Sosem voltak nekem valóak ezek a szórakozóhelyek… Szimplán utálom ezt a légkört. Valami kis csövesnek néznek talán, amiért mertünk bevásárló szatyrokkal beállítani? :/ Ami meg a VIP szekciót érdekli… a hummusz bárban akkor is kitulajdonítottam, amikor még nem voltam espada, mert cseszek a rendszerre, oks?
- Na igen… a te esetedben kicsit bonyolult a faji megközelítés. – kuncogok fel nem látva esélyét annak, Maya megsértődik egy ilyen apróság miatt. Jó, gyakran szoktam sértő lenni… egyáltalán nem szándékosan, de ez van, le kell nyelni. Igazán nem az én hibám, hogy egyesek mindent magukra vesznek. Csalódnék is Mayában, ha így tenne…
Italoktól felfrissülve s jóleső anyázással díjazva a remeknek nem nevezhető kiszolgálást nyújtózok egyet a kanapén, lábaim pedig önkéntelenül is dobbantanak a rádióból szóló, undorító slágerek ritmusára. Némelyiknek sajnos már a dalszövegét is tudom, de persze csak azért, mert már annyiszor ismételték őket itt-ott. Persze, volt már olyan, aki azt mondta, egyszerűen irigy vagyok… Holott valójában köze sincs ahhoz, amit érzek. Egyszerűen változott a világ. :/ Annak idején a zenecsatornák a lázadást fejezték ki, most bezzeg egyszerűen mindenki olyan kurva egyedinek akar tűnni, holott marhára nem azok. Tucat mind… Kapják be tövig. Manipulált majmok.
- Emlékszel az első találkozásunkra? Akkor tettünk egy ígéretet, egy bizonyos következő harcról… Amire azóta se került sor. Bár egymás mellett már volt alkalmunk megmérettetni magunkat, de… Szeretném tudni, mennyit erősödtem azóta. Hueco Mundoban nem igazán találok olyat, aki erre alkalmas… Tudod, a legtöbben elég csicskák, a primerát meg nem merem bántani… Mégis csak a fracciónom volt, olyan, mintha családtag lenne, érted. :/ – készítem ki a készpénzt az asztalra, ezzel kifizetve a fogyasztásaink árát, majd a válaszon fellelkesülve csomagostul ott is hagyom ezt a kócerájt. Valószínűleg nem fogunk többé ide jönni, egyszerűen annyira nem az én ízlésem a hely. Értitek. :/
- Las Nochesben újonnan divat lett Aizent utálni… Természetesen mindannyian csak engem utálnak, de ez egyértelmű. Mindegy, még beletömöm a mosdókagylóba a fejüket, az biztos. – keresek egy harcra alkalmas helyet, ahol a póttesteinket is levehetjük. Bár én nem értem ezt a lélekcukorka dolgot, meg nincs is nekem olyan – a póttestet is csak Maya miatt szereztem be, vagyis hát ő szerezte meg nekem, értitek.
- Nos, mit szólsz? – vezetem Mayát a teljesen kihalt lakótelephez. Az épületeket lerombolni készülnek városfejlesztés címszóval és egy szállodát fognak a helyére állítani, azonban még csak az embereket költöztették ki innen. Bár a hatalmas gépek már sorban állnak, jelenleg egy ember lélekenergiáját sem érzem a közelben. Bár oly lényegtelen... Hisz amint Maya a másik irányba fordul megszemlélni a terepet, én reiatsumat elfojtva válok köddé. Sombra engańosa képességemmel ugyan láthatatlanná nem válok, azonban az állapot hasonló hatást biztosít. S hogy Estrella Fugaz-zal sikerül-e eltalálnom ellenfelem ezáltal lecsapolva lélekenergiáját, hogy ideiglenesen nagyjából az enyémmel legyen egyenlő? Hát, majd kiderül…

Félvérnek számítok valahol én is – hisz rendelkezek bizonyos shinigami erőkkel. Rendes esetben egy lidérc nem rendelkezik lélekölő karddal, nekem mégis van egy, mely azóta is kedvelt fegyverem, hű társam minden harcban. Az egyik legerősebb espada vagyok… A legtöbbel ellentétben én nem csak különös véletleneknek köszönhetem azt, hogy ideáig jutottam. Küzdöttem érte, és… most egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy leszámolhassak Aizennel. Mert a többi nagyszájú kis libával ellentétben én nem akarok kúlnak tűnni azért, amiért lázadok a rendszer ellen. Én igenis, komolyan gondolom. Nem beszélve arról, hogy eleve kúlnak és menőnek születtem, ennél kúlabb pedig már hova legyek? :/
Reiatsumat a lehető leginkább elfedve szeretek meglepetést okozni ellenfeleimnek. Egyszerű technika, rajtam kívül még sem ismerek olyat, ki ezzel a trükkel próbálna harcolni. Az évtizedek alatt pedig tökélyre is fejlesztettem, márpedig elhihetitek, nem olyan egyszerű ilyennyire kifejleszteni az egészet. Én mégis képes vagyok rá… s most egy szinttel feljebb toltam tudásom, hisz részleges láthatatlanságot adtam magamnak, s így ellenfelemnek esélye sincs kideríteni hollétem. Mayát éri a megtiszteltetés, hogy először ellene ültetem bele az elméletet a gyakorlatba. Hisz eddig még csak magányos edzéseim alatt tesztelhettem magamnak néhány új, más arrancar által tán még nem is használt technikát.
- Az a baj, hogy arrogáns mind… :/ Nem értik a célzást, nyilvánosan pedig nem akarok balhézni. Van ez a fracciónom meg a csaja, két kis pszichopata. Ők is divatot teremtettek, egy ideje mindenki úgy próbál viselkedni, mint ők. ¬_¬ – shunpozok továbbra is „láthatatlanul” Maya körül, esélyét nem látva annak, sikerül besaccolnia hollétem. Bár talán ha a zajokra figyel…
Egy marok pedig támad, s fülem mellett süvít el az égő, lassan láthatatlanná váló kéz. Két láthatatlan harcos, remek… A perzselő kezek egy hajtincsem kicsit megpörkölik, az égett haj szaga pedig fokozott óvatosságra figyelmeztet. Ha most látszódna az arcom, bizonyára egy hatalmas, vérszomjas vigyor lenne megfigyelhető rajta. Hiába, túl rég volt igazi ellenfelem. :/
- Majdnem… De csak majdnem. – reagálok kis híján sikeres, égetési kísérletére, majd ajkaim közül elhangzanak az Ardiente Garra szavak. Kardomhoz sincs így szükség nyúlni, ellenben karmaim meghosszabbodnak, s vörös színű, eltörhetetlen, éles nyúlványok kerülnek kezemre. Különösebben nem gondolkozok a taktikán – csupán támadok, amerre Mayát sejtem, s esetleges ütéseit s csapásait próbálom karmaimmal védeni. Kis szerencsével pedig húsba marok. Mi van? Nem féltem őt… Tud magára vigyázni… Nem hinném, hogy kiakadna, ha esetleg szétkarmolnám az oldalát.

Számítottam arra, nem lesz olyan egyszerű eltalálnom Mayát; az első sikertelenség után viszont sorra jönnek az apróbb eredmények. Nagyjából csak sikerül behatárolnom, hogy Maya pontosan merre is lehet, s nem mondom, azért tényleg sokat segít, hogy azért ő is pofázik legalább ugyanannyit, mint én. Végül is, miért ne? Nem komoly küzdelem… Csak egy kis gyakorlat. S ha erőnk feloldásáig eljutunk, legalább lesz alkalmam eldicsekedni azzal, hogy kicsit… szintet léptem. Resurrecciónom végérvényesen kiteljesedett, bár mende-mondák terjengenek arról, hogy még ez felett is létezik egy szint. Egy felsőbb szint, melyet Hueco Mundo egy arrancarja, sem espadája nem tudott még elérni. Nem engedhetem viszont, hogy mások előttem érjék el ezt a bizonyos szintet – hiszen én érdemesebb vagyok rá mindenkinél. Többet küzdöttem Las Nochesért, mint Aizen maga. Fellengzősnek hangzó dumámnak pedig bőven van alapja. Legalább tényleg azt tartom szem előtt, ami valóban fontos értékeket tükröz. S hiába… nélkülem elvesztenénk végérvényesen ezt a kis háborút. Bár kétség sem fér hozzá, már rég nem Aizen motivál. Csak saját érdekek. Nem álmodozom ennél magasabb vezetői szerepről, igaz, teljesen egyértelmű, hogy képes lennék elvégezni a legmagasabb pozícióval járó felelősséget s szerepet. Ám nincs szükségem még több talpnyalóra. Nekem bőven elég az, ha megkóstoltathatom a padló ízét azokkal, akiknek egyszerűen nem bírom a fejüket. Csupán magamért még több hatalmat kell szereznem – hogy végre végleg függetlenedjek. Függetlenség, szabadság, s végre nem kell többé ostoba, hataloméhes marhák utasításait követnem. Csak békésen küzdeni saját céljaimért. Senki másért.
Egy részem végtelenül önző… míg másik szerető s odaadó. Hiszek benne, hogy képesek vagyunk kilépni ebből az ördögi körből, melyet a hollow lét szolgáltat számunkra. Nem többé éhséget, soha többé kétséget – már-már emberinek érzem magam, másrészt meg végtelenül üresnek. A fekete űrt lelkemben pedig mi mással tölthetném ki, ha nem tökéletességem fényesítésével?
- Megszoktam, meg igazából nem is érdekel… Csak én vagyok a fontos… meg azok, akiket fontosnak tartok. – próbálom karmaim belemélyeszteni Maya vállaiba, alaposan felhasítva bőrét, azzal se foglalkozva, vajon mekkora fájdalommal járhat számára. Kibírja… Kapitány, nem?
A kidouja mozgásomat teljesen megakadályozza. Magam sem tudom, miért voltam ilyen figyelmetlen. Mindig is gyűlöltem a shinigamik ezen technikáit, hisz hozzánk, hollowkhoz képest sokkal variánsabb tárházzal rendelkeznek, ráadásul a sok rossz tapasztalat elegendő ahhoz, hogy még a leggyengébb shinigaminak se engedjek elegendő időt ahhoz, hogy bármiféle trükköt használhasson ellenem. Azonban azt már nem engedem, hogy ilyen könnyen eltéríthessen… gondolkodás nélkül nyitok meg két féreglyukat; az egyiket épp magam elé, a másikat pedig Maya mögé. Kellemetlen lehet, ha saját támadásod talál el… Mert a technikája így a féreglyukban landol, s valahol pont a háta mögül bújik ki. Nem látom esélyét annak, hogy kitérhet. Addig is, foglalkozhatok az engem gúzsba kötő démonmágiával, hátha kiszabadulok.

Mindig is voltak, akik puhánynak tartanak… Lágy szívűnek, vezetésre alkalmatlannak. Voltak, vannak és lesznek is. S bár próbálom a látszatát kelteni, miszerint véleményük nem érdekel, hisz jóval felettük állok, hirdetett egyenrangúság ide vagy oda, valami nyomot mégis hagy bennem. Sérti büszkeségem, felhúz, békém odavesz, nyugalmam lángoló düh váltja fel. Hiába csillapszik, a parázsra újra s újra olajt öntenek, indokolatlanul, szándékon kívül… s Én hamar elvesztem türelmem, vele együtt hidegvérem. Forrófejű vagyok, nem is tagadom… hóbortos, puszta fellángolásból képes vagyok olyan dolgokra vetemedni, amik nem éppen elvárhatóak egy Espadától. Már pedig, ha választanom kell, én nem fogom eldobni rangom egy barátnak nevezett, társasági entitás kedvéért. Igen, áruló vagyok, fajtám szemével szánalmas kis pondró – lennék, ha lebuktam volna. Ám nekem több eszem van annál, mintsem nyíltan Aizen ellen forduljak. Ugyan mások csak a sakkbábut látják bennem, kit az ex-kapitány irányít kénye-kedve szerint, ennek a sakkbábunak bizony van esze is… És szabad akarata. Élni fog azzal a joggal, hogy egyszer ’teremtője’ ellen forduljon, amint adott az alkalom, mert egyszer el fog jönni. Csak idő… Ki tudja még, mennyi? Bár lényegtelen. Addig is szolgálok és megfigyelek, titkon tovább rettegvén attól, egyszer még fény derül arra, mit is gondolok a lojalitásról. Csodálom, hogy a sok ökör, kik nyíltan próbálnak arcoskodni azzal, hogy bizonyos dolgokat mernek mondani Aizenről. Hogy komolyan gondolják-e? Talán van benne valami, de a nagy része csak felszínesség. Így akarnak kitűnni, arcoskodni, nagymenőnek látszani. Kétszínű senkiházik… Aljas, sekélyes férgek, magukat jobb színben feltüntetni akaró mocsadékok. Egy Fantomképet könnyű gyűlölni, súlyt nem átérezve, valódi kockázatot sohasem vállalva. Hát én vállalok. Egyszer hátat fogok fordítani a rendszernek, amire annyira büszkék kell, hogy legyünk. Addig is, belülről rombolom szét. Ámde becsületem sem rombolhatom azzal, hogy kapitányokkal, elsődleges ellenségeinkkel társalgok, barátkozok. Már így is túlságosan magamra vontam a figyelmét. Jobban, mint kéne. Bizonyíték… Igen, bizonyosságra van szükségem, hogy nem árultam el. Nem féltem Mayát, meg tudja védeni magát, de barátságunk nem folytathatjuk tovább. Mindezt egy ténylegesen nagyobb célért, Aizen bizalmáért – hogy aztán én magam fordíthassam meg a kést szívében, kitéphessem, szétégethessem!
Nem értem, hogy volt képes felfedezni hollétem – ezek szerint rejtőzésem cseppet sem oly tökéletes? Pedig minden stimmel, mégis megcsikordul az acél a kapitány pengéjén. Kétségtelen, azzal is tönkretehetném, ha egyszerűen Soul Society tudtára adnám, hogy egy vaizardot fogtak közre. Ismerem a törvényeiket, hisz alapos képzésben részesültem shinigami ismeretből, hogy jóval többet tudjak róluk, mint amennyit ők azt hiszik, hogy tudok. Birtokomban van elég információ ahhoz, hogy megkeseríthessem Maya életét. Csak hogy – én nem megtörni akarom. Nem vagyok kegyetlen. Számomra túl aljas módszer, én inkább szemből, nyíltan támadok, leszámítva persze Aizennel a dolgot. Nem gyűlöletből teszem, amit teszek. Csak szükségem van, a nagyobb presztízsre, ezáltal még nagyobb hatalomra. Elveszni látszik a bizalmam, vissza kell szereznem, mindezt saját népem érdekében. Hogy visszahozzam a káoszt, melybe ismét rendet teremthetek. Én, csakis én… ahogyan annak lennie kell.
Mégis átszakítom húsát. Abban a pillanatban, mikor bőre felhasad, valami bennem is megmozdul. Valami. Talán ez lenne emberségem utolsó maradéka? Ki tudja… Még sem szorul össze szívem. Nem fordítom el tekintetem, s tűröm a jeges íriszek pillantását. Lenézhet… Felőlem, megteheti, nem érdekel. Megvan az oka annak, amiért elárultam, ellene fordultam. Az ő élete az enyém felett, ilyen egyszerű. Ha nem teszem meg, holnap már új Segundát keresnek a helyemre. Bár ha nem élem túl a harcot… S képtelen vagyok hinni, Maya nem tudna megölni. Hisz a sötétség benne van. Mélyebb, erősebb, mint amire számítana, s attól, mert nyíltan hátat fordított neki, az még ott van. Képtelen küzdeni vele, nem tudja, hogy kell, nem látja, nem észleli, s lám, egyszer az a hírhedt hollow énje végleg bekebelezi. Mert meg fog történni, s akkor… akkor már más motivál, hogy pengém ismét húsába mártsam.
Törött bordának hála vágásaim nehézkesebbé válnak… ugyanis nagyobb fájdalommal jár, a másik penge pedig újra és újra talál, csontba akad, karom kis híján elvesztem. Nem engedem viszont, hogy csonk maradjon helyén. Hisz egy végtagot vesztett espada senkinek sem kell. Vajon Maya tudja, hogy ha egy espada elveszti karját, azonnal leváltják? S még örülhet, hogy túlélte… néhány ujjpercem mégis odavész, védekezésre használt jobb karom megcsonkítva ezzel. Negación-om azonnal aktiválom, így a kidoui már nem érnek el felém, ahogyan további kardcsapásainak is nyoma vész.
A vérzés idebent sem csillapodik, a sérüléssel viszont itt és most nem tudok mit kezdeni. A sugárnyaláb elnyel minden támadást, s kívülről érinthetetlenné válok. Igen, tartozok néhány magyarázattal… ám nem itt, legalábbis, nem most.
- Nevezz árulónak… Ám mint minden, mit teszek, nem történik ok nélkül. Megvannak a magam motivációi. Ha megöllek, egy lépéssel közelebb kerülök célomhoz. Sajnálom, hogy így kell történnie. Tudod, én tényleg barátnak tekintelek. Viszont vannak fontosabb dolgok. Espada vagyok. A legerősebb mind közül. A Primérának sincs esélye ellenem. De nem ez a része a lényeg… Nekem céljaim vannak. Céljaim, amikben vannak, akiknek nincs helyük. S mivel Soul Societyhez nem fordulhatok, új utat kellett keresnem. Attól félek, már így is túlságosan magamra vontam a figyelmét… Kénytelen vagyok bizonyítani. Mindezt Las Noches jövőjéért. Tudom, a sajnálat nem old meg semmit… Ha ennek az egésznek vége lesz, és mindketten túléljük, remélem, hogy újrakezdhetünk mindent. És persze, ha még hajlandó leszel szóba állni velem. – látom el a sebeim a fénysugáron belül, mintha mi sem történt volna. Ezen technikám miatt felőlem akár a legerősebb támadásaival is támadhat, még egy bankainak sem lenne esélye érinteni. Hogy ezek után gyávának tart, mégis miért érdekel? Most már úgyis oly mindegy. Szégyellnem kéne magam, amiért „eszközként” használtam, még sem érzek semmit. Legyek hát pap, aki vizet prédikál, mégis bort iszik. Ha mindettől egy lépéssel közelebb kerülök céljaimhoz, akkor mindez megérte.
- Ha van valami kérdésed vagy hozzáfűzni valód, tedd fel most… Hamarosan képtelen leszek válaszolni, egy bizonyos harci állapot ugyanis ezt váltja ki belőlem, de már úgyis találkoztál vele. Mindenre válaszolok, ugyanis tisztellek ennyire. Ha viszont nincs több kérdésed, azt is megértem. – kötöm össze levágott ujjperceim egy, a ruhámból letépett szövetdarabbal. Zongorázás miatt kellemetlen lesz, Hiki nem lesz elragadtatva az örömtől, de neki pofa be, örüljön, amiért taníthat. Mindeközben az idő is telik, bár a rózsának még nem elég. Lassan növekszik, s percek kérdése, míg teljesen kifejlődik annyira, hogy harcképes állapotba kerüljön. S a méreg, amit Maya testébe juttattam, már bizonyára hat… Magas lélekenergiája miatt nem fog úgy hatni, ahogyan azt megszoktam a nálam gyengébb ellenfelek esetében, de valljuk be, abban semmi szórakoztató sincsen, hogy levágod a teljesen közönséges, harci kiképzést alig kapott shinigamikat. Nevetségesek, akik azt hiszik, van esélyük ellened. Egyáltalán nem esik jól, ha azokkal a szerencsétlenekkel vagyok összeeresztve. Semmi egyenlőség, semmi kihívás, csak felesleges vérontás és tehetetlen mészárlás. Még sem tagadom meg a parancsokat. Csak érteném, miért.
Mérgem hatására Maya valószínűleg már elkezdett szédülni… lassan reakciói is tompulnak. S ugyan feloldotta pecsétjét, az még nem szünteti meg a vérében keringő anyag hatását. Ilyetén elgyengítve pedig tökéletes célponttá válik… Végre esélyem, valódi esélyem lesz arra, hogy legyőzhessem. Hiába az erőkülönbség, számomra nem csak izom jutott, hanem ész is, amit használok is, javamra fordítom, s egy lehetőséget sem hagyok ki, amikor győzedelmeskedhetek. Ezért is vagyok Én a legveszélyesebb arrancar, akit Aizen valaha is teremtett.

Ugyan, nem vagyok naiv… Tisztában vagyok határaimmal. Habár az espada sorai közül valóban én rendelkezek a legnagyobb erővel s hatalommal, azt is tudom, hogy vannak bizonyos korlátaim, amiket egyszerűen képtelen vagyok visszatartani. Valamint az aranyszabályról sem feledkezhetek meg soha: mindig van erősebb. Ez nálunk, hollowknál különösen fontos, ezért nem feledkezhetek meg arról, hogy ezt szem előtt kell tartanom. Nem az espada soraiban, de teljesen biztos, hogy van nálam erősebb lidérc is. Kell lennie, biztosan létezik… S félő, a legtöbb kapitány ellen még mindig nincs esélyem. Watanabe Yuusuke… Hiába lettem erősebb, egymagamban mégis kevés vagyok ahhoz, hogy végleg megszabadulhassak tőle. Egyszer megkíméltem annak a patkánynak az életét. Viszont azt is megígértem magamnak, hogy meg fogom ölni. Nem érdekelnek a bajtársiasságra vonatkozó dolgok és az sem, ha Maya végképp meg fog gyűlölni emiatt. Nem érek rá puszipajtáskodni vele, csak hátráltat, visszafog. Sajnos elkövetett egy hatalmas hibát. Teljesen megfeledkezett arról, hogy én arrancar vagyok. Rombolásba döntötte az énképemet, még ha nem is állt szándékában. Ám nem engedem, hogy minden büszkeségem magával vigye, és a BFF jelzővel illessen. Így van, én nem érdemlem meg. Ha az a javamat szolgálja, igenis, képes lennék még leghűségesebb fracciónjaim is egy vulkánba taszítani. Mindegy, csak én kerekedjek felül, s én legyek az, ki győztesként kerül ki, még akkor is, ha saját bajtársai fején taposva is éri el célját.
Ha ember lennék, most valószínűleg megtörten hevernék a földön könyörögve, hogy tegyünk mindent rendbe. De nem vagyok ember. Nem vagyok halandó, rám nem vonatkoznak az élők szabályai. Becsület, igen, az még van bennem, ahogyan büszkeség is. De a túlélési ösztöneimen semmi sem kerekedhet felül. Hatalmas, gigantikus célok, melyeket csak úgy érhetek el, hogy igenis, hátba szúrom társaimat, és megforgatom azt a bizonyos kést a szívükben. Mindez egy nagyobb célért, ami nem csak magamnak, hanem mindenkinek javára válik. Hisz én, egyedül én képes vagyok átlátni azt, amire Las Noches arrancar populációjának igazán szüksége lenne. Nem vallják be, de csak tehetetlen birkák, kik összetartó erő nélkül szétszélednének. Én viszont a pásztor szerepére termettem, ki vezetheti, irányíthatja, terelgetheti őket. Hisz pontosan tudom, mire van valójában szükségük.
- Ahogy gondolod. – zárom le a felesleges szócséplést. Nem fontos beszélgetnünk, ez pedig az ő döntése volt, amit tiszteletben is tartok. Ahogyan azt is, hogy neki is megvannak a motivációi. Megvannak a céljai. Tudja, kit szeretne megvédeni. Igazán sajnálatos, hogy ennek így kell történnie, ám előbb-utóbb úgyis eljött volna ez az idő. Sosem vette figyelembe, hogy pontosan ki vagyok, s nem hogy félelemmel, de büszkeséggel töltötte el, hogy idővel a 2. espadává váltam. Bevallom, nem tagadom, ez inkább sérti kicsit az önbecsülésem, amikor inkább biztonságot és bizalmat kéne éreznem. Mert igen, érzek, bármennyire is szeretném, ha nem tudnék érezni többé. Még ha nem is feltétlenül azt, amit valójában mutatok a külvilág felé.
Szemem becsukom, s egyedül légzésem ritmusára koncentrálok. Nem, még nem vagyok hajlandó feloldani kardom, ezzel megmutatván valódi alakom. Lehet, botorság részemről? Mindazonáltal nem hazudtam… Hisz ezt az általam kifejlesztett, s folyamatos gyakorlást és tökéletesítést igénylő harcstílus pontosan olyan hatással van rám, mint amit előzőleg már elmondtam. Nagyon hasonlít resurrección alakom által elért állapotomhoz, de valahogy még sem pontosan olyan. Kimértebb vagyok, s egyáltalán nem provokálható. Egy ösztönlény, igen, mégis több annál.
Néhány perc alatt sikerül egy rendkívül mély transzállapotot elérnem. Meditáció által olyan szintre emelem tudatom, ami egyedül a túlélésre képes koncentrálni. Minden mást sikerült kitörölnöm a fejemből. Egyedül a katanám számít, és az ellenfelem. Shinigami, kapitány, barát, ellenség? Oly mindegy. Most végre béke van… S holott eme egyedi harcstílusom még koránt sem sikerült tökéletesítenem, merem azt állítani, hogy a jelenlegi egy tökéletes alkalom tesztelésére.
Az engem körülvevő, védelmező fény eloszlik, egyúttal én is kinyitom a reiatsu-tól vörösre színeződött szemeim. A célpontot nem látom. Vagy elmenekült, vagy láthatatlanná vált. Az utóbbira tippelek. Szánalmas, amiért a saját technikám használja ellenem… holott a mostani pillanatig sem értem, hogy volt képes felfedezni hollétem.
Nem lényeg, most csak nyomot kell keresnem. Bármit is mondana, nem érteném. Regenerációm sajnos nem teljes, ezért hátam egy kicsit görnyed, a törött borda miatt viszont nem érzek legalább fájdalmat a transznak köszönhetően. Kizártam a fejemből mindent, ami nem számít, s ami hátráltat. A fájdalom csak elijeszt. Nem kellenek érzések. Ahogyan beszéd se… Minek az?
Érzem a klónról, hogy csak klón. Annyira egyértelmű… Támadni támad, mozdulatai mégis kevesek ellenem. Csak egy klón, tekintete túl üveges, monoton, s lélekenergiája sem vall az eredetire. Eredeti lény pedig nem csak gyenge, de gyáva is, ha csak így képes eredményt elérni. Nem szeretem, ha azt a támadás kombinációt használják ellenem, amit előzőleg én alkalmaztam… De nem baj, a Pokolrózsa azóta hatalmassá vált, s míg én a klónnal foglalom el magam, az szaporodik tovább, pár száz méteres körben teljesen kiirtva a növényzetet. Valószínű, gyökerei a csatornákat is elérik, felszakítják, ekképpen pedig hatalma korlátlanná válhat. Hiszen annyi energiához jut ezáltal, hogy elpusztítani szinte lehetetlenné válik. Ez nem egy olyan növény, melyet csak úgy leszedhetsz, eltaposhatsz, kettévághatsz… S szaporodik, gyorsan. A cero-k és bara-k sokasága pedig ki tudja, akár az eredeti Mayát is véletlenül eltalálhatja. Az ál-Maya inkább idegesítő melléktermék… Teljesen feleslegesen pocsékolom vele az energiám. Kis híján az egész kézfejemtől megszabadít. Nem mintha nem emlékeztetne a mai napra a két levágott ujjam, melyet időbe, tán évekbe telik majd regenerálni…
Bichoagujer nevű képességemmel nyitok meg a klón-Maya mögött egy féreglyukat, melybe beletaszítom azt, hogy ezután a Pokolrózsa által eltüzelt cero-ban pusztuljon el. Rengeteg energiát vitt el tőlem feleslegesen… Már csak a másikat, igen, az eredetit kell elpusztítanom. Ha szerencsém van, egy cero vagy bara máris kiütötte, elpusztította, elsorvasztotta. Ám ha nem… Hát megkeresem. Mert ugyan tökéletesen még ő sem képes eltakarni reiatsuját. Behunyt szemmel keresem tovább, s közben a féreglyukat is bezárom magam mögött. Minek tékozoljam az erőt, ennyi energiát? Én ma győztes leszek… Ennek így kell lennie.

A kérdések ideje lejárt; közöltem Vele az ultimátumot, megváltozott tudatállapotban pedig nem áll módomban hallgatni figyelmem elterelését szolgáló, információéhes mondatokra. Nem is akarok, nem is vagyok rá képes; közelebb kerültem ahhoz a Szörnyeteghez, ami valójában vagyok. Mert az vagyok, csak egy Ragadozó, aki nem fogja továbbá hagyni, hogy bárki is keresztbe tegyen neki, s célját tévessze a vadról, édes prédájáról? Hisz attól, mert formát váltottam, s fogjuk rá, emberibbé váltam, én még nem vagyok más, csak egy egyszerű hollow. Nem vagyok ösztönlény, már nem. Vannak dicső céljaim, amit a Mayához hasonlóak soha meg nem érthetnek. Rasszizmus? Ugyan már! Mindig is tudta, tudnia kellett, hogy úgynevezett barátságunk csak felszínes, mézes-mázos maszlag. Melybe belekeveredtem, belekevertek. Akaratomon kívül váltam úgynevezett BFF-é, mikor számomra ez a szó már akkor megtűnt létezni, amikor lélektestemet megszakítottam attól a lánctól, melyet ki kellett rántanom magamból. Az átalakulás folyamata így megkezdődött, megállíthatatlanul torzultam át azzá a lénnyé, amivé váltam. Azt hitte, ez a nap sosem fog elkövetkezni? Naiv kislány… Hogy feledtem volna el, amikor – lévén veszélyessé váltam – megannyi halálistent küldtek nyakamra? Isten? Még hogy isten! Nevetséges… Hisz ha Ők az Istenek, én már régen feléjük kerekedtem. Akkor, amikor az első shinigamit sikerült a földre kényszerítenem, megadásra, s mikor újabb és újabb halálistenek ereit érték mérgem. Méreg, mely pusztít, bénít, s megadásra kényszerít.
Mindez oly egyszerű volt régen… Most, most viszont hosszú évek munkája dőlhet romba apró figyelmetlenségek miatt. Már nem minden fekete és fehér, de tény, valami nem változott; kell nekem az Erő, melyet csak megtört, földön heverő „istenek” képesek számomra megadni. Már öltem kapitányt, most végre megtehetem még egyszer. Vajon milyen íze lehet egy korcsnak? Belső hollowja vajon ízletesebbé, vagy épp ellenkezőleg, keserűvé fűszerezi azt?
A pusztítás ösztöne a korcsban is benne van; mindig is foglalkoztatott, vajon a méltán híres Soul Society eddig miért nem vetette ki magából? Hisz ki tudja, bármikor előfordulhat, belülről rombolja szét a biztos talpakon amúgy sem álló rendszert. Talán nagyobb veszélyforrás, mint én magam, csupán magáról sem tudja, s elbújik barátság s valódi személyiség névre keresztelt, álnok s kétszínű maszkok mögé. Még hogy kötelék? Csak félelem, rettegés. Ám nem vagyok kegyetlen: megadom ama kegyet számára, végre véget érjen szenvedéssel teli kínlódása. Csak hagyjon biztos pontot, egy nyílt helyet, hol megsebezhetem. Gyorsan, s végre vége.
Nem gondoltam volna, primitívnek nem nevezhető technikám ekkora kudarcba fullad. Az eredmény fatális, s az értelmetlen pusztítást leszámítva nincs más, amit eredményezne. A Pokolrózsa nem romantikus bájcsevej témája, hanem romokat eredményező technika. A csatornát megtalálta, s amíg a víztől meg nem fosztja Karakurát, az bizony élni fog, s még többet rombolni. Szaporodása meggyorsítja a folyamatot, a spórák pedig hamarosan önálló életet kelnek. Meggondoltam magam… Mégis kegyetlen leszek. Mára, most elég ennyi. Nem érdemli meg, új resurrecciónom láthassa s tapasztalhassa.
A tűzcsóvákat kerülgetve sonidozok Maya mellé, arcán pedig apró sebet ejtek; egészen apró csíkot, melyből azonnal kiserken a vér. Ajkaim önkéntelenül gunyoros vigyort felvéve torzulnak felfelé. Még nem végeztünk, ám mára elég volt. Még nem elég érett ahhoz, Velem, valódi önmagammal álljon szemben. Hagyom, a munka maradékát a Pokolrózsa tegye meg helyettem. Majd nagyobb sebességre kapcsolva nyitok gargantát, s intek viszontlátást. A hátrahagyott rózsák legfeljebb két percig bírják.
Ujjak nélkül… Vajon lehet-e tovább zongorázni ujjak nélkül?