*Miután Aizen-samánál megtette a jelentését a vereségéről, s némi elsősegélyben is részesült, Slarin azon nyomban a szobájába iszkolt. Csoda, hogy még él, s az is csoda, hogy Aizen-sama életben hagyta. Még a súlyosabb sebei is el lettek látva, de lehet, csak azért, hogy ne vérezze össze tovább a márványpadlót. Persze Aizen-sama ettől függetlenül nem volt valami boldog; arrancarunk tudja, hogy sürgősen ki kell engesztelnie őt valamivel. De az nem ma lesz. Most jobb, ha csak a gyógyulásra koncentrál.
Miután megírja a naplójába a lehető legrészletesebb beszámolót a harcról, amit elvesztett, unalmában elkezd firkálgatni az egyik üres lapra. Ez Watanabe Yuusukét ábrázolja, amint Slarin a resurrección formájában készül széttépni. Legalább előre tudja vizualizálni azt a pillanatot, amikor majd végre megbosszulhatja mindazt, amit Slarin ma elszenvedett. Ezzel együtt fogalmazódik meg benne egy történet; egy új világ, mely kísértetiesen hasonlít ahhoz a helyhez, amit az emberek úgy hívnak: Spanyolország.
A történet a fejében kezd kikerekedni; a főszereplőt Venganza-nak hívják, egy tipikus shounen-hős, fehérbe öltözve, hosszú, fehér hajjal és jó nagy mellekkel megáldva. És persze meg is születik a főgonosz, Yatanabe Wuusuke, aki a Rata, az ellenséges szervezet vezetője. S ahogy a fantáziálások átcsapnak poénokból igazi harcokká, megfogalmazódik Slarinban az ötlet: neki shounen mangát kell rajzolnia.
A naplójába gyorsan le is írja a legfontosabb jegyzeteit, aztán a ruhásszekrényéhez rohan. Biztosan van még nála elég papír ahhoz, hogy nekiálljon megrajzolni a legelső fejezetet. S a címe… A címe természetesen Obscurecimiento lesz…*

Megjegyzések:
- venganza: spanyol szó, jelentése: bosszú
- rata: spanyol szó, jelentése: patkány
- obscurecimiento: spanyol szó, jelentése elvileg: sötétítő

- ○ - Slarin és Ryuunosuke, avagy a kemény múlt összehoz - ○ -

Úgy tűnt, hogy Slarin kezdett egyre közelebb engedni magához, ami igazán meglepett, hiszen azt hittem, hogy nem kedvel. Valószínűleg a közös vereség lehet az oka, de az is lehet, hogy teljesen más miatt. Mondjuk azért érdekelt, de mégse kérdezhettem rá teljesen nyíltan, mindenki füle hallatára, ráadásul most épp a bosszúnkat tervezgettük. Megállapítottuk, hogy ketten valószínűleg le tudnánk győzni azt az átkozott shinigamit, ám ehhez előbb meg kell beszélni, hogy ki milyen technikáját látta. Felajánlotta, hogy elolvashatom naplója egyik bejegyzését, mely erről a harcról szól. Igaz, csak erről az egyről lett volna szó, én mégse voltam hajlandó elolvasni, hiszen nem szokásom gyönyörű nők naplóit olvasni. Sajnos úgy tűnt, hogy kicsit mérges lett a megjegyzésemtől, hiszen elég morc hangnemre váltott. Néhány percnyi gondolkozás után végre meg volt, hogy hol is beszélhetnénk tovább a bosszúnkról. Udvariasan felajánlottam, hogy akár nálam is, bár őszintén szólva sose szeretek vendégeket fogadni. Legtöbbször még Gint is elküldöm, ha épp olyan napon és olyan időben jön, amikor nem kéne… Végül arra a döntésre jutottunk, hogy a velem szemben ülő gyönyörű fekete amazon szobájában folytatjuk tovább beszélgetésünket. Felálltunk, majd elindultunk a szoba felé. Kicsit izgatott voltam, hiszen már érdekelt, hogy milyen is lehet Slarin szobája. Valószínűleg nem rózsaszín falai vannak, és nem plüssökkel van telepakolva… Sokkal inkább tudnék elképzelni egy sima, egyszerű szobát, mely nincs túlbonyolítva. Pár perc séta után, végül megérkeztünk. Illedelmesen előreengedtem Slarint, hiszen mégiscsak ő a nő, és ráadásul az ő szobájába készülünk éppen belépni. Miután társam után betettem lábam a szobába, azonnal sikerült arról megbizonyosodnom, hogy sikerült eltalálnom nagyjából, hogy milyen helyen is töltheti magányos estéit.
- Nahát! Látom te is szeretsz olvasni.
Léptem oda a könyvespolchoz, amin több könyv is sorakozott, majd szúrópróbaszerűen végig nézegettem, hogy milyen könyveket is rejt ez a polc. Úgy tűnt, hogy inkább filozofikus és ismeretterjesztő műveket olvas. Ki nem nézné belőle az arrancar… Minden esetre kellemes meglepetés volt, hiszen még azt sem gondoltam róla, hogy egyáltalán olvas könyveket. Igazán örültem, hogy nem csak én vagyok az egyetlen Hueco Mundoban, aki néha-néha elolvas egy-egy jó könyvet. Még néhány pillanatig a könyvek gerincén szereplő címeket és írók neveit olvasgattam, majd megfordultam, és szétnéztem a szobában. Az asztalon néhány papírdarab hevert, amik azonnal felkeltették a kíváncsiságom. Próbáltam úrrá lenni ezen a kíváncsiságon, de hát sose tudtam megállni, hogy ne támadjam le azt, ami érdekel… Ráadásul elég rendezetlenül hevertek az asztalon, ami kezdett kicsit irritálni, ám mindenképp próbáltam megállni, hogy ne álljak hozzá összepakolni őket. Talán Slarin sértésnek venné, ha egyszerűen csak elkezdenék pakolászni a szobájában. Eddig szerencsére még sikerült megállnom, hogy ne kezdjek pakolászni, de ki tudja, hogy még mi fog történni, amíg ebben a szobában vagyok…
- Öhm… Azt hiszem, hogy akkor hozzá is kezdhetnénk a shinigami technikáinak kibeszéléséhez.
Próbáltam elterelni a gondolatomat, és ezzel együtt megkezdeni a beszélgetést, amiért lényegében ellátogattam Slarin szobájába.

*Bevallom, nem szeretek másoknál vendégeskedni. Nem tudom, hogy ott mik a szabályok, s nem szeretek vendég lenni. Nem vagyok képes magam otthon érezni más szobájában nem beszélve arról, hogy ott a másik fél diktál. Lehet, túlságosan szeretek irányítani, de persze csak annyira, amennyire feltétlenül szükség van. Jobb, ha a dolgok mindig megfelelően folynak, s ha más nem veszi kézbe az irányítást, akkor majd én teszem. Sosem volt célom másokat dominálni, csupán a köz érdekét szolgálni. Azt hiszem, fellelhető a különbség a kettő között.
Valamiféle biztonságérzetet ad nekem az, hogy olyan helyen fogunk tovább keseregni a vereségünkön, amit én tökéletesen ismerek. Azért remélem, senki sem érti félre, hogy vendég jön hozzám; némelyik arrancarnak hihetetlen a rosszindulata. Igyekszem ezeket semlegesen kezelni, de néha egyszerűen nem tudom türtőztetni magam, s ilyenkor kijövök a sodromból. Ám ma csöndes napunk van, s senki se bámul meg azért, mert valakit beengedek a szobámba.
A szobám nem változott semmit, amióta elhagytam azt – a tegnapi rajzaim, vázlataim közül néhány az asztalon van, egy kicsit szétszórva, valamint néhány már tompa végű ceruza is ott hever. Első dolgom, miután beinvitálom vendégemet, hogy az egyik rajzot lefordítsam – azon a leendő képregényem főszereplőjét rajzoltam le, azonban ha nem muszáj, nem mutogatom.
Az ágyam mellett épp az Evolúciós orvostudomány című könyv félig elolvasott példánya fekszik; könyvjelzőként egy darab papír szolgál jelezve, hogy éppen hol tartok benne. Általában nem nézik ki belőlem, hogy ilyeneket olvasok, de még azt se, hogy egyáltalán tudok olvasni. A legtöbben azt hiszik, valami hülye, agyatlan és felvágós kis csitri vagyok, aki beleköt mindenbe, ha nem tetszik valami. Meg se fordul a fejükben, hogy több eszem van annál, amit ők elképzelnek. Néha komolyan dühítő, hogy bekategorizálnak egy fajta arrancarnak. Senki se veszi a fáradtságot, hogy megismerje a másikat.
Miközben úgy fordítom le a papírt, hogy ne látszódjon le a rajz, hallom is a privaron beszélgetéskezdeményezését. Érdekes, hogy legelőször a könyvespolcot veszi szemügyre, bár én csak azt nézem ki belőle, hogy kalandregényeket, esetlen verseket, novellákat olvas. Már látom is a szemem előtt, amint az ágyán hever, s valami verses kötettel a kezében tömi magát édességekkel. Bár ne ítéljünk elsőre. Mindenki okozhat meglepetéseket, s Slagi ezt már azzal megtette, hogy képes volt a komolyabb oldalát megmutatni.*
- Aha. - *válaszolok vállvonogatva, miközben a köpenyemet leveszem, s az egyik székre terítem. Nem is tudom, minek hordom ebben a forróságban… Még a végén kitalálják, hogy valami divatmajom vagyok, és csak azért hordom, mert jól néz ki. Nem mintha lenne különösebb oka annak, hogy viselem azt.*
- Ha érdekel valamelyik, szívesen kölcsön adom. Érdekel a világ, mindig van valami új, amit tanulhatok, de úgy se nézi ki belőlem senki. - *osontam közben az egyik szekrényhez, hogy két poharat keressek. Nem éppen pezsgős poharak, inkább egyszerűek, de a célnak megfelelnek. Már csak azt a pezsgőt kell megtalálnom… Biztos vagyok abban, hogy ugyanebbe a szekrénybe raktam azt is.*
- Ja, közben foglalj helyet. - *fordulok meg a keresgélés közben egy pillanatra. Ekkorra úgy tűnik, hogy Slagi befejezte az Európai képzőművészet, valamint az A cinikus filozófia című könyvek megvizsgálását, s már az asztalnál áll, s a papírlapokat méregeti. Lehetett volna annyi eszem, hogy félreteszem őket az útból, miközben ő a könyvespolcot vette szemügyre. De most már mindegy; csak nem olyan tapló, hogy felfordítsa őket. Nem úgy ismertem meg, mint aki engedély nélkül hozzáérne mások holmijához. Vagy ha mégis, akkor lesz okom kiabálni egy jót.
Végül sikerül megtalálnom a pezsgőt, ráadásul úgy tartom a két poharat a kezemben, hogy még a pezsgőt is magamhoz tudom szorítani. Kicsit kényelmetlen, igaz, de lusta vagyok még egyszer fordulni. (: Először a pezsgőt rakom le az asztalra, óvatosan egyensúlyozok eközben a poharakkal, amik hamarosan szintén hangosan koppannak az asztal lapján. Utána a pezsgőt ismét kézbe veszem, s már rutinszerűen bontom fel azt, s töltök a két pohárba. Valami spanyol vörös pezsgő – az ismereteim ilyen téren hiányosak, mert unalmasnak tartottam a borászati enciklopédiát. Végül is tökmindegy, de finom, és alkohol. Egyedül nem szoktam inni, szóval Slagi itt léte egy indok is arra, hogy végre felbonthassam ezt az üveget.
Végül leülök arra a székre, amire nemrég még a köpenyemet terítettem, s megfogom az egyik poharat. A naplót előveszem a zsebemből, s lapozgatni kezdem a megfelelő részhez. Bólintok egyet a vendégem mondatára, szememmel újra átfutom a napló oldalát, hogy kiszűrjem belőle a lényeget. Most se sikerül rezzenéstelen arccal végigolvasnom; egy idióta szokásom, hogy a homlokomat ráncolgatom, amikor nagyon odafigyelek valamire, amire épp olvasok. Innen lehet tudni, hogy mennyire köt le az olvasmány – vagy hogy éppen szimulálok-e.*
- A bankai képességét nem láttam, ám a shikai-ját bevetette. - *kezdem el az összefoglalót.*
- Az a felmosórongy fejű shinigami valami furcsa ködöt csinált, amin nem voltam képes átlátni. Ráadásul hideg is volt… - *rezzenek össze, s még libabőröz is leszek a gondolattól.*
- Utálom a hideget, ami nem meglepő, hiszen félig hüllő vagyok. - *próbálom elpoénkodni, bár csak egy keserű mosolyra futja. Lehet, inkább grimasznak tűnik. Nem is érdekel.*
- Azok alapján, amit Aizen-sama mesélt, ez egy jég alapú zanpakuto lehet. - *vonom le az egyértelmű következtetést. Mintha olyan nehéz lett volna kitalálni. Azonban sajnos már el mertem képzelni, milyen lehet a bankai-ja. Nincs kedvem még egyszer jégszoborrá változni. Gyűlölöm a hideget.*
- És gondolom, neked is szórakozott a klónjával… Sosem fogom elfelejteni, amikor a saját csapdámban fetrengtem jéggé fagyva, tehetetlenül. - *elevenítem fel azt a pillanatot. Már csak ezért a megalázásért is bosszút akarok állni. Iszok egy kortyot a pezsgőből, hiszen már nagyon csábít a világos vörös ital a pohárból.*

Úgy tűnt, hogy Slarin is szeret olvasni, hiszen rengeteg könyve volt a polcán sorba rakva. Amikor rákérdeztem, s ő helyeslően válaszolt, örültem, hogy sejtésem teljesen beigazolódott. Végre nem csak én bújom folyamatosan a könyveket. Már nem csak én vagyok könyvmoly. Azonban kicsit meglepődtem ezen, hiszen nem gondoltam volna róla, hogy szokott olvasni. Mondjuk a látszat néha csal, mint ahogy azt már tapasztaltam néhányszor.
Miután befejeztem a könyvnézegetést, az asztalhoz sétáltam, amin volt néhány lefordított papírlappal. Valószínűleg okkal voltak lefordítva, talán azért, hogy ne tudjam meg, mi is van rajtuk. Miután Slarin hellyel kínált, leültem, s továbbra is rendületlenül néztem a papírokat. A kíváncsiság egyre jobban fúrta az oldalam, azonban egyrészt nem mertem, másrészt pedig udvariatlanságnak tartottam volna, ha csak úgy megfordítgatom őket. Talán az a gyönyörű, sötét hajú nő, akinek épp a szobájában tartózkodom, nem nézte volna. Azt se csodáltam volna, ha ki tette volna a szűrömet, és még mellé kétszer háromszor belém rúg. Az a plusz néhány törött borda már igazán nem számítana...
Már néhány perce már ülhettem, amikor Slarin két pohárral, és egy üveggel jelent meg ismét. Nagyot néztem, amikor megláttam az üvegen szereplő címkét, melyen a „Pezsgő” szó szerepelt. Arcom széles mosolyra húzódott, s már arra gondoltam, hogy jó úton haladok, ha szeretném meghódítani ezt a szépséget. Nem sok embert hívhatott a szobájába, bár igaz, hogy csak a bosszút jöttünk megbeszélni.
- Sajnos én sem láttam a bankaiát, és csak a shikaiig jutottam.
Mondtam kicsit bánatosan. Lényegében ezzel nem sokra jutottunk, hiszen a shinigami még mindig tud nekünk meglepetést okozni a bankaiával, ráadásul valószínűleg nem csak ennyi dolgot ismer.
- Megértelek... Én se kedvelem a hideget, ráadásul a gyorsaságom folyamatosan csökken, ha épp ressurectiont használom...
Mondtam én is, csak hogy megmutassam együtt érző tehetségem. Látszott rajta, hogy ő is megsínylette az egészet.
A megállapításon, miszerint Yuusuke zanpakutoja jég alapú helyeslő választ adtam, ami csak még biztosabb lett, miután Slarin elárulta, hogy Aizen-sama is így mondta el.
- Igen, a klónnal nálam is próbált valamit csinálni, ám sikerült megsemmisítenem.
Mondtam büszkén, ám vigyáztam, nehogy olyan hangnemet üssek meg, ami már sérti Slarint. Mondjuk egyszerű dolgom volt, hiszen a klónja semmivel se volt védve, ráadásul jóval gyengébb volt, mint az eredeti... Idő közben néha-néha belekortyoltam a vörös színű pezsgőbe, s úgy próbáltam néhány részletre visszaemlékezni.
- Viszont nem csak a klónjával és a zanpakutojával kell vigyázni. Ha jól vettem észre, eléggé szereti ellenfeleit az őrületbe kergetni megjegyzéseivel. Legalábbis engem próbált vele felhúzni, de nem sokra ment vele...
Mondtam, s kiittam a pohár tartalmát. Valamiért úgy éreztem, hogy Slarinnak sikerült ebbe a csapdába beleesnie, és elvesztette a fejét, ha nála is használta ezt a kis apró trükköt. Mondjuk nekem már a nyugodtságommal, és vigyorgási kényszeremmel sikerül kihoznom az embereket a sodrukból. Az embereket néha sokkal jobban idegesíti, ha látják, hogy ellenfelük halálosan nyugodt, s jókedvű, mikor már ők teljesen ki vannak bukva idegileg. Na igen... hatásosabb barátságosan vigyorogva beszólogatni...
- A támadását kicsit furcsának találtam... Azt a klónosat...
Kezdtem bele ismét a mondókámba.
- Igazából semmi ésszerűséget nem láttam benne, hiszen először megidézett egy klónt, majd miután végeztem a klónnal, megidézte a ködöt. Igazából pont fordítva lett volna igazán hatásos...
Kezdtem bele a kielemzésébe. Cseppet se lepődtem volna meg, ha Slarinnál is így kombinálta volna a támadásait, hiszen nem néztem ki belőle valami sok észt, főleg mert shinigami... Köztudott, hogy a shinigamiknak borsó méretű agyuk van... Na, de ez nem is ide tartozik. Lényeg a lényeg, hogy mindenképp találnunk kell egy módot, hogy végezhessünk a shinigamival.

*A nagy tárgyalás végül elkezdődik; már az első korty pezsgő elég ahhoz, hogy tudjam, már tényleg szükségem van egy kis lazításra. Napok óta a kis féreg miatt emésztem magam, és a legtöbb arrancar is kezd az idegeimre menni az örökös viselkedési problémáikkal. Ha tudják valakiről, hogy valaha gyengeséget mutatott, akkor céltáblának kiáltják ki, és mással se tudnak foglalkozni, mintsem az orrod alá dörgöljék azt, hogy veszítettél. Emiatt gyakran undorodok magamtól és a fajtámtól. Azt hittem, arrancarként már kinőttük azt a korszakot, amit az emberek tinédzser időszaknak hívnak. Utálom, hogy sokan nem képesek felfogni, hogy semmi kedvem őket hallgatni. Elhiszem, hogy ők jobbak és erősebbek, ám nem biztos, hogy nekik is lett volna bármi esélyük a kapitány ellen.
Az viszont meglep, hogy most cseppet sem érzem magam olyan kényelmetlenül a privaron mellett. Eddig kifejezetten utáltam, amikor vigyorgott; hiszen milyen dolog az, hogy valaki egy ekkora mosollyal a képén jelenti be, hogy ő egy privaron espada? Viszont most eszembe jut, hogy a zavarodottság is képes mosolyt csalni az ember arcára. Igaz, ez általában az önbizalom hiányos egyedeknél szokott megtörténni, szerintem meg abból Slaginak van bőven. Hiszen akkor nem hajtott volna rá Cephre. Hehe. Most így visszagondolva már egészen mókásnak tűnik a helyzet. Azt hiszem, sokáig élvezni fogom ennek felemlegetését. Hiszen lehet, hogy az alakuló kapcsolatunk Slagival nem fog a harc után vége szakadni. Talán még barátok is lehetünk. Ki tudja?
Bólintok egyet Slagi mondatára, bár meglep, hogy ő se jutott el a bankai formáig. Azt hittem, hogy ha már valaha espada volt, akkor nagyobb kihívást jelent egy shinigami számára, de nem. Tudom, semmi közöm ahhoz, hogy miért lett belőle privaron meg minden, de azt hiszem, köze lehet az erőhöz… hiszen én is tudom, hogy milyen Aizen-sama. Ha valaki nem elég erős, akkor egyszerűen leváltja. Mintha ő lenne a természetes szelekció. S a másik oldalt megtekintve – egy privaronnak esélye sincs bizonyítani.
Azonban mielőtt még érzelegést és együttérzést várnátok, én nem vagyok az a típus, aki majd ömlengeni fog, mert jaj szegény. Még szerencse, hogy figyelmeztetem magam, hogy arrancar vagyok. Igen, vannak érzelmeim, és fontosak számomra, ám ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül gyengédnek is kell lennem. Lehet, talán fiúsabb a külsőm, és nem hordok rózsaszín csatokat, na meg a kivágott felsőket és a miniszoknyát is kerülöm. Nem olyan nőies a mozgásom, csak mert nem rángatom a csípőm, mint egy idióta, és nem vagyok hajlandó az arcomat mindenféle krémekkel meg sminkekkel kenegetni, de ez nem jelenti azt, hogy érzelemből kevesebb jutott nekem. S igyekszek ezeket reálisan látni, nem pedig ideálisan. Jó, néha tényleg utálom a saját fajtámat, legalábbis egyes viselkedési szokásokat, de más részről mégis szeretnék hű maradni igaz valómhoz. Arrancarként a fő célom, hogy erősebb legyek. Slarinként pedig, hogy a saját lelki világom kiegyensúlyozott legyen. Lehet, talán furcsának tűnik az, hogy kettéválasztom a kettőt – azonban nekem a legfőbb célom mégis az, hogy megtudjam, ki is vagyok én valójában. A hollow s a személyiségem két külön dolog; az egyiket csak harcokban mutatom, a másikat pedig a naplómban s a rajzaimban őrzöm. S persze, ha valaha találok valakit, akiben meglátom az értelem szikráját, talán megosztom vele.
Megerősítést kaptam gyakorlatilag mindenre, amit mondtam előtte. A hideg ezek szerint nem csak nekem okoz problémát; na persze a mocsaram uralta a hőmérsékletet, azért az a lehűlt levegő mégis kellemetlen volt. S én botor módon inkább az indák kényelméből akartam megnyerni a csatát… bár ha nem teszem meg, akkor valószínűleg már nem élnék.
Amikor Slagi bejelenti, hogy legalább a klónját sikerült megsemmisíteni, gyakorlatilag elismeréssel tekintek rá. Nekem nem sikerült; eleve azt se fogtam fel sokáig, hogy az egy klón, bár tudtam, éreztem, hogy van ott még valami. Ám a finálé előtt nem láttam, csupán a növényeimmel kommunikálva kaptam meg a híreket és a tartózkodási helyét. Ők pedig nem úgy éreznek, ahogy mi, arrancarok. Nem látnak, csupán a tapintást s az energiaáramlatot követik. Sokkal kifinomultabb módszereik vannak a látásra – s ha a resurrecciónomat használom, én is képes vagyok őket érezni s mindezt az élményt megtapasztalni, megérteni.*
- Nekem már a klónja erős volt. Igaz, sokáig nem tudtam, hogy micsoda az, ami még ott mászkált. - *vonom meg a vállam, s nyúlok az üvegért, hogy később töltsek még egy-egy teli pohárral mindkettőnknek. Nem vagyok az a típus, aki órákat ücsörög a pohara felett. Nem vagyok alkoholista, nem erről van szó, de ilyen esetekben kifejezetten jól esik a pezsgő vagy a bor.
Aztán a privaron megemlít valamit, ami nekem igazából fel se tűnt. Még arról is megfeledkeztem egy pillanatra, hogy Slagi letette a poharát, és tölthetem az újabb adag pezsgőt, úgyhogy pár pillanatra csak bambán pislogok, mintha valami szobor lennék, az üveget a pohár felé tartva.
Végül észhez térek, s gyorsan töltök a vendégemnek, hogy aztán az én poharam következzen, majd a pezsgős üveg hangosan koppan az asztalon.*
- Jól van na, ilyen a természetem… talán tényleg kicsit túlreagáltam a megjegyzéseit, de akkor sem szeretem, ha úgy viselkednek velem. - *pirulok bele, ám nem vagyok hajlandó a tekintetem levenni a privaronról. Lehet, csak az alkohol hatása, de most kifejezetten jól esett bámulni az arcát. Talán fél perc is ezzel telik el, s nem is tudatosul bennem semmi gondolat; hirtelen megfeledkezek arról, hogy én most fontos taktikai megbeszélésen vagyok.
A fél perc nem gondolkozás után térek észhez, amikor Slagi már a klónról meg a ködről magyaráz. A minimális alkohol tehet arról, hogy kicsit elbambultam, s vissza kell hívnom a szavakat, amiket a társam mondott, ám sikerül összeraknom a képet. Még a poharamból is elfelejtek inni, mire ráeszmélek, hogy miről is van szó.*
- A ködöt előbb idézte meg, amikor velem harcolt. - *válaszolok, talán kicsit hevesebben is, mint szerettem volna.*
- Kénytelen volt mondjuk, mert azt hitte, ezzel becsaphat. A resurrecciónommal viszont velejár, hogy pontosan tudom, ki mikor és hol mászkál éppen, és azt is, hányan vannak. - *kortyolok bele a pezsgőbe, hogy ezzel kicsit lenyugtassam magam. Hiába ettem nemrég, érzem, hogy most egy üveg pezsgő bőven elég lesz ahhoz, hogy teljesen ellazuljak. Az enyhe szédelgés még rám is tört, ám nem hiszem, hogy vannak látható jelei. Legalábbis remélem, hogy a privaron nem veszi észre rajtam az alkohol hatását.*
- Szerintem ha nincs rákényszerülve, engem sem „tisztelt” volna meg azzal a hideggel. - *borzadok össze, s még libabőrös is leszek a gondolattal. Sokkal jobb itt, Hueco Mundoban, ahol legalább meleg van.*
- Na meg egyfolytában becsapott a kidou-ival. Kicsit idegesítő volt, hogy nem tudtam, a kardcsapásra vagy a kidoura figyeljek. - *folytatom a taktikai elemzést, már sokkal lazább hangnemben, mint pár perccel ezelőtt. Aztán meg is feledkezek arról, hogy azért fordítottam le azokat a papírlapokat, hogy Zilbi ne lássa őket. Végül is tökmindegy, ezek csak rajzok… Magyarázás közben legalább tovább tudok gondolkozni arról, hogy mi is legyen a képregényem fő cselekménye. Kedvtelve lapozgatom a kezemben a papírokat; jelenleg nem érdekel, ha más is meglátja, hisz nincs mit titkolnom mások elől.*
- Arra vagyok kíváncsi, vajon tényleg elegek leszünk-e ketten, hogy legyőzzük. - *folytatom a beálló csendben, majd megunva a lapozgatást, ismét leteszem a papírokat az asztalra, talán kicsit rendezetlenebbül, mint előbb volt. Nem szoktam ilyen apróságokkal foglalkozni.
Ezután kiiszom a második pohár tartalmát, s az újabbat készülök tölteni. Ám még mielőtt megtenném, egy hatalmas vigyort meresztek meg a szépfiúra. Most valahogy nem bírom megállni. Tényleg.*
- Mellesleg… Sokkal értelmesebb vagy, mint feltételeztem rólad. Egész jó társaság vagy. - *mondom, s söpröm félre azt az idegesítő tincset, ami a szemembe lóg, hogy ezután tölthessek egy újabb pohárral. Attól félek, hamar el fog fogyni ez az ital.*

Végre megkezdődött a megbeszélés. Érdekes dolgok derültek ki, köztük az is, hogy nem sokkal vagyok erősebb Slarinnál. Ez talán kicsit bántott is, elvégre nekem jóval erősebbnek kéne lennem, ha már egyszer espada voltam… Egyszerűen zavart, hogy nem voltam képes tovább jutni, mint ő. Még csak a shinigami bankaiát se láttam… Furdalt a lelkiismeret, és szinte másodpercenként éreztem, hogy összeszorul a szívem, ahogy rágondolok. Utáltam ezt az egészet, és tudtam, hogy erősebbé kell válnom ahhoz, hogy Aizen-sama visszafogadhasson kegyeibe, na meg ahhoz is, hogy végre legyőzhessem azt a mocskot, aki ezt tette velem, és az én gyönyörűséges Slarin-chanommal. Még csak elképzelni is rossz volt, hogy ezen a csodás bőrön akár csak egy vágás is éktelenkedett. Egyszerűen képtelen voltam…
Kezdtem egyre inkább rájönni, hogy a társaságomban lévő hölgy teljesen más, mint amilyennek mutatja magát. Hiszen ki hinné el, hogy könyveket olvas, művelődik, ha nem látná saját szemével hatalmas könyv gyűjteményét. Még én magam is elámultam könyvei láttán. Kellemeset csalódtam, s egyre inkább úgy tűnt, hogy szerencsés vagyok, amiért összefutottam vele. Igazán tetszik, hogy mindig tud valami újat mutatni, még a legváratlanabb pillanatokban is. Talán még lehet is kettőnk között valami… Kitudja… Már csak az a kérdés, hogy Slarin hogy vélekedik rólam, és hogy én milyen meglepetéseket tudtam számára okozni. Remélhetőleg jó benyomást tudtam rá tenni, és nem tart egy nyálas ficsúrnak, aki mindenkivel jópofizik.
A pohár ismét megtöltődött, miután szívem virágoskertje ismét pezsgőt öntött bele. A vörös pezsgő lágyan csordogált a poharakba, még egy vékony réteg hab is képződött a tetején. A buborékok vígan táncolva szálltak fel a pohár aljáról. Megnyugtató volt ezt nézegetni, s közben Slarin csodálatos hangját hallgattam. Kellemes volt ez így együtt… Slarin, s a pezsgő kitűnő párosítás volt… Kissé elbambulva hallgattam a lány hangját, ahogy ecsetelte a történteket. Kissé sajnálkozó tekintettel vettem tudomásul, hogy neki nem sikerült felismernie a klónt. Azonban valahol, mélyen boldog voltam, hogy legalább nekem ennyivel is tovább sikerült jutnom. Figyelmesen, szinte csillogó szemmel hallgattam, ahogy mesélte a történteket, ám azt furcsálltam, hogy a shinigami teljesen más kombinációban használta zanpakutoját és a klónját. Talán csak spontán jöttek ezek a támadások, de lehet, hogy már előre kitervelte az egészet, és nekünk csak bele kellett sétálni az előre megtervezett csapdába.
- Igen, én is így vélem. Köztudott tény, hogy a shinigamik szinte semmit se érnek, ha nem használják legalább a shikai szintet. Ha elvesztik a kardjukat, képtelenek bármit is tenni, főleg ha a mágiában se járatosak igazán.
Mondtam szinte azonnal. Mondjuk az is igaz, hogy mi se érünk többet, ha elhagyjuk a zanpakutonkat, hiszen lényegében abban van elzárva az erőnk egy része. Nem úgy, mint a shinigamiknak, akik a zanpakuto lélektől kérnek még erőt… Azok a nyavalyás shinigamik csak élősködni tudnak másokon.
- Szóval tud néhány kidout…
Jegyeztem meg, amikor meghallottam, hogy Slarint sikerült becsapnia a kidouival. Talán még se lenne elég egyszerűen csak elvenni a fegyverét… De csak nem lehet ennyire erős a zanpakutoja nélkül is…! Képtelenség lenne…! Igaz, sok dologgal találkoztam már, amiről azt hittem, hogy lehetetlen, és mégis megtörtént. Különös dolgok történnek a világban, melyek megmagyarázhatatlanok…
- Hm… Ez látod jó kérdés. Véleményem szerint ha ketten lennénk, akkor nagyjából egyformaerősek lennénk, ami ugyebár nem biztos, hogy elég ahhoz, hogy legyőzzük a shinigamit, és megbosszuljuk fájdalmas vereségünket.
Mondtam, majd belekortyoltam az előttem lévő pezsgőbe, s egy pillanatig mereven néztem előre. Ismét lepörgött előttem az a bizonyos nap, és a vereségem. Szörnyű volt visszagondolni rá… mindenképp ki akartam törölni emlékezetemből, de sehogy se sikerült. Ha épp csak egy kicsit is elbambultam, máris megjelent előttem ez a fájdalmas jelenet. Egy újabb korty pezsgő után hirtelen úgy éreztem, megfulladok. Köhögni kezdtem, hiszen sikerült félrenyelnem az italt. Hirtelen azt hittem, rosszul hallottam Slarin kijelentését, miszerint egész jó társaság vagyok. Egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy lehet kettőnk között valami, ami eleinte lehetetlenségnek tűnt.
- Nocsak… Te igazán a meglepetések embere vagy, Slarin-chan.
Mondtam, amint sikerült befejeznem a fulladozást
- Ezt a kijelentést igazán nem vártam, azonban örülök, hogy így vélekedsz személyemről. Boldoggá tesz az a tény, hogy jó társaságnak gondolsz. Mellesleg…
Haraptam el mondandómat, s enyhe pír futott át az arcomon. Ilyen is ritkán van, hiszen szinte naponta vallok szerelmet csodás hölgyeknek, akik nap, mint nap bearanyozzák életemet.
- Te is igazán jó társaság vagy...
Fejeztem be végül a félbehagyott mondatot, s egy lendülettel kiittam a maradék pezsgőmet.

*A megbeszélésünk jobban halad, mint gondoltam volna; bevallom, sose gondoltam volna, hogy valaha is úgy fogok tekinteni Ryuunosukéra, mint egy értelmes lényre. Mert hát, első találkozásunk úgy végződött, hogy kedvenc Nietzsche tanulmányommal kellett kezelnem a felgyülemlett haragom. Mert hát, nem szeretem, ha valaki megjegyzést tesz a naplómra. Igen, egy rongyos füzetbe szoktam írni, de nem akarom másokkal megosztani ezeket a gondolataimat.
A múltkori esettel ellentétben most nem érzem magam fenyegetve. Talán a pezsgő az oka, és nem kéne hagynom a védelmem ennyire eltűnni, de a gondolataim valahol itt meg is állnak. Most nem tudom rávenni magam, hogy a legfőbb védelmi vonalaim visszaépítsem. Az alkohol fokozatosan bontja a falat, na meg az a tényező, hogy kezdek megbízni Ryuunosukéban. Szükség is lesz rá, ha együtt fogunk harcolni, vagyis a siker érdekében amúgy is kénytelen leszek többet megmutatni valódi énemből, mint amennyit szerettem volna. De nem érzem azt, hogy vissza akarna élni vele. Hiszen abból semmi haszna nem származna. Meg azt hiszem, tudja rólam, hogy könnyen elvesztem a fejem, s ha valami meggondolatlant cselekedne, akkor megpróbálnám élve felfalni. Még ha erősebb nálam, akkor is. Mert ugyebár az még a pezsgőtől kissé elborult agyam előtt is egyértelmű, hogy közülünk ő az, aki erőfölénnyel rendelkezik. Remélem, hogy nem csak a tippjeim jók, és valóban olyan jó társam lesz a megtorlásban, mint amilyennek mondja magát. A lelkesedésnek nincs híján, hiszen ő is ugyanazon ment keresztül, mint én. Talán ő is érezte a jég marását, s tán az ő húsa is emlékszik még a csípős hidegre s a fájdalomra, amit az a Yuusuke okozott neki.
Kijelentésemre, miszerint őt meglepően jó társaságnak tartom, köhögőroham szemtanújává válok. Kezdek megrémülni, hogy esetleg segítenem kell, s kicsit felegyenesedek a széken, mert ugyebár nem lenne jó, ha a szövetségesem nem egy kardcsapás, hanem egy korty pezsgő ütné ki. Meg aztán magyarázkodhatnék Aizen-samának is; attól félek, hogy nem tettem rá jó benyomást a vereségem miatt, pedig én igazán szeretnék a hasznára válni. Hisz annyi mindent köszönhetek neki… Ő volt az, aki segített levenni a maszkom. Nélküle még mindig valahol a porban fetrengenék, s állatok módjára csak az evés érdekelne. Ő az, aki lehetővé tette számomra, hogy ismét a saját arcom láthassam a tükörben, és hogy foglalkozhassak olyan dolgokkal, amikkel már régóta nem; olvasással, rajzolással és írással. Életcélok fogalmazódtak meg bennem a fejlődés és túlélés szón kívül; ezek közül az egyik az, hogy megetessem Yuusukét azzal a keserűséggel, amit én azon a bizonyos napon, a végketrecbe zárva éreztem. A szájízem azóta se változott, s nincs az a pezsgő, mely elfelejteti velem.
Kis híján elejtem a poharat, amikor Ryuunosuke elpirult arccal jelenti be, hogy én is jó társaság vagyok. Ebbe persze én még jobban belevörösödök, hiszen nem vagyok ahhoz szokva, hogy ilyeneket mondjanak nekem. Társasági lénynek tartom magam meg minden, és érzem azt, ha valaki jól érzi magát mellettem, vagy ha éppen nem, de nekem nem szoktak ilyeneket mondani. Meg igazából olyan személyből is egyre kevesebb van, aki egyáltalán a szemembe meri mondani, mit gondol rólam. Nem mintha olyan félelmetes személynek gondolnám magam, vagy valami, de én ehhez vagyok hozzászokva.
A fejemet gyorsan elkapom Slagi tekintetéről; nem akarom, hogy így lásson. Kiürítem a poharam, s az utolsó adagot is gyorsan kitöltöm magamnak, meg vendégemnek is. Kicsit csalódottan teszem le a már kiürült pezsgősüveget; arra számítottam, hogy több van benne.*
- Hát akkor… izé, akkor majd kerítek még valakit, aki csatlakozik hozzánk. Mondjuk megkérdezem Cephalust, bár nem tűnik olyan harckedvelő alkatnak. - *szorongatom a poharam, s még véletlenül se nézek a privaron szemébe. Másik kezemmel az arrancar uniformisom szélét markolászom, idegességre utaló nyomot hagyva, ám kell egy kis idő, mire észreveszem, hogy mit csinálok. Normális körülmények között nem szoktam engedni, hogy kibillentsenek a normáimból, de most mégis megtörtént. Cseppet sem tetszik ez a helyzet, s érzem, hogy még mindig olyan a fejem, mintha paradicsommérgezést kaptam volna.
Felhajtom az utolsó kortyot, s lecsapom a poharat az asztalra; az arcszínem még mindig nem nyerte vissza eredeti állapotát, de már képes vagyok ismét a másik szemébe fúrni a tekintetem. Azt hiszem, így is elég gyerekesen viselkedtem az előbb. Biztos az alkohol. Legközelebb nem iszok ilyen pezsgőt.*
- Akkor? Holnap, egy edzés? Biztosan tudsz nekem újat tanítani. Na meg… Azt hiszem, a pezsgő miatt ma már nem vagyok olyan állapotban, hogy ezzel foglalkozzak. - *ejtek meg egy féloldalas mosolyt. Sunyi ital ez a pezsgő; a világ valóban egy kicsit homályossá vált tőle, és kicsit szédülök is. Még csak az kéne, hogy vihogjak is hozzá. Azért ennyitől biztos nem fogok fejfájósan ébredni. Hiszen nekem komoly dolgokkal kell foglalkoznom, mint az edzés, s Yuusuke fejének péppé verése. Én nem érek rá másnapossággal foglalkozni. Ahogyan elpirulni se néhány hülye megjegyzéstől.*

Látszólag kezdett fel is oldódni a társaságomban, és már nem úgy viselkedett, mint azon a bizonyos napon, amikor először találkoztunk. Kissé kellemetlen volt az egészre visszaemlékezni, tekintve, hogy sikerült nőnek nézni szerencsétlen Cephalust. Valószínűleg még most se igazán bocsátott meg, sőt… lehet, hogy nem is fog soha megbocsátani. De végül is… nem az én problémám, hogy úgy néz ki, mint egy nő… >.> Jó volt, hogy Slarin kezdett egyre emberiebben bánni velem, és ez valahogy önbizalmat adott. Már úgy éreztem, hogy ketten talán képesek lehetnénk legyőzni Yuusukét, életünk megrontóját.
Úgy tűnt, Slarint sikerült zavarba hoznom megjegyzésemmel, és ez valahogy tetszett. Hát ha egyszer tényleg jól érzem magam vele, mert kellemes társaság… Eddig még egyszer sem sikerült pírt csalni az arcára, ám most sikerült. Ez azt bizonyítja, hogy jó úton haladok a szíve felé. Piros arcát elfordította felőlem, mely csak még inkább azt bizonyította, hogy sikerült zavarba ejtenem. Már épp nyúltam volna, hogy arcát felém fordítsam, amikor meggondoltam magam. Lehet, hogy nem lenne jó ötlet ezt tenni, hiszen még akár rosszul is járhatok. Már volt szerencsém tapasztalni, hogy milyen hirtelen haragú is Slarin. Nem akartam ilyen hirtelen átlépni azt a bizonyos határt. Szerettem volna legalább a bosszú beteljesítéséig életben maradni.
- Hm… Biztos, hogy bele egyezne, ha megtudná, hogy én is benne vagyok?
Kérdeztem kissé elgondolkodva. Tekintetemet egy pillanatra se vettem le Slarin gyönyörű arcáról, melyen még mindig látszódott egy kis pirosság. Ráadásul… még mindig nem nézett a szemeimbe. Az eddig oly magabiztos Slarin most leginkább egy aranyos, félszeg kislányra hasonlított. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, megcirógattam volna bársonyos bőrét, ám még mindig féltem reakciójától... Talán majd ha ezen az egészen túl leszünk… Akkor talán…
- Az nem olyan biztos… De talán egymástól eltanulhatunk néhány dolgot. Viszont azt hiszem, igazad van. A pezsgő miatt inkább csak a holnapi nap lenne alkalmas az edzésre.
Mosolyodtam el. Nekem se lett volna ajánlatos most fegyvert venni a kezembe. A pezsgő valahogy mindig hamarabb kiütött, mint a többi alkoholos ital, így most kissé összefolytak a dolgok előttem. Az is csoda volt, hogy nem sikerült felbuknom, és bohócot csinálni magamból. Rettentően szégyelltem volna magam, ha ez megtörtént volna, és nagy valószínűséggel hetekig nem tettem volna ki lábamat a kis kuckómból.
Kicsit azért még mindig kételkedtem Cephben, hogy egyáltalán elvállalja e, ha megtudja, hogy én is benne leszek a bosszúállósdiban, de azért reménykedtem, hátha Slarin miatt megenyhül, és segít nekünk.
- Azt hiszem, nekem lassan ideje lenne távoznom. Már nem sokáig bírnám magam türtőztetni a társaságodban, Slarin kedves.
Mondtam kissé zavarban. Igen, ilyen is ritkán van, hogy engem egyáltalán zavarba lehet hozni. Egyszer ennek is meg kell történnie, nem igaz?
Mosolyogva álltam fel és indultam az ajtó felé. Valahogy… rossz érzés fogott el, amiért magára hagyom ezt a gyönyörű nőt, de vígasztalt az a tudat, hogy holnap ismét láthatom. Még sose éreztem magam így… Úgy tűnt, igazán megkedveltem Slarint.

*Van az úgy, hogy az arrancarnak nincs ihlete a rajzoláshoz, sem a napló írásához. Semmi értelmes gondolatom sincs, amit papírra vethetnék, és már kezdek kifogyni az ötletekből a képregényt illetően is. Már többször lerajzoltam "kedvenc" shinigamimat kibelezve, felkötve, felnyársalva, lefejezve, ésatöbbi, és igazán nem tudom, hogy milyen módokon ölhetném meg újra és újra lerajzolt mását. Talán segítene még egy találkozás vele. Ami szervezés alatt áll, csak hát nem olyan egyszerű megoldani azt a problémát, hogy fogalmam sincs, az a kis patkány mikor merre jár. Soul Societybe pedig nekem, egy espadának sem tanácsos csak úgy betörnöm.
Egy pohár bor és egy metafizikáról szóló könyv társaságában tökéletesen el tudom ütni az időt. Egy arrancar élete nem csak a harcból áll ugye, meg aztán a művelődés igazán ráférne mindenkire. Sokkal hasznosabbak ezek a könyvek azoknál a ponyvaregényeknél, amiket az emberek világában látok a könyvesboltok kirakatában. Undorítóak... Biztosan csöpögős és nyálas mind. Nem is értem, hogy miért olvassa el bárki is azt a sok szennyt. Pletykára kiéhezett tömegek rajonganak csak értük, és megtagadják az igazi Tudást. Gusztustalan.
Egy kopogás ráz fel a metafizikába való elmélyedésből; könyv kinyitva az asztalra, képregény vázlatait besuvasztani egy szekrénybe, napló a zsebbe. Nem hagyhatom, hogy bármilyen nyomot hagyjak a kis hobbyjaim után. Még csak az kéne, hogy aztán én magyarázkodjak a rajzaim miatt. Nem mintha olyan rosszak lennének, sőt, kifejezetten művésziek és részletesek, de azért mégis... égne a fejem, ha ez az imidzsem kárára menne.*
- Gyere csak be. - *akárki is vagy... Az utóbbit persze csak magamban teszem hozzá, de komolyan nem számítottam látogatóra. Talán Ryuunosuke jött át valami miatt... vagy Cephalus látogat? Na mindegy, most, hogy sikerült az utolsó rajzomat is eltenni szem elől, felőlem Lala és Lily is beronthatnak, mert úgy sem találják meg az elbújtatott papírhalmokat.
A bőrgatyás kis cicafiú nevének hallatán nevethetnékem támad; sajnálom szegényt, amiért ilyen névvel áldotta meg a sors, de az is lehet, hogy csak jó humorérzékről tanúskodik. Aztán megtudom, hogy Aizen-sama egy újabb fracciónnal áldott meg, hogy egyem a kis szívecskéjét. Nem mintha problémám lenne ezzel, de azért remélem, hogy többet várhatok el tőle, mint… áhh, mindegy. Csak Raúl kicsit lustának tűnik, és úgy vettem észre, hogy tényleg képes bárhol és bármikor elaludni. Lala és Lily pedig… ők Lala és Lily, mit kell ezen tagozni? Már az is csoda, hogy tudtam egy kicsit hatni rájuk. Azt legalábbis elértem, hogy ne legyen életcéljuk az én bosszantásom – vagyis remélem, hogy sikerült elérnem. Előre sajnálom új fracciónomat, akit legalább nem kell „kibelez de szaporán”-nak szólítanom minden egyes alkalommal, ugyanis megkaptam a becenevét, miszerint hívjam őt egyszerűen Bel-nek. Ha ő nem mondja ki, biztosan kitaláltam volna valami új nevet neki, nehogy a röhögőgörcs vigyen a sírba, amikor megszólítom.*
- Neked is frappáns nevet találtak ki szüleid, látom… Mire vársz? Gyere be és ülj le nyugodtan. - *mutatok az egyik székre, egy bujkáló mosoly kíséretében. Ami azonnal eltűnik a képemről, amikor szerencsétlen megbotlik a küszöbben, gyönyörű és drámai hasra vetődést produkálva ezzel. A boros poharat leteszem, amit a hatás kedvéért vettem a kezembe, hogy felsegítsem őt, és ekkor…
Ekkor valami pszichopata állat ront be Bel után, és észre se véve az új fracciónt rikkantja el magát, miszerint engem keres, mintha nem is állnék előtte, tőle alig 3 méterre. Ez a furcsa alak pedig olyat művel, amit ez ideáig senki sem mert: megölelt! >_> A dühfaktorom emelkedik, ahogyan tűröm ezt az idegent, ahogyan szinte már sírva a nyakamba borul. Engem nem lehet csak úgy ölelgetni. >_> Persze, jó az, ha közvetlenek velem is, meg minden, de ez azért már túlzás.*
- Mi amorr? O___ó - *képedek el a pofátlan kijelentésen, ökölbe szorított kezeim pedig remegni kezdenek jelezve ezzel a veszélyt az arrancar számára. Az már megint csak elképedésre ad okot, hogy ez a fickó… hát, érdekesen néz ki. Mondjuk most rajtam is csak kedvenc szaggatott farmerem és pólóm van, hiszen nem terveztem, hogy ma kimozdulok a szobámból. Akkor meg minek az uniformis? A köpenyem a fogason lóg, de most arra sincs szükségem.
Szerencsére az arrancar rájött, hogy nem jó ötlet engem csak úgy ölelgetni. Kivételt képez, ha mindketten be vagyunk rúgva, és barátomnak is tekintem, ám még nem is ismerem… De legalább képes moderálni magát, így egy sóhajjal kiadom magamból az imént felgyülemlett haragom. Végtére is nem is olyan rossz srác ez a muchacho, csak kicsit túlbuzgó.*
- Értem, szóval te is a fracciónom vagy…Még egy érdekes fazon, remek. Szólíthatlak Gabinak? - *vonom fel szemöldököm, majd a feltápászkodó Belre nézek, aki elnézést kér saját ügyetlensége miatt.*
- Remélem jól vagy, össze ne törd magad. - *bököm oda neki, kicsit hanyag hangnemben.*
- Amint azt már tudjátok, Slarin Sleryrrlyn’dreskel vagyok, az 5. espada. Szólítsatok Slarinnak, a samázást pedig felejtsétek el, mert nem szeretem. Üljetek le, aztán elmondom, amit tudnotok kell. Bort? - *megyek oda az egyik szekrényhez, hogy kivegyek még két poharat az enyém mellé. A borosüveg már nyitva van, a spanyol borok mindig is a kedvenceim voltak. És persze a pezsgők, annál nincs jobb. Háttérzenének is berakok valamit, ezúttal a The Clash nevű angol punkbandára esik a választásom. A feeling ugyebár mégis megvan.
Ezután letelepedek az egyik székre, öntök a két pohárba az új fracciónoknak, eléjük rakom a poharukat, a sajátomat a kezembe veszem, majd lábak csizmástul az asztalra, és kényelmesen elkempelek. Az egyensúlyérzékem lehetővé teszi, hogy úgy hintázgassak a széken, hogy még véletlenül se essek pofára úgy, ahogyan Bel az előbb. Ujjaimmal a poharamon verem a ritmust, szemem pedig ismét megakad a metafizikáról szóló, vaskos könyvön, amit valószínűleg csak később fogok befejezni, esti olvasmányként.*
- Egyébként bírom a sombrerodat. Egyszer szerezhetnél nekem is egyet. Nos, mit szeretnétek tudni? A másik két – vagyis három – fracciónomnak már elmondtam mindent, amit tudniuk kell. - *kortyolok be ezután a borba, s várom, hogy válaszoljanak. Remélem, ők nem tartoznak azok közé, akik megkukulnak, ha a közelemben vannak. Csak mert valami miatt egyre több embernél fordul ez elő. Nem is értem, miért.*

*Remek, sikerült szépen becsiccsentenem. Sose voltak alkoholproblémáim, egyrészt mert sose ittam annyit, amennyi sok lett volna, másrészt pedig mert elég jól bírom az italt. Na jó, a pezsgő kivétel, attól tényleg hamar fejre áll az ember, vagy az arrancar. Rövidet meg tényleg ritkán iszok. Nem azért, mert nem bírom, hanem mert tudom, hol a határ. És persze, könnyen felfordul a gyomrom tőle, azt pedig még sem kockáztathatom. Az alkohol legveszélyesebb mellékhatása mégis inkább az, hogy megfeledkezek magamról, és minden védelmi falamat lebontom lelkileg és fizikailag is. Ezentúl nem iszok többet egy pohárnál, az biztos.
Végül is mindegy, az eredmény ugyanaz: most úgy festek, mint valami kis tinilány, aki képes belepirulni már abba is, hogy egy fiú ránéz. Idegesít a saját böszmeségem és tehetetlenségem, na meg az, hogy képes voltam lebontani a védőfalamat. A pezsgő hibája az egész. Jó, tudom, hogy könnyebb mindent az alkoholra kenni, de most az egyszer tényleg ez a hibás… Meg persze, Watanabe Yuusuke is, hiszen ha ő nincs, akkor most nem kéne egy ilyen hülyeség miatt szégyenkeznem. Igen, igen, egyértelmű, mindenért az a patkány a hibás.
Önmarcangolásom megkezdődik, de arra már nem sok erőm van, hogy összeszedjem magam. Annyira sem, hogy legalább ne keltsem valami szánni való és gyenge teremtmény látszatát. Mert az vagyok. Nem tudtam magamat megvédeni, és végül a büszkeségem az, ami a bukásomhoz vezetett. Sosem lesz esélyem bebizonyítani Aizen-samának, hogy mennyire hűséges vagyok hozzá, és hogy mennyire tisztelem őt azért, amit tett. Sose fogom magamnak sem tudni megmutatni, hogy képes vagyok magasabb szintre lépni. Gyakorlatilag teljesen nélkülözhető vagyok Las Noches számára. És az is maradok, ha nem teszek több erőre szert. Talán ideje visszavennem a büszkeségemből, hisz én vagyok az, ki másokról ítél az egójuk alapján. Lehet, a változás felé haladok már csak azáltal is, hogy segítséget kértem. Talán tényleg ideje lenne másokra támaszkodnom ahelyett, hogy makacsul ellenállnék mások jótékony terelésének. Szokatlan a helyzet, mert inkább mások azok, akik rám szoktak támaszkodni az ilyen helyzetekben. Igen, szeretek védelmezni. Kiállni azokért, akik megérdemlik, szükségük van rá, és el is fogadják a segítségem. Egészen furcsa a másik oldalon állni. Ott, ahol én kapom a segítséget, mert nekem van szükségem rá. Mégis, ennyi idő kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, hogy egyedül nem megy, és szükségem van mások támaszára.*
- Ugye nem a múltkori kis incidens miatt emészted még mindig magad? - *nyújtózok egyet a széken, míg válaszolok Zilbi kérdésére. Persze, nem lehetett kellemes, hogy szegényt lánynak nézték, de én már csak nevetek az egészen. Ideje túltenniük magukat ezen. Mindkettejüknek. Cserébe én is hajlandó voltam megbocsátani a naplómra tett megjegyzést.*
- Azt hiszem, én lassan lepihenek, miután elmész. Akkor holnap edzés. De most, ha megbocsátasz… - *állok fel, és úgy látom, hogy már Ryuunosuke is indulni készül. Már nem sokat fogok fel búcsúszavaiból, és még a „kedves” szót is elengedem a fülem mellett, bár ez inkább az alkohol hibája. Meg persze Watanabe Yuusukéé, hiszen ő tehet minden rosszról, ami valaha is történt velem. Egyértelmű, nem igaz?*

*Persze, kényelmes borozgatás, mi? Ha gondoltam volna, hogy egy ekkora tetű lesz az, aki keresztezi az utamat, tuti nem engedem be a szobámba, sőt, felsegítés helyett még rá is tapostam volna a hátára, miután az elesett. A vér megfagy az ereimben, s ez most nem Watanabe Yuusuke zanpakutojának a műve. Ő is csak élősködni képes a saját kardján, s úgy tesz eközben, mintha saját erővel dolgozna. Pff, nevetségesen szánalmas.
A kezdeti döbbenetet felváltja a már jól ismert, vörös arcszínem, kényszeres vigyorgásom pedig ha látnám és érezném, akkor tuti levakarnám a képemről. A borospohár a kezemben apró szilánkokra hullik, s vérem is kicsordul, első jeleként annak, hogy most fogom elveszteni az önuralmamat. Nem értem, mi a vicces ennek a Belnek azon, hogy ilyen kérdéseket tesz fel nekem. Máris biztosítom róla, hogy a humorérzékének köszönhetően én magam leszek az, aki kibelezi őt, de szaporán. Nem, cseppet sem érdekel, ha véget ér az élete, úgy sincs benne semmi szerepem. Ő döntött úgy, hogy az ellenségemmé akar válni. Ha hinnénk még bármiféle Istenben, máris imádkozhatna azért, hogy megbocsátást nyerjen, amiért egy Espadát merészel ilyen kérdésekkel zaklatni. Mint valami pimasz paparazzi, nem mintha azt a címlapfotós incidenst leszámítva valaha is lett volna a médiával bármilyen összetűzésem. Pláne, miután cerokoktélokkal adtam a férfimagazin szerkesztőségének a tudtára, hogy nem kívánok olcsó szajhává válni. Egyszerűen nem vagyok olyan, aki szereti mutogatni magát, meg igazából nagyon flörtölni se szoktam, mert… nem. >.< És… igen, az való igaz… Már kételkedtem egyszer-kétszer a szexuális orientáltságomban, de többnyire megállapodtam a férfiaknál, magamban konstanálva, ha egy-egy olyan csajt látok, aki még az én mércémnek is megfelel.
Egy pillanat műve az egész, amíg felpattanok a székemből nem törődve azzal, hogy a bútordarab a földre dől a hirtelen mozdulat miatt. Nem tud érdekelni Bel testi épsége, sőt, kifejezetten örülnék annak, ha pár bordája és csigolyája kettétörne. Még így se hajítottam ki a szobámból teljes erővel, lángoló arccal pedig a dobás közben kiáltom, hogy „takarodj a közelemből”. Az ajtót becsapva forrongok még bő fél percig, s az elmúlt néhány perc történéseit próbálom feldolgozni. Ilyen kérdést soha senki sem mert feltenni nekem. Pláne nem ennyi ismertség után. Vannak dolgok, amik sosem változnak. Az alapszintű bizalmatlanságom ezek szerint ezek közé a tulajdonságaim közé tartozik. Persze, próbálok közvetlen lenni és kapcsolatot teremteni másokkal meg minden, és már úgy tűnt, hogy egészen megbízok abban a pár kiválasztott személyben, mert már segítséget is merek kérni, ha valami baj van. Bár az is igaz, hogy sosem ismerem be, ha nem úgy állnak a dolgok, ahogyan kéne.
Szóval íme a helyzet, ami visszarángatott abba az életfelfogásba, ami már nagyon régen kiszivárgott belőlem. Nem, nem is szivárgott ki… inkább csak eltemettem őket, és az úgynevezett barátok gondolatai gyönyörű növényes kertet formáltak sírja felé, hogy addig se a holttesttel kelljen foglalkoznom. Talán túl sok bizalmat adtam máris a környező személyeknek, meg nagyjából mindenkinek, akivel szóba állok. Nem leszek naiv, nem válok tehetetlen és kihasznált fruskává. Bármikor eljöhet az a nap, amikor a „barátok” ostorként csapnak vissza, vagyis itt az ideje megszabnom a távolságot, hogy ne égethessem meg magam. Egyszer talán Aizen-sama is azt mondja majd, hogy nincs szüksége többé rám, s tán ismét megpróbál megöletni. De az is lehet, hogy önként leszek kénytelen elhagyni szeretett városomat, Las Noches-t, mert az egyik arrancar, kire nem ellenségként, hanem barátként tekintettem, az én helyemre pályázik. S hogy akkor mit kezdek magammal? Boldogulok. Egyedül. Nem fogom még egyszer hagyni, hogy mindenképpen másokra kelljen támaszkodnom. Én képes leszek egymagam is folytatni az életem, hisz társak nélkül is teljes életet lehet élni.
Több szót nem kívánok erre a kis cicafiúra pazarolni, majd összeszedi magát és elhúzza a csíkot, rontja az összképet a szobám előtt. A düh amilyen hamar jött, olyan hamar el is párolgott. Mint mindig, ha bármikor bármi felidegesít. Hirtelen jött haragom mindig hamar elszáll, egy gyors fejrázogatás után már bocsánatkérően fordulok a másik vendégem felé. Persze, neki legalább volt annyi esze, hogy tudja, nem szeretem az ilyen vicceket, és most nem a humorérzékemmel van a gond. Az előbbi kis akcióm meg pláne elég indok számára arra, hogy ne kérdezzen rá egy ilyen buta kérdésre, mert úgy sem válaszolok. S a témát szerencsére tereli is, a sombrerokra, ami számomra is tetszetősebb és szimpatikusabb topic, mint a szexuális orientáltságom.*
- Bocsi az előbbiért… És ha lehet, felejtsük el. Hol is tartottunk? - *mosolyog Gabira egy teljesen más Slarin, akinek az arcán már nem fedezhető fel az ingerültség, hanem inkább a kipihentség. Persze ezt valószínűleg az okozza, hogy kezdek kicsit alkoholistává válni, és épp találtam egy jó indokot a piálásra, mert hát egyedül csak nem iszik az arrancar.
A szekrényhez is slasszogok egy másik pohárért, amit az asztalhoz viszek, majd gyorsan feltakarítom az üvegszilánkokat. Azzal a pár karcolással meg nem törődök, majd begyógyul magától, már kicsit felszisszenek, amikor egy mozdulatsor hatására egy apró üvegszilánk mélyebbre fúródik a bőrömben. De majd begyógyul. Semmi pánik.
A poharam ezután magasra emelem, átkarolom Gabit, mert eldöntöttem magamban, hogy mostantól így fogom hívni. Az nem tűnik fel, hogy véletlenül sikerül méretes kebleimhez is szorítanom őt, de talán jobb is, különben megint szégyenlős kis tsunederévé változok, mint ilyen helyzetekben mindig. A zene is felhangosul, ujjammal pedig a ritmust dobolom a poharamon, mielőtt felhajtanám a bort.*
- Azt remélem, hogy bírod a piát. Hát akkor… Mesélj magadról, tudod, a szokásos dolgok. Aztán én is elmondom, amit fontos tudnod. Ami pedig ezt a Belt illeti… Majd értesíti más a hivatalos blablákról. Jöhet valami keményebb is? - *matatok kedvenc italos szekrényemben, mert a sombreroról valami miatt eszembe jutott, hogy még maradt egy üveg tequila is a legutóbbi piálásomról Mayával. Hogy hogyan sikerült áthoznom Las Nochesbe, már nem emlékszem, de nem is fontos, a lényeg, hogy elcsempésztem, és most itt van, lehet végre jókat piálgatni. :3*

Doll-dagga buzz-buzz zigety-zagg, a Muchacho színre lépett
...ismét van kifogás piálásra

*Tequila az asztalon, citrommal és sóval fűszerezve, mert mégis csak így kell inni ezt az italt. Az olasz borokat meg sattal meg olivabogyóval, esetleg olivaolajba mártogatott kenyérdarabkákkal. Persze, ez most puccosnak hangozhat meg minden, de ha egyszer így érzem jól magam, hadd csináljam! Nem mintha lenne akár Hueco Mundoban, akár Soul Societyben, vagy a világegyetem bármely pontján egy olyan személy, aki megmondhatná, mit csináljak, esetleg megtilthatná tőlem kedvenc szórakozásom, az alkoholt. Ebbe még Aizen-samának sincs semmi beleszólása, nem mintha egy kicsit is érdekelné, hogy mivel tölti hadserege - vltaképpen az vagyunk - szabadidejét. Persze, amíg nem szövünk ellene összeesküvéseket. Nem mintha lenne bárkinek is annyi mersze, hogy megpróbáljon szót és kezet emelni Aizen-samára. Még az én képességeim is messze felülmúlja, s tisztában vagyok azzal, hogy az életemnek csúfos vége lenne, ha megpróbálnék lázadni. Marad tehát a hűség, nem mintha lenne más választásom. Nem túl szép kilátások, s tisztában vagyok azzal, hogy egy olyan sakkbábut alkotok számára, akit bármikor tudna pótolni. Így természetesnek veszem azt is, hogy nem hagyok lehetőséget erre, és nem hibázok. Többé nem. Nem könnyű mindig maximális teljesítményt nyújtani, ám az úgynevezett rangnak, amit inkább a hátam közepére kívánnék, ára van. Felelősséget kell vállalnom még fracciónjaim tette iránt is. Hisz az esetleges baklövésük esetén is én leszek az, akitől Gin fog faggatózni. Azonban ha mindezt teherként kezelem, az is marad. Nem kívánok ilyen módon összeroskadni. Így tehát más politikát kell alkalmaznom, amire ismét a tequila a válasz. Töltök is belőle egy-egy feles pohárba, s mintha a felszeletelt citrom is csak erre várt volna.
Különös, Gabi egész részletesen emlékszik az emberi életére. És mekkora beleéléssel meséli mindezt el! *.* Mondjuk sokmindent megmagyaráz az, amit megtudtam róla, már ami az öltözködését illeti, ám kifejezetten örülök annak, hogy végre van, aki nem ragaszkodik annyira a fehér uniformishoz. A fehér amúgy sem az én színem. Túlságosan monoton, nem mintha olyan színes személyiség lennék, de azért mégis... kubicánk igazán belevihetett volna egy kis színt is mindennapi életünkbe. Persze, szép és jó a divattervező ambíció, meg minden, csak épp arról feledkezett meg, hogy nem mindenkinek áll jól a fehér. Mondjuk inkább ez, mint a rózsaszín. De egy szép, piros pulcsinak is örülnék. *.* Vagy egy szaggatott farmernak. Már unom a fehéret, ráadásul még nagyobbnak tűnnek benne amúgy is szerintem túl nagyra nőtt melleim, meg a fehér amúgy is kövérít. Ideje lenne újítani. Tényleg.*
- Kaszinó? - *teszem elé az első kört a tequilából. Gondolom, nem kell bemutatni neki, hogyan kell inni, odahaza biztosan eleget gyakorolta. Annyira hülye persze nem vagyok, hogy ne értsem meg kimondatlan szavaiból, hogy miért kellett elmenekülnie, de egye fene, biztosan megbízhatok benne. Amúgy sem hinném, hogy szeretne magára haragítani bármivel, hisz az imént már tartottam neki egy bemutatót arról, hogy mit kezdek azokkal, akiket nem kedvelek. Bár Bel rosszabb volt. Szimplán idióta, azokat meg nem bírom nagyon elviselni.*
- Ha van kedved, meg egy pakli kártyád, szívesen játszanék, nincs sok lehetőségem rá úgy sem. Persze nem erőltetem. - *emelem a pohárkát, és koccintok egyet, aztán jöhet a só, tequila, végül beleharapok a citromszeletbe. Torkomat kellemesen égeti az ital, s egy pillanatra még a szemeim is könnybe lábadnak. Tudtam én, hogy jó márkát választottam.*
- Olyan jó lehet ennyi mindenre emlékezni... Én már alig tudok valamit az emberi életemből. Azt hiszem, valami bandában énekeltem, és hát, nem volt valami jó életem az emlékfoszlányok alapján. De talán már nem is számít. Amit tudnod kell rólam, hogy szeretem az őszinteséget, bármily kegyetlen is legyen az. Nem szeretem a beképzelteket, a rinyálást, a talpnyalókat, és a gerinctelen patkányokat, akik gyengébbre támadnak. Szabadidőmben pedig mindenfélét olvasok, nem mintha bárki is kinézné belőlem, hogy érdekel a metafizika. Jelenlegi életcélom, hogy az új és erősebb Las Nochest segítsek megreformálni, hogy valóban otthonunknak tekinthessük ezt a helyet. És persze hogy minél több társammal berúgjak legalább egyszer. - *kacsintok egyet, s töltöm is az újabb kört. A háttérből valami Marilyn Manson szám megy, ami sajnos túl gyors ahhoz, hogy végig tudjam énekelni, hiába tudom a szövegét, de a ritmusára muszáj eldúdolgatnom, és még a refrén is kicsúszik a számon, még ha elég halkan is "Godmod grotesque burlesque draaaaa~g"-ezek is.*
- Ami pedig a fontos tudnivalókat illeti. A "rangom" nem azért kaptam, hogy talpnyalókat gyűjtsek, vagyis ha valami nem tetszik, akkor mondd ki nyíltan. A magánéletedbe nem fogok beleszólni, az a te ügyed, cserébe elvárom én is ugyanezt. S persze ha harcra kerül a sor, akkor a siker a legfontosabb. Én képes lennék áldozni a célért. Ha pedig bármilyen kérdésed lesz a jövőben, általában megtalálsz itt, vagy a hummusz bárban, vagy pedig az Enemigo Público-ban. Van még kérdés? - *emelem meg ismét a poharam a visszajelzésre várva. Végül is minden lényegeset elmondtam, legalábbis azt hiszem. Ha valami érdekli, akkor szétnéz a szobában, és úgyis megtalálja. Persze ha a naplómról vagy a rajzaimról van szó, az már más kérdés.*

*A zenétől már-már táncolhatnékom támad, hisz hiába, volt annyi eszem, hogy éhgyomorra kezdjek el röviditalozni. Sebaj, majd kitalálok valamit, meg hát mégis csak, nem tegnap vesztettem az alkohol szüzességem, pontosan tudom, hogy hol a határ nálam. Elég magasan, vagyis akár ész nélkül is ihatnám a tequilát, mintha csak ásványvíz lenne, egy bizonyos mennyiségig biztosan semmi bajom nem lenne. Meg talán találok valami ropogtatni valót is valamelyik szekrényben. Vagy nem. Ez esetben lehet, kénytelen leszek rendeltetni valamit, vagy én magam elmászni az ebédlőbe, vagy a hummusz bárba, vagy akár abba a büfébe, ami azon az átkozott autópályán van.
Kártyázás? Remek. Én benne vagyok! Mosolyogva töltöm újra a feles poharakat, utána pedig a borból is öntök a boros poharakba, hogy valami lazábbat is igyunk, s cseppet sem törődve azzal, hogy talán az alkohol első hatásának számít, hogy ilyen szépnek látom a lapokat, előredőlök, hogy ezt a fura, már-már vegas-i kártyakeverési technikát figyeljem. Olyan fantasztikusnak tűnik, egyszerűen elképesztő, hogy Gabi így képes bánni a kártyákkal! Eddig ilyet is csak filmekben láttam, és egész életemben meg halálomban azt hittem, hogy ezek csak speciális filmes effektek, vagy valami. Van ebben a technikában valami, ami úgy megragadja az ember tekintetét, már-már hipnotizálva őket, és ami engem illet, máris elfog egy olyan érzés, hogy én itt csúnyán ki fogok kapni, vagyis lehet, jobb, ha nem pénzben játszanék. Persze ha pénzzel játszanánk, és véletlenül én nyernék, akkor azt se fogadnám el. Szép és jó a szerencsejáték, meg minden, de nem kenyerem ellopni ilyen módon mások pénzét. Van nekem is bőven, végtére is Aizen-sama seregének egyik legfontosabb tagja vagyok elviekben, vagyis biztosan jól megfizetnek, még ha ennek a felét alkoholgyűjteményem kiterjesztésére is költöm.
Gabi bókjába sikerül is szépen belevörösödnöm. Persze tudom, hogy csak hülyéskedésből mondja, mert nem vagyok én olyan nagyszerű. Vagyis az vagyok, tény, hogy az vagyok, de nem hölgyként, hanem arrancarként. Már megszoktam a kényelmes helyemet, ahol a férfiak általában inkább haverként tekintenek rám, és hát bevallom, nincsenek nagyon barátnőim sem, mert… nem. >.< Sose szerettem a szempillatusokról, szájfényekről, alapozókról, hajvasalókról, ruhákról meg epilátorokról beszélgetni, mert nem igazán értem, mit lehet ezeken a dolgokon kitárgyalni, és a sminkekért sem vagyok oda, egyszerűen feleslegesek. Szóval, nem igazán tudom, hogy miről is lehetne egy csajjal beszélgetni, meg az amúgy nem létező szerelmi életem sem akarom megosztani másokkal. Hihetetlen, hogy a legtöbb csaj képes órákat férfiakról áradozni. Komolyan, egy tükröt kéne állítani eléjük, hogy szembesüljenek vele, milyen kis idióta fangörlöknek tűnnek. Röhejesek, én pedig nem szándékozom nevetségessé válni.*
- Rendben, játszhatunk egyet! De előbb… Azt hiszem, elegem van a hajamból. - *húzom le a következő tequilát, erősségét egy grimasz jelzi az arcomon, aztán már tiplizek is keresni egy ollót, mert biztosan van valamelyik szekrényben.*
- Hidd el, azoknál a rossz emlékeidnél is lesznek rosszabbak. Végtére is ez itt Hueco Mundo… - *nyitom ki az egyik szekrényt, ahol viszont egy sötétzöld színű felsőbe botlok, ami már elég régen volt rajtam. És hogy miért is ne, máris az ágyamra dobom azt azzal a szándékkal, hogy felveszem, mert azt akarom hordani és kész.*
- Megtennéd, hogy egy kicsit hátrafordulsz? - *sandítok rá, bár szavaim inkább azt jelentik, hogy ha leskelődik, meghal. Aztán az unalmas, fehér póló le is kerül rólam, végig a hátamat mutatva Gabinak, aki ajánlom, hogy ne vessen rám egy pillantást sem arra a rövid időtartamra, míg gyorsan felhúzom a sokkal kényelmesebb és jobban kinéző, zöld színű topot. Majd vissza a szekrényekhez, s egy perc múlva már az asztalon is csattan egy hatalmas olló. Nem érdekel, ha egyenetlenül lesz levágva a hajam, a lényeg, hogy ettől a hatalmas copftól megszabaduljak.*
- Nos… Remélem, bízhatok benned. Utána pedig elkezdhetjük a játékot. Izé, mit is akartál még tudni? Ja, igen, a kalandok… Nem igazán izgalmasak, mert mindegyik szinte csak arról szólt, hogy hány shinigamival kellett megküzdenem, kit győztem le, és ki az, akinek sikerült legyőznie. Na jó, igaz, ellene esélyem sem volt… De mindegy is, igazán nem akarlak ezzel fárasztani, mert még a végén valami harcmániás őrültnek tűnhetek. Hmm, aztán meg hozathatnánk valami kaját is, itt nem igazán van belőle, mert inkább a hummusz bárban eszek, vagy más helyeken. Nem mintha olyan sokat töltenék el a szobámban. - *helyezkedek el Gabi mellett, közben kiiszom a borom, s cseppet sem zavartatom magam, ha esetleg elkezd tiltakozni a hajvágás ellen. Ha meg ő nem teszi meg, akkor kiszaladok a fürdőszobába és lenyesem magamnak a hajam. Már kicsit idegesítő, hogy a maszkom szerencsétlen elhelyezkedése miatt nem vagyok képes rendesen fésülködni.*

Doll-dagga buzz-buzz zigety-zagg, a Muchacho színre lépett

*A boros üveget a hónom alá csapom, meg bontok egy másikat, és azt is magammal viszem a fürdőszobába, mert csak azért, mert fodrászosat játszunk, még nem feltétlenül kell alkoholmentesen folytatni cselekedetünket. Természetesen mindkét üveget elérhető távolságba teszem, és az egyiket persze Gabinak kínálom fel, hátha megszomjaz a nagy nyissznyasszolásban. kicsit zavaró, hogy innen, a fürdőből torzítva hallom csak a zenét, de igyekszem lenyugtatni magam, és nem mocorogni, nehogy véletlen belevágjon a srác a fülembe, vagy valami. Szépen kiegyenesítem a hátam, meg még egyet kortyolok a borból (igen, üvegestül, a pohár luxus), majd megmutatom neki, hogy nagyjából mennyit is kéne vágni. Az cseppet sem érdekel, hogy szép lesz-e vagy sem, csak tűnjön el a sok haj, mert meguntam. >_>
Nem tudom, mi olyan megdöbbentő azon, hogy igazán rövid hajra vágyom, Gabi pedig helyettük is védeni kezdte őket, csak hát ha én egyszer elhatározok valamit, akkor az úgy is lesz. Jó, talán egy kicsit makacs vagyok és önfejű, de hát ha egyszerűen ezért szeretnek…
Szemrebbenés és lelkiismeret furdalás nélkül veszem szemügyre a lábam előtt heverő, tetemes mennyiségű hajat; természetesen a maszkom is a legjobb helyen van a fejemen, nehogy már egyszerű legyen egy egyszerű hajnyisszantás, és már maga a fésülködés is igazi kínokkal jár, ezért van az, hogy gyakran inkább összefogva hordom a hajam, mert kevesebb kellemetlenséggel jár, nem lóg a szemembe, meg minden. Fracciónom viszont helyettem is megteszi azt a szívességet, hogy meggyászolja az elvesztett hajmennyiséget, igazán kedves tőle, hogy ennyire együtt érez. Egy fodrásszalonban valószínűleg úgy méregettek volna ennyi haj levágatásáért, mintha egy gyilkos lennék. Vagy várjunk csak… gyakorlatilag az vagyok, hiszen amióta hollow eszemet tudom, alig múlt el olyan nap, amikor ne kellett volna ölnöm embereket, lelkeket, vagy éppen shinigamikat. Egyszer még egy kapitánnyal is végeztem, és Aizen-sama pedig azóta is felettébb büszke rám tettemért, hisz bebizonyítottam, hogy némelyik fatökűvel ellentétben én kiérdemeltem a rangomat. Na jó, az előbb talán kicsit eltúloztam, arrancarként már nincs szükségem arra, hogy minden nap öljek, anélkül is képes vagyok létezni, szerencsére. Ha most is minden nap arra kényszerülnék, mint gyenge hollow koromban, biztosan beleőrülnék.
Őszintén szólva nekem bőven megfelelt volna az is, ha három nyisszantással elintézi a dolgot, meg legalább folytathatnánk az ivászatot is, meg minden, de Gabi inkább a részletek és pontosságok embere, vagyis arrancarja. Mindegy is, nem hibáztathatom ezért, meg lehet, néha képes lesz visszafogni is valami érvvel, mielőtt valami hülye csapdába rohannék, pedig az utóbbira igencsak hajlamos vagyok. Bár eddig mindig megúsztam valami különös oknál fogva, és különben is, sosem a legerősebb vagy a legokosabb éli túl a legveszélyesebb helyzeteket, hanem a legkegyetlenebb.*
- Nos, akkor mit hozassunk? Van valami különleges kívánság? Én nem vagyok válogatós, csak az édességekért nem vagyok nagyon oda, túl édesek nekem. - *kérdezem, mire Gabi valami számomra tök idegen kajákat sorol, amiknek még csak a nevüket hallottam, de bizonyára finomak is. Majd ha végeztünk a hajvágással, leküldök egy szobám közelében kempelő arrancart, hogy hozzon már fel belőle két személy részére az ebédlőből, és még ki is fizetem. Nem, majd én fogok elbotorkálni odáig. Azt hitted, mi? -.- *
- Mondhatjuk úgy is, inkább csak szeretem a társaságot. Amikor egyedül vagyok, akkor szívesebben olvasok például tudományokról, az atomfizika a kedvencem, de inkább nem untatlak vele. Meg ha már van lehetőségem, inkább a társas élettel foglalkozok. Nekem még fontosak a barátaim, és nem irtott ki mindent belőlem az arrancar lét. Egy kortyot? - *hanyagolom a csöpögős dumát és Gabi felé nyújtom a másik üveget, hátha ő is kér, de ha nem, akkor nem. Végezetül a hajam is kész lesz, s a tükörben meg is csodálhatom az új Slarint, élő bizonyítékként, miszerint tudtam, hogy jól fog állni az új haj. Gabi nyakába is vetem magam, és jó alaposan megnyomorgatom, és talán sikerül hagynom neki elég helyet ahhoz, hogy még kapjon levegőt.*
- Tényleg remek lett, köszönöm! És most… ideje megrendelni a vacsoránk. Hét, te ott! - *csapom ki a szobám ajtaját lendületesen, és rámutatok az első hollowra, akinek egyetlen bűne, hogy rosszkor rossz helyen kószált. Különben is, mit mászkál az Espadák szobáinak a környékén? -.- Kempeljen máshová. De ha már itt van, rázúdítom a bevásárló listát, mert úgy se fog tudni ellenkezni. Megismételtetem Gabival a számomra idegen étkek neveit, és biztos vagyok abban, hogy húsz perc alatt vissza kell érnie a szerencsétlen hollownak, különben sem sokan vannak, akik mernek ellent mondani nekem. *
- Jöhet a kártyaparty akkor? Még sosem játszottam ilyenekkel, szóval azért világosíts fel a szabályokról, bár tuti elversz, nem lesz esélyem ellened. - *cipelem vissza a nappaliba a fürdőben felejtett üvegeket, és csapom le őket az asztalra, közben arcomra is visszaerőltetem a „na ki a király?” nézésemet, hogy aztán lelkes kislányként várjam a szabályok magyarázatát, törökülésben elhelyezkedve a széken. Takarítani meg majd ráérek, azt az egyet nem engedem meg másnak, az alkohol meg már amúgy is erősen hat kiindulva a szédülésemből, és nem akarom, hogy véletlenül még összetörjek valamit a fürdőben egy egyszerű felsöprés miatt. Bár gyanítom, holnap meg a másnaposságom ad a kempelésre és ágyban fekvésre okot, ha továbbra is így folytatom. Remélem, Aizen-sama nem holnapra fog kiszabni nekem valami villámküldetést.*