Nagyszerű érzés tetőről-tetőre ugrálni, amikor a frissítő, hűvös menetszél az arcodba csap. Főleg annál a sebességnél, ami a villámtáncnál lép fel. Részben olyan, mintha repülnél, csak hát ugye időnként földet érsz, hogy újra elrugaszkodhass. De amikor fenn vagy a levegőben, akkor olyan. Elvileg. Biztosabb lehetnék, ha valaha próbálkoztam volna ejtőernyőzéssel, vagy lennének szárnyaim, de egyik sem jött még eddig szóba, pedig ha jól tudom van olyan kidou, ami szárnyakat ad. Meg olyan ital is, de persze az csak reklám. Inkább egy Morning Rescue, mint a Red Bull, mivel néha úgy érzem, hogy kéne valami erősebb ital reggelenként a teánál, de kávézni nem fogok semmiképpen. Azt meghagyom Hitominak, számomra fontosabb az egészséges, kiegyensúlyozott táplálkozás, anélkül nem lenne elég energiám a feladataim ellátásához. Most is éppen misszión voltam, bár csak egyszerű megfigyelésről volt szó két társammal Karakurában. Célpontunk éppen mozgott, ezért ugráltunk utána a házak felett, de végül a régi gyártelep szomszédságában végre megállt és bement egy lakóházba. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy mostantól egy helyben kell majd szobroznunk egy darabig. De ez az állapot csak körülbelül három percig tartott, ugyanis megszólalt a lélekmobilom. Hollowt jelzett a közelben.
- Majd én megnézem, ti maradjatok itt és figyeljetek tovább.
Utasítottam a két beosztottamat, majd a denreishinki jelét követve elindultam a megfelelő irányba, a lidérc irányába. Muszáj volt foglalkozni a lidérc feltűnésével, mivel ha megtámadott volna minket, az egész akció besülhetett volna. Egy harc közvetlenül a megfigyelt szökevény közelében gyakorlatilag garantálta volna a lebukásunkat, így jobb volt úgy, hogy még azelőtt foglalkozom a problémával, mielőtt az közelebb jött volna hozzánk.
A telefon GPS-e a gyártelep szívébe vezetett, lopakodásom eredményeként pedig hamarosan meg is pillantottam az ellenfelemet. Pechemre nem sima lidérc, hanem arrancar volt így első ránézésre, és bár van már tapasztalatom velük, azért jobban örültem volna, ha csupán egyet kell vágni és végeztem is. Így azonban lehet, hogy kicsit hosszabb és szívósabb harcban lesz részem. De legalább addig is lekötöm, a többiek és a küldetés pedig biztonságban lesznek. Az arrancar éppen egy kémény tetejéről ugrott le, hogy mi célból, az jó kérdés. Ám földet érés előtt fegyverét beleállította a kéménybe, így megállítva a zuhanását. Triplapengés kasza... hát ilyen ellen sem harcoltam még, de valamikor ezt is el kell kezdeni Igyekeztem a lehető legközelebb kerülni hozzá észrevétlenül, aztán villámtáncommal tüntettem el a köztünk lévő maradék távolságot. Meglepetésre igyekeztem alapozni, és úgy tűnik sikerült is, hiszen rúgásom oldalba kapta a férfit, megismertetve vele a talaj porát közelebbről is.
- Ossu! Szabad megkérdezem, hogy mi szél hozott erre, kedves arrancar-san?
Kérdeztem tőle mosolygósan és nyugodtan, miközben kezemet az oldalamon függő ütőre tettem. Semmi értelme nagyképűsködni és lekezelően beszélni, én maradok a magam kedves, közvetlen stílusánál. Talán még meg is tudom győzni, hogy menjen haza inkább és akkor mehetnék is vissza. Nem volt feltétlenül célom a harc, bár a nyitómozzanat miatt alighanem hiába akarnám pacifista módon elintézni az ügyet. Lehet gondolkodnom is kellett volna, mielőtt cselekszem? :/

Társalgási kísérletem először úgy tűnt, hogy tökéletes kudarcba fullad, hiszen ellenfelem gyakorlatilag azonnal megrohamozott, mihelyst felkelt a földről. Így közelebbről nézve még veszélyesebbek tűnt a fegyvere, a három eltérő méretű penge könnyen becsapja a szemet, és máris kész a baj. Nekem is meg kellett szoknom még a fegyver mozgásának jellegét, épp ezért örültem meg az átlátszó támadásnak, amit felém indított. Egy egyszerű keresztvágás pont olyasmi, amire nekem szükségem volt az alkalmazkodáshoz, ahhoz, hogy érezni kezdjem a fegyvert. A csapás elől a magasba ugorva menekültem, majd magán a kaszán megtámaszkodva lendültem tovább, át a férfi feje felett, ám sajnos ellenfelem jól reagált a mozdulatra, így támadni nem tudtam, kénytelen voltam elszökkenni. Viszont legalább válasz is érkezett, örültem neki, hogy nem néma az arrancar.
- Bocsánat, a 2. osztagban elég sok rossz beidegződést tanul az ember, ilyen a lesből támadás is, ha ellenséget lát az ember. Ellenben én még nem láttam olyan lidércet, aki bemutatkozott volna a prédájának. Ne mondd, hogy már egy "itadakimasu-t" is elmormoltok táplálkozás előtt!
Vettem kissé gúnyolódósra a figurát, tovább alapozva a rólam kialakult első benyomást, de ha már lúd, legyen kövér. Hátha ideges lesz és így hibára kényszeríthetem. Lényeg, hogy én megőrizzem a nyugalmamat, de egyébként sem vagyok az a típus, aki könnyen elveszti a fejét. Higgadtságra neveltek sportpályafutásom és shinigami éveim alatt is, az alapok tulajdonképpen mindkettőnél ugyanazok, csak egy "picivel" több forog kockán halálistenként. Nem mindegy, hogy a meccs vagy az életed múlik-e a nyugalmadon, ugyebár Persze amikor megöl az edződ, mert hibáztál, az már más tészta o.O
- Amúgy nem válaszoltál a kérdésemre, arrancar-san. Mit keresel itt? Nem lenne kényelmesebb Hueco Mundóban? Sőt, tudod mit? Megígérem, hogy elviszlek egy nagyon szép helyre, ha hagyod, hogy levágjalak.
Ajánlottam fel a békés megoldást, ami mindkettőnknek win-win. Én elkerülöm a harcot és mehetek vissza, ő pedig megszabadul a hollow-lét szenvedésétől és Soul Societyben fog újjászületni lélekként. Szerintem egyáltalán nem rossz üzlet, én mindenképpen belemennék, ha lidérc lennék. Legalábbis shinigami-fejjel. Ettől még lehet a halál fájdalmas, hiszen nem tudhatom hogy milyen érzés a lidércnek, amikor megtisztítjuk a lelkét, amikor pedig emberi életemből eltávoztam, akkor nem voltam tudatomnál, így onnan sem tudtam tapasztalatot szerezni. Mindenesetre épp eleget dumáltam, kivont fegyver ellen pedig én sem fogok puszta kézzel harcolni, szóval jómagam is előhúztam a saját kardom. Mayoi Neko mostanában minden eddiginél jobban simul a kezembe, talán azért is, mert javult a kapcsolatunk. Igaz a macskalány még mindig pokróc, de legalább most már valamennyire kijövünk egymással.
- Mi a neved, arrancar? Az enyém Sakai Kotomi, a 2. osztag hadnagya vagyok.
Mutatkoztam be, majd korántsem fair módon úgy fordítottam a zanpakutoum, hogy a nap fényét pont rátükrözze az arrancar szemére, így elvakítva őt. Ezt a pillanatot használtam ki a támadásra, villámtáncomat használva mellékerültem, és egy gyors mozdulattal megkíséreltem kettészelni. Ebben a pillanatban vettem észre, hogy megvágtam az ujjamat, minden bizonnyal akkor, amikor rátámaszkodtam a férfi kaszájára. Eh, átkozott fegyver, remélem nem mérgező >.> Akárhogy is, ha első támadásom nem sikerül, akkor egyelőre fogásváltás nélkül támadom tovább az ellenfelem a balomban lévő karddal, és igyekszek úgy időzíteni, hogy ha visszatámad és félretolom a kaszát a pengémmel, akkor gyomron tudjam rúgni. Ha pedig ez megtörténik, akkor jöhet az újabb életre törő támadás, mellyel megpróbálom nyakát szegni.

Azt hiszem sokadszorra is bebizonyosodott, hogy a villámtáncom sebessége valahol a béka feneke alatt lehet annak ellenére, hogy az utóbbi pár hétben úgy érzem, sikerült elkapnom a fonalat, és ha lassan is, de fejlődök. Azzal már tisztában vagyok, hogy a reiryoku manipulációjában egyáltalán nem vagyok tehetséges, ezért van szükségem a csuklómon lévő karkötőre, máskülönben semmit sem érnék a démonmágiámmal. Bármennyit is fogok rajta dolgozni, mindig hátrányban leszek azokkal szemben, akik számára a lélekenergiájuk irányítása könnyed ujjgyakorlat. Cserébe viszont van két harcmodor, amiben kiemelkedően jó vagyok, mégpedig a vívás és a pusztakezes harc. Nem véletlenül vagyok végtére is az Onmitsukidou tagja, lassúságomat shunpo terén pótolja a hakudám, melyben még talán a taichouval is felveszem a versenyt, zanjutsum pedig egyedi technikám miatt számít különlegesnek, bár azt tekintve még bőven van hová fejlődnöm, ha egyenlő ellenfele akarok lenni egy olyan kiváló vívónak, mint... Shi... Sireshi... Seireshi... mindegy, szóval a 8. osztag előző kapitánya.
Lényeg a lényeg, sebességem nem volt elég ahhoz, hogy meglepjem az arrancart miután elvakítottam, és ő még időben elugrott a vágásom elől. Legalább a kaszáját viszonylag könnyen meg tudtam vezetni, ugyanakkor megint csak a fontos támadás nem jött össze, köszönhetően annak, hogy lélekjelenlétének köszönhetően ügyesen kimenekült a szorult helyzetből. Karasu szinte azonnal offenzívába is lendült és barákkal támadott meg, miközben folyamatosan mozgásban maradt, tovább nehezítve a dolgom. Már az első villámgyors energiagömb elől is csak éppen el tudtam ugrani, és ahogy hanyatt-homlok, fogcsikorgatva menekültem, egyre közelebb értek hozzám a lövedékek. Az utolsó végül telibe is kapott és méretes porfelhőt vont körém, én pedig fájdalmasan kiáltottam fel ahogy az oldalamban megéreztem a találatot. Koncentrációm megszűnt, és a saját lábamban megbotolva zuhantam a földre, de ellenfelem még csak egy kényelmes szenvedést sem engedett meg, és máris felettem volt, lecsapni készülő kaszával. Kétségbeesetten gurultam félre, majd szökkentem talpra, de ő lankadatlanul támadt, nekem pedig csak elkeseredett védekezésre futotta. Egyszer-kétszer éreztem, ahogy a fegyver éle felhasítja a bőröm, nem mindig sikerült tökéletesen betájolni a hosszát, pont ahogy arra számítottam. Lévén kidou alkalmazására nem volt elég időm, csak egyetlen megoldás jutott az eszembe, amivel kikerülhetnék a támadás alól anélkül, hogy komolyabban megsérülnék.
- Hikkake... Mayoi Neko!
Nyögtem ki a parancsszót, mire lélekenergiám felszabadult, zanpakutoum pedig elmém utasítására karmok formáját vette fel a kezeimen. Végre volt mivel megállítanom azt a kaszát, és a következő csapásba azonnal bele is tettem az alkaromat védő fémkesztyűt, majd megnövekedett erőmet felhasználva a másik kezemmel megkíséreltem megragadni a fegyvert, és annál fogva elhajítani Karasut. Shunpóval kerültem még messzebb a lidérctől, és erősen lihegve ereszkedtem féltérdre. Megfogott a nyavalyás, muszáj volt nyernem egy kis időt, amíg kipihenem magam. Sokkal erősebb, mint elsőre gondoltam, életem első harca arrancarral ennél sokkal könnyebben ment. Még a végén tényleg kettévágja a fejemet, kár volt cukkolni :/
- Héj, egész jó vagy... arrancar létedre. De szerintem Hueco Mundóban frissebb a levegő, ott nem járnak autók és nincsenek gyárak sem. Nincs igazam? Utoljára kérdezem hogy mit csinálsz Karakurában!
Álltam talpra a térdemre támaszkodva, majd egy nagy levegő, és légszomjam a múlt enyészetévé vált. Ki kellett használnom, hogy én már shikaiban vagyok, ő pedig még nem aktiválta a resurrecciónját sem. A kaszája mozgását mostanra már sikerült kitapasztalnom, sebeimmel pedig egyszerűen nem fogok törődni, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust. Elvégre harcoltam én már törött bordákkal is, ez ahhoz képest abszolút semmiség. Szememben határozottság tükröződött ahogy előrelendültem, kombinációmat pedig egy fejmagasságban indított pörgőrúgással indítottam, majd az akcióba karmaimat vontam be, hanyagnak tűnő, de gyors és erős mozdulatokkal próbáltam felhasítani a hierróját. Ha kaszájával megtámad, azt egyszerűen blokkolom a fegyver felé eső kezemen lévő fémkesztyűvel és a másik kezemmel indítom a támadást. Bíztam benne, hogy megnövekedett sebességemmel nem tudja felvenni a versenyt, ráadásul még csak el sem kellett találnom ahhoz, hogy megsebezzem, hiszen a pengék körül áramló szél láthatatlanul is megnyújtotta a karmok méretét úgy 10 centiméterrel. Ha sikerül elsöpörnöm ezzel a támadással, akkor mindenképp megpróbálom földre vinni egy gánccsal és leszorítani a talajra, hogy véget is vethessek a harcnak. Csak bele kellene mélyesztenem a karmaimat a fejébe, esetleg újra megkísérlem elvágni a torkát, és kész is.

Pont ahogy vártam, shikaiom előnyhöz juttatott, ám hiba lett volna azt gondolni, hogy fölényem állandó maradhat. Bár még számos trükköt rejtegetek, hiszen gyakorlatilag semmit sem mutattam még képességeimből, ha Karasu megelégeli az állandó védekezést és resurecciónba lép, minden bizonnyal ismét egyenlő felekként fogunk küzdeni. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy egyenlőek leszünk, sajnos a fiú már bebizonyította, hogy nem lehet alábecsülni, igen csak szorult helyzetbe hozott az imént. Olyanba, amit nem szeretnék újra megtapasztalni, ezért is kell a lehető legerősebben összpontosítanom. Nem gondoltam volna, hogy egy közönséges arrancar képes lesz ennyire sarokba szorítani engem, először tapasztalok ilyesmit. Ha pedig egy lidércet nem tudok legyűrni, akkor még mindig túl messze vagyok attól, hogy egykori, áruló kapitányom elfogásáról álmodozzak. Legalább már a helyes útra ráléptem, legalábbis én így érzem. Csak idő kérdése, hogy elérjem a kellő erőszintet.
- A puszta jelenléted is fenyegetést jelent Karakura lakóira nézve, így nem mondhatnám, hogy ok nélkül támadtalak meg! És igen, nehéz elhinni, hogy semmi hátsó szándékod nincs! Mellesleg... ki az az Aizen?
Vontam fel a szemöldököm a név hallatán, mely egyáltalán nem volt ismerős, hiába erőltettem meg a memóriámat. Pedig ha így, minden felvezetés nélkül megemlítette, akkor biztos olyasvalakiről van szó, akit ismernem kéne Eh, átkozott névmemória, csoda hogy a sajátom nem felejtem el T_T A siránkozás azonban elvonja a figyelmemet, így gyorsan ki is verem a fejemből az efféle gondolatokat. Ha ilyesmiken jár az agyam, akkor még nem vagyok teljesen ráhangolódva a harcra. Márpedig észnél kellett lennem, mivel Karasu bármelyik pillanatban megelégelhette a menekülést, és ez az idő el is érkezett, mikor földre vittem. Szemben furcsa, kékes fény jelent meg, és bár még sose találkoztam szemtől-szemben vele, a lassan fejlődő energiagömb kétségtelenül egy ceróra emlékeztetett. Habozás nélkül visszavonulót fújtam, így döntő csapás helyett azonnal hátravetettem magam és néhány kézen átfordulással kerültem biztonságos távolságba, mielőtt a cero elsült volna, igaz még így is majdnem megpörkölt a technika.
- Tch... Ennyit az előnyömről.
Méltatlankodtam, inkább csak magamnak, hiszen az energia felszabadulásából pontosan tudtam mi következik. Pillanatnyi fölényem a resurrección feloldásának pillanatában semmivé foszlott, innentől kezdve csak magamra számíthattam. Az arrancar átalakulása végén egy igencsak bizarr lénnyé változott, csupán a látványától is a hideg futkosott a hátamon. De nem hagyhattam, hogy már csupán a külsejével is megfélemlítsen, így szemöldökeimet összeráncoltam, súlypontomat a hátsó lábamra tettem és határozottan, felkészülten vártam, mit fog tenni. A férfi pedig meglendítette átalakult kaszáját, melynek egyedi formája szerencsére megszűnt és csupán egyetlen pengéje maradt. Ám az abból kicsapódó három energiacsapás cseppet sem tűnt bizalomgerjesztőnek, sőt, a tény, hogy távolsági harcra vagyok kényszerítve, kifejezetten hátrányosan érintett. Szerencsére már nem kell kétségbeesnem ilyenkor, hiszen vannak módszereim arra, hogy miképpen is kerülhetek az ellenfelem közelébe ilyenkor, de először is a védekezésre kellett koncentrálnom.
- Hadou no sanjuuni, Oukasen!
Kiáltottam el magam, és suhintásomra egy az ellenfeleméhez hasonló energianyaláb indult meg Vex felé, mely az ő első csapásával találkozva egy csinos kis robbanásban kioltotta azt. A második sugár a keletkező füstfelhőt átvágva közelített felém, azonban karmaimat visszahúztam, és az így kezembe kerülő karddal kettészeltem a vörös színű technikát, végül pedig a talajtól elrugaszkodva kerültem ki a harmadikat, mely lábam alatt száguldott el, és csapódott bele végül egy gyárkéménybe. Még a levegőben szaltózva mormolni kezdtem egy idézést, pár pillanattal földet érésem után pedig már ki is ejthettem a következő kidoum nevét.
- Raimei no basha, itoguruma no kangeki, hikari mote kore wo mutsu ni wakatsu. Bakudou no rokujuuichi, Rikujoukourou!
Itt volt az ideje annak, hogy megmutassam, mit is tudok shikaiban, így mágiám elsütése után szünet nélkül továbbpörgettem az eseményeket. "Kazehougan!" - ejtettem ki a számon, mire zanpakutoum pengéjének hegyén egy focilabdányi méretű sűrített szélgömb keletkezett, és amint elérte végleges méretét, a földre hullott, én pedig ráléphettem. Trükkös technika, mert ha rosszul lépek rá, akkor alaposan megjárom, azonban most higgadt voltam, és nem kapkodtam, így jó helyre tettem a lábam. Az "ágyú" pedig pontosan a remélhetőleg fényrúdjaim fogságában vergődő arrancar felé lőtt ki, eddig még nem látott sebességgel és erővel közeledtem a férfi felé. Célom pedig a mellkasa volt, melybe könyökömet szándékoztam belemélyeszteni. Szerencsés esetben akár bordáit is törhetem, de ha találok, akkor minimum nekicsapom a mögötte lévő gyárkéménynek, és ennek az ütésnek sokkal nagyobb lesz az ereje, mint az eddigi bármelyik pofonomnak.

Kezdtem úgy érezni, hogy az előttem álló alak nincs azzal tisztában, hogy a lidércek és a shinigamik egymás ősellenségei. Már ezen ok önmagában is elegendő ahhoz, hogy mindenféle figyelmeztetés nélkül megtámadjuk egymást, semmi szükség valami egyébre. Az más kérdés, hogy az arrancar jelenléte a megfigyelési küldetésünk sikerét is fenyegette, de ez olyasmi, amit nem fogok a férfi orrára kötni. Egyrészt nem tartozik rá, másrészt a végén még képes lenne szándékosan kiszúrni velünk, és lebuktatni minket a célpontunk előtt. Márpedig ha a fickó felfedezi, hogy a Gotei 13 a sarkában van, fel fog szívódni, és soha nem lesz bizonyítékunk rá, hogy el akarja árulni Seireiteit. Ami azt illeti, nekem is illene gyorsan végeznem ezzel a hollowval, aztán pedig folytatni a csapatom irányítását, az egyetlen probléma az az, hogy ellenfelem nem egy nyeretlen kétéves szintjén van. Könnyed, laza viselkedése ellenére veszélyes, bebizonyította már.
- Nem ajánlottam fel, hogy ha hazamész, akkor nem foglak bántani? - Töprengtem el egy pillanatra. - Ezek szerint csak gondoltam volna rá? Mindegy, azt hiszem most már késő. Lehet, hogy nem ettél meg egy lelket sem, de ez nem jelenti azt, hogy később nem fogsz. Az információt pedig köszönöm, így már tudom kiről van szó.
Legszívesebben a homlokomra csaptam volna, de már így is éppen elég megalázónak éreztem a tudatlanságomat. Nem tehetek róla hogy lyukas a fejem, ráadásul én még életben voltam, amikor Aizen Sousuke elárulta a Gotei 13-mat, csak képen láttam azt a shinigamit, ahogy két, azaz mint kiderült azóta, három társát, hiszen a Kidoushuu előző kapitánya is az egykori gobantai taichou csatlósa volt.
Támadásom kétélű fegyver volt, hiszen karkötő ide vagy oda, kidouból gyenge vagyok, szóval fennállt a veszélye, hogy egy, nem sikerül megidéznem a hat rudas fénybörtönt, kettő, kiszabadul belőle az arrancar, mielőtt elérhetném a támadásommal, utóbbi esetben pedig nem ő, hanem én repültem volna neki teljes sebességgel a vasbeton építménynek. Szerencsére úgy tűnt, hogy semmi galiba nem fog közbeszólni, és már-már felrémlett előttem egy halvány reménysugár arra vonatkozóan, hogy ezzel az egy megmozdulással véget is vetek a harcnak, ám ellenfelemnek mégis csak sikerült beleköpnie a levesembe. Rémülten elkerekedő szemekkel meredtem a lassan képződő kék energiagömbre, melyet ezúttal esélyem sem volt elkerülni. Abban a pillanatban, hogy becsapódtam, engem elnyelt a kék fény, csupán karomat tudtam legalább a fejem elé emelni némi védelemként. Ahogy a találatot követően fájdalmas arccal a földre zuhantam, csupán az vigasztalt, hogy ez a két cero alighanem sok energiát kivett Karasuból, ütésem pedig talált, sőt, az ő energiasugara talán még fel is gyorsította a repülését, ezáltal nagyobbat kapott a kéménytől. Elsősorban karom szenvedte meg a támadást, mely felfogta a sugarat. Most számos égési seb éktelenkedett rajta, a ruha pedig szinte teljes egészében leégett róla, az ujj maradékát pedig inkább letéptem, hogy ne zavarjon, ha hozzáér a sebekhez. A fájdalom miatt néhány pillanatig homályos volt a látásom, de ahogy lassan feltápászkodtam, kitisztult a kép is, így felmérhettem én mekkora kárt okoztam. Örömmel láttam, hogy én sem voltam sikertelen, és neki is legalább annyira nehezére esik a mozgás, mint nekem, de még mindig úgy éreztem, hogy én voltam jobb állapotban.
- Teme... tönkretetted az... egyenruhám... Remélem kifizeted!
Fogalmam sincs honnan találtam erőt a viccelődésre, de úgy éreztem valamit mondanom kell, hogy beszélgetést provokáljak, és más nem jutott eszembe. Mindenesetre Vex minden bizonnyal nem díjazta a célzást, mert ahogy magához tért, máris újra támadott a fegyveréből származó energianyalábbal. Egy kicsit még mindig gyengének éreztem magam az előbbitől, így mozgásom is lomhábbnak bizonyult, de erőt vettem magamon és kitértem a vörös sugár útjából.
- Hadou no gojuu, Rei no Kuron!
Készítettem volna elő a következő támadásom egy lélekklón létrehozásával, ám ebben a pillanatban ép karomban valami fájdalmat éreztem, és odapillantva az arrancart pillantottam meg, aki kaszája segítségével... megharapott?! Nem sok jót sejtettem, és félelmem be is igazolódott, ahogy a következő mozdulatomnál váratlanul elvesztettem az egyensúlyom, és elestem. Kérdő tekintettel pillantottam le engedetlen lábamra, amely nem mozdult, hiába erőlködtem. Helyette viszont mozgott a nyakam, pedig a szememet az alsó végtagjaimra szerettem volna szögezni. Ahogy fejemet megpróbáltam visszafordítani, támasztékként szolgáló karomat vesztettem el testem alól, és amikor megkíséreltem visszanyerni az előbbi pózt a kissé fájdalmas földre zökkenést követően, na akkor mozdult meg a lábam.
- Mi ez? Mit csináltál velem??
Értelemszerűen elfogott a pánik, hiszen izmaim önálló életre keltek. Ő irányítja őket? Vagy valami más történt? Csak remélni tudtam, hogy megadja a választ, ám szerencsére nem kerültem emiatt kiszolgáltatott helyzetbe. Lélekklónomat ugyanis sikerült időben létrehoznom, és másik énem azon nyomban meg is támadta Karasut. Bár lélekenergia tekintetében gyengébb nálam, de képességei ugyanazok, így a helyzet korántsem reménytelen. Klónom pedig egyedi vívóstílusomat választotta a támadáshoz, így a lidércnek most olyan csapások, vágások és szúrások hosszas sorozatával kellett szembenéznie, melynek lényege az volt, hogy a kardtartó kéz és a fogás folytonos váltogatásával mindig a legkellemetlenebb és legváratlanabb szögből érkeznek a támadások az eggyel azelőtti csapáshoz képest. Roppantul nehéz védekezni ellene, egész Soul Societyben egyedül én tudok ilyen komplex támadássorozatot létrehozni ilyen rövid idő alatt. Különösen érdekes volt kívülről figyelni saját magamat, ahogy végrehajtom a stílust a maga táncszerű, ám minden felesleges mozdulatot nélkülöző, precíz és gyors mozgásával. Tökéletesítettem a technikát a Yuusuke-sannal való találkozásom óta, valóban lehetett még rajta javítani, és talán még mindig nem tökéletes. De ahhoz elégnek kell lennie, hogy egy arrancar fölé kerekedjek vele. Ám én sem ültem tétlenül a fenekemen, a sokkból kikerülve arra koncentráltam, hogy valamelyik kezemet képes legyek mozgatni, és amint sikerrel jártam, rögtön megcéloztam a harcoló párost, megvárva, amíg Karasu holtterébe kerülök.
- Kunrinsha yo! Chiniku no kamen, banshou, habataki, hito no na wo kansu mono yo! Shounetsu to souran, umihedate sakamaki minami he to ho wo susume yo! Hadou no sanjuuichi, Shakkahou!
Suttogtam el az idézést és a kidou nevét alig hallhatóan, miközben azért is imádkoztam, hogy démonmágiát tudjak használni ebben az állapotban. A vörös gömb megjelenése megnyugvást hozott lelkemnek, és magabiztos mosollyal küldtem a férfi háta felé a lövedéket, majd újabbakat és újabbakat. Ha mást nem is, azt elérem velük, hogy eltereljem a figyelmét, márpedig a fáradhatatlan ál-Kotomi ellen csak tökéletes összpontosítással lehet hatékonyan védekezni. Talán még azzal sem.

Igazán örültem neki, hogy az arrancar megerősítette a technikája működésével kapcsolatos gyanúmat, legalább már nem kellett találgatnom, hogy mi a fene miatt nem tudtam mozogni. Sajnos a tudás abban nem segített, hogy visszanyerjem a testem felett az uralmat, márpedig én anélkül meg vagyok lőve. Nem használhatok kidoukat a végtelenségig, egyébként sem voltam már olyan fitt, hogy erre pazaroljam az erőmet, amikor nekem jóval több energia befektetésébe kerül egy démonmágia létrehozása, és csak a karkötőmnek köszönhettem, hogy ennek ellenére nem volt gyengébb, mint egy hozzám hasonló erejű shinigami kidouja. Remélhetőleg idővel vissza tudom nyerni a testem felett az uralmat, csak rá kell jönnöm, hogy mi mivel cserélődött össze. Addig is az időhúzás volt a legjobb taktika, és ebben klónom segítségét vártam. Számításom bejött azzal kapcsolatban, hogy vívóstílusom nyomasztó fölényt adott "nekem", Karasunak valóban komoly nehézséget okozott tartani a lépést másolatommal, és attól a pillanattól kezdve, hogy rátaláltam a karom mozgatására, már vörös tűzgömbjeimmel is szembe kellett néznie. Csak így volt értelme mágiát használnom, esztelenül dobálni őket ostobaság lett volna. Így viszont sikerült eltalálnom és sarokba szorítanom, a két oldalról érkező támadások ellen képtelen volt hatékonyan védekezni. Megpróbált ugyan trükkösen úgy mozogni, hogy tűzvonalba csalja az ál-Kotomit, de egy ilyen átlátszó trükknek egyikünk sem dől be. Még hogy ostoba? Most mondja ezt, amikor szorult helyzetbe került, most legyen ilyen nagy a szája >.>
- Persze, még én dühítettelek fel, mi?
Szenvedtem ki a szavakat, miközben összegabalyított testhelyzetemből próbáltam valahogy kicsomagolni magamat. Azt hiszem rájöttem, hogy arrancarokkal nem éri meg jópofizni, mindegyikük romlott, bunkó alak, nem érdemlik meg a pozitív hozzáállást. Többszörösen is megsértett. Lehet hogy harcolunk, de egy úriember még ilyen körülmények között is illően viselkedne egy nővel szemben, nem pedig sértegetné jobbra-balra És még ő a dühös, na akkor én mi lehetek ezek után? Mérgelődésem közepette persze nem feledkezhettem el Karasuról sem, aki úgy tűnt, hogy tervez valamit. A kaszán lévő koponya szájában megjelenő fénygömb nem kecsegtetett túl sok jóval, és egyenesen felém célzott vele. Összeszorított fogakkal erőltettem meg az agytekervényeimet, vissza kellett emlékeznem, hogy miként is mozdítottam meg az előbb a lábam. A koponyából kicsapódó valami meglepetésemre ráadásul egy újabb cero volt, a harmadik nagyon rövid időn belül. Ha megint eltalált volna vele, azt hiszem keresztet vethettem volna az életemre, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerült megtalálnom a helyes mozdulatsort és sikerült elérnem, hogy csak a lábamat pörkölje meg az energiasugár. A fájdalomtól még így is elvesztettem az eszem, de nem bizonyult tartósnak a kín, lábra állni meg éppen képtelen voltam, szóval betudtam jelentéktelen sérülésnek az égési sebeket és a ruhám további pusztulását. Azonban a stratégiám ezzel befulladt, be kellett vallanom magamnak, hogy így nem leszek képes őt legyőzni. A klónom ügyes, de akkor is gyengébb nálam, nem tudja úgy használni a zanpakutoum, ahogy én, anélkül pedig akárhogy terelem el a férfi figyelmét, nem fogunk tudni diadalmaskodni. Sokkal drasztikusabb megoldáshoz kellett folyamodnom, és az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, az nem éppen olyasmi volt, amivel saját magamat kímélhettem volna.
- Kuso... Kazehougan...
Motyogtam magamnak, mire hamarosan megjelent a kezem mellett a sűrített levegőből készített golyó. Másolatom még mindig ép volt, és mint ilyen, egy pillanatra sem hagyta magára ellenfelünket, folyamatosan nyomás alatt tartotta, most éppen ütések és rúgások sorozatával, amelyben olykor-olykor elvegyített néhány vágást és szúrást. Vettem egy nagy levegőt, és amikor Vex biztosan nem rám figyelt, hozzáérintettem a tenyerem a gömbhöz, amely azonnal kilőtt a verekedő páros felé. Önfeláldozó módon csaptam oldalba az arrancart, aki remélhetőleg meglepetésében és az ütközés erejének hatására ki fogja ejteni a kezéből a fegyverét.
- Bakudou no yon, Hainawa!
Támadtam rá a sárga kidouval, amely a testi kontaktusnak köszönhetően nem csak őt kötötte gúzsba, de engem is hozzárögzített a férfihoz, ha nem lett volna elég az összegabalyodó végtagjaink okozta kavarodás. Legalább a földet érés nem fájt, hisz Karasu tompította az esésem
- Nesze, most már te se tudsz mozogni. Most légy tökös legény, várom a nagy befejezést!
Cukkoltam röhögve, talán még képen is rúgtam véletlenül mozgolódás közben. Megbénítottam, egyikünk sem tud semmit csinálni, csak a klón, amelynek esélyt adtam, hogy végezzen a lidérccel. Mivel én voltam felül, és fejem pont nem arra nézett, amerre az ál-Kotomi volt, így nem láthattam, hogy másikam mit is csinál pontosan, de Karasu kiszolgáltatott volt előtte, ott sebezhette meg, ahol akarta

Várakozásommal ellentétben az arrancarnak még volt a tarsolyában trükk, így hiába bénítottam meg a mozgását és hoztam kiszolgáltatott helyzetbe, nem használt. Nem jött a végső csapás, csak egy tompa puffanás, miután elgagyogott valami kínainak hangzó igét. Nem láttam, mit csinált, de a klónom az eddigi sérülései mellé szerezhetett valami újabbat, ugyanis megszűntem érezni a jelenlétét, szóval bizonyára lélekszemcsékké bomlott. Cöh... no mindegy, így is eleget tett.
- Bocs, még túl fiatal vagyok és túl sok dolgom van ahhoz, hogy veled haljak, arrancar.
Utasítottam vissza az ajánlatot, miközben munkára bírtam az agytekervényeimet egy új terv után kajtatva, ám mivel én is össze voltam kötözve, meg egyébként is rengeteg energiát és koncentrációt igényelt a jelenleg limitált mozgásom, nem igazán volt ötletem. Amíg ő se tud megmoccanni, addig viszont baj nem lehet, legalábbis én így gondoltam. Kicsit tudok pihenni, regenerálódni, cserébe csak el kell viselnem Karasu közelségét, az pedig nem nagy ár. Persze tévedtem, ugyanis valami meleget éreztem meg valahol ott, ahol a fiú kezei lehettek, és némi tekergés után látóterembe is került egy öklömnyi gömb, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy bara.
- Baka, mit csinálsz?! Ezzel magadat is kiütöd, te szerencsétlen!
Bevallom kissé megrémültem, közvetlen közelről bekapni egy ilyet biztos sokkal rosszabb lesz, mint amikor egy távolról kilőtt darab megtalált még a harcunk elején. Tágra nyíló szemekkel próbáltam szabadulni, mire eszembe jutott, hogy csak fel kéne oldanom a technikámat, de ekkor már késő volt. Fülsiketítő robbanás és heves fájdalom kíséretében röpültem a levegőbe a másikkal egyetemben, hogy aztán néhány méterrel odébb, tehetetlenül csapódjak a talajnak. Maga az érkezés is fájdalmas volt, a számban megjelenő fémes ízből ítélve úgy éreztem vért is köhögtem fel. Mozdulni is alig tudtam... mármint ha amúgy tudnék mozogni, akkor is nehezen ment volna, minden porcikám fájt. De tudtam, hogy ha hamarabb reagálok, akkor még nem vesztettem. Még mindig az időnyerésen járt az agyam, és az elmémben ismét az általam ismert mágiák között kutattam. Ha bejön, amit akarok, akkor nem kell amiatt aggódnom, hogy már alig érzek magamban erőt, így hezitálás nélkül hozzáláttam az idézés kántálásához.
- Bakudou no rokujuunana, Satsu Mizu Eirou!
Nyöszörögtem az arrancar felé pillantva, szavaim hatására pedig Vex alatt víz jelent meg, amely pillanatokon belül körbevette őt, és börtönbe zárta. Már nem tudtam és nem is akartam bele annyi erőt rakni, amennyi képes lenne ellenfelemet ténylegesen fogságban tartani és megfullasztani, amire ez a technika valójában ki van találva, de kelleni fog neki egy kis idő, míg kiszabadul, s én addig eltűnök a szeme elől.
- Yosshi... Bakudou no nijuuroku, Kyokkou!
Motyogtam, elrejtve magamat a férfi összes érzéke elől, majd összeszedtem minden erőmet és gurulni kezdtem a legközelebbi rejtekhelynek alkalmas tereptárgy, egy halom vasgerenda felé. Utolsó erőtartalékaimat merítettem ki ezzel a kidouval, shikaiomat se tudtam már tovább fenntartani, így karmos fémkesztyűim visszaalakultak egyszerű katanává. A fémrudak mögött aztán ülőhelyzetbe tornásztam magam nagy nehézségek árán, és háttal nekidőltem a "falnak". Erősen lihegtem, számtalan zúzódás, vágás és égési sérülés éktelenkedett rajtam, a ruhám is össze-vissza szakadt, olyannyira, hogy már szinte éppen csak takarta a törzsem, plusz a mozgásomnak sem voltam ura, noha azt hiszem a lényegesebb mozdulatokat már sikerült újratanulnom. Némán mértem fel az állapotomat, majd amint megbékéltem leharcolt külsőmmel, oldalra dőltem és a földre feküdtem. Pihenni akartam és erőt gyűjteni, közben pedig végiggondoltam mit csináltam jól, és mit rosszul eddig. Úgy éreztem Karasu nyers erő tekintetében enyhe fölényben van, amit én kellő önfeláldozással és hatásos kombinációkkal tudtam ellensúlyozni, de a harcot nem én irányítottam, és ez zavart. Máskor képes vagyok félelmeket táplálni az ellenfélbe, bizonytalanná tenni őket azzal a sokrétűséggel, amit harc közben mutatok, de ez most nincs így. Más szinten van, mint osztagom alacsonyabb rangú tisztjei vagy azok a shinigamik és arrancarok, akikkel eddig harcoltam... már Naraku taichout és Yuusuke-sant leszámítva. Meg kellett próbálnom átvenni az irányítást, új stratégiát kellett kieszelnem.
Úgy tíz perccel később, amikor fel akartam tápászkodni, és ehhez lábamat akartam megmozdítani, váratlanul tényleg a lábam mozdult meg. A jelenségtől meglepődve kis híján felkiáltottam, ám még időben befogtam a szám, a kidou csak a jelenlétem tünteti el, a hangomat nem. Óvatosan mozgatni kezdtem a tagjaimat, hogy meggyőződjek róla, tényleg elkopott az engem korlátozó technika hatása, és valóban, az mozdult meg amit éppen meg akartam mozdítani. Gyermeki örömmel csuktam össze és nyitottam szét tenyeremet néhányszor, majd összeszorítva azt széles mosoly terület szét arcomon, végre megszabadultam a hendikeptől, ami akadályozott a harcban. Újabb öt perc elteltével pedig úgy éreztem, hogy visszanyertem valamelyest az erőmet, és újra képes vagyok küzdeni.
- Hikkake, Mayoi Neko...
Aktiváltam ismét shikaiom halkan, a szokásos mozdulatokkal, majd feloldottam az engem rejtő mágiát, felálltam és kiléptem a fémgerendák rejtekéből. Minden lépés fájt egy kicsit, de a vérzés már mindenütt elállt, és összességében nem jelentett gyötrelmet a mozgás.
- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! Remélem benne vagy a második fordulóban!
Kiáltottam el magam, és midőn karmaimat visszahúztam, a megjelenő karddal egy határozottat suhintottam a levegőbe. Vesszen a kidou, soha életemben nem kellett még ennyit használnom ilyen rövid időn belül, és nem is akarok többé. Sokkal jobb érzés karddal és puszta kézzel harcolni, mint holmi hókuszpókusszal, csak így érzem igazán jól magam. Remélem az arrancar nem döntött úgy, hogy meglép, igaz őszintén szólva nem lett volna ellenemre az sem.

Tekintetemben határozottság tükröződött, koncentrációm pedig kis híján a plafont súrolta. Egyáltalán nem kívántam újra leamortizálni magamat, éppen elég sérülésem volt már így is, örülhettem, hogy sikerült magamat harcképes állapotba hoznom úgy-ahogy. Kicsit húztam a lábam, a sérült karomat is kellemetlen volt mozgatni és alighanem a barák is okoztak valamiféle sérülést nekem, amit jelen állapotomban nem érzékeltem. Viszont jóleső érzés volt visszanyerni a testem felett az uralmat, könnyednek és légiesnek éreztem a mozgásom. Talán nem is gondolná az arrancar, hogy ilyen hatással van valakire a resurrecciónja technikája, pedig tényleg olyan, mintha egy mázsányi súlytól szabadultam volna meg éppen. Felfelé ívelő csapását egy elegáns hátra szaltóval kerültem el, figyelve hogy az ép lábamra helyezzem a testsúlyom, földet érés után pedig rögtön megakasztottam a katanámmal a következő támadást.
- Nem ragaszkodom hozzá, ha visszamész Hueco Mundóba, nem állítalak meg.
Közöltem vele gondolataimat, míg fegyvereink egymásnak feszültek. Elég sok idő eltelt mióta gyepálni kezdtük egymást, nem akartam hogy aggódjanak értem a bajtársaim, azt meg pláne nem, hogy hiányom miatt utánam jöjjenek és otthagyják a célszemély megfigyelését. A veterán tagoknak ez eszébe se jutna, de a csapatomban most fiatalabbak voltak, akiknek hamarabb elfogy a türelme és nem is egynémely korábbi kapitány vasfegyelme alatt képezték ki őket, így az Onmitsukidou szellemisége kevésbé ragadt át rájuk. Már engem is vasvillával kergetnének el egy-egy másik idősíkból, mivel én inkább feláldozom magamat az embereimért, mintsem hogy hátba támadjam az ellenséget, amíg az a bajtársaimmal foglalkozik. Most sem véletlen, hogy én jöttem lidércet irtani, és jól is tettem, egy hadnagy-szintű arrancar ellen nem sok esélyük lett volna.
Állóháborúnkból egy jól irányzott rúgással kívántam kibillenteni a patthelyzetből, és bár lábam csak a levegőt találta el, a célomat elértem, így gyorsan hátraugrottam, majd egyensúlyom áthelyezése után átvettem a kezdeményezést. Shunpót használva guggoló helyzetben kerültem Karasu mellé, és pengémmel megkíséreltem elvágni a lábizmait, majd továbbugrottam és felegyenesedve, egy félfordulatból hátulról rúgtam felé. Ha sikerül a vágás, akkor fejbe rúghatom miközben térdre rogy, de ha nem, akkor még mindig hátba találhatom, feltéve ha nem tud félreszökkenni. Ezt követően egy esetleges kontrától tartva ismét visszakoztam biztonságos távolságba.
- Hadd kérdezzek valamit, arrancar. Miért követed Aizent? Mi az oka annak, hogy a csatlósa lettél?
Érdeklődtem ridegen, hangomban immár egy cseppnyi kedvesség sem volt. Összpontosításom elérte a tetőfokát, egyfajta átszellemült állapotba kerültem az adrenalintól, melyben csak ritkán hibázom és jobb a reakcióidőm is, mint normál esetben. Ez a stádium az, amikor egyik újonnan felfedezett shikai technikámat is a legjobb hatásfokkal használhatom, hiszen ebben a lelkiállapotban voltam a legeredményesebb softball-játékosként is. Újabb hátraszökkenéssel teremtettem távolságot kettőnk között, karmaimat kieresztettem, így eltüntetve kezemből a kardot, majd egy mély sóhajtást követően a pengék hegye körül ismét sűrűsödni kezdett a levegő, ahogy Kazehougan nevű technikámnál is. Azonban most nem állt meg a focilabda méreténél, hanem tovább zsugorodott a gömb, maroknyi méretűvé. Szabad kezem közben az oldalamon függő ütőre tévedt, mely máskor kardhüvelyként szolgál, és leakasztotta azt a helyéről.
- Ippatsu...
Szólaltam meg, majd a szélgömböt a levegőbe dobtam, és ütőpozícióba álltam. Kitámasztás, lendítés, és a gravitációnak engedelmeskedő labda fémes csattanást hallatva összetalálkozott az ütővel, egyenesen Vex felé megindulva. Ha a nagysebességű labda nem talál, egyszerűen újratöltök és ismét próbálkozom, de ha eléri az arrancart, az minden kétséget kizáróan röppályára fog állni, én pedig villámtánccal fogok mögé kerülni és megkísérlem fordulatból hátba rúgni a levegőben lévő ellenfelem, hogy minél nagyobb legyen a találkozásunk ereje. Bár gyengébb ellenfeleknek akár gerincét is törhetem így, most aligha lesz így, de van rá esély, hogy végleg kiütöm a férfit és ezzel véget vetek a harcnak. Remélem most nem fog magával rántani valami őrültséggel

Tény és való, nem voltam valami kedves Karasuval, meglepetéstámadás meg minden, de no, arrancarokat eszembe se jutna úgy kezelni, mint valami ártatlan, veszélytelen lényt. Ettől függetlenül teljesen komolyan mondtam, hogy hagynám elmenni, mivel számomra első a küldetés sikere, és az elhúzódó harc már lassan ezt veszélyeztette. Úgy jöttem ide, hogy néhány perc alatt megtisztítom egy hollow lelkét mintegy rutinból, erre itt ragadtam egy kemény élet-halál harcban. Nem számítottam ilyen komoly ellenállásra és ha őszinte akarok lenni magammal, nem biztos hogy képes lennék végezni ezzel az arrancarral a jelenlegi szintemen, vagy csak nagyon súlyos sérülések árán, ebben pedig semmi vonzót nem találtam. Különben is, shinigami vagyok ugyan, de második osztagosként nekem nem kötelességem lidércek ellen harcolni, így lelkiismeret-furdalásom sem lenne amiatt, ha futni hagynám. Ellenben győzködni sem fogom, hogy legyen már olyan kedves és távozzon, ha hagyom elmenni, csak én nem látom értelmét a további küzdelemnek, ha ő sem akar harcolni, és én is meglennék nélküle
- Van egy célom: meg kell találnom valakit, és meggyőztek, hogyha shinigami válik belőlem, akkor könnyebb dolgom lesz. Nem bántam meg a döntésemet, barátokra, szerelemre leltem. Persze ezt te nem értheted szív nélkül...
Feleltem a kérdésre. Ha erőt kívánt, akkor azt kétségtelenül megkapta Aizentől, de megvan a véleményem azokról, akik nem a saját, kemény munkájuk révén válnak erőssé. Én csak saját magamnak köszönhetem amit elértem, legyen szó az emberi életemről vagy a mostaniról, nem holmi nagyobb hatalom adta meg nekem az erő illúzióját. Ugyanis kétségtelen, hogy ha megkapta az erőt Karasu, akkor azt el is lehet tőle venni, és akkor ismét ugyanaz a gyenge alak lesz, mint korábban volt. Számomra viszont jó emlékeztető volt ez a kérdés, hogy nem szabad szem elől tévesztenem azt a célt, ami miatt végól shinigami lettem. Hitominak is megígértem, hogy egy nap a szüleinkkel az oldalamon állítok be hozzá, amíg el nem jön az az idő, addig nem nyughatok. Azóta már más célok is motiválnak persze, de nem lehetek maradéktalanul elégedett, amíg ezt az egy célt nem teljesítem.
Nem kevéssé lepett meg, hogy az arrancar megkísérelte visszaütni a labdámat, nem gondoltam volna, hogy ismeri a játékot. Persze mozdulata csak arra volt elegendő, hogy elnyeljen egy kevés energiát, egy kezdő nem fog tudni mit kezdeni egy olyan labdával, amit én ütöttem meg. Vajon azóta is tartom a prefekturális hazafutás-csúcsot? Költői kérdésem persze most lényegtelen, mire villámtánccal Vex mögé kerülök, már el is felejtem, és csak arra koncentrálok, hogy meg tudjam rúgni az ellenfelem. Sípcsontom telibe is találta a férfi hátát, ám arra nem számítottam, hogy ez nekem is fájhat, ám kiáltásom bizonyítéka volt annak, hogy én sem éreztem magam kellemesen a találkozástól. Esésemet emiatt nem tudtam irányítani, így újfent beütöttem magam, csak hogy hozzáadjak eddigi kínjaimhoz. Holnapra tele leszek kék-zöld foltokkal, nagyszerű Fájdalmas arccal kerestem meg tekintetemmel az arrancart, aki látványosan jobban szenvedett, mint én, ám jelenleg lábra állni én sem tudtam volna.
- Igen, azt hiszem kiegyezhetünk a döntetlenben...
Mondtam ki kínos vigyorral a szavakat, amelyek a harcunk végét jelezték, és mint valami végszó, úgy csapott le a sárgás fény a magasból. Felnézve egy gargantát, és mögötte egy hatalmas fehér maszkot véltem felfedezni. Ez lenne hát a negación? Ha akarnék, se tudnék tovább küzdeni hát, végül is örültem neki, hogy így alakult. Némán figyeltem, ahogy Karasu a levegőbe emelkedik, és lassan eltűnik a sötét szájra emlékeztető képződmény mögött, majd elterültem a földön és jó néhány percig úgy maradtam, míg a lábamban lüktető fájdalom nem csillapodott annyira, hogy fel tudjak állni. Erősen sántikálva indultam vissza a csapatom felé, miközben arra gondoltam, hogy még mindig hosszú út és sok edzés áll előttem, és arra, hogy mit is fogok mondani a társaimnak, amikor megkérdezik, hogy mi a fene miatt kerültem ilyen leharcolt állapotba. Szerencse, hogy megfigyelni így, tele sebekkel és szakadt ruhával is lehet...

// Én is köszönöm a játékot ^^ //