A reggeliző asztalnál ülve olvasgattam az újságot egy finom lekváros croissan és egy pohár tej felett. Kissé talán túlságosan is belemerültem az olvasgatásba. Na nem mintha olyan sok minden történne Hueco Mundoban. Meg ami azt illeti, újsággyűjteményem nagyobb része inkább az Emberek világából származik, hiszen sokkal érdekesebb az ő életükről olvasni. Mulattató, hogy milyen sokféle módon képesek a saját és egymás életét tönkre tenni. Itt mondjuk nem csak a gyilkosságokra, és csalásokra gondolok, hanem a politikára. Az egyik ezt mondja, a másik azt. Sose lehet eldönteni, hogy melykőjük beszédében van több hazugság, és ez igazán érdekessé teszi az egészet.
Egy korty tej, egy harapás croissan. Monoton, viszont annál kellemesebb. Attól függetlenül, hogy milyen tempóban fogyasztottam el reggelim, viszonylag gyorsan eltűnt tányéromról az étel. Gyorsan elmosogattam az edényeket, majd a naptárhoz lépdeltem, és jó alaposan szemügyre vettem. Nagy, piros, nyomtatott betűk jelezték a nap eseményét: „Végezni Watanabe Yuusuke-kunnal!” Széles mosollyal nyugtáztam, hogy vére ez a nap is eljött. Valahogy reménykedtem benne, hogy Slarin-channak sikerült megbeszélnie a dolgot Cephalusszal. Hárman azért mégiscsak könnyebben megleckéztethettük az alattomos shinigamit, azonban mégis… szánalmas, hogy ennyien kellünk ahhoz, hogy móresre taníthassunk egy átkozott patkányt. Valahogy emiatt a gondolat miatt azonnal rossz kedvem lett. Letaglózott a gondolat, hogy egyedül képtelen lennék megölni egy kapitány szintű shinigamit. Szörnyű, hogy milyen mélyre süllyedtem, és ez csak magamnak köszönhető. Elpuhultam, és egyre kevesebbet edzettem. Erre semmilyen mentség nincs… Most már kezdem egyre jobban megérteni, hogy miért is váltott le Aizen-sama. Nem… Csak Aizen… Nálam már nem érdemli meg, hogy neve végére biggyesszem a „samát”. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hiszen valamilyen szinten tönkre tette az életem. Csak egyszerűen eldobott, mint egy használt zsebkendőt szokás, ha az ember már nem tudja többé bele fújni orrát. Ez van… egy használt zsebkendő lettem… És már senkinek sincs haszna belőlem. Azonban, ha mégis sikerül legyőznünk közösen Yuusuke-kunt, talán Aizen szemében is növök, növünk egy picikét, és talán meg is bocsát nekem valamennyire, amiért ennyire elhanyagoltam magam, és feladataim.

Útra készen álltam a szobám közepén, s mivel már ki is volt takarítva, csillogott-villogott minden, már elég felkészültnek éreztem magam, hogy útnak indulhassak, és összeszedjem Slarin-chant, és a remélhetőleg vele tartó Cephet. Igazából féltem, hogy nemet mond miattam, de azért folyamatosan mondogattam magamban az ellenkezőjét. Nem hittem el, de azért mondogattam magamban. Ha nekem nem is akar segíteni, segítsen Slarin-channak, hiszen vele azért mégiscsak jóban van. Jobb viszonya van vele, mint velem, aki egyszer – teljesen véletlenül – nőnek nézte. Még most is szégyelltem magam miatta, és legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Találkozásunk után néhány nappal még mindig az járt az eszemben, hogy vajon mit gondolhatnak rólam, miféle szerzet vagyok, és hát… ezzel sikerült is néhány viszonylag álmatlan éjszakát szereznem magamnak. A rémálmok is egymást követték: álltam a nagy feketeség közepén, és hallottam a nevetéseket, és gúnyos megjegyzéseket. Részben örültem, hogy senki se tud az esetről, hármúnkon kívül, hiszen akkor egész Las Noches rajtam röhögne. A privaron, aki az egyik férfinemű arrancart nőnek nézte. Bár mi tagadás… Cephalus tényleg nőiesen néz ki, és kicsit bíztam abban, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan szerencsétlen, aki egy férfit nőnek néz. A folyosókon haladva is csak a közelgő harcra tudtam gondolni, na meg arra, hogy hogy is fogjuk legyőzni. Lassacskán megérkeztem az arrancarok szobái felé vezető folyosóhoz. Ide beszéltük meg a találkozót. Nem sokáig vártam, csak néhány percig, s ezalatt már azt terveztem, hogy miként fogom kiröhögni Yuusuke-kunt, miután megetettük vele az aszfaltot. Mulatságos volt, és valahogy az egyre gyülemlő feszültséget is oldotta bennem. Kicsit féltem, bevallom. Féltem, hogy talán nem fogjuk tudni legyőzni. Gondolataimból léptek zaja rángatott vissza a valós időbe. Feszülten figyeltem, hogy vajon ki lehet az, s pár pillanat múlva már láttam is, hogy Slarin-chan közeledik Ceph kíséretében. Hirtelen szokásos mosolyom még szélesebb lett, ahogy megláttam, hogy szívem hölgyének sikerült meggyőznie Cephet.
- Örülök, hogy ismét látlak, Cephalus. Remélem már nem haragszol a legutóbb történtek miatt.
Üdvözöltem Cephet bűnbánó arcot erőltetve magamra, majd tekintetemet Slarin-chan felé fordítottam.
- Szervusz, Slarin. Jó újra látni.
Mondtam kedvesen, s mélyen a szemébe néztem, majd barátságosan elmosolyodtam. Még most is emlékeztem arra az élvezetes megbeszélésre, amit a szobájában tartottunk. Emlékeztem, ahogy sikerült pírt csalni az arcára, és ez elégedettséggel töltöttel. Na meg persze azt is bizonyította, hogy már valamicskét sikerült közelebb kerülnöm hozzá.
Lassacskán el is indultunk Karakurába. Nyitottam egy Gargantát, és átsétáltunk rajta.

*A naptáram jelzi a leendő piros betűs nemzeti ünnepet, ami csak még idegesebbé tesz. A tenyereim furcsa mód izzadni kezdenek, és beleőrülök a semmittevésbe. Az idő múlása pedig egészen érdekes, mintha ugrálna. Az egyik pillanat örökkévalóságnak tűnik, utána pedig hirtelen felgyorsul az idő, mintha értékes perceket vesztettem volna el. Már egy hete elhatároztuk magunkat, hogy a mai nap lesz az, amikor végzünk ezzel a Yuusukével. Mára egy hete kezdtem el olvasni ezt a könyvet, amit eddig észre se vettem a kisebb könyvtárnak is beillő gyűjteményemben. Önkontroll mesterfokon. Igazán találó cím, és pont, amire szükségem van. Hihetetlen, hogy eddig nem fedeztem fel ezt a könyvet.
"Az önkontroll az egyik legértékesebb tulajdonságunk. Tiszteljük azokat, akik tudják szabályozni a vágyaikat és cselekedeteiket, és próbáljuk ezeket a jellemvonásokat belenevelni gyermekeinkbe. Ünnepeljük az elme hatalmát arra, hogy meghozzon nehéz döntéseket."
Szinte már kántálom ezeket a sorokat, hisz nem olyan vastag ez a könyv, és volt időm újra és újra átnyálazni az egészet. Stresszlabda a kézben, mert amikor először olvastam el ezt a nekem szánt remekművet, úgy éreztem, hogy azonnal be kell szereznem egyet. Párat persze már sikerült lyukasra nyomorgatnom, és nem sok maradt belőlük, de ez az egy még egész szépen bírja. Meg talán az is közrejátszik, hogy igyekszem én sem olyan erősen nyomorgatni, hogy tönkretegyem, mint a többit. Hiába, no, a XXI. század találmányai közül sokmindent nem értek. Viszont nagyon okos ember lehetett az, aki ezt kitalálta. Még az is lehet, hogy a végén sikerül megőrizni a hidegvérem, amikor az a patkány... vagyis az ellenfelem, a jó neurolingisztikus programozés szerint, megpróbál majd felidegesíteni egy-egy megjegyzéssel. Egy teljes hétig tartó terápia, rengetek kezelési mód, tippek és trükkök ebből a bibliának is beillő könyvből. Talán sikerül nem elvesztenem a fejem. Csak legyek már túl rajta...
Pár óra múlva elégedetten közelítem meg a kijelölt találkahelyet; a hajam most kibontva hordom, mert így szabadabbnak érzem magam. Na jó, nem. Igazából azért hordom most így, mert annyira remegtek a kezeim, hogy ez a stresszkezelő tanfolyam sem segített abban, hogy rendesen össze tudjam fogni loboncom. Roppantul idegesít, hogy egy-egy tincs a szemembe lóg, ráadásul mintha még Ceph sem akart volna felismerni, amikor összefutttam vele a folyosón, valahol a régi szobám környékén. Arrancar ruhámat most kiegészíti barna színű köpenyem is, így legalább a bal lapockámon lévő tetoválás sem látszik, hisz a köpeny tökéletesen takarja azt.*
- Jó reggelt, Cephalus barátom. - *mosolygok kedvesen, olyan cseppet sem Slarinosan, úgy, ahogyan az önkontrollos terápiás könyvben olvastam meg tanultam. Ha egy héttel ezelőtt hallottam volna magamat ilyen nyálasan beszélni, valószínűleg kilógattam volna saját magamat a szobám ablakából, de jelenleg csak azt a hatalmas kiegyensúlyozottságot érzem, amiről a könyvben is szó volt. Amit a biztonság kedvéért természetesen magammal cipeltem, hátha szükségem lesz egy-két jótanácsra.*
- Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást, és segítenél nekünk. Remélem, hogy testben és lélekben is felkészültél az előttünk álló küzdelemre. - *mosolygok szépen tovább, s hajlok meg mellé egy kicsit, és igyekszem elnyomni a belső hangom, ami azért könyörög, vagyis inkább követeli, hogy fejezzem be ezt a képmutató dumát, és legyek végre ismét önmagam. Nem, nem, most nem lehet... Önkontroll. Különben túl hamar elvesztem a fejem.*
- Milyen szép napunk van! - *folytatom a csöpögést, miközben tovább indulunk, holott a nap most is ugyanolyan, mint tegnap, vagy azelőtt, vagy bármikor Las Nochesben. Lévén a városban mesterséges a napfény, mindenhol máshol pedig az örök éjszaka uralkodik, nem volt sok értelme a kérdésemnek, de Dr. Steve Lambert szerint igenis fontos, hogy az ilyen események előtt is megpróbáljunk kedvesen viselkedni szomszédainkkal, barátainkkal, kollégáinkkal, ezzel pozitív energiát sugározva magunkból.*
- Áh, Ryuunosuke! Jó reggelt. Remélem, te is felkészültél a harcra. - *mosolygok úgy, ahogy még soha, s produkálom ugyanazt az udvarias meghajlást, amit Cephalusnak is megejtettem nemrég. Sose szoktam ilyen... kedves lenni. Mennyivel szebb így a világ! És milyen szép is lesz, amikor majd elbánunk a shinigamival...*

*Elmélyülten ácsorog a szobájának egyik polcára erősített naptár előtt, állát kézfejébe temetve, és azon gondolkozva, hogy vajh ki preparálhatta ki azzal a plusz piros betűs ünneppel a lapot. És ki a fene az a Watanabe Yuusuke, akit elvileg meg kell ölnie? Egyébként is... megölni... egy ismeretlent... Az aztán nem az ő stílusa. Meg úgy általában véve a harc sem. Persze, ha muszáj, hát kardot ránt, talán nem is annyira ügyetlenül, mint első ránézésre gondolni lehetne, de igyekszik messzire elkerülni ezeket az eseteket.
Beletelik néhány percbe, míg eszébe jut, hol is hallotta az ominózus nevet. Hiszen hogy is felejthette el, amikor Slarin mesélt róla neki! Valamint az a kimondhatatlan nevű Zilberschlag is, de ő nem számít annyira - hiába, azt a múltkori esetet még mindig nem felejtette el... Szóval ez a shinigami csúnyán megalázta mindkettejüket, amik miatt elkerülhetetlen a revans, amibe Cephet is beszervezték. Vagyis csak Slarin, és nem túlságosan diplomatikus vagy kifinomult módszerekkel (khm, még mindig élénken emlékszik arra a hangorkánra, amit az első tétovázás miatt kapott)... Bár nem is kellett nagyon győzködni, hiszen Slarin kérésére majd' mindenbe képes lenne beleegyezni. Egyébként sem árt néha kicsit edzeni, akárhogy is ódzkodik tőle.
De még a nagy pillanatig bőven van ideje kikapcsolódni és pihenni, úgy gondolja. Elő is kotorja kedvenc színű fonalgombolyagjait és kézimunka-magazinjait, hogy ezúttal egy rénszarvasos-norvégmintás pulóvernek kezdjen neki.*
~ Nézzük csak... A szokásos egy sor sima, egy sor fordított, a minta pedig szálvezetéssel lenne a legjobb... ~
*Bogarássza a leírást, majd lassan neki is fog a pulóvernek, majd hirtelen felfüggeszti ezirányú ténykedését és ágya alá csúsztatja a munkadarabot, hiszen eszébe jut, bármelyik pillanatban megérkezhet Slarin. Azt pedig nem szeretné, ha elkobozná tőle kötőtűit... Miután rövid idő múlva sikerült az összes bizonyítékot nagyjából látótávolságon kívülre helyeznie, óvatosan kilép szobájából, és elindul társai keresésére.*
- René-sama?!
*Fagy meg a vér is ereiben, ahogy a szívélyes üdvözlést meghallja háta mögül. Mondjuk az csak később tudatosul benne, hogy szokatlanul nőies volt a hang, ráadásul, ahogy hátrafordul, azt is megállapítja éles logikájával, hogy volt felettesének sosem voltak ekkora mellei...*
- Áh, üdv, Slarin!
*Köszönti a nőt zavarában mosolyogva. Először fel sem ismerte volna, és még most is erős benne a gyanú, hogy valami csoda folytán testet cseréltek René-samával, így most Slarin Ceph volt espadájának képében Karakurában tombol valamerre, míg René-sama kedélyesen beszélgetni igyekszik Las Nochesben - hiszen a hummusz bárban is milyen jól kijöttek egymással... Egy fejrázás kíséretében azonban elhessegeti ezt az ötletet, és ledöbbent arccal hallgatja tovább a nőt.*
- Ööö... igen, ma különösen szép az idő... Üdv, Ryuunosuke!
*Válaszol, majd köszön a megjelenő privaronnak is, kis híján beletörve nyelvét annak nevébe (bár így valamivel könnyebb volt a helyzete, hogy pár másodperccel ezelőtt hallotta, és csak el kellett nagyjából ismételnie). Végül aztán érdeklődő tekintettel néz két társára - tekintetéből ki lehet olvasni, mennyire kíváncsi már erre a shinigamira...*

Unatkozva, színes műtyűrökkel ellátott papírhalmokat lapozgattam az irodámban. Csak a szokásos. Vera lelkiismeretesen megcsinálja a munkát, aztán hetekig porosodik az asztalomon, mert képtelen vagyok ránézni. Adni kéne neki 1-2 hét szabadságot, hogy a papírhalom eltűnjön az asztal tetejéről, és újból hódolhatnék kedvenc elfoglaltságomnak, vagyis lazsálhatok az egyik háztetőn egy üveg szakéval. *.* Úgyis rá fér egy kis andalgás Kaial, mert mióta kinevezték kapitánynak, nem sűrűn találkoznak szerintem. Én is csak azért látom nap mint nap szerelmem, mert nálam élt, viszont Ők külön éltek..még. A hangsúly a még-en volt, ki tudja, hogy mikor döntenek majd úgy, hogy elértek oda, hogy összeköltözzenek. Kelletlenül leemeltem a papírhalom tetejéről egy piros kis cetlivel ellátott papírt, és mentateámat kortyolgatva beleolvastam. Valami elmaradásról szólt, miszerint az egyik tisztem ivott a munka helyett, és nem ment el Karakurába járőrözni. Kicsit felvontam a szemöldököm, mert igaz, hogy nem voltam szigorú az osztag tagjaival, de ezért ennyire nem kéne elszállniuk maguktól, szóval ezt nem hagyom annyiban. Az elmaradt járőrözést be kell pótolni, az illetékes tisztet pedig kellően meg kell büntetni. Arcomon gúnyos mosoly terült el, mikor kitaláltam, hogy mit is fog csinálni az illető. Biztos nagy hatással lesz rá, ha a 4. osztag kórtermeinek ágytálait kell majd kézzel takarítania.Én meg, mivel nem volt jobb dolgom (vagyis lett volna, csak szívesebben mászkáltam Karakurában, minthogy az irodában üljek, nyilván ezért is volt minden hónap végére egy méteres papírhalom az irodámban xD), úgy döntöttem, hogy bevállalom a tiszt helyett a dolgot, és lenyomom helyette ezt a pár órás őrjáratot. Addig sem kell az irodában ülni.
Szemeim hirtelen csillogni kezdtem, mikor eljutott tudatomig zseniális ötletem, ezért is jókedvűen kaptam magamhoz Aokit, és csaptam fel irodám ajtaját, hogy az illetékes tisztet megkeressem, és atyai lecseszésben részesítsem. Meg is találtam az illetőt, a társalgóban. Épp arról számot be fennhangon, hogy milyen jól leitta magát ahelyett, hogy járőrözött volna, és ez fel sem tűnt a vezetőségnek, szóval pillanat alatt felhúzták az agyam, és jó nap elánnal csörtettem be a társalgóba, és "csakazértis" módon úgy lecsesztem az illetőt, hogy kb egy hónapig szólni nem mer majd. (lehet azért nem mert dühömben túl kieresztettem a lélekenergiám a csávóra aki ettől kicsit megbuggyant?) Ezután, mint aki jól végezte dolgát, fújtattam egyet, majd elindultam Karakurába. Ahogy néztem, a kijelölt terület a pláza közelében van, szóval bemehetek majd nézelődni valamit Mitsunak. Félnem nem kellett attól, hogy egyedül leszek, hisz kapitány voltam. Nem merne senki sem belém kötni. Még Aizen kutyáinak is van annyi esze, hogy ha élni akar, nem köt bele egy kapitánynak, bár annak a Zilberschlagnak nem volt...
Néhány perc múlva kiértem a másik oldalon, és egyenest elindulta a pláza felé. Múltkor láttam egy különösen...egyedi fehérneműdarabot az egyik kirakatban, és orrvérzésben meghaltam, miután vizualizáltam benne a menyasszonyom. (xD) Néhány perces gyorsmenet után oda is értem a plázához, majd elmásztam ahhoz a bizonyos kirakathoz.
~ Hmm...vajon ez jó rá, vagy az eggyel nagyobb? O.o - törtem a fejem a méreteken, mert nem voltam biztos benne, hogy passzolt volna páromra. És vajon a fehér vagy a fekete jönne be neki? Jó ideig álltam a kirakat előtt ezen filózva, majd feladtam a próbálkozást, és úgy döntöttem, őrjárat után visszatérek mérlegelni. Gondolataimba merülve ugráltam háztetőről háztetőre, és azon járattam az agyam, hogy a közelgő esküvőm vajon hogy fog alakulni. Észre sem vettem, hogy három igencsak ismerős és jellegzetes lélekenergia tűnt fel a közelben, így shunpoztam tovább a következő tetőre.

Egy pillanatig bamba ábrázattal figyeltem Slarin-chant, hiszen úgy tűnt, egy teljesen más személy jelent meg előttem. Csodálatos, fekete haja most leengedve hullott vállaira. Még sose láttam így… Igaz, arca most kevésbé látszott, ami kissé elszomorított, azonban ettől még számomra ő volt a leggyönyörűbb nő ebben a percben. Legszívesebben azonnal oda léptem volna hozzá, s beletúrtam volna hosszú, gyönyörű hajába, azonban féltem… Talán ha megtettem volna ezt a lépést, hirtelen jött nyugalma azonnal elszállt volna. Ezt viszont nem szerettem volna, hiszen arca így sokkal bájosabb, sokkal törékenyebbnek tűnik. Valahol mélyen reméltem, hogy ez nem fog így maradni sokáig, hiszen egyrészt megijesztett az új Slarin-chan, másrészt pedig jobbszerettem azt, akinek eddig is mutatta magát. Úgy éreztem, hogy aki jelen pillanatban társaságunkban van, csak egy rosszul sikerült klón, nem pedig az a nő, akiért áhítozom minden egyes percben.
Cephalus jelenléte csak kissé lepett meg, hiszen valamennyire számítottam arra, hogy szívem hölgyének sikerül meggyőznie, hogy segítenie kell. Igaz, nem tűnt olyannak, aki szeret, vagy egyáltalán tud harcolni, viszont jelen pillanatban minden segítségre szükségünk volt, hiszen egy igen erős kapitánnyal kellett végeznünk. Reméltem, hogy nagy segítségünkre lesz, és nem fog hátráltatni. Bíztam benne, és ezt – még ha szavakkal nem is – próbáltam vele tudatni. Szinte szuggeráltam, s küldtem neki az „Ajánlom, hogy tudj segíteni.” és ehhez hasonló gondolataimat, melyek nagy valószínűséggel el se érték tudatát. Na igen… ha csak nem tud gondolatot olvasni, valószínűleg nem érti meg, hogy mit is akarok neki mondani gondolati úton.
A Garganta nagy hangzavarral nyílt meg Karakura egyik bevásárlóközpontjának közelében, valahol az égben. Mosolyogva léptem ki az átjáróból. Lent, az emberek siettek munkahelyükre, vagy épp onnan igyekeztek valahova. Gyorsan lepillantottam a siető emberekre, s hálát adtam az égnek, hogy megjelenésünkből semmit se vesznek észre. Valószínűleg hangosan sikoltozva rohangálnának, amint megpillantják, hogy három alak lép ki egy átjáróból. Ez a gondolat mulattatott, így szokásos mosolyom, csak még szélesebb lett.
Néhány pillanat múlva, már meg is éreztem kiszemeltünk lélekenergiáját, aki látszólag egyre távolodott tőlünk. Számról szinte azonnal lefagyott a mosoly, s próbáltam feladatunkra koncentrálni. Gondolataimat sikerült egész gyorsan visszaterelni a normális irányba, így már jobban tudtam koncentrálni Yuusuke-kun lélekenergiájára.
- Azt hiszem, megvan. Ha gondoljátok, akár indulhatunk is.
Fordultam Ceph és Slarin-chan felé, majd a választ meg se várva, a shinigami után indultam. Sonidozás közben már azon gondolkodtam, hogy miként is fogom kivégezni. Tudtam, hogy Slarin-chan is bosszút akar állni rajta, így valami olyasmi dolgon törtem a fejem, amit ketten is végezhetünk. Egyelőre semmi jó gondolat sem jutott eszembe. Kevés idő múlva, már láttam a keresett személyt, akinek látszólag nem tűnt fel jelenlétünk.
- Úgy tűnik még nem vett észre minket. Véleményem szerint az lesz a legjobb, ha minél előbb támadunk.
Javasoltam hátra fordulva. Így még velünk van a meglepetés ereje, hacsak nem vett észre minket, és csak tetteti, hogy nem érzékeli lélekenergiánkat.
Igazából kíváncsivá tett, hogy most mi érdekeset vásárolhatott, hiszen egy kapitány nem jön ide csak azért, hogy őrjáratozzon. Arra ott vannak nekik a talpnyalóik, akik elvégzik a piszkos munkát kedvenc feletteseik számára. Meglepő lenne, ha ismét csak valami finomságot vásárolt volna, egy bizonyos illetőnek...

*Az arrancar el nem tudná képzelni, hogy mekkora koncentráció szükséges ahhoz, hogy ebben a helyzetben meg bírja őrizni hidegvérét. S hogy miért van minderre szükségem? Azért, mert attól tartok, hogy elvesztem a fejem. Ami valljuk csak be, elég gyakran előfordul. Ha valaki a szavaival vagy a viselkedésével provokálni akar, az általában sikerül is neki. Meg van, amikor nem is akarnak felidegesíteni, csupán önmagukat adják, de felhúzom magam rajta. Szóval egy csúnya és rossz tulajdonságom, amitől ideje megszabadulnom. Ami aztán nem olyan egyszerű. Na meg kezdem unni, hogy mindenki tartja tőlem a két lépés távolságot. Talán csak Maya az, aki emberileg, egyenrangú félként kezel engem. Nem tart engem olyan hú-de-nagynak, akitől félni kell, és végre van valaki, aki képes elengedni magát a környezetemben. Na meg, gyakorlatilag az egyetlen barátnőm, és hát, azért mégis csak nő vagyok, még ha emlékeim szerint mindig is csak fiú barátaim voltak. Szóval jól esik az, hogy van végre valaki, akinek elsírhattam végre, hogy a férfiak megbízhatatlanok, mert vagy csak a nagy melleidet látják meg, vagy a jellemed miatt nem is kezelnek nőként. És persze, hogy nem viselkedik olyan távolságtartóan, csak mert attól tart, hogy megint megharagszol. Érdekes, ezek a haragjaim általában rövid távúak, csupán pillanatnyi dühkitörések. Azonban ez a shinigami... Ő kihívta maga ellen minden gyűlöletem.
Azt már Mayával is közöltem, hogy nem fogok neki kegyelmezni csak azért, mert valami fogadott bátyja, vagy mi. Valami olyasmi lehet, aminek René is kinevezte magát, szavak nélkül, teljesen önkényesen. Merjen csak lehugicázni, és kitépem a nyelvét, az biztos. >>.<<
Aztán eszembe jut az Önkontroll Mesterfokon, és hogy nekem igazából nem is szabadna ilyeneket gondolnom. Némi gyors légzőgyakorlat után nagyjából helyre is állok, meg persze út közben egy pillanatra elő is veszem azt a zsebemből, ami a naplóm mellett van, hogy egy gyors pillantást vethessek rá. Bár kis híján bemagoltam az egész kötetet, mind a 180 oldalt, azért gyorsan megkeresem azt az NLP mondatot, ami eddig is olyan jó hatással volt rám.*
- Nos, igen... Gondoltam, nem árt egy kis lelki felkészülés az összecsapásra... - *magyarázom el zavartan dicső harcostársaimnak (a könyv szerint így kéne őket hívnom), hogy mi is ez a kezemben. Ezzel a kérdést le is tudtam, bár a fejem - ma először - bevörösödik, a szemeimmel pedig inkább a betűket kezdem el bogarászni, csak hogy ne kelljen egyikőjük szemébe sem néznem.
A karakura-i levegőre érve a zsebembe mélyesztem a könyvet, a köpenyem pedig kicsit összébb húzom magam. Izgatottságom kezd úrrá lenni rajtam, és már csak a cél lebeg előttem. Slagi jelzi is, hogy érzi a közelben a célpont lélekenergiáját, én pedig halál komor arccal biccentek egyet, hogy indulhatunk. Beletelik pár másodpercbe, mire én is megérzem azt a kellemetlenül bizsergető érzést, amit annak a patkánynak a lélekenergiája vált ki belőlem, de legalább biztosan itt van. Az már csak rejtély marad, hogy miért pont a kiszemelt napunkon, egészen véletlenül futunk össze a patkánnyal a kijelölt helyen és időpontban, de hát... Biztosan az egércsapda csalogatta ide, egy doboz bonbon, vagy egy női fehérnemű üzlet képében.*
- Ha bármikor elveszteném a fejem, próbálj megnyugtatni, jó? - *nézek inkább elkeseredetten Ryuunosukéra, mintha érezném, hogy nem volt elég a magánterápia. Majd egy gyors fejrázás és gondolatkiürítés után ráerőltetek az arcomra egy mosolyt, ami így, a shinigami közelében már nem is annyira könnyű. Utána viszont harcos tartás fel, s eltökélt fejjel sonidozok a patkányok legpatkányabbik patkánya felé, miután biccentek egyet Ryuunosukénak, hogy egyet értek a tervével.
Az első csapás így az enyém, ám kardomat még nem rántom elő. Egy repülőrúgással célzom meg a shinigami tarkóját, aki ennek hatására, ha nem védi ki, valószínűleg repül pár métert. Persze elég sok lélekenergiát is sűrítek az "üdvözlésembe", hiszen másképpen biztosan nem lenne olyan hatásos és valószínűleg igen fájdalmas az egész.
Újralátva az arcát elfog engem a mély undor. Ez az a kis senki, aki legyőzött engem? Ez a kis vézna shinigami? Adneralin szintem máris megsokszorozódik, ám most másképp fog végződni a harc. Most mi leszünk azok, akik hősként hagyják ott a csatateret. Mintha most inkább a kegyetlen, vérszomjas gyilkos énem az, ami előtörni készülne. Nem pedig az, akit egy-egy jól célzott sértéssel elég kihozni a sodrából. Egy cseppet sem biztató, és nem túl jó kilátásokat sejtető mosoly átszalad ajkaimon, és még mielőtt a shinigami teljesen felfogná, mi van, már rántom is elő kardomat köpenyem alól. Úgy látom, társaim is támadni kezdtek. Hárman biztosan elegek leszünk ellene. Ám eljő még az idő, mikor nem lesz szükségem mások segítségére ahhoz, hogy végezzek ezzel a kis senkivel.*

*Elrévedő tekintettel nézi Zilberschlagot, ahogy a privaron espada látszólag nagyon figyeli őt - emiatt aztán azon gondolkozik, fejét kicsit oldalra hajtva, mi lehet az oka annak, hogy ennyire próbálja agyhullámaival meggyőzni Cephet valami számára rejtélyes dologról. Hiába, még nem képes gondolatot olvasni, pedig nagy hasznára lenne bármikor... Jó is lett volna René-sama fejében is jelen lenni száz évvel ezelőtt. Akkor talán meg tudta volna akadályozni, hogy szó nélkül otthagyja őt - vagy utána tudott volna szökni...
De most, száz év után végre talált egy újabb espadát, akit teljes mértékben tisztel. Hálásan tekint Slarinra, bár még mindig nem igazán érti az okot, amiért három arrancar kell egy natúr shinigami ellen - akkor sem, ha történetesen egy kapitányról van szó. Hiszen a privaron is erős lehet, hát még Slarin, akit nemrég léptettek elő, ráadásul az ötödik legerősebb espadává! Ceph meg... hát, finoman szólva nem igazán szeret harcolni. Bár az talán kicsit túlzás, hogy nem is tud. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy született pacifista (mondjuk ez a megállapítás is sántít kicsit, mivel már-már buddhista szerzetesi szelídségével elég nehezen jutott volna el odáig, hogy arrancarrá válhasson)... Csak hát akkor kifizetődő békeszeretőnek lenni, ha az ellenfél is úgy vélekedik - kivont katanák előtt állva azonban kissé reménytelen ez a meglátás...
Nos, szóval bár nem látszik rajta, azért egy kicsit mégiscsak ért a harchoz Ceph, és reméli, nem fogja hátráltatni két társát. Sőt, büszke lesz arra, hogy segítségére lehetett Slarinnak! Ily módon szárnyaló gondolatok közepette lép végül a garganta ösvényére, hogy rövid idő múlva már Karakura városában találja magát.*
~ Oda be kell mennem, ha ennek vége! ~
*Pillant csillogó szemekkel egy közeli méteráru-üzlet kirakata felé, mert természetesen ez az első dolog, amit észrevesz. Hátha vannak olyan vastag horgolótűk és fonalak, amiket már lassan hónapok óta keres! De most legnagyobb sajnálatára nem foglalkozhat ilyesmikkel. Újabb okot talált tehát arra, hogy minél gyorsabban lerendezzék a harcot...*
- Egyébként hogyan is néz ki az a shinigami?
*Kérdezi meg végül félénken a többiektől, majd választ sem várva a nyomába ered Ryuunosukének. Hamarosan aztán neki is feltűnik egy magas lélekenergia - szóval ő lenne az? Első ránézésre nem is gondolná az alakról, hogy kapitány lenne, de hát a látszat nem minden, azt már megtanulta. Aztán, mikor észreveszi, hogy Slarin már rá is támadt, biztossá válik előző felvetésében. Így hát baljában lélekenergiát kezd el gyűjteni egy barához, majd a megfelelő alkalomra vár, hogy közbeléphessen... Egyelőre azonban szerencsére, úgy látja, Slarin egymaga is kezelni tudja a helyzetet.*

Jókedvűen shunpozok egyik háztetőről a másikra, és magamat dicsérem, hogy mennyivel is jobban jártam azzal, hogy bevállaltam a tisztem helyett az őrjáratot, és nem maradtam az irodámban papírhalmok fölött szenvedni. Kapitányként hatalmamban áll megváltoztatni az esetleges beosztásokat, és néha élek is vele, csak hogy én jöjjek ki jobban a végén. Bolond lenne, aki nem használná ki rangjának előnyeit. Kétségtelenül én jártam jobban ezzel a dologgal. Így el tudtam jönni Karakurába körülnézni, és még időm is van rá, hogy kigondoljam, melyik ruha lenne jó Mitsunak. Botor módon nem veszem észre, vagy talán nem is akarom észrevenni a nemrég a közelben feltűnő három lélekenergiát, ami minden kétséget kizáróan három arrancar lélekenergiája. Gondolataimba minduntalan be-beférkőznek az olyan gondolatok, amik miatt nem is veszem annyira komolyan az őrjáratot. Amúgy is, ki lenne olyan hülye, hogy bele kössön egy kapitányba?
Ezen a részen újabb "emlék" furakodik be agyamba, ami Slarint idézi fel bennem. Hát igen, Ő volt és talán mindig is Ő lesz az egyik leghalálosabb ellenségem, csak hogy ereje töredéke az enyémnek, így egymaga nem tudna velem mit kezdeni. Ahhoz meg túl büszke, hogy hívjon magával egy-két társat, és úgy próbáljon megölni. Bár ki tudja? Változnak az idők, változnak a szokások is.
Olyannyira elvonja figyelmemet a más dolgokon való gondolkodás, hogy észre sem veszem, hogy a három lélekenergia vészesen közelít felém. Az utolsó pillanatban sikerül kapcsolnom és elhajolnom egy hátulról érkező rúgás elől, ám kicsit még így is eltalál. Nem volt halálos támadás, sőt nem is fáj, de kicsit azért éreztem, hogy megrúgtak hátulról. Egy villámgyors csavar után immáron szemben álltam támadóimmal, mert hogy hárman voltak. Mikor megláttam Slarin arcát, el sem akartam hirtelen hinni. Nocsak-nocsak, hát mégis változnak az idők, és visszajött többedmagával, hogy végezzen velem. Kár, hogy még így sincs semmi esélye. Arcomon kaján vigyor jelenik meg, ahogy végignézek a díszes társulaton, ami engem hivatott megölni. Sajnos ezen csak vigyorogni lehet, mást nem. A három személyből kettőt már ismertem. Slarinhoz, és Ryunosukéhez már volt szerencsém. Erőveszítés nélkül győztem le őket még anno néhány hónappal ezelőtt. úgy tűnt, hogy a bosszúvágy összekovácsolta őket. Mily' romantikus...
- Nocsak-nocsak. Hát visszajöttél Slarin? És Ryuunosuke is! Hát még a barátaidat is magaddal hoztad? Ezek lennének Las Noches legerősebb harcosai ? Csak ennyire tellett ellenem? Ezt még te sem gondolod komolyan... Kár volt őket elhoznod magaddal. Remélem felkészültek a halálra. - futtatom végig szemeimet hármukon. A harmadik alakot nem ismertem eddig, de alkatából és kinézetéből ítélve nem az a rambó fajta. Inkább van itt kényszerből és ígéretből, mintsem saját önszántából. Gyáva féreg...
- És Kukoriban kit tisztelhetek? - nézek rá az ismeretlen harmadik arrancarra, miközben lassan ráhelyezem tenyerem Aoki markolatára. Nem terveztem, hogy ma edzeni fogok, de úgy tűnt, mégis sor fog erre kerülni. Három az egy ellen még úgy sem harcoltam, itt az ideje, hogy ezen is túl essek. Ha már kénytelen leszek harcolni, akkor szokásos hergelő taktikámmal fogom megküzdeni velük, hisz minél idegesebb az ellenfél, annál több hibát vét, és ezek a hibák végzetesek lehetnek, ha én vagyok az ellenfél. Valószínűleg így hárman érnek annyit, mint én egyedül, vagy talán még így is gyengébbek nálam, ugyanis én is fejlődtem az idők során, és nem csak az irodámban ücsörögtem. Utolsó találkozásunk óta történt már egy-két dolog, amitől erősebb lettem.
Vigyorogva nézek Slarin szemeibe, és várom, hogy válaszoljon, vagy reagáljon valamit. Amennyire ismerem, valószínűleg fejvesztve fog rohanni a vesztébe, és gondolkodás nélkül fog rám támadni, ugyan úgy, mint ezelőtt. Bár lehet, hogy fejlődött valamennyit, és azóta az önkontrollt is megtanulta? Nem kizárt, mindenesetre ki fog derülni hamarosan...

- Hamarosan megtudod, Cephalus barátom… hamarosan megtudod.
Válaszolok kicsit késve hármasunk másik férfi (? *szemét xD*) tagjának. Elvégre igaz is, hogy hamarosan kiderül számára, hogyan is néz ki. A másik meg az, hogy viszonylag feltűnő egyéniség a hófehér hajával, meg a haoriával…
Lassacskán, de közeledünk Yuusuke-kunhoz, és egyre inkább azon jár az eszem, hogyan is fogjuk majd hármasban legyőzni. Természetesen nem szabad engedni, hogy Slarin-chan ismét sebeket szerezzen, na meg azért mégiscsak a férfiak dolga az, hogy megvédjék a nőket. Már csak azért is mérges vagyok arra shinigamira, mert képes volt egy nőt bántani. Miféle férfi az, aki akár egy karcolást is képes ejteni egy ilyen csodaszép, ártatlan és gondoskodó lényen? Mindegyszálig ki kéne irtani az ilyen férfiakat, hiszen a nőket kényeztetni, nem verni kell. Csak a vadállatok képesek kezet emelni a női nem csodálatos képviselőire.
A távolság egyre csökken köztünk, és ellenfelünk között. Nem is akkora probléma ez… sőt! Elvégre hárman vagyunk, és már máris előnyben vagyunk. Már csak azt sajnálom, hogy nem vagyok képes egyedül legyőzni. Szánalmas vagyok, és ezt mindenki tudja. Még talán Slarin is, akit mostanra nagyon megkedveltem. Talán túlságosan is megkedveltem. Ez azonban kicsit se baj, hiszen gyönyörű, és okos, és művelt, és… na jó, talán kicsit túlságosan is elkezdtem róla áradozni. Sebaj, hiszen megérdemli, amilyen szeretetre méltó. A mostani, túl nyugodt viselkedése azonban megijeszt, elvégre még sose láttam ilyen állapotban. Rendben, hogy akar egy kis önkontrollt tanulni, de ez már számomra is sok volt. Persze nálam nyugodtabb sose lesz, hiszen én vagyok az egyik legnyugodtabb egész Las Nochesben.
- Ha megengeded, inkább nem nyugtatnálak meg. Személy szerint nekem jobban tetszel, ha önmagadat adod.
Mondom szokásos vigyorommal. Elvégre így is volt. Ettől az állapottól kirázott a hideg. Nem tudok úgy tekinteni Slarinra, ahogy eddig…
Nem is kell arra sokat várni várni, hogy visszatérjen az a nő, akit szeretek, hiszen amint elég közel kerülünk Yuusuke-kunhoz, máris megindította a támadást. Azonban az átkozott shinigami csak kikerülte azt a gyönyörűséges rúgást, mellyel Slarin-chan üdvözölte.
- Nahát, Yuusuke-kun! Milyen szerencsés véletlen. Sose gondoltam volna, hogy ismét beléd botlunk.
Arcomon továbbra is ott van az a szokásos mosoly, mely legtöbbször mindenkit az őrületbe kerget. Nem is értem miért? Hiszen a mosolynak általában barátságkötő hatása van… Vagy talán én tévednék? És tényleg ellenségnek tűnök, ha folyamatosan vigyorgok?
Cephalus új becenevén jókat derülök, ám ez valószínűleg nem látszik, elvégre folyton vigyorgok… Kukori… ezt meg kell jegyeznem. Mindenképp!
- Mond csak, kedves Yuusuke-kun… Most nem vásároltál semmit? Esetleg egy kevés csokoládét, csak hogy ha majd végzünk veled, tudjunk mivel ünnepelni a tested felett.
Folytatom a shinigami idegesítését, ami remélhetőleg sikerrel is fog járni. Habár arra már rájöttem korábban, hogy nem csak én szeretek piszkálódni, hiszen legutóbb neki sikerült kihoznia engem a sodromból. Ám ezúttal másként lesz, s én leszek az, aki őt az őrületbe kergeti

*Hogy mégis hogyan néz ki ez a shinigami? Szívesen ecseteltem volna Cephinek a shinigami külsejét illető észrevételeimet, például hogy mennyire hasonlít a Japán Twilightra, hisz valóban elképesztő a hasonlóság közte és Hatsune Miku között. Komolyan, már csak az hiányzik, hogy aranyos loknikba kössük a patkány haját. Kinézem belőle, hogy ha épp nem a haorijával tetőzi meg a hóember kinézetet, akkor úgy öltözik, mint az egyik hupikék törpike. Nem sok különbség van Törpilla meg Chibi Miku között, mindkettőt szívesen megfojtanám egy kiskanál vízben, még méretben is hasonlóak meg minden. Felidézve a rohadék shinigami arcát máris felfedezek megannyi hasonlóságot közte és „szeretett” digitális idolom között. Az a jellegzetes, idegesítő hang, meg hogy azt hiszik, hogy ők a legjobbak és mindenki a lábaik elé fog borulni… A nagy frászt! Mind a ketten kapnak tőlem egy ingyen jegyet Alaszkára, hogy kempelhessenek az eszkimók meg a pingvinek között, és ha szerencséjük van, még bele is rugdosom őket a jéghideg vízbe horgászás néven. Szebb lenne a világ Miku és patkány-kun nélkül, s ha már Mikut csak gondolati úton vagyok képes kivéreztetni, legalább hadd tegyem meg a shinigami-kunnal, hisz a világ sokkal szebb lesz, ha megszabadítom ettől a nagymell imádó idiótától.
Ryuunosuke megválaszolja helyettem is a kérdést, addig se kell megtörnöm (ideiglenes) belső nyugalmam azzal, hogy a patkány külsejét kezdem el szidni, meg ha minden igaz, akkor hamarosan úgyis megtépjük annyira, hogy a saját anyja se legyen képes ráismerni. Na persze, én egyből kiszúrom, amint meglátom, hisz ez a parókaszerű frizura eltéveszthetetlen. Első támadásom, mellyel megpróbálom fejbe rúgni, ám éppen csak súrolom, ugyanis sajnos volt annyi esze, hogy idejében félrehajoljon.*
- Huh… A magadfajta patkány semmit sem képes változni. Ugyanazok a semmitmondó, fellengzős szövegek, mint a múltkor. Hát semmi újat nem tudsz mutatni? Egy kapitánytól többet vártam. - *nézek eltökélten a shinigami szemeibe, hisz valószínűleg már megfeledkezett a trükkös kis képességemről, amit hamarosan biztosan ismét bevetek nála.
Cephalus új beceneve hallatán máris pulzálni kezd halántékerem, nincs ínyemre a dolog, de Ceph talán meg tudja védeni magát, sőt, kifejezetten bízok abban, hogy a sarkára tud végre állni. Persze, elég naiv a srác meg minden, de valahol biztos ott rejtőzik benne az igazi férfi, aki igenis, képes kiállni magáért és a szeretteiért is! Hiszen hogy beszólt Renének is! Na jó, az túlzás, hogy beszólt, de legalábbis megjegyezte, hogy mennyire nem volt joga Renének akkoriban azt tennie, amit.
Drámai mozdulattal túrok bele hajamba, s fellengzősen, lenézően meredek a patkányra. Milyen rég is volt első találkozásunk… Remélem, sikerül meglepetést okoznom neki espadává válásommal, ugyanis elég sok minden történt velem azóta. Testileg és lelkileg is fejlődtem, s végre képes vagyok bízni másoknak. Annak idején elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárkitől is segítséget kérjek, ha baj van, egyszerűen megalázónak éreztem a dolgot, de most… Már tudom, hogy nem fognak gyengének nézni csak azért, mert merészelek másokra támaszkodni, bár bevallom, azért annak örülök, hogy hármunk közül legalább én vagyok a legerősebb és a legszívósabb. Gyanítom, én leszek képes a lehető legtovább talpon maradni, azonban ha Ryuunosukénak vagy Cephalusnak tényleg baja esne… Nem is tudom, mi lenne velem.
Nem támogatom a szájkaratét, ugyanis az nem az én fegyverem, ehelyett barakat idézek meg a kezemre, miután egy pillantással jelzem Zilbinek, hogy most inkább az öklei járjanak, ne a szája. Pár pillanattal később pedig már igyekszem ott eltalálni ütészáporommal a shinigamit, ahol csak tudom, majd kihasználva a megfelelő alkalmat előveszem kedvenc képességemet, hogy tekintetemmel mozdulatlanná dermesszem a shinigamit. Hiszen nem nehéz, csupán a tekintetét kell elkapnom, elég, ha egy pillanatra a szemeimbe néz. Remélem, hogy Cephalus és Ryuunosuke is veszik az adást, és siker esetén ők is megpróbálnak annyi sebet ejteni a shinigamin, amennyit csak lehet. S a patkány-kun számára is egyértelmű lehet, hogy elég sokat erősödtem. Szívesen felfedném espada létemet, azonban ennek még nincs itt az ideje. A rajtam lévő köpeny továbbra is jól takarja a bal lapockámon lévő 5-ös számot, de későbbre tartogatom a leleplezést. Nem kell feltétlen tudnia Yuusukénak, hogy egy espadával áll szemben.*

*Ahogy elnézem és hallgatom az ősz halálistent (aki ugyan nem néz ki olyan idősnek, ami alapot adhatna hajszínére, viszont hallottam már olyanról, aki pár nap alatt megőszült, méghozzá elég fiatalon), egyre kevésbé kezdek csodálkozni azon, hogy ennyire sikerült kihúznia a gyufát Slarinnál. Jó, persze, tudom (meg hát saját bőrömön is tapasztaltam már), milyen forrófejű nő, viszont meg vagyok győződve arról, hogy indokolatlanul nem utál meg ennyire valakit. Megértem, hogy milyen fontos volt számára a füzet, ami - igaz, csak közvetve, de - miattam ment tönkre, és jogosnak érzem már így utólag kifakadását, szóval nem is tudom, miért kételkedtem az espada ítélőképességében. Minden kétséget kizáróan nyomós oka lehetett arra, hogy a kimondhatatlan nevű privaront és engem is magával vigyen a nagy leszámolásra! Ha más nem, hát az, hogy legyen hiteles szemtanú, aki bizonyítja a csata végkimenetelét.
A shinigami szavai pedig gyomorforgatóan önteltek és becsmérlőek! Nem is értem, hogy gondolhatják és viselkedhetnek úgy, hogy ők a világ megmentői - vagy legalábbis valami ilyesmi. Nekünk is ugyanúgy megvan a jogunk az élethez, csak éppen nem tehetünk róla, hogy másokat kell megennünk az életben maradáshoz és erősödéshez, különben ők pusztítanak el minket. Mióta arrancar vagyok, igenis igyekszem megkímélni a nálam gyengébbeket... Arról pedig igazán nem tehetek, hogy öntudatlan hollowként ösztönösen mindenki fejlődni akar, hogy erősebb legyen, ezt pedig csak a fentebb felvázolt módon teheti meg. Elvégre nagyobb kutya... akarom mondani, hal, megeszi a kicsit. Ha ez hiányzott volna belőlem, most nem ismerném se René-samát, se Slarint! És nem ácsorognék itt, harcra készen - bár ez utóbbit szívesen mellőzném. Azt viszont igazán nem várhatja el tőlem senki, hogy ha valaki megtámadna, akkor szíves engedelmemmel hagyjam magamat megöletni.*
- Cephalus Ó-Madaidhín, szolgálatára >.> És az úrnak mi a becses neve, ha szabad tudnom?
*Morgom durcásan a shinigami felé, tőlem telhető kedvességgel (vagy legalábbis tárgyilagossággal) válaszolva udvarias kérdésére, miszerint kit tisztelhet bennem. Vagyis csak sejtem, hogy nekem címezte a kérdést, elvégre nem hívnak Kukorinak, Slarint és Zil... na, szóval a privaront pedig névről is ismeri. El nem tudom képzelni, miből gondolta, hogy a nevem olyan, mint valami falusi kakasé! No sebaj, ezután remélhetőleg nem fog még egy ilyen csúnya tévedés előfordulni, most, hogy bemutatkoztunk egymásnak, ezért is kérdeztem rá én is válaszként. Igaz, tudom a nevét már, de azért a biztonság kedvéért nem árt magától a tulajdonostól is hallani, az esetleges félreértések elkerülése végett. Hangszínem azonban nem éppen arról árulkodik, mennyire repesek az örömtől találkozásunk miatt...
Azt azonban szintén nem értem, miért kell a privaronnak is átvennie a halálisten stílusát. Azzal nem lesz jobb egyikünknek sem, hogy lesüllyedünk az ő szintjére! Ezt igyekszem tudtára adni szavak nélkül is, bár nem tudom, mennyit fog megérteni a felé küldött pillogásból. Talán, ha csokoládéval ráírnám egy tortára... Jut eszembe, errefele jövet láttam egy különleges cukrászüzletet is, szóval ha végeztünk, be kell néznem oda is, hátha találok olyan ételszínezéket vagy díszt, amilyen még nincs gyűjteményemben!
Azonban sajnos nincs most elég idő arra, hogy gondolatban sorra vegyem, milyen fonalakat és egyebeket kell beszereznem, ha már úgyis az emberek világában vagyok, hiszen szemmel kell tartanom ellenfelünket, és egy kapitányi szintű halálistent nem túlzottan bölcs dolog félvállról venni. Először ugyan nem avatkozom bele a harcba, látván Slarin boldogulását, csak a kezemben lévő barát igyekszem erősíteni, amikor viszont észreveszem, mennyire lefoglalják egymást ketten, megpróbálok a shinigami háta mögé és viszonylag közel kerülni egy shunpóval (persze azért kartávolságon kívül tervezem maradni), majd amikor megfelelőnek ítélem meg a helyzetet, egyenesen a hátát célzom meg az energialövedékkel. Ha nem is sérül meg túlzottan tőle - nem tudtam még pontosan megállapítani a kettőnk közti erőkülönbséget, de biztos gyengébb vagyok nála, a kérdés az, hogy mennyivel -, mindenesetre biztos okoz neki pár kellemetlen percet és kisebb-nagyobb égési sebet támadásom...*