Hiába, nekem van a legjobb hadnagyom. Majdnem olyan jó, mint amilyen én voltam annak idején, ami nagy szó, hiszen természetesen mindig is kifogástalan munkát végeztem, különösen, ha a papírmunkáról volt szó, és ezért mindig meg is kaptam a számomra kijáró dicséreteket. Ez a minimum azok után, hogy annyit güriztem, és gürizek még mindig! Nem mintha bánnám, hogy az unalmas edzéseket Kotomi-chan vezényelje le… Még ha trehányságnak is tűnik tőlem, ha egyszerűen nem érek rá ezzel foglalkozni, hát mit csináljak? Vannak fontosabb dolgok is a Gotei 13 védelménél meg holmi bűnözők kergetésénél, például szórakoztatni Miyokot meg hasonlók! Természetesen az én aranybogaram mindenből a legjobbat érdemli, még akkor is, ha csak néhány új plüssállatról meg új ruhákról van szó. >.<;;;;;;;
Így esett az, hogy egy kapitány újabb hülyeségekért futkoshat Karakurában. Se a családomért, se az osztagomért nem kell aggódnom, hiszen megbízok Kaiban és Kotomiban is, és biztos vagyok benne, hogy boldogulnak arra a rövid időre, amíg én az Emberek Világában intézem a bevásárló túrám. Hihetetlen módon még az árak is elképesztően alacsonyak, legalábbis Seireiteihez képest. Jó, azért nem esik jól, hogy a kapitányi fizetésemből még holmi piperecuccokra is méltóztattam költeni, viszont a szépségnek ára van, és a mi kultúránkban nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne nézzünk ki elég jól, nekem pedig természetesen mindig tökéletesen kell kinéznem a világegyetem legtökéletesebb vőlegénye és legtökéletesebb kislánya mellett. Még ha belül nem is vagyok olyan tökéletes, hiszen valljuk be, vannak bőven hiányosságaim, például néha túlérzelgős vagyok, máskor meg annyi érzelem sincs bennem, mint egy sziklában, és hát… szóval, aki ismer, az ismer, pedig én igazán nem direkt szoktam szétszórt lenni. Miyokoért és Kai-ért viszont mindent! Magányos shoppingolásom során pedig sikerül szert tennem millió felesleges, ám drága vacakra, amire szükségünk lehet. Az ismerős, mégis borzongató, s közeli lélekenergia viszont egy csapásra kizökkent abból a derűs, önfeledt állapotból, amibe a vásárlás zökkentett bele. Napszemüvegem mögül pedig meg is pillantom azt a felettébb gyanús, hosszú szakállú alakot, akinek még a szeme sem áll jól.
Bár nem vagyok kifejezetten képben a nyugati vallásokat illetően, az illető egészen biztosan egy imposztor, ezzel megszentségtelenítve egy idegen kultúrát. Hirtelen életre kelnek a veszélyérzékelő ösztöneim, s óvatosságra figyelmeztetnek. Afféle jelentéktelenségek, miszerint egy bűnözővel állok szemben, akit nekem elvileg kötelességem lenne élve – vagy holtan – visszajuttatni Seireiteibe, meg se fordulnak a fejemben, mert ha én azt mondom, hogy ennek a fazonnak szakálla van, akkor szakálla van és kész! Lehet, terrorista! Jézus képében biztosan mindenki bizalmát képes elnyerni, ezáltal szegény vénusziak (akiket megtámadni próbál) még csak fel se készülhetnek a merényletre. Megannyi űrlény robbanhat cafatokra, ha nem lépek időben. Ezáltal én vagyok a Vénusz kiválasztottja, s az én kötelességem megállítani az idegent.
Gyanús hunyorítások közepette pislogok rá egy újság mögül, amibe természetesen két lyukat is fúrtam, hogy kellemesen rálássak a célpontra. Nem, amúgy cseppet sem lehetek feltűnő, ahogyan kalapban, napszemüvegben, millió bevásárlószatyorral, Macska pórázával (mert hát Macskát is hoztam magammal) követem Jézust, egy kihajtott újsággal a kezemben. S olybá tűnik, észre is vett, hiszen lépteit megszaporázza, csak hogy eltűnjön a szemem elől, s egy-két perc szerencsétlen és reménytelen kutatás után ismét belebotoljak.
- Tudom, hogy nem az vagy, akinek látszol… Nem bízok benned… – motyogom neki, miután a kukába hajítom a napilapot, s pozőr módon a napszemüvegem is leveszem, hogy lila íriszeimmel a Jézus imposztorral nézzek farkasszemet pár pillanatig. Póttestem egy lélekcukorkára bízva pedig megszabadulok a felesleges tartóedénytől, ami lehetővé teszi számomra a bevásárlást az emberi világban. Ugyan ez a terep nem a legmegfelelőbb arra, hogy végezzek a gyanús alakkal, ugyanis kötelességem engedelmeskedni az űrlények akaratának és ott segíteni nekik, ahol tudok – ez esetben eliminálni a terroristát - , shunpoval talán elterelhetem a közeli gyártelepre, s itt még az egyszerű járókelőknek sem eshet bajuk.
- Tégy le a céljaidról és add meg magad! Akkor nem esik bántódásod, fura idegen! – próbálom jobb belátásra téríteni, habár tudom jól, hogy szavaim süket fülekre fognak találni. A játszóteres élmény még csak fel sem rémlik bennem, különben is, az már ezer éve volt, hisz azóta menyasszony vagyok és anyuka, akkor pedig Kai-al még csak kapcsolatunk elején jártunk. Minden esetre az imposztor meg fogja keserülni, hogy a vénusziak életére tört. Elszántságom pedig néhány határozott s gyors ütéssel nyomatékosítom, s megpróbálom a karjait a háta mögé csavarni, ekképp eliminálva az ellenfelem.

Igazából nem sokat tudok a terroristákról, hiszen az Akadémián nem tanítottak nekünk olyan technikákat, amikkel felismerhetnénk őket, valamint az elhárítás módja is egyéni, ugyanis sosem voltam se stewardess, se pilóta. Persze ez nem jelenti azt, hogy még nem lehetek, minden bizonnyal remek repülőpilóta lehetnék, hisz minden képességem megvan hozzá, például értek a mars és a vénuszlakók nyelvén, valamint Macska sétáltatása által még tapasztalatot is szereztem az irányításban. Apropó, Macska… Azt azért remélem, hogy Diana, a lélekcukorka nem felejt el vigyázni kedvenc és egyetlen háziállatomra… Bár Chappy jobban megfelel ízlésemnek, a Diana-gikon még másik énem választása volt, és hát nem lehetek olyan szívtelen, hogy csak úgy lecseréljem. Ráadásul eddig a munkáját is mindig tökéletesen végezte, így talán nem kell Macska testi épségéért aggódnom. Minden bizonnyal a közelben lehetnek mind a ketten, hogy biztosan megtaláljam őket, ha végeztem a terrorista elhárítással.
Primitív trükkje nálam nem fog beválni; ismerem a „hamis zászló” nevezetű trükköt, és meg kell mondjam, a használója igazán pocsék munkát végez. Amatőr… Na persze, majd biztos elbizonytalanít azzal, hogy azt állítja, gyanús vagyok… ¬_¬ Kettőnk közül neki van vaj a fején, ő az, akire éberen figyelő emberek egyből gyanakodnának. Persze csak az éberek, de a legtöbben úgyis alszanak, meg különben is, tök uncsi lehet órákat állni egy helyben és nézni kifele a fejedből… én biztosan aludnék a helyükben, ráadásul lennék olyan furfangos, hogy mindezt nyitott szemmel tegyem, és így majd nem kell attól tartanom, hogy lebukok. Majd őrségváltáskor leváltanak és alszanak tovább helyettem. Sima ügy.
Mégis ki lenne képes engem megvádolni bármivel is? Hiszen olyan ártatlan és szűzies vagyok, mint a frissen hullott hó! Kötelességemnek szenteltem életem, s jelenleg semmi sem fontosabb annál, minthogy megmentsem a vénusziak teljes populációját. Nem engedhetem, hogy leigázza őket, s ezáltal az én büszkeségemen is csorba essen! Az meg végképp kizárt, hogy bemocskoljam a lábam az olajjal… Különben is, veszélyes! Nem csak csúszós, de egy véletlenül elsült kidou, és máris badabumm! Nekem viszont még fontos kötelességeim vannak az életben. Meg egyszer még össze is kéne házasodni Kai-al, de valahogy… brrrr... Tök félelmetes a tudat, hogy feleség leszek, olyan ijesztő… Már a gondolatától is borsódzik a hátam, szóval lehet, jobb lesz, ha sosem veszem fel a már kiszemelt, vörös színű, esküvői kimonokat. Különben sem állna jól rajtam. T-T Csomót híztam a terhességem alatt, mert nem lehetett megmondani Kainak, hogy ne tömjön, mert nem vagyok már éhes. T-T Igaz, akkor is ettem, amikor épp nem volt ott, de akkor bezzeg éhes voltam. >.> Nem úgy, mint akkor, amikor már harmadjára ismétlődött meg a vacsorázás. Azt hiszem, én soha többé nem akarok terhes lenni, s különben sem tudnék még egy tökéletes kislányt vagy kisfiút elképzelni. A következő gyerekünk egyenlítésképpen biztosan az én genetikámat örökölné, még az űrlénygénszimulátorprotoizé tesztek is azt mondták, hogy így lesz. Persze akkor is imádnám a kislányt vagy kisfiút, de nem lehetek olyan kegyetlen nem létező gyermekemmel, hogy olyan dilissé váljon, mint amilyen én vagyok. T-T Tökre parázok attól, hogy mi lesz, ha Miyoko tini lesz és majd cikinek fog tartani. Még a nyugdíjazott Soifon is tutira szégyenkezne miattam, amiért olyan vagyok, amilyen. T_T
- Olajra lépni tilos! Drága! – követem a terroristát, azonban az nem hajlandó megadni magát. Hiába tudja, hogy lebukott, pedig lehet, hogy kisebb büntetéssel is megúszná, ha egyszerűen a tarkójára tenné a kezét és megadná magát. A lefegyverzési kísérletem is sikertelenül végződik, ami bizonyítja, hogy egy igazi zigótával van dolgom. Márpedig a zigiknek nem itt a helyük. Mars vissza!
A kitört ablakok, izolált épületek s a vaspor jellegzetes szaga fogad a már nem használt, az idő által elkopott, lerobbant gyárépületnél, ahol valaha még igazi repülő autókba készítettek alkatrészeket. Mindez azonban cseppet sem kapcsolódik ahhoz a tényhez, hogy Zigi az _én_ kedvenc nyitó kidoumat fordítja ellenem. Ezek szerint többet tud rólam, mint állítja, hiszem kémkedik utánam… Ráadásul még ki is nevet egy ilyen nevetséges paródia által. T-T Nem tehetek róla, hozzászoktam, hogy ha nem is mindegyik, de sok harcomat ezzel a kidouval nyitom, hisz ha másra nem, figyelemelterelésre valóban tökéletes.
A közeledő lélekpengék felé jobb kezemmel küldöm a stop parancsot, ajkaim közül pedig szinte teljesen némán préselem ki magamból a Kuukanten’i parancsszót megpróbálván ezáltal a pengéket Yuuzus, a gonosz terrorista kémzigóta ellen fordítani – hiszen ha minden igaz, így a tarkója mögé teleportálom őket, vagy mi.
- Új zoknim van! *.* – újságolom a nagy hírt s emelem fel kissé egyenruhám nadrágrészének szárát ezzel bemutatva a csodás új szerzeményt. Most, hogy közérdekű információinkat meghallgatták, kezeimbe ismét lélekenergiát koncentrálok, s ismét elmormolva egy parancsszót, ezúttal a Bakodou 83: Tenpi szavakat, egy ütéssel célzom meg a roppant zseniális figyelemelterelő hadműveletem által minden bizonnyal teljesen összezavarodott (ha nem így van, majd odaképzelem Zigi arcára a meglepődöttséget) terrorista állkapcsát, míg másik kezemmel mellkasát célzom be. Ha ütésem nem is talál, a rikító, hirtelen fény könnyedén elvakíthatja, ezáltal újabb időt szerezve nekem, ellenfelem ideiglenesen – vagy akár tartósabb távra is – védtelenítve. Még a jegygyűrűm is olyan szépen csillog a fényben! *.* Nem mintha szándékomban állna azt bámulni, bár kicsit talán az én mozdulataim is bizonytalanabbá válnak, hála a fény okozta, furcsa derengésnek.
- Tudom, miben sántikálsz, Yuuzus! Nem csapsz be engem! Tudom, hogy a Szent Vénusz Földe lakóit szeretnéd uralmad alá hajtani, de azt én, Verashu Suwun, az önjelölt űrlakó megmentő nem hagyom! – próbálom a földre teríteni a shunpo által besegített gánccsal, amit megpróbálok végrehajtani rajta. Nem szeretem a vérengző erőszakot, biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat egy cellában, amibe én fogom eljuttatni, ha törik, ha szakad. Különben is, ha a gumimacikat sikerült megmentenem a gonosz és buta halszörnyektől, ez miért ne sikerülne?

Kikérem magamnak, az én fejemben nincsenek hangok! Felháborító már maga a feltételezés! Nem vagyok őrült, okés?! Az meg teljesen természetes dolog nálunk, shinigamiknál, hogy időnként zanpakutonk hallatja a hangját, és, jó, oké, megadom magam, ez tényleg fejben zajlik, többnyire, de ettől még nem leszek őrült. >.> Az őrültek ugyanis nem foglalkoznak a külsejükkel és nekik tökmindegy, hogy néznek ki, én azonban igényes nő vagyok, aki ad arra, hogyan is nézzen ki. Már csak ezért is megérte megvenni azt a sok-sok sminket meg krémet meg persze a hajfestéket is, hiszen anélkül nem lenne olyan csodálatos, szőke hajam, mint amilyen most van. Meg így legalább Kai-t sem emlékeztetem annyira arra, hogy én tulajdonképpen milyen is voltam régen. Hát na, komplikált vagyok, de igazán nem tehetek róla, hogy talán van egy kis zizi a fejemben. Attól még teljes értékű életet élek, gyereket nevelek, meg készülök arra az esküvő fedőnevű partyra is, amit már biztosan sokan várnak, csak ehh… Egyik ruha sem tetszik, meg mindenki engem fog nézni, meg a vendégek nagy része is az én köröm lennének, nem pedig Kai-é, ettől meg tökre bűntudatom van meg minden. T-T Mindegy, amíg halogatom a dolgot, addig még attól a kellemetlenségtől is sikerül nagyon nem sajnálatos módon megfosztanom magam, hogy szóba kell hoznom Kai előtt a dolgot. Félek, na. >.> Nem akarom, hogy azt higgye, hogy sürgetem, csak olyan furin néznek ránk páran, amiért gyerekünk már van, de a házasság elmaradt. Kezdem egyre feleslegesebbnek érezni a dolgot, mert nem az a papír fogja meghatározni a kapcsolatunkat, csak szentesítem vele tulajdonjogomat, szóval akkortól már hivatalosan is kikaparhatom a szemét az összes Kai fangörlnek, aki nem én vagyok. ¬.¬
A sunyi akcióm azt hiszem, elkönyvelhetem sikeresnek is, legalábbis mintha Zigi is megtorpant volna, ám voltam olyan béna, hogy kicsit saját magam is megvakítottam. Lehet, ez mégse az én napom. Ganxta Zolee is megmondta, mert minden rádióból ez a szám szólt az üzletekben, mert persze nagyon fontos volt elérniük, hogy bedípeljek. >.> Ám én nem hagyom magam, jókedvem továbbra is töretlen, pláne, mivel most esélyem van szuperhőssé válni és megmenteni az Univerzumot Darth Zigi rémuralmától. Az a minimum, hogy elpáholom azért, amiért kinevetett. >.> Várjunk csak, az ő volt? Mindegy, már nem emlékszem…
Látásom hamar kitisztul, s azonnal cselekedek, hiszen nem hagyhatok lehetőséget neki a szabadulásra. Azonban nem voltam elég gyors; kétségtelen, egy shunpo tanfolyamra ideje lenne jelentkeznem, hiszen ez is egy követelmény a 2. osztag összes kapitányától, ellenben én cseppet sem vagyok olyan jó, mint elődeim. De legalább tényleg mindenhez értek kicsikét, amiket kombinálva eddig sikerült küldetéseim sikerrel végezni. Hazudni nem fogok, még mindig jobban esik aláírni és pecsételni, hiszen az olyan nyugis, csak egy kis figyelmet igényel. Na meg nem engedhetem meg magamnak, hogy Tomoko-chan rossz véleménnyel legyen az osztagomról!
Egy átlagos ember egy ilyen ütéstől biztosan összeesett volna, de legalább görnyednie kéne, hisz úgy intéztem azt, hogy lehetőleg megpróbáljam beszorítani a levegőt a tüdejébe. Azonban ez nem jön össze; Zigi igazán félelmetes ellenfél lenne, ha jelenleg képes lennék átérezni, hogy mi is az a félelem pontosan, de a fejemben lévő nem hangok valahogy teljesen elfeledtetik velem ezt az érzést. Szóval, a terrorista bizonyára egy nagyon erős klánból származik, és félő, túl nagy fejszébe vágtam a fámat. Ööö… vagy valami hasonló.
Nevem hallatán felkapom a fejem, s lassan tisztulni kezd a kép; hiszen ismer engem, igen, s nagy a fordulat, hiszen én is ismerem őt! Lassan kezdenek kiszivárogni az űrlakok és a szuperszlachták a fejemből, ahogyan visszaemlékszek arra a játszóteres élményre. Kétségtelen, csak egy apró balesetnek köszönhetem az életemet, azonban igazán nem az én hibám, hogy egyesek képtelenek tisztelni az életet. Pedig milyen gyönyörű dolog! Csak ölelj meg egy fát, és máris érzed, ahogyan kapcsolódsz az egész világgal. Hiszen én szeretek élni, s senkinek sincs joga elvenni másoktól ezt az egyszeri lehetőséget. Érezni, tapasztalni… S kivonni a körforgásból azokat, akik képtelenek másokkal együtt élni, akik ártanak, csak szennyeznek. Bűnösök, akik esetében nem érzek lelkifurdalást, ha elvágom életük fonalát. Nem büszkeségből teszem, hanem szükségből, muszájból. Egy áldozat… Ám hiszem, még ők is megjavulhatnak. Tudom, menthetetlen vagyok, talán kicsit nyúlszívű, de így legalább soha többé nem lesznek megbánásaim saját tetteim iránt.
Az érkező kidoura későn kapcsolok, s menekülni már nem tudok, így a lélekenergiából álló kerítés csapdába ejt. Ajjaj, itt gondok lesznek… De azt hiszem, legalábbis hiszem, hogy talán azért csak ki tudom magam beszélni innen. Igen, igen, majd hisztizek egy sort, meg könyörgök, és akkor elenged! Meg se fordul a fejemben, hogy esetleg saját reiatsummal próbáljak kitörni innen, s lévén mozgásom is gátolva van, valószínű, csak magamnak okoznék azzal kárt, ha megpróbálnék valamilyen kidouhoz nyúlni. Igaz, még mindig ott van zanpakutom… Hisz testem ugyan fogva tartja a Zigi által használt démonmágia, végtagjaim még képes vagyok megmozdítani. Igen, igen… Csak odanyúlok a kardomhoz, s mosolyogva, mintha nem döfne át éppen néhány kidou lándzsa, kimondom shikai-om parancsszavát, majd a Sakuranyasuri parancsszót követően hasamba szúrom a rövid pengét. Ezzel a külvilág – szokás szerint – azonnal megszűnik létezni, hogy a tükörteremben találhassam magam. Ösztönösen lépdelek oda ahhoz a tükörhöz, ami által a valóságot vagyok képes megváltoztatni. A realitást természetesen csak Yuuzus fejében torzítom, így azt láthatja, hogy a lélektestem fogvatartó kidou megszűnik létezni. Miért is ne alapon visszavedlek azzá a Verashu Suwunná, akit ő ismer, így a fekete hajú és még kismellű énem láthatja. Az illúziók ezen szintjét egyedül én vagyok képes birtokolni, csak nekem van hatalmam felettük. Eddig egyedül egy olyan személy volt, aki képes lett volna átlátni rajtuk. Nem hiába Kagami a legtökéletesebb fegyver számomra.
- Befestettem a hajam! *.* Már emlékszem rád! Segítettél megszabadulni a halszörnyektől, dicső lovag! Szólíthatlak Ziginek, Yuu-chan? *.* És mi van veled? *.* Remélem, azóta nincs olyan nagy kupi a szobádban… Ne hari, muszáj volt kitakarítanom, nem bírtam ki, tisztaságmániás vagyok, de eskü, nem szándékosan turkáltam a holmijaid között. T-T – rajongom körbe, vagyis csak sétálok körülötte, mintha csak cseverészni mentem volna oda. Különösebb támadást nem szándékozok végrehajtani, azonban egy kis zenét kapcsolok a fejében, mert miért ne. Nem igazán foglalkozok azzal, hogy összezavaró lehet neki, hogy a semmiből szól a zene, meg hirtelen kisme… izé, szóval fekete hajú lettem, de a valóság különben is uncsi!

Magam sem gondoltam volna, ennyire zseniális vagyok. A tükrön át egyszerre látom a valóságot, valamint azt is, hogy Zigi fejében mit torzítok épp a valóságon. Arra azonban magamtól sohasem gondoltam volna, hogy úgy szabadulok ki egy kidou fogságából, hogy egyszerűen elhitetem az idézővel, hogy tulajdonképpen már réges-régen kiszabadultam, vagyis felesleges tovább pazarolnia energiáit azzal, hogy fenn tartja azt. Mindegy is, tennem kell róla, hogy ne tűnjön úgy, mintha véletlenül történt volna minden így, még ha tényleg véletlen is volt minden. Viszont azt hiszem, így is eléggé lenéz meg alábecsül meg minden, és nem akarom, hogy Zigi azt higgye, hogy teljesen kettyós szőke nő vagyok, pedig nem is! T-T Ami azt illeti, lehet, hogy már túl késő hozzá, de talán még mindig nincs veszve az ügy, lehet, hogy sikerül legalább valami minimális jó benyomást elültetnem benne. Hadd higgye azt, hogy az őrültség zsenialitással is párosul! Ami persze nem igaz, és ezt nem amiatt merem kijelenteni, mert állítólag erősen alulértékelem magam, hanem mert ismerem a határaimat, s tudom, mi az, amit még megtehetek, és mi az, amit már nem.
Na de, a szerencse most velem van, a dallamra pedig legszívesebben eltáncolgatnék, csak úgy, egymagam, de lehet, hogy Yuuzus bácsi félreértené, ha elkezdenék vonaglani előtte, pedig én csak egyszerűen szeretek táncolni. Azt viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy valami olcsó kis cafkának tűnjek, mert én felelősségteljes anya vagyok, meg menyasszony meg minden! Ráadásul elhízott, mert sokkal kisebb csípőm van a régi énem kivetítésén, mint jelenlegi önmagamnak. Nem éri. T-T
- Apaként szerintem példát kéne mutatnod a fiaidnak! Csak nem nőhetnek fel a mocsokban szegények! Pedig rendesek, még most is mindig meglepnek kelbimbófőzelékkel meg minden! – kulcsolja össze a fekete hajú illúziókép a kezeit a háta mögött és tesz meg egy kört Zigóta bácsi körül. Ugyan bevetett technika, hogy illúziókkal valóságos dolgokat takargatunk, ezzel elérve, hogy valaki mondjuk törje bele a kezét egy sziklába meg ilyenek, ez ebben az esetben nem kivitelezhető, hiszen a kétségtelenül tapintható és érezhető hasonmásom a valóságban csak a levegő molekuláiból állnak. Tökéletesen be tudom csapni az agyat, s azt éreztetni vele, hogy valóban az történik, amit én mondok. Nem beszélve arról, egy dolog átlátni az illúzión, s más dolog ki is törni belőle. Igaz, van egy olyan megérzésem, ez Yuuzusnak nem fog olyan nehezére esni, szóval azt hiszem, nem kell aggódnom emiatt. Várjunk csak… De, pont emiatt kell aggódnom. :/ Nem baj, ha szépen nézek rá, akkor biztosan megkegyelmez! Különben is, nekem élnem kell! Különben ki fog randitippeket adni Masa-channak, és ki más fogja megenni Katsu-chan napi zöldségadagját, ha nem én? Bár talán inkább szégyellnem kéne, hogy a fiaival való kapcsolatomat használom saját túlélésem érdekében, de na, ma nincs munkanapom, hagyjanak békén, én ma űrlakó megmentő terrorista elhárító szuperhősnő vagyok és kész. :/
A zene mégis halkul, legnagyobb sajnálatomra, és hiába képzelem ismét oda, az nem hangzik fel ismét. Feleslegesen pedig nem pazarolhatom tovább időmet, hisz testemnek még védelmet sem hagytam. Ugyan Zigi csak a levegőbe hasított, amikor az illúzióm vette célba, a kép felhőként oszlik szét, s egyúttal valódi, földre roskadt testem is ébredezni kezd. Eme technikám használata után folyton úgy érzem, mintha egy egész telet átaludtam volna, mint a medvék. Önkéntelenül is nyújtózok egyet és ásítok egy nagyot, természetesen szám elé rakva kezem. A lábaim kissé elzsibbadtak, ráadásul csupa piszok lett a ruhám. Nem valami kellemes úgy harcolni, hogy közben a földön fekszel a mocsokban, és ha hazaérek, biztosan megint veszek egy jó, hosszú fürdőt. Sosem szerettem a piszkot, hipochonder vagyok, na.
Ráérősen tápászkodok fel, hogy aztán zanpakutomat vissztegyem sayájába, és leporoljam egyenruhámat. Nagy szerencsémre sikerült elkerülnöm azt a tőlem pár méterre lévő kutyakakit, és Yuuzus szerencséjére is, mert tuti kicsapnám a hisztit, ha véletlenül olyan lesz a szép haorim, és persze a maradék önbecsülésemnek is lőttek volna. Én magam is tartok kutyát, Macska a leghűségesebb háziállat és a legédesebb kis… na jó, nagykutyus a világon, és tudom, hogy nem valami kellemes dolog feltakarítani a kutyád után, de azért elég gusztustalan dolog ez a karakurai állampolgároktól, hogy ide, ehhez a bezárt gyártelephez ráncigálják el szegény ölebeket, csak mert itt nem veszi észre majd senki, és nem kell utánuk takarítani.
- Nem volt benne semmi meglepő, sőt, számítottam rá. ^^ – shunpozok a levegőbe ezáltal elkerülve, hogy valami véletlen folytán mégis csak belelépjek valamelyik kis ajándékcsomagba, melyet a felelőtlen gazdik kutyusai hagytak ott. Ametiszt színben ragyogó lélektükreimből semmiféle megvetés nem látszik, hisz igazából nem vagyok semmivel sem jobb Ziginél. Ettől függetlenül megvan róla a véleményem, azonban én már csak ilyen kis őszinte vagyok, már amikor. Nem szándékozom magam felé helyezni, hiszen mint minden ember, ő is és én is tele vagyunk hibákkal. A hatalom… Hah! Pontosan tudja, hogy az nem boldogsága kulcsa, mégis fontosnak érzi kiemelni, hogy ő rendelkezik azzal, amivel én, valamint milliárdnyian mások sem rendelkeznek.
- Értem… Szóval megszerezted. És hogyan tovább? Akkor most boldog vagy? – tűnik el arcomról a mosoly, találkozásunk óta talán először. Pontosan tudom, mit pótol hataloméhségével. A helyében én is ezt tenném. Azt hiszem, örülök, hogy nem vagyok a helyében.
- Elárulok valamit, de ez legyen a mi titkunk. Ha az erőmre vagy kíváncsi, igazából szinte semmit sem fejlődtem legutóbbi találkozásunk óta. Lehet, ettől szánalmasnak tűnhetek, mint kapitány, de nem igazán érdekel. Amúgy sem te lennél az első, de nem is az utolsó, aki alkalmatlannak találna a vezetői pozícióra, mert kicsit… érzékeny vagyok. Azonban végre, életemben először boldog vagyok, és többnyire kiegyensúlyozott. – fejezem be mondandóm, mielőtt még elkezdenék fankodni az osztagomról, a lányomról, és persze a vőlegényemről. Nem mintha az ujjamon csillanó jegygyűrű nem lenne így is elég árulkodó.
Ellenfelem zanpakutojáról semmit sem tudok, hisz első találkozásunk alkalmával nem igazán volt agya bármiféle érdemleges támadás megtételére, leszámítva persze azt, hogy végighúzott a sárban, a nagy esőben. Meg is fáztam miatta, az egész az ő hibája. >.>
További dumálásra időm sincsen, hiszen figyelmeztetés nélkül rám támad. Igaz, fura is lenne, ha előre szólna, hogy bocsi, most támadni fogok, szóval készülj fel rá, meg minden. Talán csalódtam is volna benne, ha úgy tesz, mint egy rossz shounen főgonosz. :/
Azonban nem csak ő lehet gyors; még épp időben kapcsolok. A pengét csak centiméterekkel kerülöm el, bár gyanítom, ha komolyan ártani szeretne, akkor már rég felszeletelt volna. Ezután két lélekklónt hozok létre, majd saját magam a Meimei Kamen nevű technikával szimplán láthatatlanná varázsolom. Ha elég gyors vagyok, talán nem tűnik fel, hogy tulajdonképpen mindkét látható énem csak egy-egy klón, de annyira mindegy. Aztán, hogy gyávának nevez, az meg pláne nem érdekel, ha mindez legalább minimális sikert hoz nekem. Én mindig inkább az ellenfél háta mögött tevékenykedem, és ha van lehetőségem lesből támadni, hát megteszem. Ám nem szándékozom örökké rejtekben maradni, s míg a két klón lefoglalja Zigit, addig én hátulról támadok, s Kokutan Kou-val felerősített Ikkotsu-val célzom meg éppen fedetlenül hagyott háta közepét. Bár attól tartok, támadásom túlzottan nyilvánvaló, ám most csak kénytelenül végzem az erőbemutatóm, mert ettől az ellenfelem állítólag boldog lesz. S ki vagyok én, hogy mások boldogságának útjába álljak?

Ugyan sokan nem szeretik őket, én már-már emocionálisan is kötődök az illúziókhoz. Tudom, hogy sokak szerint kicsit stikkes vagyok, pedig emberként nem voltam még ilyen, sőt, akadémiai tanulóként sem láttam bele táncoló marcipán majmokat egy-egy fa árnyékába. Azt hiszem, és erre a 12. osztag egyik tudósa is rábiccentett, hogy zanpakutom egyfajta mellékhatása ez az időnként rám törő elmeállapot. Ezt úgy kell elképzelni, mintha zanpakutom egy kígyó lenne, akinek mérgét időnként le kell fejni. Akár vadászással, akár mesterségesen. Ám ha méregtől duzzadó fogait túl sokáig zavartalanul hagyjuk, előbb-utóbb még saját farkába harap. Még ha ezzel komolyan nem is árt magának – hisz mégis csak saját mérgéről van szó - , a farkába harapó kígyó ekképpen kiélve minden ingerültségét mégis célt téveszt az eredeti Vadról, s eredeti céljairól. Csak önmagát kergeti, saját magát vakítja el, csupán hogy eme szükségletét kielégíthesse. Ebben az esetben kardommal ketten alakítjuk eme alkímiai szimbólumot. Nem mintha jutnánk vele bárhová is… Ám legalább olyan viszonyt ápolok a kardomban lakozó lélekkel, amit megtörni szinte lehetetlen. Persze, voltak, akik megpróbálták, ám ez a kötelék túl szoros ahhoz, hogy holmi jöttment senkik szétszakítsanak. Nem beszélve arról, hogy Kagami makacs, s szinte visszafoghatatlan. Elég, ha valaki egy kicsit is megragadja az érdeklődését, s máris leállíthatatlanná válik. Vérszomjassá, tökéletes ellentétemmé, egyben hasonmásommá. Bár… jelen esetben nem érzem, hogy komolyabban ki szeretne tenni magáért. Most csak úgy létezik, s kezes bárányként engedelmeskedik mindazon utasításoknak, amiket tudtára juttatok. Nem mintha érteném, mi alapján választja ki azon megtiszteltetettek körét, akiket saját bevallása szerint alkalmasnak vél arra, hogy ténylegesen bizonyítani akarjon. Ez egyszerűen csak megtörténik, semmi több.
A gyorsaság nem elég, legalábbis jelen esetben nem. Holott nem vagyok képes megérteni, őt mi motiválja a harcra, hiszen teljesen egyértelmű, hogy csak szórakozik velem és azt akarja, hogy az egóját tápláljam azzal, hogy elismerem, hogy jobb és okosabb és erősebb és mindenebb nálam, még ha ezzel valószínűleg nincs is tisztában, azt egyszerűen nem értem, hogy pontosan mi motiválja, és ez tök megalázó meg minden. T-T Jó, jó, kicsit „beszívva” én támadtam rá, amikor valószínűleg csak napi teendőit igyekezett végezni, de na, nem voltam eszemnél. T-T A valóság különben is hülyéknek való! Én szeretek rózsaszín fellegek közt járni, és azt hiszem, ettől hisz mindenki olyan optimistának, meg mindig jó kedvűnek, de nem lehetek morcos a nap huszonhét órájában, mert elijesztenék vele mindenkit, azt meg nem akarom.
Zigi képességeiről nem sokat tudok, persze azon kívül, hogy valamit biztosan tud, különben nem irtott volna ki annyi shinigamit szökés néven. Akkor még csak a 10. osztag hadnagya voltam, bár azt tudtam jól, hogy a taichou nagyon közeli barátja volt neki annak idején. Meg azt is tudtam, hogy Siraseru fukutaichou, vagyis már csak ex, szóval, hogy ők ketten nem ápoltak valami jó viszonyt, legalábbis elég egyértelműen célzott erre a dologra, amikor találkoztam és beszédbe elegyedtem vele, annak idején, a 6. osztag frissen kinevezett tisztjeként.
Szóval ott tartottam, hogy a semmiből, vagyis kőből és homokból egy kupola-szerű védőfal képződik Zigi körül. Egyértelműen a védelem a célja, ahogyan az is, hogy kardjának képessége köze kell, hogy legyen ehhez az elemhez. Hatásos védekező technika, véleményem szerint akár egy gyengébb cero-t is könnyedén megállíthat úgy, hogy a rejtekében lévő Ziginek bármiféle bántódása esne. Ütésem azonban nem tudom és nem is akarom lefékezni. A lendületes, kidouval felerősített ikkotsu nem kevés energiát igényelve, ámde mégis halvány rést szakít a falon, hogy ezután törmelékek sokasága árassza el a levegőt. Az engem eltakaró technikát megszüntetem, s szabaddá váló kezemmel arcomat takarom, hiszen a szerteszét repülő, aprónak egyáltalán nem nevezhető kődarabok egyáltalán nem tennének jót a kis buksimnak. Valószínűleg belülről történhetett valami robbanás vagy hasonló, hisz ütésemtől éppen az ellenkező irányba kéne röpködnie a sok törmeléknek. Önkéntelenül behunyom szemeim, még ha ezzel egy hatalmas hibát is követek el, hiszen testem viszonylag hosszú időre szinte teljesen szabad támadófelületet biztosít. Tisztában vagyok vele, még mindig nem vagyok elég jó, s magamtól is felismerem ezt az eget rengető hibát, amit elkövettem, ám jelenleg semmi sem jut eszembe, amivel esetleg segíthetnék a helyzeten. Nem beszélve arról, hogy apróbb homokszemcsék a résnyire kinyitott szemeimbe is belekerültek, amikor csupán azt akartam meglesni – sajnos túl korán - , hogy Yuuzus vajon hol van pontosan és hogyan készül támadni. A másolataimnak is vége, ám nincs miért siratnom a két hasonmásomat, annál kevesebb energiát pazarlok el feleslegesen.
- Nem veszem be, hogy amnéziás vagy! Bevallom, néha nem vagyok épelméjű, de annyira hülye azért nem vagyok… Megmondalak Chiyo-channak. >.> – durciskodok, miközben kétségbeesetten legyezem magam körül a levegőt. Szemeim a belekerült szemcséktől pirossá váltak, s az egészet a leginkább a hagymaszeletelés kellemetlenségéhez tudnám hasonlítani. Utálom ezt az érzést, nyafogni akarok, és most már biztosan be fogom köpni, amiért gonoszkodik meg minden. T-T
A probléma tovább fokozódik, amikor ezek az undok kavicsok s homok tovább keringenek a levegőben, szemeim azonban még mindig képtelen vagyok rendesen kinyitni ahhoz, hogy rendesen lássam őket. Egy nagyobb törmelékdarab érkezésére csak többi érzékem figyelmeztet, amit egy kuukanten’i-vel mozdítok el kétségbeesetten. Bőröm hamarosa több helyen is felhasítja a homok, kisebb-nagyobb barázdákat létrehozva abban, s égető, csípős fájdalommal gazdagítva tovább. Már csak ezért se merem szabadon hagyni arcomat, hiszen szégyen lenne, ha pont azt csúfítanák efféle hegek. Egyenruhám és haorim is alaposan megtépázza ez a számomra ezelőtt nem tapasztalt képesség, melyet egyedül kardja egyedi technikájának tudhatom be, más magyarázatot nem igazán tudok a dologra kitalálni. A baj csak ott van, hogy pillanatnyilag legfeljebb egy kidouval tudnám megvédeni magam… Vagy ha ellenfelem ismét az őrületbe kergetem, mármint szó szerint, a zanpakutommal. Azonban a fejébe még egyszer kockázatos lenne a bejutás, hiszen egyszer már sikerült kitörnie, és van egy olyan érzésem, hogy másodjára már nem hagyna egérutat, a másik pedig, ami a játszóteres alkalommal kicsit kidöntötte… hát, ahhoz meg kéne, hogy sebezzem, csak az úgy tűnik, lehetetlen. :/ Kétségbeesetten mormogom el a Hadou 21: Kakeru Pjouma szavakat, míg úgy tűnhet, csak tehetetlenül próbálom védeni maradék szabad bőrfelületem. Ugyan csak minimális vérveszteséget szenvedtem el, a fájdalom annál inkább kezd őrjítő lenni. S bár volna egy technikám, amivel megszüntethetném azt, sajnos nem feltétlenül belátható annak következménye… Ugyebár, a farkába harapó kígyó esete.
Talán gyorsaságomban bízhatok… Lábaim már remegni is kezdenek, ezzel jelezvén, hogy kicsit rosszul viselem ezt az idegesítő fájdalmat. A levegőben viszont nincs szükségem rá. Nem beszélve arról, hogy az előbb elmondott kidou ha másra nem is, de figyelemelterelésre tökéletes lehet, s pillanatokon belül meg kell, hogy jelenjen Yuuzus háta mögött. Amíg ő azzal foglalkozik – feltételezem, nem szeretne egy macska miatt sérülést elszenvedni - , én megelégelvén a „pikkelyek” által számomra okozott sérüléseket – tenran-nal egy forgószelet idézek meg megpróbálva elmosni a zavaró törmelékeket, s bízva abban, az általam kreált szél bír akkora erővel, mint Zigi kardjának eme képessége. Amennyiben sikerül megfékeznem őket, eleget teszek Yuuzus kívánságának; kardommal ismét kezemben shunpozok oda abban a reményben, hogy talán sikerült koncentrációját megtörnöm a pumával. Chihou nevű képességem hatásaival egyszer már találkozott… Kérdés, vajon képes vagyok-e bőrén apró nyílást létrehozni a pengém körül színesen izzó méreg számára.

Ugyan nem mondja ki, ám így is érezhető, valójában nem tart elég méltónak arra, hogy egyáltalán szóba állhassak vele. Elhiszem én, hogy a nagyságos úrfit nem egy haorival kell lenyűgöznöm, s nem várom el, boruljon térdre előttem… Viszont hajlandó vagyok elnézni Neki is, mint annyi személynek ama nem éppen bíztató, metakommunikáció által leszűrt gondolatokat, melyeket irányomban szánt. A hangsúlya, a magatartása, s a csöpögő arrogancia… Bár nincs benne semmi meglepő. A hatalommal együtt jár az is, hogy fokozatosan elveszted emberi mivoltodat. Körülbelül úgy, ahogyan a magzat is elszakad anyjától. Ha nem küzdesz érte, elfelejted a biztonságot nyújtó meleget. Valóban ér ennyit a hatalom? Tényleg megéri feláldozni mindent, saját boldogságod, emberiséged? Elvetni mindent, ami igazán azzá tett, aki vagy… Én átéltem ezt, s mégis, életem legjobb szakasza kezdődött azáltal, hogy visszaszereztem mindazt, ami emberré tett. Persze, a lidércek mások… Többségük csak szerencsétlenül járt lelkek tömkelege, s kevés köztük az igazi bűnös, akik rászolgáltak a szenvedésre. Kiragadták szívüket, s ezáltal szenvedésre s örök éhségre lettek kárhoztatva. Csak őrültek, kik nem tudják kordában tartani elméjükben forrongó, sötét gondolataikat. Csak szegények, s végtelenül megvetendő, szerencsétlen lények. Azonban mi, shinigamik mások vagyunk, nekünk épnek kell maradnunk, s nem volna szabad feladni azt, ami megkülönböztet minket a hollowktól. Mégis előfordul, szégyen! Nem állítom azt, hippikként kéne összeborulnunk s táncolnunk a napfényben, ám kell valami, amit nem engedünk elenyészni önmagunkból, valami, ami a lidércek felé emel minket. Sajnálatos, hogy erről annyi shinigami megfeledkezik.
Ízlés kérdése, ki milyen képességeket tart előrébbvalónak. Részemről az illúziók tökéletesek, hiszen ha az elmét sikerül megtörnöm, utána máris könnyebb a testet magát is eltiporni. Eszményi kiegészítője az én harcstílusomnak, hisz ezzel igazán képes vagyok megzavarni ellenfelem anélkül, hogy esélyt adnék neki a menekülésre. Bár Yuuzus esetében az a bizonyos léc sajnos túl magasan van, hiszen könnyedén kitört első illúziómból, igaz, annál szándékosan egyértelművé tettem, hogy a képek, amiket lát, egyáltalán nem igaziak. Csak felesleges időhúzás lett volna tovább manipulálni a valóságot. Vagyis, egészen pontosan azt, ami Zigi fejében zajlik, ugyanis csak az ő érzékeire hat ki az a technikám. Attól, mert azt akarom, hogy lásson meg egy repülő zebrát az égen, a valóságban az sajnos nem terem oda. Kár. :/
Sikerélményem remélem, tartós marad, hisz az alkalmazott technikával képes vagyok akár teljesen széttörni elméjét. Ha pedig ez megvan, akkor csak egy védtelen test marad. Erős ugyan, ám ha az agy nem tud neki parancsolni, akkor lényegtelen, mekkora hatalomra tett szert. Csak egy tartály marad, víz nélkül. A kardomra ülepedő vért egy ügyes mozdulattal eltávolítom róla, majd néhány lépést hátrálok, hogy az eredményt láthassam.
- Tudtam, hogy hazudsz! – vágom rá egyből. Teljesen egyértelmű volt, nem tudom, hogy képzelte, hogy pont engem fog majd becsapni ilyen hazugságokkal. Ha ennyire akarja, kérdezze meg tőlük ő maga! Bár Masa-chan és Katsu-chan nem nagyon említik meg nekem az apjukat, meg úgy egyáltalán sose beszélnek róla, bár végül is abszolút nem rám tartozik a dolog.
További mondandóm azonban képtelen vagyok szavak képében materializálni, sőt, egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, amikor megpillantom a lélekszemcsékből apránként létrejövő maszkot. Még csak egyszer volt dolgom vaizarddal, sőt, Naraku szökése előtt fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán létezhetnek ilyen lények. Ami pedig a 46-ok tanácsát és a megfelelő informáltatást jelenti, szeretnek megtartani maguknak titoknak ezt-azt, azonban nem az én feladatom kétségbe vonni őket, biztosan van, aki megteszi ezt helyettem is.
Pupilláim kitágulnak, ahogyan a cero felém közelít. Egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, nem tudom túltenni magam ezen a sokkhatáson. Az energiasugár az egyik mögöttem lévő épületet, vagyis annak tartóoszlopait célozza be, bár ezt ekkor, ebben a pillanatban még nem fogom fel, hiszen sajnos nem nőttek a tarkómra plusz szemek, hogy tudjam, mi is lehet pontosan mögöttem. Az épület pedig zuhan és zuhan, s csupán a neszre kapom fel időben a fejem. Elshunpozni már késő, így egy Bakudou 32: Toge mizu tate-vel keresek menedéket, miután a földre ereszkedtem. A talajból egyből kiválasztódik a víz, s egy biztos védőburkot képez felettem. Egy ceronak ugyan nem áll ellen, azonban arra megfelelő, hogy a leomló épület elől védjen. Kis időm arra is van, hogy újra összeszedjem magam. A jövőben nem engedhetem, hogy efféle váratlan helyzetek teljesen paralizáljanak.
Azt viszont nem várhatom meg, hogy a környezet lecsituljon; a kidout feloldva, shunpoval kerülgetem a törmeléket, majd villámgyorsan a még mindig a levegőben álló vaizardhoz közeledek. Vaizard… Ez mindent megváltoztat. Tisztában vagyok vele, hogy körözött bűnöző, ám erősítés nélkül még nekem sincs esélyem ellene… Talán még a pecsét feloldása nélkül sem. Azonban hosszú távra csak nyerhetek vele… Nyerhetek, információt mindenképp. Mindezt az osztag dicsőségéért. Eléshunpozva bal lábam kitámasztom, miközben jobbommal egy lépéssel közelebb kerülök, s törzsemet elfordítom; ezt a lendületet kihasználva próbálom meg kardom markolatával megcélozni maszkját.
- Ti vaizardok mennyire tartjátok a kapcsolatot? Találkoztál a közelmúltban úgy egészen véletlenül egy másikkal? Egy volt kapitánnyal esetleg? – kérdezek rá, bármiféle finomkodás nélkül. Sajnos ez nem az a pillanat, amikor szépen lassan adagolhatom a megfelelő s tapintatos kérdéseket. Most nincs időm manipulálni. Hangomból is eltűnik minden gyerekesség; sokan hiszik azt, hogy én mindig az a mosolygós, hibbant, de alapjába véve szerethető Vera vagyok, akit ismernek. Valójában viszont csak egy kreált persona… Bár szempont kérdése. Lehet, hogy inkább én vagyok mesterséges. Mindegy, végül is nem érdekes.

Szégyen vagy sem, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy méltónak cseppet sem tekinthető elődömet olyan sorsra kárhoztassam, amit valóban megérdemel. Nem csak a Gotei 13 ellen fordult tettével, hanem saját beosztottjai ellen. Olyan emberek ellen, akik bíztak benne. Vajon mit érezhettek a 8. osztag tisztjei, amikor tudatosult bennük, hogy a személy, aki eddig kitartott velük jóban-rosszban, s aki példát mutatott, nincs többé, és nem kívánatos személyként van kezelve? Már csak ezért is tartom érdekesnek Kojiro-san osztagba kerülését; oké, tény, hogy egy érzelmi analfabétát kaptam meg tisztemként személyében, ami nem feltétlenül hátrány, ha az Onmitsukidou feladatkörét és mentalitását nézzük, azonban attól még valamiért érdekesnek találtam kikérdezni őt arról, hogy mit is érzett pontosan, amikor az előttem álló személy árulásáról kapott hírt. Mondjuk azt kétlem, hogy a részletekbe is beavatták volna, de ez így van jól. Természetesen a mi osztagunkból is csak azok tudnak a Narakuval történtek pontos kimeneteléről, akik elég magas rangban állnak hozzá. Meg persze a szemtanúk, bár az is igaz, hogy Kotomin kívül senki sem élte túl az osztagból az ott történteket. Ami pedig engem illet, akkor még csak felelősségeim elől bujkáló hadnagyként végeztem feladataimat a 10. osztag kötelékében. Azok a régi szép idők, amikor minden olyan egyszerűnek tűnt, s inkább fulladtam keserűségembe, s elzárkózva a valóságtól kerestem a kifogásokat. Vagyis tulajdonképpen még most is ugyanezt teszem. Formálódtam ugyan sokat, mégis mintha semmit se változtam volna. Csak bájos cukormáz s kétségbeesett bizonyítani akarás. Bár amíg munkám mögé bújok, addig úgy se tűnik fel senkinek önnön romlottságom. Úgyis csak arra kíváncsi mindenki, milyen eredményeket értem el.
Feladatom pedig jelen pillanatban fontosabb, mint életem. Nem akarom beismerni, hogy tulajdonképpen nekem most meg kéne halnom, hogy jó munkát végezzek. Azonban lányom sem hagyhatom hátra, hiszen fontos nekem, szüksége van rám, ahogy nekem is ő.
Persze, hogy veszélyesek… Láttam, mi történt Narakuval, ott voltam. Eszét vesztve tombolt s életeket nem sajnálva próbálta a lehető legnagyobb pusztítást okozni. Azonban még Mitsu taichouval együtt is kevesek voltunk ahhoz, hogy kivégezzük. Késő bánat, én igazán megtettem mindent, amit lehet.
- Nem Te fogod megmondani, hogy Én mit csináljak… Jelen pillanatban valaki Nálad fontosabb szerepel a feketelistám első oldalán. – lihegem megfáradtan, hisz ugyan csak minimális erőt fektettem bele a támadásokba és védekezésekbe, nem értem el velük azt a sikert, amire eredetileg számítottam. Elkényelmesedtem; kezdtem megszokni a nálam gyengébb ellenfeleket, a kihívásokat pedig sosem vettem szívesen. Lusta vagyok, bevallom… ám nem tartozom azon harcmániás őrültek közé, akik kihívatják magukat akár kapitányokkal is. Azt pedig mondanom se kell, hogy a Kai-al alakult edzéseim általában valami másba fulladnak bele.
A maszk pillanatok alatt regenerálódik, még mielőtt egyáltalán kipihenhetném az ütés által keletkezett fáradtságot. Hitetlenkedve pillantok a férfi kezében megjelenő cigarettára, megrökönyödésem le sem tudom tagadni. Én is dohányoztam laza pár évtizedet, azonban eszembe nem jutott volna egy harc kellős közepén rágyújtani. A sok mozgástól könnyen eloltódhat a cigaretta, valamint még csak szívni sem tudod rendesen azt, lévén azért az össze-vissza futkározástól igenis, kimerül az ember. Aztán majd csodálkozik, ha pillanatok alatt elfogy az a szál cigi, és gyújthat rá megint. :/ Szerintem ideje lenne neki is leszoknia róla, nem olyan nehéz feladat, csak egyszerűen nemet kell rá mondani és kész.
Kényelmes shunpo tempóját előttem néhány méterrel gyorsítja fel, így védekező felállásom gyakorlatilag szinte hasztalanná válik. Ugyan nem látok, de egyértelmű, hogy itt és most nem vagyok biztonságban. Ugyan shunpora kapcsolok én is, túl lassúnak bizonyulok ellenfelemhez képest, s kezeim is csak késve kapom fejemhez, így néhány méterrel arrébb repülve sikerül csak ismét talpra állni a levegőben. Lábaimat vízszintese tartom, hogy a gyárépület fala kitámaszthasson, ezáltal csökkentve a komoly sérülés esélyeit. A legnagyobb probléma azonban még mindig az, hogy fejem találta el, s így sikerült a legnagyobb hibát elkövetnem a harcban, amit csak lehet. Csak ösztönből tartom kezeimet keresztbe mellkasom s fejem előtt, hogy több komolyabb sérülést ne kapjak el, azonban az is lehet, hogy egy kisebb agyrázkódást sikerült elszenvednem. A rúgás helyén arcbőröm is felszakadt, s vékony patakban folyik alá a vér, valamint a foltokból ítélve szemem hamarosan fel fog dagadni.
- Nem tartozik a hatásköröm alá a probléma, nekem a magadfajtákkal kell számolnom. – takarom továbbra is testemen a sérülékeny, létfontosságú pontokat. Sarokba vagyok ugyan szorítva, mindebből viszont nem igazán fogok fel bármit is, a fejemet ért rúgásnak köszönhetően minden inkább egy zavaros, hullámzó képet ad magáról. Még az is csoda, hogy a kérdésre sikerült valami választ adnom. Meg aztán színjáték? Miféle színjáték? Sokkal érdekesebbek azok a harangokat kongató tigrisek.