Jelszó: o h e s i

Név: Noah Senshi

Nem: Férfi

Kaszt: Shinigami (11. osztag)

Kor: 27
emberként: 16
lélekként: 11

Előtörténet:

27 évvel ezelőtt, Londonban láttam meg a napvilágot. Anyám egy angol énekesnő, apám pedig egy japán újságíró volt. Arra most nem térnék ki bővebben, hogyan is jöttek össze, de végül én lettem belőle, ez pedig az én rövid kis történetem.

Az igazat megvallva, nem túl sok mindenre emlékszem az emberi életemből, hisz már jó 11 éve annak, hogy magam mögött hagytam, de megpróbálom elmesélni, hogy is vezetett az utam végül idáig. Amire biztosan emlékszem, hogy a gyerekkorom békésen és nyugodtan telt, egészen 6 éves koromig. Ekkor történt, hogy hála egy részeges baromnak, aki ahelyett, hogy inkább a Temzébe fojtotta volna magát, úgy döntött inkább kocsiba száll és az utcákon randalírozva éli ki a hülyeségét. Gondolom, már mindenki kitalálta, mi is történt, de azért leírom. Az anyám csak annyira ugrott ki, hogy átszaladjon az utca túloldalán lévő boltba, valami hülye csokiért, amiért addig nyafogtam, míg végül el nem ment érte. Pont visszafelé tartott, mikor az a részeges barom elgázolta az anyámat.
Mikor a rendőrök kopogtattak az ajtón és közölté a hírt, egyszerűen nem akartam elhinni. Szörnyen dühös lettem, de valójában nem a sofőrre haragudtam, vagyis nem csak rá. Leginkább magamat okoltam az egész miatt. Folyton az járt a fejemben, hogy az anyámnak miattam kellett meghalnia. Azért kellett meghalnia, mert ott nyavalyogtam neki, azért a hülye csokiért... egy rohadt csoki miatt üldöztem halálba az anyámat...

Anyám halála után, eléggé zárkózott lettem. Akkoriban, amúgy sem volt sok barátom, de akik voltak, azokat is sikerült elüldöznöm a folyamatos depizésemmel. Apámat is eléggé megviselte anyám halála. Valahogy, már nem ment neki úgy a munka és látta, hogy én sem vagyok a legjobb állapotban, így úgy döntött, a legjobb az lesz, ha otthagyjuk a régi lakás, a várost, sőt még az országot is, mely tele van fájó emlékekkel. Nem igazán tiltakoztam az ellen, hogy japánba költözzünk a nagyszüleimhez. Akkoriban, úgy éreztem, tök mindegy, hogy hol vagyok, ez a szörnyű, mardosó érzés, mely anyám halála óta marcangolt belülről, sosem fog elmúlni.
A nagyszüleim, Karakura városában éltek. Jó kis hely volt ez és mind az ország, mind maga ez a város, sok újdonsággal és érdekességgel szolgált. Szerencsére a nyelvvel sem voltak problémáim, mivel szüleim úgy neveltek, hogy a japánt is elkezdtem tanulni kiskoromban, párhuzamosan az angollal. Az első pár évem itt, nem telt túl mozgalmasan. Gyakorlatilag, ugyan az volt a helyzet, mint otthon, csak most egy másik országban is alkalmam nyílt depizni.
Az évek alatt, viszont sikerült egyre inkább túltennem magam a dolgon... és így vissza gondolva, már nem is értem, mi volt az a hatalmas világfájdalom bennem. Na mindegy. Ott tartottam, hogy kezdett alábbhagyni, az a rossz érzés és mire középsulis lettem, szinte már teljesen túltettem magam ezen. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy nagyszüleim különböző szakkörökre, például zene, rajz és különböző küzdősportokra írattak be, ahol idővel kezdtem kicsit jobban megnyílni és sikerült nem egy közeli barátra szert tennem. Ha jól emlékszem, ezek voltak életem legjobb évei. A zene szakkörnek hála, még az is kiderült, hogy egész jó hangom van és pár haverral, még egy bandát is alapítottunk, amivel már fellépésekre kezdtünk járni. Életem ezen szakaszát soha nem felejtem el. Egyrészt, mert ez volt a legboldogabb... másrészt, mert ez volt életem utolsó szakasza. A bandával, aminek sajnos, már a nevére sem emlékszem, egy fellépésről tartottunk haza a „turnébusszal”, -ami igazából, csak egy nagyobb furgon volt – mikor történt a baleset. Arra tisztán emlékszem, hogy nem a mi hibánk volt. A lámpa épp zöldre váltott, mikor behajtottunk a kereszteződésbe. Hátul elég nagy volt a jókedv... viccelődtünk, nevettünk, egészen addig, amíg egy kamion dudálására nem lettünk figyelmesek. Mikor kinéztem az ablakon, ami mellett ültem, egy kamiont láttam meg közeledni. Az utolsó dolog, amit láttam, a kamion lámpáinak vakító fénye, az utolsó, amiket hallottam, a kamion dudálása, reccsenés és a barátaim kiáltásai.
Mikor magamhoz tértem, a furgon mellett feküdtem és elég furán éreztem magam. Fejemet fogva felültem, majd mikor kinyitottam a szemem, megláttam, hogy egy lánc lóg ki a mellkasomból. Nem tudtam, hogy mi akar az lenni, szóval először megpróbáltam kihúzni a mellkasomból, ekkor viszont iszonyatos fájdalmat éreztem, így jobbnak láttam, ha inkább hagyom a dolgot. Miután felálltam, kicsit jobban körülnéztem. Mindenfelé mentősök, rendőrök, tűzoltók és bámészkodók seregét láttam. A furgon, amivel utaztunk, de nem kicsit döbbentem le, mikor megláttam, milyen állapotban van. A kamion elég durván bedarálta és nem is értettem, hogy lehetek még életben, mikor a legnagyobbat a kocsi azon része kapta, ahol én ültem. Több emberhez is oda mentem, hogy megkérdezzem, mi történt/történik pontosan, de senki nem válaszolt, sőt, mintha észre sem vettek volna. Már kezdett az az őrült ötletem támadni, hogy meghaltam és szellem lettem, vagy ilyesmi, de ezt a gondolatot, mindig elhesegettem. Egészen addig, míg meg nem láttam, hogy a furgonból, egy véres, mozdulatlan testet húznak ki és azonnal oda is rohantam. Azt hittem, hogy az egyik barátom az, de a látvány teljesen ledöbbentett. Akit kihúztak a kocsiból... az a véres, élettelen test... az én voltam. Teljesen össze zavarodtam. Hiszen nem értettem, hogyan állhatok ott, ha egyszer épp akkor húztak ki a kocsiból. Végül, mégis el kellett fogadnom a tényt, hogy meghaltam és szellem lett belőlem.

Viszonylag hamar sikerült felfognom és feldolgoznom, mi is történt, amin én magam is meglepődtem, viszont érdekelt, hogy vajon a barátaimmal mi történt, mivel egyiküket sem láttam. Abban az állapotomban, nem volt túl nehéz, kihallgatni az orvosok és a rendőrök miről beszélnek, így hamar kiderült, hogy a balesetnek egyetlen halálos áldozata volt csak, az pedig én lennék. Kicsit igazságtalanságnak éreztem a dolgot, de lényegében örültem, hogy legalább a többiek megúszták kisebb, nagyobb sérülésekkel.
Mivel nem igazán tudtam, hogyan tovább, csak úgy megindultam előre, amerre az út vitt. Nem tudom, meddig bóklászhattam a városban. Napokig... hetekig, sőt az is megeshet, hogy hónapokig bolyongtam, mire elértem ahhoz a parkhoz, ahol új fordulatot vett az „életem”.

Jópofa kis park volt ez, meglepett, hogy azelőtt, még nem jártam itt. Ahogy sétálgattam, találtam egy nagyobb darab botot, amit dobálni kezdtem, majd mikor meguntam a mászkálást, leültem egy padra és dobolni kezdtem a rajta, közben pedig énekeltem a bandánk legújabb számát, amit közönség előtt, még el sem tudtam énekelni. Épp a dal felénél járhattam, mikor megéreztem, hogy valami fújtat a hátam mögött, mire kicsit megrémültem. Abbahagytam az éneklést és megfordultam. Egy rohadt nagy maszkos izé volt mögöttem, amitől kicsit megijedtem, de mivel nem csinált semmit, csak ott ült, kicsit lenyugodtam. ~ Hát... mit ne mondjak, elég ronda egy kutya. ~ Gondoltam magamban, miközben a velem szemben üldögélő izét néztem és azon gondolkodtam, hogy zavarjam el, még meg nem láttam a botot a kezemben. ~ Ez pont jó lesz. ~ Gondoltam, majd kicsit erősebben megszorítottam a botot és kezemet, melyben a fadarab pihent, a levegőbe emeltem. Hátráltam kicsit, majd elkezdtem futni a nagy izé felé, aztán...
- Hozd vissza. - Dobtam el a botot, ami mint kiderült, nem volt túl jó ötlet. A bot úgy repült el felette, hogy a dög, még csak meg sem moccant. ~Basszus...~ Gondoltam mikor felállt és csak még nagyobbnak látszott. ~Basszus~ Futott át ismét agyamon, mikor a maszk mögött két vörös szempár villant fel.
- Basszus! Basszus! Basszus! Basszus! - Kezdtem el karjaimmal össze, vissza kalimpálva szaladni, mikor a maszkos kutya izé megindult felém.
Egy jó darabig sikerült menekülnöm előle és miután átvágtam pár sikátoron, azt hittem leráztam, de tévedtem. Lihegve dőltem neki az egyik ház falának, mikor oldalra néztem és már ott állt mellettem. A rémülettől, hirtelen hátrálni akartam, de végül csak seggre estem, aminek a maszkos akármi igen csak örült.
- Vége a fogócskának kölyök. Az enyém vagy. - Mondta és lassan közeledni kezdett felém. ~ Basszus, ez az izé még beszél is? ~ Döbbentem le ezen, miközben az már arra készült, hogy megegyen, mikor hirtelen annyit láttam, hogy egy fekete csík suhan el köztem és a maszkos kutya, vagy micsoda közt. A dög hirtelen megtorpant, majd egy vágás jelent meg rajta keresztben és egy ordítás kíséretében semmivé vált. Hirtelen nem tudtam mi történhetett, viszont nem kellett sokat keresgélnem megmentőmet. Nem messze tőle, egy fekete ruhás fickó állt, karddal a kezében és abba az irányba nézett, amerre nemrég, még a szörny állt. Hirtelen felém fordult és felemelte a kardját, úgy, hogy annak markolata felém nézzen. A kard markolata, világítani kezdett, aztán homlokon akart vágni vele, de kitértem a kard elől.
- Hékás, mit akarsz csinálni azzal a bökővel? - Kérdeztem, mire kicsit döbbenten nézett rám, majd újra megpróbálta, amit az előbb akart, de megint csak elhajoltam.
- Na jó... nem akarok hálátlannak tűnni, de nem hagynád ezt abba? Vagy legalább mond el, mit akarsz és mi volt ez az izé az előbb. - A férfi sóhajtott egyet, majd leengedte a kardját, aztán bemutatkozott, majd gyorsan elmondta, hogy ő egy halálisten és az az előbbi kutyaszerű valami egy lidérc volt és hogy engem valami lelkek világába akar küldeni, mert ott jó lesz nekem. Elég gyorsan hadarta el az információkat és látszott rajta, hogy eléggé unottan mondja a dolgokat. Vagy alapból ilyen a természete, vagy már elég sokszor kellett elmondania ezeket és már maga is unja.
- Áááá... így már világos. - Csaptam tenyerembe. - Lehetne, még egy kérdésem? - Néztem rá kíváncsian.
- Nem. - Vágta rá, aztán fejbe csapott a kardja markolatával, mielőtt még reagálhattam volna. Miután a markolatot, a homlokomhoz nyomta elájultam, mikor pedig magamhoz tértem, egy mező közepén feküdtem. Ahogy szétnéztem, a távolban házakat láttam meg és úgy döntöttem, mivel itt nem ismerek senkit és lövésem sem volt mit tegyek, azokat veszem célba.
Kedves emberek éltek itt, akik szívesen láttak és minden kérdésemre válaszoltak. Azt is elmondták, hogy nagyobb települések is vannak itt, ők azért döntöttek csak úgy, hogy ide költöznek, mert nyugalomra vágytak. Később azt is felajánlották, hogy legyek a családjuk tagja, melybe rövidebb gondolkodás után bele is egyeztem. Teltek, múltak a napok és egy-két hét múlva, valami olyasmit éreztem, amit már jó ideje nem. Éhes voltam.
A család, mely kötelékébe fogadott, elmagyarázta, hogy mi ennek az oka, ahogyan azt is, hogy meg van rá az esélyem, hogy halálisten váljon belőlem. Én pedig, annak ellenére, hogy aki megmentett attól a lidérctől egy bunkó volt, igazából vágytam rá, hogy én is olyan erős legyek, éppen ezért nem is kellet sokat győzködni, hogy beiratkozzam az akadémiára.

Az akadémiai éveim, eléggé unalmasan teltek. Elég sok barátot szereztem, főleg, mivel én voltam az egyik legjobb, mikor harcra került a sor. Kidoubol viszont én voltam az egyik leggyengébb. Első éven majdnem meg is buktattak, csak azért, mert véletlenül felgyújtottam a tanárt. Bár érdekes módon, barátaim nagy részét, azután az óra után szereztem. Na de... vissza térve a történethez. Valójában, ez az időszak elég kellemesen telt. Már a kardomat is megszereztem, csak egyetlen gondom volt vele. Akár mennyit meditáltam, meg koncentráltam, vagy hasonlók, sehogy nem tudtam meg, hogy mi a neve. Mikor már kezdtem feladni, úgy döntöttem a tanáromhoz fordulok segítségül, aki annyit mondott, hogy csak folytassam, amit eddig csináltam és majd megtudom a nevét, ha készen állok rá. Megfogadtam tanárom tanácsát, de a kardom nevét, továbbra sem sikerült megtudnom, a vizsga napja pedig lassan elérkezett. 3 fős csapatokra osztottak minket, a feladatunk pedig annyi volt, hogy ki kellett nyírni egy lidércet. Úgy gondoltam, ez a feladat, még Shikai nélkül is sikerülhet, főleg, ha egy gyengébb lidércet fogunk ki, ám ezúttal a szerencse elpártolt mellőlem. Egy nagydarab, mamutra emlékeztető lidérccel sikerült összefutnunk, akit akár hogy próbáltam megsebezni kardommal, egy karcolást sem tudtam rajta ejteni. Társaim, már képesek voltak használni kardjaik shikai formáját, de még így sem bírtak vele. Az egyikük kardja tűz elemű volt, de annak támadásai szinte lepattogtak a lidércről, ahogy a másik srác támadásai is, ugyan úgy, akinek szél elemű kardja volt.
- Öcsém... ezek tök szánalmasak. Egy ilyen lidércen nem fognak az ilyen támadások. - Szólalt meg egy hang a fejemben.
- Te meg ki a franc vagy? - Kérdeztem magamban, majd lehunytam a szemem és mikor kinyitottam, egy fura helyen találtam magam. Igazából nem tudtam nagyon szét nézni, meg nem is akartam. Jobban érdekelt az, aki a fejemben dumált.
- Hogy érted, hogy ki a franc vagyok? - Lépett elő, egy talpig fekete ruhás, fekete hajú srác. - Hiszen már többször is mondtam, hogy a nevem.... - Kezdte mondani, de a végét nem hallottam.
- Te lennél a lélekölő kardom? - Kérdeztem, kíváncsian, mire bólintott egyet.- Dehát te tök darkos vagy. - Mondtam egykedvűen, mire egy nem gyenge ökölcsapással a földbe küldött.
- Darkos neked a jó nénikéd. A helyet, hogy baromságokat beszélsz, inkább mond ki a nevem.
- De én nem tudo...
- Azt mondtam, mond ki a nevem! - Kiáltott rám dühösen, mire lehunytam a szemem és mire kinyitottam, újra az emberek világában találtam magam.
- Kage Kurosu. – suttogtam halkan egy mosollyal az arcomon.
- Ideje volt már. - Visszhangzott a fejemben a hangja és hallatszott rajta, hogy az ő arcán is legalább akkora vigyor ül, mint az enyémen. - Na mire vársz még? Használj!!! - Mondta, nekem pedig nem is kellett több, valahogy ösztönösen tudtam, mit kell mondanom.
- Fuzen o kuikorosu Kage Kurosu!!! - Kiáltottam, mire a kardom „ráfolyt” a kezemre és lassan befedte az egész testemet. Kezeimen kesztyűk jelentek meg, ruházatom pedig teljesen olyan lett, mint Kage Kurosu-é. Szinte éreztem, ahogy az egész testemet hihetetlen erő járja át, ami szó szerint, mintha ki akarna robbanni belőle. A lidérc hirtelen hatalmas lendületet vette és hatalmas sebességgel indult meg felém. Épp arra készültem, hogy elugrom előle, mikor...
- Maradj. - Parancsolt rám.
- Ha maradok, porrá fog zúzni. - kezdem ellenkezni.
- Bízz kicsit jobban bennem. - Mondta és agy rövidebb agyalás után, végül úgy döntöttem, maradok és megbízom Kage Kurosu és a saját erőmben.
- Noah... te meg mi a francot csinálsz? Húzz el onnan! - Kiáltott rám egyik csapattársam, mikor látta, hogy nem tervezek félre állni a lidérc útjából. A felszólítást, csak elengedtem a fülem mellett és felkészültem a lidérccel való találkozásra. Emellett az állat mellett, szinte hangyának látszottam, de mikor megpróbált felöklelni, mégis sikerült megállítanom, bár nem ment könnyen. Ahogy nekem jössz, kezeimmel elkaptam a maszkját és minden erőmet össze szedve, hatalmas kiáltás közepette próbáltam megfékezni a dögöt. Az erőtől, amivel nekem jött, lábaim alatt először kisebb kráter keletkezett, majd felszántottunk egy utcát, de végül sikerült megállítanom. A lidércen látszott, hogy megdöbbent, főleg, mikor kezem a magasba emeltem, majd teljes erőből rávágtam maszkjára, ami ettől megrepedt. Kicsit két társam is megdöbbent az előbbieket látva, ezért oda ordítottam nekik, hogy nem haragszom ám, ha segítenek. Mindketten bólintottak, majd amíg én „lefogtam” a lidércet, egy kombinált támadással lesújtottak rá, ezzel megadva naki a kegyelem döfést. Mondanom sem kell, hogy ezek után simán átengedtek minket a vizsgán, mely után jelentkezésemet, a 10. és a 11. osztaghoz adtam be, remélve, hogy az egyikbe felvesznek.



Kinézet:
180 cm magas, zöld hajú, zöld szemű, kicsit véknyabb, szálkás testalkatú srác. Arca elég gyerekes, emiatt többször előfordul, hogy 14-15 évesnek nézik, ami kicsit zavarja is, bár a lányok pont emiatt tartják „helyesnek”. Nem szereti a shinigamik ruházatát, ezért amikor teheti, inkább saját stílusának megfelelően öltözködik.

Jellem:
Alapjáraton, kedves és mosolygós. Szeret sokat nevetni és hülyeségeivel másokat is gyakran nevetésre bír. Szórakozottnak és néha, kicsit együgyűnek tűnhet, de ha valaki jobban megismeri, hamar rájön, hogy nem csak káposzta lé lötyög a fejében. Néha nem veszi észre, mikor, vagy épp kivel nem kellene poénkodnia, emiatt gyakran zűrbe keveredik, de arra mindig figyel, hogy senkit ne bántson meg. Mióta megtudta kardja nevét és felfedezte annak shikai képességét gyakran eltűnik, hosszabb, rövidebb időkre edzeni és keres minden féle kihívást.

Zanpakuto/képességek

Kinézete: Egy egyszerű katana, melynek pengéje teljesen fegete, markolata viszont ezüst színű.
Neve: Kage Kurosu (Árnykerszet)
Fajtája: Erő
Lelke --->

Shikai parancs: Fuzen o kuikorosu, Kage Kurosu (Nyeld el a gonoszt Árnykereszt)
Shikai Kinézete: Olyan, mintha a katana elolvadna és ráfolyna Noah testére, átalakítva ezzel ruházatát is. Kezein kesztyűk lesznek, ruházata pedig teljesen olyan lesz, mint amilyen Kage Kurosu-é, melyben sokkal kényelmesebben tud mozogni. (főleg, mivel a shinigami öltözetet nem igazán kedveli)

Támadásai:
Mivel egy erő típusú fegyverről van szó, shikai formában, csak Noah erejét és gyorsaságát növeli, az eredeti többszörösére, mint általában az ilyen típusú fegyverek. Noahnak viszont, van egy technikája, bár ezt nem képes mindenki ellen használni.

Senshi Fusekago : A technikával, egy bizonyos területet lehet lezárni, melybe nem képes sem behatolni senki, sem kijutni, míg a belsejében folyó harc véget nem ér. A lényege abban rejlik, hogy aki a lezárt területen belül tartózkodik, nem képes semmilyen mágia használatára, feltéve, ha gyengébb, vagy azonos szinten van Noah-val, így erősebb ellenfelek ellen, nincs is értelme használni.

Szeret:
Harc
Nevetni
Evés
Alvás
Eső

Nem szeret:
Ha megmondják, mit tegyen
Shinigami egyenruha
Bab >,>
értelmetlen erőszak
Kamionok -.-