Hishikawa Keiko

Tárgy: Hishikawa Keiko Szomb. Ápr. 09, 2011 7:04 am

Jelszó: i h k w k i o
~ Adatlap
Név: Hishikawa Keiko
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1982 nyara
Kor: 29 év
- emberként: 18
- lélekként: 11
~ Előtörténet
1982 nyarán csöppentem egy nagyon gazdag család életébe, pontosan már nem emlékszem mikor. Szüleimmel, és egyetlen húgommal, Katsuki-val /nincs ilyen játékos/ éltem. Már nem emlékszem, melyik városban laktunk, csak annyira, hogy egy hatalmas kúria volt az otthonom. A helyi középiskola egyik él tanulója voltam, rengeteg baráttal, bár egyik sem volt igaz. A legjobb barátnőm az én drága húgocskám volt. Igaz, sok haverom volt, mégis sokan furcsán néztek rám. Olyanokat láttam, amiket ők nem. Egyedül talán Katsuki értett meg, ő is érezte őket, de nem látta azokat, amiket én. Anyám tartott tőlünk, ő azt mondta, hogy el kéne vinni minket pszichiáterhez, mert valami agybajunk van. Főleg engem. Apám szeretett minket, de szerinte is abnormális volt a viselkedésünk, és támogatta anyám ötletét. Mi próbáltuk bizonyítgatni nekik, hogy igenis, ott van, amit látok meg amit Katsuki érez, nem a képzeletünk szüleményei.
Egyszer történt, hogy mentünk az utcán és a hugicám véletlen nekiment egy korombeli lánynak, én odaszóltam neki:
- Katsuki, kérj bocsánatot!
A húgom elég illedelmes lány volt, hallgatott rám és bocsánatot kért. Erre bezzeg anyám:
- Már megint képzelegtek! Egyszerűen az őrületbe kergettek! Szégyent hoztok a Hishikawa-névre! Mi lenne, ha csak egyszer normálisan tudnátok viselkedni, mint más átlagos tinédzser? Már az utcán sem tudunk normálisan végig menni!
De engem hidegen hagyott anyám, csak az a furcsa lány járt az eszemben. Valamiért más volt. Egy lánc lógott a mellkasából. Mi lehet ez? Lehet, hogy tényleg képzelődök? De nem lehet, hiszen Katsuki is érezte!
Aznap este is történt egy ilyen eset, de valamiért mégis más volt. Épp írtam a házimat, amikor kinti zajra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon és egy hatalmas szörnyet láttam. És volt valami a kezében... vagy inkább valaki? Az a lány, akit láttunk az utcán! Hívtam Katsuki-t, ő is érezte, hogy valami olyan dolog történik kint, ami nem hétköznapi. A következő pillanatban már szaladtunk lefelé a lépcsőn.
- Segítenünk kell annak a lánynak! De mi lehet az a szörny?
Amint leértünk anyám és apám fogadott bennünket. Nem engedtek tovább.
- Hé, mi ütött belétek? Sietnünk kell, különben még baja esik annak a szerencsétlen lánynak!
- Keiko, már megint rémeket látsz! Menj vissza a szobádba és írd tovább nyugodtan a házidat. Katsuki, te is, mars, vissza a szobádba!
- De nem értitek? Engedjetek tovább! Segítenünk kell rajta!
Kiszabadítottam magam karjaik közül és kirohantam a házból, egyenesen a szörny felé. Már majdnem ott voltam, mikor észrevettem, Katsuki nincs velem. Bent maradt a házban. Vissza kell mennem érte! Annyira akart ő is segíteni, még ha nem is látja. Mi van, ha a szüleim bezárták? Vagy rosszabb? Ez utóbbiban nem lehettem biztos, mert hát csak a szüleink. Futottam, ahogy csak bírtam. Amikor beléptem a házba, síri csönd fogadott. Sehol senki. Hova lettek? A választ a kérdésemre azonnal megkaptam. Egy velőtrázó sikoly hasított a levegőbe. Ismertem a házat, tudtam, hogy a fürdőszobából jött a hang. Felrohantam az emeleten, egyenest a fürdőbe, és olyat láttam, amit nem tudtam felfogni a mái napig sem. Katsuki a kádban összerogyva, anyám és apám fogják a két kezét felfelé fordítva, csuklóin mély vérző sebek tátongnak, szüleim kezében pedig egy-egy kés. Nem értettem mi történt, pedig világosan láthattam.
- Katsuki… Katsuki! Mit csináltatok vele? Miért tették ezt? Mondjátok miért! De hiszen a saját gyermeketek!
- Hidd el Keiko, így sokkal jobb lesz neki is, nekünk is. Mi sem akartunk ideáig folyamodni, de ezzel a szörnyes-esettel betelt a pohár. Nem tudtuk melyikőtök az, aki nagyobb bajt hozna ránk, így aki itt maradt azt választottuk. Mivel te elfutottál, szegény Katsuki-ra esett a választás.
- Ti… ti… nem hiszem el… hogy voltatok képesek erre? Ti mától nem vagytok a szüleim! Ti nem vagytok mások, csak gyilkosok!
Kiszaladtam a fürdőből be a szobámba, magamra zártam az ajtót, fogtam egy táskát, beledobáltam pár ruhadarabot, ami a kezem ügyébe akadt, a pénztárcámat, épp indultam az ajtó felé, amikor meghallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon. Nem tudtam mást tenni, az ablakon másztam ki. Mivel emeleten volt a szobám, ezért nem volt valami egyszerű lejutni, de a felfuttatott borostyánon keresztül lemásztam és pár karcolással, de földet értem. És szaladtam, szaladtam ki a városból, míg a lábam bírta. Pontosan én sem tudtam hova futok, csak egyet tudtam: el innen! Ujjamon maradt hugicámtól kapott gyűrűm. Elhatároztam, hogy sohasem fogom mostantól levenni. Út közben meg-megálltam, segítséget kértem merre vagyok. Egy nő azt mondta, hogy nem messze van egy kis falu, ahova nem érdemes menni, mert nagyon furcsa emberek élnek ott. Megköszöntem, majd tovább álltam, míg végül megtaláltam a falut. Ahogy végig mentem a főutcán, nagyon furcsán néztek rám és összesúgtak mögöttem. Balsejtelmem támadt. Megszálltam egy elhagyatott viskóban. Először nem tűnt jó ötletnek, de jelen helyzetemben nem találtam jobb megoldást. Táskámat fejem alá tettem és elaludtam. Akkor még nem tudtam, hogy akkor alszok el utoljára életemben.
Halk zajra lettem figyelmes. Félálomban voltam, de valaki egy hatalmas kővel fejbe vágott. Eszméletemet vesztettem és a következő kép, hogy kívülről látom magam és egy lánc lóg a mellkasomon. Pont úgy, mint azon a lányon, de neki rövidebb volt. Mi történt velem? Rögtön tudtam a választ, nem is kellett kérdeznem semmit. Hát meghaltam… Ez a keserű igazság. És itt maradtam én, a lélek. Mihez fogok most kezdeni? Épp elmélkedtem, mikor egy robbanásszerű zajra lettem figyelmes. Kinéztem a viskó picike ablakán. A szörny! És erre közeledik! Mihez kezdjek most? Hirtelen letépte a picike házikó tetejét és elkapott. Nagyon féltem. Meg akar enni! Az utolsó pillanatban viszont egy vakító fényt láttam, a szörny eltűnt, én pedig lezuhantam a földre. Egy fekete ruhás, lilás hajú személyt láttam, ebből következtettem, hogy talán ő mentett meg.
- Őőő, hello… én Hishikawa Keiko vagyok. Megtudhatom esetleg, hogy te ki vagy? És esetleg van nálad valami élelem? Csak mert már nagyon éhes vagyok.
- Kojiro Kuroda vagyok /megbeszéltem vele/, halálisten, a 2. osztag 7. tisztje, és csak úgy megjegyzem, hogy az csak jó, ha éhes vagy, mert ez azt jelenti, hogy magas a lélekenergiád.
- Halálisten? 2. osztag? 7. tiszt? Lélekenergia? Elmondanád, ezek mik?
- Hát jó, elmesélek mindent.
Elmondta, hogy ami elkapott, az egy lidérc és lelkekre vadászik, mint én. Elmagyarázta, hogy mi az a lánc a mellkasomon, hogy mi az a Lelkek Világa, a Tiszta Lelkek városa és a többi ezzel kapcsolatos dolgot.
- Hé, adok egy tanácsot: ha shinigami akarsz lenni, akkor jelentkezz majd az Akadémiába. Ott majd megtanítanak arra, hogyan élnek a shinigamik. Az Akadémia végén osztagokat kell megjelölnöd és majd az egyikbe felvesznek és az lesz a feladatod, hogy irtsd a lidérceket és átküldd az itt ragadt lelkeket a Lelkek Világába. Nagy valószínűséggel már nem fogunk találkozni többet, de ki tudja. Örülök, hogy megismertelek.
- Én is, de várj…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert kardja markolatának végével megérintette homlokomat, majd egy teljesen más, ismeretlen helyen találtam magam.
Egy kis városkába kerültem. Nem voltak éppenséggel zsúfolt utcái, egy-két ember mászkált kint és árusok voltak elszórva. Ételt árultak. Ebből gondoltam, hogy nem éppen egy gazdag környék lehet az, ahova csöppentem. A gyerekek kis csoportokba tömörültek az utcák szélén, egy boltos mellett mindig, és ételt kértek, de a gonosz árus nem adott nekik semmit. Nagyon sajnáltam őket és egyre erősödött bennem is az éhség érzete. Borzasztó volt, segíteni akartam, de inkább mentem tovább, nem akartam feltűnést kelteni. Amióta megöltek, óvakodok a faviskóktól, úgyhogy inkább bekéredzkedtem egy családhoz éjszakára. Barátságosak voltak, így hát befogadtak, de ételt nem kértem tőlük, mert így is alig jutott elég nekik. Másnap felajánlották, hogy esetleg ott is élhetnék, mert nagyon szimpatikus vagyok nekik és nem sok vizet zavarok. Mivel nem volt más választásom és nagyon kedvesek voltak, ezért elfogadtam az ajánlatukat. Így ment ez 5 évig. Szívesen segítettem a ház körül, takarítottam, mosogattam. Sokszor énekelgettem munka közbe, és mivel a többiek szerint szép hangom volt, szívesen hallgatták. Majd egyik este vacsorakor megkérdezték, hogy amúgy megszokásból eszek, vagy, mert tényleg éhes vagyok? Nem tudtam hazudni, bevallottam, hogy nekem, úgy érzem, valójában szükségem van az ételre. Amint kimondtam, bekopogott valaki. Pontosabb valakik. Két fekete kimonós ember lépett be. Kérdezték, hogy ki ez, aki már alig tudja elviselni az éhséget? Félénken szóltam, hogy én vagyok az. Kihívtak beszélgetni. Mondták, hogy épp erre jártak (azt már nem mondták el, hogy kerültek pont ide) és meghallották a beszélgetésünket. Aztán elkezdtek mesélni nekem az Akadémiáról, amit már Kojiro is említett nekem, majd a lényegre tértek, hogy lenne-e kedvem shinigamivá válni? Elgondolkodtam, mert olyan kedves és befogadó ez a család, de mégis, vonz az új, vonz a harc, nem hagyhattam ki, így hát igent mondtam. Mondták, hogy menjek egyből velük, de én ragaszkodtam hozzá, hogy megköszönjem a családnak az eddigi segítségüket. Szerencsére megértették és megvártak.
Megérkeztünk egy városba, ahol ilyen fekete kimonós emberek járkáltak mindenhol. Végül elvezettek egy hatalmas épülethez. Egyből gondoltam, hogy ez az Akadémia. Meséltek minden osztagról, hogy esetleg már kitűzzek egyet-kettőt célnak. Nekem a 6. osztag tetszett meg a legjobban és még talán a 13. osztag. Szerencsére fel is vettek elsőre. A démonmágia nagyon jól ment, bár sokak meglepetésére a harcban ügyesebb voltam. Mivel viszonylag kicsi vagyok és gyors, könnyen le tudtam győzni szinte mindenkit a csoportomból. Nagyon sok barátra tettem szert és felragasztották rám a „Borsika” gúnynevet, mert ahogy a mondás is tartja: kicsi a bors, de erős. Nagyon utáltam, amikor így hívtak, de csak nevettem rajta és büszke voltam rá.
Egyszer történt, hogy már vagy egy hete rosszul aludtam. Egy arany színű sárkányról álmodtam, és mondott valamit. Ha jól emlékszem, harmadik éjszaka értettem meg, mit mondott. "Kyouaku Tetsu". Nem értettem. Mit jelent ez? Szoktam hangosan gondolkodni és vitatkozni magammal, és egyik alkalommal pont ez volt a témám és akarva-akaratlanul is, de kimondtam. Valami koppant a földön. Az átlagosnál rövidebb, de annál kissé vastagabb katanát találtam ott.
Az Akadémián egyik alkalommal elmentünk gyakorlatra az Emberek Világába. Ott csoportokra osztottak bennünket és azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk meg egy lidércet és pusztítsuk el. Én és a csapatom elindultunk a belváros felé. Hirtelen egy olyan lélekenergiára lettem figyelmes, amibe beleborzongtam. Elindultunk arra, amerre megéreztem. Amikor megérkeztünk észre vettük, hogy a lidérc egy szellemet kergetett. Egy kislány volt az. Várjunk csak...mintha úgy nézne ki, mint...Katsuki! Azonnal üldözőbe vettem a lidércet, hogy megöljem, de amikor észre vett, a jobb falat reményében engem kezdett el hajkurászni. Karmaival felém suhintott, de gyors reflexeimnek köszönhetően könnyen kitértem előle. Próbáltam a háta mögé kerülni és úgy végezni vele, ő azonban ezt észrevette, felém kapott és megfogott. Annyi mázlim volt, hogy kardomat nem ejtettem el és elő tudtam hívni a shikai-t.
- Yakisutero!
Kardom azonnal reagált hívásomra és felizzott a pengéje.
- Kin Ryuu Buresu!
A lángcsóva felcsapott és jól odapörköltem a lidércnek. A lidérc elégett, feladat teljesítve, és lélek megmentve. Amikor visszamentem a többiekhez, ők gratuláltak ahhoz, hogy elvégeztem a feladatot és érdeklődtek, hogy mikor tanultam meg a shikai használatát. Viszont a lélek, aki rémisztően hasonlított Katsukira, eltűnt. Sajnos nem sok időm volt foglalkozni ezzel, mert gyorsan indulni kellett vissza a Lelkek Világába. Amikor visszaértünk az oktatóm megdicsért, hogy ilyen szorult helyzetből is képes voltam kimászni, s tökéletesen el tudtam végezni a feladatot.
Az utolsó évben vizsgáim tökéletesek lettek és elhatározásomhoz hűen a 6. és 13. osztagba nyújtottam be jelentkezésemet. Tűkön ültem és vártam, hogy melyik osztagba vesznek fel: a hőn áhított 6. osztagba, vagy a 13. osztagba? Nagyon reméltem, hogy nem fog az bekövetkezni, hogy egyikbe sem vesznek fel.
~ Kinézet
Hosszú kék hajam combomig lelóg, kékes-lilás szemem barátságosan és érdeklődően csillog mindenkire. Viszonylag alacsony vagy 148 centiméteremmel, és pont jó alkatom van. Bármennyire is vékony vagyok, annál erősebbek ütéseim és rúgásaim. Nem tetszenek magamon a nadrágok, de ha nincs más felveszem azt is, legtöbbször inkább szoknyát szoktam hordani. Sok ruhám van, a többnyire kék vagy fehér, mert ezek a kedvenc színeim.
~ Jellem
Kis termetem ellenére elég harcias és erőszakos tudok lenni. Bár amilyen kicsi vagyok, annál barátságosabb és viccesebb, de a legjellemzőbb rám, hogy önfejű vagyok. Nehezen fogadom el a segítséget, mert akkor úgy érzem, hogy nem tudom megcsinálni egyedül, ezért rosszabb vagyok, mint a többiek, és ez néha elkeserít. Viszont jobban szeretek csapatban dolgozni, mint egyedül, szóval elég érdekes személyiség vagyok.
~ Zanpakutou
Neve: Kyouaku Tetsu
Fajtája: Tűz
Magyar jelentése: Pokoli Kard
Shikai parancsa: Yakisutero! (Égesd fel!)
Shikai kinézete: Alap kinézete annyit változik, hogy a kard pengéje elkezd izzani és a markolat átváltozik sárkányfejjé.
Támadások: Arany sárkány lehelete (Kin Ryuu Buresu): Amikor ráfújok a kardra, egy aranyszínű lángcsóva lobban fel, amit tudok irányítani.
Arany sárkány csapása (Kin Ryuu Tekken): Amikor végig húzom a kard élén két ujjamat, egy arany lángcsóva veszi körül a kardot, ez által erősseb és gyorsabb ütést tudok mérni ellenfelemre.
~ Szeret-nem szeret
Szeretem:

a virágokat
az állatokat
a tüzet
megmérettetni magam
nevetni
táncolni
futni

Nem szeretem:

ha átvernek
ha hazudnak nekem
ha kinevetnek
ha több ideig nem futhatok vagy harcolhatok
haragudni, vagy ha rám haragudnak
a rózsaszínt

~ Felszerelések
Van egy ezüst gyűrűm, amit még a húgomtól kaptam. Ezt soha nem vettem még le, és nem is fogom.

Tárgy: Re: Hishikawa Keiko Hétf. Ápr. 11, 2011 3:30 am

Üdv!

Első próbálkozásnak ez egy kifejezetten biztató előtörténet, összességében kellően hosszú, néhány elütéstől eltekintve mentes a helyesírási hibáktól, és az adatlapi részen is igyekeztél kifejteni a külsődet és a jellemedet. Ennek ellenére van néhány olyan hibája, ami mellett nem mehetek el szó nélkül.

Az életkorod alapján 31 évet éltél lélekként, azonban az írásod alapján csak néhány napot töltöttél Rukongaiban mielőtt az Akadémiára kerültél volna, a shinigamik kiképzése pedig mindössze hat évig tart. Javaslom, hogy vagy módosíts az életkorodon, vagy egészítsd ki az előtörténeted a fennmaradó évek történéseivel, akár a shinigami pályafutásodat is elkezdheted, nem muszáj ott befejezni, hogy végeztél az Akadémián.
Az akadémiai évekről szóló részt egy kicsit kevésnek találom az előtöri teljes hosszához képest. Írhatnál még például a vizsgáidról, ennek részeként pedig elénk tárhatnád az első harcodat egy valódi hollow-val.
A shikai megszerzéséhez nem a zanpakutoud parancsszavát, hanem a nevét kell megtudnod. Ez is egy folyamat része, csak akkor hallhatod meg, ha keresed az erejét, ha képes vagy megbízni a kardod lelkében, nem történik meg csak úgy, véletlenül.

Egyelőre ELUTASÍTOM az előtörténeted, de ha a fenti hibákat kijavítod, már nem lesz akadálya annak, hogy elfogadásra kerülj. Ha végeztél a javítással, értesítheted a staffot PÜ-ben vagy a cseten.

Tárgy: Re: Hishikawa Keiko Hétf. Ápr. 11, 2011 6:03 am

Mivel jelezted, hogy javítottál, így újból itt vagyok. A módosításokkal nincs gond, csupán annyi megjegyzésem lenne, hogy az előtörid elején elfelejtetted átírni a születési évszámod ^^ De emiatt már persze nem utasítalak el, ELFOGADOM az előtörténeted.

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou
Osztag: 6. osztag

Mint minden shinigaminak, neked is jár öt, az animében és mangában is szereplő kidou ingyenesen. Amint elkészítetted az adatlapod, elkezdheted a játékot. Jó szórakozást és sok sikert a karaktered kijátszásához!