A mai napom is hasonlóan kezdődött, mint a többi. Épp, hogy kikecmeregtem a 4. osztag, védő kezei alól a legutóbbi harcom után, de már rögtön szolgálatba is álltam. Alig sikerült visszaállnom a régi kerékvágásba. Korán kelés, munka, alvás… de nem nagyon sikeredett. Talán, ezért is kaptam újabb küldetést az Emberek Világába.
Senkai kapun keresztül léptem ki a megadott helyre, ahol egy lidérc volt a célpontom. Csak remélni tudtam, hogy ezúttal semmi nem jön közbe, mint ahogy a legutóbbi két alkalomkor történt. Akkor folyton lenyúlta valaki a munkámat, aztán meg csodálkozom, hogy a fizetésem terén hirtelen csökkenéseket lehet felfedezni. Nagyot sóhajtva lépek párat előre, majd már rögtön hallom a zsebemből kiszűrődő csipogó hangot. Nahát! Lehet, hogy a szerencse mellém áll? Végre! Fizetésemelés jövök már! A zsebemből rögtön előhalászom a kis irányjelzőt, mely már mutatja is a lidérc helyét, amivel végeznem kell. Remek, alig érkeztem meg úgy két perce és már házhoz jön a munka! Örömömet félretéve, rögtön megindulok shunpóval a lidérc irányába, majd ahogy megyek, már a messziről látom a méretes teremtényt. Gúnyosan elvigyorodok, majd katanámat megpöccintve bal hüvelykujjammal lököm ki a tokjából. Jobbommal pedig elkapva a kardot gyorsítok a shunpón, hogy még idén odaérhessek és letudhassam a küldetést. Épp ideje kimozgatni elfeküdt végtagjaimat. Túl sokat porosodtam az épülésem során a negyedik osztagnál. És ez Hyozanryuura is vonatkozik. Csoda, hogy nem lett rozsdásabb, amiért ilyen sokat használtam az elmúlt időben, aztán egy több hetes pihenésre lett ítélve.
~ Csak a magad nevében beszélj! Én élveztem a rövid kis sziesztát! ~ szól bele gondolataimba szokásához híven Hyozanryuu. Na, azt meghiszem. Lusta gyík. >.> A shunpó használatának köszönhetően egész hamar odaértem a lidérchez, így nem folytattuk a marakodást. Ekkor látom, hogy egy szerencsétlen ember életére tört ez a szörnyeteg. Nem szeretem az ilyesmit, de ezzel nem csak én vagyok így, hanem Hyozanryuu sem pártolja ezt. Ezzel elvágta magát nálunk, így legalább nem kell attól félnem, hogy nem fog engedelmeskedni a Zanpakutom.
- Hé, szörnyi-mörnyi! Ide nézz! Sase, aratama Hyozanryuu! – szólok a lidércnek, hogy elvonjam figyelmét a szerencsétlen emberáldozat elől. Közben Zanpakutomat magasabb fokozatra állítom, hogy csapásom sikeres legyen. Az ütött-kopott verziójával ugyanis nem sok esélyem lett volna. Szinte azonnal felvette a Shikai külsőjét. Fekete penge, díszesebb külalak. Így már nyugodt szívvel lendíthettem a lidérc felé kardom pengéjét, sikeresebb találat reményében. A hollowot váratlanul érte megjelenésem, így könnyen tudtam végezni vele. Amint a lidérc felfoghatta egyáltalán jelenlétemet és meglepődött tekintetét rám emelhette volna, addigra már kettéhasítottam. A levegőből, talppal érkezek a földre, majd elégedetten csapok egyet oldalt a semmibe katanámmal, hogy a ráragadt vér lejöjjön róla. Majd szemem sarkából a szerencsétlen felé nézek, akit áldozatául szemelt ki a lidérc.
~ Mondhatnál neki egy-két jó szót! ~ miket beszélsz? Úgy se lát, sem hall. Fölöslegesen járatnám a számat. A lány felé fordulok kíváncsian, elég meghökkenve néz. Kérdőn döntöm oldalra a fejemet. Biztos halálra rémülhetett… vagy mégsem?

Kérdő tekintetem, hamar lecserélődik a sokkos arckifejezésre, amint meglátom a mögötte magasló két jókora farkast. Már rögtön védekező állást vettem fel, nem tudtam hova tenni őket. És ki tudja, hogy jó indulatúak e vagy sem. Ekkor a leányzó is megszólal, akit sikeresen megmentettem a hollow markaiból. Most már a teljes döbbenettel nézek, nem a farkasokra, hanem az emberre, aki lát engem. Ráadásul még azokat az állatokat is eltüntette, egy… egy… intéssel! Ilyet még nem pipáltam! Hallottam különleges képességű halandókról, akiknek megadatik, hogy lássanak minket. De nem hittem volna, hogy egy ilyen különleges személlyel valaha is találkozhatok. Látszik, hogy csak mostanában szaporodtak meg az Emberek világába zajló villámküldetéseim. o_O Hebegve kezdek bele mondandómba, bal mutatóujjammal felé bökve, miután feldolgoztam nagyjából a látottakat.
- Sz… szia! – megrázom a fejemet, hogy végre túltegyem magam ezen. Azzal biztatva magam, hogy ebből azért nem kellene ekkora ügyet csinálnom. Végül is egy ember, aki lát engem… o.o” Na, oké… ezen nehezebb túltenni magam, mint hittem! – Ugyan nem kell, ezt meghálálnod. Ez a dolgom! Amúgy Shiroichi Anao a 10. osztag, 6. tiszje, szolgálatodra! – hajlok meg szórakozottan, mint egy színész, aki sok tapsot kap előadásért. Célom, hogy kicsit feldobjam a feszülté vált légkört. Siker! Össze tudtam magam kaparni egy normális válasz erejéig! Menőnek érzem magamat. – Jobb lenne, ha a legközelebb óvakodnál ezektől a lényektől. – figyelmeztetem, nehogy megint összefusson egy ilyen teremtménnyel, azt Hollow eledel legyen belőle. Nem lenne valami kellemes vég. Főleg nem, ilyen fiatalon, mint Ő. Ránézésre és a ruhájából ítélve, még javában a tini korszakát élheti, sok álommal, sok tervvel. Oly’ sok mindent akarhat elérni még ilyenkor az ember. Előveszem zsebembe visszacsúsztatott ketyerét, amin keresztül kapcsolatban tudok lenni Sereteiel, majd pötyögni kezdek rajta, hogy intézhessem magamnak a visszautat. Hisz, nem tartoztathatok fel egy embert az ostoba kérdéseimmel, bármennyire is felkeltette az érdeklődésemet. Nekem dolgozni kell, neki pedig dolga lehet, ekkora pakkokkal, ami nála van, csak azt jelentheti. És neki lehet kellemetlen, hogy a levegőhöz beszél, nem nekem. Már épp küldtem volna el az üzenetet, mikor egy igen meglepő kérdéssel drukkol elő védencem. Még a szerkezetet is kis híján elejtem meglepettségemben, az ötletét halva. Főleg, hogy a csendből, azt hittem már rég felszívódott. Tessék, még a lelkiismeretem sem tiszta. De… mi? Hogy én? Segíteni, edzeni? Azt hiszem, jobb embert is szemelhetett volna ki edzőpartnernek, mint engem. Tény, hogy azt mondtam, hogy a szolgálatára vagyok, de nem így értettem! o.o”
- Szerintem nem járnál velem túl jól… - mondom kicsit bizonytalanul felnézve rá, ekkor a hatalmas boci szemekkel nézek szembe. – Én… - ááá! Hogy lehet valakinek a képébe mondani azt, hogy nem, hogyha ilyen ártatlanul néz rád?! Végül is a Zanpakutom elsősorban a védelemre alapszik és pont kitűnő lenne, emiatt mások edzésére. De én még se rendelkezek ennyi tapasztalattal küzdelem terén. Na, jó, talán igen, de akkor is…
~ Akkor mondd azt egyszerűen, hogy igen és le van tudva. ~ szól bele pánik rohambomba a sárkány mielőtt tovább égetném magamat. Vagy, csak a gondolataim mélyén való széttrancsírozásomat akarta megszüntetni, mielőtt teljesen lenullázom magamat.
- OK! Segítek! – vágom rá spontán, ahogy Hyozanryuu belekotyogott az elmélkedésembe. Csak egy percre rá esett le a válaszom, amire a sárkányt már a Pokol feneketlen bugyraiba kezdtem magamban száműzni, válaszként csak apró aljas kacagást küld. A kis... És most, hogy álljak neki a dolgokhoz? Nem kéne beégetnem magamat, ha már elvállaltam egy kis mentorosdit. Eh… lehetetlent akarok elérni. T-T Viszlát, gyönyörű szép ego! Viszlát… mit művelek? Fejemet fogva furcsa elmeháborodásomra, nézek fel végül a lányra. Tegyük akkor komolyabbá a dolgot! Egy újabb színészi jelmez, hogy segítsünk egy embert erősebbé tenni. Ezért kérvényezni fogom a fizetésemelést és a túlórabért!
- Figyelmeztetlek. Nem vagyok valami kegyelmes e téren! – füllentek. Szerencse, hogy nincs fölöttünk plafon, így nem kell attól félnem, hogy a nyakamba szakad. - Nem tudom mi pontosan a képességed. De, nem is várom el, hogy elmond. – kezdek bele művészi monológomba. Bár igaz, nem szeretem az egyenlőtlen küzdelmeket, de a saját harcmodorára kell rájönnie. Én nem árulhatom el neki, hogy mit, hogyan tegyen. De a legfőbb kérdés az, hogy vajon alkalmas e, a harcra. Mert, ha nem bírja lelkileg, akkor erőltetni fölösleges. – Képzeld azt, hogy én egy Hollow vagyok, aki az életedre tör. Hatástalaníts! – mondom miközben körbe-körbe sétálok körülötte szép lassan. Majd, amint elmondtam a „feladatot”, megállok mögötte és ránézek. Hátrább shunpózok, majd rögtön kezdeményezek. Nem tudom, mekkora erővel rendelkezik, és mivel nem vagyok jó lélekenergia érzékelésben, így inkább nem kockáztatok. Valami alapfokú csapást viszek be először, amit talán hárítani is tudd.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. – igen ez egy lánglabda lesz. Úgy vélem, míg lassan mormolom az idézést, ő addig kitalál valamit, ha nem, akkor egyszerűen mellé is lőhetek a vörös ballonnal. - Hadou 31: Shakkahou! – az idézést végigmondva, bal kezemből lövöm ki felé a lánglabdát. Jobbomban pedig készen állva tartom a kardomat, hogy ha nem sikerül hárítania, akkor felemelek köré egy pajzsot. Nem szeretném, azért annyira megcakkozni rögtön az első csapásomnál.

Örömteli kifejezését hamar lehorgonyzom. Ez van, hogy ha edzeni akar nincs kegyelem! Főleg, ha Én vagyok az edzőpartner. Igaz, nem gondolom komolyan de, hogyha nem durvítjuk be az eseményt, akkor semmi haszna nincs az egésznek. Elkezdem leadni az alapköveket a küzdelemhez. Részben azért magammal is kiszúrok. Fogalmam sincs, mi lehet a képessége és, hogy mennyire erős. De, így nekem is van benne egy kis kihívás. Amit tudok, hogy van két darab méretes, rémisztő farkasa, akikkel jobb vigyázni. Ránézésre nem voltak nagy emberbarátok… vagyis inkább shinigami, na, de mindegy… Eléggé kétségbeesetten néz rám, ennyire leértékelne? Vagy csak, azért mert veszélyesebb trükkökre is képes, mint ez a két farkas? o.O Na, nem pánikolhatok! Ezt teszi az egészet érdekessé! Talán feszültség levezetésként, de elkezdek körbe-körbe sétálni körülötte szép lassan, miközben nagy tanári hanggal teszem közzé a mondanivalómat. Nagyon meglepem ezzel a sorsfordulattal. Én leszek a „Hollow”. Megállok mögötte és figyelem egy ideig. Habozik...? Vagy, azt szeretné, hogy én tegyem meg az első lépést? Bármelyik is, az utóbbit megadom neki, hogy ha még is csak hezitál, akkor jobb lenne, hogyha összeszedné magát. Egy Hollow se lenne kíméletes egy ilyen helyzetben. Tehát Én se leszek az. Hátrább shunpózok egy-két lépést, majd bal kezemet kitámasztva kezdek bele a kidou idézésbe. Lehet, hogy azért túlzás. De, hogy ha időben kapcsol, akkor még talán képes lesz cselekedni ellene. Így ezzel húzom az időt. Nem is tűnődik tovább, rögtön belekezd tervébe. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog csinálni. A táskájából hirtelen mappákat ragad ki. Most miket akar ezzel? Nem iskolában van. Nincs idő a szórakozásra. >.> Mérgelődök, de nem figyelhetem túl sokáig. Az idézésre kell koncentrálnom, hogy ha nem magamat akarom a levegőbe röpíteni. És már lövöm is a Shakkahout. Felkészülten tartogattam másik kezemben katanámat, hogy ha esetleg nem tudna védekezni ellenfelem, akkor hatástalanítsam a láng labdát pajzsommal, nem akarom mindjárt az első lépésnél komolyabb sérüléseket okozni neki. De egy figyelmetlen lépés és… meg van a maga következménye. Hallom a fájdalmas sikolyt. Sokkolva nézek az immáron földön fekvő Midori-chan felé. Rögtön mellé sietek, és fél térdre ereszkedek mellette. Már épp belekezdenék az érzelgős szövegembe, de valami fellök, még Zanpakutom is kiesik a kezemből a lökés erejétől. Értetlenül nézek, hogy még is mi a frász lehet ez. Meglepetésemre egy kutya vetődött nyakamba és kezdett el szinte agyonnyalogatni. Két kezemmel próbáltam eltolni magamtól a blöki fejét, hogy abbahagyja ezt a nyáladzást.
- Hé! Szállj le rólam! Hallod? – mondom kisebb nevetések között. Nem tudok agresszíven rászólni, hogy tényleg engedelmeskedjen nekem. Túlságosan állat szerető vagyok. T>T De, azért amit csinál ez a blökencs már túlzás. Tény, hogy az ember legjobb barátja, de én Shinigami vagyok. Várjunk… Halálisten vagyok! Hogy a szöszben láthatna engem egy kutya?! Nehézkesen eltolva magamtól a háziállatot ülök fel és nézek a kiütött Midori-chan felé, akinek már csak hűlt helyét látom. Nem értve nézek körül, ekkor pillantom meg az épp bőrben lévő ellenfelemet egy karddal hadonászva. Győzőm nem képen nevetni az esetlengését látva.
- Bocsi… - kuncogok, majd folytatom. – De, egy félholttól ez nem semmi. – utalok vissza a tűz labdás esettre, miközben fölkellek Zanpakutomat a kezembe fogva. Hisz azt az esetleges másolata, hogy ha az volt egyáltalán, nem éppen viselte túl jól. Hm... Remekül nézhetek ki így, tocsogva a kutyanyálban, de még mindig nem bírom feldolgozni, hogy simán megúszott egy idézett kidout. Biztos abban a minutumba tett valamit, míg csak a verseléssel foglalkoztam. Megnyugtató viszont, hogy semmi baja nem esett. Lehet, hogy a képességével van összeköttetésben? Milyen kérdés ez? Biztos, hogy így van. Mi más lehetne? De még mindig nem tudom összevetni a dolgokat. Furcsa nagydarab, ijesztő farkasok, egy valószínűleg másolat róla, ami remek színészi képességgel van megáldva és egy szeretetteljes kutya. Most pedig egy harci eszköz, amit csoda, hogy nem fordítva fog… honnan szedheti ezeket? Biztos nem a zsebéből vagy… ekkor bevillan a kép mikor a színes mappáit tartogatta kezei között. Jelentéktelen esemény sornak véltem, de lehet, hogy ez áll az egész központjában. Jobb lesz odafigyelnem. Még egy ideig nézem a katanával való hadonászását, amik egy találatot sem vittek be eddig. Leizzadva fogom meg a kardjának pengéjét, amikor egy sikeres vágást vitt be volna nekem.
- Legalább tanulj meg vívni, mielőtt kardot rántasz. Ugyan is ez a csodálatos fegyver a Te kezedben rosszabb, mint egy fogpiszkáló! – magyarázom, kisebb sértegetéssel megfűszerezve, majd bal lábammal egy rúgást mérek rá, hogy hátrább kerüljön tőlem. Megvárom, míg összeszedi magát. Elég aljas lenne pluszba rálőnöm valamit vagy esetleg rárontanom. Ez is eléggé fájhat neki, hogy ha nem tudja valamivel tompítani az ütés erejét. Belegondolva ez nem éppen egy Hollowhoz méltó lépés, no mindegy … érdekel következő cselekedete.

Milyen vicces is, ez az aprócska döbbenet, ami kiült az arcára… Eh… de szerencse, hogy sikerült elkapnom a pengét. Merész húzás volt ez tőlem az biztos. Csoda, hogy nem szelte ketté a tenyeremet! Persze, ilyen ügyetlen hozzáállással nem éppen sikerült volna neki, de ha valami profi kardforgató lett volna, azt hiszem, egy bal kézzel kevesebb lennék most. Az apró meglepettség, csak pár minutumig ült ki arcomra, mielőtt észrevehette volna rögtönöztem egy gonosz kis megjegyzést a kardhasználatára. De, ha ez mind nem lenne elég bal lábammal még meg is rúgom, így küldve odébb magamtól. Nem egy szép húzás, de ez van. Ha, tényleg meg szeretne tanulni küzdeni, az ilyen alattomos cselekedetekre mindig készen kell állnia. Bár lehet, hogy tényleg gonosz húzás volt most ez tőlem? Látszólag még el se jutott az agyáig még a mondandóm sem. Legalábbis a lefagyásából erre tudtam következtetni, ami miatt még a rúgásomat sem volt képes hárítani, az esésről nem is beszélve. A leányzó pár méterre tőlem ér földet. Türelmesen várom, míg összeszedi magát, még is csak Ember. De… ha most lidérc lennék, akkor rá kellene támadnom. o_O Á’, nem, nem, nem, nem… igaz egy apró szerepkiosztást tettem a legelején, de nem feltétlenül kellene ehhez hűnek lennem. Pontosan! Szóval nem probléma, hogy várok most. Így az igazságos! *>* Belső vitámat az esetről hamar lezárom, és a lányra nézek, aki… aki sír? Kérdőn döntöm oldalra a fejemet és tanulmányozom a földön fekvő „ellenfelemet”. Persze lehet, hogy rosszul látok, de nem… egyik pillanatról a másikra kezdett bele egy igencsak gyerekes hisztibe. Teljesen elfehéredek ezt látva, most még is mit kellene tennem?! Meg kellene vigasztalnom vagy mi? Jézusom! Most már biztos, hogy nem kellett volna, ilyen csúnyára fordítanom a dolgokat. Jáj, mit tegyek, mit tegyek, mit tegyek?! Gondolataimban teljesen leterhelem magam ezzel, legszívesebben most körbe-körbe futkosnék és mondogatnám ezt hangosan, hátha úgy feljön bennem valami frappáns ötlet. De nem tehetem, mert azzal elrontom az egész edzést. Nem mutathatok gyengeséget most, még ha egy ártatlan emberről is van szó! Edzeni szeretett volna, most megkapta. Ha, ilyen sorsot állított fel maga elé, akkor jobb lesz, ha összeszedi magát. Mert a jövőbeli ellenfelei sokkal, de sokkal könyörtelenebbek lesznek, mint én. Nem adnak neki türelmi időt, hogy összekaparja magát és kitaláljon valami ellentámadást. Ha erre még nem jött rá, akkor itt van számára a lehetőség, hogy megtanulja! Megkeményítve szívemet húzom ki magamat és veszek egy mély levegőt, hogy nehogy eluralkodjon rajtam a jószívűség és segítséget nyújtsak neki. Lassan ugyan, de sikerül összeszednie magát kisebb külső rásegítéssel. Egy apró mókusnak hála. Mi van? o.O Értetlenül pillogok a kis lényt látva, akiről még azt se tudom, hogy honnan az istenből keveredhetett ide. Jó ideig még fel se fogtam, hogy mi lehet ez, de valahonnan sejtettem, hogy valószínűleg Midori oldalán áll. Legalábbis nem tudta volna lenyugtatni, hogy ha nem ismerné vagy valami. Én legalábbis erre tudok következtetni. De, ha így van, nem árt ezzel a szőrös pamaccsal is vigyáznom! Lehet, hogy nem tűnik veszélyesnek, de ki tudja mire képes. Egyre több az érdekesség Midori képességével kapcsolatban. A kutya, a kard, egy másolat önmagáról… most meg a mókus. Gondolataimat félbe kell szakítanom, amiért vészharangom maximális hangerőn kezd el zengeni bennem arra utasítva, hogy figyeljek. Így is teszek. Midori egy harci állást vett fel. Egy igen érdekes harci állást, vajon honnan szedte? o.O Én is beállok valami hasonlóba, bár látszólag még csak mereng a következő lépésén, de nem rontok az illúzióin. Ismét megjeleníti a fegyvert, amivel nem rég hadonászott. Ezt, hogy csinálta? o_O Még se állna kapcsolatban azokkal a mappákkal? Csak így, hipp-hopp, megidézte a kabátjának ujjából? Vagy nem is az a képességének az alapja, ahogy előbb sejtettem? Ez, de rossz… csak tippelgetek. Nem, mintha baj lenne. Így én is tanulhatok egy keveset, de kellemetlen ez a „nem tudom” érzés. Nem baj, majd úgy is rájövök, Halálisten vagyok, vagy mi a szösz! De az Ő szénáját nézve… még egyszer ugyan azt bevetni, azért már túlzás. :/ Még egy analfabéta is simán hárítaná a szörnyű csapásait, főleg ha ismét ügyetlenkedve áll neki a kardhasználathoz…
- Midori-chan… örülnék, ha nem néznél le. Szép a katana meg minden, de hozzád képest még én is mester vívónak számítok. - mondom apró tanácsnak szánt kis szövegemet, mikor ismét támadni készül a fegyverrel. Még a harci beállásomat is leeresztem közben. Nem látom értelmét fönnhagyni. Fölösleges lenne. Támadási akcióját félbe is hagyja, bár nem hiszem, hogy szövegem miatt. De, most csak nekem tűnik úgy, hogy lenézi képességemet vagy mi? Shinigami vagyok! Nem kell rám vigyázni! Meg tudom védeni magam. Nyugodtan bevethetné a legerősebb támadását is. Miért tétovázik? Én kihasználnám az edzést, amit egy Halálisten segítségével folytatok nem mindenkinek van erre lehetősége! Megviselt sóhajtással kezd el oldalán logó táskájában kutakodni. Most mit csinál? Meg akar dobálni a könyveivel? Mondjuk az is több, mint a semmi. Folyamat figyelem, minden lépését. Épp, hogy nem esik ki a szemem emiatt. Egészen addig, míg irgalmasságot tükröző szavai el nem érnek hozzám. Szóval igaz… meg akar dobálni a könyveivel. Szabad kezemmel fejemet fogom és kezdek el pánikolni. Ki nem állhatom a könyveket és meg fog velük dobálni. Csak, azt ne. Bármit, csak azt ne!
- Ne, kérlek! Bármit csak a könyveket neee~~~! – hozom tudtára nyafogva, teljes kétségbeeséssel problémámat. Ekkor tűnik fel a négy hatalmas házőrző Midori-chan mellett. Remek, újabb meglepetések. És miért meglepetések? Mert megint nem figyeltem oda. Kitüntetést kellene kapnom ezért lassan. De mit akarhat ezzel a négy Bodrival? Bennem visszhangzó kérdéseimre hamar választ kapok. Midori felém mutat, mire a négy hatalmas állat fogukat villóztatva indulnak meg felém.
– Né, ezek nem könyvek. – állapítom meg nagy meglepődve, szinte fel se fogva a történteket. Mikor a négy fenevad belépett személyes terembe, akkor kezdek csak védekezni komolyra fordítva a szót. – Ishi no Hogo! – katanámat vízszintesen magam elé emelve mondom ki a parancsszót, mire két pajzs húzódik fel elém, olyan kövekből állva, mint amelyek kardomat is díszítik, majd erre sorban csattan fel a négy kutya. – Hékás! Házi kedvencek pórázon tartandók! – mondom rosszallóan Midorira nézve, miután nagyjából biztonságba tudhattam magamat a négy állat előtt. Ekkor, mint a villám úgy hasít belém a gondolat, ami egyszerre sugallja a „védekezz” és a „mögötted” felszólítást. De mire hátranézhetnék, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy vajon félelmemnek van e valami alapja, addigra késő. Még egy négylábú tart felém, de sokkal furfangosabb volt a többinél. Bár ez inkább aljasság, mintsem ötletes. >.> Annyi reakció időm nincs, hogy normális védelmet biztosítsak magamnak, annyira viszont elég volt, hogy karom húzza a rövidebbet. Inkább, mint a torkom vagy rosszabb. :/ Érzem, hogy a kutya fogai könnyedén szakítják át ruhám anyagát, majd mélyed bele bőrömbe. Egy fájdalommal teli szisszenést ejtek el miatta, arcomra pedig kiül a fájdalom, melyet magamban igyekszek tartani. Nem kellemes, azt meg kell hagyni. Igaz, nem szeretek állatokat bántani, de ami sok, az sok… mindenek van határa. De legalább megértettem Midori figyelmeztetését, amit elsőre nem tudtam hova tenni. Nem ártott volna megjegyezni kis lábjegyzetben, hogy hogyan is érti. Miket beszélek? Az túl nagy előny lett volna számomra.
- Helyedre blöki! – szidom a kutyát, mely sikeres csapást tudott mérni rám, közben másik kezemmel, melyben tény igaz, hogy a kardomat tartottam, de remélem, fenn tudom tartani a pajzsot, addig, míg ezt elintézem. - Hadou 01: Shou. – jobb mutatóujjamat rámutatva a blökire taszítom el magamtól, illetve kezem ügyéből a kidou segítségével. Ezek után jöhetnek társai, amelyeket eddig szerencsére fel tudott tartani a már igencsak repedező pajzsom. Rájöttek, hogy át tudják törni. Kellemetlen. :/ Kisebb sóhaj kíséretében alkalmazom a „Sárga Tűzvillám” nevű mágiát. A széles ívű sárga energia egyenesen kardom pengéjéből indul meg a kutyák felé. Nem célom bántani őket, de nem hiányzik még több véres sérülés. Balomra nézek, amin a fognyomokból csörgedező vörös vér kezdi beitatni ruhámat. Nem fáj annyira, szóval a seb nem lehet mély. Szóval Midori-chan, még mindig nem veszi komolyan a küzdelmet. Pedig nyugodtan megtehetné.
- Nem volt rossz… egészen meglepett. – mondom kisebb dicséretemet Midorinak. Igaz még mindig nem jöttem rá képességének alapjaira, amit ismét figyelmetlenségemnek köszönhetek, de ez van. – De éles pillanatokkor is ilyen jól reagálsz? – kérdezem megjátszott gonoszsággal, hogy hű legyek Hollow szerepemhez, majd kardomat oldalra csapva a levegőbe megindulok felé. Támadásom igen nyitott, olyan, mintha aki életében nem küzdött volna karddal. Kíváncsi vagyok, mit reagál, legfőképpen arra, hogy feltűnik e neki, kisebb harci hibám. Nemes egyszerűséggel használhatja ki, ezt a „tehetetlen” pillanatomat. Érdekel, hogy meg is teszi e vagy sem…

Sejthettem volna, hogy nem könyvekkel dobál meg. A „tanítvány” még ki is nevet, ezen gondolatom hangos elhangzásánál. Fáj, amiért szégyent hozok ilyen hamar most kezdett tanári karrieremre. Életemben először edzek emberrel, hogy feltornásszam harci tudását, szóval talán elnézhető. A másik, eddig még én is csak a tanuló szerepét töltöttem be, sose hittem volna, hogy valaha én is fogok oktatni. De, akkor is! Nem hozhatok fel hibámra mentségeket, ezek ostoba, üres kifogások arra, hogy végül is, én is Emberi lénynek számítok, aki hibázik. Fölösleges ez a Shinigami megnevezés, akkora szakadék még sincs közöttünk, hogy mások legyünk, mint az Emberek. Mit művelek? Ez nem az elmélkedés ideje! Egy „harc” közepén vagyok, melynél én kaptam a gonosz főszerepét, nem okozhatok csalódást! Morfondírozásomat elhessegetve terelem figyelmemet a küzdelemre, pont jókor, mert újabb meglepetés tárul elém négy veszedelmes házi kedvenc formájában, amiért ismét nem figyeltem. Hibát, hibára halmozok… szerencsétlen Midori-chan, ha tudná, hogy mennyire kezdő cipellőben járok még én is, sose kért volna meg erre a megtisztelő feladatra. De, most itt a lehetőség, hogy megmutassam, egy harcot komolyan kell venni és legalább két lépéssel előre tervezni, hogy ha esetleg besülne a támadás, legyen raktáron másik. Zanpakutom pajzsát használom hárítás kép a kutyulik megfékezésére, egy kutyát épp elég volt egyszer a nyakamban tudni, nem szeretném kipróbálni négyszer ennyivel. Csípős megjegyzésemben burkolva hívom fel Midori figyelmét arra, hogy ne folyton hasonló támadásokat alkalmazzon. Persze ekkor még nem sejtettem furfangos húzását. De mit vigyorog ezen? Nem sikerült neki, amit akart, nem? Ha csak… A Shinigami létnek van egy hasznos tulajdonsága, a megérzéseiket remekül kifejlesztik az Akadémián, ami a későbbiekben egyre jobb lesz. Ennek a sejtelemnek köszönhetően – ami villámként hasított belém – felfigyeltem a mögöttem közelítő ebre. Sajnos már későn, mert semmi normális védekezést nem tudtam alkalmazni ellene, így karom sínylette meg a támadását. Ez történik akkor, hogyha az érzékeid még nem tökéletesek. A kutya harapását követő fájdalom, kitűnő tanulság arra, hogy ne becsüljem le ellenfelemet. Valahogy hatástalanítanom kell a karomon logó fenevadat úgy, hogy közben a többi kutya, mely a pajzsomon való áthatolásra törekszik, ne tudjanak áttörni a védelmemen. Hirtelen azt se tudom, hogyan kezdjek neki, mikor érzem, hogy a négy kutya próbálkozásai a felállított védelmemen gyengülnek. Mintha szándékosan óvatosabb módra kapcsoltak volna, és nem helyezik előtérbe a pajzson való átjutást. Nem tudom hova tenni cselekedetüket, de valahogy sejtem, hogy Midori keze lehet benne a dologban. Viszont itt a lehetőségem kihasználni az alkalmat és ellentámadásba kezdeni. Afféle, rendre intő szidást hajtok végbe a kutya felé, majd a kezemmel, amiben a fegyver segítségével a pajzsot tartom fent, úgy fordítom, hogy mutatóujjamat rá tudjam szegezni a sikeres támadást végrehajtó háziállatra és a „Taszítás” mágia alkalmazásával lököm el magamtól a kutyát, majd a többit egy Hadouval hatástalanítom, mielőtt sikerülne elérniük a céljukat. A pajzson való átjutást. De túlságosan könnyű volt őket harcképtelenné tenni, nem is védekeztek vagy valami hasonló. Balomon tátongó újonnan szerzet sebre nézek, hogy megtudhassam mennyire komoly a sérülés. A várva várt komolyabb küzdelemmel ellentétben ez csak egy apró karcolásnak felelne meg, Midori-chan nem nagyon veszi komolyan ezt az edzést, vagy nem mer másokat bántani. Az pech. Még a kutyákat is visszafogta… viszont a taktikázásra lenyűgöző, szóval megérdemelt egy dicséretet. Legalább sikerült jó kedvre derítenem, az imént látott aggódó arcmimika nem éppen megfelelő egy küzdelemnél. Ha pókerarcot nem is tudsz vágni, akkor vigyorogj vagy mit bánom én, csak ne aggódj a másikért… na, tessék… még én beszélek. ”>_> Ezen továbblépve a következő meglehetősen nyílt támadásomra még fel is hívom a figyelmét. Cselekedetem szándékos, amolyan tesztnek szánom. Érdekel reakciója, hogy mit alkalmaz, kihasználja e egyáltalán? A kíváncsiságomat hamar kielégíti. Bár eleinte meglepetten nézett fura támadásomra, ami persze jó jel, mert lehet attól is, hogy tudja: ostobaság így rárontani valakire. Nem is tétovázik sokáig, cselekvésbe is kezd. Először táskájában kezd el ismét matatni, majd előhúzni belőle valamit, nem értem az adott pillanatban, hogy mit csinál, de lehet, hogy most fogok választ kapni a bennem lappangó kérdések egyikére... „Hogy csinálja?”… az elővett valami egy rajz volt, ami fura, éles fegyvereket ábrázolt. Ez még nem is volt akkora nagy durranás, ami utána jött az lepett meg igazán. A képen szereplő egyik, ilyen éles fegyvert valahogy megidézve felém küldte egyenest a csuklómat célozva. Olyannyira megdöbbentett ezzel, hogy rendes védekezésre se futotta tőlem, pontosabban semmilyenre sem. A szerszám könnyedén betalált, ezzel elérve azt, hogy kiüsse markomból a katanát, fájdalmat tükröző „áú” hangom kíséretében. A zanpakutom szélsebesen forogva a levegőben röpül tőlem jóval távolabb, majd áll bele a talajba.
~ Csudába! ~ mérgelődök magamban, amiért figyelmetlenségemnek ez lett az eredménye. Ekkor figyelek fel a többi kis veszélyes fegyverre is, ami felém közelít. Zanpakutom híján magamra kell hagyatkoznom. Talán a legjobb az lenne, hogyha mágiával próbálnák lépni valamit, mielőtt az egyik betalálna...
- Bakudou no sanjuukyuu: Enkosen! – tartom magam elé bal tenyeremet, miközben kimondom a védekező mágia parancsát, minek hatására egy kör alakú pajzs jelenik meg előttem. Mivel ez egyszerű lélekenergia nem tudom sokáig fenntartani, csak pár ilyen kis fegyvert sikerül hatástalanítanom vele. Amint a körpajzs megszűnt a maradék egy-két darab találatot vitt be az egyik bal combomat sértette fel, míg a másik jobb vállamba állt bele. A fájdalomtól összeszorított fogakkal landolok a földön kicsit kellemetlenül, mert a csapódást a talajba nem sikerült úgy kiviteleznem, hogy ne fájjon. Fölkaparva magamat, ülök fel.
- Itai~ - nyavalygok, közben bal kezemmel megragadva a jobbomba állt fegyvert egy rántással húzom ki. A gyors eltávolítás kevésbé fáj, mint a lassabb. Amint a rögtönzött műtétet végrehajtottam hátra dőlők.
- Áúúú!! Ez fájt, fájt, fájt, fájt, fájt…!! – vergődők a talajon, mint egy partra vetett hal, ezzel megválaszolva a lány aggódással teli kérdését. Nem szándékozom ezzel megijeszteni Midori-chant, csak igyekszem feldolgozni az Engem ért sérelmeket. És most valahogy, így kínálkozott ki belőlem. Mire sikerült kellőképp lenyugodnom, feldolgozom „tanítványom” monológját, aki az imént egy ügyes, pontos csapással fölém kerekedett. Akkor most ki tanít kit?
- Neee~~ kérj bocsánatot! – mondom elnyújtva a „ne” szócskát, hogy ezzel nyomatékosítsam a dolgot, nyugodtan fetrengve közben továbbá is a talajon. – Hát a célzó képességed nekem is feltűnt… vagyis inkább, ha pontos akarok lenni… éreztem! – kellek fel lehunyt szemekkel, hogy amikor kinyitom, ijesztő arckifejezésemmel nézhessen szembe. – Mondtam, hogy ne kotyogd ki az erősségedet! >__> Fú, na, mindegy… úgy is észrevettem. ˇ_ˇ - nagyzolok egy kicsit, hogy növeljem egómat, majd tekintetemmel kardomat kezdem keresni, amit észre is veszek. Kicsit messze esett a kelleténél. Hátat fordítva Midorinak, indulok el Zanapkutom irányába. – De, ne feledd, hogy ez egy harc. Jelenleg én vagyok a Hollow… hehehe… - vigyorodom el, miközben kardom felé tartok. Rendkívül kiszolgáltatott helyzetben. Nem figyelve magam mögé… a fegyverhez tartva…. Remélem, leesik neki, hogy ez egy utalás akart lenni, egy olyan célozgatás, amiben röviden, mintha azt fejezném ki, hogy: „Támadj, ne csak nézz!”. Vajon mivel fog elődrukkolni következőleg?

Lassan bicegek katanámhoz, ami egy fa mellett volt beágyazódva a földbe, mint holmi sírkereszt. Már előre hallom Hyozanryuu szidását, amiben burkolva kifejti hibáimat, majd óvatosságra int, akárcsak egy tapasztalt öregember, emiatt önkéntelenül is egy aprócska kellemetlen mosoly húzódik az arcomra. Miközben látszólagos kiszolgáltatott állapotban haladok a Zanpakutóm felé kíváncsian várom, hogy Midori-chan mit lép következőleg. Igaz, azt hittem támad, meg akartam lepni egy aljas ellentámadással, hogy felkészüljön a hasonló eshetőségekre is, de az előzőhöz hasonló gyönyörű stratégia helyett csak egy kérdést tesz fel ahelyett, hogy kapna az alkalmon. Abbahagyni? Most, mikor kezd izgalmassá válni az egész? Még az egynegyedére se készült fel egy Hollow elleni küzdelemhez, miért akarja befejezni? Csak nem… ennyire aggódna testi épségemért? Amint ez a meglátás feljött bennem, megtorpanva nézek vissza rá vállam fölött kicsit haragos tekintettel.
- Én úgy tudtam, hogy a tanárok döntik el, mikor van vége egy órának, Midori-chan… - felelem lassan, szájbarágós stílusban, egyre elsötétülő tekintettel, hogy kicsit rémisztőbb legyek és komolyan vegye, amit mondok, ami egy „Nem vagyok hajlandó befejezni a gyakorlást” írt magába. Nem zavarnak a beszerzett sebek, ezek csak az én óvatlanságomat tükrözik, így semmi oka nem lehetne az aggódásra és mindezek mellett a küzdelem feladása nem szerepel a kicsinyke szótáramban. :/ Ekkor vettem észre, hogy teljes nyugodtsággal helyezte kényelembe magát az egyik fa tövében, már megint… lenézz?! >__> Egyetlen szerencséje, aminek köszönhetően megúszta egy kidouval való közelebbi ismerkedést e cselekedete miatt, hogy ilyen gyönyörű szóval illetett… „sensei” *>*… sose tették ezt a kifejezést nevem mellé, most hízott a májam. >.< Mámorosan lépdeltem tovább amint a dicséretet kezdtem feldolgozni, majd odaérve katanámhoz egy rántással húztam ki a földből, ezzel egy időben félbeszakítva furcsa viselkedésem, mintha csak Hyozanryuu miatt sikerült volna visszatérnem az eredeti kerékvágásba. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd egy pár perces őrült kacajba fogtam, amiért egyrészt Hyozanryuu szövegelt nekem, másrészt pedig ezzel akartam elérni az „Én egy kegyetlen és gonosz Hollow vagyok” hatást. Hyozanryuunak köszönhetően rájöttem a fő problémára: nem tudja elképzelni, hogy most egy rémisztő Lidérc vagyok. Oké… segítek neki Rám képzelni ezt a jelmezt, ezen ne múljék az edzés rendes kivitelezése! De, Midori-chan egyre furcsább és meggondolatlanabb cselekedetekbe kezd, amitől egyre jobban úgy érzem, hogy gyengének tart… az előbbi ücsörgés és most még ez is. Az isten szerelmére Shinigami vagyok! Mi ez a lenéző csak védekezek duma?! És… és így odadobni magad az ellenségnek, fe-le-lőt-len-ség! >.> Na, most megtanítom Én arra, hogy ilyet sosem teszünk! >_>
- Nem is kell mondanod… így is megtettem volna! – mondom holmi feleletként „kérésére”, mellyel támadásra igyekezett invitálni. – Véged! – teszem hozzá kicsit rémisztőbb beütéssel közben katanámat elhajítom felé. Elsődleges szándékom az, hogy megrémisszem vele, másrészt pedig az, hogy eltereljem a figyelmét igazi támadásomról. Zanpakutóm sebesen száguld felé egyre közelebb és közelebb érve, mikor fölnéz, még láthatja egy létfontosságú szervét sikerült becéloznom vele. Kárörvendően elmosolyodom ezen, majd mikor már pár apró méter választja el Midorit a kardom becsapódásától balomat kitartva szólalok meg.
- Bakudou 09: Hourin! – tenyeremből egy narancsszínű inda jön ki, s indul már is a Zanpakutóm felé, igaz nem fogoly, de arra kitűnő, hogy még időben elrántsam Midori elől a fegyvert. Azért megölni nem szeretném szegény lányt. :/ Elég a sokk, amiben részesítem. Miközben a narancssárga inda ráakaszkodik fegyveremre egy rántással húzóm vissza azt a markomba, s ezzel egy időben kezdek el futni felé, természetesen shunpót alkalmazva, hogy még idén odaérjek. Amint közvetlenül előtte vagyok, egy gyors fordulattal változtatom meg katanám állását a kezemben, hogy markolatával egy ügyes ütést tudjak kivitelezni a lány gyomorszájába, eközben bal vállára helyezve szabad lélekenergiával átitatott tenyeremet hátrataszítom.
- Hadou 33: Soukatsui! – mondom mindezt követően, közben a lélekenergiát, amit balomba összpontosítottam nagy kék labdaként indítom el Midori felé. Ezen cselekedeteim után jó pár lépést hátra shunpóztam, majd elégedetten felsóhajtottam.
~ Te idióta, elfelejtetted, hogy Ő egy ember?! ~ szólt fel bennem Hyozanryuu jajveszékelve mire kikerekedett szemekkel kaptam tekintetemet a lány felé. Tényleg kicsit durván álltam hozzá ezúttal a dolgokhoz, főleg, hogy teljesen védtelen volt. Tény, hogy eszébe akartam vésni azt, hogy ilyen feláldozom magamat cselekedetek mellőze, de túlságosan elragadott a hév, minek ez lett a vége. Remélem nem esett akkora baja, hogy a legközelebbi lépését szellemként tegye meg. Lassan odasétáltam hozzá, hogy szemügyre vehessem a sérülései súlyosságát, nem mintha értenék az orvosláshoz, de annyit azért tudok, hogyha valami nagyon vérzik az nem jó és, azt azonnal el kell látni.
- Ano… Midori-chan… - kezdek bele kicsit aggódással teli hangcsengéssel szövegembe, mikor eszembe jut az ok, amiért ezt tettem Midorival. Megköszörülve torkomat váltok negatív hangzású hanglejtésre, hogy ne legyen túlságosan feltűnő előbbi botlásom.
- Legközelebb ilyen ostobaságot ne csinálj! Ha, tényleg Hollow lennék már rég főfogásként landoltál volna a gyomromban. - vetem felé fölényesen, mint mester a tanítványnak, azt hiszem ezek azok az alkalmak, mikor tényleg felfogja a tanuló a helyzet súlyosságát.
~ Mo~ Én ostoba… túlságosan beleéltem magam a Hollow szerepébe. TT-TT Remélem nem fogom ezzel magamat megutáltatni vele... ~

Kellemetlen vagy inkább ijesztő? Nem tudok dönteni. Emellett eléggé nehézzé teszi ennek a megállapítását az, ami tudatosul elmémben, mely nem más, mint a felelőtlenségem, hogy nem ügyeltem az erőbéli különbségekre. Túlontúl elszaladt velem a ló, melynek eredménye igencsak megrázkódtató volt még az Én szememben is. Amit tettem – amit nem kellett volna tennem T_T” – eléggé szörnyűséges, hiszen csak segítséget kért tőlem, egy kis löketett a tanuláshoz, hogy ügyesebb és bátrabb legyen a küzdőtéren egy veszedelmes Lidérccel szemben. Erre mit teszek? Hát több sebet okozok neki, mint egy Hollow, és ehhez pluszba pakol még az a minimális tudás, amit átadtam neki, mely nem mérlegeli a kegyetlen húzásaimat. Rossz tanár vagyok, nagyon rossz, sőt ha lehet még rosszabb! T^T
Lefagyva nézem, ahogy Midori-chan a fa törzsének csapódása után, csupán erőtlenül tudja vérben úszó önmagát ülőhelyzetbe lökni… s mindez… miattam van! TT_TT A földre vezetem bűnbánó tekintetemet, s közben fájlalom a jobb és bal karomon virító sebet, bár átfut több milliószor is a gondolatimon, hogy Midori-channak ezerszer nagyobb fájdalmai lehetnek most, mint nekem. Nem szabadott volna eltúloznom mindezt, hiszen Ember! Hiába van különleges képessége, ez nem hatalmaz fel arra, hogy eldurvuljak egy edzés során, ráadásul… ennyire. Persze mélyen belül Midori-chan szövege, mely az élettel volt összefüggésbe hozva megnyugtatott, mert ez azt jelenti, hogy nem esett túlságosan nagy baja – már tényleg kezdtem megrémülni a felől, hogy a vesztébe küldtem egy – két csapással T^T -. Levert szövegére, mégis hiába kívánnék egy kedves ösztönzést összehozni számára, de nem megy jelen esetben. Mert igencsak kétlem, hogy ez segítene neki. Muszáj hűnek maradnom a nem létező „mesteri” vénámnak. Így tekintetemet megdacolva emeltem rá.
- Igen, hatalmasat csalódtam Midori-chan. Hatalmasat csalódtam, amiért mindig leszólod magadat! Több önbizalmat! – kezdtem bele minél komolyabbra véve a szót, de a végére így is elcsuklott a hangom, ezáltal elvéve a szövegelésem súlyosságát. Egy kellemetlen, mélyről jövő sóhajtást téve, oldalra nézek, s az oly’ váratlanul szépé avanzsált fűcsomót kezdem kémlelni pár lépésre tőlem. Egészen addig, míg megfogalmazódik egy feladást jelző mondat elmémben, de mire megszólalhattam, s szomorkás arcomat Midori-chanra emelhettem volna hihetetlen eseménynek lehettem szemtanúja. Egy másik Midori-chan fedi fel magát a fa túloldalán, melynek hatására azonnal átfut elmémben az a lehetőség egy apró reményszikra, hogy valószínűleg jómagam egy hamis Midori-chanban tettem kárt és az igazinak kutya baja! De eme dolgok láttán egy értelmes szót sem tudtam kibökni magamból, csupán elképedve hebegtem és figyeltem a két Midorit. Viszont pechemre kiderült, hogy az ál-Midori nem az igazi, amint eltűnt, s felbukkant helyette egy… Én?
Arcomra kiülő döbbenetséggel és a szótlanságommal kitűnően körbeírom a helyzetet, s a sokk miatt még habozok is tenni bármit is a másom ellen, melyet Midori-chan idézett meg elém. Nem tudom, hogy jó ötlet volt ez az Ő részéről, hiszen eléggé rossz passzban van, és nem hiányzik számomra, hogy miattam rontson egészségi állapotán. De hiába kívántam szólni erről neki, kitűnő másom addigra már fegyvert rántott. Farkasszemet nézve önmagammal vettem fel egy védekező állást, hiszen nem tudhatom mire is számítsak, Tőle... vagyis Magamtól.
Mintha másolatom várt volna, eddig valamire úgy rugaszkodik el a talajtól, s ront nekem, Hyozanryuut kezemben igyekszem úgy forgatni, hogy hárítani tudjam támadását. Valamiért sejtettem, hogy így fog támadni, s sikerült is védenem, de idegesít a tudat, hogy kettő van belőlem. Ezért is igyekeztem minél hamarabb befejezni ezt és egy gáncsolással eltenni az útból, hogy földre kerülését kihasználjam. De Ő is ugyan ezt tette. Így voltaképpen mindketten dőlni kezdtünk, ahogy kiütöttük egymás lábait. S mintha csak a földdel való találkozás elkerülésénél is utánozna ugyanúgy, ahogy Én egy szaltóval hídalja át, hogy ismét szemtől – szembe állhassunk, és ne kelljen a talajjal közelebb megismerkednünk. Vicsorítva nézek másomra, amiért egyre inkább felmegy bennem a pumpa annak okából kifolyólag, hogy dettóra ugyan azt csinálja, amit Én. Emiatt fejvesztve, falnak rohanva lódultam másom felé, s egyforma kardcsapásokat mérve egymásra próbáltam valami váratlan mozzanatot beiktatni. Mégsem hagyhatom, hogy egy koppintás leverjen…
Viszont gondolataimban előhozakodott tervem csapott vissza, figyelmetlenül hagytam egy szabad pontot magamon, s egy jól irányzott rúgással lökött távolabb magától a másolatom. A földön csúszva pár métert, végül Hyozanryuuval állítottam meg magamat a talajközlekedésnél. Fáradtan néztem fel, s már próbáltam rávenni magam, hogy felkeljek, de ekkor klónom mellém shunpozott, s Hyozanryuu kardformájának a másolatával készült végzetes csapást mérni rám. Már azon lettem volna, hogy Hyozanryuut idézzem meg teljes valójában, de a bűvös szavakat sem tudtam kipréselni magamból ebben a szorult helyzetben. Megszeppenve néztem farkasszemet Hyozanryuu alapváltozatának a másolatával, s egy apró nyelés kíséretében éreztem, ahogy halántékomon egy kósza verejtékcsepp kúszik végig arcomon. Már kezdtem elkönyvelni magamban, hogy itt a vég, mely eléggé rémisztő, hiszen csak edzésként indult ez az egész, s mégis idáig fajult. Hunyorítva vártam a végső döfést, közben láttam leperegni magam előtt a múltbeli képeket, olyan pillanatok is fel-felbukkantak melyekben most szívesebben lennék. Ráadásul, felötlött bennem a gondolat, miszerint nem igen szeretném még itt hagyni a fogamat. De a halálos csapás közelít és teljesen váratlanul, de… elmarad. Meglepetten pillantok a másolatom hűlt helyének irányába, résnyire nyitott szememmel.
- Heeeeh? - néztem tanácstalanul, miközben hirtelen ülőhelyzetbe löktem magamat, ami igencsak rossz ötlet volt, mert a földdel való találkozásom közben szerzett jó kis ütés a talajtól ennek örömére megmutatta, hogy mimet is vágtam be jócskán, mely végigáramolt egész csontszerkezetemen. Szisszenve egyet álltam fel, majd biztonság kedvéért körbe néztem, hogy tényleg nincs e itt a másolatom, vagy csak szórakozik velem és hátba támadni kíván, de szerencsére tényleg eltűnt, mint a kámfor. S míg tanulmányozom a környéket kiköpött másomat keresve, figyelek fel Midori-chan apró sikolyára, melyre rögtön odakaptam tekintetemet. Nem kérdeztem, hiszen még jómagam kértem, hogy nem meséljen túl sok mindent képességéről, pedig az előző húzása igencsak ijesztő volt. Egy kisebb sóhajjal mentem oda mellé, miután deaktiváltam fegyveremet.
- Ehh… kicsit eltúloztuk. Mond, hol laksz? – teszem fel a költői kérdést, de a papírjai beszéltek helyette. Csak halvány elképzelésem volt a hellyel kapcsolatban, hogy hol is lehet, de nem hagyhattam itt ebben az állapotban. Ezért hátamra véve Midori-chant indultam meg egy gyors shunpoval – melyre maximálisan képes vagyok vész esetén - az iratain felelhető lakcímhez, remélve, hogy ott tudnak neki majd segíteni.
- Eee~… nem tanítottam semmit. Inkább Én köszönöm ezt a tanulságos „harcot” önmagammal, Midori-chan~. – mondtam halkan, bár úgysem hallhatta senki, főleg Ő sem, akinek eredetileg címeztem az elismerő mondatot. Valóban sokra viheti a jövőben ezzel a fantasztikus képességgel a markaiban. Remélem, okosan fogja használni.

//Én is köszönöm a játékot. >-< //