*Éppen itt lett volna már az ideje, hogy haza térjünk. Talán ha hamarabb megyünk akkor nem történt volna ez meg. Viszont erről az utóbiről most ő tehet. Kellett neki ennyire kapkodnia és felém indulnia a zanpakutojával. Persze, hogy félre értettem a dolgot és támadásba lendültem magam is. Bár fusztrál a tény, hogy rá kellett jönnöm tévedek ami azt illeti. Csupán megakart védeni egy hollowtól amiért én oldalba szúrtam. Se baj, a büszkeségem nem engedi, hogy ezért bocsánatot kérjek tőle meg, így nem is teszem. Megnyitom tehát a senkai kaput ami majd segít nekünk haza térni. Azonban ennek a félkegyelműnek eszébe jut mér lecsapni azt a három hollowot. Meglepetten pillantok hátra és nyúlnék utána, hogy vissza rántsam, de mire oda érnék már nincs is ott. Csak figyelem ahogyan halad előre, a hollowok pedig körül vezsik őt..*
~ Utána kéne mennem, a francba is ilyen sérülésekkel...vááá egy gyömbér fejű hozzám ért..~
*Elkerekedik a szemem, de úgy, hogy a szemöldököm fenn akadva remegni kezd. Érzem, hogy a forróság hirtelen elárassza az egész testemet. Elönt a méreg, de úgy rendesen erre. Az egyetlen dolog amiért nem megyek most azonnal utána, hogy a zanpakutom a kezébe van, és nem szeretném törötten látni. Tehát ajánlom neki, hogy ne essenbántódása, mert akkor miszlikre szedem és bánhatja abban a maradék hátra lévő pár percében tetteit. Vagy mi több, elviszem a shinigami nőegylethez had szórakozzanak rajta egy kicsit. Nem is tudom eldönteni melyik lenne a rosszabb. Mindenesetre most csak annyi a dolgom, hogy megvárjam itt. Nem miatta, csak a zanpakutom miatt nem mentem előre. Lassan szerencsére végez a kis pattogásával és ide jön. A mosolyáért felemelem a kezemet, de az megint megáll a levegőben.*
- Egy beteget nem ütök meg!
*Húzom fel az orromat majd elindulok befelé a senkai kapuba. Átlépve rajta, ismételten az ismerős alagút képe jelenik meg szemeim előtt melynek végén fehéren ízzó kapu van. Nem lessz egyszerű a dolog, de át kell térni azon még mielőtt a takarító utol érne minket. Az utóbbinak nem igazán örülök így én sietősen meg is indulok. Nem valami gyorsan tudok futni most, de szerintem Noah sem lesz jobb. Ha jön akkor feltehetőleg egymás mellett futunk. Tekintetemet előre vetem, de nem feletkeztem meg a szavairól így begyorsítok.*
- Te félkegyelmű..honnan gondolod, hogy legyőzhetsz?
*Meglököm a vállánál aprón még előre rohanok. Na nem, azt már nem én fogok nyerni és akkor végképp felette állok majd. Bár, hogy miért is fontos nekem az, hogy éreztessem vele nincs esélye arról nem tudok. Egész egyszerűen tudom, hogy nekem kell győznöm. Nem, nem veszíthetek Noah ellen. Még akkor sem, ha nincs velem most a zanpakutom. Ha úgy vesszük ennek most igen csak örülhetek, hiszen a tehet most Noah vállát nyomja. Tehát ő lesz a lassabb nálam. De ha a negatív oldalát veszem nem örülnék, ha a zanpakutomat benyelné a takarító. Takarító..éppen ahogy berögzül a gondolat megjelenik mögöttünk. Lepetten nézek hátra..*
- Franca is...nem érhet utol az a szar...igyekezz már, ha a zanpakutomat elnyeli az a valami ...nem bocsájtom meg soha!
*Ordítom Noahnak aki nem messze fut a hátam mögött. Bizonyára a shurikenem lassította le, de ez most lényegtelen. Át kell érnünk még mielőtt...ebbe bele sem akarok gondolni. Ennek nem lett volna szabad most megjelennie. Vagy is nem örülök neki, hogy ilyen állapotban még egy ilyes valami elől futnom kell. Olyan ez mintha egy hollow féleség kergetne. Az pedig valljuk be, meglehetősen szégyen lenne, ha futnom kéne egy hollow ellen. Tehát futok ahogyan csak bírok, közben pedig Noahra pillantok néha de már hallom, hogy az- az izé egyre csak közeledik. Mintha futnék de egyszerűen nem tudnám lehagyni. Valahogy túl gyors azaz izéé...*

*Most kezdem igazán megérteni mit is jelentenek a másodpercek egy adott szituációban. Harc, bánat, boldogság, veszteség... Mindent egy apró valami folyásol be, melyet mi időnek nevezünk. Ez a valami pedig olyas valami, ami meghatároz mindent. Egyszer pedig elmúl minden. El múlnak a nappalok, éjjelek, másodpercek. Elmúlni látszék majd a múlt s egykor a jövő is. A idő folyvást halad nem kegyelmezve senkinek. Halad, s csak is te dönthetsz a felett, hogy követed-e avagy sem. Aki megáll és hezitál, nem mozdul semerre a felett csak eljár az idő s mire észbe kap, már jócskán késő lesz. De aki halad és követi, az bizony sok-sok dolgot élhet meg. Az idő talán maga az élet is. Akinek sok van belőle az mindenesetben jól jár. Aki pedig szűkülködik, nos ki tudja...lehet rossz is meg jó is egyaránt relatív. Mi pedig itt vagyunk egy sötét alagútban mögöttünk egy "takarítónak" nevezett tisztítóval. Futunk. Futunk az időnkért, az életünkért és a céljaink után. Nem számít egyikőnknek semmi most, csak is az, hogy végre haza térhessünk és a közösen vívott egymás és hollowok elleni csatát végre kipihenhessük. Édes vágy nem igaz? Pihenni mindig is könnyebb volt mint küzdeni, nem megállni és haladni előre. De még is milyen furcsa, aki küzd teljes energiájából teszi. Aki meg pihen...azt sokan veszik csak fél vállról és pihenés helyett valami olyasmit tesznek ami nem éppen mondható igazából annak. Kósza gondolatok cikáznak elmémben. Arra gondolok éppen, hogy mi lenne akkor ha elcsapna minket ez a takarító. Nem szívesen gondolkodom most ezen, de még is csak megfordul a fejemben. Elvégre attól, hogy még futunk egyáltalán nem biztos, hogy túl is fogjuk érni avagy lehagyjuk és sikeresen átérünk. Lassan ahogy egyre közeledik ez a túlvilági megtisztító az életemen kezdek elmerengeni. Hiszen a hitem most jócskán kezd megingani affelől, hogy valóban haza térhetek élve. Ritsu jár a fejemben, és az mennyi mindenben vehettem ki a részt. Ott volt nekem édesapám Ebizo. Az akadémiai évek, amelyek átsegítettek a fájdalmamon. Fuhaku Yashi...a zanpakutom. Noah hátára pillantok ekkor, hiszen rajta van a zanpakutom. Milyen különös, hogy egy ilyen pillanatokban, ahelyett, hogy magamon hordanám a zanpakutom mint egy utolsó futásként én egy másik shinigaminak adom, ezzel enyhítve fájdalmát. Néha különösen megtudok lepődni saját magamon mihelyst abszurd dolgokat művelek. Ilyen többet azt hiszem nem lesz. Legalább is örülnék ha több küldetésen nem találkoznék Noahval. Ő az a shinigami aki mindent össze kuszál de komolyan, nem hiányzik nekem, hogy még egyszer miatta valami hasonlóban kell részt vegyek. Mindenesetre felesleges is már ezen gondolkodnom, hiszen a halál karmai egyre csak közelednek láthatatlan árnyakként. Vágynak reánk, hogy bekebelezzenek és martalékukként végezzük. Már nem is látom igazából a fényt oda át, csupán valami homályos kiutat, amely szemeim előtt lassan valóban kezdenek kigyúlni. De ekkor a hitemet a fényességes egy vagyis két kar adja vissza. A semmiből felránt és mint egy védelmező kar sújt le a fekete karmokra. A remény sugara ismét élni kezd bennem amint Noaht érzékelem ahogyan a shikait használva a gyorsaságának köszönhetően lehagyjuk a takarítót. A cél egyre csak közeledik egészen addig még egész egyszerűen át nem rohan velem együtt azon. Ismerős illat s ismerős szelek csapják meg hajszálaimat. Mámoros virág illat csapott fel a környéken még nem voltunk itthon. A napsütésnek köszönhetően, mely hét ágra vette uralma alá az eget még a virágok is tisztelegnek. Lábam pedig földet ér. Komolyan pillantok Noahra ahogyan egy mosoly keretében közli, hogy sikerült nyernie. Nem igazán akarom ezt a nyereségét elismerni. Valahogy teljesen megvagyok bizonyosodva arról bizony én nyertem. Az, hogy a takarító miatt fel kellett vennie a shikai szintet, az már nem az én hibám. Így tehát nem volt tiszta meccs. Már mondanék is valamit, erre itt össze esik nekem. Össze, persze, hogy össze eléggé le van sérülve, ahogy én is.*
- Ha már nyertél lehettél volna férfi és talpon maradsz...mindenesetre elismerésem shinigami...
*Suttogom miután eszméletét vesztette Noah. Ezt követően pedig még éppen hogyan eltudok bicegni valamerre, hogy szóljak egy shinigaminak segítségért. Szerencsére a 4. osztag területén landoltunk így ez nem lesz hatalmas gond, hogy a beteg szobába szállíthassák őt, meg én is jelentkezzek némi ellátásra. Majdnem biztos vagyok abban, hogy ezért nem fog a kapitányom meg dícsérni, de ami megtörtént azt már nem lehet vissza fordítani. Számtalan tapasztalatot levonhattam ebből az esetből. Például azt, hogy hogyan is fordíthatom valaki előnyét a hátrányára, vagy hogyan aknázhatom ki a zanpakutomat anélkül, hogy shikait használnék. Akárhogyan is, ez az eset Noah kenyerére vajazott egészen kicsivel előttem. Hiszen mint tudjuk, van egy dolog amiben sohasem győzhetem majd le őt. A futás...hiába is tapasztalatlan hozzám képest még is gyors és ösztönös. No meg ha ő nem lenne, ezt nem éltük volna túl...*

//Köszi, nagyon jó volt^^//