Igazán remek csapatot sikerült összekaparni. Míg az egyik egy félkegyelmű, ütődött, magát zseniálisnak képzelő magánnyomozó, addig a másik egy beképzelt, okoskodó tudóspalánta, aki azt hiszi, hogy ő a legerősebb és legügyesebb. Nem kedvelem az ilyen embereket, és azt hiszem, hogy ez neki is feltűnt. Ettől függetlenül viszont hajlandó vagyok az általa előállított tervet véghez vinni annyira, amennyire tőlem telik. Ne várjon tőlem senki se hatalmas tócsákat, elvégre nem gyakorlom napi szinten a képességemet. Számomra inkább hátrány, mint előny, bár tény, hogy unaloműzésnek tökéletes eszköz.
A lidérc szinte azonnal Hitomira vetette magát. Gondolom ő lehetett kettőnk közül az erősebb. Yuutából nem néztem volna ki, hogy ő lenne a legerősebb. Valahogy olyan személynek tűnik, aki magát szuperhősnek képzeli, csak épp más nem veszi észre. Bár ki tudja, lehet kiderül róla, hogy ő Clark Kent karakurai változata. Na, az igazán meglepő fordulat lenne… Ennek az esélye azonban véleményem szerint leginkább a nullával vetekszik. Sőt, talán mondhatnék mínusz egyet is.
Míg a kis tudóska lefoglalta a szörnyeteget, addig én előkészítettem csapdánk egyik felét. Mély levegőt véve tenyereltem le, és próbáltam minden erőmet összegyűjteni, hogy vizet fakasszak lényegében a semmiből. Reményeim szerint az épület rendelkezik régi, rossz vízvezetékekkel, amik itt-ott megrepedeztek, így talán lehet esélyem némi vizet kicsikarni onnan, hogy elkészíthessem azt a pocsolyát, amit oly’ kedvesen megrendeltek tőlem. Szívem szerint mondjuk inkább okoska kisasszonyra locsolnám az összeset, de mivel még nem nagyon vagyok ura képességemnek, így nem is igazán tudom irányítani a vizet annyira, amennyire szeretném. Meglepetésemre a víz lassacskán kezdett előtűnni a padló részei között, majd lassacskán egy egész tócsává álltak össze. Az erőlködést tovább folytatva próbáltam legalább kiszélesíteni egy kicsit, hogy a hollownak ne csak a nagylábujja érjen bele a hatalmas remekművembe. Nem biztos, hogy ennyi vízzel hatásosan meg tudtuk volna oldani a lebénítását…
- Ne sürgess! – vágtam vissza a lánynak. Sose kedveltem, ha sürgetnek. Főleg meg akkor nem, ha épp mindent megteszek annak érdekében, hogy ne legyünk az új játszópajtásunk vacsorája.
Igazán meglepődtem, amikor már lassan láttam Yuuta növénynek titulált kóróját is megjelenni, mely a hollow lábára tekeredve megakadályozta a mozdulásban. Nem hittem volna, hogy a férfi erre is képes, hiszen elég ügyefogyottnak tűnt első pillantásra. Talán mégis ő lenne a magát bénának mutató, ám de szuperhősként ügyködő Superman? Na nem… ez teljességgel lehetetlen. Ha ő lenne a nagy megmentő, azzal már rég a világvégéhez közelednénk…
Hitomi kiáltására reagálva megpróbáltam kellő távolságra futni a szörnytől, és a lánytól. Semmi kedvem grillcsirkeként bevégezni életem. Előbb ugornék le a kilencedik emeletről, minthogy hagyjam egy hozzá hasonló kis akárkicsodácskának, hogy megsüssön egy ilyen izével együtt. Elégedetten néztem, ahogy a vízzel felerősített szikrák végeznek az ellenfelünkkel, azonban nem sokáig örülhettem sikerünknek, hiszen egy újabb hollow érkezett. Mégpedig egy ismeretlen lány társaságában, aki játszi könnyedséggel intézte el a berobbanó egyéniséggel rendelkező monstrumot. Elismerően pillantottam rá, bár valószínűleg ebből nem sokat vett észre, annyira el volt foglalva a Kaoruval való veszekedéssel. Fogalmam sincs, hogy miről beszélhettek, de biztos egyetértenék vele, ha már ennyire a srácnak esett. Megérdemelné, hogy kapjon néhány olyan jégnyilat a lánytól, mint amivel megbénította a sztárocskák szörnyét.
- De, minden bizonnyal igaza lehet, Yuuta. Viszont ne bízza el magát… Ez csak egyszeri alkalom. – válaszoltam a nyomozóra se pillantva. Továbbra is a Kaoru-új lány- Hitomi hármast figyeltem. Igen, csapatunk nagyra becsült vezetője magára hagyta kis csapatát, csak hogy értesüljön az eseményekről. Mennyire sajnálom…
- Mi? Nem! Mit jelentsen az, hogy az első feladatnak vége?! Mellesleg ki kérem magamnak, hogy hülye nevem van! – háborodtam fel a hallottakon. Nem volt szó semmi olyanról, hogy több feladatunk is lesz. Végül azért megadtam magam, és duzzogva bár, de követtem a többieket, a furcsa, ijesztő hangokról tudomást se véve.