Rendes esetben frusztráltságtól verejtékezve morgolódnék, amiért valaki megelőzött, s eltette célpontomat láb alól. Ugyan csak minden negyvenedik szökőévben egyszer fordul elő, azonban eddig, ha megelőztek, a vérnyomásom zaklatottságom miatt szökött az egekbe. Azonban most, most minden más. Történt ugyanis, hogy amikor épp egy politikust vettem kezelésbe, hiszen fizetségem felét is megkaptam az ellenzék egyik képviselőjétől, aki szeretné eltávolítani az útból egy riválisát, erős mágikus jelenlétre figyeltem fel. Különbözött az errefele domináns lényeg mágikus kisugárzásától, annál sokkal tisztább volt, erősebb, igazibb. A valódi mágiáról beszélek, nem arról, amit jelenleg annak neveznek és használnak, holott koránt sem ér fel ahhoz az erőhöz, amit igazi mágusaink s papnőink voltak képesek használni. Igaz, az én táramban is van néhány trükk… Hiszen nemes lévén számomra kötelező volt néhány évet a Trier Breche oltárán áldoznom. Az évezredek alatt pedig további trükköket tanultam, hála portyázásaim által felhalmozott tekercseimnek. Időm, az pedig rengeteg van, és ha még tehetségem kifejezetten nincs is hozzá, akkor is bevetettem magam a rúnák és az alkímia tanulmányozásába. Tudásom olyan szintre fejlesztettem, hogy kisebb démonokkal már képes is vagyok kapcsolatba lépni, s ez tökéletes tudás információk megszerzésére, ha éppen ténylegesen szükségem van rá.
Ha még csak egy egyszerű mágussal lenne dolgom, nem foglalkoznék vele, ugyanis nincs miért érdekeltségem holmi emberek által vezetett rendek küldönceivel foglalkozni. Azonban tisztán láttam a fajtámra jellemző adottságokat… Távoli rokon lehet, de mégis, mégis, valaki, valaki, aki többet tud rólam, aki érdemes arra, drága szavait rá pazaroljam… Ő nem látott meg, ugyanis mágikus, mindentől védő köpenyem burkába zárva osontam, megfigyeltem. Láthatatlanul, hogy ne vegyen észre, márpedig ha valaki, akkor én jó vagyok abban, hogy ha azt akarom, akkor ne vegyenek észre. Hisz ez az a képességem, ami lehetővé tette számomra több, mint három és fél évezred túlélését.
Bolond vagyok, csak egy örökké élő bolond… Félretéve szinte minden óvatosságot, a helyzetet át sem gondolva indultam a lehetséges fajtárs iránt. Ugyan láttam, nem él egyedül, a succubus aligha jelenthet számomra problémát. Felszerelésem most is bővelkedik fegyverekben, hisz eredetileg vadászni jöttem, még ha kíváncsi gyermekként is rabol el valami megfoghatatlan. Egy belső hang késztet arra… Csupán a gondolat, hogy nem vagyok egyedül, valamit meggyújtott bennem, valamit, ami eddig nem volt ott, kialudt, némán pihent, de most újra lobog. Az óvatosságról s paranoiáról szinte teljesen megfeledkezve rohanok utána fel se készülve. Túl sok időt töltöttem patetikus magányomban. S hogy mit mondok majd, ha végre ott lesz velem, szemtől szembe? Nem tudom… Nem tudom, ezen nem gondolkoztam, sőt, egyáltalán nem gondolkoztam. Lehet, kinevet majd. Lehet, gyűlölni fogjuk egymást. De nem baj… mert ott lesz valaki, aki talán még emlékszik rá, milyen volt régen. Igen, talán méltó ellenfél lesz, talán bajtárs. De létezik, s csak rám vár.
Szánalmas öregemberré váltam, ám aki két évezrede nem tudott kapcsolatba lépni fajtájának még legalantosabb képviselőivel sem, annak már annyira mindegy. Érzékeny szemeimnek igazi Mekka a kripta, melynek lakóját kívánom felkeresni. Csak hogy lássam… szóljak hozzá. Ki tudja, talán népem nyelvén, mellyel csak megszokásból káromkodok, ha épp okot adnak rá.
Óvatlan voltam, az tény… Azonban annyira bolond még mindig nem vagyok. Mágikus csapdák egyikébe sikerül belesétálnom, melyet meg se próbálok saját mágiámmal semlegesíteni, hiszen tudom jól, hogy nem lenne értelme saját varázslataimat egy erre szakosodottéval összevetni. A fagy ugyan mindent megfertőz, én gyorsabb vagyok, s amíg talpam nem éri a hideg kristályt, számomra gondot nem okoz.
A lebegést megszüntetem, amikor feltételezem, hogy már nem vagyok veszélyben. A falból egy kis vakolatot veszek ki, amit ezután pár méterrel előrébb dobok várva egy-egy mágikus csapda beindulását. Ezt néha újra és újra eljátszom a folyosón haladva, hisz nem kívánok még egyszer egy ilyen meglepetésbe belerohanni. Mégis kénytelen vagyok szemeim eltakarni a lángokat megpillantva; a hirtelen fénynél nincs rosszabb, legnagyobb ellenségem, s egyszerűen képtelen vagyok hozzá szokni.
A gond csak ott van, hogy a tűzkapuk előttem és utánam zárják el utam. Biztos vagyok benne, hogy a mágusnak ez már felkeltette a figyelmét, így pedig oda a reményem, hogy meglephetem. S ugyan harcolhatnék a lángok ellen, hogy minimális sérüléssel megúszván a helyzetet szabaduljak belőle, valami mégis arra késztet, inkább szavaimmal oldjam meg azt, amibe belekeveredtem.
- Békés szándékkal érkeztem, mágus. Engedj be, s nem esik bántódásod se neked, se a nősténynek. Csupán beszélni szeretnék. – jelentem ki népünk elfeledett nyelvén teljesen biztosan abban, hogy hallja és érti is, amit mondok. Csuklyám nem húzom le fejemről, hiszen valamennyit takar a fényből, mely ennyire zavarja látásomat. Kezeim hátam mögött, így nyilvánítva ki békés szándékom. Természetesen nem leszek hajlandó megválni fegyvereimtől, legalábbis az összestől. Hiszen drow vagyok… Megtanultam már, hogy nem bízhatok teljesen senkiben, belém rögzült, eltávolíthatatlan, személyiségem részévé vált. Most mégis bízok, abban biztosan, hogy hajlandó lesz megszüntetni gyerekes csapdáit, melyeken áttörhetnék, ha igazán akarnék, azonban nem az elf megölése a célom, csak a beszéd. Arcom a csuklya ellenére is jól látható, hiszen azt most a magasba emelem, igaz, szemeimmel erősen hunyorítok, hogy ne kelljen a tűzbe néznem. Bízok benne, szavaim elegendőek lesznek arra, vendéglátásban biztosítsanak. S ha nem… kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni, ha be akarok jutni.