Név: Leriat con Arvillani
Kaszt: Arrancar
Nem: férfi
Rang: 40. arrancar
Kor: 594
* élve: 27év
* lélekként:567 év
Jelszó: eitoavln



Előtörténet

Sötét Katalóniában kezdődött minden. Messze még a modern korok rohadásától. Ott hol mindent ellep a fény és a zaj. Életem ott kezdődött. Sok idővel ezelőtt. Pontosan nem is tudom. Életemből csak foszlányok maradtak. Olyanok, akár a téli ablakra fagyott jégvirág, sosem látom ugyanazt, ugyanúgy.

- Sötétlett fel a tintával kevert vér az ezüst foglalatú pennán. Lágy elegáns íveket hurkolt rá könnyeden. Szerette ezt a régimódi módszert, mert oda kellet figyelni rá, szerette a pergamen finoman cserzett vékony textúráját. Egészen más erre róni betűket, mint jellegtelen papírlapra.
- Halkan kattant meg az öreg fali óra, csengő réz hangja. Ez még igazi, ez még eredeti, de hova tűnt már a mai világból az eredetiség. A fegyverem is megmaradt még. Az vált a lelkem részévé. Azelőtt is annak tekintettem. Mennyi sok vért csepegtettünk a fák tövébe, és a hajnali rózsa kertek sem nyomták el a negédes illatot. A fülemüle sem csendesítette el a hajnali sikolyokat. Én voltam, mind én tettem, mind én ragadtam magammal a lélegzetüket. Fejvadásznak neveltek, s fejvadász is maradok örökké. Igen különleges fejvadász vagyok én… halk léptű pusztító, inkvizítornak neveltek. A móroktól vett meg egy jámbor, mit sem sejtő jakobinus. Rabszolgaként, hogy az előtt mi történt nem emlékszem, de már akkor is arcomon volt eme hosszú heg. Már akkor is ilyen színű volt a bőröm a hajam, s a szemem. Sosem beszéltek nekem semmiről. Engedelmeskedj, és ne kérdezz! Ez volt a szabály. Ha még is, pálca járt érte, és hetekig tartó inakat szaggató munka. – Nézett oldalára, ott csillogott a hű társ, feketén akár az ében.
- Régen volt, igaz drága egyetlen igaz társam. Még mindig ugyan olyan éles vagy. – súgta halkan, lopva, akárcsak egy titkos szeretőnek. S számára az is volt. Társa gyilkos vészben, akire bármikor számíthatott. Majd újra a folyadékba merítette a tollat.
- De minden megváltozott nemsokára. Az papok nem ismernek kegyelmet. Főleg, ha az Úr szaváról van szó. Ezt a fegyelmet korán belénk verték. Éveken keresztül sanyargattak minket. Meg kell köszönjem nekik…minden évben, minden évfordulókor. Nem tudok elég hálás lenni kegyetlenségükért, ők alkották meg a vázat a további fejlődésemhez. Ők hasították le rólam a szánalmas gyengeség első sarjadzásait. De nem tartott sokáig az ő zsarnokságuk felettem. Akkoriban pogányok viháncoltak éjszakánként. Messziről hallottam szentségtelen szavaikat elkántálni. Igen, sosem felejtem. Akkor kölyök voltam még, de a cellám rácsos ablakából egész éjjel rájuk figyeltem. Az kívántam, bárcsak gyújtanák fel ezt az egész istenverte helyet. Kínoznák meg az összes bütykös vénséget, aki itt osztja az igét. Azt sem bántam volna, ha engem is kardélre hánynak… csak szabadulnék innen. De az ördög nem hallgatott meg elsőre. De én megfogadtam akkor neki, úgy akár a pogányok, hogy eztán csak egyetlen vágyam lesz, szabadnak lenni. Hetek,s hónapok teltek tova és csöndben tűrtem. Csöndben nyeltem le, minden nekem vetett hanyag parancsszavat, de belül már fortyogott az üst. – itt megállt egy kicsit letette a tollat és felvette a kardot, babrált egy ideig vele szórakozottan. Pörgette ujjai között, majd egy új lélegzettel cserélt helyet a penge a pennával.
- De, éreztem már előre, hogy nemsokára eljön az időm. S lám napokra rá, a pogány nép összeszűrte a levet a mórokkal és jöttek röhögve kardélre vetni, eme jámbor barmait az istennek. Engem is megtaláltak. Megkötöztek. Volt velük valami kuruzsló féle. Ő lehetett a főnöke az egésznek. Ők, mint szentet tisztelték. Elé vittek engem. Emlékszem a füstben terjengő égő zsír szagára. A keserű koromra, mely szürkére maszatolta az arcom. Ekkor láthattam olyan tíz nyarat. Értettem, amit mondtak, még nem veszett el teljesen, amit a rabszolgaság alatt rám ragadt. Nem sokat beszélt velem. Fel akartak áldozni, hogy véremmel koronázzák a győzelmüket. Szép gondolat, én is élek vele kivételes alkalmakkor, olykor-olykor, ha méltó a préda. Akkor viszont gyenge voltam, éhes és szörnyen elcsigázott. A fél klastromon át kergettek ezek a félbarbárok. De végül egy ügyes kezű íjász vállon lőtt, én meg a földre kerültem. Pokolian fájt, és mérgezett volt. Vert a láz, akár a téli jég a földeket. De megfogadtam, hogy olyan könnyen nem csinálnak belőlem áldozatot. Mikor már a kuruzsló felém emelte görbe hullámos kését, hogy valami megnevezhetetlen istenfattyúnak kínálja fel a lelkem, valami történt... Szívem hirtelen hangosan meglódult, bizseregni kezdett mindenem. A hallásom úgy kiélesedett, minden éles apró zörej, ocsmány csikorgássá változott, és a szemem elsötétedett. Akkora megvakultam… illetve nem egészen. Pontosan tudtam mi hol van. Hol kezdődik ez a féreg és hol a másik. Miden fájdalmamat felemésztette az izgatottság és felpattantam az oltárról. A kígyótőr, pedig szikrát vetve harsant fel a kövön. Emlékszem ordítottam, olyan élesen mart a fülembe a hangja. Nem láttak engem valamiért, bár nem egészen értettem akkor még, hogy ez hogyan lehetséges. Össze vissza kiabáltak, és parancsokat osztogattak, istenüknek könyörögtek bocsánatért. Én meg elragadtam azt az áldozótört, ami belékelődött a zsírkő oltár repedésébe, s elvágtam rajta a kezemet lekötő kötelet. Majd fogtam és a boszorkánymester mellkasába állítottam.
- Nesztek, itt az áldozat, ha annyira kell. – kiáltottam akkor, de ők csak vakon forgolódtak. Kiszakadt belőlem egy nevetés. próbáltak kifeszegetni a vénség bordái közül a fegyvert, de beragadt. Nem akart kijönni, ezért oldaláról téptem le a pengéjét. Azt a pengét, mely onnantól végig kísérte az életem. Úgy szorítottam, hogy teljesen kiment a vér a kezemből, minden erőmből tudtam, hogy ezen függ az életem. Nem voltam ostoba, megcsapott a vér szaga ugyan, de tudtam, ha itt maradok, végül levadásznak. Elkezdtem hát rohanni kifelé, és aki utamba állt, rést nyitottam rajta. Valahol az úton elájulhattam útközbe, mert nem emlékszem meddig futottam, és arra sem emlékszem, hogy a bennem felébredt képesség meddig tartott. Egy vén platán árnyékában ébredtem. Akkorra már utol értek az üldözőim. De nem nyúltak hozzám. Tisztes távolságból sugdolóztak, kivont fegyverrel megvárták, míg magamhoz térek. Amikor felébredtem akár az acsargó sarokba szorított patkány, rohantam nekik, de az egyik hatalmasra termett fekete bőrű férfi kezet emelt, és az emberei inkább elléptek előlem. Az elsőt így is elkaptam, de lehiggadtam mikor láttam, hogy hátrébb lépnek. Nem voltam több megvadult állatnál akkor. Az életben maradás minden törvénynél előbbre való.
- Nyugalom fiú… csendesen… már nem kell félned…már megmutattad, hogy kiemelkedtél. – mondta nekem nyugodt zöngés hangját arab nyelven.
- Miért bíznék bennetek… előbb eladtok, aztán megölnétek… most meg barátkozni akartok?- vicsorogtam vissza és védelemként a gyomron szúrt szerencsétlen testét rántottam magam elé.
- Eddig nem voltál semmi, de most már te vagy az új Hallgató. – Mondta nyugodtan, de láttam, ő sem teljesen biztos a dolgában.
- Hallgató? – kérdeztem vissza és rántottam egyet a holttesten, ami halkan reccsent egyet. Tehetetlen súlyát az üres porhüvelynek nem tudtam teljesen megtartani… csak a nyakánál fogva rángatta, s ennél az óvatlan mozdulatnál, eltört a csigolyája. Már nem fáj neki…
- Igen… te beszélsz a démonokkal, az előző hallgató hibázott, és ezért elvetted az életét… átadtad a démonoknak… te vagy az új Hallgató. – mondta, de nem akartam elhinni.
- Hazudsz te korcs… csak be akarsz csapni… aztán megint elvisztek. – acsarogtam vissza rá. De ekkor furcsa dolog történt, fogta a lándzsáját, és letette majd mellé térdelt ő is.
- Kérlek… engeszteld ki az éjszaka isteneit… nem akarunk mi is olyan végre jutni. – mondta őszintén. Nekem ekkor hirtelen sikerült lenyugodnom. Mintha egy vödör jéggel öntöttek volna nyakon. Ezek azt hitték, hogy én valami szentségtelenséget vittem véghez… Én nem csináltam semmi ilyesmit. Csak különlegesnek születtem. Hamarosan meghoztam a döntésem.
- Beszélek a démonaitokkal…de…előbb…- Ekkor szédültem meg, összeestem az éhségtől. Így történt, hogy én lettem. Hallgató lettem… igazán nekem való feladat volt. Valenciában élő pogányok lelki vezetőjének lenni megtiszteltető feladat. A kotéria vegyesen volt kasztíliai, valenciai gaztevőkkel és börtön töltelékekkel, de akadtak itt jóféle vándor tolvajok is, na meg arabok és afrikaiak. Végigraboltam és gyilkolásztam velük az életem. Csodás idők voltak, de nem kell azt gondolni, hogy gondtalan életem csak eme csőcselék irányíttatásával tellett. Egy hallgatónak erősnek kell lennie, mert a sötét démonok elvárják tőlem, hogy én legyen a legkegyetlenebb és a legjobb harcos… hogy senki ne kérdőjelezhesse meg a hatalmam. Készséggel és nagy lelkesedéssel igyekeztem kielégíteni ezen kötelességemet. A csürhének, őt magát is istenítenie kell. Mindezt igen gyorsan eszembe vésték. Kiképzésen épp oly könyörtelen volt, mint az isten amit tiszteltek. Megfogadtam, hogy szabad leszek, de ez csak erővel lehetett elérni. Letiporni a gyengét és hamvaiból építeni várat. Igen, a gyengének halnia kell. Úgy hitték, az erősebbnek joga van akármit tenni a gyengébbekkel. És az akármi alatt , tényleg bármit értettek. Az embernek mindent el kellet dobálnia a szívéből, ami hasztalan volt. Érezni hasztalan. A barátság gyengeség, hinni pedig csak a saját erőnkben lehet. Ezek voltak a dogmák. Ezek szerint éltem és nevelkedtem. A taníttatásomat illetően, nem kellett panaszkodnom. Ezen közösség tagjai között megtalálható volt az alvilág minden mocska. Mindent megtanultam, minden mozdulatot. Mivel különösebben erős sosem voltam, kénytelen kelletlen az ügyességemet kellet előtérbe hoznom. Nem bántam, ha reggeltől napestig gyötörtek a gyakorlással. Most már volt miért. A képességem is egyre kifinomultabbá vált. Rájöttem, hogy képes vagyok láthatatlanná válni. Amikor láthatatlan vagyok, én sem látok semmit, de a hallásom úgy kiélesedik, hogy érzékelek vele mindent. A hírek pedig eljutottak az érsekhez. Aki, mint első számú közellenséget jelölt meg engem. Még szép, hogy pokolra való vagyok, nagy baj lenne, ha nem így lenne. Ránk küldte a tetves inkvizícióját. Többszörös túlerőben voltak, de ez a mi területünk volt, és persze a kapcsolataink azért mindig segítették a túlélésünket. Végül minket is elárultak. Egy koszos kis falucskában akadtak ránk. Fejünk fölé gyújtották az egészet. Nehéz páncélos lovagjaik pallos végre tűzték a jó cimborákat, és gyógyító asszonyokat. Én is ott voltam és addig küzdöttem, amíg bírtam. De volt ott egy harcos. Sajnos nem tudom mi volt a neve. Leverték a lováról, s a sisakját elragadta egy gellert kapott nyílvessző. Parancsot adott, hogy olajjal locsolják körbe az egész falut. Már nem volt menekvés… se neki… se nekem. Életét adta azért, hogy megölhessen. Mosolyogtam, amikor vállába mélyesztettem a pengémet. Jó halála volt. Én is ilyen halált akartam. Szerettem volna, ha egy méltóbb harcos veszi életem és általam válik még jobbá. De nekem nem adatott meg. Én szénné égtem a tűzben. Néha, mikor nem gondolok semmire, ma is érzem a bőrömön végig nyaldosó lángokat. Az elején fájt… aki egy kicsit is ért az emberi testhez, az tudja, hogy a boszorkányok akár tíz percig is élhetnek a lángok tüzében. Maró forróság… de a végén eufóriát éreztem. Aztán csend. Sokáig… évszázadokig hajtott engem a vágyam, űzött és vért áldozott a csendnek. Halálomban is ragadozó lettem. Megettem a gyengéket. Felfaltam őket mind. Több és több kellet. Űzött, sosem volt elég. Sosem voltam megelégedve. Örökké hiányzott az a jutalom, amire vágytam. Hueco Mundo nem volt más, mint a világ amiben éltem. Pontosan ugyan olyan volt. Csak ez az álom, egy ködös hajszává vált egész végig. Holowként leginkább egy sólyomra hasonlítottam. De évszázadok alatt lassan kezdett visszatérni az a formám, ami valamennyire emlékeztetett arra, ami valaha én voltam emberként. Ha egyáltalán ember voltam… ebben nem vagyok teljesen biztos. Erősödtem, és sokat segített, hogy valamennyire megmaradt a képességem. Ha nagy lett volna a slamasztika, mindig megiszkoltam valahogy. Nevezhetnek gyávának, nevezhetnek akárminek. Az élet törvénye az első. Utána jön minden más. Én örökké keresek valamit. Örökké suhantam az éjszakában egészen addig, amíg rám nem találtak. Voltak ellenségeim, a magamfajtáknak mindig vannak, ez tesz erőssé, hogy sosem lehetek nyugodt. De úgy tűnt ezen a napom mind összegyűltek ellenem.

A homokdűnéken egy szemcse sem moccant, egyetlen feketére szenesedett faág sem tört le ekkor. Csak ott álltak négyen, azok, akik a legerősebbek voltak az ellenségeim között. Vérem már is pezsegni kezdett. Reméltem ők végül kitöltik az űrt. Beváltják reményeimet. Talán örökkévalóságig marcangolhatnánk egymást. Az igazán csodás lenne. Annyira fáj… annyira kong… harcolnom kell. Vért kell ontanom. Húst kell tépnem.
- Háh… nocsak… gyűlnek a férgek a mezőn…csak nem értem jöttetek?- kérdeztem nyugodt megvető undorodó hangomon.
- Kit neveztél te féregnek senkiházi?- dörrent rám már is a kutya formájú vakarcs egy kősziklával lejjebb.
- Korcs voltál… korcs maradtál. - vetettem oda neki.
- Mit akartok… nincs kedvem időhúzásra… ha harcolni akartok… kitárt kezekkel várlak tieteket. - tártam szét csontszárnyas végtagjaimat. Nem kellet kétszer mondanom nekik. Az alantas lények sosem fejlődnek. Megragadnak egy szinten. Nem azért, mert nem tudnának erősebbé válni. Csak már nem űzi őket eléggé a vágyuk. Engem meg semmi más nem hajtott. Ma is csak ezért élek. Csak ez motoszkál mindig a fejembe. Megkezdődött a harc. Erősek voltak, belém martak, megsebeztek, én is megtéptem őket. Eltörték a karom, én leszaggattam a lábuk. Fájdalom mámorban karmos lábammal roppantottam össze a kis korcs torkát a végén. Olyan csalódott voltam. Minden fájt, már olyan fáradt voltam, de még sem volt elég. Még is kellet valami több. Nem voltak méltók. Felfaltam őket. De testük elfogyasztása nem okozott örömet. Amire vágytam, nem ez volt. Én nem a halált, hanem magát a harcot élveztem.
Akkor lépett elő a sziklák mögül egy magas vállas férfi, egy tenyérbe mászó fél mosollyal az arcán, mintha ráragasztották volna. Csak egy pillanatig láttam, mert szinte azonnal utána eltűnt a szemem elől, s utána már csak egy hideg penge éles pengéje siklott át rajtam.

- Látom, kezdesz magadhoz térni - kezdte egy kedélyes hang, Biztos vagyok benne, hogy ez nem az, aki leszúrt. Akkor egy pillanatra elégedett voltam. Egy pillanatig nem gyötört semmi, nem űzött tovább a vágy. Megint vak vagyok, a hallásom megint szörnyen éles. Zúg a fejem… miért élek még mindig? Miért nem hagytak egyszerűen meghalni… egy méltó halállal? Felemelem a fejem és érzékelem, hogy többen is vannak a teremben.
- Mi a neved arrancar?- kérdezte a hang újra. Könnyű léptei voltak, nem olyanok, mint azé, aki megszúrt.
- Leriat con Arvillaninak hívtak, amíg éltem. – feleltem egyszerűen. Nem értettem semmit.
- Oh… no lám… milyen körültekintő a mi kis új negyvenesük nem ?- kérdezte a fickó és másfelé nézett… hallottam ahogy felé lép.
- De…- válaszolta egy másik hang mély zöngés tónussal. Lassan visszatér a látásom, és kezem közé egy ismerős dolog kerül. Ahogy lassan ránézek, megremegett az arcom.
- Drágám… - suttogtam neki. Teljesen mezítelen volt… úgy értem nem volt rajta egyetlen vérfolt sem. Nem fürödhetet oly rég óta.
- Akkor mi végeztünk is…- Mondta a férfi és mire felnéztem ők eltűntek, én pedig kettesben maradhattam hű társammal, a tükörtáncossal.
- Megígérem… magunknak… hogy úgy lesz, mint régen…megint tobzódunk majd a vérben. Igen… és már a lángok sem fognak minket perzselni. Úgy legyen kedves… megint téged forgatlak majd… és újra nevetünk az éjszakába… míg meg nem találjuk… meg nem találom… a méltó prédám! Esküszöm, hogy nem nyugszom addig! - S a toll a kezében csendben vissza talált a tartójába. Ott libbentette meg a könnyed szél.
- Nem nyugszunk soha...

Külső:
198 cm magas, szálkás, szikár izomzatú jellegzetesen metszett arcú férfi. Hosszú vége felé vörösödő szőkés-sárga hajjal. Rikító borostyán sárga szemmel. Könnyed mozgás jellemzi. Kivételesen ruganyos, higany szerű. Kardját oldalára kötve hordja. Maszkjának maradéka a kezén maradtak meg, karmos csontváz szerű forma majdnem teljesen befedi az alkarját. A luk a testén, pedig ott helyezkedik el, ahol a szíve lenne normális esetben. A közép vonaltól kissé balra. A szám pedig a jobb vállán található, de ruházata teljes mértékben eltakarja.

Jellem:
Szemlélődő, végletekig higgadt, kimért, távolság tartó, közönyös, objektív, halk beszédű. Hűvös természet. Acélból vannak az idegei, végletekig türelmes fazon. Lelki állapota nem ingadozó, könnyed alkalmazkodó típus, de a lélekjelenlétét nagyon ritkán veszti el. Szinte soha nem gyűlöl, soha nem haragszik. Nagyon kevés dolog hozza lázba. Az egyetlen dolog, amit igazán akar, az egy soha véget nem érő harc. Nem az életért... magáért a harcért. Természete érdeki jellegű. Bár kedveli a szabadságot, harci vágyának alárendeli azt.

Zanapaktou:
Bailarín del espejo (tükör táncos)
Hívó ige: Brilla, bailarín del espejo (csillanj fel tükörtáncos)
Képessége: Tökéletes láthatatlanság, és a tükröződő felületekben való járkálás.Amikor ő belép a tükörbe az ott lévő tükör hasonmást megsebezve, megsebzi az eredeti ellenfelét is. A láthatatlansággal együtt nem tudja használni. Hátránya, hogy közben ő maga sem lát, de cserébe a fülére hagyatkozhat. Amúgy is kitűnő hallása lehetővé tette számára, hogy kiválóan tudjon lopakodni. Mikor kardját a másikba döfi, akkor annak vége letörik... s a testében marad... s egyre inkább igyekszik a szív felé. Csak még nagyobb sebesülés árán lehet azt onnan kiszedni. A kard pedig a letörött darabot visszapótolja.
Emberi alak: Természet felettien éles hallása van. Átalakulás nélkül képes a fegyverének hosszát változtatni, ez eltér a megszokott zanpaktou-k külsejétől.
Resurreccion: Külseje nem sokat változik, csupán a kezéről felkúszik a csontszerű matéria egészen a válláig, ahol végül a hátán összeforr és hátközépig követi a gerincének vonalát. Fegyvere alakja sem változik meg, ugyan az marad, ugyanúgy változtatni képes a hosszát, eredeti méretétől, lándzsa hosszig. A kard regenerációja csak ebben a formában elérhető számára, s a láthatatlanság, valamint a tükör dimenzióba való belépés is csak ilyenkor lehetséges.

Szeret:
elmélkedni
figyelni és tanulni
tisztelet
harcolni
küzdeni
harcolni
szereti a rítusokat
régi dolgok
stílus

Nem szeret:
okoskodás
méltatlankodás
zaj
állandó beszéd
érzelmek
fontoskodás
parancsolgatás


Felszerelések:
Nem sok minden van a tulajdonában, közötte van néhány antik bútor. Amit magával visz bárhová, csak a kard és a ruha ami épp rajta van

Spoiler: