ez a kis mocsok ellopott tőlünk, amikor Mi dolgoztunk meg érte, nem pedig ő.
A vízhez közelebb araszolok abban a reményben, hogy egy arcmosás majd helyreráz és visszaadja régi önbizalmam. Még mindig remegek, és nem azért, mert hideg lenne. Nincs az a pénz, amiért bevallanám, hogy megviselt az „utazás”, büszkeségem túl nagy annál, de lehet, nem kerüli el a másik kettő figyelmét, hogy még mindig úgy szipogok és dörzsölöm óvatosan a szemeimet, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a szüleit a nagyvárosban. Fájdalmam megtartom magamnak, és inkább egy nagyot merítek a tenger vizéből, hogy lemossam a könnyeket arcomról. Valamiért sokkal könnyebbnek érzem most magam, mintha egy hatalmas nyomás alól szabadultam volna fel.
A víztükörbe pillantva azonban lélegzetem is megáll, mikor tükörmásommal találom szembe magam. Még így is egy perc konstans stírölés után esik le, hogy hollow lyukamnak nincs nyoma, valamint maszkom maradványai is eltűntek. Nem hiszem, hogy Vasto Lordévá váltam volna, pedig szép lenne, azonban sehogy sem érzem magam erősebbnek, inkább meglepően… emberinek. Felsértett kezem ismét megvizsgálom, és már kezdem furcsának érezni, hogy egy egyszerű és sima kavics volt az, ami egy kisebb sérülést okozott nekem. Hierrom eltűnését az új világ számlájára írhatom fel, a tény pedig, hogy sebezhető vagyok, egy kevés aggódással tölt el. Ugyan az én hierrom sem átvághatatlan, talán minden espada közül az enyém a legerősebb és legvastagabb, még a gyengébb kapitányok támadásait is könnyűszerrel verem vissza vele úgy, hogy tulajdonképpen semmit sem csinálok. Arcom maszktalan látványa feleleveníti bennem azt a napot, amikor Aizen adjuchasból arrancarrá változtatott. Hosszú évtizedek után láthattam először újra arcom. A saját arcom, amit az örökös küzdelemben már teljesen elfelejtettem. Hisz vagy a maszk fedett, vagy az ellenségem vére.
Hitetlenkedve simítok végig hajamon keresve azt a két pontot, ahonnan most szarvakként kéne kitüremkednie maszkomnak, ámde nem találom. Azonban a torkomban érzem szívem dobbanását. Lélegzek, élek, mármint igazán, mint egy ember. A hatalmas, megtépázott szárnyak s oldalamon fekvő katanám valahogy mégis azt jelzik, hogy azért nem változtam teljesen emberré. Valami még mindig hollow létemhez köt, még akkor is, ha mellkasomra nem tereli a figyelmet a tátongó üresség, s még ha fejemen nem is éktelenkedik csontos maszk.
Az idillből éles fájdalom hoz vissza; mindeddig nem igazán foglalkoztam azzal, hogy a másik kettő mit bohóckodik itt. Az ütéstől kicsit hátratántorodok, orromból pedig vér kezd folyni. Bizonyára az az idióta eltörte a Szőke orrnyergét, azt pedig elfelejtette, hogy én is itt vagyok. ¬.¬
- Még hogy ő rohadjon meg? Mindketten rohadjatok meg! – állok fel sérült orromat markolászva, másik kezembe pedig néhány kavicsot veszek, melyek tökéletes eszközök lesznek idegbetegségem levezetésére. Kijár nekem a hiszti, megérdemlem, és ők is megérdemlik azt, amit kapni fognak!
- Elhurcoltok ebbe a béna MMO-ba, oké… Elviseltem a Mocskos képét, hajlandó voltam felvenni a kibaszott nyakláncotokat, aztán hagytok megrohadni abban a nyüves hóviharban! Majdnem meghaltam! Tiiii, ti alávaló, nyavalyás csicskák! Tudjátok, milyen érzés volt órákon, talán napokon át gyalogolni abban a jégsivatagban? Tök egyedül voltam, de neeem, nehogy véletlenül segítsetek a kurva megfejtéssel, olyan nehéz lett volna kinyitni a szátokat, hadd röhögjünk a hülye Espadán, mi?! Rohadjon meg a hóban, csináljon tábortüzet magának egy póttestből, dögöljön éhen, és kit érdekel, ha halálra fagy, mi? Tudjátok mit? Rohadjatok meg mindketten… Ott hagytok egyedül… Erre kijövök onnan és betöritek az orromat… Utállak titeket! – dobálom meg kavicsokkal mindkettőt, ahogyan rájuk zúdítom panaszom áradatát. Nem vagyok hisztis, jó? Most csak úgy, csak úgy jött… Elegem van belőlük, elegem van ebből az egészből, és az sem érdekel, ahogyan az én fejemen is koppan a sok-sok éles kavics. Hátha eltalálom a hülye Szőke szemüvegét, vagy épp a másik Mocsok pofáját…
Az idő közben sárkányból ember formájúra vedlő alakot is sikerül véletlenül eltalálnom egy közepes méretű kaviccsal, aztán remélem, nem lesz dühös, most valahogy nagyon nincs kedvem feltérképezni azt, hogy vajon mennyi erőm maradt meg az eddigiekből. Egyúttal arra viszont tökéletes, hogy végre próbáljam lehűteni magam, bár még mindig bőghetnékem van ettől az egésztől. Most az egyszer megmenekültek… Aztán ne számítsanak arra, hogy egy jó szót is szóljak hozzájuk a továbbiakban. >.>

Még hogy nem érdemlem ki? Épp ez az, hogy csak én érdemlem ki! Tudjátok mit? Leszarom, mit gondolnak! Azt csinálok, amit akarok, és jogom van megtorolni mindazt, amit csináltak velem! Kiélvezem, ahogyan a kavicsok koppannak a fejeken, Szőke pedig jól teszi, hogy menekül. Biztos érzi a határtalan szeretetemet, amit iránta táplálok. Mondjuk teljességgel megérdemli, úgyhogy ja, rohadjon meg a pálmafája mögött úgy, ahogy van! Biztos vagyok benne, hogy ezt egyiküknek sem fogom elfelejteni, bár jobban belegondolva esélyes, hogy pár röpke óra duzzogás után megengedném, hogy kiengeszteljenek kajával. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ugyanis a gyomrom az éhségtől rándul össze, és valamiért nem azt az éhséget érzem, mint amit hollowként éreznem kéne. Hiába gondolok különböző, zamatos lelkekre, lidércekre, vagy éppen shinigamikra, egyszerűen ódzkodok a gondolattól, hogy ismét lealacsonyodjak arra a szintre, hogy azt az életmódot folytassam.
Dühödt csapkodásomból egy semmiből jött ölelés ránt ki. Szinte teljesen megfeledkezem az emberformát öltött sárkányról, mintha olyan tök hétköznapi dolog lenne, és minden utcasarkon tanyázna egy-kettő belőle, az meg végképp nem zavar, hogy néhány pillanattal ezelőtt épp sikerült képen találnom egy közepes méretű kaviccsal.
Elhidegült nőszemély vagyok, aki egyszerűen nincs hozzászokva az érintéshez. Engem nem szoktak megölelni, legfeljebb én magam pátyolgatom egy-egy buksismi kíséretében azokat, akik szerintem a védelmemre szorulnak. Most azonban én vagyok a gyengébb fél, akinek támogatásra és megértésre van szüksége. Talán a sokk hatása, talán más miatt van, de megmozdulni is képtelen vagyok. Kezemet, melyet azért emeltem magasabbra, hogy lehántsam magamról a sárkányt, megadóan leeresztem, valamint fejem is lehajtom hagyván, hogy tovább öleljenek. Hiányzó gesztus, arrancarként pedig valahogy képtelen voltam értékelni, még akkor is, ha túl emberi voltam. Most pedig túl hollow vagyok egy közönséges embernek. A markomban szorongatott kavicsok a földre hullanak, de nem igazán foglalkozok tovább a bosszúmmal, egyszerűen engedem, hogy a melegség teljesen átjárjon. Rég éreztem magam ennyire nyugodtnak. Az állandó küzdelem miatt észre se vettem, hogy mennyire kikészültem. Egyszerűen elvesztettem önmagam.
A fizikai sérüléseim ugyanolyan nyomtalanul tűnnek el, mintha soha nem is léteztek volna. Fellélegezni azonban nem tudok, még sem vagyok képes egyik pillanatról a másikra visszavenni szokásos arcom. Nem vagyok hozzászokva, hogy így kezeljenek, s önkéntelenül is René jut az eszembe a csávóról, hiszen ő szokott kisasszonyozni meg hasonló beszédeket lenyomni.
- Öhmm… Izé… Jó, hát na, csak… Olyan izé volt… – vakargatom idegesen a tarkómat és méregetem elvörösödött fejjel a földet, miközben kicsit szárnyaimat is megmozgatom, bár azt is inkább kínomban. Tudjátok, mint amikor valaki idegességében egyfolytában az ujjait tördeli, vagy éppen a tollával játszik. Hasonló a helyzet, csak én éppen a szárnyaimat lengetem. Aztán az arcomból kiszökik a vér, amikor meglátom a pálmafa mögül előbújó Szőkét, akinek sajnos kénytelen vagyok igazat adni. Ez persze nem jelenti azt, hogy megbocsájtok neki, úgyhogy egyenlőre elégedjen meg azzal, hogy hátat fordítva neki teszem keresztbe karjaimat. Így legalább nem látni az ismét elvörösödő búrámat. Hogy mit motyogok, abból szerencsére egy szót nem érteni, legalábbis remélem, hogy egyikük se tud spanyolul, különben elég nagyot szívok.
Ami meg a Gyökeret illeti, az a gyík totál feleslegesen keresi megint a balhét. Nem igazán figyeltem oda a sárkány szavaira, túlságosan el voltam foglalva saját kis világom rendbetételével, de azt nem fogom hagyni, hogy már most hülyét csináljon belőlünk. Engem aztán nem éget, úgyhogy kénytelen vagyok én magam bolondot csinálni belőle. Mindent vagy semmit alapon kísérlem meg akciómat, márpedig én nem fogom hagyni, hogy ez a köcsög itt pattogjon nekem, mint egy bolha. Azt a pillanatot ragadom meg, amikor épp megpróbál kiszambázni mellettem, lábamat pedig lendületből indítom meg felé, hogy siker esetén egy jó nagyot rúgjak bele a bokájába, hadd fájjon.
- Jól van, a kisasszonynak elege van… A hüllőket meg hagyd békén, félig én is az vagyok. >.> – rivallok rá remélve, hogy sikerül elérni, hogy elhasaljon a földön. Ezt az egy alkalmat találom viszont egyetlen esélyemnek a megállítására, a legjobb pillanat, amikor könnyen és egyszerűen elintézhetem, hogy inkább nyeljen homokot.
- De amúgy ja, a neved azért érdekelne, öhm… kedves… jövevény… – próbálok valami beszélgetést kezdeményezni, szárnyaimat továbbra is a levegőben lengetve, nem mintha épp felszállni készülnék.

Bizsu vagy nem bizsu, Seirashi (xD) gyerekesen viselkedik. Elég szar lehet neki, a helyében én sem hagynám magam, azonban elfelejti, hogy nem az ő érdeke a legfontosabb. Hanem az enyém. Bár ha itt rohadunk meg miatta, akkor cseszhetem azt is, sőt, úgy minden mást is. Valamiért pedig baszottul nem tud meghatni, hogy szegénynek sérti a becsületét, hogy nem hajolgat előtte ez a névtelen valaki, hát de ilyen az élet, ideje lenne megszoknia. Jó, mondjuk én is elég pipa szoktam lenni, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan én azt elképzeltem, de megesik az ilyen… Öregem, nemhogy túltenné rajta magát végre! Ez van, szívtunk egy nagyot, de legalább megtanultuk, hogy bízzunk Szőkében. Bocsánatkérés ide vagy oda, én megmondtam, hogy nehezen felejtek. >.> Nehéz lesz kiengesztelnie, az én haragom meg aztán nagyon veszélyes. ¬.¬
Az indulatokat jelenleg el kell pusztítani, ugyanis csak teljesen feleslegesen generálja a feszültséget, így pedig nem tudunk higgadt fejjel gondolkozni és soha az életben nem kerülünk vissza az eredeti világunkba. A bokarúgásom után sötét pillantásokat vetek a Bolhára, azonban mindez nem állította meg őt abban, hogy teljesen le ne égesse magát. Elégedettségemet jelezve húzódnak ajkaim mosolyra; már az első pillanattól kezdve szívből gyűlöltem Sierashit, és mindig is kedvemet leltem szenvedésének nézésében. Igaz, annak még jobban örülnék, ha ez a rejtett és általam sem ismert szadizmusom nem kéne felhántogatnom, vagyis egyszerűen nem is látnám a kis gyökeret, ezzel elkerülve a felesleges stresszt és az agressziót, valamint egy-két idegösszeroppanást is megspórolok vele. A nyugodt és stresszmentes élet igencsak kecsegtet, végleg visszavonulni a rivaldafényből zúzhatnék Hueco Mundoban leledző, szerény kis tornyomban, és a csillagos eget pásztázva gondolkoznék el legutóbbi pókerben elszenvedett vereségemen, amit fracciónjaimtól kaptam.
Hát, a sárkány sem teljesen normális, kicsit bambának tűnik szegény, azt meg pláne nem értem, hogy miért nincs neve, meg hogy milyen királynőről hablatyol nekünk össze-vissza. Lelki szemeim előtt már ott libeg tonnányi, csicsás anyagba burkolózva valami Madame Pure, s parfümjével ocsmány szagot árasztva hajlonganak szolgák kacsói előtt, miközben valaki a lába körmét festegeti. Már most utálom, amikor még nem is ismerem. Nem szeretek elsőre ítélni, de valamiért mindig ezt teszem, s eddig nem is csalódtam ezen megállapításaimban. Az meg aztán pláne kizárt, hogy én valakinek engedelmeskedjek. Még hogy lovaggá… Pfff… Tudom, hogy mindig negatív vagyok, de ez nem így működik. Vannak bizonyos kikötések, amiknek meg kell felelnie annak a kis királykisasszonynak, és akkor talán hajlandó leszek neki segíteni, ha ez kell ahhoz, hogy kikerüljünk innen.
Azért a röhögés még így is kitör belőlem, ami tudom, hogy nem szép dolog, viszont kénytelen vagyok kiröhögni szegény Picurt meg a gyökérkirályt. Nem lepődök meg rajta, hogy megkapta ezt a becenevet Yuutól, bár elég nagy túlzás volt részéről. Meg láthatóan nem képes még mindig túllépni a dolgokon… Valahogy pedig kurvára nincs kedvem a közönséges kis problémáival foglalkozni, amikor nekem már mehetnékem van már régóta.
- Na ácsi, azért beszéljünk meg egy két dolgot ezzel a lovaggá ütős dologgal kapcsolatban! – erőltetek magamra határozott arckifejezést, bár nem nagyon tudom komolyan venni a helyzetet. Na meg félő, a kis marakodás elfajul. Ha pedig a gyökeret megölik, nekünk is annyi, én pedig nem akarok ezen a helyen meghalni, vili?! Az megint csak mellékes, hogy nekem eszemben sincs megbeszélni a dolgokat. Amit én kijelentek, annak úgy kell lennie. Ha azt mondom, hogy a Föld lapos, akkor annak csak az én kedvemért kutya kötelessége lapossá változni. Kifogásokat meg nem fogadok el, így is még kicsit szar kedvem van, pláne, miután felfedeztem, hogy a hierrom valami oknál fogva hatástalan. Bár amíg rajtam kívül nem tud senki róla, azt hiszem, egy darabig biztonságban vagyok.
- Szőke, legközelebb légy oly szíves és avass be engem is, ha el akarsz cipelni valahova. Picur, vagy hogy hívnak, neked súlyos problémáid lehetnek. Ő meg nem varázsló, csak egy szerencsétlen gyökér. Ami meg Madam Pure-t illeti, nem vagyok hajlandó a parancsait teljesíteni. Szabad arrancar vagyok, újjászületés és törvények ide vagy oda. Nem vagyok hajlandó parancsra cselekedni, így is elég az, amit odahaza kell elviselnem. Majd ha a királynőtök szépen megkér arra, hogy segítsek neki, talán hajlandó leszek felajánlani erőmet, ha ez az ára, hogy visszakerüljek a saját világomba. Majd én eldöntöm, hogy mit teszek meg és mit nem, szabad akaratomból cselekszem és nem fogadok el parancsokat, a királynő kedvére meg nagy ívben tolok, érthető, ugye? – készülök fel az útra, mivel valami repülést emlegettek, azonban bevallom, még nem nagy gyakorlatom van benne. Még nem sikerült hozzászoknom a szárnyaimhoz, ahogyan sok más hollow képességem is hasonló módon nem tudom száz százalékosan kamatoztatni. Ennek ellenére és pont ezért vagyok tökéletes, bár nem vallom be senkinek, hogy pár száz méternél kötve hinném, hogy többet bírnék.