// minden jelentkezőre rámutattam /

-Haáááááááááááááá....Gyönyörű nap, nemde?- ásítottam, majd kérdeztem egy tavirózsán üldögélő békától, aki csak brekegett egyet, majd nyelvével elkapott egy repdeső rovart. Épp ekkor bújtam ki a sátramból, a nap már felkelt, s valahol a közelben egy kabóca hangjától volt hangos az amúgy nyugodt tóparti környék. A tóparton egy-két béka brekegett még az előző delikvensen kívül. Nyújtóztam egyet, szét tárt karomra egy szitakötő szállt rá. Közelebb húztam a szemem elé, figyeltem, ahogy a nap átsüt a még nedves levegőtől száradó szárnyain. Szárnyai prizma szerűen engedték át a fényt, amin így csodás színkavalkád jelent meg a finom ereken. Épp egy érdekes hollow nyomait követtem az emberek világában, akit már napok óta követtem. A táskám már tele volt a hollow által visszahagyott méreg mintákból. Elfújtam a szitakötőt, majd vissza tértem a sátorba, ahol a kutatási naplóba felírtam az aznapi dátumot. Elkezdtem összepakolni, majd egy pillanat alatt összeszedtem a sátrat is.
-Kitüntetés járna annak az osztagban, aki kifejlesztette ezt a sátrat. Elfér a tenyeremben, ráadásul pikk-pakk és kész is!- jegyeztem meg hangosan, majd ismét a békához fordultam, aki vígan brekegett egyet, majd a tó vizébe csobbant. Betettem a táskámba a sátrat, majd elővettem a készüléket, ami a hollow nyomait fogta. Csodás kis gép, képes egy analizált anyag felbukkanási helyét betájolni. Szükségem is volt rá, hiszen a hollow képes volt igen jól elrejteni a lélekenergiáját. A készülék segítségével még készítettem egy fotót a tavacskáról, illetve arról a fáról, ahol tegnap este a mintát találtam. Ezután ráálltam a keresés módra, majd a betájolt irányba neki indultam. A hollow igen nagy tempóban haladt, úgyhogy nem volt mit tenni, sietnem kellett.
~Ezt a példányt magamnak akarom, már 2 napja követem~ nagy lelkesedéssel neki iramodtam. Már vagy egy órája követhettem a nyomait, amikor a készülék heves jelzésbe kezdett. A mért érték százaléka egyre nagyobb jel észlelését mutatta.
- Most megvagy te kis rohadék!- mondtam egy széles mosollyal a számon. Egyre közelebb érhettem, amikor a másik készülék kezdett pittyegni. ~Ki a fene lehet az ilyenkor, tudják, hogy épp megfigyelésen vagyok.~ morogtam magamban.
- Igeeen, itt Eisei Oki 3. tiszt- jelentkeztem be a vételre.
> Oki....ki.....Oki...lasz?....Ha.....sz? Hallasz? -kérdezte egy hang, de nem volt túl jó a vétel.
- Nem igazán, rossz a vé...- fojtotta belém a szót
> Oki, hallasz? Azonnal gyere az osztaghoz! Ismétlem: azonnal gyere az osztaghoz! Nyitunk egy kaput a jelenlegi koordinátáidnál. Vége - Az ismeretlen hang kijelentkezett.
- Remek, most mehetek vissza, amikor végre majdnem utolértem- jegyeztem meg bosszúsan magam elé. Elnéztem abba az irányba, ahol a hollow lehetett. ~ Még elkaplak te kis szemét, a gépem tudja már, hogy hol keressen~ Ekkor megnyílt a kapu és visszatértem a Lelkek világába. Gyorsan az osztaghoz siettem, ahol vörös riasztás volt az osztag számát jelző táblánál.
~ No, itt meg mi lehet?~ Gyorsan az osztag kertjében álló társaimhoz siettem a válaszért.
- Srácok, itt meg mi történt? - kérdeztem a csoporthoz fordulva.
- Valami szappan szerű anyag elburjánzott a főépületben, teljes a káosz, lezárták a kapukat és egy csomóan benn raga.... Oda nézz, a kapitány!!!
A kapitány épp ekkor rombolta szét a bejáratot lezáró biztonsági kaput, ahonnan jó páran kirohantak a habáradatból menekülve.
- Maguk! Velem jönnek!- kiáltott felénk a kapitány.
- Na ez is egy jó példája annak, hogy hogy rontsunk el egy gyönyörű napot- jegyzetem meg a társaságnak kis mosolyra húzva a számat, miközben a kis békára és a tóra gondoltam. - Úgy se fürödtem már 2 napja, egy kis hab nem árthat!!- jegyzetem meg, majd gyorsan a bejárat felé rohantam a kapitányhoz.

Gyönyörű nap… gyönyörű a Nap! Ha, nem éppen a képembe világítana ilyen jó ízűen! >_> Állítom, ez a reggelem el van átkozva. Nem elég, hogy arra ébredtem, hogy a szobámban összerakott számítógép klaviatúráját használom párnának, persze ez még nem lett volna probléma, de mikor felébredtem, hogy a csudába sikerült megnyomnom azt a vacak „Delete” billentyűt?! Egyáltalán minek is van rajta az a gomb?! Biztosan, csak az én reggelem megkeserítése miatt! Ráadásul még szép kis sormintát is kaptam nem eltakart arc felemre. Szép. Alig pár napja kerültem ebbe a csodálatos osztaghoz erre már üldöz a balszerencse.T.T De térjünk vissza ehhez a sárgás fényű törpe csillaghoz. Tudom, most éppen rázúdítom összes panaszomat, de nincs mit tenni, hogy ha most ő a legfőbb problémám forrása. Mielőtt belekezdhetnék panaszáradatom rázúdítására, addigra pont, hogy beérek a laborba.
~ Megúsztad kisöreg. >.> De, ne hidd azt, hogy ennyivel végeztünk! ~ pillantok utoljára még a fényesen ragyogó Nap felé, majd bemegyek a laborba. Amint beléptem nagyot szusszanva indulok meg az első szabad gép felé és teszem le magam hozzá. Rögtön előhozom kis adattárólomon a fájlokat, amin szobámban is dolgoztam, melynek nagy részét sikerült megsemmisítenem. De szerencse ez a töredék még megúszta. Mázli, hogy semmi komolyabb feladat nem zúdul a nyakunkba, amin dolgozni kéne így nyugodtan munkálkodhatok ezen. Legalábbis, azt hittem. Végre, sikerült befejeznem ismét, hosszas vesződés után a reggel elúszott projektemet, viszont amikor a mentés gombra kattintottam volna. Kisebb sistergés közepette kapcsolt le a gép, aminél dolgoztam. Döbbenten dűlök hátra a széken, majd megpróbálom bekapcsolni a szerkezetet. „Még nincs minden veszve” gondolattal nyugtatva magamat.
- Hiba… - olvasom el a bekapcsolás után a képernyőre feltüntetett szöveget. Kisebb grimaszokat ejtek el emiatt, majd lassan, elsötétült arccal fordulok meg a széken, hogy felelősségre tudjam vonni a tettest. Ekkor érdekes látvány bontakozik ki elém. Fura, ragacsos, rózsaszín buborékok. – Oké… - lehunyom szememet, mély levegőt veszek, hogy ne húzzam fel túlságosan magamat és feldolgozhassam a látottakat. Végül is… a mai nap már kétszer úszott el ugyan az a projektem. Reménytelen kísérlet ezek szerint, de rosszabb már úgy sem lehet. Kisebb belső relaxációm után folytatom. - Mi ez?! – bököm ki az egyetlen, értelmes mondatot, amit fel tudtam hozni. Nem sikerült a pusztító tornádót lecsillapítani magamban rendesen. Sokáig tartott, míg értelmes választ kaptam, ugyanis ki a munkáját siratta, kik értetlenkedve próbálták feldolgozni az ügyet, egyesek csak találgatni tudtak, másokon meg eluralkodott a teljes értékű kétségbeesés. Bár addigra én is tudtam diagnosztizálni, ezt a különös anyagot.
- Mi lenne, ha kirobbantanánk magunkat? – hozom fel az ötletet lelkesen, közben a testemhez csatolt koponyát emeltem fel, mint példa. Hisz az is bomba, pont kitűnő lenne. De a többiek, akik jelenvoltak egyhangúan szólták le tervemet. Milyen kegyetlenek.T>T Igaz még új vagyok, de már ismerik is a gyengémet vagy… hibámat? Mindegy is. A legrosszabb az egészben, hogy ez a rózsaszín trutyi egyre magasabb lesz. A többiek közben már az ajtónál tolongtak segítségért kiáltozva. Szem forgatva fogtam meg a füleimet. Ekkora hangzavart. Igazán tudhatnák, hogy hangszigeteltek itt a falak. Tessék, kezdő tiszt is tudja! Különben is miért kell emiatt nyafogni?
- Most miért aggódtok? Hiszen ez csak szappanbuborék! Senkit nem esz meg. – jegyzem meg a többieknek, hogy ne legyenek ennyire felkavarva, mire a mellettem álló fazont megragadta valami, majd berántotta a hab mélységébe. Döbbenten fordultam a rózsaszínű, immáron számomra is veszélyesnek ítélt anyag felé. – Na, jó, most már szabad… pánikolni. – motyogom, majd mintha erre a szövegemre vártak volna, úgy kezdett úrrá lenni sokakon az ijedtség. Ismét fülemet fogva néztem végig a rémült társaságon. – Rendben! Most már tényleg kirobbantom, azt az ajtót! – határozom el magamat, majd már indulnák is a fotocellás bejárathoz. De addigra valaki megelőzött. Biztos hallotta, hogy mire készülök. Nem fer! >.> Az illető széthúzta kezeivel a beragadt ajtót, majd rögtön utasított minket, hogy jöjjünk ki. Persze, ezt nem kellet kétszer mondania. Egy-kettőre kint voltak. Jómagam az utolsók között mentem ki a hab által bevett laborszobából.
- Jön nekem egy robbantási lehetőséggel! – mérgelődöm, mire a mögülem kijött osztagbeli fejbe csapott, hogy viselkedjek a Kapitány jelenlétében. Fejemet fogva vetettem az illetőre gyilkos pillantásokat, majd a Kapitány felé néztem. Mondandójából a „Velem jönnek!” részt el tudtam csípni. De jó. *-* Én is menni akarok! Hátha tudunk kísérletezni vagy robbantgatni! Khm… vagy is az ügy megoldásáért mindent! Javítom ki magamat. Majd se szó, se beszéd nélkül csatlakoztam a társasághoz, akiknek a Taichouval kell tartaniuk.

Mikor végre kijut mindenki, úgy tűnik a kijutott társaságba visszatér az élet. Mindez nem akadályozza meg a színes kis buborékoknak, hogy oda is beférkőzzenek, amit amúgy az ember nem igazán kívánna. Bár Raiden fejében nem egyszer megfordul, hogy ez igen felelőtlen és elhamarkodott lépés volt a részéről. Mi lett volna ha ez az anyag mondjuk mar, vagy mérgező... vagy akár lobbanékony. Úgy repült volna fel az egész a levegőbe, hogy évek kellenek csak a romok takarításához. De szerencsére semmi ilyesmi tulajdonsággal nem bír. Az egyetlen nagyon zavaró tulajdonsága, hogy igen erős tipikusan, negédesen alma illata van. Mint egy gyerek samponnak. Ezt az illatot úgy jellemezném, hogy babaszag. De komolyan... pont olyan mint egy kölyök aki összekente magát valami ragacsos üdítővel. Viszont hamar kiderül, hogy nem lobbanékony a matéria, mert hátrébb a megvizesedett elektronikus berendezések, nyögve hányták mindenfelé a szikrákat magukból. Ez nem igazán tetszett neki. Mert az egy dolog hogy ő villám álló de, nem szeretne csúnya égési sérüléseket látni senkin. A lekapcsoló kar, azonban két folyosóval arrébb az első laborban van. Pontosan a vírusok, balesetek, robbanások, veszélyes anyagok miatt, a termek akár hermetikusan elszeparálhatók egymástól. A központi szerver adattároló lemezei konkrétan olyan biztonságba vannak minden nemű folyadék és robbanás veszélytől...hogy azért nem kell aggódni. Azon már inkább a többiek mit felejtettek az asztalon. Ha pedig önmagából indul ki, akár imádkozhat is, mert biztos valami csúnya vírust vagy légmérget felejtene az asztalom. A tisztek akiket kiválasztott, már nem mai csirkék az osztagba, egyet kivéve. Akinek se a nevét, se a rangját ,meg úgy az arcát se látta még. Na persze nem most fog vele elbájologni, pedig a társak ismerete veszély helyzetben életmentő tud lenni. Oki már öreg motoros... vele nem lesz probléma. Kicsit fatális meg perverz de hát mindenkinek vannak hibái, ez bocsánatos bűn... úgy véli. De azért tényleg tisztálkodhatna, mert a kék csápjai között még mindig fűszálak éktelenkednek. Egy jó kutatót az égvilágon semmilyen körülmények nem tudnak elriasztani a tapasztalástól, szóval ezért félig megdicsérni, félig lehordani kéne. Mindegy, mert most patyolat tiszta lesz mindegyikünk, ahogy elnézi és alma illatú. Ayame-chan...hát róla is volt szerencsém kicsit hallani. Sokan vannak, akik elzárkóznak a valóságtól, amit őszintén szólva mélységesen megértek. De ezt a lányt valamiért erősebbnek gondolta volna annál minthogy ennyire leadja magát. Most is úgy néz ki mint egy kivénhedt mexicói kéjhölgy a heroinkúra után. Fukuyama...na ő egy érdekes szerzet, majd igen kíváncsian tekintett felé, tudni akarta mit hoz ki magából. Minden bosszúság ellenére, úgy vélem egész jó kis csapat lesz ez. Két részre kell válni, állapította meg magában a kapitány. Le kell kapcsolni a fővezetéket, hogy ami még épen van, ne károsodjon. A másik csapat pedig megkeresi a baj okozóját.
- Új lány, Eisei, Fukuyama.. ti elmentek lekapcsolni a fővezetéket, maradjatok együtt. Nem akarok még több eltűnt tisztet. Ha találkoztok másokkal, ne hagyjátok egyedül kimenni őket. Ha sikerült, kövessetek minket... - Adom ki a parancsot.

Namikaze Ayame

- Namikaze... maga velem jön lefelé!- mondom neki és a magam részéről már tovább is lépet be a rozsaszin csillogó rengetegbe. Az egyik fém panel az intésemre nyikorogva leválik és elénk levitál.
- Ilyen felelőtlen bagázst... biztos valaki eltussolt valamit- morgolódik magában a kapitány és a panel ahogy a páros előtt lebeg, szépen utat vág a vattacukor színű rengetegbe. De alig lépünk párat a folyosón. Már is egy földön fekvő testbe botlunk. Az egyik tisztünk. Vadul remeg a földön, a körmei hófehérek, a szeme fenn akadt. Ismétlődő katatónukus rángásokban valamit motyog. A kezein jól látható nagy vörös csíkok vannak, apró érme nagyságú még vörösebb foltokkal benne. Kicsit úgy néz ki, mint amikor kiszívják valakinek a nyakát. A kapitány elborzadt fájdalmas tekintettel néz le a szerencsétlen pórul járt tiszten. Ujját a carotisra nyomja. Az úgy lüktet, mintha ez az ember éppen fejvesztve rohanna, de legalább még él. A kezét is jobban megnézi. Közben kicsit megigazítja a szemüvegét, miközben már szinte reflexből kibontja a steril kesztyűt a dobozból, a csipeszt pedig a mellzsebről akasztja le. Némi keresgélés után, ha Namikaze is érdeklődik, észreveheti, hogy a vörös dagadt gyulladásos bőr felületben, a körökben apró kis kampó szerű tűhegyes fullánkok vannak. A kapitány felcsippent egyet, és egy zsacsiba dobja lezárja, majd zsebre süllyeszti.
- Mit gondolsz mi csinálhatta ezt?- kérdezi felnézve a kapitány. Ő nem érez semmiféle holow kisugárzást, ahogy Namikaze-sem. De minden esetre a férfi lenn földön egy nagy görcsös roham közepette egy adag nyálat hagy kicsorogni a földre.
- Szerencsétlen... kiviszem, el ne mozduljon... majd a negyedik osztagosok helyrehozzák.- mondja és fel is kapja. A kapitány a látszólag csontkollekció kinézete ellenére, egész könnyen felkapja a nála sokkal több kilónak látszó tisztet és gyorsan kishunpo-zik. Pillanatokon belül visszatér.
- Szóltam a többieknek... odakinn. Megjelöljük a betegeket, és mögöttünk majd kiviszik őket. - tájékoztatja a társát. Igazából aggódik, nem maga miatt... a többiek miatt.

Eisei Oki, Fukuyama Hidekazu, Yuko Yoshida

Ayame és Raiden el balra, ti pedig jobbra. De előttetek két ember magas szappanbuborék fal. Olyan sűrű hogy nem látni semmit azon túl. A parancs adott, a kapcsoló pedig nincs közel és addig ki tudja mi rejtőzik a buborékokban.

Közelebb megyek a társasághoz, majd kíváncsian figyelek, vagyis fülelek, hogy halljam a feladatot. Nem is kell, sokat tétlenkednem egész hamar megkapjuk az utasításokat. A fővezeték lekapcsolása ez érthető. Amilyen károkat okoz ez az átkozott szappan… >.> A gyönyörű terveim, amik odavesztek… T-T De… mit mondott? „Új lány”… áu… ez fájt… T>T
- Yuko Yoshida vagyok… Taichou. – motyogom az orrom alá letörten, egyáltalán nem érthetően. Mondhatnám azt is, hogy magamnak jegyeztem meg a dolgot. Mondjuk mit vártam? Még nem voltam bemutatkozni a Kapitánynak, így nem is várhatom el, hogy tudja a nevemet. Nem baj, de legalább nem vett semmibe. *>* Az is valami! Amint átmeneti rossz kedvem elillant rögtön ostoba poénommal jövök.
- Igen is! – vágom vigyázzba magamat és tisztelgek, mint egy katona szórakozottan – mondjuk az is vagyok, vagy valami hasonló -, így a Kapitány tudtára hozva, hogy a parancsot teljes egészében felfogtam. Majd már indulok is a kapcsoló irányába. Szerencse, hogy új tiszt lévén tudom, hogy mi merre van. *>* Még jó, hogy érkezésem napján minden apró zugot megnéztem, amit meglehetett, pontosan ezen esetek miatt. Hisz, sose lehet tudni mikor, történik efféle katasztrófa, mint a mostani. A bennragadt tisztek pedig imádkozzanak, hogy ne velem fussanak össze. Segítek nekik, ha bírják tartani velem a tempót. ˇ.ˇ
~ Így is – úgy is kivinnéd őket… ~ hallom Undertaker csipkelődését, amire csak sóhajtok egyet. Talán tényleg túlzok, nem tudnám itt hagyni őket… nem, nem, nem! Ez, azon a tényen nem változtat, hogy ha össze is szedném őket, akkor nem viszem ki őket azonnal, csak is a fővezeték lekapcsolása után. Addig is lenne társaságom és nem unatkoznék. *>* Hoppá, remélem Undertaker, ezt nem veszi sértésnek…. Mint minden feladat, ez sem lehet ilyen egyszerű… a kapcsolóhoz vezető utat ugyanis egy magas szappanbuborékfal zárja el. Kezdem azt hinni erről az anyagról, hogy több mint egy szappanbuborék, hiába bizonyítja azt a tudományt, hogy ez egy tisztítószer. Nekem úgy tűnik, hogy direkt velünk akar kiszúrni. >.> Remek… egy szappan mely önálló életre kelt. Eh… csak el ne felejtsek erről könyvet írni. De, most vissza a fő problémámhoz. Itt van ez az óriási szappan fal, hogy intézzem el…? Hm… akár robbanthatnék is. Kezembe veszem a hozzám kötött koponya kinézetű bombát. Ez túl merész ötlet… végén összeomlana az épület. Kisebb fejrázás kíséretében vetem el az ötletet, majd kezdek el agyalni egy másikon, közben nagyban tanulmányozom a szappan falat. Át se lehet rajta látni… eléggé sűrű lehet. Akkor mi legyen. Kidou? Nem jó ötlet, azzal is csak károkat tennék, és nem hiányzik a fizetés csökkenés. Tekintetemet Zanpakutomra emelem, minek hatására, mint a villám úgy hasít belém egy egész jónak tűnő terv.
- Miért is ne? – ravasz mosoly húzódik arcomra, miközben előhúzom a kardomat tokjából. Elegánsan megpörgetem, majd vízszintesen magam elé emelem. - Oshiette kudasai Undertaker, atashi wa anata to waraeru ka? [Kérlek, mondd meg nevethetek-e veled, Undertaker?] – mondom ki a parancsszavát katanámnak ezzel Shikai alakot öltetve vele. Talán kicsit elhamarkodott lépés, de nem tudhatom, hogy milyen sűrű ez a fal, ráadásul azt sincs ráírva, hogy milyen hosszan tart. És mivel fegyverem kaszaként sokkal hatékonyabb, bölcsebb dolognak tűnt az alkalmazása.
- El az utamból fránya fal! – hadarom el kicsit őrült beállással, közben suhintok egyet kaszámmal jobb oldalról kicsit ívesen, hogy ezzel egy vágást ejthessek a szappanbuborék akadályon. Remélem, a kaszám pengéje van olyan hosszú, hogy átvágja a falat és semmi nagyobb meglepetés nem fog érni, aminél én húzom a rövidebbet. Ugyebár abba nem gondoltam bele, hogy talán sikertelenül járok ezzel a lépéssel. ^^"

- Új lány, Eisei, Fukuyama.. ti elmentek lekapcsolni a fővezetéket, maradjatok együtt. Nem akarok még több eltűnt tisztet. Ha találkoztok másokkal, ne hagyjátok egyedül kimenni őket. Ha sikerült, kövessetek minket...- adta ki az utasítást a kapitány. A folyosó végéig még követtük őket, aztán ők elfordultak balra, mi meg jobbra...Vagyis mentünk volna, de a bal oldalhoz képest sokkal kilátástalanabb volt a helyzet. Szó szerint, mivel a hab sűrű falként magasodott fölénk. Az eddig látott hab mennyiség ehhez képest eltörpült, s átláthatóságában is egy tömör tégla fallal versenyzett, azaz valami röntgen kütyü kellett volna ahhoz, hogy nyugodtabb szívvel sétáljak be. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hol láttam már hasonlót és hogy akkor mit csináltam, de a memória sejtjeim pillanatnyilag még tiltakoztak. A főkapcsoló helyzetével másképp volt. A szemem előtt lebegett egy afféle térképszerűség, ami elegendő lenne egy alap tájékozódáshoz így látatlanba, de ez még nem adott volna kellő biztonság érzetet a habtömegben.
~Hol láttam én már hasonlót? Hol?...-még mindig az ismerős emlékeket próbáltam felidézni, immáron kisebb sikerrel. Már tudtam, hogy az régebben nem rózsaszínű hab volt, hanem olyan kékes-zöldes, de egész bizonyosan hab állaga volt a dolognak. Közben az új tiszt is belendült. Még nem igazán találkoztam vele, így elsőre nem is tudtam, hogy mire készül. Valami koponya szerű dolgot fogott a kezében, majd valószínűleg valamiért gyorsan meggondolta magát és vissza helyezte a tárgyat. Tán bölcsebb volt nem használni.
Vissza gondolkodni, addig innen el nem modulok, ameddig nem jut eszembe az a régebbi szituáció.
~Kékes- zöld hab, kékes-zöld ha......b.....csáprágó szerűség....meg ollók...-kezdett rémleni a dolog,majd felkiáltottam örömömben a megoldást.
-RÁK!!!!- kurjantottam, mire a többiek kérdőn néztek felém. Anno volt egy hollow, aki ilyen rák formájú volt és a szájából hasonló habot árasztott ki, csak az nem volt ennyire sűrű. Annak az volt a célja, hogy szabad szemmel ne láthassuk a támadásait. Akkor egy csalit használtam, ami remekül be is vált. Egy lélek klónt küldtem be, akit könnyen betudtam azonosítani, hogy merre van. Amikor megtámadta a hollow,akkor meg már nem volt más dolgom, mint az ismert irányba intézni a támadásomat. Eközben, míg rájöttem, hogy mi lehetne egy hasznos megoldás az újonc is kitalálta a maga megoldását.
- Rei no kuron! -igéztem meg a technikát, majd a klónnal együtt szóltam Yoshidának- Várj még egy picit, előre küldöm őt- magamat. A klón ezután besétált a falba.
- Mond hangosan, hogy mit látsz!- Kiáltottam felé.
- Rendben Főnök, de látni szinte alig- alig látok valamit, bár jobb a helyzet, mint az kívülről gondolná az e... Á, valami itt mozog a lábamnál. Megnézem mi az!- mondta. A többiekre néztem, akik szintúgy kérdő tekintettel fordultak hozzám.
- Na?- vártam már a választ
- Egy ember! De elég ramaty állapotban van. Kiviszem!- pár másodperc múlva már kint is voltak. A ramaty állapot találó kifejezés volt egy felakadt szemű, reszkető és láthatóan tudatlan állapotban szenvedő emberre. A testén több ponton vöröses, allergiás reakcióra hasonlító foltok voltak. Mind hárman közelebb hajoltunk a pórul járt szerencsétlenhez.
-Azt hiszem, ez intő ok arra, hogy még óvatosabban próbáljunk meg eljutni a kapcsolóig.- jegyzetem meg. - Kedves Én, megtennéd, hogy kiviszed őt innen, hátha már intéztek valami elsősegélyt a 4. osztagosok?- kérdeztem, majd a klón szó nélkül felkapta a srácot és vitte is ki.
- Nos, azt hiszem, ehhez minimum kivont karddal kell neki leselkedni.

Már bele is mélyeszteném kaszám pengéjét a jókora rózsaszín habfalba csatakiáltásom után, mikor a mellettem álló egyik tiszt megállásra utasított. Milliméterekre a faltól állítottam meg a fegyveremet és néztem faképet vágva a Shinigami felé, tekintetemből kitűnően le lehetett olvasni a rövid „Mi van?” kérdést. Ekkor bukkant fel előttem még egy belőle, vagyis csak a másolata, de akkor is, most ketten vannak! Én sose bírnék elviselni magamból még egyet… meglepve mértem végig a klónt. Az ötlet, hogy őt küldi előre, nem nagyon tudom hova tenni, de ha Ő ennyire fél egy kis szappantól… nekem aztán mindegy. Megvont vállal csaptam párat a kaszával a habfalba, gondoltam normális utat vágok a klónnak, de próbálkozásaim sikertelen eredményt értek el… ugyanis akárhányszor csaptam abba a fránya falba, mindig rendbe jött. Szaporábban véve a levegőt, ideges tekintetemet villóztattam a rózsaszín akadályra, bár már fölöslegesen vagdostam, mert a klón könnyedén képes volt átvágni a falon, de akkor sem hagyott nyugodni a dolog, hogy egy ilyen anyag kifog rajtam. Utolsó próbálkozásomnál kezdtem érezni azt mintha sokkal, de sokkal nehezebb lenne Zanapkutom a kelleténél, pedig számomra igen könnyű fegyver, sose okozott problémát a forgatása, de most valamiért nem megy. Kirántva a falból a kaszát állítom függőlegesen magam mellé és támaszkodok rá, mint valami öregember a botjára. Igyekeztem normálisan venni a levegőt, amit elég nehéz volt kiviteleznem, mintha ez a fal elszívta volna az energiám nagyobbik felét. Egy keserű félmosolyt erőltetek az arcomra, ahogy tudatosul bennem a dolog, hogy igen… ez a fránya fal elszívja a lélekenergiát. Persze mire ezt kilogikáztam, addigra másik társunk is rájött erre.
- Remek… ezt nem tudtad volna két perccel előbb mondani?! – vágom csípős megjegyzésemet Fukuyamához, kisebb szemforgatás kíséretében, mintha bármin változtatott volna az értesítése, mivel ha szólt is volna, akkor is megpróbálkozok átvágni ezen a szappanfalon. De sokkal jobban érzem így magam, hogy van kire fognom ezt a hibámat. Viszont így választ kaphatunk egy talányra, hogy valószínűleg miért is nézhetett ki úgy az a tiszt, aki odabent ragadt, mint egy aszalt szilva. Merengek vissza arra a pórul járt Shinigamira, amit Eisei klónja menekített ki. Ez a szappan akadály biztosan teljesen leszipolyozta őt, mire kiérhetett volna, vagy rosszabb. Most már nagyon is érdekel, hogy miképp akar lyukat fúrni ezen a falon Hidekazu, hisz most tárgyaltuk le, hogy lélekenergiát veszítünk, bármiféleképp is érintkezünk ezzel a fallal. Már épp közzétenném aljas megjegyzésemet, mikor a szappan falból egy faág kezd kiágaskodni, majd az egyre nagyobb lyukat hasítva az akadályon kezd el nőni és még több ág megjelenni. Meglepve nézem a fejleményeket, ahogy a faágak egyre nagyobb átjárást kezdenek biztosítani nekünk, de ekkor egy ritka undorító szörnnyel találjuk szembe magunkat. Fintorogva közelítem meg az átjárható lyukat Zanapkutomat mindvégig védekezően magam elé tartva, közben folyamatosan kémlelve a lényt, amiből furcsa zöld trutyi csöpög le… ha tippelnem kell vér. Fukuyama meggyőződik arról, hogy ez az érdekes szörnyike már nem él, így tiszta az út.
- Lehet, hogy a veszélytől tiszta, de erre a helyre ráférne egy kis takarítás… - morgom, miközben végigmértem a halott szörnyet, nem árt vigyáznunk, mert ha egy ilyen van, akkor biztos lehet több is. Jobb arcomon leledző szemkötővel rögzítem a látottakat, hogy ha legközelebb egy ilyen lény jönne velünk szembe, előre be tudja azonosítani és ne érjen minket meglepetésként. A srác ujjongására figyelek fel, amit egy egós szövegben nyilvánított ki nekünk. Kicsit öntelt, bár tény, hogy neki köszönhetjük azt, hogy további lélekenergia veszteség nélkül át tudtunk vágni a falon. Fáradt tekintetemet Okira emelem, miközben a menőző tiszt előre ment.
- Szerintem valahogy értesíteni kéne a Taichouékat ezekről a lényekről. Van egy olyan tippem, hogy nem csak ez az egy ilyen szörnyi-mörnyi van. – jegyzem meg, bár tudom, hogy most nem a másik csoporttal kell foglalkoznunk, hisz biztosan tudnak vigyázni magukra, csak megfordult a fejemben a dolog, majd átléptem én is a falon lévő lyukon mielőtt esetleg ismét összeforrna és követtem Fukuyamát, nehogy valami önkéntes akcióba kezdjen engem kihagyva belőle.

Nos a kis csapat akcióba kezdett. A klónom kijutott a sebesülttel, majd visszatért némiképp sápadtan.
- Minden rendben?- kérdeztem tőle, mire az bólintott, majd a falhoz támaszkodott és nagy levegőket vett.- Nem úgy néz ki.
- H..hhö...hööö...nagyon fáradtnak hhh..hhh érzem ma..höhhh..gam.- ennyi elég is volt egyenlőre, társaimra pillantottam. Yoshida is kicsit kimerültebbnek tűnt, pedig az alapképzés az akadémián kellően megedzi az embert. Visszanéztem a klónra. ~Itt valami nem stimmel, egy ember felhurcolása nem merítheti ki ennyire, Yoshida is csak párat vágott a kardjával és láthatóan kimerültebbnek tűnik, mint pár perccel ezelőtt.~ Mire levontam volna a következtetést, hogy a fallal való érintkezés lélekenergia vesztéssel jár, addigra Hidekazu már előterjesztette a helyes meglátását.
- Figyeljetek. Ha eddig nem tűnt volna föl nektek, akkor most elmondom, hogy a fal elszívja a lélekenergiánkat, ha hozzáérünk. Ráadásul, mint azt a vagdosásnál észre lehetett venni egyből regenerálja magát így már csak abban bízhatunk, hogy a shikai képességemmel képes vagyok egy lyukat teremteni a falon, amin gyorsan át tudunk menni.- mondta, amire egy mosollyal reagáltam. ~ Nem hülyékkel vagyok körbevéve.~
Most már tehát tudtuk, hogy a fal újra képezi magát, elszívja a lélekenergiánkat és odabenn valami csúnyán elbánt egy osztagbeli társunkkal. Ez pont elég információ volt ahhoz, hogy most már csak azért is hatékonyabban lépjünk fel. Erre nem is kellet sokat várni, hisz Hidekazu shikai képessége épp kibontakozni látszott, ráadásul eredményesen. A habfalban kezdetben kisebb, majd egyre növekvő lyuk alakult ki. Az ágak bámulatos sebességgel szőtték át a teret. Társam már épp belépni készült, amikor is hirtelen megtorpant. Nem láttam, hogy mi volt az oka, úgyhogy gyorsan jó látószögbe helyezkedtem, mire megláttam a bestiát.
HIdekazu közelebb lépett hozzá, bökött egyet rajta, majd nyugtázta, hogy nem él már.
- Hehe, ez egyre jobban tetszik. Az már biztos, hogy nem egy specifikus Hollow-val van dolgunk, hisz az elporladt volna, ez meg láthatóan csüng és csepeg. Mekkora leszidást fog kapni az, aki ezt a jószágot rejtegette.- nevetgéltem a polipszerűség láttán.- Rendesen kidurrant a lufi ,mi?- kacsintottam Yoshidára, hátha veszi a poént, de egy semleges mondattal elintézte a dolgot.
- Szerintem valahogy értesíteni kéne a Taichouékat ezekről a lényekről. Van egy olyan tippem, hogy nem csak ez az egy ilyen szörnyi-mörnyi van.- állapította meg.
- Van benne valami és tudom is, hogy ki fogja értesíteni.- Hátra fordultam a klónhoz.- Gyere csak, van itt még egy gyors meló. - Elővettem a lélekölő kardomat és levágtam az ágat, amin felnyársalódott a szörnyeteg.- Vidd ki ezt a jószágot és kérd az azonnali elemzést, majd eredj a kapitányhoz és tájékoztasd a fejleményekről. Utána tüntesd el magad, mert nem vagy túl jó bőrben.Ja és szólj a kapitánynak, hogy a lényt utána én szeretném megvizsgálni, úgyhogy csak óvatosan azzal az elemzéssel- huncut cinkos mosollyal néztema klónomra, aki vette a lapot és viszonozta a cinkos mosolyt.
- Rendben főnök.- mondta egy széles mosollyal és átvette a kis csomagot.- Gyere te kis rohadék, megsütünk grillen.-kacsintott felém és távozott.
A folyosó még élt, ki kell használni az alkalmat, minden esetre az eddig látottak megengedték azt a luxust, hogy most már én is bevessem a shikai formát. Kissé eltávolodtam társaimtól, elvégre ők még nem látták a kardom képességeit.
-MAVARU HA HIDORA! - és kész is, az öt penge szolgálat készen előállt.- Nami doku sokkaku- adtam ki az újabb parancsszót, mire a jellegzetes hullámzás megindult és a méreg is elöntötte a pengéket. Ennyi elég is lesz most, ha jönne egy "polip" akkor már vígan bekrepálhatom az idegműködését. Már csak egy aprócska teszt kellet, hogy miként hat a mérgem a habra. Az ágak között egy aprócska hab pamacs terült el a padlózaton. Megráztam a kardomat felette, mire párcsepp méreg lecseppent egyenesen a habra. Ezt némi sistergés követte, A társaim már sürgettek volna, de én még vártam az eredményre. Elvégre nem engedhettük meg, hogy Hidekazu képességével ugyan haladhatunk, de ez társunk lélekenergiájának rovására menjen. Egy ilyen helyzetben ki tudja, hogy mikor szükséges egy erőteljesebb társ jelenléte. Az sem biztos, hogy az előző polipdelikvens egy kifejlett egyed volt, más szóval jobb lenne egy másik alternatíva a haladásunkhoz, hisz a kapcsolókig eddig csupán körülbelül 11 métert tettünk meg. Vártam az eredményt. A méreg anyagot betudom úgy juttatni a falba, hogy a lélekenergiámat kockáztatnám, egyszerűen csak folyamatosan termeltetném és az előző módszerrel rácsepegtetném. Már ha hatásos egyáltalán.

Oki döntésére hagyva a témát mentem előre, nem az én dolgom megvétózni cselekedetét, még hogyha szövegemet nem is gondoltam komolyan, akkor sem. Bár kicsit örülök magamban, mivel nem árt azért, hogy a többiek is tudjanak a fejleményekről, viszont az sem ártana, ha méltatna jönni is, mert ha sokáig csigázik, lehet, hogy a fal összezáródik és jelen esetben nem lenne túl jó ötlet szétszakadni még véletlenül sem. Ezért is megtorpanok, majd visszanézek osztagtársamra, aki nagyban alkotni kezdett valamit egy leszakadt habdarabon. Kérdőn oldalra döntött fejjel figyelem mit művel vele, s az eredmény teljesen megdöbbent. Sikerült, akkor ezzel a továbbiakban tudunk alkotni, hogyha úgy hozná a sors. A fontosnak ítélt információk felvétele közben, észreveszem a fura szörny tetemét, mely az egyik ágon csüng, s annak érdekes elváltozását, miszerint fényesen villódzó szemcsévé materializálódik. Összeszűkült szemekkel nézem a jelenetet és szeretném megközelíteni, hogy mintát vehessek a furcsa elváltozása után hagyott porból, de megálljra kényszerít a jobb szememen elhelyezkedő szemkötő vészjelzése. A felvételt készített anyagból összefüggéseket talált egy felénk közelítő hasonló szerkezetű lényből. Bizonytalan tekintettel nézek körül, miközben egyre csak azon agyalok, hogy még is honnan vehette ez a szerkentyű, hogy közelít felénk bármi nemű élőlény is. De, nem kell sokáig tanácstalanul álldogálnom, mert a válasz kibontakozik előttem egy lila színű csáp formájában az újdonsült rózsaszín habrengetegből. Komoly tekintettel szemlélem a felém közelítő végtagot, melyet reflexből csaptam le a jobbomban tartott kaszával, védekezés kép. De a csápok száma nem csökken, sőt egyre több lesz belőlük, lassan pedig körbevesznek minket ezek a furcsa lények. Egy aprócska fintor jelenik meg arcomon, ahogy tudatosul bennem a dolog, miszerint az egyetlen kézre fekvő, szégyenletes terv: a futás. Igaz, nehéz lehet más szerint cselekedni, ha csak nem akarjuk itt hagyni a fogunkat vagy egyszerűen hasonlóképpen járni, mint a nem rég talált társunk.
- Nem szeretem az efféle tervet, de szerintem fussunk. - bököm ki magamból az egyetlen jónak látszó megoldást a többiek tudtára hozva az információt, hogyha esetleg nem jöttek volna rá, közben fejemmel a „kiút” felé bökök, ahol még nem zárták el a járást a szörnyek. A társaság válaszát meg se várva indulok el oda, míg lehetséges, villámtánc segítségével. Bár érzem, ahogy a shunpommal elég lomha vagyok, amiért lélekenergiámat lecsapolta a fal, de ez is több mint a semmi. Óvatosan haladok előre a gyorsaság ellenére is, nehogy valami váratlan szappan falas csapdába essek vagy esetleg csápok markaiba kerüljek. Amint úgy éreztem, hogy elég távol vagyok a veszélyes helytől, megállok, hogy bevárhassam a többieket. Addig is a szemkötőmmel alkotok, mely a látottak alapján gyűjtötte az információt, így megtudhattam, hogy ezek a szörnyek igencsak veszélyes ellenfelek számunka. Ezt a levonást a csápjaikból ítélem, melyeken furcsa fullánkok helyezkedtek el, de mibenlétüket nem tudtam részletesebben meghatározni. Amint a többiek is megjelentek megkönnyebbülve felsóhajtok, már azt hittem olyan gyorsan iszkoltam el velük ellentétben a szörnyektől, hogy nem látták merre megyek.
- Azt hittem már nem jöttök… - bököm feléjük szúrós megjegyzésemet ezzel leplezve apró aggodalmamat, mely felmerült bennem. Ez utána méltatok körülnézni, hogy láthassam pontosan hova is kötődtünk ki.
- Oké, most merre is kell menni…? - mormogom az orrom alá, zavartan megvakarva tarkómat, amiért egy ismeretlen szakasznak tudtam be a helyiséget, ahova kikötöttünk. Legalábbis jómagam nem tudtam felidézni, hogy pontosan hol is lehetünk most. Ezért a többiek válaszát várom ez ügyben.

Ott kuporogtam a teszteredményért, és lássanak csodát, működik. Hidora mérgéről eddig is tudtam, hogy elég sokrétű, de hogy ismeretlen habszerű anyagokat is szétroncsol, az új volt számomra.
- Nézzétek, működik!!!- mondtam a többieknek egy szélesen elterülő vigyorral az arcomon. Hidekazu arcán is láttam, hogy örül az eredménynek.
- Megkérdezhetem, hogy mi volt az, amit ráöntöttél a fal kiszakadt darabkájára?- kérdezte.
- Persze! Ez az én lélekölő kardom, Hidora egyik képessége, egy idegméreg. És szerencsére ezt megállás nélkül tudja termelni. A labor szekciómban pél...na elég a fecsegésből, a lényeg, hogy működik, a többit majd később elmondom.- válaszoltam sietve, elvégre annyira nem érünk rá. A hab megint kezdett körülölelni minket, úgyhogy gyorsan neki kezdtem az irtásnak, kardom pengéit most már nyugodtan belemélyíthettem a habba, mivel a méreg bőven beborította, s folyamatos utánpótlása révén a hab nem fog kikezdeni vele. Ám most a hab volt a kisebb probléma, ugyanis itt-ott feltűntek előző delikvensünk kis társainak a csápjaik. Egyre több és több, ami aztán 4, az előzővel hason méretű egyedet formált. Majdnem teljesen képesek voltak körülvenni minket, a csápjaiknak köszönhetően, ám volt még egy út, ami megmenthetne minket a csávából. A többiek is hasonló véleményen voltak, nem lenne ajánlatos, ha épp a mentőegység egyik felét kéne még plusz feladatként kimenteni. Az egyetlen megmaradt irányba vettük az irányt, a legközelebbi lényre próbáltam fröccskölni egy kicsit a méregből, hátha bántja a csőrét valamennyire. Jószerivel külsőleg nem nagyon hatott rá, egy kicsit megtorpant, ami épp elegendő volt a "kitöréshez". Még futtában megfordultam és egy újabb adagot freccsentettem a két legközelebbire, így adva még egy kis időt Hidekazunak, aki megint lélekölő kardjának képességével akarta meghosszabbítani a menekülési időnket.
Még ott maradtam egy picit, csak biztosításként, ha netán valami gond volna, de szerencsére ilyen nem történt, gyorsan újra csoportosultunk Yoshida mellet, aki picit aggódva tekintett ránk.
-Nyugi, nincs baj, csak feltartóztattuk őket egy kis időre remélhetőleg.
- Remélhetőleg beválik a fal, amit felhúztam, de ha nem akkor nem menekülhetünk életünk végégig. Szembe kell, majd néznünk velük tehát próbáljátok meg ti is feltölteni a lélekenergiátokat.
~Abból még van elég, engem nem nagyon szívott még le a fal, illetve mégiscsak az osztag legerősebb tisztje vagyok, legrosszabb esetben még a bankaiomat is tudnám használni, de még nem érett meg, hogy olyan gáz szituban lennénk.~ezek után, hogy tisztáztuk a helyzetet már csak egy dolog maradt hátra, a jelenlegi helyzetünk lokalizálása.
- Oké, most merre is kell menni…?- kérdezte Yoshida.
- Hááát....az a baj, hogy elég sablonszerű helyen vagyunk, nincs semmi, ami megkönnyítené a helyzetmeghatározásunkat. Úgyhogy marad a korábbi ismert útvonal fejben való folytatása. Az alapján fix tény, hogy már közelebb vagyunk a célhoz. Ami probléma lehet, hogy már elhagytuk- e a 15-ös folyosó csatlakozását, vagy sem. Ha igen, akkor most egy kisesebb kerülőt kell tennünk a 17, 18-as folyosó felé, ami végül a központi folyosóba torkollik, ahonnan visszatudnánk fordulni a 15-ösre, onnan a 16-osra, ami a főkapcsoló fele vezet. Ha viszont jobban akarnánk sietni, akkor megtehetnénk az osztag számlájára, hogy a 18-as folyosónál a szemétledobó részt berobbantjuk, hogy leférjünk rajta és akkor kb elvileg a 16-os közepére lyukadnánk ki. De ezt így vaktában, hogy nem tudjuk, hogy honnan jöhetnek a kis játszótársaink, ez így ...... necces. Szóval, merre menjünk tovább?- tettem fel a kérdést a többiek felé. Nem akartam egyedül meghozni a döntést, nem lettem beosztva a csoport vezető tisztjének a kapitány által, tehát ez egy teljesen egyenrangú csoport. - Ha már elhagytuk a 15-ös csatlakozását, akkor én a robbantás mellet szavazok, időt nyerhetünk vele, és a szemétledobó méretét ismerve nem nagyon hiszem, hogy ezek a kis csápos valamik ott hemzsegnének a méretüket tekintve.