Jelszó: HNU-HK UēO
Név: Shinku-shoku Burēdo
Nem: Férfi
Kaszt: Arrancar
Mottók: "Elmenekülhetsz a múltad elől, de nem bújhatsz el. Egyszer visszaköszön, valahogyan. Elmeneküli nem lehet a múltad elől csak elbújni, de az, aki megtagadja a múltját azt én lelketlen szörnyetegnek nevezem." Ha nem vagy első vesztes vagy!"
Kor:
- Született: 1894.április 21.
- Emberként élt: 22 évet
- Lélekként élt: 75 évet
Előtörténet:
A szüleim örömmel várták második gyermeküket, aki egyben az egyetlen élő is lett. Az első halottként jött a világra. Kispolgáros családba születtem, Németországban. A szeretteim stabil anyagi jólétben éltek, így mindenem megvolt, ami kellett. Viszont 12 éves koromban belefulladtak a városka mellett futó folyóba. A temetésen némán gyászoltam őket, sajnálatos módon egy rokonom se volt életben. Ezen oknál fogva egyedül éltem a házban, ami hideg és magányos lett. Az örökségemen soványan, de kihúztam addig, amikor már dolgozhattam. Egyszerű kereskedőként kereste a mindennapi kenyeremet. Simán ment az életem. Persze mindenki lenézett, akkori sötét kék hajamért, amivel születtem. A városban ilyenekkel dobáltak, mint "Nézzétek, itt van víz fejű!" vagy "Mi van? Elkékültél valamitől, mondjuk egy vödör festéktől?". Én voltam a napi viccelések tárgya. 20 éves koromban egy átlagos tavaszi napon az egyik szekér, ami éppen átutazóban volt meglódult, halálra csapott volna egy kis gyereket. De hősies tettemnek hála megmenekült, bár én azzal fizettem, hogy a bal lábamra megrokkantam. Az I.világháború már két éve tartott, a bevonuló ellenséges katonák vérfürdőt rendeztek. A lakosság nagy része elmenekült, de csak én maradtam ezen a településen, a menetelő katonák meglepődve azon, hogy egy rokkant itt mászkál félelem nélkül az utcákon. A parancsuk a lakosok kiirtása volt, ennél fogva lelőttek, aminek örültem, hogy végre vége ennek a sivár életnek.
Mielőtt hollowá változtam volna nagyon érdekesen éreztem, hogy senki sem figyel rám, még akkor sem, amikor megakarom ütni, csupán átmegyek rajtuk vagy ha kiabálok, mintha egy hangszigetelt dobozban lennék. A hab a tortán az a lánc volt, ami a mellkasomból lógott ki. Idővel saját magát kezdte el elpusztítani. Úgyhogy láttam, hogyan pusztítja el önön valóját talán néhány hónap alatt. Abban az időben csak járkáltam az utakon és az életemen töprengtem. Egy nap egy fekete kimonót viselő alak jött felém, a kezében egy katana volt, így azt hittem valamilyen őrült lehet, aki abban leli örömét, hogy legyilkolja a hozzám hasonlókat. Félelemmel a lelkemben futottam el előle, de valahogyan előttem termett a semmiből. Nyugtatni próbált olyanokkal, mint "Nyugodj meg." vagy "Most már biztonságos helyre viszlek." végül sikerült lehiggadnom a segítségével. Beszélt valamiféle Soul Societyról, meg Shinigamikról, nem értettem meg mikről hadovál, de valamilyen oknál fogva megbíztam benne. Éppen a kardjának a fokát akarta a fejemhez nyomni, amikor egy fájdalmas üvöltést hallottam. A Shinigami mögött egy fehér maszkos, nagytermetű lény ált, ami egy csapást mért az előttem állóra és holtan esett össze. Az a lény engem szemelt ki, védekezni nem tudtam. Emiatt gond nélkül felfalt, valami furcsa lénnyé változtam.
Hollowá válásom után éhes lettem, szörnyen éhes és az üresség érzete kínzott. Az éhségemet csak a nálam gyengébb lelkek elfogyasztásával tudtam egy csöppnyit csillapítani. Idővel már ez sem volt elég, fajtársaimat kezdtem el felfalni. Amikor az egyik hollowt üldöztem és megnyitott egy gargantát és Hueco Mundoba, azon belül is a menosok erdejébe érkeztem. Pont egy tisztásnak látszó sík részen kötöttem ki, ahol vagy több száz hollow egyed volt. Végül összeolvadt az egész csapat egy magasabb szintű menossá. Amikor gillianná váltam valami miatt a sok hollow közül én kezdtem irányítani ezt a testet. Az a gondolat, hogy szintet lépjek belém lett kódolva. A gillian lét nem volt olyan nagyon jó. Nagyjából én voltam a legokosabb a gillian a többi között, akik csak sodródtak az idővel. Hosszú évek gyümölcseként, miután már gillianok sorának felfalásával adjuchassá váltam. Az éhség érzése már nem is kínzott. De egy ennél is erősebb dolog ütött szöget a fejemben. Az, hogy visszaváltozzak gillianná és céltalanul sodródjak a többivel. A félelmem motivált abban, hogy felfaljak más adjuchasokat, hogy harcoljak a túlélésért és még tovább erősödjek. Évek múltán már kezdtem érezni, hogy valami miatt nem növekszik tovább az erőm. Gondolkoztam rajta, hogyan lehetne megállítani ezt a visszafejlődés dolgot egy ponton, mert a fajtársaim felfalásával nem tarthatom fenn örökké. Végül egy olyan adjuchas csoporttal sikerült találkoznom amiben a fajtársaimat ugyanaz a gondolat foglalkoztatott. Végül sikerült kiötlenünk egy megoldást amit nem tudtunk, hogy jó lesz-e vagy sem. Megpróbáltam lehúzni a maszkomat, ami bár nagy fájdalmak között, de sikerült. Részben emberi formát vettem fel, a maszkom töredéke és a hollowlyuk a mellkasomon megmaradt, ez emlékeztetett arra mi vagyok. Amikor kieresztettem a resurrecionomat örültem, mert tudtam, a régi kinézetem megmaradt. A kardomat úgy éreztem, mintha valami családtag lenne vagy akár ennél is több lehetne, a részem.
A barátaimmal nagyon jól éreztem magam, addig amíg meg nem haltak. A haláluk előtt egy adjuchast üldöztem, mert megtámadott, mivel nem tudta, hogy a fajtársa vagyok. E tette az életébe került. Messze elkóboroltam a csapattól, aminek idő közben a legerősebb tagja és így a vezetője lettem. Mire visszabattyogtam a táborunkhoz már holtan találtam őket. Egy hatalmas, leírhatatlanul fejlett lény lélekenergiájának foszlányait tudtam kifürkészni. Még az egyik társam életben volt és utolsó erejével ezeket mondta "Egy ugyanolyan lény győzött le, mint amilyenek mi vagyunk, csak a fején két szarv villogott. De sokkal erősebb volt, mint mi együtt. Ígérd meg, hogy tovább viszed az emlékünk, válj erősebbé. Isten veled barátom." és örökre lehunyta a szemeit.
Elment a kedvem az élettől. Eldöntöttem, hogy remeteként folytatom tovább a pályafutásomat. Ez a „bujkálás” biztonságos volt, de egy magabiztos megjelenésű, markáns, magas lélekenergiával rendelkező egyén jelent meg a búvóhelyem előtt. Ez az idegen ezeket mondta nekem „A nevem Aizen, egy nagyszabású tervem megvalósításához keresek erős arrancarokat. A tervem az lenne, hogy a hozzád hasonlóakat egybegyűjtöm, velük együtt harcolok a Shinigamik ellen. Na mi a válaszod?”
A földbe gyökerezett a lábam. Derengeni kezdtek régi emlékfoszlányok, amik homályosan egy koromfekete ruházatú idegenről szólnak. Ő csak mesélt arról a helyről ahonnan jött, kik lakják. „Miért ne csatlakozzak hozzá? Így talán a társamnak tett ígéretemet is beválthatom.” Rávágtam „Rendben van, de csak azzal a feltétellel, ha segítesz nekem még több erőt szerezni.” Ő igent mondott erre és követtem egy hatalmas épület felé.

Kinézete: Magas, izmos alkattal rendelkezik. A haja kék színű, így nagyon feltűnő, emiatt néha egy kis megkülönböztetésben részesülhet olyanoktól akik az ilyet különcnek tartják. A ruhája egyszerű bő, fehér színű nadrág, ami a cipőjébe van betűrve, egy ujjatlan, lengő fehér póló. A kardját az övébe csúsztatja be. A kardja mérete megegyezően hasonló egy katanaéval, de 10 centiméterrel hosszabb, a kard keresztvasa egy egyszerű kör alakú lap, amiben két sárkány fut, amik egy más farkát veszik a szájukba, ezáltal egyesülve.

Jellem: Tipikusan a nyugodt, megfontolt emberek táborát gyarapítja. Nem sieti el a dolgokat, mert szerinte csak rossz származhat ebből. Nem könnyű felidegesíteni, de ha valakinek szerencsésen sikerül a lehető legrövidebb idő alatt megpróbál lenyugodni. A harcban ha kell sokáig elemzi az ellenfelét, megkeresi a gyengepontját, azt kihasználva legyőzi. Szereti az erejét a maximumig kihasználni, de csak ha szükséges ereszti szabadjára.

Szeret: Sokáig lustálkodni, másra bízni a papírmunkát, egyéb ilyen munkákat. Szereti elnyelni a lelkeket, főleg ha sokan vannak. Edzeni, ezzel tovább fejleszteni a képességeit. Nem utolsó sorban kikutatni egy ember vagy bármiféle szerzet erejének nagyságát, határainak feszegetését.

Nem szeret: Nem szeret korán kelni és kora reggeli dolgokat végezni, bármi is legyen az. Macskákra vigyázni, mert allergiás rájuk. Piszkos ruhában megjelenni akárki színe előtt. Ha az edzései közben megzavarják apró problémákkal. Ha megkell mosnia a ruháit.

Képességek:
Kodoku: A kardja vakító fényességgel elkezd világítani, úgyhogy az ellenfelének muszáj a szeme elé tenni a kezét vagy becsukni ezt kihasználva egy kék körpengét idéz meg, ami elindul az ellenfél felé és a karjainál megbéklyózza az illetőt.
Tsuki no mienai: A technika lényege, hogy kék lándzsákat idéz meg a használó és ezek a feje felett egy kör formában keringenek. A lándzsák akkora méretűek, mint a használója, a lándzsák száma attól függ, hogy mennyi lélekenergiát ad bele. Ezeket bárhogy feltudja használni. Például ezeket követő „rakétaként” vagy ezeket egyesítve egy sokkal masszívabb fegyvert hozva létre, amivel akár egy cerot is kilehetne védeni. Ezenkívül még rengeteg féle dologra lehetne használni, mint pajzs képében.

Resurrecion neve: La hoja(Penge)

Resurrecion előhívási parancs: Sakero, La hoja!, Hasíts, Penge!

Resurrecion kinézet: Az arcát normális hollow maszk fedi, úgyhogy mindkét oldalán van szarva, normális mérete megmarad, csak a bőre fehér lesz. Ebben a formában az ereje, gyorsasága, állóképessége a normális szinthez képest az egekbe szökik.

Resurrecion képességek:

1.Momento: Lélekenergiából nagy körben láncokat kezd el forgatni, miután kimondja a nevét a láncok egy pillanat alatt szorosan körbe fogják a célpontot ezzel megbéklyózva, a láncok végül egy nagy robbanásban szerte foszlanak.

2.La lluvia: A név elhangzása után nagy félgömbben körbeveszik a megsemmisítendő létformát kosárlabda méretű fénylő, kék gömbök, egy suhintásra a gömbök a célpont felé tartanak. Nagyon nehéz kivédeni, mert minden honnan támadnak és egy óriási robbanásban egyesülnek.