Noha csak egyszer néztem végig a trilógiát, azt is csak azért, mert Tui annyit erőlködött, hogy nézzem meg vele, hogy végül beleegyeztem, azért nem volt olyan rossz, bár nem értem, mit lehet rajta ilyen lexikálisan tudni oda-vissza, meg a karakterek nagy részét azóta már el is felejtettem. Mindegy is, azért tanultam belőle néhány fogást, például el tudom hajítani a kardomat úgy, hogy az vissza is jöjjön. Persze, csak ha utána mászok, hiszen sajnos olyan képességem nincs, amivel magamhoz vonzhatom a zanpakutomat. Még, ugyanis ezt a hiányosságot sürgősen pótolnom kell valahogy, csak még nem találtam ki, hogy. Mindegy, majd lesz valami, a szöszi meg láthatóan ért a dolgokhoz, hiszen mágnessé változva magához vonzza a sörös dobozt. Ezt nekem is meg kell tanulnom! ***.*** Tuti kiakasztanám szegény Tuit, ha az éppen felbontott sörét meg a szendvicsét ilyen módon elcsenném tőle, még mielőtt megkóstolhatná őket. Mindezt úgy, hogy hozzá sem értem. Bár már az is elég lenne, ha csak felborítanám az itókáját… Kellett neki kiröhögni a Fatal Error konci miatt… Meg voltam hívva, na és akkor? Ismerek egy bandatagot, és csak nem mondhatom szegénynek, hogy bocs, szar a zenéd, nem megyek… Ez van, kedves vagyok, talán túl kedves, pláne, miután Tui is megúszta egy alapos tarkón ütéssel. Megérdemli. >.>
- Van nekemí kaa’om! ’sak segíccs kimászni-a pohóssessől! – jelentem ki meglepetten az alapból amúgy felháborodást keltő kijelentésre, miszerint én nem rendelkezek zanpuval, márpedig van nekem olyan is, szép kecses, vágtam is már el vele kapitány torkát! Ja, nem, az a kezem volt… Útban volt, szóval kitéptem a nyakát. Ez van, parancsot teljesítettem – az elsőt, miután espadává neveztek ki. Az meg már csak egy különös időcsapda mellékterméke, hogy csóri akkor még kapitánnyá se volt kinevezve, amikor végeztem volna vele. Mindegy is, itt most akció van… Jelenleg például az, hogy szépen kussban megvárjam, míg Szőke visszatér, addig is, igen, addig mondjuk meg kéne próbálnom egy kicsit kijózanodni. Menni fog az, mindezt pedig úgy, hogy nem látom vissza azt, amit eddig megittam. Kaja, igen, kaja, s már látom is a kiszemelt büfét, ami előtt a nagy sor kígyózik. A következményeken nem igazán gondolkozok, egyszerűen elsütök arrafelé egy barát megcélozva a sorban legelöl álló ember búráját, mert ha megdöglik, akkor könnyebben kitúrhatom. Sajnos koordinációs képességeim gyengültek, így az energialabda valahol a lába előtt végezte, így még csak a kislábujját sem sikerült megpörkölnöm, de a tömeg a riadalomtól – ugyanis azt hiszik, valaki petárdázik – legalább szétoszlik. Nem baj, nekem így is jó, így már csak egy kisebb csapat tinit kell elküldenem melegebb éghajlatra. Valami vizuális rockerek, nem tudom, de mindegyik úgy néz ki, mint egy köcsööööög. Meg nem mondom róluk, hogy fiúk-e vagy lányok. A mai hímek már festik is magukat, meg manikűröshöz járnak, meg szoliznak. Búzacsírák és cicafiúk, utamból el, mert éhes vagyok és kell a sok pritamin, amit felhasználhatok a harchoz!
Néhány perc konstans árlapbámulás után jelentem ki, hogy nekem gyrost adjon, csak hús nélkül és tegyen bele zöldséget, és egyből kettőt is rendeltem, mert vagyok olyan laza és jófej, hogy Szöszkét is meghívjam egy kajára. Igaz, keményen kell koncentrálnom ahhoz, hogy a megfelelő címletű pénzt odanyomjam a megszeppent kiscsaj kezébe, de nem baj, aranyos volt és rakott bele nekem sok paradicsomot, szóval nem bántom a szeplős törpét. Szar lehet ez a diákmeló, kicsit sajnálom is szegényt, de irigy vagyok, és jelenleg csóró is, szóval akkor sem adok neki borravalót, ha eltáncolja nekem tütüben a Hamupipőkét. Aztán uzsgyi vissza, szerencsére nem tévedtem el, és még egyensúlyoznom is sikerült, talán csak egy kevés szósz és pár hagymakarika esik a földre út közben.
- Francokat nem tehetek róla… dühös voltam, mer’ Keisuke nője felhúzta az agyamat, szóval ja, kitéptem a láncot. :/ De mindegy, mert utána felfaltam. Na szóval, ide azt a lézerkardot, aztán, aztán küggyünk meg, Szőke! Hoztam neked kaját is… Gáláns vagyok, meg lettél hívva, ni! A pia miatt remeg a keze az embernek, így nem lehet bökővel játszani. – jelentem ki nagy okosan a fejtegetést, majd valahogy átadom Szöszinek is a saját jussát. Az jelenleg cseppet sem érdekel, hogy az fénykard, nem pedig lézerkard, ilyen apróságokba sose szoktam belebonyolódni, meg nekem aztán tényleg marhára tökmindegy. A fantikok meg legyenek boldogak azzal, hogy többet tudnak, mint én. Mwahaha, én így is jobb vagyok és szabad vagyooook! *.*
- Nem vagyok én gonosz… Csak vannak céljaim. Én csak erős akarok lenni, hogy kitörhessem mindenki fogát, aki beszól. Keresünk plészet? Túl sok az ember. Amúgy nagy arc vagy, tetszik ez a cucc. Miből van és hogy csináltad? – dobom ki a sörös dobozom egy kukába, igaz, még lötyögött az alján egy kevés, de na, túl sokat pofáztam, erre megposhadt. Végül úgy döntöttem, hogy franc fogja majd az embereket kerülgetni, ők kerülgessenek engem. Visszamászva a színpadra behunyom szemem, s reiatsum áramlására koncentrálok, ezáltal erős hollow lélekenergiával ellepni a környéket. A kapitányból félő, kiválthatom a shinigamik ölhetnékjét, de mindegy, legalább izgibb lesz az egész. Sajna így saját zanpum képességeiről is le kell mondanom, de legalább nem fogok random szárnyakat növeszteni, meg hosszú karmokat. Bár enélkül is lehet élvezetes az edzés.
Aktiválom a szerkentyűt, így reiatsummal megegyező színű, vörösen izzó fény tör elő a kard mindkét oldalán. Kicsit ugyan van még a fejemben az alkoholból, de annyi baj legyen. A zöldséges szendvics azért hatott kicsit, és még csak össze se szószoltam magam, s a súlyként magamon viselt bőrkabátot is az egyik erősítőre tettem előzőleg. Párszor megforgatom magamban a fegyvert, hiszen dupla pengével még nincs annyi tapasztalatom harcolni, mint katanával, azonban mivel rólam van szó, nem kizárt, hogy egy kis gyakorlás után máris mesterévé válik, hiszen erpégégád vagyok. A levegőben pörgetve és belehasítva játszadozok el vele, hogy szokjam az új fegyvert, amit tuti meg is tartok, csak mert miért ne. Meg hogy elmenőzzek vele Tuinak és Lalyéknak, persze. Mozgásomból látszik a magabiztosság, hiszen a kardforgatás mindig is az erősségem volt, hiszen kisgyerekkorom óta gyakorlom, igaz, akkor még csak titokban, mert nekem hülye lányiskolába kellett járnom a sok unalmas kiscsaj közé. Végül egy kecses mozdulatsort egy meghajlással zárok, hiszen ez valahol minden harc alapja. Fejem kissé megemelem, szemeim pedig a jedi íriszeibe függesztem. Arcomon egy cseppet sem bizalomgerjesztő, és nem, dehogy, még véletlenül se (francokat nem) pszichopata vigyor tűnik fel. Én készen állok… Kérdés, vajon ő hogy boldogul az új fegyverével.

Ahogyan újonnan szerzett fegyverem forgatom kezemben, úgy érzem, mintha annak zümmögő hangja egyszerűen megtisztítaná testemet attól a sok felesleges és káros anyagtól, amit ma ismét bele erőltettem. Tökéletes méregtelenítés; ha dohányoznék, valószínűleg a tüdőm is felszabadulna a kátránytól, azonban megdöbbentő módon soha életemben nem gyújtottam rá (ezen valamiért mindenki csodálkozik), sőt, az antidohányosok többé-kevésbé toleráns rétegét gazdagítom képviseletemmel, szóval azt hiszem, legfeljebb a passzív dohányzás ártalmaitól szabadít meg már maga a harc tudata. Mert számomra a harc szent. Ugyan megvannak a magam kis bevált trükkjei, amiket szükség esetén alkalmazok, ezek csak technikák, melyek ugyanúgy a harcot szentesítik és élesítik tovább. Hisz ez jóval több annál, mintsem kardokkal hadonásszunk ide-oda. Már egészen kicsi gyerekként is fegyvert fogtam a kezembe, mert egyszerűen vonzott, érdekelt, és persze mert agyérgörcsöt kaptam a sok baromságtól, amit tanítani akartak. Magam sem értem, miért nem felejtettem el mindent emberi életemmel kapcsolatban, azonban én emlékszem. Emlékszem arra, milyen volt izgatottan figyelni Keisukét és a mesterét, majd akkor épp hosszúra nőtt hajam lázadásom kifejezéseként levágni, mert azt hittem, így fiúvá válhatok, és egyenrangúként fognak kezelni bátyámmal. Sajnos nem így lett, csak egy nevelő szándékú pofont kaptam cserébe, nem elismerést. Most már csak mosolygok az egészen; komolyan fiúként akartam felnőni, és hagyni a fenébe az idióta, lányos dolgokat, amikre taníttattak. Én szamuráj akartam lenni, ahogyan a bátyámnak is pont ezt az utat jelölték ki, csak mert apuci ilyen meg olyan rangra tudná majd helyezni a hadseregnél. Bár akkor semmiképp sem tettem volna meg, azt hiszem, most már hálát adhatok Keisuke akkor nőjének, Manamonak, amiért teherbe esett ikertestvéremtől. Bevallom, nem is tagadom, csak egy olcsó kifogás volt, hogy elmenekülhessek az otthoni biztonságból, s azt az életet éljem, amit mindig is akartam. Soha többé szabályok és csinos kimonok… Különben is túl magas lettem volna akár gésának, akár háziasszonynak. Szabad lehettem. Döntésem a mai napig nem bántam meg.
Szabadságom a legjobban mindig is a kard volt képes kifejezni. Nálam az erő, s mindent megtehetek. Szabad kezemmel önkéntelenül is megsimítom megkurtított tincseimet; egész hosszúra megnőttek, mikor úgy döntöttem, hogy újra megszabadulok tőle. Szegény Gabicára biztosan a szívrohamot hoztam, amikor kijelentettem, hogy le kell vágnia a haját, és visszagondolva lehet, hogy mégis csak a tincseim miatt pityergett annyit. Mindegy is… szükségem volt a váltásra, s még ha sokaknak nem is tetszik, idővel mindenki megszokta, majd megszerette. Hiszen ez a hajforma az, ami a leginkább kifejezi, ki vagyok valójában. Ugyan kaptam már pár pofont az élettől, azok sosem változtattak meg. Szabadságomhoz pedig mindig ragaszkodok. Még akkor is, ha egy shinigamik szemében áruló játssza a diktátor s a teremtő szerepét. Ám az én céljaim erősebbek nála. Véget fogok vetni rémuralmának, bármibe is kerül. Nem engedem, bárki is korlátozza szabadságom, s erőszakkal tartson maga mellett. Nem, most nem szökhetek meg, hiszen túl sok fontos embert kéne magammal vinnem. Azonban ki fogom iktatni… Megbánja még, egyáltalán Hueco Mundo területére merte tolni a képét.
Hajtincseim nincs miért tovább siratnom. Láthatóan ellenfelem is készen áll a támadásra, s az is egyértelmű, elvárja tőlem, hogy én támadjak elsőként. Ha neki ez kell, hát legyen… rajtam ne múljék. Azonban ne feledkezzen meg róla: a harc szent dolog. Maga a mozgás képes olyan eufóriát okozni, amit semmi más.
- Aztán ne sírjon a szád, ha véletlenül levágom egy-két végtagod, shinigami… – sziszegem kicsit fenyegetően, kicsit viccesen – vegye annak, aminek akarja. Nem fogom bizonygatni, hogy melyikünk a jobb és miben, inkább hagyom, a mozdulatok és a tettek beszéljenek. Azonban téved, ha azt hiszi, vissza fogom fogni magam. Az megalázó számára, számomra pedig nem elég kielégítő. Nem ismerek olyat, hogy gyakorló edzés. Én mindig a végletekig feszítem a húrokat nem bánva azt sem, ha szétszakadnak.
Újra megpörgetem magam körül a kétélű fénykard-replikát, persze csak azzal a céllal, hogy próbáljak ráérezni a fegyverre. Teljesen más, mint a megszokott. Azt hiszem, ezt nevezhetem kihívásnak, hiszen ugyan volt már két pengéjű fegyver a kezemben, ez most valamiért mégis más. Súlypontját sem találom, s kissé más mechanikát igényel forgatása, mint a megszokott.
Kezdésként a jó öreg figyelemelterelő trükköt vetem be, hisz az mindig beválik, pláne, ha ügyesen, gyorsan és okosan csináljuk mindazt. Figyelmeztetés nélkül rúgok bele az erősítőbe, mely nagy sebességgel repül Raiden felé. A drótok a sebesség hatására elszakadnak, s amíg Raiden a figyelemelterelés eszközével van elfoglalva, eredeti sebességem többszörösével mellé sonidozok, hogy egy megfelelő kombóval először a shinigami fejét, majd lábait próbáljam eltávolítani törzsétől. Értendő: előbb az egyik fényből álló pengével suhintok nyakára, mely elől talán még elhajolhat, ám ezután már csak reflexein múlik, hogy egy pillanat múlva már el tudja-e kapni lábait, ahogyan egy villámgyors, lefelé irányuló pörgetéssel a másik pengével lábait próbálom eltávolítani. Legjobb védekezés a támadás ugyebár… S szégyen lenne, ha egy ilyen trükk máris kifogna szerencsétlennel.

Mosoly. Bevallom, rég volt utoljára, hogy a küzdelem mosolyt csalt az arcomra. Még akkor is, ha ennek a harcnak különösebb tétje sincs, mármint a tapasztalatszerzésen kívül. Emlékszem még arra, amikor a harc örömöt szerzett nekem. Milyen jó is volt meg-meglógni a kisasszonyképző kurzusokról, hogy bátyámmal együtt gyakorolhassam azt, ami számomra tiltott volt! Akkoriban az egész újdonság volt, s semmi más, csak szórakozás. Mára azonban egy kötelező valami. Nem engedtek elengedni magam, hisz egy espada nem örömből harcol, hanem muszájból.
Talán csak a tény, hogy igggazi fénykarddal hadonászhatok, dob annyit kedvemen, de lehet, az alkohol hatása. Mert az nem képes csak úgy, egyik pillanatról a másikra eltűnni a szervezetből. Még akkor se, hogy a küzdelem ténye elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam, mielőtt még elkezdenék dadogni. Az ugyanis már mindig rosszat jelent, ha a nyelved zsibbad és kezd nehézkessé válni a beszéd, azonban én jobb vagyok az olcsó, alkoholista kurváknál és nem vagyok hajlandó az ő szintjükre süllyedni. Velük ellentétben én méltó vagyok, méltó és szabad. Engem semmi más nem állíthat meg, csak képességeim határai. A szenvedély hajt előre, és egyszerűen azt teszem, amit épp jónak látok. A rendezett káoszon tökéletesen átlátok. Hisz így vagyok boldog, így vagyok szabad, így vagyok önmagam!
Az egész csak egy játék, valamiért mégis szórakoztat. Még akkor is, ha szintemhez képest talán kicsit tényleg ügyetlenül forgatom a fénykard-replikát, de igazán nem tehetek róla, életemben először fogok ilyet a kezemben és a fene gondolta volna, hogy ennyire különbözik egy rendes kardtól. Azonban nem vagyok az a típus, aki olyan könnyedén feladná, mert nem és kész. Csesszétek meg, ez nem az én műfajom, jó? Elvégre hősnő lennék vagy mi a franc, nekem bizonyítanom kell, de senki másnak, egyedül magamnak!
Az erősítő elől könnyen, talán túl könnyen tér ki, azonban nem fogom hagyni, hogy ilyen egyszerűen megtévesszen. A fizika pedig közrejátszik, egészen pontosan ellenem próbál játszani, ám valamiért nem félek attól, hogy különösebb bajom esne. Hiszen csak egyszerű póttestben vagyok, amit bármikor eldobhatok magamtól, annyira nincs szükségem rá. Bár nehezen szereznék be még egyet, s a mai napig nem tudom, annak idején Maya hogyan is volt képes megszerezni nekem ezt a hústáskát, de ha szükségem lesz még egyre, akkor megtalálom majd a módját, hogy szerezzek még egyet.
Az elektronikát valami más is birizgálja a konnektorból kirántott erősítőn kívül is, s valami pedig azt súgja, hogy jobb lesz erre odafigyelni, holott nem teljesen egyértelmű, hogy mi okozza a mikrofonok begerjedését. A már említett erősítő készül képen találni, holott egészen biztosan a másik irányba céloztam vele, ám időm nincs ezzel foglalkozni, így kénytelen vagyok vagy az újonnan beszerzett fegyveremmel tönkretenni azt, vagy pedig több időt nyerve inkább gyorsaságomra hagyatkozni. Első gondolatom, hogy a lefelé néző, vörös „pengét” – bár nem vagyok benne biztos, nevezhetem-e pengének a fénykard vágásra alkalmas részét – emeljem felfelé, hogy kettévágjam a felém repülő tárgyat. Sajnos rengeteg időt veszítenék ezzel, amit hasznosabb és praktikusabb lépések megtételére is fordíthatnék, ám ellenfelem már túlontúl fel volt készülve támadásomra, így pedig taktikám visszájára sülne el, szinte teljesen hiábavaló volt. Ugyebár a visszanyaló fagyi esete. Minden esetre nem vagyok az a típus, aki ilyen könnyedén hátratántorodna és megfutamodna. Új helyzet, új szabályok, új fegyver – mi ez, ha nem a nekem kellő kihívás? Még akkor is, ha megeshet, holnapra már csak egy lappangó s múló emlék marad számomra az egész.
Időtakarékosságból térek ki inkább az erősítő elől, s így hamarabb érhetek oda a Szőkéhez, hogy mozdulatsoromat végrehajtva teszteljem ki ügyességét és hajlékonyágát. A hosszú pengék miatt a számomra is megfelelő távolságot kénytelen vagyok megtartani, bár ahhoz vagyok szokva, hogy közelebb kerüljek ellenfelemhez.
Meglepő módon megérzem az ütést, egy pillanatra pedig meg is rándulok tőle, de a kardot akkor is szorosan tartom, keresztben testem előtt. A póttest gyenge, sérülékeny, most még hierrom sincs. Rendes esetben valószínűleg meg se tudna vágni, ám az emberi test más, sebezhető, velem ellentétben. Nem mintha nagy ár lenne, sőt, valahol még kicsit szórakoztat is a fájdalom érzete, pedig nem vagyok mazochista alkat.
Néhány lépést hátrálok, kirántva a kardot az ő pengéjének nyomása alól egy alap, de mindig sikeres mozdulattal. Csupán csak egy kicsit kell forgatnom a markolaton, hogy ez megtörténjen. Ezután újra előveszem kedvenc, ősi trükköm, ami ellen legfeljebb akkor tudna védekezni, ha eltakarná a szemét. Ugyan nem vagyok képes kővé dermeszteni egy pillantással, mint Medúza, öt másodperc rengeteg idő. Csupán el kell kapnom a tekintetét. Amennyiben sikerül elérnem, hogy szemembe nézzen, néhány másodpercre levegőt se kapva áll mozdulatlanul, így pedig máris egyszerűbb a kéken világító pengét megpróbálván kicsavarni Szőke kezéből úgy, hogy az én vörösen rikító fénykardom pengéjével csavarok egyet az övén. Amennyiben nem sikerül az előbbi műveletem, a karddal egyfajta szlalomozó műveletet hajtok végre, végig mellkasom előtt tartva azt, hogy egyszer az egyik, majd a másik penge érje a Szöszit. Kezdem gyanítani, hogy az ő műve a mikrofonok begerjedése. Igazán érdekes, hogy képes póttestében is alkalmazni passzív képességét.

A legnagyobb akadály számomra még mindig póttestem, hisz olyan korlátokat állít elém, amiket képtelen vagyok legyőzni. Akadályoznak mozgásom szabadságában, és gyorsaságom sem az igazi, igaz, még így is csak vöröses csíkokat láthatnának belőlem az emberek, már ha nem kergettem volna el innen mindenkit az imént. Muszáj volt, az ő biztonságuk és a mi inkognitónk érdekében. De főleg az enyémért. Ugyebár az még mindig a legfontosabb, hogy én kényelemben, ha nem is biztonságban legyek.
Még így is nagy esélyét látom annak, hogy reiatsum idecsődít néhány kisebb rendű hollowt, a csőcselék pedig megzavarhatja a szórakozásomat, én ezt igazán nem akarom.
Apró figyelmetlenségnek és még mindig enyhén kótyagosan csicsós állapotnak betudható (vagy éppen kifogás, de nem érdekel), hogy ellenfelem képes kihasználni ballépéseimet. Nem szoktam előre tervezni, legalábbis ritkán, ami lehet, nagy hiányosságom, azonban nekem így is megfelel, hiszen most nem a győzelemért küzdök, hanem az élményért magáért.
Jobb lábamon valami nyomást érzek, de az agyam nem fogja fel egyből, hogy mi is történik pontosan. A reflexek annál inkább, a pengét magam elé rántom egy védekező pozícióba, hogy ezután próbáljak meg kiszabadulni a fogásból. Reflexeim azonban még sem elegendőek arra, hogy túljárjanak Einstein utód eszén. A forróságot érzem gigaiom nyakánál, bár a penge csak közel van, nem ér hozzá. A póttest csak egy eszköz a szórakozásra, úgyhogy nem kéne megsiratnom, legfeljebb az árát, ha véletlen tönkremenne. Úgyis becserkészek egy másikat valahonnan. Éljen a póttest csempészet adta korlátlan lehetőségek tárháza.
Makacs vagyok és mindig csak saját magamra gondolok, de nem érdekel, ez nekem így jó. Ettől lehetek teljesen önmagam. Persze vannak, akik ezt irigylik és másolni próbálják bizonyára roppant lehengerlő énemet, azonban ők sosem érnek fel hozzám. Holmi pondrókkal nem érek rá foglalkozni, amikor nekem nagyobb, fontosabb kötelezettségeim is vannak, mintsem pár jelentéktelen senki miatt hisztizni. Persze, persze, piszkálja a csőröm, azonban még én teszek meg nekik egy-egy szívességet, hogy vagyok szíves csak önmagamra gondolni és kizárni őket gondolataimból, sőt, gyakran környezetemből is.
Van bennem egy furcsa, idegi dolog; mindig is ott dúlt bennem, és egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni neki: érzékeny füleim vannak. Gyűlölöm, ha a fülembe suttognak. Testem görcsösen megrándul a hallójáratomat piszkáló, túlontúl közelről érkező hangok közeledtére, s mit sem foglalkozok azzal a néhány elvesztett hajszállal, amikor konkrétan egy fejet szeretnék letépni arcátlan pofátlanságért! Egy pillanatra elönt a vérszomj, a pillanatnyi idegesség gyors levezetéssel orvosolható csak. Ahhoz pedig mindig szükség van egy szenvedő alanyra, akit akár tettlegesen, akár szóban bántalmazhatok. A hirtelen feszültségem legalább gyorsan elillan, bár ebben a pillanatban még gondolkozni is elfelejtek. A füleim! Nem volt jó vicc tőle, hogy piszkálta őket azokkal a mondatokkal. >.>
Ugyan Szőke nagy valószínűséggel nem jöhetett rá, hogy kedvenc trükköm gyakorlatilag egy szembepillantással működik, az alkalmat nem szalasztom el. Egy másodperc, míg a hajlásból felálló Herceg szemébe nézek, s további öt, míg a technika feloldódni látszik. Öt másodperc jelenleg végtelen idő, s lévén ismét sikerült kellően megnövelni, arcaimon sejtelmes mosollyal suhintok a Szőke nadrágja szárára. A penge bőrhöz ugyan nem ér, a szövetet könnyedén lemetszi róla, hogy ezután elfelejtve iménti fellobbanó haragomat harsány nevetésben törjek ki. Tudom, hogy nem szép dolog, de szerintem akkor is mókás.
- Ne haragudj! Nem bírtam ki. – törölgetem könnyeim úgy teljes egészébe véve megfeledkezve arról, hogy az imént mi még jediskedtünk. Ennyi idő alatt a paralízis is véget ért. Bár nekem gyakran nem elég öt másodperc, hogy kinevessem magam.

Kérésre LEZÁROM a küzdőteret. A posztok szépek, de mivel a küzdelem kurta, ezért a jutalmatok mindössze 600 LP és 1000 ryou.