Hollowok labirintusa

Tárgy: Re: Hollowok labirintusa Pént. Ápr. 11, 2014 11:58 pm

Izéke és Hófehérke. A mese vége

Duruzsoló hangján kérdése fülembe szegődik, leheletnyi idő, míg átcikázik elmémen, majd gyökeret ver a szavak értelme. Mint ki nem jól hallotta, netán bugyuta, kérdeznék ösztönösen vissza: „a micsodám?”. Egy pillanatra megfagyva nem teszek, mondok semmit, döntést hozok, miképp, míg a mesét be nem fejezem, nem kell e botlás szemére vetnem. Ahogy történetem véget ér, a csoda elillan, elhintettem, mit el kellett, térjünk vissza egyéb dolgokra. Tovább viszem karomban, akárcsak az imént, megperdítem, kezemből mégse csúszik ki, újra hátra döntöm. Közelebb hajolok, szemtől szembe, oly közel, lélegzetet is válthatnánk, mintha csak valami illetlen dologra készülnék. Persze, szó sincs róla.
- Nekem. Nincs. Gazdám – súgva, mégis nyomatékosan, fogaim közt szűrve a szavakat, nem leplezem, milyen rosszul vettem érdeklődésének mikéntjét. S ha nem kapaszkodik kellően lelkesen, most bizony a földön köt ki, mert eleresztem.
- Társa lennék, s nem háziállata – ha földre pottyant volna, úgy felsegítem, gyorsan túllépve nyelvbotlása által esett sérelmemen, majd, ha szükséges, egyenesbe teszem, mintha csupán apró figyelmetlenségből esett volna, ha kell, az útvesztő porát is leseprem róla.
- Diego az espadám – adok végül feleletet, téve úgy, mintha mi sem történt volna. Az apró döccenő pusztán táncos kedvemnek tett keresztbe, haragot nem tartok miatta. S hogy élvezi, ezt az örömöt, ha kedvem mégse tartja, most nem veszem el tőle. Bármily idegen is mindez tőlem, ha már játszunk, játszunk hát szépen, torkot köszörülve újra táncba hívom, avagy, ha el sem eresztett, folytatom. Szédítő kavalkádban most ő veszi suttogóra, beszélve oly botorságot, mit mesém hallatán, mondhatjuk, részben vártam tőle. Dicsérettel illeti, mit összehordtam, majd lehetőséggel csábít, fájóval. Mosolyog, s viszonzom, de hogy komolynak érzem már a helyzetet, még inkább forrónak, mintha csak égetnének a szavak, ha nem közelsége, mi kellemetlen perzselő, akár a homok csupasz talpam alatt, végleg eleresztem, távolságot, karnyújtásnyit verek magunk közé.
~ Ostoba, megszerezhetted volna!~ Rivall rám, hogy kis időre megfeledkeztem róla, megrázó a hangja, míg a tánctól kábán abba ringatott, kettecskén, csupán magunk vagyunk. De hogy is feledhetném, tesz róla, szememre hányva, lehetőséget, hogy a kékséget felmarkolva, ismeretlen ismerősöm faképnél hagyva nyugovóra térhettem volna, elszalasztottam.
- Nem élek vele – tiltakozón tartom magam elé kezem, hiába kínálja, jobb, ha még csak érinteni se merem. Még a végén azon kapnám magam, visszavenni már nem engedem, hatalmába kerülni, csapdájába esni, most fényűző könnyelműség lenne.
- Tartsd meg. Szorosan, óvva, irigyek, vágyakozók szeme elől rejtve – tudja-e, vagy sem, célzok ezzel nem csupán idegenekre, egyszersmind magamra is. Talán épp, hogy így van, s nem véletlen, hogy kísértésben szemem előtt lóbálja? Miért is feltételezném róla…
- Ha jót akarsz, ne ereszd – kezét kezembe fogva, mellyel a függő láncát tartja, vezetve azt, vissza, hová most tartozik, a kékséget nyakába akasztom. Sokkal távolabbinak tűnik, mintha meg sem találtam volna.
- Lesznek mások, kik, ha nem is kívánják, addig kelleti magát, míg az őrületbe nem veszik a tudat, hogy nem kell senkinek, s mire észbe kapnál, sokak loholnak majd a nyomodban. Erre áhítozva – bűvöletből elszakadva utolsó pillantást vetek rá, s ahogy kell, már nem másként tekintek rá, s illetem szavakkal, csupán tárgyként, akként, ami, már nem fonva misztikus burokba, életet adva neki. Egyszerű kristály csupán, lesz másik, szerezhetek másutt, szebbet, jobbat, hozzám valóbbat. Ezzel hitetem magam, míg az előző iránynak, helynek, hová tartottunk, emléknek hátat fordítva, kifelé veszem az irányt.
- Legyetek boldogok – intek, rá sem nézve, áldásom, mit kért, végül megadva, képzelgésének táptalajt szórva, mesebelinek, élőnek, valódinak vélve egy kicsiny kék követ, s ha ettől lesz szebb a napja, ne én legyek, ki ábrándját porig rombolja. Biztosra mégsem veszem, hogy ennyivel utamra enged, s megszabadulnék tőle, elhagyni a helyet mégis próbát teszek. Dolgom végeztén mégis inkább, ha hagyja, a toronyba vissza, nyugovóra térek. Talán máskor, máshol, felkeresem egy újabb mesével, ennek, itt, most úgy is vége. Ha hiányába, lidérces álomba beleőrülni nem kívánok, annak kell legyen.

Tárgy: Re: Hollowok labirintusa Vas. Ápr. 27, 2014 1:34 am

Izéke és Hófehérke. A mesélőkönyv most becsukódik. Meglehet nem végleg.

Táncba visz a nagyasszonyanya, rengeteg felém a mondandója. Elveszve magam nem érzem a szavak tengerében, mígnem megfordul kettőnk között az érem. A kérdésemre nem reagál fényességesen kitörő örömmel, fogadtatása szavaimnak megtelik közönnyel. Eleresztve terülök el, a poros úton. Keresztbe a folyosón, hosszába minden máson, a szemeimmel a plafont pásztázom. Koponyám háta csókot vált a labirintus talajával, másodszor kerülök földre mióta találkoztam Nayarával. Vagy az első még előtte lett volna? Nem tudom, nincs is nálam időnek megmondója. Az óra ki lett dobva a hóra, mert a figuráját éjszaka vette mindig kattogóra. Azóta fülemet és agyamat megóvva el lett felejtve minden alvás gondja.
Roman-t tartom mancsomban, kacsómban pihentetem mint hercegnő a kiscicát. Szerelmem megszelidíti a vadmacskát, egyben forralva a vérét tovább és tovább. Felsegít a hófehér, keze a ruhámhoz ér, nem tudom mit remél, mire vágyik, de a házasságba most úgy néz ki végre beleegyezik. Hát ez a pillanat is elérkezik? Csodás csacskaság a csábos kristályos cukiság. He he, enyém veled a világ szerelmem, pórázod én el nem eresztem, de neked gátat nem szabok. Vad vágyaidnak teret, biztosságot adok. Mosolyogva illesztem a kékséget orromhoz, levegőt is lopnék tőle, de vigyáznom kell a nagyasszonyanya érzésére. Mire gondolna, ha itt fognának nyelveink táncba, ő előtte. Visszavenné az áldást hosszú időre. Hát ilyen ez a popszakma, topra nem jutunk még ma, de sebaj, majd csalogatok vele máskor mást, majd mikor elértük kis harci buszunkkal azt az állomást.
Neki nyújtom inkább kristályuram lényét, ölelje meg saját vérét.De visszautasítja azt a Nayara. Elment ennek az esze valahova? Egész eddig visszavágyja tőlem kabalám, most meg meg sem fogja? Mi lehet a nagyasszonyanya gondja? A kezem az övébe fogja, nekem adja fiát végleg. Elengedi? Hát mi ez, valami részeg? Kezem a homlokára illesztem, de betegségét nem érzem, lázát nem lelem. Megsimítom arcát, feladja akkor ellenem a harcát? Kár, pedig még játszhattunk volna éjszakákon át. De ha eddig tart a mese, hát eddig jövök. A bizonytalan sztorizás mocsarába én senkit nem lökök. Ezzel a fracciónnal viszont itt és most barátságot kötök.
– Köszönöm az intő szót, Nayara, vigyázok a kabalára. Néha majd elnézek hozzád Diego tornyába. Megmutatom, hogy tartja magát Roman, egyszersmind bemutatom, hogy hercegnője is jól van. – Mosolyomtól a hűtő is leolvad. Erre ő fel sem készülhetett volna. Csókot nyomok orcájára, ahogy azt szokás tartja, aztán felőlem ahova akarja, oda viszi útja. Míg ellép egyetlen utolsó ajándékot adok neki. Hófehér filcem az ujjam a zsebébe csempészi. Ha nem lelem pocketját, ruhájába rejtem, aztán, mintha mi sem történt volna tovább engedem. Észrevétlen, mint a kis tolvajok. Zsebek megtöltésében nagy vagyok. Felemelem nyakamban kristályos szerelmem, együtt integessünk a távolodó hófehérnek. Reménynek szikrázó mosolyával várjuk, míg eltűnik, majd oda sem nézve csókot adunk egymásnak. A fejem sem fordul, tekintetem sem mozdul, csak oldalra cuppantok. Várnak még ma röpke feladatok.

Lootösszesítő.: