Fogalmam sincs, mióta vegetálhatok a nappalim kanapéján ücsörögve egy szál bugyiban és pólóban, dobozos fagyit eszegetve. Azt se tudom, hogy mikor ettem egyáltalán utoljára normális kaját, de érdekelni se érdekel igazán. Azóta egy falat se nagyon megy le a torkomon, mióta a férjem elhagyott engem, és a lányunkat. Mikor megtudtam, egyszerűen felfogni se tudtam a dolgot, így néhány napig még abban a tudatban éltem, hogy minden ugyan úgy folyik, ugyan abban a mederben, ahogy eddig is történt. Mikor eljutott a tudatomig, hogy megtörtént az, ami miatt egyáltalán nem aggódtam, teljesen összetörtem. Millió, apró, kicsi darabkára, melyet talán már sose fognak egy teljes egésszé összeragasztgatni. Nincs az a pillanatragasztó, ami össze tudná ragasztani az összetört szívemet egy teljes, kerek egésszé. Nem lesz még egy olyan ember, akit úgy szeretnék, mint őt. Nem lesz még egy olyan férfi, aki ennyire el tudná minden egyes szavával tekerni a fejemet az év minden napjának, minden percében. Sőt… jobban belegondolva nem is akarok mást…
A szörnyű, mellkasomat szorító fájdalomtól összerogytam. Nem kaptam levegőt, és úgy éreztem, menten megfulladok. Ki akartam jutni a szabadba, hogy ismét kaphassak egy kis friss levegőt, de képtelen voltam mozdulni. Egyszerűen megdermesztett a tudat, hogy az a férfi, akit a világon mindennél jobban szerettem, magamra hagyott. Biztos voltam benne, hogy nem önszántából, hiszen lehetetlen, hogy magától egy ilyen szörnyű tettre vetemedjen.
Könnyeim egyre csak csorogtak, és a kezemben szorongatott levél lassacskán átvette egy papír zsebkendő szerepét, amire már igencsak szükségem volt.
Először azt hittem, csak egy rossz álom az egész, és pillanatok kérdése, hogy felébredjek, és aztán átölelhessem a mellettem szunyókáló Watanabe Yuusukét. A férfit, aki nem sok erőfeszítéssel ugyan, de meghódított, és feleségévé tett, azonban csalódnom kellett. Hosszú, fájdalmas, könnyekkel és szenvedéssel teli hetek teltek el, mire beláttam, hogy mindez nem egy álom. Tényleg elhagyott. Tényleg itt hagyott. Nem kellek neki. Nincs rám szüksége. Mint ahogy az ölelésemre, közelségemre és a csókomra se… Be kellett látnom, hogy haszontalan vagyok számára… És azt hiszem, ez mindenre érthető… Semmilyen feladatot nem vagyok képes ellátni… Hiszen a kapitányi feladataimat se vagyok képes végre hajtani… Azt se értem, hogy egyáltalán kinek is juthatott eszébe, hogy engem kapitánnyá válasszanak, vagy úgy általában bármilyen posztot is nekem adjanak… Be kell vallanom, még az is megfordult ez alatt a néhány hét alatt a fejemben, hogy talán az életemnek sincs semmi értelme. Sőt, ha tényleg nagyon igazat akarok mondani, azt mondanám, hogy még most is ezt gondolom. Nélküle nem akarom. Nem akarom tovább folytatni, hiszen eddig úgy éreztem, ő a másik felem. Nélküle nem vagyok egy teljes, kerek egész, és így annak sincs értelme, hogy tovább éljek. Persze ezt a tervemet - miszerint saját zanpakutommal vetek véget életemnek - Shu-kun, a zanpakutom lelke meghiúsította, hiszen mindig sikerült lebeszélnie róla úgy, hogy elterelt egy doboz epres fagyi felé. Egyedül a töménytelen mennyiségű eper hiányozna, azt hiszem… más semmi… Meg talán még Kobaa-chan főztje, de biztos lesz ott is olyan kedves szakács néni, ahova készülök. Suke nélkül nem akarom ezt az egészet tovább folytatni… nem lenne hozzá semmi kedvem, se energiám. Persze… lehetséges, hogy néhányan megakadályoznák, hogy megtegyem, mint ahogy Shu-kun is megpróbálja minden alkalommal. De már nem érdekel igazából. Semmi se érdekel. Csak vissza akarom kapni őt, és többé el nem ereszteni. Ölelni akarom, és csókolni. Megbocsátanék neki minden rosszat, amit tett, csak hogy újra érezhessem ölelését, és azt a kellemes, megnyugtató illatát. Mindig biztonságban éreztem magam karjai között, és mindig sikerült megnyugtatnia, akármennyire is mérges voltam rá, vagy bárki másra. Az meg ugye csak mellékes, hogy rá sose tudtam úgy igazán mérges lenni. Vagyis… igen, de miután megbeszéltük a dolgokat, minden rendbe jött. Vissza akarom kapni, és többé nem elengedni…
~ Ne sajnáltasd már magad ennyire… Szánalmas vagy, ahogy ott ücsörögsz, és majszolod azt a fagylaltot. Mondjuk ha jobban megnézem, már nincs is benne eperfagyi ~ magyaráz a jelenleg épp legutáltabb zanpakutom. Ne szóljon bele, nem az ő dolga. Az én bajom, ha az üres fagyis dobozom fölött bőgök. Nem kell a segítsége! Senki segítsége nem kell! Senkit se akarok látni, hallani, vagy érezni, csak és kizárólag őt!
- Dugulj el! – kiabálom sírástól megdagadt, vörös szemekkel, majd ahogy csak tudom, földhöz vágom az üres fagyis dobozt kanalastól, mindenestől. Az se érdekel, ha a kedvenc szőnyegem fagyis lesz! Már nem érdekel senki és semmi… Mindenki hagyjon békén… T.T

Kisírt szemekkel, zsebkendő kupacok társaságában, üveges tekintettel figyelem a mellettem álló asztal lábát. Igazából fel se fogom, hogy mi folyik körülöttem. Nem is akarom. Egyszerűen csak nyugalmat akarok. Hogy hagyjanak békén, a sok, taknyos zsepi, és finom fagyik társaságában. Senkit se akarok látni. Még őt sem, aki eddig mindennél fontosabb volt számomra, és aki most egyszerre teljesen köddé vált. Magamra hagyott egy gyerekkel, és mellé sok-sok gonddal, többek közt saját magammal. Igen, jelenleg én magam számítok a legnagyobb problémának… Tudom… ez tömény önsajnálat, de ez van. Jelenleg másom sincs. Nayo-chant a szüleimhez küldtem, hiszen így nem láthat. Nem láthatja, hogy az anyja miképp válik egy ronccsá egyetlen férfi miatt. Egyetlen férfi miatt, aki az életet jelentette számára.
A heves kopogások, melyek az ajtó irányából hallatszódtak, valahogy nem jutottak el az agyamig, mint ahogy más se. A csap halk csöpögése, a madarak csicsergésének kellemes dallama mind egy képzeletbeli falnak ütközött, mely engem vett körbe, s nem engedte, hogy a külvilág bármilyen jele is eljusson a tudatomig. Még az sem, hogy valaki türelmetlenül lép be az ajtón, majd tipeg felém, beengedve magát a kapitányi lakosztályba. Az se érdekel, hogy valójában ezért simán leugathatnám a fejét, hogy mégis mit képzel, hogy mindenféle engedély nélkül lép be a szobába. Csak fekszek a földön, vöröslő szemeimmel, és kilométeres nagyságú könnytócsám alatt, mintha semmi se történt volna.
Mindenféle reakció nélkül engedelmeskedek az engem vezetni próbáló személynek, majd szó nélkül lehuppanok valami puhára, mely minden bizonnyal az egyik kanapém lehet, hacsak nem Suke holtteste, amit azért hoztak elém, hogy még egy sort bőgjek halott szerelmem élettelen teste felett. Még néhány óra egéritatás már meg se kottyanna nekem, úgy érzem. Nekem már úgy is mindegy, hiszen semmit se ér az életem az egyetlen, és legnagyobb szerelmem nélkül.
Tekintetemet lassan segítőmre emelem, és próbálom kitalálni, ki is lehet az a személy, akinek vagyok olyan fontos, hogy segítségemre siet, és ilyen finom illatú ennivalót hoz nekem. Egy darabig eltartott, mire felismertem, hogy valószínűleg a drága Kobaa-chan lehet az, hiszen más nem képes ilyen finomat csinálni.
- Kobaa-chan… Suke… – szólalok meg sírástól rekedt hangon, majd szemeim ismét könnybe borulnak. Szinte azonnal, amint erőm engedi, felpattanok, és szorosan átölelem az én nagyszerű pótnagyimat. Szükségem van rá, hogy valaki megöleljen. Hogy érezzem, nem vagyok egyedül, és van még valaki, akinek legalább egy kicsit is fontos vagyok. És most itt van Kobaa-chan, aki a világon a legklasszabb szakács néni, akit Seireitei valaha is ismert.
Az ölelés nem nyúlik olyan hosszúra, hiszen feladatom van, mégpedig az, hogy meg kell ennem az összes ennivalót, amit csak hozott nekem. Nehéz feladat lesz, hiszen jelen pillanatban nem sok étvágyam van. A bánat valahogy kitölti gyomrom nagy részét, egy csepp helyet sem hagyva a sok-sok finomságnak, amit hozott. De talán most, hogy nem vagyok egyedül, és velem van Kobaa-chan is, már egyszerűbb lesz. De még mindig… még most is érzem magamban azt az ürességet, azt a hatalmas lyukat, amit a férjem hagyott magam után, és úgy érzem, hogy ez sose fog elmúlni, vagy csak nagyon, nagyon lassan, ahogy egyre csak öregszem.
- Miért hagyott magamra? – teszem fel a kérdést magam elé meredve, miközben a kanál lóg ki a számból. A leves finom. Még sose ettem finomabbat, de valahogy nem törli el minden bánatom, mint ahogy azt vártam. Ugyan azt érzem, mint eddig, mióta tudom, hogy egyedül maradtam. Egymagam. Nayo-channal. Bár így mégse vagyok olyan egyedül, de azért a gyerekneveléshez mégiscsak egy normál lelkiállapotban lévő anyuka lenne a legtökéletesebb. És valljuk be… jelenleg nem felelek meg ennek a kikötésnek. Épp ezért jó, hogy Nayo-chan most anyuékkal van, és náluk töri össze a berendezést, nem pedig itthon. Ott legalább vigyáznak rá. Én jelen állapotomban képtelen lennék rá…

Kész, vége, nekem annyi… Úgy érzem magam, mint egy virágcserép, ami lefordult az ablakpárkányról… Összetörve. Kicsit… De csak egy egészen picit. Ígérem, rendbe jövök, de nem most lesz ez a pillanat. Hálás vagyok Kobaa-channak, hogy lelket próbál önteni belém, és töm a finom falatokkal, de most egy falat se akar lemenni a torkomon. Na jó, talán egy-két szeletke torta még talán lecsúszik, de jelenleg úgy érzem, mintha legalábbis egy öklömnyi gömb lenne a torkomban. Talán a jelenleg visszafojtott sírás miatt is lehet, vagy az aggodalomtól. Igen, aggódom Suke miatt. Szeretem, és szükségem van rá még így is, hogy elhagyott, látszólag örökre. Azonban szívből remélem, egyszer visszatér hozzám, de úgy sejtem ez nem az a pillanat.
Muszáj megennem az elém pakolt kaját, nem okozhatok neki csalódást. Ráadásul dicsérnem is kell, mert hátha nem teszem, akkor sodrófa koppan a fejemen. Bár ki tudja, talán most az egyszer megkímél, és nem szid le, mert elfelejtettem megköszönni, vagy épp megdicsérni a sok finomságot, amit nekem hozott. Az ölelést is amolyan dicséret, és hálám kifejezéseként kapta. Jelenleg nem nagyon tudok mondatokat kinyögni, maximum szavanként, vagy szótagonként, ami, valljuk be… nem éppen lök a beszélgetés gyorsaságán, sőt… Gondolom meg is lepte, mikor hirtelen megöleltem, hiszen nem szoktam én csak úgy a nyakába borulni, mert azért félek is tőle valamennyire, mert sodrófa, meg egyéb konyhai eszközök, meg minden, de na… Most muszáj volt. Szükségem van, hogy valaki átöleljen jó szorosan, és a hátamat simogatva belesúgja, hogy „nincs semmi baj, minden rendbe jön”. Bár tény, hogy egy számomra sokkal, de sokkal kedvesebb hangnak jobban örülnék, de jelenleg kénytelen vagyok csak egy anyai hátsimivel beérni. Sebaj, majd legközelebb. Suke biztos visszatér, én tudom. Nem hagyna csak itt magamra, ugye? T.T
Kobaa-chan válaszára halvány és igen gyors mosolyra húzódik a szám, mely szinte abban a pillanatban el is tűnik. Nincs nekem most erre erőm, de az igaz lehet, amit Kobaa-chan mondott. Mindig, minden igaz amit Kobaa-chan mond, mert ő okos és bölcs, és gondoskodó, és jó szakács, és a kedvenc pótmamám.
- Ne bántsd, Kobaa-chan… T.T – bújok még jobban hozzá. Nem akarom, hogy bármi baja essen az én jegesmacimnak. A kicsi, pöttöm lányom egyetlenszem apukájának, akit annyira szeret.
- Meg van mosva a kezem… – mutatom fel könnytől és takonytól áztató kezem, de mikor meglátom kedvenc pótmamim rosszalló pillantását, azonnal erőt veszek magamon, feltápászkodom, és elvánszorgok a fürdőbe kezet, és arcot mosni. Rám fér a felfrissülés, csak sajnos az Airwaves-em valahol elhagytam útközben.
A tükörbe pillantva nem láttam mást, csak egy rakás szánalmat, aki azért sírta vérvörösre amúgy egész szép kék szemeit, mert egy idióta medveállat elhagyta. Nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy teljesen, totálisan, végleges kicsináljon azzal, hogy magamra hagyott. Nem hagyom meg neki az örömöt, hogy a markában röhögve végig nézhesse a szenvedésem. De most mégis… nem tudok magamon erőt venni. Egyszerűen képtelen vagyok… Ez így egyszerre most túl sok volt. Talán ha beadagolja nekem, hogy van valami baj, vagy valami, akkor még fel tudom dolgozni. De így, hogy egyszer csak lelép, mintha senkit se hagyna hátra, ez már fáj. Borzalmasan… És ezt már képtelen vagyok elviselni…
A nappaliba visszatérve olyan, mintha az arcomat meg se mostam volna. Ugyan úgy könny áztatja arcomat… Nagy sóhajjal dobom le magam a helyemre, ahol már a finom, meleg leveske vár. Az illata nagyon finom, és valószínűleg a íze is, ahogy az elvárható a jó öreg Kobaa-chantól.
- Meg se érdemlem a törődésed, Kobaa-chan – szipogom, miközben a finom levest szürcsölgetem kicsit tétován. Finom, és megnyugtat. Jól esik, ráadásul ki tudja, mikor ettem utoljára. Túl jó hozzám Kobaa-chan, és igazából azt se tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki, vagy hogy mivel kéne megköszönnöm. Talán majd veszek neki valami szép konyhai cuccot, vagy nem is tudom…
- Még mit hoztál? – kérdezem a többi finomság felé sandítva néhány szelet epertorta reményében. Jó, tudom, hogy pofátlan vagyok, de azért néha napján nekem is szabad egy picit. Remélem… Ráadásul pont Kobaa-chan ne hozna nekem epertortát…?

Össze vagyok törve, mint az asztalról lepottyant cserépváza. Vagy mondhatnánk inkább úgy, hogy le vagyok törve, mint a bili füle, vagy más egyéb hasonló szmöttyöt makoghatnék jelenlegi lelkivilágom ábrázolása, de sajnos most csak ennyi telik tőlem. Jó… persze még tudnám tovább is ragozni, hiszen azért mégiscsak életem legnagyobb szerelme törte apró szilánkokra a szívemet… Természetesen nem én vagyok az egyetlen, akinek összetörte a pici szívecskéjét, hiszen van egy lányunk is, akinek most apa nélkül kell felnőnie… El se tudom képzelni, mennyire borzalmas lehet a picikémnek. Akárcsak én, valószínűleg ő is megcsalatva érzi most magát. Remélem anyu és apu most gondját viselik, ha jelenleg én ezt nem tehetem meg. Ebben a pillanatban most nekem is szükségem van egy kis törődésre, oda figyelésre, és Kobaa-chan nagyon szuperül játssza az aggódó nagymamát. Olyan jó hozzám…
- Ühüm, nagyon finom – mondom széles mosollyal, azonban szemeimen még látszik, hogy alig pár perce patakokban folytak a könnyeim, s a mosolyom se olyan gondtalan, mint amilyen eddig volt. Talán kicsit erőltetettnek tűnhet Kobaa-channak, sőt, talán tényleg az is lehet, de tényleg nagyon örülök, hogy itt van velem, és ilyen finomságokat hoz nekem. Még a végén teljesen elkényeztet. Na nem mintha eddig még ne tette volna meg, de hát akkor is. A husi minden esetre tényleg nagyon finom, és kicsit sajnálom szegény Keo-t, hogy nem minden nap ehet ilyen finomat, de persze most kacag a májam, hogy én kaptam a kedvenc kajcsiját, ő meg nem kap belőle. Muhahaha!
- Nagyon szépen köszönöm, hogy itt vagy velem, pedig biztos akadna fontosabb dolgod is. – motyogom az asztalt bámulva, miközben ujjaimat babrálom, majd kicsit bűnbánóan pillantok az én szerető pótnagyimra.
Váratlanul rávetem magam az asztalra, állam nagyot koppan rajta, s szenvedő arckifejezéssel vergődök tovább, mint valami idióta, akinek zárt osztályon lenne a helye. Hiába… nem tehetek róla, hogy összetörték a szívem, és elhagytak. Most kb semmihez sincs kedvem, és legszívesebben egész nap a szobámban haldokolnék várva, hogy megérkezzen a tényleges halál.
- Sose teszem túl magam rajta… soha… – nyögöm nagy kínkeservesen, ami ha bizonyos szempontból nézzük, nem is olyan rossz dolog, hiszen így legalább nem szedek össze egy újabb senkiházit, vagy nem tudom. Az tutibizti, hogy engem nem fog senki se jó darabig meghódítani magának még egyszer. Előbb ugrok fejest egy csont száraz medencébe! >.< De most komolyan… hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Ennyire alamuszinyuszi, hogy csak úgy minden szó nélkül lelép, aztán itt hagy csapot, papot. Már csak azért is megérné összekaparnom magam, hogy ha találkozok vele egyszer, akkor a szemébe nézzek, és képen röhögjem, hogy „Háh! Túl tettem magam rajtad, görény!”.
- Kobaa-chan! – pattanok fel az asztaltól, majdnem felborítva azt – Csak azért is legyűröm a fájdalmat, és a keserűséget, ami összegyűlt bennem Suke miatt! Nem hagyom magam tönkre tenni csak azért se! Megbánja, hogy újat húzott velem!
Igen, elszánt vagyok, de jelenleg csak pár pillanatig tart mindez, így fájdalmas nyögéssel huppanok vissza előző ülőhelyemre. Mégis hogy küzdhetnék meg mindezzel a fájdalommal, ami gyötör?! Persze, ha azt vesszük, sok barátom van, és biztos mindenki segítene, hiszen mi másért lenne most velem Kobaa-chan is? Ráadásul hozott nekem egy csomó finomságot is, szóval igazán hálás lehetek neki már csak ezért is.
- Ugye segítesz nekem? – sandítok felé egy „igen” válasz reményében.