Senkinek nincs joga úgy beszélni velem, mint ennek a penészfejű sügérnek. Velem senki az égvilágon nem beszélhet így, engem nem kezelhet így senki, különösen nem egy szexmániás parazita, aki még egy fát is megdugna, még csak melleket se kellene rá rajzolni. Szegény fákat igazán sajnálom emiatt, hiszen ők elmenekülni sem tudnak.
Mégis mit tud rólam? Semmit! Beszélgettünk valaha értelmes dolgokról? Nem! Megkérdezte valaha, hogy milyen nekem odaát? Nem! Nem vagyok ember! Csak kaptam éppen egy hibás testet, ami képességeim töredékét képes csak kamatoztatni, semmi több! Attól én még nem felejtettem el, honnan jöttem és ki vagyok valójában. Igaz, itt talán gyengébb vagyok és valamivel fogjuk rá, hogy érzelmesebb, azonban még mindig azt csinálom, amit csak én akarok, és sokkal szabadabban gondolkozok, mint az a köcsög kis menekült hajléktalan! Persze, elnyomásban élek, és igen, kénytelen vagyok egy olyan shinigami parancsait követni, akit szívesebben látnék holtan, mintsem trónjában kényelmesen terpeszkedve, de ilyen az élet, baszki! Nem fogok neked mindenben megfelelni, vili?! Nem leszek hozzád hasonlóan kivert kutya, és ha az kell a túléléshez, hogy hűséges ölebként kövessem Aizen minden utasítását, megteszem. S tudjátok, miért? Mert nem vagyok gyáva. Nem fogom otthagyni mindazt, amit kemény munkával elértem, s mindezt csak azért, hogy utána pocskondiázzák a nevemet, melyet átírnak a bukott espadára. Én mindig espada maradok, amíg világ a világ, és vele ellentétben nem fogom meghúzni magam a hatalom elől. Nem leszek bujdosó, s a magam módszereivel, akár belülről omlasztom a rendszert, hogy a kellő és megfelelő pillanatban fordíthassak mindenkit a diktátor ellen. S ha nem tart velem senki, akkor fájó szívvel fogok búcsúzni tőlük is. Nincs szükségem olyanokra, akik nem képesek bízni bennem.
- Az égvilágon semmit sem tudsz, te görény. – küldök sötét pillantásokat felé, s amennyiben sikerül elkapnom tekintetét, csupán erőfitogtatásképpen kénytelen vagyok fél perces mozdulatlanságra ítélni. Csupán mert megérdemli. Nem látta, hogyan élek és mit teszek meg azért, hogy próbáljam életben tartani azt, ami még megmaradt Hueco Mundoból. S ami számomra fontos. Jobban védem őket, mint saját magamat. Ebben nincs semmi képmutatás. Egy hozzá hasonló zöld szemes ostoros sajátos tulajdonsága az egysíkú gondolkozás, már amennyiben az ő esetében beszélhetünk gondolkozásról. Én is elfogult vagyok, de képes vagyok több szinten is látni a dolgokat. Míg ő… Ugyan már.
Ha sikerül felsőbbrendűségem kinyilatkoztatása, ha nem, tovább nem vagyok hajlandó egyáltalán hozzászólni a húgyagyúhoz. Homlokom közepét megdörzsölöm, míg elfordulva és tökéletesen ignorálva őt hallgatom Doragon meséjét és a számonkérést. Bár bevallom, már az elején elvesztettem a fonalat, ugyanis nem igazán esik le, milyen lány haláláról vagy miről van szó. Már-már én érzem magam lassú felfogásúnak, sőt, egyenesen hülyének, amiért nem áll össze egyből a kép. Valakik állítólag megpróbáltak minket megölni… Meg hogy átszökött ide egy lény a mi világunkból, aztán szó volt Raiden ikertestvéréről, vagy kiről. Mindez az információáradat nekem kicsit soknak bizonyult egyszerre, s nem látom a logikát benne, hogy itt, feleakkora erővel miért lenne több esélyem azok ellen, akik ki akarnak nyírni. Szöszin meglátszik, hogy nem szívesen közölte velünk a dolgokat, viszont nem ez volt a fontos. Megfosztott engem a tudás jogától, és itt most nem az átjáróról van szó. Ha világosan közli velem, mi a helyzet, egy szó és morgás nélkül vele tartok, elkerülve ezzel egy csomó felesleges stresszt.
- Ficánkához többé nem vagyok hajlandó egy szót sem szólni. Velem senki sem beszélhet így. – közlöm karba tett kézzel a tényállást a doktornak meg a sárkánynak, s lassan felnyitom azt a bizonyos harmadik szemem is, hogy kicsit más színben lássam a világot. Bevallom, hogy csakúgy mint a repüléssel, ezzel sincs sok tapasztalatom, s ugyan néhanapján eltesztelgettem, az eredmény mindig katasztrofális volt. Nem tudok száz százalékosan megbízni a képességemben, hisz nem rendelkezek a kellő tapasztalattal ahhoz, hogy kamatoztathassam. De valamikor már tényleg ideje rendesen elkezdeni a gyakorlati használatot, nem igaz?
- Bevallom, nem volt minden tiszta, úgyhogy majd útközben meséld el ismét a tudnivalókat, kérlek. Valamint örülnék neki, ha megtisztelnél a jövőben azzal, hogy közlöd velem a fontos információkat, amit tudnom kell. Nem szeretek tudatlan lenni. Ezt a hátrányt még Espadaként sem vagyok képes legyőzni, legyen bármilyen pusztító fegyver kezemben, vagy óvjon bármilyen mágia. – közlöm Raidennel kívánságom és elvárásom. Út közben lesz ideje mesélni, és lesz, aki megtart, mielőtt belepottyannék a vízbe, vagy valami, bármennyire is utálok esendőnek látszani.
- Először is, ez a Kitt, vagy hogy is hívják… Meg ezek a fejvadászok. Na meg aki állítólag átszökött ide, és kénytelenek lesztek elintézni majd ti ketten. Nekem ugyanis a zanpakutom nem lélekölőkard, úgyhogy leszek olyan kegyes, hogy meghagyom nektek. – magyarázom el a Szőkének, majd szárnyaimmal nagyokat csapkodva a levegőbe szállok a magasba. Nem tudok elvonatkoztatni tőle, még mindig Espadaként gondolok magamra, erre a helyre meg mint egy szükséges rosszra. A halacskára meg még csak gondolni sem vagyok hajlandó. Remélem, sok cápa úszik a tengerben. Minden esetre végül komor hangulatban, ám némiképpen céltudatosan, s remélhetőleg felvilágosítva érkezünk meg a kiszemelt helyre, ahol majd szépen bevárjuk őt, akit nem nevezek nevén, hacsak nem vette fel őt valami tutajos. Bár még továbbra is tartom magam azon álláspontomhoz, hogy számára a legmegfelelőbb utasszállító egy gigászi polip lenne. Ugyanazon intelligenciaszinten állnak, biztosan megértik egymást.

Nem értem, az a patkány mit van úgy oda saját magáért. Fogalma sincs arról, hogy mit jelent Espadának lenni, és mekkora felelősséggel jár. Ugyan nem tudok semmit az ő életéről, mármint azon kívül, hogy elég nagy vérdíj van a fején a shinigamiknál – az efféle hírek mindig eljutnak hozzánk - , de abban biztos vagyok, hogy sosem nyomta a vállát akkora teher, mint ami engem érint. Jobb, szebb és okosabb vagyok nála, és csupán a lehetőség hiánya akadályoz meg abban, hogy végképp megszabaduljak ettől az elviselhetetlen kis mócsingtól. Ami meg a Szőkét illeti, végtelenül csalódtam benne. Én tényleg kedveltem a magam módján, még ha ezt néhány vállon bokszoláson és hátlapolgatáson kívül nem is nagyon tudom másképp kifejezni. Az érzelmeim – melyek legyenek akár hamisak, akár nem, hollow mivoltomból fakadóan – azonban nem hagyhatom az érdekek felé kerekedni. Hiszen életveszélyben vagyok, még ha nem is fenyeget nyíltan a veszély. S ha nem is ezért, de saját büszkeségem visszaállítása miatt kénytelen vagyok megbirkózni a kihívásokkal.
A sok információ elhadarva nekem nem volt teljesen tiszta, éppen ezért kértem meg Masamunét, hogy még egyszer fejtsen ki mindent, ha lehet, egyértelműbben. Nem a felfogóképességemmel van a gond, csupán az adatok olyan áradatát zúdította a nyakamba, amit képtelen voltam egyből megérteni. A dolgok pedig további magyarázatra várnak, még akkor is, ha nem igazán sikerült többet kiszednem belőle annál, amit az előbb mondott.
Ariel, a kishableány műsorát sajnos nem nézhetem végig, ugyanis valami földutat kapott, de nem baj, kocogjon csak, én majd röhögök rajta egy jót. Természetesen jó nagy ívben kerülöm el őt, bár magam sem értem, minek, hisz ezzel a minimális erőfeszítéssel is csak ellentmondok magamnak azzal, hogy túl sokat foglalkozok vele. Meg kell tanulnom tökéletesen kizárni őt magamból, hogy még csak reagálnom se kelljen a hülyeségeire, ehhez viszont nem ártana, ha valaki más vonná el a figyelmem akár azzal is, hogy csak pusztán utálhatom. Raiden azonban nem alkalmas személy erre, hiszen nem gyűlölöm, csupán nem tudok bízni benne. Nem szeretem azt, ha átvernek vagy manipulálnak. Márpedig ő megtette – nem játszott nyílt kártyákkal, amikor meghívott erre a kis kalandra, és ahelyett, hogy közölte volna velem, hogy mi a helyzet – többek között, hogy meg akarnak ölni, bár már maga a feltételezés és a kísérlet elképzelése könnyeket csal a szemembe - , aljas módszerekkel gyakorlatilag rászedett, hogy vele tartsak. Nagyon más választásom azonban nincsen, most már úgyis mindegy, megjátszani meg nem fogom magam senki kedvéért. Legalább mindig hű leszek önmagamhoz, ez pedig nekem jóval fontosabb annál, mintsem életemet féltsem. Igen, képes vagyok feláldozni magamat – de nem másért, saját magamért. Eszmék helyett elvek, valamint büszkeség, de nem önimádat. Minden, mely igazán engem ad.
Az utolsó pár száz métert már igencsak kínlódva teszem meg a levegőben, hiszen nagyon ritkán használom ezeket a szárnyakat, és sosem kellett ilyen hosszú távot megtennem velük, ám azért biztonságban sikerül megérkeznem a partra. Egy falnak nekidőlve fújtatok egy kicsit, egy pillanatra pedig a szemeimet is behunyom, hogy ezután megérezzem azt a tömény kajaszagot, ami valamelyik szomszédos bódé felől jöhet. Jóllehet, tudom, hogy Raiden és Doragon is látnak – Ficánka még nem ért ide - , azért én próbálom elhitetni magammal, hogy senki sem látja meg pillanatnyi gyengeségemet. Képtelen leszek hozzászokni ehhez a testhez, tele van korlátokkal, utálom. ¬.¬ Sajnos viszont nem vagyok benne biztos, hogy ha megölném magam, akkor a rendes szellemtestemet kapnám-e vissza, vagy a tényleges pusztulásommal járna, na meg nem vagyok egy öngyilkos típus, így nincs más választásom, mint tűrni.
Gyomrom korgása előrébbvaló holmi királynők megmentésénél, igaz, csak huszonnégy óra telt el azóta, hogy fracciónjaimmal befaltunk egy családi méretű pizzát. Mégis, ez az éhség valahogy eltér attól a megszokottól, igaz, adjuchassá, majd arrancarrá válásomkor a legtöbb ezzel kapcsolatos kíntól megszabadultam. Mert igenis, egy kín, amiről kurvára nem tehetek, és nagyon nem kellemes egy hat méteres nyelvet tudni a szádban, miközben egyedül csak az motivál, hogy minél több és erősebb lelkeket falj fel. Na meg miután rákaptam a shinigamik ízére… Ehh, csúnya idők voltak, jobb is, hogy szinte elfelejtettem őket.
Persze pénz nincs nálam, legalábbis nem olyan, amit itt is elfogadnak, így kénytelen vagyok lemondani a frissen sült péksüteményekről, ugyanis nincs pofám kuncsorogni Doragontól, amúgy is utálok tartozni.
- Na, essünk túl ezen az egészen. – vezetem a sort hagyván, hogy a fogadtató sereg elcipeljen ahhoz a királynőhöz. Nem, továbbra sem tudok bízni benne, hiszen nem ismerem, sosem beszéltem vele, bár éppen ezért nem is ítélhetem el egészen addig, amíg meg nem szólal. Lesz ami lesz alapon, Sierashitól jó távol állva – idő közben sajnos ő is visszatért, pedig mekkorát röhögtem volna, ha beszakad alatta a kis földsáv, amin járt – én is betérek abba a trónterembe, vagy akárhova is vezessenek minket. Ami meg a királynőt illeti, a tündérszárnyak egyenesen gázak, de legalább megvan az a határozott kiállása, amire egy jó vezetőnek szüksége kell, hogy legyen. Bár valamiért feszélyezve érzem magam ezen a helyen, egyszerűen nem tudom túltenni magam azon, hogy együtt kell működnöm valakivel, akit a hátam közepére sem kívánok. Nem akarok vele egy légtérben tartózkodni, pláne nem segíteni neki. Olyan nehéz ezt felfogni?
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel, a Segunda Espada, legalábbis ott, ahonnan jövök. – indulok meg a királynő felé, akinek időközben elfelejtettem a nevét, hogy egy kézfogással üdvözöljem. Nem nagyon izgat, hogy még az én világomban sem ez a norma egy nő irányában, pláne nem egy másik nőtől, de nem is fogok hajlongani, ahogyan ők akarják. Már ez is a tiszteletadás jele részemről, elégedjen meg vele.
- Nem tudom, neked mennyi közöd van ahhoz, hogy át kellett rángatni engem ide, bár lelkesebb lennék, ha nyílt lapokkal játszottatok volna. Szóval, mit kell tennem, hogy végre visszatérhessek a sajátjaimhoz? Odaát már biztosan hiányolnak, ígértem egy esti pókerpartit a fracciónjaimnak. – teszem fel a kérdést, ami a leginkább izgat. Nem akarok én hős lenni, csak egyszerűen vissza akarok jutni, fenyegessen akármilyen veszély. Különben sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy meghaljak. Nekem még sok rendeltetésem van a világban. Fracciónjaimnak pedig nem vagyok hajlandó olyan csalódást okozni, amit René is megtett annak idején.

Pár perce még azt hittem, hogy a kis királylányt egyáltalán nem fogom tetszeni, de az ego közbeszól, és szeretem, ha fényeznek. Bátorságom nem ismer határokat, s hiába, az olyanokat, mint én, nem lehet nem tisztelni.
Így hát a kézfogás után alaposan hátba veregetem a szárnyas királynőt, csak aztán le ne törjenek a kis tündércsillámos csökevényei, s jó nagyot röhögök a markomba, amikor épp Yuut szapulja. Na ja, nem éppen egy izompacsirta, nem tudom, mit van oda magáért az a kis törpe, a derekamig sem ér fel. :/ Minden esetre a kaja emlegetése elég ahhoz, hogy máris otthon érezzem magam, bár azért bevallom, kicsit sajnálom ezeket a szerencsétleneket, akik kénytelenek Quinlant szolgálni. Egy kicsit emlékeztet saját magamra, igaz, én fracciónjaimat inkább családtagként, nem pedig szolgaként kezelem. Akik pedig egyikbe sem tartoznak – Cephalus, meg jó, egy-két személy kivételével - , azok meg így jártak. Nincs velük tárgyalnivalóm, s igenis, elvárom a nekem járó tiszteletet, és ha én azt mondom, fekszik, akkor fekszik. Hatalmam szinte korlátlan Hueco Mundoban, s a láttottakból ítélve mindez itt se nagyon változik, legalábbis Quinlan nem úgy néz ki, mintha tiltakozna az ellen, hogy rossz pillanataimban leordítsam egy-két helyi lakos fejét. A veszély egyenlőre még nem fenyegeti őket, hiszen nyűgöm utolsó morzsáit is elsöpri a friss kaja illata. Legalábbis remélem, hogy friss, ezekből a barbárokból én már mindent kinézek, de éhes ember nem válogat, s évtizedek óta nem volt részem ilyen lakomában. Igaz, időnként újra és újra megpróbálkozok az „emberi” kajákkal, just for fun, sőt, már egyedül képes vagyok elkészíteni bármilyen Uncle Bens-es ebédet, a látszat ellenére nem is olyan bonyolult. Kár, hogy nincs olyan sok időm főzni, na meg nem is akarok. Mindezt meghagyom Renének, úgyis olyan kis konyhatündér szegény. Arrancarként valahogy az ízeket sem tudom úgy élvezni, mint emberként, egyszerűen más. Na meg az a bizonyos kielégíthetetlen étvágy, az állandó üresség… Kétség kívül a legfájdalmasabb hátrány, melyet Espadává válásomig meg kellett tapasztalnom.
Ha hajlandó lennék hozzászólni a gyökérhez, akkor megragadnám a lehetőséget arra, hogy alaposan beoltsam, azonban némasági fogadalmat tettem, sőt, egyáltalán annak is örülhet majd, ha hajlandó leszek ránézni.
- Nem olyan mamlasz ő… Kicsit feszült, de egy korsó sör talán helyre hozná. – kelek fel Doragon védelmére, miközben helyet foglalok jól megérdemelt székemen a királynő jobbján. Ha nem lenne itt a Gyökér, akkor természetesen én ülnék az asztalfőnél, azonban ezzel megelőzendő, hogy mellette kelljen reggeliznem, talán mégis csak jobban jártam.
- Hmphh… Jó’a ka’a. – tömöm meg számat egy zsömlével és készítem ki a tányéromra a sajtot és a zöldségeket. Mintha évtizedek óta egy falatot nem ettem volna, pedig még huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy beburkoltam egy fél pizzát. Azért tekintetemet kissé megemelem, amikor valami negyedikről van szó, és teljes egyetértéssel bólogatok, mikor a királynő kijelenti, hogy akkor meg kéne ölni. Ugyan, mégis mit tudhat egy egyszerű ember? Szerettem embernek lenni és kétségtelenül megvannak az előnyei, például nem tátong egy hatalmas lyuk a mellkasodon, meg nem zavar a napi fésülködési rituáléban a maszkod – nem csoda, hogy beleuntam és egyszerűen megszabadultam régen hosszú loboncomtól - , azonban ha hősködésről meg világuralo… megmentésről van szó, akkor nem árt, ha inkább negyedik dimenziós lény vagy. Több erővel és hatalommal jár, s kétségtelenül megfelelőbb lenne a célra valaki, aki olyan erőt képvisel, mint én. Mindezek ellenére végül egy vállrántással nyugtázom a dolgot; a sci-fi és fantasy regények állandó eleme az emberiséggel járó erő. A különbözőségek és tökéletlenségek ellenére mégis sikerül jó vezetőként megfelelő stratégiát választani az ellenség ellen, összetartják a csapatot, ésatöbbi, még akkor is, ha nincsenek mindenféle speckó skilljeik, mint mondjuk nekem. Igaz, én valaha ember voltam, s állítólag most is az vagyok, még ha a külsőm inkább resurrecciónommal egyezik meg. Ámde dobog a szívem, s ismét sérthető vagyok, úgyhogy valami talán mégis csak van a dologban. Igaz, arról senkinek nem vagyok hajlandó szólni egy szót sem, hogy hierrom eltűnt. Hatalmas gyengeségem, azonban nem engedhetem, hogy bennem lássák a megvédendő, ártatlan áldozatot. Nekem erősnek kell lennem, hisz vezetőnek születtem. Egy bizonytalan vezető miatt pedig alárendeltjei is feszültek, idegesek lesznek. Esendőek… Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.

Roppantul utálok kórházba járni, mivel az orvosoknak nem mondhatom azt, hogy bocs, hiába van effektíve kettétörve a gerincem, mégis tudok járni. Szóval kénytelen vagyok előrángatni a régi tolószékemet ilyenkor, és azzal végigtáncikálni az utcán, elviselve azt, hogy három emberből kettő megbámul és sajnálkozó pillantásokat vet rám, majd úgy tesz, mint aki nem is vett volna észre. Egyszerűen rühellem ezt, és legszívesebben a föld alá süllyednék ilyenkor. Nem vagyok náluk semmivel sem rosszabb, mégis úgy tekintenek rám, mintha egy törött játékbaba lennék, vagy valami ilyesmi >.> Nem véletlen, hogy amikor egy teljes hónapig nem tudtam a képességem használni, akkor arra az időre el is bújtam a világ elől... Nem bírom elviselni az emberek tekintetét. De mégis az a legrosszabb az egészben, hogy ilyenkor kísért a múltam, amelyet legszívesebben elfelejtenék már végre. Azok a napok, melyeket a tolószékben töltöttem... valahol ott siklott félre az életem és lett belőlem az a szörnyeteg, aki most vagyok. Bezzeg ha nem történik meg az a baleset... Nem is tudom hányszor gondolkodtam el ezen azóta, de nem is akarom összeszámolni. Szerencsére már egyre kevesebbszer jut eszembe, bár még nem mondanám, hogy egyenesbe fordult az életem. Ó nem, korántsem, attól még nagyon mesze vagyok. Hiába hittem már azt, hogy túl vagyok a shinigamikkal kapcsolatos gyűlöletemen, mégis megtámadtam Sukét a Végzet Völgyében. A jobb kezemet csúfító kötés pedig ékes bizonyítéka annak, hogy megérdemelten megbűnhődtem ezért, és még egy darabig emlékeztetni fog arra, hogy miért is ne veszítsem el a fejemet.
Szerencsére már nem sokáig tarthatott a szenvedésem, hiszen immár hazafelé gurultam a kontrollvizsgálatról. Meg is ajándékoztam magam egy zacskó édességgel egy ilyen édességboltból, ahol csak pár yenbe kerülnek a finomságok, és egészen nevetséges összegekért lehet egy csomó finomságot szerezni. A cukorkák és egyéb édességek valamelyest felvidítottak, remélhetőleg mire megszabadulok a széktől, addigra helyreáll a lelki nyugalmam, amit ez a kis út felborított. A finom ízek segítettek félresöpörni a zavaró gondolatokat, és elvonták a figyelmem a járókelőkről is, szóval win-win Csak a közeledés bosszantott egy kicsit, Tokióban sokkal könnyebb kerekesszékkel járkálni, mint itt. Váratlanul azonban az időjárástól idegen, csípős fuvallat csapott meg, és egyben fújt a képembe egy szórólapot. Mikor felpillantottam, furcsállva a széllökést, az utca teljesen kihalt volt, egy lelket sem lehetett látni. Felvontam a szemöldököm, ebben a napszakban ezen a környéken elég sok diáknak kellett volna járkálnia erre, egyszerűen kizárt dolognak tartottam, hogy egyfajta szellemvárosi érzésem legyen. Megálltam, és tétován lelassultak a mozdulataim is, amivel éppen egy cukorkát szopogattam lelkesen. Ez pedig hiba volt. Közvetlenül alattam zöldes fény ragyogott fel, és egy átjáró nyílt, melybe persze elkerülhetetlenül belezuhantam. Meglepetésemben tágra nyílt szemekkel kiáltottam fel, de a hangomat elnyelte a becsukódó átjáró, melynek a másik végén felbukkanva ismeretlen helyre kerültem. Azonnal felpattantam és az oldalamon lévő kistáskához nyúltam egy dobókésért, ha esetleg támadás érne, de megszédültem, így azon nyomban össze is estem, ahogy egy pillanatra elsötétült a világ. Mihelyst visszanyertem a tudatom, azonnal ijedten kaptam fel a fejem, és hamar rá is jöttem, hogy kábé úgy nézhettem ki, mint aki sikertelenül megpróbált felállni a tolószékéből
Szerencsére nem ért támadás, így picit megnyugodva nézhettem végre körül, de csak csupa... mesebelinek tűnő lényt pillantottam meg. Értetlenül pislogtam rájuk, miközben lassan talpra álltam, lábaimat pedig kissé megráztam, mintha nem lettem volna biztos benne, hogy működnek. Pedig de, ahogy a kezemmel sem volt semmi gond. Már-már szólásra nyitottam volna a szám, amikor megpillantottam egy olyan alakot is, aki felettébb ismerősnek tűnt. Elsöprő megkönnyebbülés telepedett rám Yuu-chant látva, bár ettől még nem derült ki, hogy mibe keveredtem, csak valamivel jobban éreztem magam, hogy talán valaki magyarázatot tud adni arra, hogy mi folyik itt.
- Yuu-chan... mibe keveredtél már megint? :/ Hol vagyunk és mi történt velem?
Szegeztem neki a kérdést, közelebb sétálva hozzá. Nem igazán tetszett, ahogy a többi jelenlévő bámult rám, és csak remélni tudtam, hogy ez a Yuu-channak tűnő valaki tényleg az, akit én ismerek, noha a lélekenergiája mintha másmilyen lett volna, mint máskor. Sőt, minél többet bámultam, annál inkább úgy tűnt, hogy egészen... emberi a vaizard reiatsuja o.O Elég rosszul éreztem magam, hogy egy ilyen teljesen ismeretlen környezetbe csöppentem abszolút minden előjel nélkül, feszültségem pedig lassan kiütközött rajtam. Persze nem volt nálam szinte semmi olyasmi, ami megnyugtatólag hatott volna néhány kunait leszámítva, szóval csak abban bízhattam, hogy a férfi valóban az, mint akinek hiszem, és tud valami megnyugtató dolgot mondani. Már egy magyarázat is elég lett volna... talán. Jót tett volna, ha legalább egy kicsit felvilágosít, vagy ő, vagy valaki más.

Nem kifejezetten izgat, hogy nemrégiben még emberölésről volt szó az asztalnál. Nem vagyok én szívtelen, vagyis bizonyos szempontból talán mégis az vagyok, azonban nem fogok beleszólni abba, ezt a leendő új útitársunkat hogyan akarják ideszállítani. A halál különben sem olyan nagy cucc. Egyszerűen megtörténik. A lét egy természetes része, amit ugyanúgy meg kéne ünnepelni, mint a születést. De nem is értem, minek gondolkozok ilyeneken, amikor tulajdonképpen nem is érdekel. Valahogy jobban lefoglal az, hogy jól teleegyem magam, mint még soha ezelőtt. Nem tudom, miért érzem magam ilyen jól a bőrömben, pedig még a lábam is fáj, miután a forró kavicsokon kellett végigmasíroznom. Az viszont biztos, hogy évtizedek óta nem ettem ilyen jól. A hollow lét egyik legnagyobb átka, őrjítő tud lenni, hogy hiába eszel, akkor is éhes maradsz. S az a velejáró kín… Bár arrancarként már csak ennek töredékét érzem, sosem tudhatom, mikor fordul a kocka. Megannyi olyan veszéllyel jár arrancarságom, melyeket még nem ismerek. Túl instabilnak érzem létem, s legbelül valahol rettegek attól, hogy egyszer még megszívhatom miatta. Sosem tudhatom egyszerűen.
Kínosan vakargatom a tarkómat, amikor megpillantok egy tolókocsis kiscsajt. Ha valamire, akkor erre igazán nem számítottam. Persze arra fel voltam készülve, hogy valami élő embert hoznak át, de ha már hősködni kell, minimum valami Herculesre számítottam, nem egy… bocsánat, egy nyomorékra. Valahol rémlik mondjuk egy film, amiben egy tolókocsis bige csinált olyan pszichoizéket, tudjátok, gondolatolvasás meg hasonlók, de eh, sosem kedveltem őket. Bár némiképp megnyugszom, amikor kiderül a kiscsajról, hogy tud járni, talán még sem lesz haszontalan. Döbbenetemet igyekszem inkább a reggelizésbe fojtani, valami isteni ez az áfonyás pite. Olyan furcsa „embernek” lenni, kifejezetten üdítő. Végre nem tátong egy lyuk a mellkasomon, s nem is tudom, egyszerűen kezdem élvezni. Amennyi hátránnyal jár, annyi előnnyel is. Szeletelés közben ugyanis sikeresen megvágom az ujjam egy közönséges késsel, amit igazán nem tudok mire vélni, egy ilyen fegyver normál esetben hierrom miatt hozzá se tudna érni bőrömhöz. Számítanom kell tehát arra, hogy kivételesen nem véd meg hierrom a különböző csapásoktól, ez pedig kicsit sérthetővé tesz, ami nem igazán tetszik. Szerintem nyilvánvaló, hogy miért, azt hiszem.
Köszönni elfelejtek, teli szájjal amúgy sem illik olyat, de majd bepótolom. Kicsit jobban kell fülelnem ahhoz, hogy halljam, az a patkány miket mond annak a Hitominak, majd arcom jól láthatóan vörösbe vált, mikor szárnyas szerencsétlennek titulál. Gondolkozás nélkül fogok meg egy almát az asztalról és vágom vele képen az exkapitányt, nem foglalkozva azzal, hogy ez nekem is ugyanannyira fog fájni. Jól homlokon is találom „magam”, amitől kicsit hátra is tántorodok. Eh, talán ez a legrosszabb az egészben. Szerencsére vagyok olyan elvetemült, hogy akár a villát is beleállítom a kezembe, ha ettől Yuunak fájni fog, mwahaha.
- Tudod, kit nevezz szárnyas szerencsétlennek, nyomorék! ¬_¬ – fájlalom homlokom, amihez épp a tenyeremet érintem hozzá. Szemeim lehunyva összpontosítok kicsit, hogy rendbe jöjjek, a magam okozta fájdalomtól kénytelen vagyok még az asztal szélét is erősen megmarkolni. De nem bánom, ez azt jelenti, hogy ő is érezte, amit én. Talán csak Einsteint sajnálom egyedül, amiért neki is éreznie kell ezt, de ekkor eszembe jut, hogy ő hozott ide, és én még nem bocsájtottam meg neki. >.>
- Öhm… Nem tudom, mit mondjak… Üdv a csapatban? :/ Ja, és Slarin vagyok. – dobok most a csaj felé egy másik almát, ezt azonban nem azért, hogy homlokon találjam, hanem csak úgy… jó, hát na, próbálkozni lehet. Sosem voltam jó benne, hogy csajokkal barátkozzak, nem vagyok kifejezetten lányos, szóval értitek. Ennyi. Ezután jóllakottan dőlök hátra a székemben, a lábamat pedig mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az asztalra teszem. Ismerem én az illemszabályokat, csak nem tartom be őket. Lehet, nagyképűnek tarthatnak ettől, de ha már össze lettem kötve ezzel a szerencsétlennel, ennyi a minimum, ami kijár nekem.
A királynő eközben int Einsteinnek, s valamit a fülébe súg. Nem tetszik, hogy nem osztja meg velünk a dolgát, de igyekszem ennek nem jelét mutatni. Majd kupáját emelve jelez számunkra, hogy mi is tegyünk így. Erre már én is abbahagyom a hintázást a széken, pedig igazán kényelmes volt. Na mindegy.
- Ím hát, a csapat készen áll. Utatok az Északi Erdőn át vezet Valwald barlangjába. Öljétek meg a varázslót… és visszatérhettek világotokba. ^3^ – tudja le az utasításokat, majd poharát emelve mond el egy toastot, mielőtt utunkra engedne. Valami biztosan nem százas ezzel a királynővel, kicsit túl lazán veszi a dolgokat, de igazán nem az én dolgom. Csak legyünk túl az egészen, hadd mehessek haza. Miután pedig kellően felkészülhettünk, már türelmetlenkedve várom az indulást. Tény, évtizedek óta nem ettem ilyen jót, ez pedig kicsit a hangulatomat is visszahozza. Indulás előtt még barátian hátba csapkodom Hitomit, talán csak nem esik össze, bár ebben a tolószék miatt nem vagyok teljesen biztos. Kicsit zavar, hogy nem tudok sonidot használni, de talán most az egyszer túlélem, nem?

Kissé össze voltam zavarodva attól, ami éppen velem történt, elvégre nem minden nap ránt be magába egy ismeretlen tér-dimenziós örvény és visz át valami ismeretlen helyre. Ha legalább lett volna valami nyom, amiből kiindulhattam volna, akkor talán össze tudom rakni, hogy miért is vagyok itt ahelyett, hogy otthon pihenhetnék, de az információk hiányosak és homályosak voltak. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán a saját világomban vagyok-e, elvégre ott is vannak furcsa, fantasy világból szökött lények, Yuu-chan meg lehet, hogy szimplán elvesztette vagy korlátozzák az erejét, azért érzem a lélekenergiáját az emberekéhez hasonló struktúrájúnak. Ugyanakkor az is előfordulhat simán, hogy egy másik dimenzióban kirándulok, végül is miért ne történhetne meg ilyesmi? Ebben az alternatív világban mindennapos jelenségnek számítanak a sárkányok, a tündérek, a démonok meg a miegyebek, mesterem pedig minden bizonnyal emberi mágusként tengeti mindennapjait... vagy valami ilyesmi. De hogy én hogy kerülök a képbe, arról halvány lila gőzöm sem volt
Arról, hogy egy élő MMORPG-be csöppentem, végül Yuu-chan szavai győztek meg, aki "kicsit" bosszúsnak tűnt a hangszíne alapján. Miközben invitálására helyet foglaltam, tekintetem először az általa szárnyas szerencsétlennek hívott nőre tévedt, de figyelmemet egyre inkább elvonta az asztalon található lakoma látványa, különösen a sütemények, melyek mennyei illatukkal és lélegzetelállító látványukkal teljesen megbabonáztak.
- Bocs, éppen beszippantott magába egy takonyzöld féregjárat és átdobott egy ismeretlen helyre, engedd meg, hogy eltekintsek az olyan alapvető udvariassági formuláktól, mint a köszönés...
Válaszoltam a vaizardnak, ám a szemrehányó hangnem hiányzott a mondókámból, helyette halvány, monoton módon beszéltem, mint aki nem is figyel vagy transzba van esve. Nos, mindkettő igaz volt, a szavak anélkül jöttek, hogy gondolkodtam volna rajtuk. Az ellenállhatatlan süti jelenléte immár teljesen kikapcsolta érzékszerveim külvilágra adott reakcióját, csak arra tudtam koncentrálni, hogy meg kell kóstolnom azt a pitét **.**
- Pedig a reggeli igenis fontos, arra minden körülmények között időt kell szakítani...
Ragadtam ki az egykori kapitány mondandójából a nyilvánvalóan legfontosabb szeletet és ezzel együtt ugyanezt megtettem a sütivel is, hogy aztán jóízűen nekiálljak én is falatozni *>* Testem egészében megrázkódtam a kulináris élménytől, melyet az áfonya és a tészta ízének együttes harmóniája biztosított, melyet a lábammal való dobogással is jeleztem Mielőtt azonban belemerülhettem volna az étkezésbe, fejemen váratlanul egy alma koppant, én pedig egyensúlyomból kibillenve zuhantam hátra a székkel.
- Itetetete T_T
Nyilvánultam meg meglepetésemben, semmint fájdalmamban, miközben előmásztam az asztal alól. A gyümölcs becsapódási szöge alapján nyilvánvaló volt, hogy a Slarinként bemutatkozó lánytól érkezett az áldás, és Yuu-chanra pillantva alighanem ő is kapott belőle, bár a hallottak alapján - igen, hallottam mindent, ami az asztalnál folyt, ennyire azért nem voltam se hall-se lát állapotban - eltérő célzattal kapta az almát. Mindenesetre legalább a sárkánykönnyek hatását láthattam élesben is, mivel mindketten a fejüket fogták, ahogy én is
- Az én nevem Hitomi, örvendek a találkozásnak, Slarin-chan ^^
Mutatkoztam be én is, bár én nem követtem az általa használt dobálózós üdvözlési formulát, csupán biccentettem egyet a démonnak (?). Kicsit visszafogottabban folytattam a sütipusztítást, a vaizard által felvázolt helyzetre nem különösebben kívántam reagálni. Elfogadtam a küldetést, ha meg kell találni egy árnyat, hát akkor megtaláljuk, mást úgysem tehetnék. Gondolom visszamenni nem tudnék vagy nem is engednének, ha már megidéztek, vagy mit csináltak velem :/ Lehet valahol nem érzem át a helyzet súlyát, de ahogy Yuu-chan is említette, annyira nem lehet vészes a dolog, ha belefér egy lakoma
Még egy emberinek tűnő alakra felfigyeltem fél szemmel nézelődés közben, ám a vörös hajú, szemüveges figura inkább a legékesebb ülőhelyen helyet foglaló lénnyel diskurált, így nem törődtem vele sokat. Ahogy sejtettem, ez utóbbi a helyi nagyfőnök, legalábbis abból kiindulva, hogy megmondta nekünk, mit csináljunk, ha haza akarunk jutni. A poháremelgetés kicsit idegenül hatott számomra, de azért én is megtettem, ne lógjak már ki a sorból. Háromfős csapatunk nem tűnt teljesen összehangoltnak, legalábbis a mentorom és a nő közötti súrlódások jellege egyértelműen mélyebb ellentétre utalt egyszerű piszkálódásnál, illetve az én belépőm sem lehetett a legbizalomgerjesztőbb a számára. Akárhogy is, lassan útra kellett kelnünk, így fájó szívvel ugyan, de elszakadtam az asztaltól :/
- Öhm... ha lehet, a hátcsapkodást mellőzhetnénk? Vagy finomabban kicsit :/
Szóltam Slarinhoz udvariasan, mivel az akciója hatására furcsa és kellemetlen érzések cikáztak keresztül a testemen. Szúrt a hátam a derekamnál és enyhe fájdalmat is éreztem, gondolom azért, mert csak egy szimpla energiakapocs tartotta össze az idegrendszeremet Igaz ilyet még nem tapasztaltam, mióta újra tudok járni Tolószékemet kénytelen-kelletlen ott kellett hagynom, így azt a kevés dolgot, amit hozzáerősítve cipeltem, magamhoz vettem, mielőtt elindultunk volna. Így is felkészületlennek számítottam a rendelkezésemre álló muníciót tekintve, még a völgyben szerzett kardom sem volt itt, pedig úgy éreztem kellhet.
- Te Yuu-chan, honnan ismered ezt a nőt?
Kérdeztem meg a férfit az épületből kifelé haladva, igyekezve diszkrétnek maradni, hogy ne tűnjön úgy, mintha a háta mögött akarnám kibeszélni Slarint. Lehet megfogom kérdezni ugyanezt a másiktól is, csak fordított szereposztással, egyszerűen kíváncsi voltam rá ezek után, hogy hol futottak össze és miért is alakult ki bennük ez az ellentétecske.
Egy darabon velünk tartott egy kísérő is, aki útba igazított minket mihelyst kiértünk a városból, de az erdőség felé már csak hármasban indultunk el. A természet hangjai lassan elnyomták a városi forgatagot, visszanézve pedig igazán impozáns látvány fogadott, ha felnéztem a toronyra. De ahogy beértünk az erdőbe, a fák lombjai már ettől is megfosztottak, így nem maradt más, csak a keresztül szűrődő napfény, a madarak csicsergése és néhány meglehetősen furcsa, csavaros törzsű fa, melyeknek piros levelei olykor-olykor vöröses színbe borítottak minket, ahogy elhaladtunk mellettük. Jómagam az édességes zacskómmal szöszöltem, azon voltam, hogy felkössem az övemre, és diadalittas mosollyal vetem tudomásul, amikor sikerült jó tíz perc szenvedés után Egyik-másik fán voltak valami vésetek, bár arra már nem jutott energiám, hogy figyeljem is őket... remélem a többiek megtették Az ijesztő hangokkal, amik az erdő mélyéről jöttek, meg gondolom senki sem törődött.
A békés utazgatást azonban megtörte egy reccsenés a lábam alatt, melyet egy vakító, kékes villanás kísért. Az engem körbevevő fényjelenség egy kisebb sikkantást kicsalva belőlem a magasba rántott, és fejjel lefelé, egy indával a jobb bokámon állapodtam meg néhány méter magasban o.O Meglepetten pislogtam körbe, arról nem volt szó, hogy csapdák is vannak az erdőben :/ Enyhe fájdalmat éreztem ott, ahol a lián fogva tartotta a lábamat, de cseppet sem éreztem magam veszélyben egészen addig, amíg meg nem próbáltam kiszabadulni. Az első meglepetés ott ért, amikor rájöttem, hogy nem tudok teleportálni, de ezt még le tudtam volna nyelni. Azonban amikor megkíséreltem elektromosságot vezetni a növénybe, és úgy kényszeríteni arra, hogy eresszen el, éktelen fájdalom rázta meg a lábamat, melyet nem bírtam ki anélkül hogy ne kiáltsak fel kínomban. Kivet a víz, és tehetetlenül rángatóztam, de kiszabadulni saját erőmből nem tudtam... Az égető érzés azonban rávezetett, hogy az inda elnyeli a lélekenergiámat, ugyanezt éreztem enyhén az előbb. Lepillantva a magasból pedig elhűltem: a talajon szabálytalan összevisszaságba voltak elszórva ilyen csapdák, melyeket onnan lentről alighanem nem is lehetett látni.
- Állj! ...atok meg. Ez a hely olyan, mint egy aknamező, egy rossz lépés, és ti is úgy jártok, mint én! Az indák valószínűleg reiatsuval táplálkoznak, szóval ha ki akartok szabadítani, azt fegyverrel tegyétek, ha lehet :/
Figyelmeztettem őket, mielőtt esetleg mondjuk Yuu-chan rám lő egy kidout és további fájdalmakat okoz nekem. Más kérdés, hogy fel tudnak-e ide jutni valahogy, talán Slarin, ha azok a szárnyak használhatóak is valamire azon kívül, hogy ott vannak a hátán.

Megölni a varázslót… Mi sem egyszerűbb ennél. Persze jó lett volna valami rendes útmutatást kapni a királynőtől azon kívül, hogy irány Észak. Kezdve azzal, hogy merre van Észak. Vagy ki ez a varázsló, hogy ismerjük fel, s ami a legfontosabb, hogyan öljük meg. Azonban semmi reményt nem fűzök afelé, hogy véletlenül normálisan informálnak a dolgokról, így inkább meg sem próbálkozom a kérdezősködéssel. Fontosabbnak tűnik a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb kaját a zsebembe tuszkolni, ami ezelőtt érdekes módon nem volt szokásom, de az étel itt valahogy, valahogy finomabb, mint odaát. Vagy csak én érzem ezt így?
- Nem lehetne csak simán Slarin? – kérem meg a kiscsajt, hogy nevezzen meg rendesen, de attól tartok, hogy esélytelen, hogy meghallja, úgy zabálja ugyanis az áfonyás pitét, hogy rossz nézni. Remélem, én nem tűnök ilyennek. Bár már így is elég ciki volt, amikor pár perce hanyatt vágódtam a székemmel együtt. Az a hülye köcsög… >.>
A csapat, hát… megmondom őszintén, válogathattak volna jobban is. Én nem vagyok hajlandó összedolgozni rendesen ezzel a szarrágóval. Raidennel még csak-csak, ugyanis kettejük közül nem ő az, aki megpróbált megerőszakolni, na meg tulajdonképpen bírom is a búráját, de azért na, értitek. Magamban duzzogva haladok Doragon irányítása mellett a kijelölt úton, aki az erdőnél búcsút int nekünk. Még kicsit fájlalom a tarkómat a nem is oly régi hanyatt esés miatt, de igyekszem azért összekaparni magam, ciki lenne, ha nem én tűnnék a legtökösebbnek. Sötét erdő? Ugyan már… Látnák a Menosok Erdejét! Legjobb gyakorlóhely, de tényleg. Mindig odamegyek, ha aprítani van kedvem.
Elnézve magunkon elégedetten konstatálom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki alaposan felvértezte magát kajával, ki tudja, mikor lesz szükségünk rá. Meg aztán nem csak éhségből lehet enni, hanem unalomból is, meg mert finom és jól esik, ezen a véleményen pedig legalább nem vagyok egyedül. Minden esetre ijedtemben mégis csak eldobom a kezemben lévő péksütit, amikor Hitomi hirtelen a magasba emelkedik. Nem számítottam ilyen meglepetésre, na. >.> Kezem automatikusan kardom markolatára kúszik, hisz ki tudja, miféle veszélyekkel kell szembenéznünk. Így is kifejezetten veszélyben érzem magam, amióta felfedeztem, hogy hierrom egyszerűen már nem védi testem, pedig ha valamikor, most talán égető szükségem lenne rá.
- A kiscsajt vagy az indát? Különben is, te csak ne parancsolgass nekem, köcsög. ¬_¬ – suhintok párat szárnyaimmal, hogy bizonytalanul bár, de a levegőbe emelkedjek. Nehéz hozzászokni a magaslati levegőhöz, de általában egy-két perc után belelendülök. Hogy Yuu mit tervez, azt nem tudom, de valami nagyon rossz érzésem van vele kapcsolatban, így inkább jobban sietek Hitomi felé. Remélem, nem veszi komolyan a levágós megjegyzést, tényleg csak vicceltem vele. :/
- Kapaszkodj belém. – próbálom felsegíteni a fejjel lefelé lógó lányt, s persze az indát addig nem vágom el, amíg Hitomi biztos… ööö… szárnyakon nem áll. Persze képletesen. Végül az egyik kezemmel a derekánál átkarolom, hogy biztosan megtartsa egyensúlyát, hisz alig másfél órája még tisztán láttam őt egy tolókocsiban gurulni, és ki tudja, mikor kell neki megint. Lehet, az emberek világában egyébként képtelen járni, csak ebben az univerzumban képes rá? Ez tűnik számomra a leglogikusabb válasznak.
- Hogy te mekkora egy gyökér vagy… – kezdek kiakadni a levegőben egyensúlyozva, miután meglátom, hogy ez az ökör miféle öngyilkos merényletet készített elő. Lehet, az utasom számára nem éppen kellemes, hogy fel-le himbálódzunk a levegőben, ahogyan egyszer süllyedünk, majd felemelkedünk, azonban még mindig biztonságosabb itt, mint a robbanó aknamezőn. Tuti meg akar gyilkolni. Idióta. - -’ Szemeim végül megakadnak egy másik szempáron, ami lassacskán Yuu felé kezd el magasodni. Ez… Ez a valami nem tudom, mi, de brutális. Szemek, szemek… Nem, itt harccal nem biztos, hogy nyerhetünk.
- Félre az utamból. Kaptok harminc másodperc előnyt. Meneküljetek olyan messzire, amennyire csak bírtok, én majd gondoskodom róla. – teszem le a földre Hitomit, amikor úgy érzem, a talaj már biztonságos számára, majd egyszerűen kitolom Yuut a szörnyeteg, vagyis az erdő elől. Fél perc, annyi elég lesz. Szemeim azonnal megtalálják a lény tekintetét, az erdő eddig imbolygó csapdái, itt-ott hullámzó talaja, de még szélfútta falevelei is megdermednek. Jó hosszan követem tekintetét, miközben egy sérülékeny pontot is igyekszem szemem sarkával megtalálni rajta. Mikor már letelni látszik az a fél perc – s a másik kettő minden bizonnyal utasításaimnak megfelelően cselekszik - , kardommal egyetlen sebet ejtek egy ponton, az erdő feltételezett arcán, ezáltal annyi mérget beléültetve, amennyit csak tudok. Időm azonban nincs sok, az öt másodperc előnyömet kihasználva szárnyaim ismét gyors csapkodásba kezdenek. Néhány inda megpróbál utánam kapni, ám éppen csak sikerül súrolniuk bokámat. Ez számomra kevés.
Reiatsu érzékelésemet kihasználva próbálom beazonosítani Yuu és Hitomi hollétét, akik már igencsak előrehaladtak. Amit ők észrevehetnek, az erdő hirtelen belassulása, mintha hirtelen aludni készülne. Nem halt meg, ez nyilvánvaló, s továbbra is küzd a betolakodók ellen, azonban olyan, mintha egy lassított felvételről néznék az erdő mozgását. Azonban talán már így is késő számunkra.
A fák egy összefüggő, áthatolhatatlan sorfalat állnak; éppen csak beérem a másik kettőt, de tovább egyszerűen nem tudunk haladni. Masszív növényfal vesz körbe minket, amikhez nem lesz elég az, ha egyszerűen levágjuk őket. Mindez egy aprócska tó partján, aminek felszínén apró, ujjnyi méretű, szárnyas, repkedő izék kacagnak, csillámos port hintve maguk után. Szárnyas, repkedő izék… ez jó, hehe. Hirtelen tör ki belőlem a nevetés, miután véletlenszerűen belélegzem ezt a fura csillámport, amit a tündérkék hintenek el körülöttünk, s elnézve a másik kettőt ők szintén ugyanígy jártak. Hát nem nevetséges? A nagy második espada valami mágikus erdőben futkározik az erdő haragja elől. A legrosszabb az egészben, hogy ha valaki megpróbál például egy kis fényt csinálni kidouval, egy apró szikrától is egy kisebb robbanást idézhet elő, ugyanis ez a nevetőpor kicsit… nagyot tud robbanni. xDD

Mondhatom, csodálatos érzés volt egy indán himbálózni tehetetlenül, több méteres magasságban. Még szerencse, hogy nem vagyok tériszonyos :/ Nem lenne jó innen leesni, szóval bíztam benne, hogy Yuu-chan nem azt találja ki, hogy elhajítja felém a kardját. Valahogy őt ismerve ez lett volna a legtermészetesebb reakció a vaizardtól Már csak azért sem akartam leesni, mert fogalmam sem volt, hogy milyen képességem működik, és mi nem, tartottam tőle hogy szinte semmi. Ha még az alapvetőnek mondható teleportálás is befuccsolt, akkor hogy tudnék olyan kényes és ebben az ismeretlen környezetben bonyolultnak mondható technikát bevetni, mint a levitálás? Mondjuk a lábamon meg tudtam állni, és a jobb kezemet is képes voltam mozgatni hellyel-közzel, szóval legalább valamilyen szinten működött, ebben biztos lehettem. Ami azt illeti, a bokámon érződő enyhe fájdalom is ezt mutatta, hiszen a növény folyamatosan szívta el a lélekenergiámat. Mattaku, össze kéne szednem magam ^^"
Yuusuke szerencsére (vagy szerencsétlenségünkre?) Slarin-chant bízta meg a lehozatalommal, akinek a szárnyai se libáéra, se hollóéra nem emlékeztettek, szóval nem értem, hogy a férfit mi lelte Nekem egy kissé komolytalan, de rendes és vagány csajnak tűnt, leszámítva azt az almás orvtámadását :/ A versengésük Yuu-channal arra utalt, hogy van benne is némi egó, de én eddig nem tapasztaltam tőle olyasféle arroganciát, mint amit a mentorom sugallt. Viszont a civakodásuk egész aranyos volt a maga nemében Az viszont már kevésbé volt cuki, amikor megláttam, hogy a vaizard mire készül ^^" Elhűlve figyeltem, ahogy démonmágia használatára emeli a kezét, pedig innen fentről simán átnavigálhattuk volna őt a csapdák között :/ De már késő volt, miközben megkapaszkodtam Slarinban, ő meg levágott az indáról, addig alattunk elszabadult egy kékesfehér, kettős energiagömb. Nem mondom, hogy meglepőt cselekedett volna a férfi, de azért na... :/
- Kö-köszönöm... ^^" - fejeztem ki a hálámat a nő felé, amiért leszedett, de mivel még Yuu-chan ostoba tettének a hatása alatt voltam, elég furán hangozhatott... na mindegy. Az erdő megelevenedésén meg már csak kínomban röhögtem, nehezen tudtam elképzelni ennél bizarrabb napot -.-" Minden figyelmeztetés nélkül beránt egy féreglyuk, és átrepít egy fantasy-világba, ahol sárkányokkal, erdőhátú teknősökkel és egy emberi lélekenergiájú Yuu-channal találkozom, és valami árnyékot kell előkerítenünk, mint kiválasztottak, hogy megóvjuk a mi dimenziónkat. Hát csodás, örültem volna, ha megkérdeznek róla, hogy kérek-e belőle >.> Még ha ünnepelt hősként bánnának velem, akkor talán meggondolnám, de így, hogy csak kiosztották a feladatot négyünknek egy buksisimi kíséretében... Semmi kedvem és erőm nem volt most ehhez, túl hirtelen ért :/
- Egyszer gondolkodhatnál is, mielőtt cselekszel, Yuu-chan - korholtam meg az egykori kapitányt, miközben én is arra ösztökéltem, hogy lépjünk inkább le. Lélekenergiát eszik, szóval nem hiszem hogy olyan nagyon hatásos támadásokat tudnánk ellene bevinni, így szégyen a futás, de hasznos alapon ildomos volt felvenni a nyúlcipőt kivételesen. Útközben sikerült meggyőződnöm róla, hogy nem a növény blokkolta le a teleportálásomat, hanem valóban nem működik. Remélem Slarin-chan tudja, mit csinál, mindenesetre a talaj hullámzásának megállása arra utalt, hogy volt valami ellenszere.
Nemsokára azonban zsákutcába futottunk, mivel a tisztás, amire érkeztünk, látszólag áthatolhatatlanul sűrű erdővel volt körülvéve. Kicsit tanácstalanul torpantam meg és néztem körbe, de egy kicsiny tavon és a felette szálldogáló tündérszerű lényeken kívül nem sok látnivaló volt. Slarin látszólag épségben csatlakozott hozzánk szerencsére, ám Raiden-chan figyelmeztetése már későn ért minket, amikor a tündérek körénk reppennek. Azonnal eltakartam az orromat és a számat a tenyeremmel, de még így is beinhaláltam egy kevés port. Elfojthatatlan nevethetnékem támadt, bárkire vagy bármire néztem rá, elvégre annyira vicces volt a helyzetünk Noha magam sem tudom, miért találtam humorosnak azt, ahogy Slarin-channal együtt felhangzott csilingelő kacagásunk, rezonálva a kicsiny szárnyas teremtményekével, egyszerűen csak vicces volt. Ahogy az is, amikor a kapitányi haoriba öltözött férfi öngyújtót és valamilyen szerkentyűt vesz elő, és ennek hatására a körülöttünk szálló por is belobban *.* No azért megégni nem akartam, így azonnal lebuktam, és képeztem magam köré egy pajzsot a környezetben lévő vasporból Milyen jó, hogy ilyeneket is tudok
- Akár piknikezhetnénk is, kaja is van nálunk meg fürödni is lehet a tóban - javasoltam kuncogva, miközben feltápászkodtam, és leporoltam magam, de ha ennyire menni akarunk, akkor menjünk. Én is gyújtottam egy kis fényt, csak mert miért ne, és ilyen varázslós mozdulatokkal nyúltam ki a közelünkbe merészkedő tündérek felé, akik a fénylő kézfejem láttán azonnal hátrébb is vonultak. Jól el lettem volna én ezzel is, ha a többiek nem hagynak itt, de nem vártak meg, szóval inkább mentem utánuk. Raiden-chan előtt az erdő úgy nyílt szét, mint Mózes előtt a víz, kíváncsi lennék, ha ez akkor is így lenne-e, ha valaki más törné az utat elöl. Én mindenesetre igyekeztem követni őket, és figyelni arra, hogy ne essek el a kacagás miatt, de nem tehettem róla, egyszerűen nem tudtam abbahagyni.

Reménytelen a helyzet, azt hiszem. Itt állunk egy varázserdő közepén, egy teknőspáncél tetején, nekem meg elég ránéznem annak a fatökű kis senkinek a beszívott fejére, és, és egyszerűen elkap a nevethetnék. Muszáj megkapaszkodnom Hitomi vállában, bár így is kissé összegörnyedek a nevetéstől, pedig tulajdonképpen nem tudom, mi az, ami ennyire vicces, de mégis, mégis csak, valamitől nagyon nevethetnékem támad. Olyan, mintha egy hatalmas pávatollal csikiznének, vagy nem tudom, pedig azt se tudom, hogy egyáltalán csikis vagyok-e. De ez most teljesen mindegy, ahogyan összenézek Hitomival, inkább csak tovább és tovább nevetek szánalmasan kiábrándító helyzetünkön. Egyáltalán mit is keresek én itt? Már annyira mindegy, a lényeg, hogy jól érzem magam! **>** Már szárnyalnék is szabadon a hülye kis tündérek között, hadd legyen végre egy jó napom az évben, a piknik, az pedig nekem remek ötletnek tűnik! Most így belegondolva már attól is röhögnöm kell, hogy több évtizedig gyakorlatilag lelkek fogyasztásán éltem, de most annyira más minden, annyira emberi. Kezdem megszeretni ezt a helyet, még az sem szokott ennyire megnevettetni, mint amikor Lala és Lily csesznek ki jól Tuival, vagy amikor Nati áll le sörösüvegekből pillangót modellezni. Azt hiszem, lehet, nekem itt kéne maradnom, mert ez a hely egyszerűen király! ***<*** Remélem, van belépőkártyája Hitominak vagy Raidennek Las Nochesbe, hogy megüzenjék odaátra, hogy leléptem. Bár ha nem lenne, talán az se lenne baj. Kit érdekel mindez, ha egyszerűen ilyen jól érzem magam?
- Üüü… eööeee… – próbálok valamit szólni, amikor megpillantom Szöszit, azonban amikor kimondanám, hogy üdv ismét a csapatban, vagy valami ehhez hasonló, kúlosnak hangzó szlogent, ismételten kitör belőlem a nevetés. Kész, vége, nem bírom tovább. Holnapra biztosan rekeszizomlázam lesz, annyi már teljesen biztos. Erőtlenül engedem el Hitomi vállát és görnyedek össze hasamat fogva, egyszerűen nem bírom tovább. Arcom teljesen kivörösödik, pedig tulajdonképpen fogalmam sincs, mi az, ami olyan vicces. Csak abban vagyok biztos, hogy vicces és kész. Elég csak arra a szerencsétlen nyomorultra pillantanom, aki kenyérdarabokat tuszkolt az orrába. Mégis mi a fenének csinált ilyet? Persze más dolog, hogy ha tudnám, hogy a tündérpor okozza a nevetőgáz hatását, akkor bizonyára én is eltakarnám valamivel orrom, csupán nem mindenki lehet olyan atomkirályisten, hogy erre egy szempillantás alatt rájöjjön. Lehet, szőkére kéne festenem a hajam? Persze, ez még viccnek is rossz, de jelenleg a rekeszizmomnak jóformán minden favicc orgazmust okoz, szóval talán… á, nem mindegy? Menjünk inkább fürdeni! *>*
Szőke valamit ügyködik valami szerkentyűvel, de éppenséggel potyognak a könnyeim a röhögéstől, így igazából fel sem fogom, mi történik. Hitomira támaszkodva, szabad kezemmel szememet takarva követem a csapatot, alig figyelek oda, mi történik, és még hosszú percek múltán is csupán azzal vagyok képes foglalkozni, hogy milyen marha jó is az élet. Bár kicsit gyanús nekem ez a hosszú út, olyan messze lenne az a tó? :/
Eltelik egy kis idő, mire látásom kitisztul, s döbbenten meredek arra a tájra, ami előttünk van. Egy lepusztultnak tűnő, ám azért még kedves kis falu terül szét előttünk. A nevetésem még mindig nem marad abba, még ha néha el is csendesül, időről időre újra és újra felkuncogok a semmin. Persze, tudom, koncentrálnom kéne meg minden, de ki a fene akar koncentrálni, ha közben jól is érezhetem magam? Így hát némiképp megilletődötten pillantok a csapat többi tagjára, hol Yuura, hol Raidenre, hol pedig Hitomira eresztve meg hatalmas kiskutyaszemeim. Ritka látvány, ne szokjátok meg tőlem, csupán most az egyszer, a hatás és a drámafaktor, na meg persze a hétszentséges LULZ kedvéért, jó?! ¬_¬ Nem csinálok belőle rendszert, ígérem. xD
- Akkor… nem is piknikezni megyünk? – pislogok rájuk hatalmas szemekkel, mint aki teljesen elvesztette világát, mert…. nos… Én tényleg elvesztettem a világom. Arra még emlékszem, amikor megérkeztünk a tisztásra, volt ott egy szép, nagy tó, meg… Már nem tudom, nem emlékszem. Nem mindegy? Inkább nevessünk tovább!

Nagyon mulattató volt ez az egész, valamiért mindenki körülöttem csoportosult Yuu-chan szemében valamiért aggodalmat véltem felfedezni, ahogy kezét a vállaimra tette és úgy irányítgatott, amit tulajdonképpen meg tudtam érteni, tekintve hogy nem igazán voltam magamnál a nevetéstől. Kissé tompán érzékeltem a külvilágot, de az olyan momentumokat, mint Raiden-chan botladozása, vagy a vaizard képébe repülő tündér, kivétel nélkül elcsíptem, hogy röhöghessek rajtuk Slarin-chan mellett dülöngélve Kétség sem fért hozzá, hogy még Charlie Chaplint is felülmúljuk ezekkel a burleszkbe illő jelenetekkel, humorunk csillogása elhalványítja még a Siriust is az esti égbolton! Remélem valaki veszi kamerával az egészet, és akkor hamarosan mindannyian milliomosok leszünk, miután mozikba kerül a világ legviccesebb vígjátéka, főszerepben velem és három társammal
- Raiden-chaaaa~n, most hogy levadásztad a fejünk a szárnyaiddal, muszáj leszek téged szárnyas fejvadásznak hívni!
Pillogtam komolyan a férfira, miután betámadott minket a hátából kiálló repülést segítő testrészeivel, de aztán újra kitört belőlem a nevetés mihelyst rájöttem, milyen sziporka is született meg ragyogó elmém jóvoltából Valami balsejtelmes érzés azonban még így is bekúszott a tudatomba valahonnan, hiába gondoltam úgy, hogy már ezért a pár percért és a kiadós nevetésért megérte végigmenni ezen a tortúrán, amit azóta éltem át, mióta akaratom ellenére takonyszínű féregjáratokon utazgatok másik dimenziókba. És lám, néhány pillanat múlva elemi erővel sújtott le ránk a lélekenergia nyomása. Valakinek nem tetszett, hogy ilyen vidámak vagyunk és hogy ilyen jól érezzük magunkat :/ Ráadásul a lábamon valami hideget is éreztem, mire persze a meglepetéstől felsikkantottam, de mikor elvesztettem a lábam alól a talajt - már megint - egyből nem volt annyira vicces már semmi. Ha megint gigantikus teknősök elől kell menekülnünk, én nem tudom mit csinálok
- Hopp, te nem teknős vagy...
Vontam le a következtetést abból, hogy most nem méteres magasságba kerültem egy inda által, hanem egy mély hangú idegen szólalt meg mögöttem, miután magához ragadott és kvázi túszul ejtett. Hangulatom másodpercről másodpercre romlott, fejfájás tört rám és kába is lettem, de legalább kijózanodtam a reiatsu nyomásától. Nem igazán voltam boldog attól, hogy már megint én kerültem ilyen helyzetbe, egyszer még csápok fognak megerőszakolni, ha így folytatom. Utálom, hogy mindig engem szemelnek ki az ilyen disznók csak azért, mert ártatlanul nézek ki :/ Nem estem különösebben pánikba, megszoktam már, hogy nem sétagalopp az életem, de azért az meglepett, hogy mikor oldalra pillantottam, a kiköpött másomat véltem felfedezni, ahogy előlépett. Így belegondolva mintha az a Doragonként emlegetett férfi is emlékeztetett volna Yuu-chanra, a trónon pöffeszkedő lény pedig Slarin-chanra. És így, hogy egy pár tucat fokkal elfordítottam a fejemet és hátrasandítottam, az arctolvaj meg Raiden-chant volt hivatott leutánozni külsőben. Hát ez nagyszerű, vajon ők itt mind az evilági megfelelőink vagy csak ellopták a külsőnket? :/
- Nem valami nyerő ötlet kést szegezni pont az én torkomnak, Ko...
Figyelmeztettem a kapitány hasonmását, mielőtt a fegyver önálló életre kelt volna és egy közeli fába nem fúródott, köszönhetően az erőmnek, ami úgy tűnt, hogy a teleportálást leszámítva kifogástalanul működött. Kellett is, mert pár dobókésen kívül más fegyver nem volt nálam, lévén kicsit váratlanul ért a kaland híre. Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy ezt most nem nagyon ússzuk meg harc nélkül, ha már ilyen agresszíven viselkednek velünk szemben.
- Volnál olyan kedves, és elengednél? Hányingert kapok, ha arra gondolok, hogy hozzám érsz :/
Kértem meg nem túl kedvesen a vörös hajú férfit, ugyanis tényleg furcsa undort éreztem a közelségétől. Valahogy az egész lényéből áradt ez a... valami, talán rosszindulat, gonoszság? Speciel az én hasonmásomnak se volt valami könnyen megemészthető aurája, szörnyű volt belegondolni, hogy még régen lehet hogy én is valahogy így nézhettem ki. Mindenesetre ha a kérésemet derogál teljesíteni ez az ál Raiden-chan, márpedig ennek nagy esélye van, akkor úgy szándékoztam kiszabadulni, hogy a belőlem sugárzó elektromágneses hullámok frekvenciáját megváltoztatva vakító fénnyel villanok fel hirtelen. Ettől pedig majd ő jól meglepődik és elenged, remélhetőleg. Aztán tárgyalhatunk, hogy kik ők és mit akarnak

Képtelen vagyok abbahagyni a nevetést, olyan, mintha az egész világ kikelt volna magából. Ilyet utoljára talán akkor tapasztaltam, amikor sikerült úgy igazán becsiccsenteni a sok töménytől, de máskor tuti nem. Úgy érzem, akár évekig is itt tudnék maradni, imádom ezt a helyet! Semmi stressz, semmi felelősség, és végre úgy igazán önmagam, sőt, mi több, annál több, ember lehetek! Sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az a lét, bár tulajdonképpen nem is igazán hiányzik mindaz, ami emberi életemben rám hárult. Azokhoz a felelősségekhez képest maga az espadaság valahogy nem is tűnik olyan súlyosnak, sokkal lazább, szabadabb, ugyanakkor mégis nagyobb és veszélyesebb. Most pedig itt vagyok egy olyan világban, ahol nem kell eldobnom emberségem, és nem kell attól sem tartanom, hogy ki, mikor és mit gondol pontosan rólam. Hát nem fantasztikus?
Segítek Raidennek feltápászkodni a földről, bár a nevetéstől kis híján én is a földre esek. A karomat nyújtom felé, hogy nyugodtan kapaszkodjon belém, egyik zsebemből pedig egy kendőt túrok elő, hogy abban törölje meg a szemüvegét. Mondjuk még mindig nem tudom, mi a fészkes lidérc az a sith, de biztos igaza van. Azt viszont nem tudom, hogy gondolatokat olvasni mikor tanult meg, hisz jóformán beletrafált egy egyébként tréfás gondolatba – természetesen sosem lennék képes hajszínt váltani, régi barátnőm szokása volt ez, engem meg már inkább összezavart, hogy egyszer zöld, máskor meg barna volt a haja, idegesítő, ráadásul szörnyen nézett ki. Én is csak azért nyestem le a hajam, mert a hülye hollow maszkom miatt kábé lehetetlen fésülködni. ¬_¬
Hirtelen engedem el Raiden kezét, és kicsit zavartan hátralépek, miután a fülembe súg. Nem szeretem az ilyen dolgokat, és kezdem úgy érezni, hogy van valami vele kapcsolatban, amit nem tudok, de tudnom kéne. Lehet, csak paranoiás vagyok? Elképzelhető. De meg kell tartanom a kellő távolságot tőle. Nem szabad elfelejtenem, hogy ő shinigami, akit arra tanítottak, hogy elpusztítson, engem pedig azért teremtettek, hogy hadban álljak az ő fajtájával, tehát nem bízhatok benne. Karjaimat összefonom mellkasom előtt, és lassacskán hátrébb tántorgok Yuutól, Raidentől és Hitomitól is. Nekem nincs köztük a helyem. Egyáltalán mit is keresek én itt, ezek között a… szóval köztük? Nem kockáztathatok, nekem haza kell térnem a sajátjaim közé. Én már nem lehetek ember, nekem megannyi felelősségem van Las Nochesben, és nem válok olyanná, mint René. Törődnöm kell a sajátjaimmal, mert ha én nem teszem meg, akkor mégis ki más fogja megtenni?
Hogy a tündérpor hatása kezd elmúlni magától, vagy valami más józanított ki? Nem tudom. De össze kell szednem magam. Szótlanul várom, hogy végre ők maguk is kezdjenek valamit magukkal, és valamiért már az sem szórakoztat, hogy Raiden Yuu képébe vág egy tündérkét. Pár perce biztosan harsányan kacagtam volna rajta, most viszont nem találom viccesnek.
A józanításra rátetőz az a negatív aura, amit érzékelek. Rendívül tömény reiatsu kering a levegőben, azonban fojtogatása ellenére nekem még sem kellemetlen. Hiszen bár itt „ember” vagyok, ez csak egy burok, semmi több.
Kezeim leengedem és kardomon pihentetem, amikor a forrás előbukkan. A fickó jóformán majdnem teljesen ugyanúgy néz ki, mint Raiden maga, én pedig hol rá, hol a másolatra pillantok, mintha egyfajta magyarázatot várnék. Mégis, amikor a másik Raidenre néztem, egy olyan érzés hasít belém, amit szavakkal nem lehet leírni. Még jobban emlékeztet engem, hogy ki vagyok, hogy valójában ki vagyok. Én arrancar vagyok, sosem nevethetek úgy, mint ők. Tehát meg kell keményítenem magam, most mindenképp.
- Tanítvány? – tekintek hol Yuura, hol a foglyul ejtett Hitomira; utóbbinak újabb másolata kerül elő, aki egyértelműen a vaizardot szemelte ki ellenfelének. Bízok benne, az a szerencsétlen el tud bánni a kiscsajjal. Bár az sem érdekelne, ha nem élné túl, túl sokat sértegetett ahhoz, hogy képes legyek őt elfogadni.
- Miért jó neked, ha ellenünk fordulsz, féreg? – kérdezem; támadást nem indítok ellene, csupán kardom markolatán pihentetem kezem. Kétséges, van-e esélye támadni a lány elektromos sokkja miatt, azonban én magam nem érzem a késztetést, hogy segítsek a lánynak. Megtartom a tisztes távolságot mindannyiktól, és távolabbról szemlélem az eseményeket.