Nah, újonc hadnagy a láthatáron és egy új iroda Mostantól az én kis titkokkal teli szobámban keressen először mindenki, így Mitsu taichou is jobban járt, nagyobb helye van (és nem mellesleg nekem is >.<).
Ahogy belép a kedves látogató (ajánlom neki, hogy ne hozzon papírmunkát o.O) egy takaros kis szobában találja magát, egy kis egyenes séta után, pedig az íróasztalom velem szemben lévő oldalára le is ülhet. Választás persze akad bőven, hiszen ha esetleg kettőnél több vendéget kéne hellyel kínálni, a fal mellett is el van helyezve két puff. Azokat direkt én kérettem ide, de ez nem is fontos, a lényeg hogy javítják a tartást és ráadásul még kényelmesek is! Az én asztalom mögött van egy jó nagy ablak, ami kilátást biztosít osztagunk kertjére és ha süt a nap, jó sok fénnyel árasztja el a szobát. Általában engem az íróasztalnál megtalálni, de lehet, hogy éppen az akták és könyvek között keresgélek, amik egy szekrényben vannak elhelyezve, a fal mellett. Az íróasztal melletti oldalon található egy beépített szekrény, amibe még a kapitány is fél benézni, mivel dugig van elvégzetlen papírmunkával (már egy jó párszor elhatároztam, hogy megcsinálom, de valahogy sosem jutottam el odáig >.<). Van itt virág, meg vízforraló, sőt egy apró hűtő is, amiben a saját magam által készített sütiket tárolom és senki nem mehet el anélkül, hogy legalább egyet ne egyen. Újoncok jöhetnek, de azért ne százával, nem vagyok szuperhadnagy, mint Vera vagy Kotomi o.O

Most ugrik a hadnagy a vízbe!
Újoncfogadás Tasu-módra

Hajime lassan egy hete nem látogatott meg, nálam meg hegyekben áll a papírmunka a szekrényben :/ Fárasztó napom is van eddig, de hát csak el kéne tüntetni, mielőtt meglátja valaki, aztán hajítanak is ki szépen a kapu elé, azzal az indokkal, hogy már nem vagyok hadnagy. Még csak az kéne, hogy a rangomról is megfosszanak, ami ritka friss mostanság. Mondjuk úgy hallottam, a 12. osztag hadnagyi székében is más ücsörög egy pár napja, úgyhogy megszaporodtak a váltások. Ezeken a világrengető dolgokon jártatva a drága is agyacskámat, huppanok le fáradtan az íróasztalom mögé, hogy minél előbb letudjam ezt az irat-dolgot és aludhassak végre. Először is, a mai küldetésről kell megfogalmaznom valami normális jelentést, aztán aláírogatni egy pár papírt, persze úgy, hogy elolvasom és megpróbálom felfogni, mit írnak rajta. Éjfél körül járhat az idő, drága fiacskám már biztosan alszik, pedig úgy terveztem, hogy ma átmegyek hozzá és megnézem, mit szöszöl már ennyit az osztagánál, hogy nem ér rá meglátogatni a mamit. Szégyen és gyalázat a családnak, hogy az első gyerek megszökött, a másik meg egyik szülő osztagába sem került, miért hagytam egyáltalán, hogy elmenjen a besorolásra? Kidou kedvelő, mint az apukája a lelkem, gondolom ezért is került abba az osztagba. Biztos önzőség, de jobban örültem volna, ha inkább mellettem marad, akkor mindig tudom, mit csinál, de így hogy vigyázzak rá? >.> Shizu-chan pedig… rajta nem is kéne gondolkoznom, csak megkeresni és hazahozni, hogy a szüleivel nőjön fel, mint minden normális gyerek. Mármint normális shinigami-gyerek. Egy gyengéd fejrázással térítem vissza magam a valóságba, ha Mitsu-taichou holnap meglátogat, szeretném, ha nem úszna a papírtengerben, tehát ezeket még ma éjjel meg kell csinálni. Mikor lettem én ennyire munkafanatikus? Biztos a hadnagyléttel jár, Shiratori is megcsinálja, amit kell neki, még ha látom is rajta, hogy legszívesebben hagyná a fenébe. Egy nagy sóhajjal fogok újra neki a dolognak, ez nem a gondolkodás ideje, arra ott van a holnap, amikor meg majd szépen kialszom magam…
Arra ébredek, hogy a nap besüt az ablakon, egyenesen a hátamra, meg az arcomra. Álmoskásan nyújtózom ki a székemben, amiből csoda, hogy nem fordultam le alvás közben. Várjunk csak! Elaludtam? Nem, ez nem jó, nekem éjszaka be kellett volna fejezni a munkámat, itt vannak ezek a papírmunkahegyek, én meg sehol nem tartok. Nagy idegességemben ha éjszaka nem is, hát most produkálok egy művészi esést ültemből, mire szinte az egész irat halom, ami eddig az asztalomon volt, szétterül a földön. Hát ez csodás… kezdődhet egy nap ennél borzasztóbban? -.- Morogva állok neki összeszedegetni a lapokat, amikből ha jól látom, még a szekrény alá is került ez adag. Ha azokat otthagynám, mindenki elfelejtené még a létezésüket is! Nem, előbb-utóbb biztos rájönnének, Hajimével meg nem csináltathatok meg mindent, mégsem a rabszolgám, hanem a fiam. A földön fetrengve piszkálom ki végül sikeresen a soha nem takarított rész alól a papírokat, amiket biztos „véletlenül” elveszíthetnék, de nem visz rá a lélek :/ Ez van, vajszívű vagyok… Egy csomó hajlongás és lehetetlen helyeken való kúszás után a legtöbb iratot sikerül is összeszednem és biztonságban visszajuttatni őket az íróasztalomra, ami nálam igazi csoda Ma sem fogok kimozdulni az irodából úgy érzem, a reggeli edzést meg szépen elaludtam… pedig én tartom o.o Csodás, így legyenek rád büszkék otthon hadnagykám. Hirtelen kopogást hallok az ajtómon, úgyhogy gyorsan visszaülök a székembe, felveszem a szemüvegem és a kezembe kapok egy szekrény alól kimentett papírköteget. Ja, a szemüveg… Csak üveg van benne, Yukariko-chantól sikerült kikönyörögnöm egy „selejteset” amit úgysem fognak senkinek odaadni, amúgy meg tök feelinges ha rajtam van, olyan mintha éppen nagyban dolgoznék, mellesleg Shiratori szerint okosabbnak tűnök tőle. De nem vagyok ám ez szőke liba, úgyhogy bárki is jön és így vélekedik rólam, azon nyomban penderülhet is ki innen csodás hakudám erejét megtapasztalva >.>
- Szabad! – szólok ki egy torokköszörülés után, majd igyekszem gyorsan rendbe tenni magam, hogy ne tűnjön úgy, arakatlanul itt aludtam az éjjel.

A tőlem telhető legnagyobb érdeklődéssel próbálok ránézni a belépő shinigamira, akit biztos hogy nem láttam még az osztag területén. Vagy csak túl bamba voltam és nem vettem észre ^^” Úgy tűnik, mintha nem is látna engem a hatalmas papírhalom mögött, amiért nem hibáztatom, ritka, hogy az asztalomon ilyesmik vannak, drága Hajimém mindig hamar elintézi őket, szinte már az előtt, hogy én megkapnám. Inkább nem szólok egy szót sem, ad nézzen körül a vendég. Biztosan újonc, bár nem tűnik olyan bátortalannak, mint a legtöbb. Már zizegnek is a kezeim között a lapok, hogy megnézzem, várok-e vendéget vagy a férfi hirtelen felindulásból jött hozzám. Meg is találom, feltehetőleg az ő papírját, de még mielőtt köszönhetnék neki vagy akármi, megint rám borul ez a hegynyi irattömeg >.> A székemből újra kifordulva ásom ki magam a dokumentumhalmazból és nézek kicsit bosszúsan a férfira.
- Igen-igen, az vagyok, bármennyire is nem látszik. De szólíts nyugodtan Tasunak vagy Tasu-channak, jobban szeretem a közvetlenséget. Te pedig biztosan Kitetsu Raidon vagy ugye? Itt volt valahol az adatlapod, de kiesett a kezemből, amikor felborultam. – heherészek kínosan, miközben felegyenesedem és igyekszem összeszedegetni az újabban szétszóródott papírokat.
Ahogy sikerül kis kupacokba raknom a munkámat, berakodom az összeset a szekrénybe, ahol ezeket tárolom, amíg az én édes fiacskám el nem intézi őket. Egyedül Rai-kun adatlapját veszem magamhoz, aztán visszaülök a helyemre, vendégemmel szembe. Mutatom, hogy foglaljon helyet nyugodtan, ahová neki tetszik. A következő pillanatban viszont én úgy felpattanok a székemből, mintha szögbe ültem volna. Végülis én vagyok a házigazda és senki nem mehet el innen a nélkül, hogy meg ne kóstolta volna a sütimet.
- Szereted a süteményt? Teát esetleg? Van citromos, zöld, erdei gyümölcsös… - sorolom végig a választási lehetőségeket, miközben benyitok a hűtőbe és kiveszek egy tálcát, tele mindenféle édességgel, amit magam sütöttem.
Lerakom az íróasztalra, aztán visszatérek a teafőzéshez. Magamnak zöld teát csinálok, ha Raidon kér, akkor neki olyat, amilyet választ. Mikor mindennel végzek, visszatérek a székemhez és leteszem a sütis tálcát vendégem elé. Ekkor veszem észre, hogy a nagy kavarodásban eltűnt az asztalról az egyetlen kép a családomról. Shizunéről külön fényképem van, ő már nem volt velünk, amikor Hajime megszületett. Pedig biztosan nagyon szerették volna egymást, mégis csak testvérek…
- Jaj! Hová lett? Leesett, biztos el is tört, teljesen tönkremehehehent TT-TT – síratom a képet hangosan óbégatva, miközben lemászom az asztal alá és keresni kezdem az eltűnt fotót.
Hosszú kutatás után sikerül is megtalálnom kincsemet és valami csoda folytán nem is esett semmi baja, amit nem tudom, hogy csinált, de gratulálok neki. Percek múlva előbukkanva az asztal mögül jövök csak rá, hogy itt van egy alattam szolgáló tiszt és én most rendesen lejárattam magam. Hát ez csodás… Kínosan elvörösödve ülök vissza a székembe és helyezem el az íróasztal falapján korábbi helyére a szívemnek fontos tárgyat.
- Most biztos azt hiszed, nagyon ügyetlen vagyok… ami igaz is ^^” De légyszi ne azok alapján ítélj meg, amit most láttál, mert amúgy én jó hadnagy vagyok ám, csak kicsit figyelmetlen. – heherészek ügyetlenül próbálva menteni a helyzetet.
- Amúgy tudod csak nemrég léptettek elő és te vagy az első újoncom, úgyhogy igazából nem nagyon tudom, mit kéne mondanom >.< Először is, mesélj magadról, miket szeretsz csinálni? Tőlem is kérdezhetsz, ha valami nem tiszta az osztaggal kapcsolatban vagy tudni szeretnél rólam valamit, szívesen válaszolok. – szólalok meg már kicsit összeszedve magam és bújni kezdem a férfi aktáját, mert tegnap este elfelejtettem, hogy újoncfogadásom lesz, úgyhogy bele sem néztem, hogy milyen volt az élete, mielőtt idejött.
Talán Mitsu-taichoura kéne bíznom az ilyen fogadásokat, nem is tudom mi történt velem, az ismerkedés egy ideje nem megy olyan jól, mint régen. Emlékszem, amikor Ayame-channal futottam össze, akkor sokkal könnyebb volt minden, újra gyakorolnom kéne, hogy olyan jó legyek, mint akkor.

Szinte hihetetlen, de megúszta épen és még hajszál repedés nélkül is, hogy leborult velem együtt az asztalról *.* A szeretet ereje tényleg hatalmas, mint mondják, bár szerintem inkább a hakuda-shunpo keverék technikák azok, amik mindent legyőznek, nem a szerelem, de egye-fene, azért abban is van valami, hogy az is nagyon fontos. Például Shizune is bármennyire mutatja, hogy utál, én tudom, hogy valójában nagyon is szeret, végül is én neveltem fel és az anyja vagyok, úgyhogy tudom, mit érez, engem idegesített hónapokon át az általános rúgdosásával, amit először rühelltem, de aztán már olyanná vált, hogy aggódtam érte, amikor nem idegelt halálra. Szóval érdekes kis család vagyunk, mi tagadás, csoda hogy Shiratori nem hagyott ott az első percben. Ez is bizonyítja, hogy mennyire szeret engem és a két gyereket, akik a világ legeslegaranyosabb gyerekei a világon *.* Aki meg nem így gondolja, annak adok egy taslit, máris megváltozik a véleménye :/ Na, visszatérve a kis találkára ugye, meg a vendégemhez, ha már egyszer van, akkor szórakoztatni kéne. Szépen visszahelyezem a helyére a fényképet, egy pillanatra elhomályosuló tekintettel.
- Igen. Nézd,ő itt a f... akarom mondani barátom, messze van még az esküvő. Ő itt a fiam, Hajime, akit egyszerűen imádok és nála aranyosabb fiúcska nincs is a világegyetemben! Kár, hogy végül is nem ebbe az osztagba jelentkezett... Na mindegy, ő pedig itt a lányom, Shizune. Imádom őt is, bár nem a legjobb a viszonyunk, ráadásul szó nélkül elszökött és most Karakurában bujkál valahol. Ezt hagyjuk, nem szép emlékek. Ő 5. osztagos volt és már kicsi korában is nagyon jó hakudából, úgyhogy rám ütött *.* - mesélek neki kis családomról teljes beleéléssel, az edzésen és a sütiken kívül ők még azok, akikről órákon keresztül képes vagyok beszélni, még ha az értelmetlen ömlengés is.
Persze ezután kezdhetem a bocsánatkérést, hiszen egy hadnagynak nem az a dolga, hogy itt áradozzon a családjáról, ami amúgy közel sem tökéletes, de legalább annyira egyedi és csodálatos és a szíve csücske... és megint kezdem Meg persze mondjuk nem azzal kéne kezdeni a bemutatkozást, hogy leborulok a székről egy halom papírt is magamra öntve, úgyhogy ezeket egybevéve ez a történelem legpocsékabb bemutatkozása volt, azt hiszem. A dolgok viszont kezdenek szépen visszarázódni az eredeti mederbe, mert én próbálok valami olyasmit kérdezni, amit egy újonc elvárhat tőlem, hogy megkérdezzek. Vagyis nem újonc, ahogy mondta, de mindegy, mert nekem az. Olyan aranyos, ahogy tömi magába a sütit, tisztára Hajimére emlékeztet, amikor odateszem elé a friss muffint vagy valamit, amit szeret, ő meg pillanatok alatt eltünteti és folytatja is a papírmunkát. Közben figyelmesen hallgatom, amit mond, nem akarok semmire visszakérdezni és szeretném megjegyezni is, amit magáról mesél.
- Ezt tényleg te csináltad? Nem értek hozzá, de így is látom, hogy nagyon szép munka. - dicsérem meg, ahogy megvizsgálom a kardot.
Tényleg szép, pont olyan, amilyen egy igazi jó kovács munkája. Megint kínozni kezd szenvedélybetegségem, tegnap éjszaka óta egy szálat sem szívtam el, ami nálam nagy szó, főleg mostanában. Előkotrom a zsebemből az öngyújtómat, meg a dobozt és kiveszek egy cigit, majd felállok és szélesre nyitom az ablakot, hogy hamar kimenjen a füst.
- Nem zavar, ha rágyújtok? - fordulok egy pillanatra Raidon felé, de aztán már izzítom is be a rudacskát, nem lenne szerencsés, ha hirtelen elkezdenék remegni vagy valami.
Ráérősen füstölgök egy ideig, amíg el nem fogy, de mielőtt még egy újabbat vennék elő, eszembe jut, hogy Raidon is kérdezett valamit, én meg teljesen elfelejtettem válaszolni.
- Igen. Bár régebben elég durván el is fajultak a bulik, amikbe én jártam, de mostanában csak szolidabban iszom, tudod a hírnevem, ráadásul nem lennék túl jó példakép a fiamnak, ha egy alkoholista némber lennék. - helyeselek neki, miközben elindulok az egyik szekrény felé, amelyikben az adatlapokat, meg ilyesmiket tartom.
Előbb intézzük el az utálatos papírmunkát, aztán jöhet a jó hosszú ismerkedés és beszélgetés, az ilyesmiben a kedvenc részem. Előtúrok egy üres kitöltendő lapot és leteszem a férfi elé, majd rámutatok, mit-hol kell beírnia rajta és végzünk is. Ezek után visszaülök és rágyújtok egy újabb szálra, hogy csillapítsam a hiányérzetet, ami bennem van.
- Amúgy miért lettél shinigami? Gondolom te sem erre vágytál gyerek korodban. - teszem fel ugyanazt a kérdést, amit Kotomi-chantól és Vera-chantól is hallottam már, meg amúgy is, ez szerintem egy teljesen jó kérdés.

[Mutatkozzunk be az új hadnagynak^^]

A nő karikás, fáradt szemei jelezték, mióta lehet már ébren. Gyilkos tekintettel meredt a felkelő napra, mely azt jelezte, újabb alvás nélkül töltött éjszaka múlt el. Ahogy visszafordítottam tekintetem az ablakból, fejemet rögtön leejtettem két karomra. Napok óta nem aludtam egy percet sem, csak mert kicsit felbolydult az élet, meg fontos küldetésem volt, szóval végképp elhanyagoltam a papírmunkát. Kéne valami mániákus vagy legalábbis bevállalós tiszt, aki átvállalja tőlem ezt a szenvedést, hogy aludhassak egy kicsit, meg a családommal tudjak foglalkozni. Ha fáradt vagyok, ideges vagyok és a végén még leordítom édes kisfiam fejét valami aprócska dolog miatt, mint például sütéskor véletlenül szétszórja a földre a lisztet vagy ilyesmi T.T Az emlékek már félálomban találtak meg, ahogy visszaemlékeztem rá, hogy amikor még kicsi volt, mindig megpróbált nekem segíteni és szétszórta a lisztet, aztán belehempergett és tiszta fehér lett az a gyönyörű, fekete hajacskája, amit tőlünk örökölt *.* Az éjfekete tincsek istenem, a világ legeslegszebb színe a fekete, meg persze a zafírként csillogó kék szemei, ahogy nézett rám teljes boldogságban úszva, hogy csinált nekem lisztangyalkát aaaa~h *>*
Majd’ kiestem a székemből, mikor meghallottam a kopogtatást, úgy megijedtem. Nem hallottak még róla, hogy hadnagyot ijesztgetni nem jó ötlet, pláne ha paranoiás? >.> Szerencsére sem fontos nem volt, csak néma papírmunka (mi más?) Mitsu-taichoutól, akinek megint akadt valami életbevágóan fontos dolga, ami miatt rám sózhatta az egészet. Ha nem kedvelném annyira, egyszer biztosan a fejére borítanám azt az adagot, amit mindig rám traktál, de komolyan! De na, én vajszívűbb vagyok annál, mintsem ezzel még a végén megutáltassam magam vele, szóval csak egy sóhajjal pakoltam arrébb az adagot, később majd időrendbe rakom, most alszom pár percet.
Nem aludhattam sokat, direkt beállítottam az órámat, nehogy még a végén valamikor este rázzanak ki az ágyból, hogy megint el vagyok maradva. Nem sokkal dél előtt már valamivel frissebben haladtam az irodám felé és elég meglepetten vettem észre, hogy az ajtó bizony nyitva van. Nem zártam kulcsra, mikor eljöttem? O.o Na mindegy, egy vállvonással tértem napirendre a kis baki fölött, de az már tényleg megijesztett kicsit, amikor nekiütköztem valaki hátának, szinte pont az ajtóban. Szúrós szemmel néztem a férfira, aki kitakarta előlem a szoba nagy részét, majd megkopogtattam a vállát, ha esetleg az ütközéstől nem vett volna észre.
- Bocsánat, hogy megzavarom a bámészkodást, de esetleg kicsit beljebb is mehetnénk? – jó, talán nyers voltam, de mondtam, ha keveset alszom, akkor hamarabb kihúzzák nálam a gyufát T_T
Amint beljebb kerültünk, szépen be is penderültem íróasztalom mögé és arrébb tologattam a papírhalmot, ami még mindig ott rontotta a kilátást. Közben körbemutattam az elég tetemes ülőhelymennyiségen, hogy válasszon nyugodtan és üljön le, én meg addig kicsit összeszedtem magam. Egész hamar sikerült végeznem a pakolászással, közben még feltettem egy adag teavizet is melegedni és módszeresen kipakoltam az apró hűtőt, amit beszereltettem magamnak. Éhes voltam, na >.>
- Szóval, én vagyok az osztag nem is olyan új hadnagya, Hayakawa Tasumi. A Tasumi-sant még eltűröm, de jobban szeretem a Tasu-chant, feláll a szőr a hátamon a folyamatos hivatalos hangnemtől. Te nem újonc vagy, ugye? Mert nem kaptam értesítést, hogy új tagunk érkezett volna. Meg azt hiszem, láttam már az aktádat valahol, de tényleg, nem kavartam ám el! Remélem… - magyarázkodtam, kicsit félre döntve a fejem, kínosan elpirulva.
- Anou… nem vagy éhes? Kérsz esetleg teát? Lehet válogatni, mindkettőből van bőven választék. Mi-mit is mondtál, mi a neved? ^^” – túrtam kivételesen kiengedett fürtjeimbe fáradtan. Vagy nem mondta vagy tényleg ennyire gyökér vagy ma T_T

Újonc! Megint! *.* Papírmunka… megint >.> Gyűlölöm… miért létezik egyáltalán ilyen gonosz dolog a világon? Szerintem csak az olyanokat akarják megszívatni vele, akik nem íróasztal mögé teremttettek, hanem inkább a harcmezőre. Jó, én sem vagyok annyira az élvonalban, mióta Hajime és Shizune megszületett. Sokat változtam az idők során, azt el kell ismerjem. Visszanézve a múltra… néha el sem hiszem, hogy az a forrófejű lány, aki annak idején kiállt egy szökött kapitány ellen egyedül, én voltam. Szívesen találkoznék újra Yuusuke-sannal, csak hogy megtudjam, mennyit változott. Biztosan nem sokat, de ki tudja… sok minden történt az elmúlt években.
Mostanság Rakuraial sem jövök ki túl jól, szóval nem tudom elütni az irodámban töltött, lassan vánszorgó időt egy-egy érdekesebb beszélgetéssel, főleg a régi harcművészetekre vagy a sütésre vonatkozóan. Mostanság van, hogy egyszerűen ha megunom a munkát, feltúrom a fiókjaimat és beletemetkezem egy mangába. Nem is olyan régóta a legújabb hobbim, hogy a szamurájokról olvasok, amit csak találok, még ha az csak mese is. Amúgy is, amíg meg nem haltam, én is olvastam mangát, akárcsak minden normális japán lány, de csak akkor kezdtem hinni az egészben, mikor halálom után is flangáltam az utcán, mint lélek. Ki tudja, a végén még kiderül, hogy ez a világ is csak kitaláció és felébredünk valami tartályban, vagyis a szerencsésebbek, mint a Mátrixban. Tök jó lenne Neoként megállítani a golyókat, meg minden *.* Áh~ miket gondolok, én így is egy olyan világban élem mindennapjaimat, amiről az átlagos emberek nem is tudnak és értük teszem kockára az életem. Igazából nem lepődnék már meg azon sem, ha valamelyik shinigami fogná magát és megcsinálná élete történetét mangában.
Fáradtan ejtettem le a fejem két karomra, próbálva nyitva tartani a szemeimet. Unatkozom! Nem értem, Rakurai miért nem akar hozzám szólni mostanában. Kétlem, hogy elege lenne belőlem, mert mindig is szerettünk egymással beszélgetni, bár a terhességem alatt voltak veszekedéseink, de azóta bőven elsimítottuk a dolgokat. Azon is gondolkoztam, hogy esetleg idegesíti, hogy nem a teljes nevén szólítom, de mivel egyszer sem szólt meg érte, mióta megmutatta magát, egy idő után ezt a lehetőséget is gyökerestül elvetettem. Rég volt ilyen szótlan, akárhogy is faggatom vagy csak egy-két szavas, semmitmondó válaszokat kapok vagy tényleg semmit. Néma csöndben van egész nap, már földhöz is vágtam és ordítottam vele, hogy mondja meg, mi a fene baja van, de akkor sem válaszolt. Arra is gondoltam, hogy esetleg mellőzve érzi magát, hiszen shikai-alakban kard, én pedig inkább használom az ökleimet és akárhogy is gondolkoztam, egy idő után ez tűnt a legelfogadhatóbb magyarázatnak. Ennek ellenére, ezek után sem volt hajlandó megszólalni, szóval inkább hagytam egy időre, háta csak megsértődött valami kis botlásom miatt már megint. Régebben, mikor még 2. osztagosként bénázgattam nem sokkal az Akadémia után, elég sokszor csinálta azt, hogy felrótta nekem a hibáimat, aztán Kami-samáért sem volt hajlandó segíteni abban, hogy javítsak is rajtuk, sőt, amíg jobb nem lettem, megkukult. Most sem volt ez másként, csak éppenséggel elfelejtette megemlíteni, mit is rontottam el már megint, ami miatt elvonult a saját kis világába és ki sem dugja az orrát.
Egy nagyikat is megszégyenítő nyögéssel vettem tudomásul, hogy nekem folytatni kéne az asztalomon heverő irathalom eltüntetését, főleg mert ma elvileg vendéget várok, akkor meg nem kéne, hogy kupi legyen, mikor az újonc betoppan. Nem szeretnék rossz benyomást tenni rá, mert mi van, ha a hanyag hadnagya miatt kéreti át magát máshová, amint benyit hozzám? T_T Bár hallottam, hogy már járt Mitsu-taichounál, úgyhogy osztagunkhoz méltó fogadtatásban részesült. Tényleg, hozzá is be kéne ugranom valamikor, hogy vigyek neki utánpótlás sütit, mert régen jártam nála. Úgy egyébként régen láttam a kapitányom o.O Alig hallottam a kopogtatást, úgy el voltam merülve saját gondolataimban, úgyhogy eléggé készületlenül ért a betoppanó tiszt. Tányérnyi méretű szemeket meresztettem a sietve bemutatkozó fiúra, aztán a nekem átnyújtott virágra.
- He? O.o – Nem tudtam értelmesebben reagálni, azt sem tudom mi van, lemaradtam! T_T
- Jaj, hogy te vagy a Hachibantai újonca! Sajnálom, csak kicsit későbbre vártalak. Még nem is pakoltam el, tiszt kupi van… nagyon szépen köszönöm a virágot, gyönyörű szép *.* - vizsgálgattam elragadtatottan a tulipánt, aztán rögtön fel is pattantam, hogy keressek neki egy szép vázát.
Jó tíz perces pakolás után sikerült kicsit rendbe tennem az irodát, az iratokat mind száműztem a szekrénybe, az ő aktája kivételével, bár ami azt illeti, még nem volt időm belenézni. De szerencsétlen vagyok T_T A tulipán immár az asztalomon ékeskedett, pont a családi fotónk mellett, úgy megszépítette a szobát ez a kis virág is. Lehet, hogy majd beszerzek pár növényt az irodába, úgy sokkal csinosabb lesz minden!
- Jaj milyen modortalan vagyok… ülj csak le nyugodtan, ahova tetszik. Szereted a süteményt? Vannak nyugati receptjeim is, szóval tudsz válogatni kedvedre. És tegeződjünk, ha lehet, mert nem szeretem a hivatalos formát. Az egyetlen hivatalosabb megnevezés, amit elviselek, az a Tasu-fukutaichou vagy a Tasu-san – mosolyodtam el, majd el is merültem a kis hűtőben, amit mindig dugig pakolok.
Letettem elé három tálcát is, hadd válogasson, valamint én is vettem egyet, csak mert már régen ettem úgy bármit is. Míg ő evett, legalábbis remélem, hogy rászánta magát, addig én kicsit beletemetkeztem az aktájába, hátha futó pillantásaimmal sikerül kibogarásznom némi infót az élőéletéről. Végül csak torkomat köszörülve tettem le a mappát és halványan elpirultam, mert úgy szégyellem, hogy nem készültem fel rendesen
- Sz-szóval mivel is kezdjem… ööö… először is, miért lettél shinigami? És… miért gondoltál pont a 8. osztagra? Jaj igen, egyébként te is kérdezhetsz rólam nyugodtan, ha kíváncsi vagy valamire ^-^ - fűztem hozzá még gyorsan, aztán újfent betömtem a szám egy szelet sütivel.

Egészen nosztalgikus érzés öntötte el kicsit izgatott lelkem a meséjét hallva, korábbi, újonc shinigami önmagamra emlékeztetett az egész történet. Halvány mosoly ült ki arcomra, mikor említette a kidou-vizsgát, ami valljuk be, nekem sem lett túl fényes annak idején. Szerintem az osztályomból egyedül engem utált annyira a tanár, hogy megbuktasson, mert egyébként egy egészen türelmes shinigami volt, én voltam olyan ügyes, hogy fel tudtam bosszantani minden órán. Mondjuk máig nem igazán tudom, ennek örüljek-e vagy inkább nevessek magamon, mint akkoriban a társaim tették, lévén én voltam a legbénább. Hadnagy létemre nem sok kidout ismerek, amit meg is tanultam, általában besül, ha használni akarom, meg amúgy is, szerintem egy test-test elleni küzdelemben ez csalás. Nekem a mágiák egyébként is érthetetlen és bonyolult dolgok voltak, olyat pedig nem használok, amiben bizonytalan vagyok.
- Mintha csak magamat hallanám – kacarásztam halkan, jókedvűen, mikor befejezte a beszédet. – Tudod igen hősies volt, amit tettél és önfeláldozó. Emellett az én halálom szinte eltörpül ^-^ Elárulok valamit, de nem mondd el senkinek, jó? A kidou megmérettetéseken én is rendszeresen bebuktam – kacsintottam cinkosan, mintha valami hatalmas, közös titkot mondtam volna el. – Nekem sem volt túl sima utam a zanpakutoummal, de ez szerintem egyénfüggő. Általában olyan nekem, mintha a nővérem lenne, tanít és segít, néha pedig vannak amolyan testvéri veszekedéseink. Mostanság sem beszélünk túl sokat ^^” – vakartam meg a tarkóm egy kínosabb mosollyal körítve.
A kérdésre azonnal segítőkészen ugrottam fel és bólintottam is, hogy tudja, nem csak úgy jókedvemben ugrálok, hanem neki szeretném hozni, amit kért. Az egyik szekrénybe felnyúlva kivettem egy nagyobb bögrét, lévén poharam nem volt, idebent általában teázni szoktam. Megtöltöttem a bögrét és elé egyensúlyozva, letettem a tálcák mellé, hogy aztán még visszapattanjak becsukni a szekrényt. Miután mindennel végeztem, feltettem forrni egy adag vizet, hátha később szükségünk lesz rá. Én már kívántam egy finom, forró gyümölcsteát, nem tudom, Shu-kun hogy van vele, de majd ha kész a víz, megkérdem
- No és finom a sütim? A szót sem szóltál róla! Persze nem mintha muszáj lenne, csak kíváncsi vagyok, hogy ízlik ^-^
Mosolyom teljes érdeklődést tükrözött, talán még gyermeki kíváncsiságot is, ahogy kérdezősködtem, bár nem akartam hirtelen a nyakába szakítani egy csomó dolgot, amire válaszolnia kell, csak érdekeltek a gondolatai, meg úgy egyébként is, szerettem megismerni a tiszteket, akik alattam szolgálnak, mint embereket is. Szerintem sokkal jobban tudsz valakivel együtt dolgozni úgy, ha ismered őt, mint embert, a szokásait, hogy mit szeret és mit nem, mert amikor egyszer arra kerül a sor, hogy egymás oldalán kell harcolni, akkor sokkal könnyebb úgy együttműködni, ha tudod, hogy gondolkozik a társad, gyorsabban rá tudsz állni és könnyebben megérted az ötleteit. Ami azt illeti, ez nem tudom, most akkor hátsó szándék-e avagy sem, végülis én puszta érdeklődésből is szeretek másokkal beszélgetni, mert szerintem ismerkedni jó és minél több barátod van, annál értékesebb embernek számítasz ^-^
- Hogy… Kiyoraku-taichou? Ilyen okot sem hallottam még – ingattam a fejem kissé értetlenül, de ráhagytam a dolgot Shu-kunra. Nem fogom elítélni amiatt, mert kíváncsi és más dolgok érdeklik, mint az átlagot, mert az bizonyos kereteken belül egyáltalán nem baj. Egy szót sem szóltam azért soha például, hogy mind Shiratori, mind a fiam kifejezetten a démonmágiákra támaszkodik, pedig én nem szeretem őket, szerintem nem szép dolog valakit lenézni vagy elítélni ilyesmiért.
- Ami az aktát illeti… nos… ööö… mondjuk úgy, belepillantottam ^^” De amit láttam, az alapján ígéretesnek tűnsz. Igaz, én magam nem vagyok kifejezetten a kardforgatás híve, de úgy láttam, abban jó eredményeket értél el. Ne aggódj, ha még nem alakult ki olyan ág, ami felé szívesebben orientálódnál, bár azok alapján, amit elmondtál, én a fegyveres harcot teljes szívből tudom ajánlani. Ami meg azt illeti, minden tag hasznos az osztagunknak, hiszen minél többen vagyunk, annál sikeresebben tudjuk szolgálni a Goteijuusantait – mosolyodtam el bíztatóan, mialatt az említett iratok szélével babráltam idegesen.
Ahogy átnéztem az adatait, láttam pár érdekes dolgot, de tényleg csak egy gyors átpillantásra futotta, mert nem igazán számítottam rá, hogy érkezik ma hozzám bárki is, pedig most, hogy visszagondolok, még meg is beszéltük az időpontot. Kezdek szenilis lenni! T^T Érdeklődve kaptam fel a fejem gondolataim közül az ő kérdéseire, majd pár percig elgondolkoztam a válaszokon. Igazából nem kifejezetten titkos információ az önös nyomozgatásom, de nem szeretném lejáratni Mitsu-taichout, nagyon kedvelem és elég kínos lenne, ha miattam esetleg lenézné az egyik tisztje vagy ilyesmi >.<”
- Ninomiya-taichou hálából fogadott maga mellé, miután kisegítettem őt pár dologban. Először vissza akartam utasítani, de az akkori feletteseim szerint is megérettem a feladatra, így elfogadtam. Eleinte elég szokatlan volt, főleg az az enyhe káosz, ami fogadott, de hamar megbarátkoztam a gondolattal. Előzőleg a Nibantaiban szolgáltam Rokusekiként, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feljebb ugrom a ranglétrán, ami azt illeti – nevettem fel diszkréten. Néha elgondolkozom rajta, mi oka is volt a taichounak pont engem kineveznie maga mellé, mikor nálam jobb képességű halálistenek is a rendelkezésére álltak, de mindig ugyanarra jutottam… amiatt, mert kihoztam arról a szörnyű helyről. Ki tudja, ha én nem vagyok, talán tényleg megölik O.o
- Egyébként nyugodtan tegezz, engem egyáltalán nem zavar. A mindennapokban nem is kifejezetten szeretném, ha felettesedként bánnál velem, sokkal inkább szeretném, ha jó ismerősnek tekintenél ^-^ Persze ha esetleg küldetésre megyünk, elvárom a tiszteletet és a formalitást, mert az mégiscsak külsős munka, de egyébként az osztag amúgy sem túl szigorú. Mit is kérdeztél még? Kifejezetten szerepünk nincsen és mostanság túl sok fontos munka sem akad… sajnos. Azért persze javítanivaló, meg kisebb dolgok mindig vannak, meg persze nem lustulunk, minden héten rendszeresen közös, reggeli edzéseket tartunk, általában az én vezetésemmel. Örülnék, ha te is kijárnál, biztosan hasznodra válik majd ^-^ Ami az erőmet illeti… – Kényelmesen előrenyúltam egy szelet sütiért és majszolni kezdtem, hogy kicsit húzzam az időt. A magam véleménye szerint nem voltam kifejezetten erős, de az igaz, hogy gyorsaságban sok shinigamit kenterbe verek, meg vannak kiemelkedőbb tulajdonságaim, amiket még bőven van miben fejleszteni, de haladok vele. Miután megettem az édességet, kényelmesen hátradőltem a székben és megtöröltem a kezem, hogy ne ragadjon.
- Mondjuk úgy, van, amiben mások jobbak nálam és van, amiben én vagyok jobb másoknál ^-^ Annak idején azért kerültem a 2. osztagba, mert a kidouk például egyáltalán nem érdekeltek és máig nem igazán szeretek foglalkozni velük, hacsak nem muszáj, viszont shunpoban és pusztakezes harcban annál több tehetségem van. Azt hiszem, mondhatom tehetségnek, de lehet csak onnan ered, hogy mikor még éltem, tinédzser koromban kifejezetten verekedős lány voltam, sokszor vívtam ökölharcot, már mielőtt shinigami lettem volna. Ma már persze kicsit visszafogom magam, mégiscsak van egy fiam és egy lányom is, akiknek jó példát kell mutatnom, mert semmiképp sem szeretném, ha tőlem tanulnák a rosszat. Mitsuko-taichou képességeivel valójában én sem vagyok teljesen tisztában, mert még a shikaiát sem volt szerencsém látni, de egyszer talán… végülis a kapitány az kapitány, még ha kissé szétszórt is ^-^ – ecseteltem hosszan válaszaimat a kérdésekre.
Alig, hogy befejeztem a szövegelést, kattant a vízforraló, jelezve, megcsinálhatom a teát. Kicsit sajnáltam, hogy csak filteres valamivel tudok szolgálni, nem igazi teafűvel, de hiába, azért a hadnagyi fizetésből sok mindenre kell költeni, a tea az meg ígyis-úgyis tea. Visszapillantottam Shu-kunra, tekintetem elidőzött rajta egy kicsit.
- Kérsz egy csésze teát? Van citromos, meg erdei gyümölcsös, talán almás-fahéjas is, meg esetleg narancsos… be kéne már vásárolnom – jegyeztem meg csak magamnak, majd elővettem két új bögrét és ha a fiú is úgy döntött, kér, akkor a filterrel benne, odavittem neki. Kezdett kissé zsúfoltnak tűnni az asztalom, pedig egyébként nem volt kifejezetten kicsi, de inkább eltettem róla néhány felesleges papírt és az egyik tálcát is, amihez egyikünk sem túlzottan nyúlt hozzá, így már egész szépen elfértünk. Mikor visszatelepedtem a székembe a teámhoz, előtúrtam az eddig zsebemben lapuló cigarettás dobozt és ajkaim közé vettem egy szálat.
- Nem bánod, ugye? Várj, kinyitom az ablakot, úgy kevésbé zavaró. – Hátralendülve kicsit megdöntöttem az eddig mögöttem nyugvó ablakot, utána vissza is fordultam Shu-kunhoz. – Tudom, hogy rossz szokás, de nem sikerült letennem eddig, bárhogy is próbálkoztam – ingattam a fejem lemondóan, újfent elhelyezkedve székemen.
Meggyújtottam a rudacskát fekete-lila öngyújtómmal, amit nemrég szereztem az Emberek Világában. Egy kiárusításon akadtam rá, nem kértek érte túl sokat, megtetszett, bár az kicsit meglepett, hogy tényleg működik O.o De kellemes meglepetés volt.
- Egyébként… vannak fontosabb céljaid, amiket el szeretnél érni? Gondolom magasabbra jutni a ranglétrán – mosolyodtam el halványan. – De nem csak shinigamiként értem, hanem úgy az életben. Vagy ha itt, a „munkádban” valami fontos célt szeretnél elérni, azt is szívesen meghallgatom. Talán segíthetek is, bár semmit nem ígérek.
Kicsit már csodálkoztam, hogy nem fagyott az arcomra a vigyor, viszont részemről a beszéd itt újfent letudva. Kéne hagyni szegény újoncot is beszélni, végülis ismerkedni és bemutatkozni jött ide, nem azért, hogy rólam hallgasson meg mindenfélét ._.