Éppen egy roppantul fontos legeslegújabb csillámnyuszigyáras csodakalandon szorgoskodtam, de valahányszor elkezdtem megrajzolni a cukker tappancsos szerelmespár egyik ugri-bugri nyusszancsát, szinte azonnal más tájakon evezett a képzeletem, és jó messzi, messzire szárnyalt, hogy már csak azt vettem észre, legédesebb kicsi szőrgombóc hasal velem szemben a lapon, két hosszú lába összegabalyodva, két fülében sok-sok izébigyós ékszer, homlokán dínós sebtapasz figyel, mit merre teszek. Óriási pillangósereg egyből jól megindult, és ahogy Nobu-nyuszi szemébe pillantottam, rögvest nagyon hatalmas örvényt kavartak, hogy egészen magam köré csavarodtam én is. Napok óta teljesen elvarázsolódtam, mintha a Shreknek a gonosz tündérbanyája elvarázsolt volna, és akárhányszor azon voltam, megalkossam a legújabb szerelmetesen szívszottyos pufipárt, mindig az lett a vége, kaptam kézhez egy iszonyatosan kawaii Nobu-chant, akit egész nap és éjszaka nézegethettem, ölelgethettem, de mégsem olyan volt, mint az igazi, magas Bubu-chan. T-T
De már mostanság egészen rengeteg Bubu-chan nyuszikát rajzoltam, és igazából szerettem volna találkozni Nobu-channal, mert hiányzott, hogy olyan aranyos, és okos, és lila a haja, és igazából nem is ijesztő, és szerettem volna megölelgetni nagyon, és megvigasztalni, ha valami baja van, meg nem akartam, hogy egyedül legyen. T-T Mivel pedig nem akartam, hogy egyedül legyen, így nyusziénjét sem hagyhattam egyedül, és most legelőször megpróbáltam mellé egy csodaszép nyuszilányt alkotni, csakhogy hiába akartam mindig mindenféle szépséges nyuszikát rajzolni, csak az én béna nyuszifejemet sikerült megalkotni mellé, és mindig-mindig oda lyukadtam ki, pedig mennyit elradírozgattam a lapot, már attól is féltem, átlyukasztom majd, és lyukacsos sajtként meredezik majd távolba a nem is szép rajzom, ahogy Bubu-chan aranyosan behasal, Énnyuszi meg bénán ácsorog, és nem tudja, mit tegyen. p~p
Ekkor hallottam meg a teljesen botságos füleimmel, amit valami nagyon véletlen folytán sikerült csak kiszúrnom, hogy valaki zenél, de még micsoda szépen. *o* Egyből az ablakomhoz settenkedtem olyan ravaszdi róka settenkedő tapmancsoskodással, és a résnyire nyitott szárnyait még jobban réseltem, amíg ki nem láttam arra, amerre, mert, hogy először nem tudtam, merről is jön a micsoda. Elég sokáig is tartott meglesni, hogy ki játszik ilyen csodaszépen szépségeset, és miért is játszik pontosan itt, amikor már mindenkinek aluvásidő van, és hát a tűzoltó is aluszik, meg a bárányfelhő, és minden, aminek aludnia kell, még a porcicahadsereg is a sarokban, és csak én nem, meg a bénán elrontott rajzom, amin egyedül csak Nobu-channyuszi volt az igazán cukipofi.
Addig-addig feszegettem az ablakot, végül kihunyorogva megpillantottam egy pici időre a legédesebb taichout, akit valaha is ismertem, és át igaz, hogy Mitsu taichou is nagyon kedves és aranyos, és mindenféle jó tulajdonságú volt, de még nála is sokkal aranyosabb Nobu-chan pengetett egy ablak előtt nem messze az enyémtől, de mégsem az enyémnél. Valami nagyon rossz érzés egyszerre gombóskázta össze a pocakomat egy nagyon picike üveggolyóvá, és nagyon pinduri gonosz manócskák szurkáltak belülről hegyes villáikkal, hogy minél inkább rám törjön a sírhatnék. Pedig nem tudtam, miért akarok sírni, de nagyon szomorú voltam, és azt akartam, hogy Nobu-chan az én ablakom előtt zenéljen, és nekem adjon elő, de… nem volt szabad megzavarnom őket, mert azt akartam, hogy boldog legyen Hana-channal, mert szerettem Hana-chant is, és tudtam, hogy neki játszik, és… és azért csak elkezdtem bőgni hatalmas könnyeket folyatva végig a szobában, a két ablakszárny közé szorított pufi pofival. T-T
Csak csendesen sírdogáltam, nem akartam megzavarni semmit sem a hangos picsogással, és nagyon akartam hallgatni Nobu-chan játékát, még akkor is, ha másnak zenélt, ha az a más Hana-chan volt, és… végül annyira hallgatni akartam a dalt, ami teljesen elhallgatott hirtelen, hogy óvatosan és nagyon csendesen kinyitottam az ablakot, teljesen, és nagyon fedezékesen indiánosan pislogtam kifelé, mi is történik, és mi ez a nagy piff-puff-dirr-durr. Hát el sem tudtam hinni, mi lehet a sok-sok repülő idegen tárgy, mert ennyi sok UFÓ-t még csillagos éjszakákon se sokat láttam, aztán meg erre még az ég is pont olyan szomorú, mint én, és akkor gabalyodok bele mindenféle harmadik osztályos találkozásokba. O_______o Még a könnyeim is egész gyorsan elapadtak, ahogy ijedten figyeltem a rengeteg Nobu-chan irányába repkedő holmit, amik valami megmagyarázhatatlan mágikus módon mind Hana-chan nyitott ablakán reppentek ki, de hát ha Hana-channak házi marslakói is vannak, akkor miért nem mondta nekem még soha sem? T.T Bár, ha jobban meggondolom, és kicsit talán meg is csócsálom agyamban az esetet, azt sem mondta nekem soha, hogy ő bizony Nobu-chan barátja, és nem is csak a barátja, hanem még a nyuszipárja is. p.p
Egészen belefeledkeztem a leselkedésbe, és az ijedtségbe, mert hát nem nézhettem tétlenül, hogy sok-sok minden repül szegény védtelen Zenésztaichou-chan felé, hogy már félig-valameddig lógtam is az ablakból, meg nem is, de egészen kivilágított a fejem a nagy sötétségben, mint valami jelzőfény a leszálláshoz, csak abban reménykedtem, nehogy a kis ufi-pufik is engem vegyenek célba, amiért itt ácsingózom tátott szájjal, maszatos arccal. Nem mertem megszólalni, és nem is tudtam, mert nem tudtam, mit mondhatnék, és lehet-e valamit is mondani, mikor az ember teljesen úgy érzi magát, mint egy kifacsart citrom, és még a csillámnyuszis becsületkódexre tett eskü sem ér már semmit, csak üres butaság?
El akartam bújni, de látni akartam Nobu-chant is, hiszen itt volt, és napok óta vele álmodtam, őt rajzoltam, mindenféle fajta nyuszikaként ábrázoltam már, egész gyűjteményem lett, mégsem akartam újra sírni. Valamiért reménykedtem benne, hogy majd észre vesz, miközben mégsem akartam, de aztán csak megijedtem, és levertem egy cserepes virágot teljesen véletlen. Dörgött az ég, mire annyira megijedtem, összetörtem kicsi virág minden álmát, életét, meg a kicsi szívét is, pont, mint amennyire az enyém is össze volt. T-T De már hiába nem akartam, lelepleződött kukkoló ravaszdi énem, csak sóbálvánnyá bálványosodva vártam, hogy majd valami lesz, miközben próbáltam nem sírni, és nem nyöszörögni. T~T

Ha már lelepleződött teljesen a kendőzetlen lepelbe burkolt leskelődésem, hát mit tehettem mást, igazából nem is tudtam, mit tegyek, szóval csak teljesen tanácstalanul lógtam ki az alakból, és nagyon néztem Nobu-chant, mert nem mertem másfelé nézni, mert azért is, hogy nehogy elvesszem, és mert ha még egy kicsi ufi-pufitámadás vette volna kezdetét, akkor is nekem kellett volna megmentenem, meg hát, igazán nem is volt már fontos, hogy visszabújjak a kicsi csigaházamba, és még pont, hogy az eső is elkezdett szemerkélni, pont nekem való idő volt, nem is ártott, ha kicsit megáztatom a forgó-morgó fejem, hátha akkor a kicsi bennszülöttek sem szurkálják majd a lándzsáikkal a szemem, hogy már pedig könnyezzek.
Igazán nem lett volna szép, ha teljesen sírva fakadok, és rívó-picsogó leszek, mikor nem is engem támadtak meg gonosz kis invázinátorok, úgyhogy csak hidengettem a buksimat, és figyeltem, ahogy Nobu-taichouchan egyre csak közelebb és közelebb araszol, és mindenféle veszedelmes akadályt áthág, szakadékot mászik, és halott kisvirágot kerülget. Hatalmas szemekkel néztem rá, hogy majdnem kis is estek a golyókák a helyükről, és hát még az lett volna az ijesztő, ha megszöknek a fejemből, és elpattognak valamerre kettesben a nagy-nagy sötétben, hogy még meg se találhassam őket. Szerencsére egészen nyugodtan maradtak a helyükön, és ügyesen csimpaszkodta, se árvíz ki ne mossa őket onnan, se vandál bennszülött horda kőomlásává ne válhassanak.
Egy boldogan mosolygó édes Nobu-taichouval találtam szembe magam, hogy majd elvittek kicsi csiripelő madárkák Mennyországba rózsaszín felhők közt tökhintóban, csak épp az üvegcipellőm marasztalt, hogy hátrahagytam egy félig megevett almát, szóval teljesen elvesztem. Kicsi pillangó horda összevissza őrjöngött a pocakomban, és birkózómérkőzés tartottak, és non-stop diszkó működött, és pizsiparti, és minden, amit csak el lehetett képzelni, és elképzelni sem lehetett. Millió és csillámnyuszi pattogott a fejemben minden kicsi táblán Nobunyuszi pózolt gitárral, gitár nélkül, aluszkálva, harcolt gonosz, hétfejű sárkánnyal, és cicát mentett fáról, és segített idős néninek sok csomaggal zebrán átcsoszogni, és egyszerűen annyi minden volt egyszerre a fejemben, hogy éppen csak ki nem zuttyantam szegényke nyakába az ablakon keresztül.
Teljesen fel, meg össze-vissza és széjjel voltam kavarodva, hogy éppen csak eljutott a fülemig, meg vissza is kongott kicsi agyamba kedves Zenésztaichou-chan hangja, ahogy nevemet kimondja, és utána még csomó olyasmit, hogy nem is tudtam igazán hova lenni, mert hát először is ott volt a kérdés, micsoda csodáért kereshetett engem, és hogy aztán hogy Hana-chan szobájában miért ufóhadvezér sárkány volt, és miért szabadította rá a hárpia Nobu-chanra a sok-sok kis külsős lényt, és aztán… aztán, hogy engem akart látni? *o* Már el is könyveltem, mindenfélét hallok, meg igenis félre szoktam kagylózni, bár most ezt akkor is, ha nem is, már akartam hallani, és egészen nagyot dobbant kicsi szívem, és teljesen megfordult a világ is körülöttem, meg minden olyan nagy és szivárványos és kicsi is lett, meg gyors, meg hirtelen úgy minden volt egyszerre és én nagyon-nagyoon boldog voltam. ^w^
Nagy boldogságomban le is maradtam egy kicsikét a krízisről, csak ázott gitárral szemeztem, amitől aztán az üzenet is lassan betöltött kicsi monitoros kőkorszaki bucimban, hogy mentőegység, csillámnyuszigyülekezet, minden segítségre szükség van, és gyülekező a kijáratoknál és bejáratoknál, és mindegy is, merre, azonnal nyúltam a szépséges hangszer után, ne essen bántódása továbbra is, bár így is nagyon féltem, mert nálam aztán pont ne volt biztonságban, és hát nem tudtam, mit tehetnék, és mit nem, és nem akartam Nobu taichout sem ázni hagyni, mert megbetegszik, és az baj lesz, és aztán szomorú lesz, és nem lesz a barátom, mert hagytam, hogy megfázzon, szóval mérges is lesz, és majd soha többé nem akar látni, és aztán nem nézhetünk majd együtt Shreket, és nem harcolhatunk majd Sütievőszellemekkel, és majd nem ijeszteget Kenzo-chan… O____o
Kerültem-fordultam, és gyorsan letettem a gitárt az ágyra, mert ott úgy tűnt, hogy igazán biztonságban van, és akartam szólni Bubu-channak, hogy másszon be ő is az ablakon, vagy, hogy segítek, de ahogy odafordultam, valami sehonnan támadt hatalmas huzat rettentő nagyon becsapta az ablakomat, és annyira de nagyon, hogy hiába próbáltam, és hiába indultam neki légkalapáccsal, meg falbontógubaccsal, és a többi nagyon nagy és erős szerszámmal, sehogy sem akart kinyílni. Szörnyű bűntudatom volt, amiért hagytam, hogy a Taichou ázzon és fázzon, és úgy döntöttem, hogy ez bizony így nem mehet tovább, és nekem, a hős csillámnyuszis Michiwonkának kell intézkednem egy ilyen helyzetben, amikor kedves lila hajú Zenésztaichouk keverednek bajba.
- Nobu-chan, nem nyílik az ablak, pedig én igazán nagyon próbáltam, és hiába, és nagyon gonosz volt ez a huzat, de kitaláltam! Kitaláltam, hogy mentelek meg, szóval Hana-chan ablakához sétált át, kérlek, mert majd ott majd én, és aztán legyőzöm a gonosz sárkányt, és megmentem Hana-chant is az ufótámadástól, és téged is megmentelek mindenféle bajtól, és-és-és, teljesen biztosan vigyázok a gitárodra is, és sietek, és repülööök! – tátogtam az ablakra kenődött HALacskaként, és már hátat is fordítottam szegény kis ázott taichounak, hogy gyorsan áttörölgetve hangszerét, és felmarkolva egy száraz törcsit átcsörtetősen megmentsem Hana-chan osztagtesókát egy veszedelmes hétfejű űrlénysárkánytól, és annak kompiizéjétől.
Úgy rontottam be a szobiba, hogy majdnem vittem mindenestül az egész helységet át a falon, mindenen, de csak majdnem, mert ott ledermedtem teljesen, hogy Hana-chan szegény épp durmoláshoz készülődve állt fél lábbal az ágyában… Pislogtam párat, ötöt vagy hatót, de tíznél többet, mire még mindig lefagyva ácsorogtam egy helyben, és néztem osztagtesót, aki szintén nézett engem, és így aztán egészen elvoltunk. Végül eszembe is jutott, miféle szent cél érdekében érkeztem törölközővel felszerelkezve, és mivel nyomát nem láttam a basáskodó űrlénysárkányvezérnek, így csak azt a kicsit szokatlan, de krízishelyzetet elemeztem minivázlatokban, hogy Nobu-chan taichou halálra fagy, ha nem menekítem meg rögvest és azonnal, és kész vége, nekem most mindenképpen muszáj kölcsönkérnem az ablakát, ha akarja, ha nem.
Úgy vetődtem a szerkezetre, mint anyacsillámnyuszi a ragadózóra, ha kölykei életét félti, és ahogy sikerül kinyitnom, hát kicsit nagy volt a lendület, majdnem kiestem, de aztán mégsem, mert szerencsésen megtartottam az egyensúlyt, vagy lehet, hogy nem én is voltam, viszont akkor is, már csak egy pici választott el tőle, hogy teljesen biztonságban tudjam, és muszáááj volt, mindenképpen be kellett húznom, és meg kellett szárítanom, és ágyba kellett dugnom, és de az nem úgy van az, csak kellett neki a meleg, és én én tudom, szóval, hogy…
Fülig vörösödtem a picike gondolatra is, hogy éppen csak kipukkant a fejemből, hogy az ágyamba fogom fektetni Nobu-chant, mintha gitárját, de hát nem azért, mert én szóval én nem tudom, miért, csak hát taichou fiú volt, és hát még szóval, hogy… Ekkor megláttam Nocchant teljesen bőrigázott kisegérkeként, és gyorsan ki is nyújtottam felé a kezem, minél előbb észrevegyen, és elkaphassam, és igyekeztem, hogy ne kelljen sokáig kint maradnia, és berángatni, és bár tudtam, hogy Hana-chan nem fog örülni, hogy össze és vissza és totálisan vizes lett a szobája, de majd arra gondoltam, hogy nagyon sokszor és mindenképpen bocsánatot kérek, és most-most, nagyon fontos dolgom volt.
- No-nobu-chan, jól vagy? – kérdeztem félénken, ahogy bemenekítettem a segítségével önmagát. Mindenhonnan nagyon csöpögött belőle a víz, és teljesen átfázott, és remegett, és minden szörnyűséges dolog történt, és szóval muszáj volt valamit tennem, legalább a buksiját meg kellett törölnöm, és ha már életmentő felszerelésfélét hoztam magammal, akkor mindenképpen használnom kellett azt a törölközőt. Azonnal neki is álltam, hogy megtöröljem a buksiját, pontosabban csak szerettem volna, de hát törpicúr voltam hozzá képest, pedig olyan aranyosan magas volt, de hát mit volt mit tenni, annyira szerettem volna, hogy rendben legyen, még Hana-chan székét sem féltem elkobozni, hogy arra mászva hegyet felérjem szegény bőrigázott taichou kobakját.
- Nem baj, ha én most, mert nem muszáj, de szóval megtörölhetem a hajad, csak mert nagyon vizes vagy, és nem baj? – Igazából, ha nem engedte volna meg, akkor is megtöröltem volna a haját, de csak szépen óvatosan, mert nem akartam húzni, és mert nagyon szép lila haja volt, és nem akartam meghúzni, és nem akartam, hogy fájjon neki, szóval vigyáztam rá, és odafigyeltem, és ahogy ott szárítgattam nagy precízen, a szemem sarkából egy nagyon fáradt, és mérges is, és tudtam, hogy mérges lesz, de hát itt mindenféle sárkánylényűrizé volt, szóval, hogy nem tudtam, mitévő legyek, de ez annyira megzavart a munkámban, és hogy rájöttem, hogy Hana-chan biztosan szeretne pihenni, és az ő szobája, és szóval nagyon sok bocsánatkérés közepette kézen fogtam Nobu-chant, és kivezettem a háborús övezetből.

Szerendi szerenádas nádalás – Nekem? *o*

Kicsike szívem úgy verdesett a mellkasomban, attól féltem örömében kiveti magát onnan, aztán placcs, vége lesz a boldogságnak, de szerencsére bármennyire is el akart röpdösni a Vattacukor hegyeken túlra rózsaszín felhők közé, mégiscsak megmaradt a helyén, és ott dobolta tovább, hogy kenjúfíldölavcunájt, mert biztos ezt játszotta, hacsak nem azt, hogy lavízindier, vagy hogy Pimpimkin, ő egy édi kishaver, szóval bármi lehetett, például az is, hogy csak úgy vert, mert szokott, meg azt mondják, hogy az is a jó, igaz?
Csak kicsikét mertem rálesni Nobu-chanra, mert tudtam, hogy biztos nagyon butaságot kérdeztem, mert hát mondta is, hogy érezni kell, szóval igazán nagyon zavarban voltam, hogy ilyen zűrt kevertem, csak hát mégsem tudtam nem odafigyelni, ha már egyszer itt vol Nobu-chan, mert nincs mindig itt, hanem csak néha, pedig nagyon jó lett volna, ha mindig itt van, szóval csak rátapadt a szemem, mert olyan jó volt látni, és igazi nyusziherceg volt, és nagyon és is volt.
Nagy szemekkel néztem rá, ahogy elkezdte magyarázni, hogy milyen is az a szerelem, és én tényleg nagyon figyeltem, csak aztán megijedtem egy kicsit, mert hát nem tudtam, hogy kicsi manó költözik a mellkasomba, pedig ha be akar oda költözni, akkor megkérdezhetne, mert biztos megengedném, ha megkérdezné, és én szeretem a csillámpartikat is, szóval biztos jóban lennénk, ha bulizni akarna, csak azért mégis megkérdezhetne, hogy engedem-e lakótársamnak, és akkor biztos megengedem, és még lehet, hogy aztán Bubu-chan manójával is összeismerkedik, és barátok lesznek, aztán meg szerelmesek, és majd én szervezek nekik randit a gyárban, és az nagyon jó lesz. *w*
Teljesen belefeledkezeztem a manókákba, és egy kicsikét el is vesződtem a fonalban, de azért még hallottam Nocchant, és azt a sok aranyos dolgot, amit mondott, és igazán nagyon cukorborsó volt, és úgy gondoltam, hogy értettem is, meg nem is, de azért mégis jobban, mint eddig, csak mégis megkérdeztem, hogy másmilyen is lehet-e, mert nekem még nem volt kismanó lakótársam a mellkasomban, de nem voltam biztos benne, hogy csak az kell hozzá, mert szerettem Nobu-chan illatát, és sokszor eszembe jutott, és láttam is, amikor nem, és nagyon örültem neki, hogy olyankor is látom, amikor nem, és nagyon akartam, hogy ezek is lehessenek. ^.^
Tejfölösen belefenekeltem saját gondolataimban, és aranyásva kutattam össze félig meddig szóban, félig meg nem írásban, hogy mit is tudománnyosultam meg speciáliisan szerelemügyben, és mit tudok, és mit nem, és tudtam, hogy még mindig nem tudok sokat, csak azt tudtam, hogy Bubu-chan szerint nem tudni kell, hanem érzeni, és én igeniss úgy éreztem, hogy nagyon, de nagyon szeretem őt, és még annyira is, hogy el iis mondtam neki.
Elpirulva ugrándoztam egyik lábamról a másikra, mint a gyerekek, mikor nagyon kell pisilniük, csak nekem nem kellett, de akkor is ideges voltam, és nem tudtam, hogy ha nincs manó albérlőm, akkor már nem is vagyok szerelmes, vagy nem mindenkinek van, mert nekem már vannak boldogan ugrándozó minicsillámnyuszik a pocakomban, és chibi én a fejemben, és még dark side Véder is van, és akkor már lehet, hogy meg is büntetnének a szociopatkók, hogy túl sok, és szabálytalan, és attól szerettem volna Manó-chan minibérlőt is, mert Nobu-channak is volt, és igazán szerettem.
Kicsikét akadozó kérdése rezgette meg a lécet bizonytalan lábakon álló társasházam alatt, de nem dőlt össze még akkor sem, hogy nem volt Manó-chan, mert Bubu örült neki, hogy szeretem, és én is örültem neki, annyira nagyon, hogy meg sem tudtam szólalni, csak hevesen bólogattam buksi fejemmel rock koncert hangulatot idézve, és közben nagy korty levegőket nyeltem gallonszámra, lehűtsem kicsit fejemet, mert túlmelegedés veszélye állt fenn eltekeredett termosztát miatt. Mintha valami hőhullámozást is említett volna Nocchan, hogy így rémlett, meleg helyzet lesz a világ, és hát tényleg úgy is volt, és mégis remegtem, mint a nyárfalevél, mert nem tudtam, most mi is lesz, és mert nagyon örültem.
Összeszedve minden nyuszibátorságom, mert hogy a nyuszikák biztosan nem gyávák, és nagyin buta volt, aki kitalálta, hogy gyáva nyúl, és biztos, ő volt a gyáva :p, felnéztem olyan nagyon magasan Nobu-chanra, és egy nagyon picit meg is lepődtem, hogy ilyen közel került, de csak mert az előbb még nem volt, és aztán még közelebb jött, és nagyon úgy remegtek a lábaim, hogy majdnem összecsuklottak így kettőbe, mint a ropi, és akkor még kicsibb lettem volna, és azt nem akartam, úgyhogy nagyon koncentricáltam, hogy megmaradjak olyan magas alacsonynak, amilyen vagyok, és ne legyek alacsony alacsony.
Belenéztem Nobu-chan nagyon szép szemébe, és már nem is éreztem az idegességet, hanem csak egy kicsit, még egy nagyon picit ott bujdokolt a pocakomban a kis betyár, de már nem akartam összecsukolni, mint egy hajtogatós szék, és csak kicsit remegtem, mikor Bubu-chan a kezével megfodrászkodott, és aztán megcsókolt, és áramütés, és kisült a rendszer! És aztán csak úgy voltam, és ott voltam, pont nagyon jó helyen, sehallselát Michi-chan, csak lebegtem a sok nyusziforma konfettiesőben, olyan hasonlóan, mint ahogy Buu-chan mesélte, csak mégis kicsit másképp.
-Nn-nem baj. ^.^ Én örülök, nagyon-nagyon, és N... Nobu-chan, nekem sajnos még nincsen ilyen kicsi Manó-chan albérlőm, d-de akkor is úgy érzem, hogy szeretlek!
Boldogan bújtam hozzá Nobu-chanhoz, és a lámpához, bár nem emlékeztem, hogy került oda a kis hamis, vajon mikor kommandózta be magát Bubu ölelésébe, és mennyire kell féltékenynek lennem rá, amiért alattomosan bedúrta magát hozzánk, de mégsem tudtam komoly konferenciaként tekinteni rá, mert én akkor is jobban szerettem Nocchant, ha a lámpa felvillanyozódott tőle, és ő is szeretett engem a nyuszis takarómmal együtt, Manó-chan nélkül is, míg világ a világ, villanykörte szálszakadáson is túl. *w*

Köszönöm a játékot, Nikka! ^.^