Jelszó: ä l Lz

ADATLAP:
Név: Räv la Luz
Nem: Nő
Kaszt: Arrancar (Tui Giobbe Zuolgo fraccionja, 55. arrancar)
Szül. ideje: 1906.06.06.
Kor: 105 (de, csak 13 körülinek látszik)
• Emberként: 6
• Lélekként: 99

Kinézet:
Haja hosszú vörös színű, kissé kócos, mint aki sose találkozott volna a fésűvel. Szeme is, akárcsak haja, piros színű. Magassága 150 cm, súlya 38,5 kg, eléggé vékony és alacsony, ránézésre felér egy kisiskolással külsőleg, amit ki is szokott használni. Arrancar ruhája a képességeihez alkalmazkodik, felsője rövid, hogyha resurrecciónt alkalmaz, akkor ne szakadjon el az uniformis, erre egy galléros nyitott felsőt szokott húzni, melynek hosszan lenyúló ujjai vannak, alsója a normális bő hosszúnadrág.
A törött maszkjának egy része fején található, amiből ereje felszabadítása során a szarvai lesznek (a jobb oldali nem látszik, de a bal olyan, mintha el lenne törve és kiágaskodik rendezetlen haja alól), a fején lévő csont kiállás egészen álláig húzódik, arcán lévő darabnál pár fogcsont is ékeskedik, bal szeme körül is van egy-egy kiállás. Hollow lyuka bal szeme helyén van, melyet az arcán lévő maszkdarab körbefog.
(Bonyolult leíráshoz mellékeltem képet is, hogy jobban elképzelhető legyen. Majd igyekszek szerezni egy jobb verziót, csak hat a scannerbe nem fért bele xD... igaz kapásból, mintha tettem volna a karira jó pár évet a rajzon, de tessék elnézni! >_<)

Jellem:
Viselkedése… a legpontosabb kifejezés az alábbi lenne: egy őrült. A világ egyik leglabilisabb személye. Képes úgy viselkedni, mint egy gyilkos pszichopata vagy, mint egy aranyos és ártatlan kisgyerek, a helyzettől, illetve kedvétől függ. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy olyan, mint egy angyalbőrbe bújt ördög. Viszont vannak bizonyos tulajdonságai, ami minden pillanatban jelen van, az egyik a hűség – keveseknek adja meg, ezt a kegyet, de aki elnyerte annak minden kívánságát igyekszik teljesíteni -. A másik, hogyha valaki unszimpatikus számára, azt soha nem fogja megkedvelni, legszívesebben az ilyen egyéneket eltenné láb alól. Aki az elhatározásaiba belekotnyeleskedik, azt ki nem állhatja – ezek közé tartozik a bosszú vagy ehhez hasonló kitűzött céljai -. Ha adósává válik valakinek, azt igyekszik visszatörleszteni. Eléggé haragtartó típus, nehezen bocsájt meg azoknak, akik egyszer ballépést tettek felé vagy bárki felé, akit ő kedvel.

Szeret - nem szeret:
- Szeret:
+ tüzet,
+ repülni,
+ játszani,
+ tisztességes küzdelmeket,
+ húsos ételeket - ezekkel lekenyerezhető -.

- Nem szeret:
× templomokat,
× vallásokat,
× fésűket,
× ha lenézik,
× hideg, vizes, nedves helyeket.

KÉPESSÉG:
- Räv alapképessége közé tartozik bármiféle tűz minimális manipulálása, amit testén akárhogy alkalmazhat (általában felerősített fizikai támadásokhoz használja, főleg a fejeléséhez ). Ha alkalmazza, akkor a két kezére lángok húzódnak. Viszont ereje meglehetősen lecsökken (resurrección formájában is) a vizes helyeken vagy csak, ha simán vízzel érintkezik - akár meg is halhat tőle, ha nagyon lemeríti -. Ilyenkor tűzzel tudja visszaállítani az energiáját és ebbe saját tüze nem tartozik bele.
- Érzékszervei (hallás, szaglás, látás) legalább ötszörösen fejlettebbek a többi arrancarhoz képest.

ZANPAKUTO:
Neve: Lucifer (Fényhozó)
Parancsa: Inotte, Lucifer! (Imádkozz, Fényhozó!)
Resurrección: Räv mikor átváltozik, emberi külseje igaz megmarad, de bővül a külalakja. Fején két szarv nő ki, hátán pedig két darab méretes szárny csatlakozik, fülei hegyesebbek lesznek és meghosszabbodnak. Haja egy copfban hátul összefogódik és sokkal hullámosabb és rendezettebb lesz, színe is a tűzre hasonlít inkább.
Fegyvere karomként csatlakozik tíz ujjához, tenyerére pedig egy kézvédőszerűség húzódik fel, melyből egy rövidke lánc lóg ki, mint díszítő elem.
Támadások:
Alapképességei ugyan úgy fennmaradnak resurreción alakjában is, csak bővül a repüléssel szárnyainak köszönhetően.
- Fuego de Procela (Tűzvihar): Egy vörösen izzó pentagrama jelenik meg a talajon – arra a helyre, amit kiválaszt -> koncentrálás útján -, majd ezt követően az égből meteoritszerű tűzgolyók kezdenek el záporozni a körön belül. A pentagram átmérője öt méter, összesen kettőt tud megidézni egyszerre /ilyenkor az öt méteres hatósugarú kör megfeleződik (két és fél méter)/. A leeső égő golyók száma összesen 20 darab, melyek tömegesen nagy károkat képesek okozni, ezeknek száma, ha kettő kört idéz meg egyszerre, ugyan úgy feleződik /egy körön belül csak tíz esik le/. {Ezeknek a száma 2500 LPnél nő -> egy kör átmérőjéhez két és fél métert ad, a tűzgombócok száma tízzel nő, így háromfelé tudja bontani a támadást utána}.
~ Hátránya: Ha alkalmazza, legalább tíz percnek el kell, hogy teljen, mielőtt még egyet indítana.
- Hojas de Fuego (Tűzpengék): Egyik kezén lévő karmai köré tűzet gyűjt, majd belevágja a földbe, ezáltal a padlóból tűzpengék tőrnek elő a célpont alatt, nem éppen kellemes élményben részesítve azt - alapjába véve fel képes nyársalni ezzel áldozatát -.

ELŐTÖRTÉNET:

*A hosszú folyosón vonszoltam magam közelebb és közelebb ahhoz a bizonyos teremhez, amiben életet adóm várt, hogy ítélkezhessen további sorsomról. Vártam is meg nem is ezt a pillanatot. Fáradtan dőltem neki a falnak, amint a terem hatalmas ajtaja elé értem. Végigvezettem rajta a tekintetemet, majd egy fáradt ásítással konstatáltam, hogy túl korán értem ide. Vártam és vártam, szép lassan lecsuktam a szemeimet és lassan a feledni kívánt múlt ismét felszínre tört egy Édes álom képében.*

Svédország, egy apró falu, 1906. június 06. –
Ez az a nap az első: életem kezdete. Ekkor láttam napvilágot egy apró, mezőgazdasággal foglalkozó faluban messze a modernizált városoktól; harmadik gyerekként születtem egy rendkívül vallásos családnál. Hogy miért is emelem ki? Ez egyszerű, eredetileg már nagyon ritka volt az ennyire hívő család, mint többek között az enyém is ebben az időben, de az elmaradottság kihat a környezetére is. Amint megszülettem, engem már eleve az Ördög gyermekeként kezeltek a csupa hatossal teli születési dátumom miatt. :/ Tehetek is Én róla, hogy ekkor születtem? Bár, mostanra nem is bánom, sőt, egyenest örülök eme régi meglátásuknak.

Négy év eltelte után kezdtek el tanítani szüleim az imádott vallásuk alapjaira; bár kicsit vonakodtak, mert ahogy cseperedtem, lángvörös hajam ellentmondásos volt számukra. Születésemhez csatolt ostoba meglátásukat folyton felemlegették, igaz, nem előttem, de Én hallottam… tudtam róla, testvéreim is folyton erről sugdolóztak a hátam mögött. Bolondok, azt hitték, nem tudom mindezt. A vallás nem volt más, mint a Kereszténység… Jézussal és Szentlélekkel… no, meg annak alapkövével: a Bibliával. Mindent kívülről kellett fújnom, utáltam, ki nem állhattam. Egyetlen jó dolog a bukott angyalról szóló történet volt, azt újból és újból elolvastam, szinte jobban tudtam a róla írt fejezeteket, mint a többit. Lucifer, maga az ördög, az Én életem elrontója, mégis a példaképem.

Gyakran töltöttem a szobámban egyedül az időt ilyenkor, amikor a „sötét fejezetek” újraolvasásával foglalatoskodtam. Bár az egyedül nem pontos kifejezés, mindig akadt társaságom: szellemek képében, akik még nem tudtak a túlvilágra eltávozni. Ők meséltek a vallásokkal kapcsolatos más nézeteikről, érdekesnek tartottam ezeket a történeteket, viszont e miatt merült fel bennem az a sok kérdés, mely megválaszolatlanul megmaradt bennem, de nem törődtem vele. Úgy gondoltam, hogy megosztom szüleimmel az én meglátásomat a vallásunkkal kapcsolatban, viszont féltem a reakciójuktól, így egy kicsit sokáig húztam az időt.

Egy év múlva erőt vettem magamon és merészkedtem megosztani szüleimmel a vallásról való véleményemet. Azt, hogy jobban kedvelem az Ördögöt, mint magát az Istent. Ezen megbotránkozván kezdtek el ördögűzőt keresni nekem, amiért azt hitték, egy gonosz lélek szállt meg és ezért állítok ilyen eszement dolgokat. Bezártak a szobámba és nem hagytak kimenni, ez idő alatt többször meg is vertek, amikor ismételtem az elmondottakat. Míg ideiglenes szobafogságra lettem ítélve, a szellemeken keresztül tudhattam, hogy szüleim épp mire is készülnek. De nem tettem semmit, nem is tudtam volna. Az úgynevezett ördögűzőjük nem éppen vált be, semmi hatást nem ért el, ami várható is volt. Egy hamis munkás; azt hiszem, erre mondják, hogy mindenki az, akinek vallja magát csak, hogy pénzhez jusson. A legkülönfélébb módokkal próbálták eltávolítani belőlem az ártó lelket, de a megítélésemet nem voltam hajlandó megváltoztatni, mert Én szívből gondoltam azt, ami zavarta őket.

A következő év… talán a legsötétebb volt az emberi életem során. Megtagadtam a családi hagyományt, Lucifer pártját fogtam, azt állítottam, hogy szellemeket látok és beszélek velük, ez pedig családomnál egyenlő volt a halállal. A legtávolabbi rokonaim is megjelentek emiatt, fel akartak áldozni. Senki se fogta pártomat, egyetlen távoli rokonomat kivéve, aki egyazon véleményen volt, mint Én. De nem vállalta fel. Ostoba, féli a halált. Az egyetlen dolog, amit ez idő alatt megtanultam, hogy két oldal van, a jó és a rossz. És Én bátran indultam el a rossz ösvényen, persze ez meglátás kérdése. A sok szellem között hallottam olyan szemszöget is, ahol azt állították, nem létezik se jó, se rossz. Igazán nem értem már, hogy most mi az igazság. A tanultak? Vagy mi?

~ A bátorságomat megemészti a félelem…
Emberi létem utolsó hónapjaiban volt egy lélek, aki gyakran látogatott el hozzám. Balesetben halt meg, legalábbis ezt mondta, nem faggattam erről, nem szeretett róla beszélni és Én ezt tiszteletben tartottam. Ő volt az, aki legtovább volt mellettem, amiért a lánc, mely mellkasából jött ki, hosszabb volt, mint a többieké. Ezért is alakult ki közöttünk egyfajta baráti kapcsolat, bár kicsit hihetetlennek találtuk; egy ember és egy szellem. Mikor be voltam zárva, gyakran beszélgettem vele, Ő tartotta bennem a lelket és neki köszönhettem a bátorságot is, aminek hatására elárultam szüleimnek a meglátásaimat. Az utolsó napokban tűnt el nyom nélkül úgy, ahogy a többiek. Míg Ő jelen volt, nem féltem családom szervezkedésétől, de amint eltűnt, megtapasztalhattam, hogy milyen is igazán rettegni valamitől.

Féltem, megijedtem… egy ilyen jelentéktelen dologtól, mint a halál, melyen elsőre csak kacagni tudtam. Ha csak egyszerűen megöltek volna, még nem is lett volna baj, de amit közben a fejemhez vágtak, lyukat vésett a fejembe. Leginkább az átok volt az, ami megmaradt bennem. Az átok, mely megakadályozta a békében való eltávozásomat a túlvilágra.

Földhözragadt lélekként –
A szánalmas családom apraja-nagyja ott állt halott testem fölött. Szánakozva néztem, ahogy örülnek, amiért a „gonoszt” eltávolították az élők sorából. Szívem nevetett ezen, de mélyen belül a halálukat kívántam. A halálukat, amiért képesek voltak átkukkal a Földhöz láncolni. Heteket töltöttem a ház körül nézve mindennapi életüket, emiatt engem egyre jobban kezdett fűteni a bosszúvágy. Elegendő idő volt arra, hogy ráismerjek a veszteségekre, amik értek, többek között a szívemhez közel álló tűz megérintése. Sose engedték meg, hogy tűzzel játsszak… szeretném megmutatni nekik, hogy az elem, melyet úgy elkerülnek, milyen barátságos is tud lenni azokkal, akik elfogadják ártó jellemét. A hetek alatt a lánc, mely hozzám volt rögzítve, egyre rövidebb és rövidebb lett; nem értettem miért, de ezt azokon a szellemeken is észrevettem, melyek sokszor megfordultak nálunk.
Nem gondoltam cseppet sem, hogy ez a jelenség lesz első lépésem új életem felé…

Lidércként –
Az egyik éjjel hatalmas fájdalmat éreztem a lánc testemhez való csatlakozásánál; pár perc telt el ezzel a kínzó fájdalommal, mire végett ért, akkor valami más volt. Más volt az eddigieknél, mintha megváltoztam volna. De valami belül nem hagyott nyugodni… enni akartam, bosszút akartam állni családomon, viszont mire eljuthattam odáig, egy hozzám hasonló, csontfejű lény megelőzött. Meg mert előzni?! Hogy merészelte ezt tenni?! Romokba döntötte elhatározásaimat, a bosszúmat elkobozva, és éhségét családom lemészárlásával csillapította. Dühtől vezérelve ugrottam neki, nem érdekelt, hogy erősebb. Úgy gondoltam, hogyha legyőzöm, azzal bosszúmat visszaszerezhettem. Kisebb összecsapásunk során Ő került fölénybe, felfalt, de az Én akaratom erősebb volt, így sikerült fölé kerekednem, ezzel öntudatomat megtartva. Az Ő teste az enyém lett, a bosszúmat is visszaszereztem, más célom már nem volt, csak a bennem lappangó éhség csillapítása. Sok időt töltöttem az Emberek Világába, mire egy fekete átjárón keresztül eljutottam az Örök Sötétség birodalmába, ahol a fajtársaimat faltam fel; „ ha már eszek, legyen benne erő is” – gondoltam.
Egyik étkezésem során újból éreztem azt a leírhatatlan dolgot, ami először fájdalom során jutott el hozzám még egyszerű, emberi lélekként, ismét átalakultam összeolvadva a körülöttem lévő hasonló lények tetemeivel. Hatalmas, fekete lényként éltem tovább egy erdőben, ahol több hozzám hasonló monstrum volt. Az új változás nem tartott vissza az éhségem csillapításában, így eddigi táplálkozásomat folytattam, ezek a lények voltak az én lakomáim. Nem tartottam reggeli és ebéd után se szünetet, csak ettem… ettem és ettem… fogalmam sincs, meddig tartott ez az időszak, teljesen elvesztettem az időérzékem, szinte azt is elfelejtettem, hogy kerültem ide és, hogy miért is teszem ezt pontosan, csak enni és enni akartam, mást nem.

Adjuchasként vadászni és enni –
Az idő csak telt és telt, így mire a változás ismét bekövetkezett, visszanyertem a régebbihez hasonló formámat, szárnyaim voltak és szarvaim, ismét lehetőségem volt könnyedén mozogni és elhagyhattam azokat a lomha és gyönge óriásokat. Vadászatomat ismét folytattam, ezúttal olyanokat ettem, akik ugyanúgy, mint Én, visszanyerték a régi formájukat; mivel bennük több volt az erő, így laktatóbbak is voltak. Többször megpróbáltak velem csoportot alkotni és együtt vadászni, de egyszer sem voltam hajlandó pár napnál huzamosabb időt tölteni a gyönge társasággal. Csak megeszik előlem az áldozatokat, ilyen társak nem kellenek nekem, akik feltartoztatnak. Az Én hűségemet és bizalmamat ki kell érdemelni és az ilyen fattyúk nem fogják egykönnyen megszerezni tőlem ezt a kegyet.

Barbár szintű vadászatom addig tartott, míg két erős lélekenergiájú személyt nem éreztem a repülésem során. Rászoktam, hogy a levegőből csapok le az áldozatomra, mert onnan nem szoktak számítani rá, így amint felfedeztem a két illetőt, rögtön akcióba lendültem. Sebesen indultam meg feléjük a levegőből csapva le rájuk, de a kettőjük közül a lehető legunszimpatikusabb egyén fordult felém, majd motyogott valami számomra érthetetlen szöveget, de nem is foglalkozhattam vele sokat, mert rákenődtem egy semmiből megjelent üvegfalra. Lecsorogva a padlóra kezdtek furcsa figurák körözni a fejem fölött. Sose égtem be még ennyire a kaja előtt. Ez de ciki… TT-TT…
- Aizen – taichou, nem is tudtam, hogy Hueco Moundoban is vannak bogarak. – szólalt meg a másik, hátborzongató nyálas hangján.
- Nem vagyok rovar, Te… Rókaképű! - állok fel kicsit szédelegve, majd kezdem el fejemen kiágaskodó szarvaimmal ütni az üvegakadályt, mely megakadályozz abban, hogy megkaparinthassam magamnak a lakomámat.
- Nem fogod tudni áttörni, gyere inkább körbe. – mondta nyugodtan, figyelembe se véve sértegetésemet. Viszont igaza volt a megkerüléssel kapcsolatban, ahelyett, hogy magam próbálok áttörni, egyszerűen csak elmehettem volna mellette, de nem érdekelt. Nem tartoztathat fel semmi a célom elérésében, e közé tartozik ez a fránya üvegfal is!
- Inkább hagyd abba, mielőtt kárt teszel magadban… - szólalt fel az unszinpi alak, kinek hangjától kirázott a hideg. Első benyomásnál már mínuszból indul. :/
- Ne merj sértegetni! Különben is a vacsora csendben van és megvárja, míg megeszik! – morogtam, még mindig a falnál leakadva, mikor az, mint a kámfor, egyik pillanatról a másikra eltűnt. Így a homokban landoltam, amiért egy nagyobb lendületű ütést akartam bevinni felé. Szipogva ültem fel a halmozódó sikertelenségem miatt és néztem a két alakra, nyáltermelődésem azonnal megindul, amint megérzem az erős lélekenergiájukat és nem tudom megenni őket… TT-TT… ez kegyetlenség!
- Szeretnél megszabadulni ettől a kínzó éhségtől? – tette fel a kérdést a Mr. Hátborzongató uraság. Meglepődve vontam fel szemöldökömet; most felajánlotta magát? Szóval hagyja, hogy megegyem? De rendes. Ekkor jobb kezét a fejemre tette és úgy folytatta. – Én segíthetek ebben. – most megpróbálja elnyerni a bizalmamat? Rosszul áll neki… engem nem lehet szép szóval legyőzni. De, hogy lenne képes segíteni? Egyetlen megoldást ismerek az éhség csillapítására és az az lenne, hogy hagyja, hogy megegyem.
- Vedd le a koszos mancsodat rólam! – löktem el a kezét fejemről, viszont nem hagy nyugodni a gondolat, mégis mi lehet az a megoldás. – De, hogy tudnál segíteni? – kérdeztem morcosan, tekintetemet a földre szegezve. Legyőztek, utálok veszíteni.

E kérdésem után elvittek egy Las Noches nevezetű helyre, ahol valami apró kő segítségével emberibb alakot öltettek velem. Valami arrancarnak neveztek és egy számot is adtak… de érdekelt is engem? Végre megszabadultam ettől a folyamatos éhségérzettől, nekem csak ez számított. Viszont adósuk lettem ezeknek a fickónak, amiért új életet adtak nekem. Nincs mit tenni, míg nem tudom törleszteni ezt az ajándékot, addig teszem azt, amire kérnek. De sose fogom elfogadni főnökömnek őket. Pontosan… soha.

*Fáradtan néztem fel és dörzsöltem meg szememet, hogy a fáradtság utolsó szikráját is elkergethessem. A régmúlttól egészen az új életemig, ismét ezek a pillanatok jöttek fel bennem álom gyanánt, milyen régen is volt. Szememet a plafonra emeltem, ekkor a hatalmas ajtó előttem kitárult, majd belsejéből a hátborzongató hang tulajdonosa szólított. Apró fintor jelent meg az arcomon, s így indultam be kedvtelenül a terembe. A trónján ott ült az az idióta, aki miatt itt kell töltenem mindennapjaimat. Morcosan emeltem rá a tekintetemet, aki nem foglalkozott negatív viselkedésemmel és nyugodtan belekezdett szövegébe.
- A mai naptól Tui Giobbe Zuolgo fraccionja vagy! Távozhatsz… - fogta rövidre a dolgot, hogy még ellenkezni se lehessen esélyem. Azt hiszem, érthetően kijelentettem, hogy nekem nincs szükségem Espadára. Barom. Célja megkeseríteni az életemet, mi? Kisebb morgás kíséretében fordítottam hátat, majd indultam ki immáron Tui Giobbe Zuolgo fraccionjaként; remélem szimpatikusabb lesz azoknál, akiket eddig megismertem.*