Yuuinozai Hangszerbolt és műhely

Tárgy: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Csüt. Jan. 06, 2011 3:54 am

A nyüzsgő belvárosi kerület csücskében a Karasu folyón túl található hangulatos és kicsiny bolt, joggal pályázhatna a "város gyöngyszeme" rangra. Kívülről átlagos boltnak tűnik, ám átlépve a küszöböt mindenkit magával ragad a zene szeretete. A meleg színekkel, kellemesen világított helységben több lépcsős megoldás szerint rendszerezett gitárok között, könnyedén el lehet igazodni. Külön oszlopokban foglalnak helyet az akusztikus és elektromos példányok, nagy igénnyel ügyeltek arra, hogy a gyártók munkái is egymás mellé kerüljenek. Továbbá, külön sorokat foglalnak el a tulajdonos keze által készített, vagy megrendelésekből visszamaradt darabok.

Yuuinozai Hangszerbolt és műhely 11qtshf

Mindezzel még nem merül ki a hely varázsa. A bolt hátsó részében található egy kisebb műhely, ahol a maga az elismert szaktekintély és tulajdonos Yuuinozai Temmei üzemelteti gyors szervizét. Az idősödő mester, nagy odafigyeléssel, precizitással és kizárólag saját kezűleg végzi a kívánt javításokat! Bizonyos körökben a gitárok lélek orvosának nevezik, mivel a legtöbb zenész azt tapasztalta, hangszereik tisztábban, szebben szólnak egy-egy látogatást követően, mintha meggyógyultak volna egy betegségből. Emiatt nem meglepő szinte állandó vevőkörrel és töretlen hírnévvel rendelkezik a XXI. század technikai csodáival szemben.

Ritka esetekben egyéni megrendeléseket is felvesz. Ekkor saját ötletei vagy épp a megrendelő elképzeléseire támaszkodva, továbbra is saját kezével, teljesen egyedi gitárokat készít. Ám, ezt a folyamatot hosszas egyeztetés és beszélgetés előzi meg. A mester gondosan ügyel rá, csak olyan személynek teremtse meg álmai hangszerét, aki kellő szeretettel, alázattal viszonyulna munkájához. Számára mindennél többet jelent, hogy a gitárokat, ne eszközként, hanem érző lélekként becsüljék és játék közben társként kezeljék! Illetve, fontosnak tarja, megismerje az embert, akinek dolgozni fog, hiszen a gitárnak ki kell egészítenie azt, aki kezébe veszi. Mind külsőleg, mind tulajdonságaiban tökéletes harmóniába kell kerülniük.

*Kizárólag gitárokkal foglalkozó üzlet
*Ötlet: Hanabi Shiori & Nagano Nobu

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Csüt. Jan. 06, 2011 7:15 am

_-_ Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás _-_

Jónéhány nap eltelt mér azóta, hogy visszaköltöztem a raktárba. Éppen elég ahhoz, hogy ne álljanak felettem vasszigorral ha szeretnék kimozdulni a levegőre és járni egyet, vagy netán megint kivenni a részem a házimunkából. Nem a gondoskodás ellen volt kifogásom, hanem az ellen, hogy egy olyan valaki akart ápolni, akinek szintén inkább ápolásra lenne szüksége, ahelyett, hogy egész nap rohangászik, aztán bizonyos időközönként se kép se hang dől ki valamelyik kanapén. És minél jobban éreztem magam, annál nehezebb volt, eleget tenni az ágyba parancsoló utasításoknak. De végül aztán csak megtört a jég, és gyógyultnak nyilvánítottak. Már terveztem egy ideje, pláne mióta ismét előkerült az éves bújtatásából, hogy rendbehozatom Yukizora-t, mert megérdemli, hogy olyan fényben tündököljön mint amilyenben megalkották. Csak azzal akadt probléma, hogy nem mertem akárkire bízni a javítását... Épp ezért fordítottam ekkora figyelmet a folyamatos ápolására, hogy ne kelljen elvinnem és egy másik mester kezébe adnom. Most viszont annyi ideig maradt a tokjába cipzárazva, és már amúgy is annyira elöregedtek a húrjai, hogy ezzel én már nem boldogulok... De kihez fordulhatnék?
-Bárcsak Temmei-kun még élne, és rendbeszedne téged... -sóhajtoztam az ölemben pihentetve a hangszert. -De várjunk csak... tudom, hogy nagyon idealista ötlet, de mennyi idő is telt el azóta? 50~ év? Kis szerencsével még a nyugdíjas éveit tölti valahol! -pattant ki a fejemből a hirtelen ötlet, és rohamoztam meg az internetet. -Akkora ez a háló, csak lehet találni róla valamit, főleg ha tényleg sikerült beváltania az álmát, hogy elismert hangszerkészítő legyen! Yuuinozai Temmei... így nem hiszem hogy fogok találni valamit... -görgettem a z oldalakat, mikor egy egészen pontos találaton akadt meg a szemem. Előhozva a linket egy csodaszép hangszerbolt, és egy kedvesen mosolygó idős ember képével találtam szemben magam. Nem akartam hinni a szememnek, de tényleg ő volt az... igaz, hogy jócskán megöregedett de a szemei még mindig felismerhetővé tették.
-Nahát ezt el sem hiszem! -barangoltam körbe csodálkozva a honlap kínálatát. Nem elég, hogy még most is aktívan dolgozik, de az üzlete ott van a belváros egyik legjobb részén. - Hogy én ezt hogy nem vettem észre eddig! Hiszen már biztos hogy jártam arra többször is! -fejeltem meg gondolatban párszor a monitort. Hirtelen szörnyen lelkes lettem és szinte azonnal mehetnékem volt, úgyhogy nem is teketóriáztam túl sokat, összecsomagoltam Yukit, felöltözködtem, és már indultam is az előbb felfirkantott címre.
Azonban robbanásszerű lelkesedésem elfedett előlem egy igen súlyos problémát... Hogy fogok bemutatkozni, és mivel állok elő arra, hogy nálam van a gitár amit még ötven éve Hanabi Shiorinak készített?... dilemma, dilemma, hiszen saját magamként nem állhatok elé, tekintve hogy egy évvel sem tűnök idősebbnek mint akkor. Gyalog megtéve hosszú volt ugyan az út belvárosig, mégis mintha szempillantás alatt odaértem volna, de biztos, hogy csak azért mert kétségbe voltam esve. De mivel jobb ötletem nem támadt, lesz ami lesz alapon benyitottam az üzlet ajtaján ami előtt még vagy öt percig szobrozva próbáltam erőt venni magamon, hogy megtegyem a kezdő lépést. Majd a helyzet alakítja a dolgokat...
-J...jó napot~! -köszöntem be félszegen. -Temm... izé Yuuinozai-senseit keresem! -követtem már el most majdnem az első ballépésemet, mikor a keresztnevén akartam szólítani. A bolt hátsó részéből hamarosan elő is került a fényképen látott idős bácsi, aki láthatóan épp nagy munkában volt, mert tele volt tűzdelve mindenféle szerszámokkal.
-Jó napot kisasszony! miben segíthetek? -tessékelt be udvariasan a pulthoz.
-E-egy gitárt hoztam újrahúroztatni, és esetleg egy kicsit rendbe kellene tenni a burkolatát. -pakoltam fel a tokot, majd a lassan kicipzáraztam. -Ezt még úgy tudom nagyon régen a mester készítette. -próbáltam bájosan elcsevegni, hiszen nincs az az isten,hogy ne ismerné fel a saját keze munkáját. Pláne hogy ez volt az egyik első profi darab amit elkészített. Amint szép lassan előkerült a gitár, úgy láttam egyre inkább elcsodálkozni az eddig a vevő iránti udvariasságból végig mosolygó férfit.
-Ha-hakuya no Eien Shiroi Sora! -tapogatta meg elérzékenyülten, hogy nem képzlődik-e- Azt hittem ez már rég az enyészeté lett, de hogy jutott hozzá kisassz... -nézett fel rám, és most hogy jobban szemügyre vette az arcomat olyan falfehérre sápadt, hogy azt hittem menten szívrohamot kap.
-E-ezt úgy örököltem, a a nagyanyámtól! Rám hagyta, hogy vigyázzak rá, mert számára mindig különlegesen fontos volt. -próbáltam menteni ami még menthető. -Minden rendben uram? -kérdeztem aggódva. Annyira nehezemre esett ez a hivatalos hangnem, hiszen régen annyira jóban voltunk. De az életem velejárója, hogy meg kell őriznem a titkot, és minél kevesebb embert beavatni abba, hogy mi is vagyok valójában...
-Áh értem... bocsásson meg, csak egy pillanatra azt hittem, de hát az botorság lenne... de mégis olyan kísérteties a hasonlóság... -motyogott magának, miközben a hangszert nézegette. -A nagyanyja nagyon gondos ápolásban részesíthette, mert ahogy nézem csak pár karcolást kell rendbehozni rajta.
-Hála az égnek! Igyekeztem annyira vigyázni rá amennyire csak lehetett, hiszen megígértem, hogy nálam mindig jó kezekben lesz, Temmei-kun! -csúszott ki a számon. Mire észrevettem már késő volt... Kínos csend telepedett az üzletre, hiszen én nem tudtam semmit sem amivel ebből kihúzhatnám magam, és láthatóan a férfi ismét gyanakodni kezdett hogy itt valami nem stimmel.
Ám mintha csak a megmentésemre küldték volna, hatalmas csörömpöléssel, egy nyurga alak vonta magára a figyelmet, amint sikerült majdnem úgy beesnie az üzletbe hogy felbotlott a küszöbben, és félig lefejelte a láthatóan nem neki méretezett ajtókeretet. Mindeközben hősiesen magához szorítva egy gitártokot, nehogy az ügyetlensége áldozatául essen.
-Kérem segítseeen! -támaszkodott rá drámaian, szinte könnyes szemekkel a pultra, kezében még mindig a gitártokot szorongatva.
Nem tudom ki ez az srác, de hálám örökké üldözni fogja, amiért most megmentette a bőrömet, hiszen az előbb botlásom egyből feledésbe merülni látszott.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Csüt. Jan. 06, 2011 9:09 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Nyálát csorgatva feküdt Kei testvérkéje kanapéján, elvégre valamikor az immáron előző nap folyamán dugták össze kobakjukat, azon véresen komoly, na meg elszánt tervvel, hogy egész albumnyi zenét megkomponálnak huszonnégy óra leforgása alatt! Persze a mókához hamarosan csatlakozott némi sör és sake, meg a jól bevált dohánykészlet, aminek következtében a páros néhány óra leforgását követően már egymást karolva táncolt, gereblyével szántható füstbe burkolózva. Természetesen, szórakozásnak mindig sanyarú, de legfőképp fájdalmas a vége, hiszen megérkezett a ház asszonya, inkább sárkánya és nem túl finoman ébresztette a békésen egymást ölelő duót. Mérgében valószínűleg egész jéghegyet kockázhatott fel, bár a szenvedő feleket nem igazán érdekelte a mennyiség, csak a hőfok! Miután rajtuk landolt a komplett Északi sark, sikítva, fejfájástól viseltesen, plusz extra kómásan szökkenhettek talpra, helyesebben szólva Nobu borulhatott elegánsan előre és művészi hátsó pucsításban vacogva hallgathatta végig a kimerítő előadást, mely a munka vs bulizás különbözőségeit kívánta felvázolni. Idáig rendben lett volna, de semmit sem fogott fel az ordításból, sőt a dolog egysíkú kimenetele lassan visszaringatta az álmok mezejére, még súlyosabb jövőt generálva magának. Törvényszerű volt Keiko észre veszi a halk hortyogás és buborék fújkálás neszeit, sőt az is, hogy ezért még kegyetlenebb megtorlás fog érkezni az ügyeletes nevelőtől.
Ahogy az kőbe vésett jóslatként lebegett az éterben, hamarosan éberre rúgdosva, megannyi ragasztással arcán, ücsöröghetett egy nagy bögre kávé felett. Helyesebben szólva, zilált külsővel, teljes másnapossággal, vörösre sírt szemekkel és falfehéren maga elé meredve támaszkodhatott. Mi történhetett a holttérben? Nos, durva módon végig kellett néznie egyetlen szerelme megpróbáltatásait, melyet egy másik nő okozott! Rákényszerült, hogy tehetetlenül nézze, amint a megveszett színes pudli belemélyeszti körmeit a tökéletes simaságra dörzsölt fatestbe és hallgatni álma keserves sírását, ráadásul még a kecses nyaka is megsérülhetett, miután bokszolókat megszégyenítő módon hozzávágták kedvesét. Persze, persze az véletlen volt, mert hátulról ráugrott valamilyen házi állatka, de az a sokk! Sosem fogja túltenni magát azon a borzalmas öt percen! A legszörnyűbb mégis az, hogy nem tudja mitévő legyen. Sürgős ellátásra szorult imádottja, nem volt kérdéses. Viszont a történtek, olyan elevenen kísértették mozdulni se bírt, meg az igen komoly hányingerről sem volt szabad elfelejtkeznie. Ám, ott gubbasztott mellette testvérkéje. Kei értelmetlen külföldi hablatyából sugárzott a biztatás, mely órák múlva sikeresen célt ért! Talpra állította a hősként szerelmén segíteni próbáló meggyötört lelket, adott rá hatalmas napszemüveget és tehetséget fésülködés bonyolult művészetéhez, majd kezdeti koordinálatlansággal kivezérelte a panelból. Itt akadt némi gyomortáji problémával fűszerezett gondolkozás, hova is szállítsa kincsként ölelt batyuja tartalmát. Rövidesen mégis megvilágosodva csillanhattak fel szemei, ugyanis, ha Soureina betegeskedett, csak egyetlen embert engedett a közelébe!
|| || || || || || || || || || || || ||
-YUUINOZAI SENSEI! Sensei, sensei, sensei! Kérem! Háááh... DE ÖRÜLÖK, HOGY LÁTOM! Ano, kérem segítseeeen!-
Támaszkodott könnyes, főként kétségbe esett szemekkel a pultra, majd teljesen kiköpve tüdejét. Sikerült elaludnia a fránya tömegközlekedésen és visszafelé kénytelen volt futni, mert a jegy automata csak aprót vett be. Távolról is köszöni minden vicces embernek, aki betömködte a papírpénz beszippantó nyílását. Nem számított! Az a múlt volt, most az volt a legfontosabb megmentse gyönyörűségét! Sürgősen ellátásra szorult! Egy súlyos baleset áldozatává vált, nem csak egy fényezés kérdése forgott szóban! Annál sokkal több, sokkal rémesebb történt. Jézusom! Remélte meg tudja menteni az életét! Rajta állt vagy bukott. Minden bizalma a szeretett bácsika kezeiben volt! Ettől mondani sem kell, lassan az ájulás kerülgette...
-Nyugalom, fiacskám! Előbb fújd ki magad, aztán szépen meséld el, mi a baj!-
-Ne-ne-neeeeem várhat! Egy ŐRÜLT MEGCSONKÍTOTTA SOUREINA-T! SENSEI! Me-me-mentse meg!-
Tette a kínos helyzetben feszengő apó vállára a kezét és pislogott rá egyre sűrgetőbb könyörgéssel. Sőt, végre rászánta magát, hogy szipogások kíséretében kicipzározza a tokot és előhúzza viseltes gitárját. Már a gyöngyszeme látványától összeszorult szíve, hát még azután, hogy meglátta az alkotó elképedését. Mélységesen elszégyellte magát, ilyen állapotban hozza az édesapja elé, pedig nem ezt érdemelték. Újabb boldog találkozás járt volna nekik, amikor pár perces szerviz után közlik, minden rendben! A sensei barátságosan elmosolyodik és ő még szerencsésebben távozhat az üzletből. Erre, szinte romokban hozza ide. Annyira szégyellte magát. Ki se bírta fejezni mennyire, csak az orra alatt motyogva roskadozott sötét aurában, miközben átszellemülten simogatta drágaságát.
-Ejnye, Nobu fiam! Értem a problémád, de várnod kell. A kisasszony előbb érkezett és már átvettem a hangszerét.-
Hatalmas küszködések árán oldalra fordította fejét, hogy megláthassa az érintett személyt. Valamikor ekkor tudatosult benne, tényleg elment valaki mellett. Milyen figyelmetlen! Nem volt túl szép, oda se figyelve rontott be. Ezzel nem akarta megbántani, elé tolakodni, meg hasonlóak, csak annyira pánikba esett. Hát, már mindegy volt! Szipogott párat, miközben átadta kedvesét és végigkövette, ahogy elviszik a hátsó szobába. Ezután már tényleg, annyi feladata volt, várjon! Illetve, két bamba szemtörölgetés, napszemüveg igazítás után visszafordult az előbbi lányhoz. Nagyot fújtatott, mélyen meghajolt előtte, és akár egy bűnbánó diák rázendített a kisiskolás beszédére.
-Bo-bo-bocsánat! Nem...tudod...ano...én sajnálom! Nem akartam, ilyen...szóval, pofátlan lenni, csak a tegnap...zeneszerzés, ivás, másnap, aztán ez a fatális rémálom! Szörnyen sajnálom! Jaj, és Nagano Nobu vagyok, ha egyáltalán érdekel!-
Nyújtotta a kezét némi hezitálást követően. Ha nem is fogadják el a gesztusát, legalább megpróbálta. Ő, tényleg, de tényleg nem szerette volna megbántani. Remélte, nem neheztel rá túlságosan. Erről, hamarosan meggyőzték, mert kedvesen rázták meg ismerkedésre felkínált pracliját. Természetéből adódott, ezen óriási arányban bőszült fel! Madarat lehetett volna fogatni vele. Kapásból kiragyogott az egész személyisége. Igazán, becsülte az ilyen aranyos embereket és úgy látszódott, összefutott egyel. Kapásból el is szállt minden rossz kedve, hogy széles mosollyal és csillogó szemekkel meredhessen rá. Jobban mondva a kézfejére. Elvégre egy tapasztalt róka, ennyiből rájön bizonyos dolgokra. Neki se kellett engedély! Azonnal kicsattanó örömben hördült fel az észrevételén. Plusz, kicsattanó figyelmetlenséggel rázta a lány kezét, hiszen arról beszélt és erről igazán nyomatékosan próbált információt közölni.
-NINI! Te is zenész vagy? VHOA! Ez na-na-nagyszerű! A te gitárod is Yuuinozai sensei készítette? Hűűűű! Biztos álomszép lehet!-

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Pént. Jan. 07, 2011 7:49 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Nem tudom mi történhetett, de a srác szörnyen kétségbe volt esve, és minden bizonyossággal nem először jár már itt. Ez már csak azért is nyilvánvalóvá vált számomra, mert Temmei ismerősként üdvözölte. Amint előkerült a gitárja, fel is tárult a gyászhangulat apropója. Szegény védtelen gitárt jól helyben hagyták. Valahogy nem akaródzott elképzelni miféle orv támadás áldozata lehetett, és milyen indíttatásból. Csak nem ő maga tette tönkre, hiszen valami őrültről hadovált nagy siránkozva. Emellett a pórul járt darab mellett Yukizora tényleg szinte sértetlennek tűnt még a kora ellenére is.
Olyannyira belefeledkeztem az előbbi jelenet csendesen szemlélődésébe, hogy hirtelen nem is reagáltam arra, hogy engem emlegetnek.
-Jaj, csak nyugodtan, úgy látom neki nagyobb szüksége van segítségre mint nekem. -szabadkoztam kicsit kínosan mosolyogva, még mindig zavarban érezve magam az előbbi botlásom miatt. De mostantól már tényleg nagyon ügyelnem kell arra, hogy mit mondok. A mester aztán hamarosan el is vonult pár pillanatra, míg letétbe helyezi a hangszereket, és megbeszélhetjük a többi részletet. Épphogy kettesben maradtam a fiúval, az máris sűrű bocsánatkérésekbe kezdett. Nem értettem miért érzi magát ennyire hibásnak, hiszen valószínűleg az én figyelmemet is teljesen lekötné, ha ilyen állapotban kellett volna behoznom Yukit, és aligha az lett volna az első dolgom hogy körbenézzek ki van még itt rajtam kívül. Nem utolsó sorban pláne, hogy amilyen magasról szemléli a világot, nem csoda, ha nehezen vett észre, mert azért én sem vagyok egy égimeszelő az átlagosnak mondható magasságommal...
-Nem kell mentegetőznöd, nem történt semmi eget rengető udvariatlanság a helyzetet súlyosságát figyelembe véve. -viszonoztam elmosolyodva a felkínált kézfogást. Kicsit zavarba hozott ugyan, hogy ennyire közvetlen hogy rögtön be is mutatkozik, de egyáltalán nem éreztem tolakodónak. Valahogy illett hozzá, legalábbis azok alapján amit eddig belőle megismerhettem ezalatt a néhány perc alatt. Azt mondania sem kell, hogy zenész, hiszen egyértelműen lerí róla, hogy igencsak jártas a rock szakmában, nemcsak a gitárja fajtájából, hanem a puszta megjelenéséből következtetve is. Mivel napszemüveg volt rajta, az arcából nem sokat láttam, de a neve valahonnan ismerősnek hangzott. Könnyen meglehet, hogy találkoztam már vele valahol, hiszen elég sokat böngészem az internetet ebben a témában. De rákérdezni egyelőre nincs bátorságom. Inkább gyorsan eleget kellene tennem nekem is a bemutatkozásnak, hamár a másik fél megtisztelt vele.
-Az én nevem Hanaa~... -kezdtem volna bele, aztán eszembe jutott, hogy nem szerencsés, ha idebent elhangzik, hiszen ki tudja mennyire hallatszik be a beszélgetésünk a műhelybe... Nem szeretném tovább festeni a falra az ördögöt, ezért egy iszonytatóan kreatív megoldással álltam elő- ... Hanami Shion vagyok, örvendek. -hajoltam meg én is. Elég rosszul éreztem magam, hogy hazudnom kell neki, pedig ő ennyire kedves velem, de megfogadtam, hogy amint lehetőség nyílik rá bevallom a bűnömet és tisztázom ezt a félreértést valamilyen módon. Mégha fogalmam sincs miféleképpen indoklom meg azt, hogy a sensei nem tudhatja meg az igazi nevem... De pillanatnyilag nem hagytak ezen orv tettem miatt depresszióba merülni, mert lelkes kérdésekkel rohamoztak meg.
-Háát, hogy zenész az túlzás lenne, de igazad van, elég észrevehető, hogy sokat van a kezemben gitár. De általában csak saját szórakoztatásomra pengetem a húrokat. -mentegetőztem egyelőre szűkszavúan a zenész múltamat illetően, de aztán mikor szóba került Yuki megint menthetetlenül előtört belőlem a büszkeség.
-Bizony bizony, Yukizora is a mester munkája, és egy különösen gyönyörű darab. Ő egy akusztikus modell, egyedi tervezésű és annak idején é... vagyis a nagyanyám segített a megtervezésében, mert tudod tőle örököltem. -magyaráztam lelkesen- De ha kíváncsi vagy rá, szívesen megmutatom ha a sensei elkészült a munkálatokkal! -ajánlottam fel a lehetőséget. És ekkor végszóra, Temmei ismét előkerült a kis műhelyéből, hogy felvilágosítson minket arról, hogy mi mennyi ideig fog tartani. Talán a véletlen műve, ki tudja, de azt mondta körülbelül egyszerre készül el mindkét hangszerrel, mert bizonyos műveleteken tud párhuzamosan is dolgozni. Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is milyen lelkiismeretes, és mennyire fontos neki, hogy ne kelljen sok ideig hiányolnunk a szemünk fényeit. Egy pillanatra megint elérzékenyültem, de aztán megráztam a fejem, hogy visszazökkentsem magam, amivel azonban csak pár tanácstalan pillantást zsebelhettem be. Úgyhogy hamar heves bólogatásba és hümmögésbe kezdtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve Nobuhoz fordultam.
-Hm... mit szólnál hozzá Nobu, ha addig amíg a mester dolgozik beülnénk valahova egy kávéra, vagy valami hasonló. -vetettem fel az ötletet, mert egyrészt mielőbb tisztázni akartam a lelkiismeretem, másrészt pedig tényleg meg akartam hálálni az akaratlan mentőakcióját. -Félre ne értsd, nincs semmi hátsó szándékom, vagy bármi ilyesmi, csak gondoltam nem lenne-e kedved egy kicsit beszélgetni, hogy ne zavarjuk a mestert itt miközben dolgozik, vagy van valami programod amivel el tudod tölteni az időt amíg elkészül Soureina? Így hívják igaz? Ha jól értettem az előbb. -kezdtem megint bőszen magyarázkodni, miközben a nyakamról a nagy hadonászásban lecsúszni készülő sálamat igazgattam.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Vas. Jan. 09, 2011 4:57 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Letörhetetlen lelkesedéssel bazsalygott a lány kezét szorongatva. Tényleg nagy szerencséje volt! Igazán aranyos zenész lélekbe botlott, bár gondolhatta volna, aki a sensei boltjában jár, az nem lehet egy, olyan, azok a beképzelt, orrukat fent hordó emberek, akik szemüket forgatva követelnének magyarázatot a viselkedéséért. Ettől még, igazán megkönnyebbülten lélegezhetett fel, bár valami nem kerekedett a bemutatkozásban. Próbálta türelmesen kivárni a dolgot. Elvégre, lehet zavarba hozta, vagy idegességében dadogós, vagy szimplán túl volt pörögve és ezért tűnt számára lassúnak, de rövidesen akárhogy szorította a gyeplőt, elhagyta a megfigyelő szerepét. Közelebb és közelebb hajolva artikulálta elmélyülten a kiejtésre szánt betűket, mintha igyekezne hamarabb rájönni a megoldásra. Úgy festhetett, mint egy activity kör buzgó megfejtője! Ebbe annyira belemerült, majd a sikerbe is, hogy boldogan ismételte a Hanami Shion szavakat. SIKERÜLT! Mindketten kimondták a megfejtést! Nagyszerű volt, amitől sziporkázva pattogott. Értette, mit mond az új ismerőse és ő mit vágott rá kapásból! Nem veszett el félúton! Megcsinálták! Remek csapatként összehozták! A győzelemmel kerekedő eufóriától büszkén, csillogó szemekkel paskolta meg áldozata kobakját. Sőt, rájött egy másik rejtély nyitjára is! Nem a helységben volt félhomály, mert így spórolt a sensei, hanem elfelejtette levenni napszemüvegét. Ez a horrorisztikus nap egész jóra kezdett fordulni!
-ÜGYES, SHION CHAN! Megy ez! Nem kell izgulni, meg örvendek! Az nem számít! Ez a pro, meg amatőr, meg micsoda nem lényeg! Ha élvezed a zenét, teljesen mindegy hol, mikor, kinek játszol! Addig vagy zenész, amíg szereted! VHOA! Már tudom, miért látom, hogy nem látok semmit!-
Magyarázott átszellemülten bökdösve a sötét lencsékre, amit hamarosan, könnyed kéz mozdulattal vert le fejéről. Békésen követte a szemellenző röptét, körülbelül féltávig. Valahol itt döbbent rá megvakítja a sok fény és épp elemeire fog hullani a testvérkéjétől kapott holmi. Kétségbe esett csatakiáltással kezdett hadonászni, hiszen addigra már semmit sem látott a fény váltotta könnyezéstől. Viszont, ha nem észlelte hol van, el sem kaphatta időben. Emiatt, felváltott cselekvéshez folyamodott. Egyszer a szemeit takarta, egyszer a szemüvegre mutogatva hajolt, majd az egész komédiát zárhatta tátott szájjal szörnyülködve. Törvényszerű volt, nem éri el időben. Márkás, műanyag, kölcsön ajándéka tompán koppant és esett szét a szőnyegen. Nobu, némi fáziskéséssel gubbaszthatott fölé, hogy szipogva pöckölgethesse a keretből kiesett üveget. Nem szánt neki ehhez hasonló véget. Ráadásul Kei adta neki szíve minden szeretetével, hogy óvja a jelenlegi állapotában látására káros fényerősségtől. Erre ő azzal hálálta meg, tönkre teszi az első adandó alkalommal. Most igazán, tényleg borzasztóan érzi magát, és jól esett volna tépázott lelkének, néhány biztató szó.
-Már-már-már...nem lehet megszerelni? Kedvesen adták, hogy megkapjam, hogy védjen, és...és...és....összetörtem!-
Nyújtotta fel a lányhoz patakokban folyó könnytengerbe süllyedve. Lehet, ha adnak nekik egy gumicsónakot, még eljutnak a néhány száz méterre lévő vízforrásig is! Erre nem tettek kísérletet, mert a depressziós hangulat szempillantás alatt vált semmissé, ahogy a gitár fanatikus szűrő nélkül sandíthatott körbe. Valahogy nem tűnt fel neki, ennyire sok hangszer sorakozott itt a legutóbbi látogatása alkalmával, bár eddig sosem tanulmányozta a boltot. Túlságosan aggódott Soureina egészségéért. Inkább mászkált fel-alá idegesen, minthogy önfeledten bámészkodjon. Viszont, most egyetlen pillanat alatt levette lábáról. Annyira elvarázsolta a hely bája, hogy elfelejtkezve tragédiáról kászálódott fel és indult meg célirányosan egy éjfekete gitárhoz. Nos, igen. Nem az egész hely, csak egyetlen hangszer vonszolta el figyelmét.
-JÉÉÉJ, ez hasonlít Kimba-ra!-
Ragyogtak fel szemei, ahogy végigsimította hosszában, majd nagy buzgón gügyögni kezdett neki. Elvileg, második gitárja sem hétköznapi munka volt, így meglepődött a véletlenen, találkozott egy távoli rokonával. Tudta, meglévő széria modelljét szabták az igényeire, viszont örült a találkozásuknak. Kicsit elmúlt tőle a rossz kedve és végre felmerült egy kellemesebb téma is. Mindig szívesen beszélgetett a zenéről, vagy hallgatott róla történeteket. Az pedig, hatalmasat dobott lelkiismeretén Shion chan, lelkesen beszélt Yukizora-ról. Alig várta saját szemével győződhessen meg az elhangzottakról! A neve alapján, igazi dámát látott maga előtt, aki nagyon elegáns, meg törékeny, bár sosem volt jó abban, hitelesen képzeljen el dolgokat. Mégis úgy gondolta, nem illene más kinézet a lányhoz. Főleg, azért, mert, ha a nagymamája csináltatta, akinek idősebbnek kellett lennie a sensei-nél, akkor igazi különleges, antik darab lehetett. Már a lehetőségtől kiugrott bőréből, hogy találkozhatott Yuuinozai sensei egyik első munkájának tulajával, hát még az ajánlattól, megérintheti. A döbbenettől fülig érő vigyorral mutogatott magára.
-Hogy én? Té-té-tényleg?*.* Micsoda megtiszteltetés! KÖSZÖNÖM!-
Támadta le gigantikus öleléssel szegény áldozatát. Kimondhatatlan öröm kerítette hatalmába. Ilyen lehetőség, talán egyszer adódott valaki életében. Nagyszerű, hihetetlen, őrületes véletlen! Kicsit még hálás is volt együttese énekesének. Mélységes sebet okozott neki kedvese bántásával, de ha nem teszi, sosem találkozott volna Shion chan-nal és esélye sem lett volna, hogy megismerkedhessen az akusztikus gitárok nagyasszonyával! Épp a fanatikus sokkot feldolgozva készült szökdécselni, amikor a sensei elegánsan lecsapta egy gondosan összehajtogatott újsággal. Eleinte nem értette a támadás okát, csak légyként szédült a földre. A sensei sosem bántotta. Mindig békésen követte a rohamait, ám hamarosan felvilágosították, figyelmetlen ugrálással kárt tehetett volna a hangszerekben. Nos, ezzel egyet kellett értenie. Szóval helyeslően fogadkozott többet nem szeleburdiskodik, majd onnan folytatott mindent, ahol félbe szakították. Csillogó szemekkel toporgott és képzelgett a nagy találkozásról. Még az sem tudta letörni, jó néhány órába telik Soureina szervize. Innentől kezdve biztosra vette, rendben lesz. Arról szólt volna neki a sensei, ha komplikációk léptek fel! Tehát, sóhajtozva kaphatott szívéhez. Megkönnyebbülhetett! Nem sokáig, mert Shion chan hosszas kérdést kezdett ecsetelni. Őszintén aggódott miatta, hiszen ő semmi furcsát nem talált egy meghívásban. Elvégre az ismerősök eljárnak kávézni.
-Nyu...galom! Szívesen megyek! Igen, igen, igen! Így hívják az én egyetlenem! Apropó, kicsikém! PILLANAT!-
Mosolyodott el kínosan, majd osont a hátsó szobához, hogy elköszönhessen gyöngyszemétől. Szerencsére hamar kitessékelték és elindulhattak a pár házzal arrébb lévő üzlethez. Szokását hozva, megint lefejelte az ajtófélfát, aminek helyét rutinosan ragasztotta le dinós ragtapaszaival. Úgyis aznap kapott egy egész dobozzal! Végre, megint volt aranyos mintás seb takarója!*.* Már hiányoztak neki. Ahogy a nikotin utánpótlás is. Eleinte néhány mozdulattal tapogatta körbe zsebeit, majd egyre nagyobb erőkkel túrta sorra őket. Az elszánt matatás közben nem nézett orra elé, így frontálisan ütközhetett egy villanyoszloppal. Kicsiny madárkákat kergetve feje fölött huppant hátsójára, de legalább a fájdalommal együtt nyavalyás cigis doboz is előkerült. Az álnok kárörvendője, becsapódással egyidejűleg pottyant ki kabátjából és vigyorgott kótyagos arcába. Ebben a félig éber, félig alvó állapotban, csak arra vágyott, csendesítse a kártékony szenvedélyét. Vagyis, hosszas próbálkozásokat követően egy szálat szájába varázsolt, aztán meggyújtani készült, amikor derengeni kezdett neki, belváros kövezetén ücsörög és nincs egyedül.
-OH, HOPPÁ! Jól vagyok, nem, nem...nem ittam...ma! Ano, Shion chan! Bo-bo-bocsánat! Megijesztettelek? Ez itt...zavar, ha, szóval...ha rágyújtok?-
Magyarázott össze vissza forgolódva. Kezdett neki sok lenni a dolog. Rászakadt két maroknyi probléma, hiszen maga sem tudta mi a kínosabb. Az, hogy megannyi ember látta, amit művel, vagy, hogy kellemetlen helyzetbe hozta a lányt. Mindennek a tetejében még arról is elfelejtkezett, hogy elfelejtette vele van és nem illik kérdés nélkül füstölni valaki mellett.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Vas. Jan. 09, 2011 11:44 pm

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Látszólag nem reagálva az előbbi ajánlatomra bőszen a napszemüvegével kezdett el foglalkozni, mintha csak most vette volna észre, hogy egész eddig a fején volt. Tényleg nagyon "jól" sikerülhetett az este, hogyha szegény ennyire nincs még képben a dolgokat illetően. Azt azért nem hiszem, hogy alapból ennyire szórakozott lenne. Legalábbis én még nem találkoztam ilyen emberrel ezelőtt. Amint ezen elmélkedtem, premierplánból lehettem szemtanúja egy másik sajnálatos tragédiának. Ugyanis a napszemüveg egy megállíthatatlan rögpályát leírva könyörtelenül landolt a bolt szőnyeggel fedett, de mégiscsak padlóján. Mondanom sem kell, hogy nem úszta meg látható külsérelmi nyomok nélkül. És naná, hogy Nobunál ezen is repedezni kezdett az a képzeletbeli mécses. Nem tudtam miért ilyen nagy trauma, de aztán kiderült ez is hamarosan.
-Oh szóval nem a tiéd volt... -nézegettem a kezemben landolt hadisérültet, hátha lehet még valamit kezdeni vele- Hiszen ezt még meg lehet javít... -néztem fel mosolyogva, de azzal kellett szembesüljek, hogy faképnél hagytak. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy ő tényleg rosszabb, mint egy óvodás, de valamiért egyáltalán nem éreztem megterhelőnek lekövetni a hirtelen kitörő rohamait. Lehet ebben nagy alapozást nyújtott, a régen űzött munkám, amiben tényleg nagy szükség volt az emberek iránti toleranciára. Na és persze pont én legyek előítéletes és kezeljem le az átlagostól kicsit eltérő embereket... azt hiszem egész Karakurában mi ott a raktárban nagy eséllyel pályázhatunk a leg-oda-nem-illőbb életforma érdemére. Mindenesetre pár percre lekötöttem magam azzal, hogy megpróbáljam visszapattintani a helyére a keretéből kiesett lencsét. Ha jól látom szerencsére nem tört el, csak sikerült úgy a földhöz koppannia, hogy elváljon a kerettől. Gyerekjáték az egész! Legalábbis annak aki nap mint nap egy egy nappali-háború áldozatául esett tárgyat próbál hamvaiból összekaparva újra használhatóvá tenni. Lehet hogy lassan kézikönyvet kellene írnom azokból a hasznos képesítésekből, amiket az ember egy csapat temperamentumos vaizarddal folytatott együttélés közben szerezhet. Nem is tartott sokáig, mire visszavarázsoltam a napszemüveget eredeti állapotába, máris majdnem megint a földön landolt. Sensei akkora apai tockost osztott le a gyermeki vehemenciával a gitárok között pattogó Nobunak, hogy ijedtemben majd elejtettem. Gyorsan inkább zsebre is vágtam, nehogy még több kárt tegyek benne, mint hasznot.
Rövidesen aztán az újsággal szárnyaszegett lelkesedésű zenész ismét visszakanyarodott az előbb felvetett kérdésemre. Felettébb örültem, hogy legalább ezzel nem sikerült kényelmetlen helyzetbe hoznom magam, hogy netán visszautasítja a maghívást, és szabadkozva kell elszivárognom valamerre. De mégis valami miatt láthatóan kínosan érezve magát oldalgott el, amit nem tudtam mire vélni, amíg meg nem világosodott előttem, hogy Soureinára megy még egy pillantást vetni indulás előtt. Sok zenésszel találkoztam már, sok JÓ zenésszel is találkoztam már abban az időben amikor eléggé magával ragadott a frissen, új irányzatként feltámadó visual kei irányzat, de kevés olyan embert láttam aki ennyire fanatikusan rajongott a hangszeréért. És még azt hittem én viszem túlzásba Yuki pátyolgatását...
-Ne aggódj, a mesterénél jobb kezekben nem is lehetne. -veregettem hátha biztatóan mikor előkerült, és elköszöntünk egy időre Temmeitől. Kilépve a boltból, viszont megint rátelepedett a vállamra a bűntudat, hogy mostmár nyugodtan tisztázhatnám az előbbi álnév akiómat, de fogalmam sem volt, hogy hogyan. Szinte egész úton szótlanul ezen agyaltam, míg a közeli kis kávézó felé tartottunk. Azonban mielőtt nagyon belemerülhettem volna a gondolataimba, egy, a hátam mögül érkező hatalmas csattanás keltette fel a figyelmem. Ijedten felkapva a fejem néztem oldalra, hogy Nobu ismét eltűnt mellőlem, amit észre sem vettem, majd pedig megpördülve az is feltárult előttem, hogy méghozzá azért, mert találkozott egy udvariatlan lámpaoszloppal, aki nem akarta kikerülni. Nem akartam én is udvariatlan lenni, hamár az oszlop így elintézte, de nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek el halkan kuncogni a jeleneten amint a földön gubbaszt a kobakján igazgatva egy dinoszauruszos gyerekragtapaszt. Nem tudom, hogy az most került-e oda, vagy már valamivel korábban, de határozottan csak még mókásabbá tette az egész összképet.
-Semmi baj Nobu! Inkább ne haragudj, hogy kinevettelek! -léptem oda, és nyújtottan egy segítő kezet engesztelésképp. Viszont a másik felmerült kérdést kevésbé díjaztam ilyen széles jókedvvel. Hatalmas erőfeszítések árán az ajkamba harapva nyögtem ki valamit szinte alig hallhatóan. Egy idegent azért mégsem támadhatok le azzal, hogy nekiállok kioktató hadakozást tartani. Pláne a nyílt utcán... de attól még igencsak nehezemre esik beleegyezni, ami szerintem hallatszik is a szűk igenlésemen.
-Persze, ne zavartasd magad...hm -kezdtem kotorászni közben a zsebemben, mert eszembe jutott, hogy nálam van a napszemüvege, és hátha idekint még hasznát is venné, és ezáltal elkerülhető lenne egy újabb hasonló fejbeverős típusú találkozás. Mikor nagy nehezen előhalásztam, az épp az öngyújtóval szenvedő zenész orra alá dugtam.
-Ezt elfelejtettem visszaadni az üzletben. Nem volt orvosolhatatlan baja, szóval nyugodtan visszakaphatja majd a tulaja. -mosolyodtam el, és közben erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kibökjem a másik mondandómat is. Talán jó taktika, ha egy örömhírrel együtt adagolom be.
-Ééés.... -vettem nagy levegőt, majd mélyen meghajoltam előtte- Hanabi Shiori! Kérlek ne haragudj, hogy nem mondtam el az igazat, de a mesternek nem szabad megtudnia az igazi nevem. Hosszú és szinte képtelenség lenne elmagyaráznom, nem is várom el, hogy elhidd, de nem akarok hazudni neked. Túl kedves vagy hozzám, hogy ezt tiszta lelkiismerettel elviseljem. -telt tőlem ennyire a vallomás, és továbbra is meghajolva vártam, hogy faképnél hagyjanak. Mert ezek után minimum kijárt volna. De inkább haragudjon rám ezért, minthogy végig tévhitben tartsam. És minél később mondtam volna el, annál rosszabb lett volna, kiváltképp, ha nem is tőlem tudja meg hanem egy véletlen folytán. Csúnyán átverve tudja érezni magát az ember néha az ilyen helyzetekben.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Kedd Jan. 11, 2011 3:04 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Óriási szemekkel pislogott Shion chan-ra, aki széles mosollyal segítette fel. A kedvességétől legszívesebben örömkönnyeket hullatva borult volna a nyakába, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem akarta másik kínos helyzetbe keverni. Inkább, csendes csodálattal elfogadta a segítséget és hevesen legyintgetett. Őt, nem zavarta, ha kinevették. Így, tudtán kívül is varázsolt némi jó kedvet. Elvégre minden bonyolult, meg rossz dolgot könnyebb volt elfelejteni egy kis vigyorral. Shion chan-nak, pedig igazán aranyos mosolya volt. Olyan őszinte és melegséget sugárzó. Nagyon szép! Komolyan, de komolyan jobban érezte tőle magát. Már nem sajgott a kobakja, mintha valamilyen láthatatlan képességgel megbuherálták volna. Jobb volt, mint a kábítószerek, vagy alkohol! Ő már csak tudta. Sajnálatos módon mindegyikhez volt szerencséje, és ez a módszer, határozottan kevesebb mellékhatással járt! Végén még kiderül, különleges kisugárzással rendelkező emberkére bukkant! Egy gyógyítóra, aki puszta megjelenéssel állítja talpra a sérülteket, meg további csodatettek. Nem igazán számított jártasnak a témában. Viszont, most, hogy jobban belegondolt, tényleg volt valami furcsa, nyugtalanító aura körülötte, amitől állandóan viszketett a füle töve. Pedig, csak akkor szokott, ha teknőst lát! Azok a szörnyű állatok!O.O Remélte nem ólálkodik a közelben, vagy hord egyet kabátjában Shion chan. Vakarta feszült látványossággal fülét, miközben percek óta porolta ruháját.
Bugyuta elmélkedését az elfeledett napszemüveg épsége száműzte. Ő már teljesen elfelejtkezett róla. Eszében sem volt, hogy széttörte, könnyelműen odaadta másnak, majd nála is hagyta. Tehát, kisebb bolygóra dülledt szemekkel meredt, hol a fénykorában tündöklő lencsékre, hol a szárát tartó lányra. Helyzete szerint, utána hozták és meg is javították, vagyis megmentették egy rémes jövőképtől. Nem kellett magyarázkodnia két dolog miatt is. Nem kellett tehetetlenül néznie, milyen letargiába kergeti szétszórtságával Kei barátját. Ez hihetetlen volt! Ragyogott fel szivárványhártyája, újfent mélységes csodálatban, amit extraként megfejelt egy önfeledt "juhé" kiáltással társított ugrással.
-Shion chan! Te, te, te! Fantasztikus vagy! Köszönöm!-
Immáron oda se figyelve az illem diktálta távolságtartásra, lendületesen megölelgette szegény lányt. Remekül elbuzgólkodott, csak addig hadonászott, amíg a szájában felejtett cigije ketté nem tört. Derült égből villámcsapásként érte a sokk. Szinte jégbe fagyott előemberré változtatta, aki értelmetlen hangokat hallatva dünnyögött az orra alatt. Mentségére szóljon, próbált nem haját tépve szörnyülködni, bár arcáról valószínűleg egyértelműen lerítt a tragédia. Ha hasonlatra van szükség, akkor Motkány makk vesztési szemrángása elevenedett meg Karakura belvárosában. Persze, kicsiny társához hasonlatosan ő sem adta fel. Serényen nyugtatva zaklatott idegállapotát, belefogott a sebészi műtétbe. Gyors beavatkozásának hála, hamarosan egy csonka, de fogyasztásra még alkalmas szálat gyújthatott meg. Homlokáról, pedig elégedetten törölhette le kemény munkája verejtékét. Nagy sikere mellett, azért feltűnt neki, mennyire nincs ínyére Shion chan-nak. Kicsit szégyellve magát, távolabb araszolt. Erőt vett magán és szabad kezével hessegetve a füstöt pislogott egy bokor takarásából - már amennyire futotta szegény növénynek-.
-Ha, ha....szóval...ha zavar, mert büdös, káros, nem is tudom mi...akkor...elnyomom! Miattam, ne legyél füst szagú!-
Láthatón ajánlata nem talált túl nagy lelkesedésre, mert a hallgatóság gondterhelt arccal hajlongani kezdett felé. Ezt, aztán végérvényesen nem tudta hova tenni. Ő hibázik, erre a másik fejezi ki tiszteletét. Valamit, csúnyán félre érthetett. Még szép, ettől férfias "höh?!"-ben kitörve rajzolódott ki pont sorminta kobakja felett. Jobb híján, bambán kivárta a mondandót, aminek az volt a lényege: Shion chan, nem is Shion chan! Nem is vészes! A készülődéstől sokkal rosszabbra számított. Így, viszont megnyugodott, semmi eget rengető borzalom nem történt. A hírtől megkönnyebbülten fújtatva lépett át a gömbre nyírt zöldség felett, kissé megbotolva a kordonként szolgáló szegélyben, majd széles vigyorral megsimizte ismerőse buksiját. Lényegében, el se kellett volna mondania. Az őszinteségét, viszont nagyon nagyra értékelte. Jól esett neki! Ez a hajlongás, viszont nem volt szükséges. Nem érdemelte meg. Igen, hivatalos forma, meg ilyesmi bigyuszok, de szörnyen nem értett hozzájuk. Ráadásul zavarta, amikor mások alázkodnak meg előtte. Semmivel sem számított különbnek, bármelyik utcán sétáló személynél.
-DEHOGY HARAGSZOM! Biztos jó okod van rá és...ano...igazán kedves tőled, hogy elmondtad! Szóval...Shiori chan! Hmm, jobban illik hozzád!-
Vigyorgott lelkesen, párszor mutogatva a kávézó felé. Részéről, ennyivel le volt zárva a kérdés. Illetve, gondolatban tovább erősödött elmélete. Mégis egy különleges erejű csodatévő lehetett! Mi másért használna álnevet?! Bólintott magának nyomozókat megszégyenítő összefüggést kieszkábálva. Persze, valami nem hagyta nyugodni. Ott lebegett fenyegetően és muszáj volt tisztáznia, mielőtt eljutna az üldözési mánia pontjára. Így is alakulóban volt. Szorgalmasan körbe tekintett, csak utána hajolt közelebb a mellette haladóhoz. Meggyőződve a hely biztonságáról, mancsát szája elé téve suttogta el kérdését.
-Shiori chan! Ugye nincs teknősöd?-
Látva mennyire nem értik a mondat súlyosságát, óriási agyalásba kezdett. Nehéz feladatnak bizonyult, hogyan fogalmazza meg a gyerekkorában elszenvedett traumáját. Kellő részletességre és pontos adatok szolgáltatására volt szükség, ugyanis, arról készült meggyőzni a másik felet, a teknősök vérszomjas vadorzók! Legalábbis, számára mindenképp azok! Elbújnak a lomha, ártalmatlan külső mögött, de ha feléjük tartod az ujjad, vérre éhes kannibálként harapnak beléd! Borzalmas bestiák! Ki nem állhatta őket és szörnyen félt az összestől! Épp fájdalmas ábrázattal kívánta mindezt előadni, amikor elérték a kávézó üvegajtaját. Bevett szokás szerint, Nobu-nak fel se tűnt, így könnyedén neki masírozott. Kisebb csikorgással gömböc formációba csúszott. Igazán meggyötörte orrát, és szüksége volt néhány perces nyöszörgésre, mire sikerült feltápászkodnia. Amint teljesítette a bonyolult feladatot, újabb ragtapasz került elő. A friss példányt könyörgő szemekkel nyújtott maga elé.
-Be-be...beragasztanád, Shiori chan?-
Némi boldogság faktorral töltötte el, miután helyére került a második szépség takarója is. Olyannyira, hogy lendületesen nyitott be a kávézóba és szinte túláradó dallammal kívánt mindenkinek szép napot. Valamiért, senki sem viszonozta ugyanolyan szeretettel, úgyhogy kínos cseppek hadával zenekedvelő ismerőse után oldalgott. Ráhagyta, melyik szabad asztalt választja. Neki teljesen mindegy volt, hova csüccsennek. Valószínűleg itt is, meg ott is megbámulják. Őt nem tudta zavarta. Már hozzászokott, furcsán pillantanak rá, vagy egyszerűen lenézően végigmérik. Persze, igyekezett meghúzni magát, hogy Shiori chan ne kavarodjon túlságosan kellemetlen helyzetbe, de hála kétballábának, nem túlzottan sikerült. Alig bírta keresztül préselni magát a székek között és egy férfit véletlenül meglökött, aki majd belefulladt a teájába. Gyors bocsánatkérések mellett, sikerült elcsendesítenie az indulatokat, majd megérkezni a hely félre esőbb részéhez. Semmi kifogása nem volt a választással, úgyhogy boldogan dobta magát az egyik székre. Kicsit élvezte, végre henyélhet, aztán kibújt a kabátjából. Esze ágában sem volt elcipelni a bejárat melletti fogashoz! Inkább lemondóan széke karfájára pakolta. Közben pedig harcolhatott az elemekkel, mert a szegecses karkötője imádott beleakadni a felsőjébe. Sokat nem akart vele pepecselni, elvégre így is formabontóan nézett ki. Tehát, pindurit nagyobb erővel megrántotta és tessék, máris egy újabb szakadással gazdagodott. Viszont megszökött a fogságból karja! Némi örömmel nyugtázva ezt a hatalmas tettet. Útközben, azért feltűnt neki, nagyon elcsendesedtek az utóbbi percekben.
-Va...valami...baj van? Jéééj! Milyen vastag ez az itallap! Itt aztán van választék! Tényleg! Ano...te...szóval, te inni...mit szeretsz?-
Vakarta meg fejét a szokatlannál is értelmetlenebb kérdésén. Hirtelen ő sem értette, mit kérdezett, meg eredetileg mit akart. Úgyhogy mutatóujjait egymáshoz ütögetve várta utána érdeklődjenek és töredelmesen bevallja, fogalma sincs. Valami olyasmire akart kitérni, milyen innivalókat szeret. Persze, nem alkoholra gondolt! Esze ágában sincs magából kiindulni!

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Szer. Jan. 12, 2011 7:13 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Mivel hirtelen kis csend következett, ezért félve felemeltem a fejem, és Nobu ismétcsak eltűnt a látókörömből. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg beigazolódott amit az előbb elképzelegtem, mikor a mellettem lévő sövény túloldaláról dohányfüst miatt szabadkozó hebegések állították irányba a figyelmem. A mondókámtól kicsit tanácstalanul ugyan, de pillanatokon belül egy újabb buksisimivel gazdagodhattam. Ezt egyáltalán nem tudtam mire vélni. Csak ennyi lenne? Így ripsz-ropsz elfogadja, hogy hazudtam neki és elég súlyos titkaim lehetnek? Nagyon különös ez az ember. Mintha épp csak azt mondtam volna, hogy valójában nem barna a hajam csak festetem... Szerintem kellőképp ki is ült az arcomra az övénél sokkal nagyobb meglepettségem, mert hamarosan kedvesen terelgetni kezdtek tovább a kávézó felé.
-Öhöö.. rendben, akkor menjünk tovább. -bólogattam zavartan, miközben továbbra is azon agyaltam, hogy én mondtam-e valamit rosszul, vagy ő nem értette meg teljesen. Nehezen akaródzott elhinni, hogy tényleg ennyivel letudta részéről az egészet. Én viszont nem akartam tovább firtatni a dolgot, úgyhogy egy hatalmas jópontot írva az emberiség számlájára ballagtam mellette. Már ha ő egyáltalán ember... Eddig igazából semmi nem utalt az ellenkezőjére, esetleg csak a lélekenergiája volt némivel magasabb az átlagosnál, de ez itt Karakurában nem is olyan ritka mint azt az ember hinné. Nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, sőt nem is nagyon hagytak belemerülni az elmélkedésbe, mert rövidesen egy igen érdekes kérdést szegeztek nekem.
-Te-Teknős?! -ismételtem meg, mert azt hittem rosszul hallottam. - Bocsánat, de ez honnan jött? -kérdeztem vissza továbbra is elkerekedett szemekkel, és nézegettem körbe, vajon miről juthatott eszébe. De a környéken a zöld, gömb alakra nyírt sövénybokrokon kívül semmi még csak alapjaiban sem hasonlított egy teknősre. Addig addig járattam körbe a tekintetem magam körül, míg megint egy hatalmas csattanás nem terelte vissza a figyelmem a fiúra. Alig ismeri fél órája, és már annyiszor verte be a fejét a legváltozatosabb helyeken, mint egy átlag ember hónapok alatt... Most épp egy üvegajtó alkalmazta a ninja rejtőzködés azon magasfokát, hogy nemes egyszerűséggel elkerülte a figyelmét és lefejelte. Lassan már azt kell mondjam meg sem lepődöm rajta. De most már legalább nem nevettem ki szegényt! Igyekeztem most is kéznél lenni ha esetleg szüksége van rá, de mire felzárkóztam már megoldották egyedül. Viszont most rám bízták az ápoló szerepét egy a kezembe nyomott újabb dinós ragtapasszal.
-Persze, add csak ide! Egyet se félj, gyakorlottabb vagyok ebben mint hinnéd... -vettem el tőle széles mosollyal, majd egy precíz mozdulattal az orrára ragasztottam. Lehet a sors különös vicce, hogy még jöttömben-mentemben is ápolásra szoruló emberekkel találkozom. Az utóbbi időben történtek után erősen gondolkozom azon, hogy talán megint keresnem kellene valami ehhez hasonló munkát. Őszintén szólva hiányzik a tevékeny élet, és azért elég sokáig nővérkedtem ahhoz, hogy könnyű szívvel váljak meg tőle. De ez még egyelőre a jövő zenéje, egyelőre boldog vagyok hogy ismét minden rendben van és megint a raktárban lakhatok.
Miután elláttuk ezt az igazán komoly sérülést, és Nobu ábrázata még egy fokkal figyelemfelkeltőbb lett, pedig azt hittem ezt már nem nagyon lehet fokozni. Viszont szintén nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet annak, ahogy a kávézóban megbámultak minket. Pont én lennék zavarban a rám irányuló tekintetektől, mikor Masaki mellett is pont ugyanez fogad?... Szépen kényelmesen körbenéztem és kiszúrtam egy hátrébb lévő nyugalmasnak tűnő kis asztalt, majd meg is indultam, hogy elfoglaljam a helyemet. Valahogy ez a hely sem Nobunak volt tervezve, elnézve az útvonala mentén halkan-hangosan szitkozódó embereket akiket véletlenül meglökött vagy majd felborított. Miután nagy nehezen lehuppant mellém és kiszabadította magát a ruhája fogságából, meg kell jegyeznem elég sajátos módszerrel egy rövid ideig tanulmányozta az itallapot, de nem hagyott sokáig szó nélkül. Én viszont egy pillanatra belemerültem a láthatóvá vált tetoválásai szemrevételézésébe. Ahogy nézem ő is gyűjtő lehet, sőt elég soknak is tűnik ennyi darab a látszólagos életkorához... És milyen korán elkezdhette! Nekem egy kétszáz éves évforduló kellett ahhoz, hogy ezt itt a nyakamon megcsináltassam. Észre sem vettem, hogy akaratlanul meg is tapogattam, de Nobu kérdésére sikerült megint visszakaluzolnom magam a beszélgetésbe.
-Nem, nem nincs semmi baj, csak épp, ne haragudj, hogy így megbámultalak, de nehéz nem észrevenni, hogy milyen igényesek a tetoválásaid! Hobbiból csináltattad őket, vagy jelképeznek is számodra valamit? -érdeklődtem lelkesen- Ha nem tartozik rám nem baj! Csak tudod ismerek valakit aki szintén bővelkedik velük -bújtattam kicsit a hirtelen elvörösödő arcom az itallap mögé, és onnan nézelődve vártam mit reagálnak a felvetett témámra. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, remélem nem veszik tolakodásnak, de nagyon érdekeltek az ilyen dolgok. Szerettem mások történteit és emlékeit hallani, ha megosztják velem. Hamarosan felcsaptam az itallapot és nézegetni kezdtem. Rövidke hezitálás után úgy döntöttem beérem egy sima capucchinoval, mert eléggé délután volt már rendesen kávézni. És ahhoz is túl jó kedvem volt, hogy élénkíteni kelljen a hangulatomon. Mindig jó érzéssel töltött el új emberekkel találkozni, pláne ha azok ilyen nem átlagos egyéniséggel bírnak mint Nobu. Mert még mindig volt egy fura érzésem vele kapcsolatban, amit nem tudtam megmagyarázni.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Pént. Jan. 14, 2011 9:03 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Kitartóan gondolkozott azon, amit nem is tudott, mert teljesen elfelejtett. Vagyis, annyira nem. Az derengett neki, italokról kérdezett. Ekkora kínálatot látva, nem tehet róla. Jött a kérdés magától! Gyakorlatilag, amúgy se sokat tudott Shiori chan-ról. Persze, nagyon szimpatikus volt neki, meg kedvesnek és aranyosnak látta. Valami miatt, még azt sejtette, nem az a felvágós, puccos fajta, aki, ha betér egy szimpla kávézóba a legdrágább bort, vagy első osztályú kubai kávét kér. Az, amúgy szivar, de teljesen egyre ment! Lényeg a lényegben, szerinte Shiori chan az az ásványvizes, vagy teás típus! Biccentett csendesen észrevételén. Őszintén szólva, kivételesen remélte, így van. Nem vett volna be gyomra újabb alkohol mennyiséget, még, ha egy baráti gesztusként felvetett koccintás is kerülne szóba. Azt se érti minek ecseteli magának ezt az egészet! Mintha piszkálná az ujjába ment szálkát, hogy így vegye rá szervezetét, innia kell. Még mit nem! Akad fontosabb dolga, mint például, felgöngyölíteni a teknős jelenlétét! Eddig nem kapott rá egyértelmű választ, pedig muszáj megtudnia! Amíg nem mondják a szemébe, sehol sincs vérszomjas páncélos, nincs nyugta! Érzi a karmocskáit, ahogy piszkálják a lábait és mindenhol hallja, ahogy csempén vonszolja testét! Már az elképzelt jelenettől durván borsódzott háta. Attól, pedig egyenesen az asztal alá szédült, amint legborzasztóbb rémálma felelevenedett. Valami hozzáért vállához! nem képzelődött! Tisztán érezte! Ott volt a húsevő fajzat!
-VÁÁÁÁH! Ne, ne,ne, ne...ne egyél meg!-
Visított kétségbe esetten fedezékbe húzódva, melyet egy méretes pálmafa jelentett a szemközti sarokban. Persze a hűséges sikítozás közben, lassan, de még biztosabban feltűnt neki, egyetlen teknős sem jár két lábon és visel pincérnő egyenruhát. Szóval pislantott párat, majd rájött. Fel akarták venni a rendelését, de annyira bepánikolt nem vette észre, ezért megbökdösték, amit ő agresszív teknős támadásnak hitt! Már értette! Sajnálatos módon. Szegény nőt, környezetét, Shiori chan-t, egész kávézót halálra rémítette. Nem vigasztalt senkit, de szörnyen érezte magát. Gyorsan vissza is helyezte a növényt rendeltetési helyére, majd mutogatások és kobak lehorgasztás kíséretében összefüggéstelen motyogással fejtette ki az előbb lezajló jelenetet. Ő tisztán értette arról beszél, sajnálja, amiért összetévesztette egy életére törő terrorral, felesleges hangzavart keltett, eltulajdonított egy pálmát és ígértet tett, nem fordul elő többet ilyen eset. Persze külső szemszögből kivert kutyus nyüszítésére hasonlító mondókájára nem lehetett máshogy, csak kínos mosollyal válaszolni. Ebből, pedig a tettes rögtön arra következtetett, megbocsátottak neki. Szóval, hatalmas sóhajjal elregélte egy kávét kérne, illetve átsandítva az asztal túlvégére vakarta meg fejét.
-Hamutálat kérhetek?-
Tette fel engedélyre váró, enyhén szólva jól nevelt gyerek kérdését. Mindent tökéletes komolysággal. Elvégre megmondta, ha zavarja, nem fog rágyújtani! Arra még nincs terve, hogyan teljesíti a lehetetlen feladatot, de biztos megoldja valahogy. Miközben feszülten várakozott, eszébe jutott, hangosan még nem, vagyis még nem avatta be Shiori chan-t a teknős traumájába. Tehát, kicsiny lámpával feje felett, kivárta a választ és a pincérnő távozását, majd közelebb szökdécselt székével. Továbbra is bizalmi kört kialakítva suttogta el horrorisztikus történetét, amikor három éves korában állatkertbe vitték. A többi kíváncsi gyerekhez hasonlóan ő is mindennel etette a szerinte aranyos állatokat, de aztán jött a nyitott teknős tábor! Már az első perctől csúnyán nézett rá a hozzá legközelebbi banda vezér, viszont édesapja erősködött, hogy adjon neki a cukorkájából. A vérmes bestia, pedig majd tövestől letépte három ujját! Azokat, amikkel manapság zenét szerez! Ha akkor megteszi, most nem lehetne gitáros. Viszont, rögeszmésen tart tőle, valamikor utoléri a vadállat bosszúja!
-Ano...sze...szerinted el fog jönni értem? És-és-és! Neked, ugye nincs? Szóval...nincs teknősöd?-
Nézett kétségbe esetten, majd hatalmasat nyelt. Kicsit félt a választól, nem sokáig. Hamarosan napvilágra került, alaptalanul retteg attól, Shiori chan hüllő tartó, tenyésztő, vagy ki tudja micsoda. Boldogságában teljesen szétterült a széken. Volt igazság a Földön. Nem kellett csalódnia, hogy a lány nem is olyan kedves, mint elsőre gondolta. Már, csak azon tűnődött, miért merednek rá furcsán. Bambaság ide vagy oda, hirtelen azt hitte máshova néznek, szóval forgolódni kezdett. Viszont rá kellett ébrednie, minden szögből rá irányult a figyelem. Ezen kisebb értetlenséggel vegyes szusszanással kezdett magán vizsgálódni. Úgy gondolta, így próbálják jelezni van rajta valami oda nem illő dolog. Szemlélődött is kitartóan, mi lehet a dolog nyitja, de semmit se vett észre. Már legszívesebben lerángatva a felsőt szabadult volna meg a problémától, amikor közölték vele, nem foltot, pecsnit, azonosítatlan lenyomatot vettek észre, hanem a kikandikáló tetoválásait.
-Áháháááá! Hála égnek...már kezdtem azt hinni koszos a felsőm...és...HŰŰŰH! Ismerősöd? Szintén Zenész? Vagy gyűjtő? Én az vagyok! Nem mondom büszke vagyok rá, mert tizenhárom évesen kezdtem...-
Lelkesült fel túlzottan is az eseten, aminek eredményeként hátat fordítva húzta fel a pulcsi-póló kreációját. Igazából, le se esett neki, barátságos sztriptízt rendez egy belvárosi, nyilvános, emberektől hemzsegő helységben, csak átszellemülten magyarázta, hogy az egész hátát borító ördög fej volt élete első és legfájdalmasabb tetkója. Azért csináltatta, mert menő volt és ez a minta tetszett meg neki. Mostanság, inkább emlékezteti arra, mekkora buta tinédzser volt. Rengeteg felesleges dolgot csinált. Bővebb fejtegetés helyett, gyorsan áttért a vállán virító hangszerre. Azt a mintát, alig fél évvel később csináltatta, miután megvette élete második gitárját. Az alatta lévő koponyás koi-t maga se tudja. Felbuzdult az együttese kezdeti sikerein, de gyorsan hozzátette, hogy a balján lévő arc, sokkal jobban szimbolizálja bandáját. Végül, jött az első mélypont. A madár tollakkal és szerencsétlen halálára utaló koponya. Itt, még észnél volt annyira, csupán annyit mondjon szereti a szabadságot és magasan repülő élőlényeket. Viszont a tarkójára bökésével már félig elszólta magát. Könnyedén közölte harcos kanji, mivel ő is az! Végül, az egész képet megbolondította a mellkasa mutogatásával, ahol bőszen ecsetelte, a felvarrt kard a sajátját jelképezi és körülötte van a lelke Taka. Miközben bájosan mosolyogva még lejjebb araszolt, szépségesen lezakózott nála a tantusz és némán tátogva bökött magára és Shiori chan-ra, aki már liluló fejjel próbálta rábírni öltözzön vissza.
-HÖM?! ÚRISTEN A RUHÁIM! JÉZUSOM! MI-MI-MI-MI-MIT MONDTAM?!-
Kapta rémülten maga elé a kezében lóbált anyagokat, hogy némileg arrébb húzódva villámsebességgel bújjon beléjük. Igen, határozottan emlékezett rá. Elszólta magát a shinigami dologról, bár ujjait összekulcsolva mormolt imákat, valamilyen csoda folytán derüljön ki, Shiori chan átsiklott az egész felett. Még azt is vállalta volna, nézze bolondnak, csak jussanak rajta túl, minden fennakadás nélkül.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Szomb. Jan. 15, 2011 4:34 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Mire megfogalmaztam a kérdésem, megintcsak túlságosan messze kalandoztak a gondolatok tőlem, így nem tudom mikor remélhetek rá válaszreakciót. Hihetetlen, hogy mennyire képes belemerülni egy-egy dologba úgy, hogy meg sem hallja ami körülötte történik. Könnyen lehet az is ennek tudható be, hogy ennyire sete-sutának tűnik. De nem áll szándékomban ilyen gondolatmód agyturkászt játszani, így hamarosan félbe is hagytam ezt az elkezdett eszmefuttatást. Érdekes is lett volna, ha a pincérnő úgy talál meg minket az asztalnál, hogy ülünk egymás mellett, és mindketten valahol egészen máshol jár… Mikor megláttam az asztalunk körül lépkedni, intettem neki, hogy szeretném leadni a rendelésem a cappuchinora, de mikor Nobura került volna a sor, ő még mindig mélyen agyalt valamin. Szegény lány majd szívrohamot kapott, mikor a félszeg vállböködésére pánikszerű menekülési reakciót produkáltak. Én sem tudtam mire vélni ezt a kitörő ijedelmet, de közel sem ért olyan váratlanul mint a kávézó személyzetét. Szokásom nagyon hamar akkomodálódni a környezetemben lévő emberekhez. Próbáltam egy biztató mosollyal nyugtatni a pincérnőt, hogy minden rendben, holott én magam sem tudtam miért viselkedik úgy Nobu mint akit kísértetek üldöznek… Miután sikerült leadni a rendelést úgy gondoltam megpróbálkozok a dolgok végére járni.
-Minden rendben? Mondd csak mi volt ez az előbb. –kérdeztem érdeklődve, mire olyan előkészületekbe kezdtek, mintha valami államtitokba akarnának beavatni. Kezdtem egyre inkább kíváncsi lenni, így türelmesen kivártam míg a fiú összeszedi magát és elmeséli a történetét. Hát mit ne mondjak nem erre számítottam. Már komolyan azt hittem üldözi a yakuza, vagy valami hasonló alvilági bajba keveredett, erre fény derült egy hosszú ideje még mindig kísértő gyerekkori traumára. Hát mégsem álltam olyan messze a szellemekkel a megoldástól. Próbáltam együttérzően bólogatni, de kellett egy kis idő, hogy ezt helyrerakjam magamban. Bennem valahogy sosem párosult azoknak a lomha hüllőknek a képe egy vérszomjas vadállatéval, szóval igencsak meg kellett erőltetnem a képzeletem. Bár egy három éves kisgyerekben tényleg mély traumát hagyhat egy ilyen dolog. Annyira igyekeztem beleképzelni magam a szituációba, hogy megint szépen elhallgattam. Pedig kétségbeesett zenész társamra ráfért volna pár bátorító szó.
-Emiatt nem kell aggódod, nem tartok háziállatokat. Szerintem nem az én életkörülményeimhez való… -gondolkodtam el azon, hogy hogyan viselné egy szerencsétlen állat a raktári mindennapokat.- Gondolom, hogy szörnyű élmény lehetett, de nem hagyhatod hogy egy kis páncélos uralkodjon feletted. Sőt, szerintem a közeledbe sem mer jönni! Gyávábbak ezek mint hinnéd, csak a kicsiket bántják! –igyekeztem valami számára is emészthető jelleggel bíró lelkesítőbeszédet összehozni, bár nem tudom mennyire sikerült. De hamarosan legalább annyit elértünk, hogy lekerüljön a terítékről a rémisztő hüllők témaköre. Mivel az előbb nem kaptam rá választ, megint azon kaptam magam, hogy a Nobu karján lévő mintákat tanulmányozom. Azt hiszem ez már fel is tűnt neki, mert idegesen fészkelődni kezdett. Mikor megint leesett, hogy miattam csinálja, megint zavart szabadkozásba kezdtem.
-Jaj ne haragudj, csak az előbb kérdeztem, de lehet, hogy a teknősök miatt nem hallottad, szóval hogy úgy látom gyűjtöd a tetoválásokat! Van valami különleges jelentésük? –ismételtem meg az nemrégiben már egyszer feltett kérdésem. Most azonban sokkal kimerítőbb választ készültek adni rá, mint azt én egyáltalán tudni akartam. Már azon igencsak elkerekedett a szemem, hogy közölte, az elsőt 13 éves korában csináltatta. Hát azt gondoltam, hogy elég korán el kellett kezdenie, a csak így hirtelenjében is látható mennyiséget elnézve…de hogy ennyire?
-Igen, ő is gyűjtő, de ő nem zenész. –ráztam meg a fejem mikor Masakiról kérdezett.- De határozottan nagy zenekedvelő! –tettem hozzá elmosolyodva. Azon viszont aztán végképp tátva maradt a szám, hogy közben lelkesen vetkőzni is kezdett, hogy minden művét megmutathassa.
-De Nobu! Ezt itt nem kéne… ezért ki is dobhatnak innen! Vagy hívják a rendőröket! –hadonásztam kétségbeesve, de ő csak ugyanolyan vehemenciával magyarázott tovább, mint amivel elkezdte, tudomást sem véve arról, hogy közben már felső nélkül ücsörög, és mutogat büszkén a mellkasára. Egy ideig annyira lefoglalt, a helyzet konzervatívabb irányba terelése, hogy csak fél füllel figyeltem arra amit mond. Egyrészt lefoglalt, hogy nyilvános helyen vagyunk, és ez azért már sokkal szándékosabb figyelemfelkeltés mint az érkezésünk, és másrészt pedig épp egy idegen srác vetkőzik előttem… Azt hiszem ezt a részletet majd nyugodtan kifelejthetem a Masakinak tartandó beszámolómból, mert különben szegény Nobu nem éri meg a holnap reggelt, mégha igazából nem is csinált semmi rosszat… Igazán kézzel fogható indíttatásoknak tűntek a felsorolt apropói, még a harcos kanji is betudható annak, hogy egy zenésznek azért eléggé küzdenie kell, de amikor kardról és lelkekről kezdett mutogatni a mellkasán lévő ábrán, mintha egy villámcsapás tört volna ketté a bennem felpislákoló égőcskét. Nah ne…. ennyire nem lehetek paranoiás, hogy ezt bemagyarázzam magamnak. De egyértelműen egy zanpakutouról mesélt! Kétség sem fér hozzá… De ő nem lehet shinigami… kizárt. Tudom ezek megint előítéletek, de egyáltalán nem tudom elképzelni róla. Hirtelenjében annyira lekapcsolt nálam a külső rendszer, és kezdett el zakatolni az összeesküvéselméletem, hogy csak arra tértem magamhoz, mikor a vetkőzés közben a kezemben landolt ruhák után kapkodnak kétségbeesetten.
-I..itt a ruháid, a a kardok meg a harcos lelkek… -pakoltam át az ölébe halkan habogva. –Izé, Nobu mondd csak mi is volt az az együttes amiben legelőször játszottál?.... –próbálkoztam látszólag elterelni a beszélgetés fonalát. Viszont ezzel nyerhetek magamnak egy nagyon fontos időbeli viszonyítási információt… Elvégre azt hiszem eléggé képben vagyok az elmúlt jópár év visual zenei színterén ahhoz, hogy hasznos lehessen. Látszólag be is vált, mert kapva az alkalmon, lelkesen áradozni kezdett a Criminal Tear nevű együtteséről…
De várjunk csak! Jól hallottam? Criminal Tear?… Nobu…Nobu! Te jó ég, hogy eddig erre nem gondoltam! Asztalfejelősen vágott hátba a felismerés, hogy akkor Ezért volt ilyen ismerős! Csak akkoriban a sok smink… De miért néz ki ugyanúgy mint jó 15 évvel ezelőtt? És nem utolsó sorban miért van még életben annak ellenére, hogy Nobu ugyan megkérdőjelzhető körülmények között, de köztudottan meghalt… Ennyi… ez nekem már túlságosan elég bizonyíték arra, hogy elhiggyem amit az érzékeim súgnak. Ez megmagyarázná a furcsa aurát is amit körülötte érezni, hiszen a halálisteneknek ideát póttestet kell viselniük amiben az erejüknek alig csak a töredékét lehet érezni. Ez viszont számomra nem túl előnyös, hiszen én nem állok túl jó viszonyban a gotei 13-mal… Felvéve egy látszólag minden rendben van mosolyt hallgattam érdeklődve az együttesről tartott beszámolóját. A legtöbb dologra amit említett még én magam is emlékszem, pláne a koncertekre vonatkozó részéket. Mivel akkoriban még nagyon új volt a műfaj, és ők amúgy is elég érdekes képviselőjének számítottak, szinte a kezdetektől figyelemmel kísértem őket, már amennyire az akkori telekommunikációs körülmények között lehetett.
-Ó arra én is emlékszem! –nyögtem be meggondolatlanul az egyik emlékezetes koncertsztori kellős közepébe kommentálva. Mire észbekaptam, már elharaptam a végét, és a szám elé kaptam a kezem, de már késő volt. Olyannyira magával ragadott a nosztalgia, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem akkoriban még csak első-második osztályos korúnak kellett volna lennem, nem pedig Nagoyába mászkálva rajongani… Nagyon úgy éreztem, hogy hamarosan kölcsönösen is sikerül lebuktatunk a másikat, vagy jelen esetben inkább saját magunkat a másik előtt…

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Kedd Jan. 18, 2011 4:34 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Hatalmas kő gördült le szívéről. Úgy tűnt, egyenlőre megúszik minden jellegű, rettegett teknős támadást. Arról nem beszélve, igen jól esett pánikrohamban fejét kapkodó idegállapotának az a néhány nyugtató szó, mint jobban félnek és kicsiket bántják. Elvégre, ő egész magas és, ha ezt mondja Shiori chan, akkor, csak úgy lehetett. Máris kezdte érezni, felhőkig szökik a biztonság érezte! Innentől fogva, annyi dolga volt, jön egy otromba vadállat, feláll! Remélhetőleg lesz mersze az egész folyamathoz és be is válik, mert nem akart ujjak nélkül élni! Most, hogy végre komolyan kezdett foglalkozni a zenéléssel, pedig semmi pénzért nem veszthette el őket! Kei lelkesedése túlságosan átragadt rá és nem hagyhatta cserben a többieket. Persze, átvitt értelemben tudott élni, lelkesedni, meg mi egyéb. Hiszen nem élt, illetve mégis, de ebbe inkább nem ment bele, mert kezdett belesajogni kobakja. A figyelmét rövidesen úgyis maximálisan lekötötte a tetoválásai ecsetelése. Utólag már szörnyen szégyellte magát, viszont abban a pillanatban, annyira elkapta a hév, vetkőzve mutogatott és magyarázott. Igazi vizuális előadást tartott...
Miután vette a lapot több ízben is - Egyrészt, hogy sürgősen öltözzön fel, majd sápadtan dadogva kérjen bocsánatot a környezetétől. Aztán, gondolkozzon mit és hogyan mondott. Illetve, imádkozzon, hogy Shiori chan ne kérdezősködjön a halálistenségére utaló elszólalása után. - jöhetett a megterhelő feladat, ne kergüljön meg teljesen az összetett kihívástól. Számára külön-külön is túl nagy falatot jelentett, nem, hogy egy szendvicsben tálalva! A hirtelen sokktól azt se tudta mitévő legyen! Sápadtan tátogva kapkodta jobbra-balra fejét és ezer kérdés lehetőségére próbált gondolatban válaszolni. Nem hazudhatott, viszont igazat se mondhatott. Ott tartott, rossz, ha semmit és még rosszabb, ha mindent bevall. Két szék közül földre puffanva erőlködhetett, amitől nagyon rövid időn belül égett ki agya. Tehát, miközben várta a nagy kérdést, leginkább egy lepukkant robotra hasonlított, akinek füleiből békésen szállingózik a füst, vagy épp beprogramozott helyzethez igazodva körmöt rágcsál. Mindezeket tetézve, miután észrevételezte beszédre nyitja száját Shiori chan, ijedtében összeszorította szemeit. Viszont a beismerő vallomás követelése helyett, csak egy ártatlan kérdés érkezett. Hát, Nobu azt se tudta hova legyen döbbenetében! Ezt tökéletesen mutatta, hogy széles mosollyal szédült be az asztal alá, ahonnan hatalmas szuszogásokkal, földöntúli boldogságban szárnyalva regélte el együttese nevét. Sőt, egész történetet körített hozzá. Átszellemült hadarással nyögte ki, mennyire szerette a nagoya kei-t, miért ezt az irányzatot választotta, hogyan születtek a számok és mennyire szerette a fellépéseket, annak ellenére, folyton remegett, mint egy nyárfalevél. Olyan remekül belemerült az önszántából tartott vallatásba, már ott járt sorra vette az összes koncert élményt. Nem hitte volna, ilyen tisztán emlékszik mindenre, mintha az egész tegnap történt volna. Furcsa volt! Azonban jobban elkerekedtek szemei, hogy Shiori chan helyeslően hördült fel, miközben felelevenítette egyik hírhedt momentumukat. Azt a kínos és lányokat hatalmas sikításra kényszerítő percet, amikor extázisban ragadt Momo felsőjét eldobva kürtölte világgá már fél éve tiszta és bónuszként Nobu új tetoválását is körbe mutogatta.
-TÉNYLEG?! De, hát...te..te...ano! Akkor még te, szóval...kicsi voltál, nem? Ezek szerint nagoya-i vagy? És engedtek...a szüleid...nem akadtak ki, hogy koncertekre jársz? VHOA! Ezek szerint, most találkoztam egy rajongónkkal?-
Pattant fel csillogó szemekkel megszorítva Shiori chan kézfejét. Legalább akkora ámulattal figyelte, mintha az derült volna ki, valamilyen istenség egyenes ági leszármazottja. Igazából ezen a ponton nem jutott tovább. Némán szuggerálva önmagát figyelt és figyelt, miközben a nem létező tücskök ciripelését is tisztán lehetett hallani. Elakadt annál a pontnál, most hogyan kéne kezelnie nagy találkozásukat. Ugyanis, az egyszerű ismerkedésből átkerült az egykor kedvelt zenész kategóriába. Ha, pedig neki nyílna ilyesmire alkalma, akkor a világ legboldogabb személyévé válna, ha kapna egy-két megnyerő sztár szót! A probléma, csak annyi volt. Sosem volt az a kimondott híresség és sosem viselkedett úgy. Belőle hiányzott az a különleges kisugárzás, vagy minek nevezik. Most is, csak néhány zenére vonatkozó kíváncsiság kavargott fejében. Vagyis, a nagy rocker megnyilvánulásból nem lett több, mint kibukó kérdezősködés.
-És-és-és! Mesélj! Ki volt a kedvenced? Mettől meddig hallgattál minket? Miért tetszett a zenénk? Tényleg, annyira borzalmasan depressziósak voltak a dalaim?-
Vakarászta fejét kínosan merengve a kritikákon. Mai napig félt tőle, túlságosan megragadt ebben a világban és nem fog tudni más hangvételű számokat szerezni. Azért vette pár éve Kimba-t, mert remélte felszínre csalogatja a merészebb, bevállalósabb, vagányabb felét. Igenis, hitt és hisz is abban, minden gitárnak saját személyisége van és ahányan vannak, annyi stílust követelnek. Na, de most újabb lehetőséget kapott, eddigi évei legszínesebb együttesével. Mindenki annyira különbözött, hogy kizártnak tartotta sablonos zenéjük legyen. Már alig várta elkészüljön az első, teljes albumuk! Tudta, különleges és furcsa lesz. Egyedül, abban kellett bíznia, újszerű zenéjük az embereknek is fog tetszeni. Erről jutott eszébe, hogy ha a régi bandáját kedvelte Shiori chan, talán vevő lenne a Devil Smile-ra is! Lángeszétől, újra felragyogó tekintettel kezdett matatni zsebében. Volt nála néhány bennfentes szórólap, mert a hó végére volt időzítve az album debütáló koncertje.
-TÁDÁ! Ne-ne-nem, akarlak lerohanni! Csak, kedvelted a régit és most...tudod...szóval, van egy új együttesem! A neve Devil Smile...és tessék! Ha van kedved gyere el! Ezzel be fognak engedni...de, ha...szóval...gond lenne, akkor kérj engem!-
Hajtogatta szét a papírlapokat és simította viszonylag elfogadható állapotba. Sajnos, teljesen elfelejtkezett róluk, aminek hála, csúnyán összegyűrődtek. Kicsi valamiket, meg nem adhatott oda. Végén ráfognák Shiori chan-ra, hogy találta egy kukában, vagy az utcán. Azt meg nem hagyhatta, miatta kerüljön kellemetlen helyzetbe. Szóval, türelmesen elbajlódott a szépítésükkel, miközben szétszórtságát tartva, lassan beugrottak eddigi beszélgetésük szürke foltjai. Kezdetnek ott volt a tetovált ismerős. Nem igazán tudta ki lehetett, de ha szerette a zenét, lehet szívesen eljött volna ő is. Shiori chan ismerőse, pedig nem lehetett körözött bűnöző. Vagyis, átadta az egyik megmentett papírost és gyorsan mentett hozzá még egyet. Amikor az is, viszonylag felvette eredeti alakját, széles mosollyal csúsztatta a másikhoz.
-Ezt a tetovált...öhm...ba...rá...tod...nak? Vagy, csak ismerős barát? Az a barát barát? Áhá, nem számít! Örömmel látjuk őt is...ha...ha lenne kedve jönni!-
Végezve a nagy harci feladattal máris remekül érezte magát. Mintha elvégzett volna egy fontos küldetést és most hátra dőlhetett volna a székében. Egyedül, az nem stimmelt, szegény zenész társa továbbra is értetlen fejet vágott. Határozottan látszódott rajta, valami nem kerek. Tehát, jobbnak látta, ha átgondolja, mi lehetett a probléma forrása. Miközben elmélyülten gondolkozott a megoldáson, egy váratlan pillanatban fejbe csapta a felismerés kalapácsa. Az elmúlt cirka fél órában bőszen ecsetelt egy több, mint tíz éves történetet, ráadásul ugyanúgy néz ki, mint akkor. Szegény szerencsétlen lány, biztos meg van róla győződve egy szellemmel jött el kávézni!O.O Ráadásul, annyira nem áll messze az igazságtól. ÚRISTEN! Ezt, hogy fogja kimagyarázni?! Egyáltalán, ki lehet magyarázni?! Nem nagyon szeretne bolondok házába kerülni, vagy szellemirtók célpontjává válni...
-Ahanooo...Shiori chan! Te, most...a történet...ez az egész...ugye, most...azt hiszed kísértet vagyok?-

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Csüt. Feb. 10, 2011 2:55 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Ezen elszólásom miatt hatalmas dilemmába kerültem... nem akartam hazudni Nobunak, viszont az igazat sem mondhattam el, így csak kínos csendben, elhaló nyöszörgések közepette gubbasztva pislogtam és babráltam idegesen egy szalvétával. Megint szörnyen meggondolatlan voltam, de az a bizonyos koncert annyira megmaradt az emlékeimben, hogy képtelenség lett volna nem rávágni, hogy ott voltam... Akkoriban még nem volt ennyire megszokott a fanservice, és amit az egyik gitárosuk művelt azzal, hogy lekapdosott magáról néhány ruhadarabot, az elég sokáig szóbeszéd maradt. Nem mellesleg, mert igencsak díjazható látványt nyújtott... nah de elég ebből, még a végén még túlságosan belemerülök. Beletúrva a hajamba dörzsöltem meg az összezavarodott gondolatoktól telten kavargó kobakom, hogy miféle válasszal állhatnék elő a koncertre járási szokásaimat és régen gyökerező hagyományait illetően, de mielőtt bármit is ki tudtam volna agyalni, úgy tűnt megúszom ezt a válaszadást, és ugorhatunk tovább a következő kérdésre.
-Igen, igen, mondhatjuk úgy, hogy a rajongótok voltam. Jópár koncertre sikerült eljutnom, sőt egyszer még egy pengetőt is sikerült megszereznem! Ha nem csal az emlékezetem, lehet, hogy pont a tiédet! Nahát, ha most itt lenne velem szívesen megmutatnám, de Yuki tokjában tartom őket. -ült ki arcomra a csodálkozás amint ezt a felfedezést tettem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy régi kedves zenészem egyszer halálistenként fog előttem ücsörögni... Igaz, hogy nem volt nehéz feldolgoznom a tényt, hiszen többféle létformához volt már szerencsém, csak az nem stimmelt teljesen, hogy Nobunak még mindig nem esett le az az aprócska malőr amit a beszámolójából kifelejtett. Amíg nem muszáj én nem emlegetem fel, mert így arra sem kell válaszolnom, hogy miért nem borultam ki miatta...
-Hm, kedvenc tagot nem igazán tudok megnevezni, de talán Aikát mindig csodáltam azért, ahogy lányként megállta a helyét egy ilyen bandában. -hümmögtem elgondolkozva. Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet nőként teljes erőbedobással tevékenykedni ebben a szférában. Mert amit én műveltem az a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hivatásszerű zenélésnek... Pláne, hogy saját dalokat szinte sosem írtam, vagy pedig nem vetettem papírra őket.
-Ugyan Nobu, hiszen nagoya-kei banda voltatok... senki sem várta el tőled, hogy szivárványos rétekről zenélj... depressziósak voltak a dalaid igen, de akkoriban nekem például pont ilyesfajta dologra volt szükségem. Képtelen lettem volna boldog balladákat hallgatni... És szerintem rajtam kívül nagyon sokan éreztek ugyanígy, hiszen sosem pangott a koncertterem. -adtam elő a láthatóan ezen a témán nagyon rágódó beszélgetőpartneremnek. -Igaz nem túl sokáig, de figyelemmel is kísértem a bandátokat addig amíg te meg ne...izé...amíg meg nem változott az irányvonal! -próbáltam kivágni magam a mondatból, amit utólag belátva talán el sem kellett volna kezdenem, mert ha eddig nem jutott eszébe mit felejtett el, ezután biztos eszébe fog... De hirtelenjében inkább a zsebében kezdett el kotorászni, amiből lassanként formát öltött két elég vip-nek tűnő szórólap, amikhez hamarosan meg is kaptam a magyarázatot, miszerint ez belépő az új bandájának koncertjére.
-Nahát, köszönöm szépen! Mindenképp ott leszek. -vettem fel és nézegettem meg jókedvűen a papirost. Nagyon fellelkesített az ötlet, hiszen az elmúlt időszakban ez a fajta időtöltés igencsak kimaradt az életemből. Pedig határozottan jót tesz az embernek néha kicsit kiengedni a gőzt, és átadni magát a koncerthangulatnak. Lehet régen azért jártam el olyan sokat, mert azokra a másfél órákra mindig megfeledkezhettem kicsit a gondjaimról.... Mikor azonban szóba került Masaki, arról már cseppet sem voltam meggyőződve, hogy ő is ugyanennyire lelkesedni fog az ötletért.
-Hát az a helyzet, hogy ő, hogyismondjam... nem túlságosan szociális fajta... -szabadkoztam zavarban- de talán rá tudom beszélni, hogy eljöjjön velem és meghallgasson titeket. Ha szeretnéd be is mutatlak neki! Ja és igen, ő a barátom. -tettem hozzá halovány mosollyal a papírra lesütve a tekintetem. Bár úgy éreztem sokkal jobban igaz a "lelkitárs", vagy a "másik felem" kifejezés, de így viszont egyértelműbb. Néhány másodpercig elmerengtem azon, hogy vajon hogy fogom meggyőzni Masakit, hogy jöjjön el velem egy koncertre, ahol körülötte visongva ugrándozik mindenféle ember, egy fikarcnyit sem törődve a személyes magánzónájával...
Mikor azonban megint Nobura néztem szembesülnöm kellett vele, hogy most jött el az a pillanat, hogy összeállt benne a kép. Hirtelen én is elsápadtam kicsit, ahogy a halálra vált arcát figyeltem, mert még mindig nem tudtam hogy magyarázom ki a koromat, ha ismét szóba kerül. Nem tudom meddig néztük így egymást kölcsönösen rettegve attól mikor szólal meg a másik, mikor zenésztársam hebegve kinyögött néhány szót. Ha nem akarom, hogy menten szívrohamot kapjon itt nekem muszáj lesz valamennyit elmondanom az igazságból... Szóval vettem egy mély levegőt és nekikezdtem.
-A..rraa célzol, hogy tudom-e, hogy te 15 évvel ezelőtt meghaltál? ... -hangsúlyoztam félszegen- Már azóta tudom, hogy megemlítetted a Criminal Tear nevét... -dörzsöltem meg a tarkómat- És, hogy miért viselem ezt ilyen nyugodt szívvel? ... Hát...tudod...én sem vagyok teljesen átlagos ember. -sűrítettem össze egyenlőre ennyibe a magyarázatot, és nagyon reméltem nem firtatják tovább a témát. -Tudok a halálistenekről és lidércekről, és be kell valljam már akkor gyanakodni kezdtem, mikor a kardod szelleméről meséltél... Ne haragudj, hogy nem szóltam korábban, de tudod hogy van ez az emberek világában... itt nem emlegethetünk csak szabadon mindenféle shinigamikat bárkinek, mert rövid úton egy dilidokinál találjuk magunkat... Nem akartam addig rákérdezni míg biztos nem voltam benne, de miután meséltél az együttesről már beigazolódott minden sejtésem. -hajtottam le a fejem bocsánatkérésem jeléül.
Talán rosszabbkor nem is választhatták volna meg a drámai pillanat közepébe csöppenést, mikor a pincérnő felbukkant és letette elénk a rendelt italokat.
-Köszönöm, és elnézést kérek az előbbi jelenetért! -éreztem szükségét hangsúlyozni, hogy ez többet nem fordul elő. Talán látta rajtam mennyire kétségbe vagyok esve, de elég vehemensen nyugtatgatott afelől, hogy nem lesz semmi baj, míg a fiatalember magán tartja a ruháit. Miután megint magunkra hagyott minket ismét letelepedett rám a tisztázatlan körülmények nyomasztó aurája. Szinte lyukat égetve tekintettemmel a kávéscsészém aljára ücsörögtem az asztal alatt a kezeimet tördelve, és lelkiekben felkészülve arra, hogy talán fel kell fednem magam egy halálisten előtt. Abban szinte biztos vagyok, hogy Nobu nem akarna ártani nekünk, de mégiscsak Soul Societynek dolgozik, ahol legalábbis legjobb tudomásom szerint nem szívlelik túlságosan a magunkfajtákat. És nem merek abban bízni, hogy azóta olyan sokat változott a felsővezetés véleménye...

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Vas. Feb. 20, 2011 4:22 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

A nagy hadarás közepette, lassan, de annál biztosabban csöpögtek be az információk. Ezek szerint, tényleg egy rajongóval hozta össze a sors. Ettől a hírtől majd kiugrott bőréből. Régen volt már, amikor maroknyi fanok csoportosultak köréjük egy-egy koncert után. Már el is felejtette milyen érzés volt, ahogy gyerekes izgatottsággal ácsorgott sok-sok kíváncsi ember között, akik egyszerre kértek és kérdeztek mindenféle dologról. A rengeteg ajándékról nem is beszélve. Talán az egész életéből ezek az apróságok hiányoznak a legjobban. A megannyi kézzel készített rajz, vagy elszántabbak szerelmes levei. Lehet, normális embernek értéktelen papírok, de ő megőrizte az összes darabot, amit csak a kezébe nyomtak. Szerette tudni, amit csinál az jó és a rengeteg biztatás mindig erőt adott neki, hogy órákat vagy napokat gubbasszon egy-egy szám megírása felett. Sajnálta, nem sikerült magához venni őket, mielőtt átkerült volna a Lelkek világába. Így elvesztett egy számára fontos részlet az életéből. Talán, ennek kellett történnie. Könnyebben elszakadt a múltjától, mert nem volt semmi, ami emlékeztette volna a zenére. Ki tudja! Nem értett hozzá. Amúgy hol is tartott? Kicsikét belegubancolódott mi és merrefelé araszol a külvilágban, szóval három pontocska a fej felé, ritka bamba ábrázat, aztán villámcsapásra újratöltődés, mert szóba került pengető, dalszöveg és Aika.
-A PENGETŐŐŐŐM! Te,te,te...szentséges! Nem is emlékszem....hogy néz ki? VHUA! És sok van? Ilyen, ilyen...gyűjtő vagy? Én szeretek sajátot készíttetni! Tényleg! Ha szükséged lenne remek, meg egyedi, meg szépséges pengetőkre elviszlek...vagy megadom a srác címét, aki az enyémeket készíti! Nahagyon jó! Majd megmutatom, amiket most csinált nekem!*.*-
Vakarta fejét, azon mélázva, vajon melyik zsebbe is csúsztathatta a gitár tokjában. Amikor elhozta, olyan szinten örült nekik, hogy két méterrel a föld felett lebegett és valamiért kiesett, mikor tette el őket, na meg hova. Remélte sehol se hagyta el őket! Az szörnyű lett volna! Annyit dolgoztak vele és annyira gyönyörűek lettek! Legszívesebben most azonnal visszabattyogott volna a műhelybe, kikeresi a zacskót és megnyugszik, de bíznia kellett magában. Ha ez a folyamat menne. Túl jól ismerte magát. Kész szerencse a beszélgetés tovább lendítette a késztetésén.
-Jééj! Pedig a lányok általában a srácokat szeretik a...nehehem, úgy gondoltam!-
Vörösödött el zavarában, miután rájött milyen témába igyekszik belemászni. Semmi pénzért nem akart félre érthető helyzetbe kavarodni, úgyhogy szélvész gyorsan vetődött a lendületesen leborított ital lapok után, meg próbálta menteni a cukor, méz, só és még isten tudja milyen tartókat. Ilyenkor nem tudta értékelni, hogy minden igényre fel vannak készülve és ötvenféle ízesítőt kitesznek.>.<" Szerencsére, csak fejét verte be az asztalba, de az összes üvegcse megmaradt érkezés előtti állapotában. Szép sorban, szipogva visszarakosgatta őket, néhány szóra kitérve szeretett énekesnőjükre. Végtére is volt mit tisztelni Aika kitartásán. Összetartott négy gyereket, akik közül ketten drogoztak, egy folyton aludt és a negyedik gyakran kukkot se értett. Intézte a próbákat, noszogatott mindenkit csinálja a dolgát és eszméletlen jól énekelt. Akkor úgy hívták "szadista vérnyúl". Sokat piszkálták, pedig, ha ő nem rugdosta volna a négyest sehova se jutnak. Főleg, Nobu nem. Neki szüksége volt valakire, aki elhessegeti a gyülekező pesszimista felhőit.
-Igen, csak tartok tőle, képtelen vagyok váltani. Elvégre már nem nagoya kei stílus...hjaa~! Az élet nehéz...-
Feküdt ki az asztalon, végig bőszen játszadozva gyújtójával. Félt is, meg rettegett is. Nem akart csalódást okozni és senki sem garantálta neki, ért máshoz is. Ettől kicsinykét, megint ellepte a depresszív aura. Szép csendesen eső kezdett pötyögni a feje fölé gyűlt felhőcskéből. Mielőtt bőrig ázott volna, újra fény támadt az alagút végén. Shiori chan boldogan közölte, elmegy a koncertre. Ettől rögtön jobb kedve támadt. Mintha kitavaszodott volna és minden virágba borulva illatozna körülötte. Ihizé, ez kicsikét melegen hangzik, nem?(°˛°) Pislogott saját gondolatába fagyva, amiből fél pillanat alatt kiütötte a barát említése. Azonnal bezsongott, hogy találkozhat Shiori chan barátjával. Elvégre, ha ilyen aranyos barátnője van, biztos ő is remek ember lehetett. Elvégre, szereti a zenét! Innentől fogva nem volt kérdéses, kedvelni fogja! Vagyis, csillogó szemekkel, mélyeket bólogatva kacsintott a lányra.
-MÉG SZÉP! Na-hagyon szívesen megismerném!-
A röpke csendszünetben, menetrendszerűen állt be a fordulat. Nobu agyában ténylegesen csattant az igazság ökle. Végérvényesen rádöbbent. Hosszú percek óta beszélgetnek a haláláról, meg arról, tulajdonképen nem is élő valamicsoda, vagyis valamicsoda, ami él is meg nem is. Viszont, nem tűnik úgy, ismerősét megrendítené a hírfolyam. Ettől falfehéren, robotos ütemmel gyújtott rá egy cigire, miközben bolygóra dülledt szemekkel meredt a válaszolóra. Eleinte azt se tudta mit jelent a "nem átlagos ember" és miért beszél teljes nyugalommal lidércekről, meg shinigami-król. Szóval, üveges tekintettel bólogatva pöfékelt. Próbálta felfogni, nincs kandi kamera, nem álmodik és ki is lenne Shiori chan. Ez beletelt jó pár percbe. Mire egyáltalán ráharapott az értelem szikrájára, már ott gőzölgött a kávéja. Viszont nem foglalkozott vele, hogy került az orra elé, csak lendületesen rácsapott az asztalra, majd a néma csendet tömör ténnyel törte meg.
-ELBAMBULTAM!-
Mutatott maga elé, amolyan okfejtő nyomozósan. Épp, ott lett bibi, hogy nem azt mondta ki, amit szeretett volna. Rá se jött volna hibájára, ha nem villog óriási kérdőjel kiszemeltje feje felett. Szóval, átgondolta mit mondott és mit akart, majd kínos "ja!" kommentárral megpróbálta kimagyarázni a termetes görcsöt.
-Mármint, hogy...nem úgy...hanem, igen...de, nem ezt...mást akartam, csak hirtelen beugrott és gyorsabban, mint beszélek, aztán...öh, mit akartam? Megvan! Akkor ezért volt a neves dolog? Ilyen különleges képességes ember vagy?-
Tette hozzá kérdéseit már sokkal halkabban, reményei szerint elég csendesen, hogy rajtuk kívül ne hallja más. Igazából nem tudta hova tenni az egészet, de úgy volt vele, ha eddig nem futottak el a közeléből sikítva, akkor nem lehet baja. Ráadásul ezekről senki se szeret idegeneknek beszélni, vagyis megtisztelve érezte magát, egyáltalán mond róla valamit Shiori chan. Az meg ott se kavargott kobakjában nem lenne ember, vagy csak egykor volt az. Nem annyira régen volt alkalma meggyőződni róla, nem kevés furcsa ember sétálgat Karakura utcáin. Közöttük is akadt egyetlen egy, akitől hideg futkosott a hátán. A késztetésnek pedig nem bírt nemet mondani, hogy ne érdeklődjön utána. Emiatt még közelebb hajolt asztaltársához, gyanakvóan körbe lesett, főként a zöld növények környékén, aztán mutogatni kezdett súgni szeretne valamit.
-Ugye nem ismered Hayashi Yuuta-t? Az egy kókler! Kerüld messzire! Ha mégis bajba kerülnél...megadom a számomat és segítek!-
Húzta ki magát, amolyan önkéntes hősként, hogy még inkább érzékeltesse, minden szava igaz és szent. Annyira elszánt volt, oda se bagózott a válaszra, csak vett egy szalvétát, amire reményei szerint olvashatóan felírta nevét. Igen, idáig jutott, mert a számát, ha egytől nyolcig tartana se lenne képes megjegyezni. Vagyis, újabb bevált recept következett, amit Kei tesója már unásig ismert. Kipakolta összes létező zsebe tartalmát, csodálatos hegyvonulatot teremtve az asztal csendéletében, hogy az utolsó rekeszkéből felvillanthassa telefonját. Kissé megkönnyebbült nem a semmiért gürizett ennyit, majd újabb elmélyült böngészéssel a számát is sikerült előkerítenie. Immáron a tudás birtokában, széles mosollyal karistolta le a kívánt információt. Dolga végeztével, pedig büszkén nyújtotta át a szalvétát.
-Itt is van! Kihicsit sokáig tartott...de,de,de! Hívj bátran, ha bármi kellene!-

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Kedd Feb. 22, 2011 11:58 pm

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Túl rég óta van már a gondolataiba merülve... kezdi összerakni a képet... mindjárt rákérdez... lehet, hogy nem kellene ennyire rettegnem a shinigamiktól, de nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Bizalmatlan vagyok, és túlságosan féltem azt a viszonylagos nyugalommal megáldott békét amiben élünk. A lehetőségét sem szeretném megadni, hogy esetleg miattam boruljon fel... Tudom, hogy változnak az idők, de nekem nagyon nehezen megy. Talán lehetne ez az első lépés, hogy megbízom Nobu-ban? Mindenesetre nagyon hamar el kell döntenem elmondom-e a teljes igazságot, hiszen mindjárt rájön arra, hogy esetleg shinigami vagyok, ahonnan pedig már egyenes út vezet addig, hogy kiderüljön a vaizardságom...
Ilyen, és ehhez hasonló dolgok rodeóztak a fejemben, és olyannyira magukkal ragadtak a válaszlehetőségek megfogalmazásai, hogy mikor Nobu egy lendületes asztalracsapással adott hangot azon megállapításának, miszerint elbambult, hirtelen azt hittem szívrohamot kapok. A szívemhez kapva igyekeztem visszatuszkolni, nehogy kiugorjon a helyéről, miközben valamiféle "semmi baj" szerű dolgot motyogtam. Először le sem esett, hogy mit mondott, de aztán mikor az is feldolgozást nyert azt hittem menten lefordulok a székről egy újabb szívroham kíséretében. Én egész eddig egy posztapokaliptikus világban rohangásztam, ő pedig simán csak elbambult... Egek, mostmár teljesen biztos vagyok benne, hogy 200 év alatt még egyszer sem találkoztam Nobuhoz hasonló emberrel, pedig elég sok fura figurával hozott már össze a sors ennyi idő alatt... Mindenesetre továbbra is feszült figyelemmel vártam mi volt az amit eredetileg mondani akart, ám az előbbi felszólalás sikeredett belőle. Be kell valljam nem igazán örültem neki, hogy terítékre került a téma, de valamit mindenképp kezdeni kell vele.
-Háát valami olyasminek is nevezhetjük...igazából... de nem teljesen... -vezettem be így, mert igazából fogalmam sincs hallott-e már egyáltalán a vaizardokról. És az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mivel a lelkünk teljesen hozzá van láncolva a póttestünkhoz a shinigamikéval ellentétben, valamiféle értelmezés szerint még embernek is számíthatunk, és teszem hozzá már vagy száz éve közöttük élünk... De hiába nyugtatom ezzel a lelkiismeretemet, ez még nem fedi le a valóságot. Éppen nagyban agyaltam azon, hogy hogyan folytassam a mondanivalómat, mikor egy halk óvaintést fogalmaztak meg felém. Egyáltalán nem volt ismerős a férfi neve, így nem értettem miért szorgalmazza ennyire Nobu hogy maradjak távol tőle.
-Nem rémlik, hogy hallottam volna róla ezelőtt, de ha azt mondod veszélyes... -bambultam hatalmas kérdőjelekkel a fejem fölött, ám beszélgetőpartneremet túlságosan lefoglalta az, hogy megpróbálja papírra vetni a Yuuta-végszükség esetén riasztandó telefonszámot. Mondtam volna, hogy egyszerűbb ha előveszem a sajátomat és lediktálja, de szokás szerint annyira belemerült abba amit csinál, hogy valószínűleg meg sem hallotta volna, csak mire már a szalvétán virít a számsorozat. Miközben viszont elmélyülten körmölt, nekem eszembe jutott, hogy nem volna szerencsés hazaállítanom egy szalvétára írt telefonszámmal, mert ha az véletlen rossz kezekbe kerül a raktárban, akkor csúnya magyarázkodásoknak nézhetek elébe. Így jobbnak láttam elővenni az iphone-omat és készenlétbe helyezni az asztalra.
-Köszönöm szépen Nobu! Megtisztel, hogy ennyire aggódsz miattam! -húztam magam elé a fecnit egy udvarias bólintás kíséretében- De ugye nem haragszol, ha ezt most egyből el is mentem? Egyrészt mert félek, hogy elhagyom a cetlit, másrészt pedig nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni odahaza, ha valakinek a kezébe kerül és kombinálni kezd. -pötyögtem az asztalon zavaromban. -El sem tudod képzelni milyen egy sunyi bandával lakom egy fedél alatt. -néztem fel rá, az arckifejezésemmel is nyomatékosítva a raktárlakóknak szánt megrovásom -Igaz, hogy én még csak alig több mint két éve élek velük, de hidd el nekem, ezek már többszáz éve összeszokott banda... ismerem őket nagyon régről... -gesztikuláltam hevesen, nem is igazán figyelve arra, hogy megint gyanakvásra okot adó kijelentéseket tettem a korommal kapcsolatban. Mikor már nem foglalhattam le magam azzal, hogy a számokat pötyögöm, nagyot sóhajtva magam elé vettem egy másik szalvétát és ráfirkantottam a 229-es számot. Úgy gondoltam kezdjük a dolgok legsokkolóbb részével, ha már nagy vallomást tartok. Szépen lassan Nobu elé toltam a papírt, aki láthatóan nem értette ez miféle rövid telefonszám akar lenni, szóval halkan hozzátettem a jelentését is.
-Szerintem a legjobb h rögtön ezzel kezdjük... Mivel egy hölgytől nem szokták megkérdezni a korát, így önszántamból mondom el... -babráltam a még mindig előttem heverő telefonommal- Gondolom ez már megmagyarázza azt, hogy akinek a sensei a gitárt készítette az nem a nagyanyám volt hanem én magam... De azt hiszem tartozom még jó néhány válasszal, szóval kérdezz csak nyugodtan... -kortyoltam bele gyorsan a közben már erősen a kihűlés felé konvergáló kávémba, míg Nobunál leülepednek az eddigi információk. Igazából senki sem kötelez rá, hogy elmondjam neki az igazat, de nem szeretném hazugságokra alapozni és tovább építeni ezt a lassan már barátsággá bontakozni kezdő találkozást. Nem akarok eldobni magamtól egy lehetőséget arra, hogy újabb olyan emberrel gazdagodjon az életem, aki előtt nem kell titokban tartanom az életem nyolcvan, ha nem kilencven százalékát... Ezért nemvolt soha tartós egy emberekkel kötött barátságom sem, és ezért tudtam húszévente magam mögött hagyni egy életet, mert szörnyen rosszul éreztem magam amiatt, hogy mikor már a másik szinte az egész életét megosztotta velem, én még mindig csak a felszínes apróságokba kapargattam bele a múltammal és mindennapjaimmal kapcsolatban. De nem bántam meg, hiszen így egy embert sem sodortam veszélybe, aki esetleg lett volna olyan elvetemült hogy higgyen is nekem...

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Csüt. Márc. 03, 2011 2:40 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Hatalmas gőzfelhőt eresztett szabadon. Nem ismerték azt a szoknyapecér green peace-es férfit. Ettől máris jobban érezte magát és ha kis időre is, de nyugodtan rogyhatott bele székébe. Békésen elnyúlhatott rajta, meg végre elnyomhatta az útközben csikké fogyatkozott cigit. Be kell vallania, pöppet vérzett szíve. Addig gondolkozott mindenfélén elfelejtkezett róla. Kárba ment egy teljes szál(T~T). Kibírhatatlan kín, mert ő egy csóró taichou, ez meg egy drága hely, vagyis még egyet elpocsékol, akár veheti gazdasági válságnak is! Nincs igazság! Ezért nem akart soha felnőni! Vissza szeretne menni a játszira! Annyi új félefajta meg szórakoztató gyerekjáték van, amit kipróbálna!(*¸*) Legalábbis csábítóan festenek a kirakatok takarásából. Bár azokat a kicsi téglalap formájú, vékony valamiket nem érti. Miért jó, hogy sok gombot nyomogatsz, amíg be nem görcsöl az ujjad? Sokkal jobb, azokon a rugós figurákon hintázni! Annyira interaktív, ahogy előre-hátra, meg oldalra dőlsz és kétségbe esve próbálsz nem leesni róla! Igaz, ő picikét szabvány méreten felüli. Vajon gyárthatnak akkorát, amire ráfér?(O˛o)" Annyira kipróbálná, de valahogy mindig túl nagy hozzá. Valamerre folyton lecsüng a lába. Tragédiát fokozva, még hintázni se tud! Sok mászókának meg a tetején könyökölve képes világot szemlélni. Miért kellett ilyen magasra nőnie?!(T^T)
-Szerinted van óriásoknak játszótér?-
Dörmögte viharfelhők alatt rogyadozva, teljesen eltérve a komoly és annál kínosabb beszélgetés témájától. Persze nem tartósan, mert előkerült a híres írófonal, vagy "ájlávtelefon" rövidítéses valami. Nobu figyelmét, pedig maximálisan lekötötte, hogy távolról barátkozzon a furcsasággal. Nem most találkozott vele először. Sok hirdetésben szerepelt és a bandatagoknak is efféle ujjal bökdösős képkockája volt, de nem sokat fogott fel belőle, miért akkora divat. Lehet, csak a harmadik x-én bukfencezett át, viszont úgy festett a technika száguldásához képest már nagyon öreg remetének számított. Az viszont határozottan tetszett neki, hogy Shiori chan papírtéglája hátlapján minta vonalait vélte felfedezni. Szóval, elmélyülten hajtotta egyre lejjebb buksiját. Minél jobb szögből próbált ráhunyorítani. A nagy feladatba meg annyira belemerült, oda se figyelt miről magyaráz Shiori chan, mellékesen nem picike zavarban. Szóval, megint később fogott vételt, körülbelül azután, hogy nagyot reccsent nyaka a természetellenes póztól és elé került egy szalvéta. Ritka bamba fejjel pislantott a rövid számsorra, majd szemben ülőre és újra a papírosra. Már ott tartott megkérdezi, mégis milyen széf kódját bízták rá. Esetleg, hatalmas lelkesedéssel bevágja, tuti titkos ügynök, aki most bele akarja keverni a küldetésébe! Az elképzelt képektől, ahogy N007-ként villog szmokingban, kissé hangos "vhoa" ámulatban csattant fel, amit szinte azonnal igyekezett kezével legyintve kimagyarázni.
-Ihizé, elnézést...csak eszembe jutott, hogy titkos ügynök, meg megbízatás és...túl sok filmet nézek! Tehát, ez...MICSODA?!-
Ugrott egyet a székén, miután teljesen, illetve véglegesen tudatosult benne, hogy nincs semmilyen James Bond, csak sokkoló életkor! Akárhogy próbált rajta túllendülni, nem ment. Hosszú percekig, össze vissza mutogatva hadonászott és értetlen mormolással meredt a papírra. Olyan szinten elveszett a sötét erdőben, még azt a rövid kérdést se bírta feltenni "ki vagy?". Egyszerűen csápolva hablatyolt a rendszer kiégésig. Ez körülbelül annyit tett, hogy felszisszent egy kicsike hang, Nobu lefagyott és füstölgő fejjel előre bukott az abroszra. Némi csendes békét követően, azért újra indult rendszere. Micsoda szerencse van tartalék generátora, meg némi értelme! Ugyanis a felvezető hisztériát, hosszas gondolkozás követte. Felkelt az asztalról, leoperálta homlokáról a szalvétát és percekig elmélyülten bámult rá. Valószínűleg mindenki azt hitte volna, épp fogalmaz, mikre kérdezzen, vagy elegánsan távozzon e a helyszínről. Erről viszont szó sem eshetett. Csupán az foglalkoztatta, mostantól, hogy szólítsa meg Shiori-t! Elvégre tisztelettel kellett lennie a korára! Bár nem érezte, több száz éves személlyel társalogna. Vagyis a viselkedése és kinézete azt mondatta ne öregítse, de a kora meg azt, hogy igen. Micsoda ördögi kör!(#_#) Muszáj volt tisztáznia, ezért mutatóujjait egymáshoz bökdösve feltette a nagy kérdését.
-Azért még használhatom a "chan"-t? Vagy, nem szabad, mert lélek vagy mire...tényleg, mire?-
Tátotta el száját a kávéját kavargatva. Igen, pontosan akkor tudatosult benne. Gyakorlatilag már egész biztos nem tudja, mi lehetett Shiori chan. Igazából nem zavarta, csak hirtelen meglepődött. Szóval, gyorsan szürcsölni kezdte az itókáját, mialatt lábával dobolva filózott, mit kezdjen a helyzettel. A feszült légyzümmögést, minél hamarabb próbálta megtörni. Tartott tőle a kávézó melege és békessége álomba szenderíti. Ötletek híján, meg sorba vette mik hangzottak el a nagy szám leírását megelőzően. Azok közül is elsősorban a látómezője sarkában pihenő ketyerére fókuszált. Ennek hála, értelmes megnyilvánulás helyett sziporkázó rajongással csapta össze tenyereit, hátha engedik, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a díszítést.
-Megnézhetem?-
Engedély után keselyűként csapott le a bigyulára, bár végig úgy fogta, mintha felbecsülhetetlen értékű hímes tojást tartana kezei között. Elvégre az is lehetett. Nem véletlenül került rá vagy bele ez a dolog. Ettől lett egyedi, meg a sajátunk. Ő, pedig rettenetesen kedvelte az olyan tárgyakat, amik valamilyen oknál fogva, de magukon viseltek egy picike jellemzőt a tulajdonosukból. Szerette nézegetni őket. Sokat árulkodott az ízlésről és személyiségről.
-Ezt így külön kell rá csináltatni?-
Érdeklődött hatalmas boci szemekkel. Továbbra is remekül szöszmötölve az "i" jelzős telefonnal. Viszont a figyelme lekötése mellett, tudta, nem ártana lezárni a korral meg mindenféle rejtéllyel teli történetet. Igazából, őt nem foglalkoztatta micsoda lehet Shiori chan. Kedvesnek találta, nem bántotta, jól érezte magát és innentől fogva részéről lehetett a hétfejű sárkány kitagadott unokája is! Valahogy sose értette, minek kell mindenkire gyanakodva nézni, mert nem hord fekete shinigami egyenruhát és nem tudja magát ötven papírral igazolni. Igenis, hitt benne mindenkinek jár esély. Senki felett nem lehetett ítélkezni, mielőtt megismernéd. A tulajdonságok számítottak, nem a faj!(>.<) Főleg, mert előkelő páholyból tapasztalhatta, milyen szörnyű érzés, amikor csak azért nem szolgálnak ki egy lepukkant boltban, mert nem tetszik az eladónak a hajszíned!
-Azaz...a miatt, ne aggódj! Nem fontos, vagyis az, csak nem úgy, hanem...öh! Ha te, szóval téged nem zavar shinigami vagyok, akkor énemről...izé, részemről nincs probléma!-
Bólintott határozottan, mintha csak megdicsérné magát. Szerinte, ugyanis egész jól sikerült kiböknie, hogy nem kell feszengni és menekülni, mert ő nem fog semmi furcsát csinálni. Kivéve az önkéntelen előadásait, mint a mondat után bemutatott fészkelődés, ami körülbelül annyival zárult, erőteljesen bevágta térdét az asztalba. A fájdalomtól előre görnyedve nyöszörgött, majd sápadt hulla fehérre. Az ütközettől minden falapon létező tárgy elmozdult, főleg a kávéskanál, amit mesterien átkatapultált egy szomszédos párhoz. Háta mögé se mert nézni, hogy szembesüljön a dolgokkal, csak iparkodott minél kisebbre összehúzni magát.
-Hoho...ppá! Nahagyon mérgesek?-
Suttogta keze takarásából, hátha szükséges lesz bevetnie az ismert receptet. Ez annyiból állt, hogy lóhalálában távozott, nehogy utolérjék. Bár, néha megesett, hogy amikor felállt bocsánatot kérni, még tőle kértek a zavarásért elnézést.(o.0) Ki értette ezt?! Ő nagyon nem. Jelenleg, annyiban bízott, ráhagyják a dolgot, ücsöröghet még egy kicsikét Shiori chan-nal, aztán nyugodtan távozhatnak. A lehetséges végkimenetelig, azért próbálkozott valamivel lekötni magukat.
-Ahahamúgy, nem lehetett könnyű egy összeszokott csapatba csöppenni. Nekem nehézkesen ment. Emlékszem azaz ötös, akikhez kerültem, annyira ismerték egymást, be tudták fejezni a másik mondatát. Eleinte furcsa volt. Azért, neked sikerült? A barátod miatt költöztél be?-

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Pént. Márc. 04, 2011 10:13 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Szépen nyugodtan, erőt véve magamon igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy válaszolni tudjak a majd felmerülő kérdésekre. Nem akartam még jobban összezavarni Nobut, így jobb lesz mindenre egyszerű és esetleg számára is könnyebben feldolgozható információkkal szolgálni. Viszont sejthettem volna, hogy ez még bele fog telni egy időbe, ugyanis megint meredeken a témától elívelő kérdéssel találtam szembe magam.
-Ho-ogy mondod? -próbáltam akárcsak egy harmatos fűszálon hajnali napfényben felcsillanó pókhálószálnyi összefüggést keresni a kérdése és az eddig általam szóban forgónak hitt téma között. Nem igazán ment... Ennyire fiatalnak érezné hozzám képest magát? Te jó ég, nem gondoltam volna, hogy ilyen vénnek tűnök! A többiek nem mondtak semmit arról, hogy sokat változtam száz év alatt! Csak nem tehette ennyire tönkre a bőröm az a néhány évnyi konstans visual smink? Pedig direkt nem is használtam alapozót.... De akkor eddig miért viselkedett úgy, mintha csak egy sima huszonéves lennék? Esküszöm nem értem... Kínomban, már az asztalon heverő ihopne sötét kijelzőjén tükröződő vonásaimat próbáltam a lehető legalaposabban szemügyre venni, miközben kétségbeesetten próbáltam felvenni, a már valamiféle titkosügynökök bevonásánál tartó fonalat.
-Nobu biztos hogy meg akarod inni azt a kávét?... -tört ki belőlem az elhaló nyöszörgés amint a még érintetlen italra pillantottam. Valahogy el sem mertem képzelni mi kerekedhet abból, ha még az az adag koffein is tovább pörgeti a már így is követhetetlen eszmefuttatásait. Rövid úton le kéne döntenem valami extra adag energiát, hogy tudjam tartani vele a lépést... Hosszas percek után végre kilyukadtunk oda ahonnan elindultunk, és mielőtt ismételten elregélhettem volna amit már megtettem korábban, újabb sokkhatást sikerült előidéznem. Tehát akkor az előbbi dolgoknak semmi köze sem volt a koromhoz, vagy egyáltalán csak hozzám... Miután ezt konstatáltam, következhetett az, hogy fülig vörösödés nélkül próbáljam végigülni hogy hebegve-habogva mutogat és egy bevezető komoly tekintetű bámulás után nézeget úgy körbe mintha arra lenne kíváncsi nem viaszból vagyok-e. Azért annak felettébb tudtam örülni, hogy odáig nem jutott el, hogy esetleg megtapogassa az orrom. Vagy pont most akarja megkérdezni? Nem tudom, hogy merült fel bennem ez az eshetőség, de szerencsére valami egészen másra voltak kíváncsiak.
-Hát ha nem szeretnél kellemetlen helyzetbe hozni az hétköznapi emberek előtt azzal, hogy megszokás szerint a kinézetemnél jóval idősebb emberekre használt megszólítással illetsz, akkor használd nyugodtan amit eddig. -vetítettem előre elgondolkozva egy esetlegesen bekövetkező szituáció okozta újabb depresszióba menekülést. Szinte láttam magam előtt amint épp bemutat valakinek, aki furcsa tekintettel kezd el méregetni a felvezetést hallva. Amitől persze rögtön észbekapna és még kínosabb helyzetbe keverednénk mint annak előtte. Be kell valljam, sosem kedveltem túlságosan ha becéznek, és én sem sűrűn aggatok ilyesmi utótagokat a nevek után, vagy illetem édesgető jelzőkkel az ismerőseimet, de ha valakinek jólesik tegye nyugodtan. Nem várhatom el mindenkitől, hogy az én normáimhoz alkalmazkodjon. Régimódi vagyok, na... sosem felejtem hogy hogy neveltek annak idején viselkedés terén, annak ellenére sem, hogy folyamatosan ebben a világban élve szinte teljesen tisztában vagyok a manapság divatos és hétköznapinak számító dolgokkal. Épp ezért is lepett meg kicsit, amilyen hirtelen áhitattal csapott le Nobu az iphone-omra. Pedig ha jól tudom a halálistenek is használnak mobiltelefont, mégha Seireiteiben híján is vannak az emberi világ modern szerkezeteinek a kutatási részlegen dolgozókon kívül. És hát Nobunak elég sokat kell itt lennie, ha egy bandában zenél... Nem igazán tudtam hova tenni, de kicsit furcsálltam mennyire rácsodálkozott. De aztán hamarosan kiderült, hogy nem magát a telefont szemlélte ilyen érdeklődve, hanem a hátlapot, amit néhány hónapja készíttettem rá.
-Igen, igen! az üzletben ahol vettem van olyan lehetőség, hogy tervezhetsz magadnak egy olyan borítást amilyet szeretnél, ha nem találsz kedvedre valót a rendelkezésre álló választékban. -magyaráztam. És megint sikerült kivernie a fejemből a félbehagyott témát. Hihetetten érzéke van ahhoz, hogy random kérdésekkel, mégha akaratlanul is, de elérje, hogy teljesen más irányba terelődjön a beszélgetés, mint amerre azelőtt tartott. De azért nem verte ki teljesen a fejéből, mert egy idő után, mikor már a létező összes szögből megvizsgálta a telefonomat megint megszólalt, bár most sem értettem igazán mire akar kilyukadni. Nem sikerült teljesen dekódolni mi zavar kit és mégis mivel nincs probléma. Olyannyira koncentrálva próbáltam értelmezni a mondatot, hogy észre sem vettem, hogy az ideges fészkelődésével a szomszéd asztal felé ívelő rögpályára állított egy kávéskanalat. Mivel ő ült nekik háttal és én szemben, így rám maradt, hogy szorgos hajlongások közepette elnézést kérjek elnézést a szerencsére nem a vérmesebbik fajtából való pártól.
-Úgy nézem cseppet sem mérgesek -ráztam meg a fejem- sőt inkább csak mosolyognak egy sort bár... az sem túl jó érzés ha rajtad nevetnek... -vettem ki még egy szalvétát, hogy felitassam a Nobu mutatványa következtében az asztalra csöpögött kávét. Jobbnak láttam inkább ezt is én megejteni, egyrészt mert lefoglalhattam magam vele, másrészt pedig hagyhattam ülepedni a már majdnem menekülésre kész zenész pánikfélelmét. De azt hiszem nem kötötte le túlságosan a gondolatait egy-egy probléma, vagy inkább csak túl gyorsan furakodott be eléjük valami újabb elgondolkodtató kérdéskör.
Hogy őszinte legyek nem lepődtem meg túlságosan azon, amikor arról kezdett mesélni, hogy nehezen találta meg a helyét az új bandájában. De ezzel egyáltalán nem akarok semmi bántó dolgot mondani, egyszerűen csak annyit, hogy azt hiszem nem minden ember ad annyi lehetőséget a másiknak, hogy rendesen megismerje, hanem egykét mozzanata, sőt lehet hogy még akár csak ránézésre is elkönyveli valamilyennek. De úgy veszem ki a szavaiból hogy ez már múlt idő, szóval felettébb örülök, hogy kedves emberekkel hozta össze a sors ideát.
-Az igazat megvallva, nem voltam teljesen idegen a számukra, mert nagyon régen, mondhatni együtt dolgoztunk, de aztán én elég hosszú ideig éltem távol tőlük mielőtt újra csatlakoztam a csapathoz. -kezdtem bele én is a mesélésbe- Nekem sem volt olyan egyszerű, de tényleg sokat segített a régi ismeretség, hogy visszarázódjak a kerékvágásba. -mosolyodtam el- Viszont nem, akkor még nem voltunk együtt a barátommal mikor beköltöztem... sőőőt... mondhatni nem kifejezetten rokonszenves érzelmeket tápláltunk egymás iránt világ életünkben, amik csak az elmúlt néhány évben változtak meg. Magam sem nagyon értem miért, de talán, mert több időt töltöttünk akarva-akaratlanul is egymás társaságában... -igyekeztem szorgos pirulás mellett érthető szintre egyszerűsíteni a tulajdonképpen igazán magam sem teljesen értette történetet. Sikerült olyannyira zavarba jönnöm, hogy most viszont én vetemedtem arra, hogy tereljem kicsit odébb a témát, így egy gyors pillantást vetve a telefonom kijelzőjére meg is találtam a megfelelő folytatást.
-Nahát, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megy az idő! -csodálkoztam el az órácska számlapjára fókuszálva- Ha jól emlékszem arra amit mondott, a sensei lassan elkészül a hangszereinkkel, nemigaz? -néztem fel Nobura megerősítést várva, mert igazából sem voltam teljesen biztos benne. Annyi minden történt, hogy úgy érzem kiment a fejemből mikorra ígérte, hogy készen lesz.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Kedd Márc. 15, 2011 2:27 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Elmélyülten kavargatta a kávét, elvégre úgy szerette, ha rendesen feloldódik a cukor. Utálta, amikor tiszta keserű, csak az utolsó kortyokra tengett benne túl az édesség. Nem létezett ennél borzalmasabb ízteszt. Az esemény puszta gondolatától is kirázta a hideg. Illetve rácsodálkozhatott, hogy mi lehet az, amit nem ért Shiori chan, illetve miért nem kéne meginnia a kávéját. Be kellett vallania kicsikét lemaradt az információs hálózatban. Szóval, arcán átsuhanó, értetlen bambasággal pislogott rá a szemben ülőre és alig hallhatóan kicsúszott egy "höh?" száján. Persze, amint észre vette, hogy megint furcsa fejeket vág, megrázta magát és ártatlan mosollyal sandítva kérdezett vissza, miért nem kéne megtennie. Kicsikét megijedt, talán Shiori chan tud olyasmiről, amiről ő nem. Tehát, afféle dolgokról, másnaposan nem tanácsos kávézni, mert van benne valamilyen anyag, ami ilyenkor inkább káros, mint máskor. Egész értelmesen hangzott, de eddig nem tapasztalt semmi különöset, ha mámoros éjszaka után fogyasztott koffeint. Már, amikor ment. Néha, még azt se tudta legyűrni, csak gubbasztott halálhörögve, nyitott szájjal, ugyanabban a pózban hosszú és kegyetlen órákon át. Azok csúnya esték voltak! Reméli nem lesznek megint. Kezdi érezni, kor haladtával még kevésbé bírná a megpróbáltatásokat. Picit elszomorító, alig van túl a harmincon és ilyenek fordulnak meg fejében. ~ Van, ez így! ~ Vont vállat csodálatos elmélkedése végén. Pont időben! Épp akkor engedélyezték, továbbra is használhatja a "chan"-t. Ettől boldogan felcsattanva csapta össze tenyereit.
-De-de-dehogy! Eszem ágában sincs kellemetlen helyzetbe hozni! Köszönöm, Shiori chan!-
Bolygó méretű szemcsillogással meredt a személyre, mintha most kapott volna egy óriási nyalókát, amiért rendes gyerekként viselkedett az orvosnál. A hatalmas csillámlása, pedig végletekig nyúlt, miután hosszas szem vívódás után elé került a telefon. Óvatosan tapogatva forgatta. Kíváncsi volt, csak matrica a minta, vagy jól látta és így bele van karcolva. Fogalma sincs azt minek hívják. Mobilt csak nem gravíroznak!(0_0)" Elvégre nem fémből van és a műanyag megtörne, vagy nem? Biztos valami speciális dologgal csinálják. Igaz, teljesen mindegy, mert nagyon szép! Egyedi, főleg, hogy Shiori chan tervezte! Ezen persze megint építő grimasz futott át ábrázatán. Körülbelül egy bamba görény és gülü szemű algaevő hal szerelem gyereke pillantott fel a fehér hátlapról.
-Té-té-tényleg? Te tervezted? VHOA! Csodaszép lett! Igazán ügyes vagy! Remek érzéked van ezekhez.-
Mosolygott némileg zavarban vakarva a fejét, amihez rövidesen hozzácsapódott a félszeg összehúzódás. Igyekezett minél jobban lapítani székében, plusz, ha szükséges tényleg futni, hiszen időközben megtorpedózta kiskanállal a szomszéd asztalát. Őt nem zavarta, ha kinevetik. Hozzászokott az évek alatt és gyakran észre se vette, épp mikor szórakoznak a mutatványain. Amúgy is, inkább nevessék ki, mint megverjék! Emiatt megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy nem akarják számon kérni mit művel. Így, visszatérhetett a tejbetök vigyorgáshoz és szorgalmas érdeklődő bólogatáshoz, mert újabb téma volt alakulóban.
-Akkor sem jöttél ki velük és ezért...huss...szóval, így külön...inkább elköltöztél? De! Ha te meg ők, ennyire fújtatok és-és-és nem voltatok pajtások, akkor miért jöttél vissza?-
Rajzolódott ki egy hatalmas kérdőjel feje felett, ahogy oldalra fordította buksiját. Próbált magától rájönni, mi lehetett a dolog nyitja, de csak arra jutott, biztos a lakótársaiban volt a hiba, mert Shiori chan kedves és aranyos. Nehezen tudta elképzelni akad valaki, aki ne tudna vagy szeretne vele együtt élni. Egyedül arra gondolhatott, gyűlölték a zenét. Idegesítette őket a gitárja. Na, de zenélni máshol is lehetett nem csak otthon. Ettől meg kezdte érezni, megfeneklik az elmélkedése. Nem talált semmi kézzel fogható magyarázatot, úgyhogy hunyorogva megitta a kávéját. Bár ne tette volna! Addig figyelt mindenre, teljesen kihűlt. A hideg koffeinnél, meg nincs rosszabb. Akarta volna se képes visszafogni a testét átjáró fintorgást. Így nyelvét kinyújtva rázta meg magát, mint egy rossz kutya. Néhány pillanatig még azon is elgondolkozott az asztalon díszelgő vázából legurítja a vizet, hátha jobban lesz. Szerencsére meggondolta magát, köszönhetően Shiori chan ötletének.
-A-aaaaa! Hu-hu-huuuu!-
Pattant fel a székéről fejét fogva. Igaza volt! Teljesen kiment a fejéből, hogy lassan kész van a gyöngyszeme. A hirtelen pániktól meg felváltva leste az óráját és toporgott, mihez kezdjen. Úgy besokkolt, eszébe nem jutott, fogja a cuccait, fizessen, emberhez méltóan távozzon és visszasiessen a műhelybe. Csak ácsorogva nyöszörgött, miközben kezdett elkeseredni. Az elmúlt néhány órában totálisan megfeledkezett a hangszeréről. Elfelejtett érte aggódni is! Nem mintha, ne lett volna szakértő kezekben, de csak az ő bébije! Szörnyű volt, hogy nem foglalkoztatta az egészségügyi állapota! Rossz, nagyon rossz tulajnak érezte magát. A válságtól, pedig a pálma mellé kucorodva gubbasztott a sarokban. Sűrűn gomolygó felhők alatt ázva folytak patakokban könnyei. Tájékoztatás képen, pedig orra alatt motyogta, mi a nagy jelenete újabb oka.
-Kiment a fejemből! Elfelejtkeztem, Soureina-ról!-
Ez az állapot nem maradhatott sokáig, mert látta lelki szemei előtt magányosan árválkodó gitárját. Élénken lebegett előtte, ahogy egyes egyedül ácsorog a boltban és senki sem foglalkozik vele. A szörnyűséges kép akkora löketett adott neki, elszántan pattant fel a depresszió vacokból, elegánsan lefejelve az ott pihenő ruhafogast. Rá se hederítve fájdalomra, vagy épp arra a tényre, haja extrém csápokba rendeződött a találkozótól hősiesen égnek emelte karjait. Megropogtatta ujjait, vett egy hatalmas levegőt, végül beindult a villámtempós gépezet. Gyorsan orra elé vette az itallapot, kikereste mit ittak, aztán kikotorta pénztárcáját. Az asztalra halmozta az összeget, megköszörülte torkát, jó előre bocsánatot kért Shiori chan-tól, majd kézen fogta és megpróbált minél sietősebben kilavírozni a székek között.
-Muszáj nekem látni, megfogni...ÚRISTEN! Remélem sikerült megcsinálni! Szerinted? Ugye minden rendben vele? Jahaj, kezdek...höh, nem baj,ha lassítok?-
Fékezett be az utca közepén, ahol gyakorlatilag rájött, még mindig fogja Shiori chan kezét és nem mondott semmit, hova futkározik ennyire. A sok ténytől, újra fonalat vesztve tekintett a semmibe. Viszont néhány pillanattal később sikerült megérkeznie a jelebe és rákvörös képpel legyezni az orra előtt. Nem szerette volna, ha félre értik az akcióját. Neki barátnője van, akit nagyon szeret és Shiori chan-nak is van barátja, akit szeret. Ő pedig nem az a kicsapongó ember! Tényleg, nem az!T^T
-Sa-sa-sajnálom! Én, csak...nem is értem...de sietni akartam, hogy láthassam és tudjam minden rendben vele. Ezért...fogtam meg a kezed és rángattalak és most, hát...ez kicsikét kínos, nem?-

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Szer. Márc. 16, 2011 1:29 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Hirtelenjében én is ugrottam egyet az asztalnál ülve, ahogy Nobu ismét pánikszerű reakciót produkált. Pedig lassan azt hiszem már nyugodtan megszokhatnám az efféle hirtelen érzelmi kitöréseit. Ha így folytatom a végén még tényleg szívrohamot kapok, és az semmilyen nézőpontból sem lenne előnyös... De tényleg, az ő szíve hogy bírja ezt a sok izgalmat? Tuti strapabíróan van összerakva... De most se ezen kéne elmélkedni, hanem lenyugtatni kicsit.
-Ne aggódj, nyugalom még nincs teljesen annyi idő amit a sensei mondott! Ha szépen kényelmesen visszasétálunk, még akkor is előbb érünk oda kicsivel. -számolgattam magamban az időt, de egyelőre ismét tudomást sem véve rólam kapkodni kezdett. De mégis miféle bűntudat ez? Nem történt semmi gondatlanságból elkövetett gitárgyilkosság, szimplán csak megfeledkeztünk arról, hogy elszaladt az idő! Ha valakinek bűntudata kellene hogy legyen, az én vagyok, amiért ennyi ideig elhanyagoltam Yukizorát... Nobunak el sem szabad mondanom, ki tudja mit gondolna akkor rólam, milyen rossz hangszertulajdonos vagyok.
-De Nobu, szerinted Soureina örült volna ha folyamatosan a körmöd rágod, míg dolgoznak rajta? Hidd el, hogy szerintem sokkal boldogabb ha nem okoz neked aggodalmat! Meg tudod milyen jó kezekben van a senseinél... ez is azt igazolja olyannyira nyugodt szívvel bíztad rá a hercegnődet, hogy nem kell aggódnod miatta, cseppet sem azt hogy álnok mód megfeledkeztél volna róla. -igyekeztem megint lelkesítőbeszédet tartani az ismételten a bevett pálmafás sarokban gubbasztó fiúnak. Nem volt szívem nézni, hogy már megint amögött a növény mögött gubbaszt, ami körülbelül semmit sem takar el belőle, csak lelkileg adja meg az elrejtőzés illúzióját. Mikor azonban felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, vehemensen elkapta a felkínált segítő jobbom, majd olyan hirtelen pattant fel, hogy még a fogast is lefejelte. De mielőtt megkérdezhettem volna kell-e még ragtapasz, már a zsebében kotorászott, hogy rendezze a számlát, majd futólépésben, engem maga után vonszolva viharzott ki a kávézóból. Elég nehéz feladat volt részemről akkora lépésekkel tartani az iramot, így minden gondolatomat le is kötötte, hogy ne bukjak orra miközben rohanok utána. A végén még őt is magammal rántom, ugyanis, hiába értünk már ki az utcára, továbbra is a kezemet szorongatta. Azt hiszem megint bekapcsolt a szemellenző, mert hiába szólongattam, mintha a falnak beszélnék. Bevallom minél messzebbre értünk, annál kínosabb kezdett lenni a kialakult szituáció. Még Masakival sem sokat sétálunk kézenfogva az utcán, és most akkor itt caplatok egy fiúval akit csak ma ismertem meg és ráadásul az előbb fizette ki a kávémat... Félreértés ne essék, nem Nobuval van bajom, vagy a kezével, hanem pusztán azzal, amit ez számomra jelképez. Már eljutottam odáig, hogy félszegen elkezdtem rángatni a pulcsiját, hátha efféle ingerre kizökken az elméjét ellepő transzból, de ez sem látszott sikerülni. Mikor már ott tartottam, hogy feladom, végre felém fordult hogy hangot adjon a benne forgó kételyeknek. Megintcsak bármiféle előjel nélkül, így mikor megtorpant, még neki is mentem, mert a reflexeim valahol más környéken barangoltak. Válaszolni nem igazán tudtam, csak sandítottam lefelé, a kezünkre, hátha leesik neki mi a problémám. Innentől nem is kellett hozzá sok idő, már fülig vörösödve kezdett mentegetőzni a mindkettőnk számára kínos szituáció közepén. Részemről már minden megoldódott azzal, hogy megint szabad volt mindkét kezem, de ő megintcsak tovább süllyedt a sajnálkozásba. Jobbnak láttam gyorsan tisztázni minden oké, mielőtt megint bekuporodik egy bokor mögé.
-Nincs semmi baj! -legyezgettem én is az arcom előtt, ami többek között arra is szolgált, hogy eltüntesse a pírt róla- Azt láttam, hogy nem szándékosan csináltad, csak tudod, nekem kézenfogva mászkálni az utcán... hogyismondjam... olyan amit csak egy emberrel szoktam... -próbáltam előadni hogy ez végülis csak számomra bír ekkora jelentőséggel. De azt hiszem jobb lesz megint témát váltani, mert a végén még tényleg kínosabb helyzetbe hozzuk egymást. Pedig biztos vagyok benne, hogy semmiféle rossz szándék nem vezérelte, csupán az aggodalom a kincse után.
-Mostmár nyugodtan mondhatom neked, hogy én már fiatal kora óta ismerem a senseit, és már 50 évvel ezelőtt is kifogástalan munkát végzett! Csak rá kell nézni Yukira! Szóval gondolkodás nélkül meg merek rá esküdni, hogy már Soureina is szebb mint új korában. -ácsorogtam még mindig előtte, de azt hiszem már bőven összeszedtem magam annyira, hogy tovább is indulhassunk. Remélem ez az ő részéről is így volt, mert szép lassan sétálni kezdtem. Az előbbi jelenet óta megint Masaki járt a fejemben, és Nobu korábbi kérdése, amire a nagy sietségben még azóta sem tudtam válaszolni.
-Nemrég azt kérdezted, hogy miért jöttem mégis vissza, ha ennyire nem szerettem őket... -fordultam hátra hozzá- Igazából nem erről volt szó... nagyon sokminden történt akkoriban ami megváltoztatta mindnyájunk életét, és én nagyon nehezen dolgoztam fel azok után, hogy még a gyásszal sem tudtam megbirkózni amit az akkor számomra legfontosabb ember elvesztése okozott. Könnyebb volt egyedül elmenekülni és bezárkózni a világ elől... de azt hiszem utólag már megbántam, hogy megfosztottam magam a lelkem gyógyulásának lehetőségétől. -bambultam előre az emlékekbe mélyedve, aztán hirtelen észbe kaptam, hogy így nagyon kezd lefelé ívelni a hangulat, így próbáltam irányt váltani a mesélésben- De ez már mind régen volt, mostmár minden rendben van! -mosolyodtam el a frufrumat igazgatva, mert kellett valami kényszercselekvés.
-És Masakiról, így hívják a barátomat, -tettem hozzá gyorsan- is kiderült, hogy igencsak félreismertem azidáig... jobban mondva egyáltalán nem is ismertem! Sokkal jobb ember mint amilyennek elsőre látszik! Csak türelmesnek és kitartónak kell lenni vele szemben. -gondolkodtam el sokadjára is, hogy hogy lehettem annyira vak még Seireiteiben. -Szóval tényleg, már most mondom, hogy kérlek ne haragudj, ha csúnya dolgokat mondd neked mikor találkoztok. Én tudom, hogy felét sem gondolja komolyan... -mentegetőztem már előre egy esetleges találkozást előrevetítve magamban. Nem lesz egy egyszerű menet az biztos, de majd megpróbálok a lelkére beszélni, hogy a kedvemért legyen kicsit kíméletesebb szegény Nobuval... -De ne haragudj, nem akarlak untatni a mesémmel! -ráztam meg a fejem. Nem is volt baj, hogy visszatereltem magam az elmélkedések mezejéről, mert ha jól láttam hamarosan már meg is érkezünk vissza az üzlethez.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Csüt. Márc. 17, 2011 1:15 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Felváltva csápolt és magyarázott, illetve sajnálkozott, hiszen Shiori chan nekiütközött a fékezés után. Remélte nem ütötte meg valamijét, azon felül, hogy életében nem zuttyant ekkora kellemetlen helyzetbe. Majd elfüstölt a hirtelen támadó melegtől és bűntudattól. Ő tényleg semmi rosszat nem akart, de akkor is megfogta egy másik nő kezét. Szegény Hino chan!T^T Most ha látta volna, biztos összetöri a szívét. Pedig tényleg, de tényleg nem fordult meg semmi olyasmi a fejében. Ő igenis szereti a barátnőjét és semmi pénzért nem cserélné le. A dolog úgy érzi hasonló szinten van Shiori chan-nál is, szóval igazi katasztrófa lenne, ha valami ismerős, netán a két emlegetett fél látná a mutatványát. Az micsoda apokaliptikus káosz lenne!0.0" Szörnyedt el az elképzelt jelenettől, ahogy két féltékeny szerető kéri számon a ballépését. Szinte valóságban is hallotta, felháborodva, felsőjét rángatva követelnek magyarázatot, vagy épp Hino chan-t, amint könnyes szemekkel elfut. Szíve szakadt meg a puszta gondolattól is. Így könyvelhető volt, fog némi követhetetlen reakciót mutatni a külvilágnak. Miközben Shiori chan megnyugtatóan beszélt, ő könnyedén nyöszörögve szorongatta és rázta fejét, hátha abbamarad a megkezdett filmvetítés. Még kicsikét dobolt is hozzá lábával, ami vagy hatásos volt, vagy egyszerűen kizökkent a pánikból. Lényegében mindegy volt, mert így alkalmassá vált a feladatra, reagáljon az eddig elhangzottakra.
-Gyáááh! Megértem, értem, hogy értem! Mert ez...olyan, amit ketten és kész! Nálam...nálunk is ugyanezt jelenti!-
Bólogatott szorgalmas helyesléssel. Tökéletesen egyet értett a dolgokkal. Tömény megkönnyebbülését, pedig hatalmas sóhajjal fejezte ki. Kicsivel máris jobban érezte magát. Viszont a fránya nap, csak erre várt. Úgy megtámadta, menten azt hitte vakon nekibattyog az első oszlopnak. Ekkor jutott eszébe a viseltes napszemüveg, amit kisebb kotorászás után, megint fejére varázsolt. Újfent nem lehetett elég hálás tesókájának, amiért gondoskodott szeme épségéről. Kisebb vigyorral arcán hálát rebegett neki és Shiori chan után lépett, aki időközben tovább folytatta az utat. Továbbra is próbálta megnyugtatni minden rendben az ő fekete királynőjével. Ebben nem kételkedett. Sőt, teljes mértékig megbízott a sensei-ben. Remélte, nem az ellenkezőjét hitték. Nem a mester vagy munkája miatt aggódott. Tudta, hogy szakértő kezekben pihen Soureina, egyszerűen túlságosan ragaszkodott hozzá. Úgy gondolt rá, mint saját gyerekére. Bár a legtöbben azt szokták fejéhez vágni, úgy gügyörészik neki, akár romantikus szerelmes szíve hölgyének. Valamilyen szinten igaz volt. Ezért szokott bűntudata lenni. Néha olyan helyzetben ücsörög, mintha megcsalná Hino chan-t. Nagyon furcsa!(o¸O) Skizofrén lenne?!(X_x)" Sápadt el egy pillanatra, mielőtt hozzá látott volna széles karmozdulatokkal magyarázkodni.
-Nehehehem, erről van szó! Hogy is mondjam...höm...túl, igen túl sokat jelent nekem. Hiába tudom jó kezekben van, ha nincs nálam...nem látom, nem fogom...nyugtalan vagyok. Ő az én szemem fénye! Elég abszurd, de ez van!-
Mosolygott újfent kínosan szemüvege rejtekéből. Kissé nehéznek látszódott megfogalmazni a fanatizmusa okát. Főleg, mert egy emberhez kötötte a gitár. Ha ezt hozzácsapta, gyakorlatilag kétszeresen csalja meg Hino chan-t. Vagyis, nem csak őt, de hangszerét is, hiszen mi van, ha őt is, csak azért szereti, mert kapitányára emlékezteti?! Kissé el is tátotta száját, hogy valamilyen szinten azonos témánál kötött ki Shiori chan-nal. Egy ideig, csak csendesen pislogott rá, de úgy elöntötte a szimpátia és vigasztalási kényszer, hogy bevágódva elé tette mindkét kezét vállára.
- 冷たい雨降る　昼下がりの海で
呟く　心の鍵外し
だけどその声は　波に飲み込まれて
どこかへ流されてしまった -
Pislogott saját maga is értetlenül. Még szemét is körbe forgatta nagy bambasággal, hátha rájön, mégis honnan jött a dolog. Eredeti szándékában, nem épp egy dalszövegeket akart kibökni. Valami biztatást szeretett volna elhinteni, nehogy elszomorodjon Shiori chan. Tapasztalatból tudja, milyen alattomos dolog a múlt. Ha tele van szomorú emlékekkel, amiket felidézel, hajlamos vagy, megint ugyanabban a reménytelen gyászban találni magad. Nem igazán érti, miként lehet megszabadulni a megtörtént borzalmak fojtogató voltától, de neki még nem sikerült. Mindenki azt mondja idővel halványodnak. Talán igaz, talán nem. Az élet elvégre egy örök kétely és építkezés. Sose lehetsz benne biztos, mikor jön szembe valami, vagy valaki, aki megrendít az addigi elképzeléseidben. Egyedül az biztos a szilárd várad instabil talpakon ácsorog. Folyton foltozni kell, esetleg teljesen újra építeni.
-MEGVAN!-
Csattant fel váratlanul. Végre talált némi ihlet morzsát a kártyavár és emberi lélek között. Ennek hihetetlenül örült, mert az elmúlt napokban leginkább kocsma indulókat, mint számokat írt. Ha pedig tovább folytatta volna, biztos lehet benne, nem csak a gitárja végzi darabokban. Inkább nem is gondolt erre. Széles vigyorral, csillámló felhővel és bolygó méretű szemekkel megölelgette Shiori chan-t. Boldogan megköszönte, hogy ihletet adott neki, aztán se szó, se beszéd, bekucorodott egy pad mellé. Békésen guggolva lepötyögött minden eszébe jutó gondolat csírát. Sőt, még Kei-t is felhívta, elvégre nem végtelen telefonja memóriája. Hatalmas lelkesedéssel magyarázva és gesztikulálva adta elő ötleteit. Szinte látni lehetett, ahogy a két vonal végén lévő egyed, egyszerre pattog virágos mezőkön. Röpke fél óra múlva, pedig eljutott a pontig végelgyengülésben nyomja ki a mobilt. Úgy kidöglött leeresztett lufiként terült ki a földön. Viszont, útközben eszébe jutott, hogy Shiori chan-t valahol a közelben hagyta. Ettől hatalmasra tágult szemekkel fejelte le a betont, hiszen a lendület visszafelé sült el a kalimpálás miatt.
-Shi-shi...Shiori chan?-
Fordította körbe fejét, fájdalmasan simogatva sokadik púpját. Szerencsére meglátta egy közeli padon üldögélni. Épp felé integetett, miután biztosan hallotta kétségbe esetten elhaló sikolyát, merre tűnhetett el akcióját követően. Gyorsan fel is kanalazta magát és szánom bánom fejjel odabattyogott hozzá. Mélyen meghajolt és kivert kutyus ábrázattal kért bocsánatot. Enyhén szólva csúnya dolog volt, csak úgy faképnél hagyni egy igen komoly és szomorú téma közepén. Nagyon rosszul érezte magát. Hatalmas lelkiismeret furdalása lett. Az érzést pedig próbálta azzal tompítani, gyerekes ruharáncigálást mutatott be. Esetleg gyűrűit bámulva forgatta őket körbe-körbe.
-Nahagyon sajnálom! Rossz, nagyon rossz, amit csináltam...de örülök, hogy te már jól vagy, és visszajöttél ide, meg együtt laksz velük...aztán összejöttél a barátoddal! Ihizé...Masaki? Az nem...szóval, hogy...nő...i...khm...mindegy!-
Vakarta meg fejét értetlenül. Legjobb tudomása szerint ez női név, de arra gondolt, biztos változnak az idők és uniszex lett, vagy hasonló. Elvégre folyton más a névadási divat. Egyszer kétszer beleszokott futni nagyon külföldi és nagyon kimondhatatlan nevekbe, mert azokat jó adni egy gyereknek. Szegények! Nem biztos hálásak lesznek érte, ha felnőnek és senki se tudja kimondani. Mondjuk, jelenleg jobban foglalkoztatja, milyen lehet ez a híres barát. Kicsit ijesztő ez a felvezetés. Reméli nincs köze a maffiához, vagy yakuza-hoz!(°0°) Elvégre ők garantáltan agresszívek, telis tele tetoválásokkal. Most őszintén szólva, pindurkányit félni kezdett tőle. Persze, Shiori chan nem az a fajta, aki bűnözőkkel barátkozik, de ez a csúnya dolgokat fog mondani...
-Mi-mi-miért tenné? Semmi baj! Majd kedves leszek és tartom a két lépés távolságot! Biztos ki fogunk jönni! Már nagyon kíváncsi vagyok rá!-
Legyintet párat széles mosollyal. Rajta nem fog múlni. Szívesen megismerné és barátkozna össze vele. Tök jó lenne, ha néhányszor összeülhetnének inni vagy szórakozni. Például bowling! Már évek óta szeretné kipróbálni és biliárdozni is régen volt. Igaz, mindig kikapott. Valahogy neki nem mennek ezek a sportok(se). Bár a fehér golyó mindig vele volt!(*o*) Azt akárhonnan eltalálta. Kár, hogy nem volt olyan szabály, ami őt hozta volna ki győztesen, mert öt gurításból négyszer küldi le. Mindegy! Hátulról az első volt! Az is valami! Cammogott a hangszerbolt felé, gyújtójával szórakozva. Persze néhány lépés után hátranézett, jön e Shiori chan, így viszont nekimasírozott egy üveglapot cipelő párosnak. Kicsikét felkenődött az átlátszó lapra,de szerencsére nem törte darabjaira. Az azért már túlzás lett volna. Nem akar üveggyilkos is lenni. Szem előtt tartva, milyen horribilis összegeket kérnek el értük, pedig biztosan nem szerette volna megrepeszteni. Szóval, próbált minél óvatosabb és szaporább léptekkel elkászálódni az útból, hogy végre beléphessen a bolt ajtaján.
-VÉHÉGRE!-
Sóhajtott fel, még mindig gyújtatlan cigivel szájában. Kicsikét elfelejtkezett róla. Lekötötte minden idegszálát az orra elé figyeljen. Körbesandított látja e a tokot, vagy gitárját. Egyenlőre sehol semmi jelét se látta gyönyörűségének. A lesújtó eredménytől depresszív aurával mászott vissza a bolt elé. Most tényleg sikerült rágyújtania. Karba tett kezekkel pöfékelt és durcás kisgyerek hisztijével jegyezte meg az egyértelmű hírt. Még mindig nincs kész gitárja.
-Nyaaah! Még mindig nincs kész! Utálok várni!-

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Szomb. Márc. 19, 2011 3:25 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Kicsit megijedtem, mikor Nobu szó nélkül a vállamra tette a kezét. Először azt hittem valami lehordás következik, vagy hasonló, fogalmam sem volt, mert a napszemüvege elég hatékonyan elrejtette előlem az arckifejezésének jó részét és nem tudtam leolvasni mi járhat a fejében. De ehelyett egy idézetet kezdett el szavalni. Felettébb ismerősen csengett, de így hirtelenjében nem tudtam megmondani miből származott. Abban viszont biztos voltam, hogy egy dalhoz írt szöveg. Aztán lassacskán még a dallamot is elkezdtem hallani hozzá a fejemben, hogy végül összeállhasson a kép. Először nem is igazán szenteltem nagy figyelmet a sorok jelentésének, mert túlságosan lefoglalt az idézet beazonosítása, de nem sokkal később az is eljutott hozzám, amit ezzel Nobu mondani szeretett volna. Viszont nem értettem egyet vele.
-Igazából nem err... -kezdtem volna bele, de ahogy körbenéztem, a fiú mintha teljesen felszívódott volna. Egyik pillanatban még itt volt mellettem, még meg is ölelgetett valami ihletről hadoválva, a másikban meg már sehol. Kétségbeesetten kezdtem el forgatni a fejem, hogy mennyire lehettem elgondolkodva, ami alatt olyan messzire jutott, hogy már látótávolságon belül sincs. És mégjobban aggasztó kérdés, hogy miért lépett le? Azt hittem itt menten befejelek egy villanyoszlopot kínomban, de szerencsére csak annyi sikeredett belőle, hogy leguggoltam és a térdemet átkulcsolva kezdtem el szöszmötölni a kósza kavicsokkal a járda közepén. Mikor már úgy éreztem múlóban van a saját magam tarkóncsapása iránt érzett vágy kiváltotta hiszti, megint elkezdtem körbekémlelni a környéket ebből a perspektívából is, hátha így felfedezek valami nyomot. És mit ad isten, körülbelül pont szemmagasságban megláttam egy pad mellett kucorogni a földön miközben hatalmas lendülettel pötyögött a telefonjába. Így már érthető, hogy az előbb miért nem vettem észre hogy hova tűnt...
Tehát ilyen az, mikor egyszer csak szinte a semmiből megszületik benned egy dal. Én sosem boldogultam a zeneszerzéssel, de mindig is irigyeltem azokat akik képesek voltak rá. Nekem valahogy sosem sikerült, legalábbis úgy éreztem a papírra vetett sorok és kották nem tükrözik azt amit el szerettem volna mondani velük. Trehány munkát pedig nem adnék ki a kezem alól. Csak akkor tudnám a sajátomnak tekinteni, ha viszontlátom magam benne akármikor veszem elő. Mégha közben változom is, de eszembe juttatja azt aki akkor voltam mikor született. Talán ez a maximalizmus akadályozott meg eddig a zeneszerzésben, de ha nem tudom teljesíteni a saját elvárásaimat, akkor inkább nem is erőltetem a dolgot. Sokkal jobban szerettem mások dalait hallgatni és akár meg is tanulni. Nagyon sokszor leírják amit nekem nem sikerül, szinte pontosan azt amit érzek.
Nem szerettem volna megzavarni Nobut a nagy alkotásban, ezért feltápászkodtam, és átköltöztem egy padra, hogy némiképp azért kényelmesebb pozícióban ücsöröghessek tovább, míg befejezi a brainstromingot. Megint eszembe jutott az előbbi idézete. Egyrészt szomorú voltam, ha belegondoltam, hogy milyen rég hallgattam utoljára azt a bandát, és hogy miért... másrészről pedig a szöveg sorain elmélkedtem. Továbbra sem gondolom úgy, hogy igaz lenne rám nézve. Kezdve rögtön azzal, hogy én soha nem is öntöttem ki az érzéseimet senkinek, így üres fülekre sem találhattak. Inkább bezárkóztam, és azt hittem messze mindenkitől, egyedül egyszer majd elmúlik minden fájdalmam... Talán még időben jöttem rá, hogy tévedtem, bár így is nagyon sok időt elvesztegettem önmagam felesleges kínzásával. Persze utólag mindig könnyebb belátni, ha valamit rosszul csináltál, de akkor ott az tűnt a legjobb megoldásnak...
-Itt vagyok Nobu! -integettem vissza neki, mikor a telefonálás befejeztével felpattanva kezdett kétségbeesetten utánam kiabálni. Pillanatokon belül már megint bőszen sajnálkozott és hajlongott előttem.
-Ugyanmár, szeszélyes dolog a múzsa... ha nem használod ki azonnal az ihletet amit eléd pottyant, ki tudja mikor ad belőle legközelebb! -nyugtatgattam- Sőt, örülök, hogy sikerült alkotnotok valamit. Remélem nemsokára hallhatom is majd, mert mindenképpen kíváncsi vagyok rá! -mosolyodtam el.
Hamarosan az is kiderült, hogy bármennyire úgy tűnt, máshol jártak a gondolatai, végig figyelemmel kísérte amit meséltem neki. Bár a következtetéstől amit levont igencsak tartottam és jobbnak láttam azonnal mg is jegyezni az ez iránt érzett aggodalmam.
-ÖÖ.. azt hiszem ez egy olyan dolog, amit nem igazán kellene hangoztatnod előtte... -dörzsöltem meg zavaromban a tarkómat, mert nem igazán tudtam hogy fogalmazzam meg, hogy nem lenne majd tanácsos a kelleténél jobban kihúznia a gyufát nála, mégha nem is tud róla, hogy épp azt csinálja. Nem szerettem volna szegény Nobu álmait összetörni, de első alkalommal szinte kétlem, hogy jól kijönnének egymással. Én is maximum csak azért fáradozhatok, hogy Masaki ne essen neki az persze teljesen tudtán kívül, akaratlanul is őt provokáló zenésznek. De emiatt azt hiszem most még kár idegeskednem, majd ha tényleg sor kerül a találkozásra, úgyis az orrom előtt lesz minden. Pontosan úgy, ahogy most az újfent elbambuló Nobu lekoccolta azt az üvegtáblát előttünk. Ha nem látnám saját szememmel el sem hinném, mennyi olyan dolog történik vele egy átlagos nap, egy sima séta közben, amiről más kapásból azt gondolná, hogy csak a rajzfilmekben fordulhat elő....
-Jól vagy? -kérdeztem félszegen, de láthatóan még mindig nagyobb volt benne a hév, hogy láthassa szeretett gitárját, mint az, hogy ilyen apró kis harci sérülésekkel foglalkozzon. Pláne most hogy megérkeztünk. Szinte úgy rohant előre, maga mögött hagyva engem, de aztán mire felzárkóztam, már meg is fordult odabentről, és az ajtó előtt fújtatott szinte már gyerekes hisztivel küszködve.
-Meg is kérdezted a senseit, vagy csak bementél és kijöttél? -hunyorítottam be a kirakatüvegen keresztül, de senkit sem láttam a pult környékén serénykedni. -Szerinted kint hagyta volna csak úgy szem előtt árválkodni a pulton őt, ha épp odabent ténykedik?... -jegyzetem meg kicsit megrovóan, mint egy óvónéni, aki épp észérvekkel próbál lenyugtatni egy durcás kisfiút.
-Amíg azt befejezed, addig én előremegyek érdeklődni. -böktem a cigarettájára- Ja és kérlek odabent megint Shion-nak hívj, vagy ha nem szeretnél nagyon belezavarnodni egyszerűen csak Shio-nak. A senseinek még mindig nem szabad megtudnia ki vagyok. -sóhajtottam egy nagyot, mert megint rám telepedett a bűntudat, hogy becsapom őt, de semmiképp sem mondhattam el az igazat. A végén még megártana a szívének, hiszen nem fiatal már! Ezt semmiképp sem szabad megkockáztatni így marad a kegyes hazugság, amivel az igazság egy részét leárnyékolhatom.
-Hahó, Jó napot! -nyitottam be az ajtón meghajolva, majd a pulthoz léptem, hátha onnan beláthatok a hátsó helyiségbe, hogy van-e ott valaki. Rövidesen elő is bukkant onnan egy ősz fej, amit előlépve a kezeit törölgette egy ronggyal.
-Jó napot kisasszony. Majdnem időben érkezett, a fiatalember hangszere már készen van, de kegyedén még kicsit száradnia kell a polírozásnak. Sokkal régebbi az anyag és óvatosabban kell bánni vele. -magyarázta a mester.
-Oh, ez remek! Ha nem bánja akkor már megvárnám itt, úgyis szeretnék egy kicsit körbenézni! -lelkesültem fel, hogy nemsokára megpillanthatom az én gyönyörű Yukizorámat újra régi fényében tündökölni. Gyorsan ki is siettem az üzlet elé, hogy elújságoljam Nobunak a fejleményeket. Reméltem, hogy nem távozik majd azonnal, amint kézhez kapta Soureináját, mert szerettem volna megmutatni neki Yukit.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Vas. Márc. 20, 2011 2:51 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Szájával csücsörítve dobolt lábával. Nem volt kész! Még mindig nem volt kész, pedig ő már teljesen készen ficánkolt a műhely kapujában, csak arra a mozzanatra várva a sensei orra elé tegye kicsiny gyöngyszemét. Annyira, de annyira várta, hogy ideérjen és végre megcsodálhassa az újjá született csemetéjét. Teljes extázisban kalapált szíve, aztán sehol semmi, főleg senki. Bosszantó, lehangoló és elszomorító! Most úgy levetődne a földre és hullámozna rajta, mint egy nyalókáért hisztiző kislány. Tényleg, nő, vagyis női név! Miért is kéne tartózkodnia a micsoda megjegyzésétől? Bambult be immáron sokadig alkalomra, egyetlen szempillantást követően. Próbálta elcsípni a megfelelő emlék képecskét, hátha rájön mire mondták, de folyton abba a rém képbe botlott, ahogy egy fekete öltönyös, katana-val és fegyverrel bemasírozó yakuza méri végig és egy rossz szava után könnyed mozdulattal nyisszantja le ujjait. Igen, az ő csodálatos művészeti alkotásait, amik nélkül semmit sem ér élete. Terror! Őrületes kínszenvedés! A jövőkép puszta gondolatától is fagyos szellő járta végig, miközben magas tartományokba csimpaszkodó sikollyal tántorogva ájult el. Persze szigorúan gondolati síkon. Kívülről megint, csak a tátott szájjal gondolkodó buggyantat lehetett észlelni, aki óriásira tágult szemekkel nyel hatalmasakat. Muszáj volt tudnia. Meg kellett kérdeznie kicsoda ez a férfiasan nőies névvel ellátott maffiózó! Kissé félt a választól. Ha igaza van, lehet figyelik és már készülnek a pillanatra, amikor meglincseljék, vagy szimplán lelőjék. Úristen, mibe keveredhetett!(#o#)
-Ihihizé...Shi-Shi-Shi...ori chan! A-a-a-a...neki a-a-a Masaki-nak, akinek nagyon férfias a neve, de tényleg...ő, úgye ő...szóval, neki meg az alvilágiaknak nincs kapcsolatuk egymással...igaz?-
Suttogott sűrű izzadtság cseppek kíséretében, minél közelebb hajolva az időközben kijövő ismerősének. Igazából válaszolni se válaszoltak neki, meg semmi se történt, ami gyanúra adhatott volna okot, de úgy bestresszelt, hogy belegondolt! Teljesen hatalmába kerítette a félsz. Lassan mániákusan pillantott körbe-körbe, hátha megmozdul egy bokor, kuka, vagy megcsillan egy napszemüveg a szomszédos épület takarásában. Erre mit ad isten, kisebb csörömpöléssel kóbor macska ugrott ki a hátuk mögötti sikátorból. Több se kellett szerencsétlen idegrendszerének. Kisebb nyöszörgéssel pattant Shiori chan ölébe, mint egy gyerekére csimpaszkodó koala. Halálhörgést hallatva szorította össze szemeit és már-már azt hallotta valaki kétségbe esetten segély kiált, amikor rádöbbent az a valaki szegény védelmi állása, vagyis nem csak képzelődött. A felismerést követően igyekezett gyorsan lekászálódni, hiszen rájött Shiori chan épp készült megszakadni szorítása, termete és súlya kombinációjától. Földet érve azonnal pánikolva legyezgetni kezdte áldozatát. Szeretett volna rajta segíteni, mert szörnyen bánta a tettét. Elvégre ő volt a férfi és ahelyett hősiesen elé állt volna, fülét farkát behúzva próbált fedezékbe iszkolni. Nem elég totál zakkantnak nézik, még a férfi büszkeségének is annyi. Pocsék érzés, mert ha tényleg baj lett volna cserben hagyja Shiori chan-t. Ettől, pedig kapásból ellepte a depresszív aura. Ott ahol állt, egyszerűen szipogva leguggolt és síron túli gépiességgel sajnálkozott az eseten.
-Ne haragudj! Ne...haragudj!-
Érkezett pár vigasztaló szó, aztán eszébe jutott, mit mondott az előbb Shiori chan. Igaza volt. Tényleg nem kérdezett semmit, csak bement és kijött. Meg abban is, hogy ha hátul dolgozik, nem teszi a vevők orra elé mások hangszereit. Őszintén szólva, támogatta az ötletet. Nem repesett volna a boldogságtól, ha mindenféle jött ment tapogatja szépséges dallam generálóját. Szó sincs róla, más nem nyúlhat hozzá, de akkor se mindenki! Szeretni látni és tudni ki hagyja rajta az ujjlenyomatát. Most megint szörnyen hiányozni kezdett neki Soureina!T^T A gitárját akarta!T^T Borult be még látványosabban a díp aurája, miközben magába roskadva cigizett. Illetve üveges tekintettel bólogatott az instrukciókra, hogy Shiori chan előre megy érdeklődni és ne hívja úgy, ahogy eddig, hanem másképp. Picikét nem esett le neki, csak kisebb csúsztatással miért is, így kerekedett néhány perces hatásszünet mire hüvelykujját feltartva jelezte, megértette a kérést.
-Oké, Shio chan!-
Bökte ki halkan nyöszörögve, majd folytatta a beton áztatását. Ebbe úgy belefeledkezett, körülbelül úgy érzékelte Shiori chan bezárta és kinyitotta a mögötte lévő ajtót. Valahogy teljesen elveszett az a kis idő, amíg odabent tartózkodott. Ezen némileg kiakadt, ugyanis roppant érdekelte volna, mennyi azaz annyi. Jöhetett is a három pontocska, picinyre kerekedett szemecske és értetlen fuvallat. Szeretett volna rájönni a limitre, ami alatt képesek voltak elzsibbadni lábai. Az árulók ugyanis annyira elmacskásodtak, alig bírt rájuk nehezedni. Kénytelen volt egyikről a másikra ugrálva dülöngélni, mialatt lassan elszivárgott hozzá az információ. Készen pihent gyönyörűsége! Kapásból csillámló ködbe burkolózva lebegett a boldogságtól. Izgatottan toporgott, forgolódott tanácstalanságában. El se tudta dönteni mit csináljon az extázis lökettől. Aztán lelkesen felsikítva ölelte meg Shiori chan-t és mennyein szikrázó szemekkel -éjszakai sötétet bevilágító reflektor- masírozott be az üzletbe. Kezeit szája elé tartva osont el a műhely ajtajáig. Nem bírt tovább várni. Látnia kellett az egyetlen kincsét.
-Holvan-holvan-holvan?-
-Nyugalom, fiacskám! Máris hozom, csak fogd vissza magad! Nem örülnék, ha a hévvel együtt kárt tennél a hangszerekben.-
-Bocsánat, sensei!-
Pislogott boci szemekkel lehajtva kobakját. Szorgalmasan bambulta bűntudatában a csizmája csatjait, míg előtte nem landolt gitárja. Az ő szerelme csodálatos és életnagyságú teste, egyszer csak ott volt előtte. Látványával be se bírt telni. Csak óriási, csillogó szemekkel, némán tátogott rá. Szebb volt, mint újkorában! Ha létezett tökéletesebbnél tökéletesebb, akkor most teljesült kívánsága. Előtte pihent a számára leggyönyörűbb szépség az egész kerek világon. Annyira kábulatba ejtette, fanatikusan pattogva szórt szívecskéket felé, majd félszegen megkérdezte elveheti e kicsikéjét. Az engedélyt követően hímes tojásként fogta ujjai közé és szemlélte meg az összes létező szögből. Hinni nem akart a látványnak. Hűlt helye volt az összes harci sérülésének. Minden báját csúfító hiba múlté volt.
-HIBÁTLAN! KÖSZÖNÖM, SENSEI! MAGA A LEGJOBB!-
Ordította felhőtlen boldogságban úszva. Még egy lelkes öleléssel is megjutalmazta az aranykezű mestert. Aztán rátérhetett az ismerkedésre. Elvégre, eszébe jutott, még be se mutatta Shiori chan-nak. Pedig, most, hogy újkorában tündökölt bűn lett volna kihagyni az alkalmat! Igen, kicsikét büszkén, inkább önfényezési célzattal fordult hátra. Magához ölelve drágaságát vigyorgott ezerrel.
-Shio...chan! Ő az én dívám, Soureina!-
Nyújtotta maga elé, mint egy műgyűjtő kisgyerek, aki teljes büszkeséggel mutatja fel legdrágábbnak tartott szalvétáit. Kis ideig, arcára tapadt vigyorral ácsorgott, majd eszébe jutott a nagy igazság. Ilyenkor, általában oda szokták adni a dolgokat, hogy közelebbről is meg tudják szemlélni. Erre picikét nehezen szánta rá magát. Nem féltette Shiori chan-tól, csak alig kapta vissza és fájt megválni tőle. Azonban nem engedhette legyőzze a kicsinyes önzőség! Tehát, vett egy hatalmas levegőt, aztán hősiesen kipréselte száján, lenne e kedve játszani rajta, vagy egyszerűen saját kezűleg megnézni.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Hétf. Ápr. 04, 2011 5:11 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Gondoltam, hogy lelkes fogadtatásban részesül a jó hír, de azt nem, hogy ismét be leszek támadva. De szerencsére ezúttal némileg kevesebb hévvel vitelezte ki Nobu az érzelemkitörést mint az előbb. Nem értem akkor mire gondolhatott mikor csak úgy a nyakamba vetette magát! Jó-Jó az egy dolog, hogy valamitől megrémült, de azért mégis... nem tudom miből szűrte le azt a következtetést, hogy képes leszek megtartani egy nálam sokkal magasabb és valószínűleg némileg nehezebb embert, és nem borulunk le mind a ketten a lépcsőn, amiben akár még meg is sérülhettünk volna! Pláne, hogy ránézésre, hogy huszonéves emberlány vagyok akit nem igazán képeztek ki ilyen esetekre... Ha ezt csak úgy bárkivel eljátssza az határozottan nem előnyös... micsoda kellemetlen helyzetbe kerülhetne vele. Az egyetlen dolog, ami miatt ezt elkerültük az az, hogy sokkal erősebb vagyok mint amilyennek látszom... Vaizardságom hozadéka, hogy mivel egész életemet abban töltöm, ezért a póttestem is sokkal erősebb, mint egy shinigami pótteste, vagy egy ember. Ennek most jócskán hálát is adtam, meg annak is, hogy Nobunak nem jutott eszébe arról kérdezősködni, hogy milyen csoda folytán maradtunk talpon az akciója után. Úgy tűnik innentől minden gondolatát szeretett hölgyeménye viszontlátása foglalta le. Megint megjelent rajta a szemellenző és engem szépen faképnél hagyva sietett be, hogy végre a kezei közé kaphatja a hangszerét. Én nagyokat sóhajtozva ballagtam be mögötte, mert kicsit elszomorított, hogy nekem még várnom kell Yukira. Irigykedve figyeltem a nagy egymásratalálást egy székre lehuppanva, miközben a körülöttem kiállított gitárokat nézegettem fél szemmel. Kétség kívül mind gyönyörű darab volt, hiszem a mester munkái. Nem sokáig volt elektromos gitárom, és nem is nőtt a szívemhez annyira mint Yuki, de ezek között láttam jópár olyat, amivel biztosan meg tudnék barátkozni. Először nem mertem piszkálni őket, de aztán szép lassan közelebb merészkedtem, és mégjobban szemügyre tudtam venni őket. Nem szerettem volna zavarni Nobut, így ezzel foglaltam le magam, míg Yukizora is átadható állapotba kerül, de hamarost arra lettem figyelmes, hogy szólongatnak. Hirtelen megpördülve egy csodaszép fekete és kék színek kombinálásával díszített hangszerrel találtam szemben magam. Meg is feledkeztem róla, hogy én őt már láttam néhány órával ezelőtt is, már csak azért is, mert nem is volt hasonlítható ahhoz az állapothoz amiben idehozták. Mintha egy teljesen új testet kapott volna, nyoma sem volt rajta annak a temérdek harci sérülésnek. Nem is csoda ha Nobu ennyire magán kívül van az örömtől.
-Nahát, igazán gyönyörű egy dáma! -nyújtottam ki felé a kezem, hogy megérinthessem, de gyorsan észbekaptam és visszahúztam. Nem lehetek olyan udvariatlan, hogy csak úgy összetapogatom, míg nem adnak engedélyt rá. Ezért csak kicsit közelebb lépve csodáltam meg egyelőre mindent a szemnek semmit a kéznek aspektusból. Tényleg nem hagyott kívánnivalót maga után. Egyszerű, de mégis hihetetlenül elegáns... ez a mester specialitása. Persze, gondolom alkot merészebb darabokat is, hogyha a vevő igényei ezt kívánják, de én például sosem szerettem azokat a nagyon extrém küllemű gitárokat. Sokkal szebbnek tartottam egy akusztikus társához hasonló felépítésű hangszert, ami igaz, hogy modern de küllemében idézi a régi hagyományokat. Nekem ez adja meg a báját. Nem is reméltem, hogy Nobu kiadja a kezéből de mikor felajánlotta, hogy megnézhetem szinte kislányos örömmel kerekedtek el a szemeim ahogy felém nyújtotta.
-Tényleg? Biztosan? Mármint nem azért, mert nem tudok rá vigyázni...de el tudom képzelni mennyire félted... De ne aggódj! Nem lesz baja! Egek de szép! -vettem el tőle úgy mint egy hímes tojást. Hirtelen nem tudtam hova merjem pakolni, de gyorsan kinéztem magamnak egy széket az egyik erősítő mellett, ami azért volt odatéve, hogy ki lehessen próbálni a kiszemelt darabokat, és óvatosan az ölembe fektetve simítottam végig rajta. Tényleg olyan volt, mint egy díva. Minden kétséget kizáróan egy olyan hangszer ami megérdemelte Nobu fanatikus rajongását. Mert az biztos, hogy nagyon nagy becsben tartja, bár nem tudom azokat a csúnya sérüléseket hol szerezhette. De ha jól láttam a gazdája jobban megrémült tőle, mintha saját maga sérült volna meg.
miután kigyönyörködtem magam benne, felemeltem a földről az egyik vezetéket, de mielőtt önállósítottam volna magam, engedélykérőn pislogtam fel Nobura.
-Sz...szabad? -reménykedtem a pozitív válaszban, mert mindenképp hallani szerettem volna a hangját. -Vagy, nekem az is jó, ha te mutatod be őt, de nagyon szeretném hallani! -szabadkoztam. De aztán legnagyobb örömömre, kicsit ugyan féltőn de átengedték nekem a bemutató lehetőségét. Nem vettem volna a szívemre, ha kiveszi a kezemből, hiszem látom az arcán, hogy nem sűrűn szokta mások kegyeire bízni a hercegnőjét. Éppen ezért vigyázok rá úgy, mint a szemem fényére!
-Viszont... szükségem lenne egy pengetőre... Nobu ha megkérlek idehozod nekem Yukizora tokját? Ott van a pulton! Abban vannak a pengetőim, és tényleg úgyis meg szerettem volna mutatni őket! -adtam elő félszegen a kérésem, mert nem szerettem volna ugráltatni, viszont nem is szerettem volna Soureinával a kezemben az állványok között manőverezni. Aztán rövidesen előttem is landolt tok, amiben bőszen kotorászni kezdtem. Magamnak kivettem Hide-sama egyik pengetőjét, a többit pedig Nobu kezébe nyomtam. Elméletileg ott van az övé is, meg még a nagyöregek közül jópár olyan mint például a Luna sea, a Pennicilin, a L'arc en ciel vagy Deadman gitárosainak pengetői. A mostani generációból is sikerült begyűjtenem pár darabot, igaz elenyészően kevesebbet, hiszen mostanság nem sokat járok koncertre, de azért Karyu-tól, Die-tól és még egykét másik embertől is magaménak tudhatok egy-egy ereklyét. Eddig bele sem gondoltam milyen szép kis gyűjtemény lett ebből az évek folyamán... Sőt egyre többet érnek, ahogy telik az idő.
Amíg Nobu lefoglalta magát azzal, hogy ezeket nézegeti, én szépen óvatosan hangolgatni kezdtem Soureinát. Nem is kellett sokat finomítani rajta, elég volt pár tekerés, és máris tökéletesen tisztán csendültek fel a hangok. Le sem tagadhatná a készítőjét... Már az első akkordoknál éreztem, hogy ennek a hangszernek is lelke van. Ez egy olyan kézzel megfoghatatlan valami, amit csak azok érthetnek, akiknek már volt a kezükben ilyen hangszer...
-Mit szeretne dalolni hercegnő? -mosolyodtam el és hajoltam közel hozzá suttogva. Gondolkodtam a dolgon egy darabig, majd némi hezitálás után emellett a darab mellett döntöttem. Nem szerettem volna valami felvágós virtuóz szólóval kezdeni az ismeretségünket, inkább valami egyszerűbb de szép dallamokat szántam bevezetőnek. Már csak azért is, mert a nagoya-kei mindig is nagyon közel állt a szívemhez, és mondhatni ezeket a darabokat tudom magamhoz képest a legjobban eljátszani. Ezekbe tudtam igazán beleadni minden érzést ami kellett ahhoz, hogy a játékom kifejezze a dal mondanivalóját. Igaz, hogy manapság már nagyon messze állok attól a végtelen szomorúságtól, de bármikor vissza tudok emlékezni rá...

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Szer. Ápr. 06, 2011 9:56 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Egész bolygót betöltő büszkeség reklám felirat alatt ácsorgott. Elvégre szeretett hangszere megérdemelt ámulatot kapott. Kicsit furcsának gondolta, ekkora képmutatóként viselkedik, de akarta volna se tudja letörölni elégedett vigyorát. Olyan leírhatatlanul büszke volt egyetlenére! Sikere az ő sikere is! Annyira nem, mert ő se nem fekete, se nem kék és a környezetéből inkább vált ki rosszalló meghökkenést, mint tiszteletteljes áhítatot. Viszont hozzá tartozott! Nagyon átvitt és tökéletesen elvont értelemben, akár fogalmazhatna úgy, Yuuinozai sensei-el közösen életre keltett csemetéjük. Tehát kicsiny gyerkőce az őt megillető fogadtatásban részesült. Kiszállt a családi fészekből, hogy magasan repdeshessen a világhírnév felé! Nem értette miért, de ettől a gondolatmenettől erőteljesen rátört a sírhatnék. Jó lett volna tudni az okát. Hiszen, semmi szörnyűség nem történt. Így, meg nem hagyhatta nyitva a kérdést! Muszáj volt kibogoznia! Szóval, állandó megoldáshoz nyúlva bambult abban a testhelyzetben, amiben épp tartózkodott. Szegény világ, pedig rátekinthetett egy gitárját mereven eltartó, tátott szájjal plafonra meredő flúgosra. Közben némi képzelő erővel lehetett pár pöttyöt görgetni a feje fölé és színes ceruzával némi borús átmenetű hátteret kreálni. Ha a végeredmény megközelíti ezt, akkor sikeresen kiviteleztétek Nobu kissé rémült, kissé elmélkedő, legnagyobb részt tanácstalan buksiját!°(^o^)°
Azért egészségre fokozottan káros ideig nem maradt agyhalott fokozaton. Megtalálva a tökéletes alkalmat, közhírré tétette nagyszabású felfedezését. Mutatóujjával csillárt bökve hördült fel. A talány, többé nem volt talány. Azért akart sírni, mert örült hangszere osztatlan sikerének. Viszont, azért nem lehetett felhőtlen boldogsága, mivel a másnaposság, vagy túlzott gondolkozás negatív hullámaitól ágy alá bújva kívánt hisztizni. Ettől a bonyolult megfejtéstől, pedig kezdett görcsbe rándulni agytekervénye. Mindig tudta, ártalmas a sok agylás!<(ˇ˛ˇ)>
-Áhá~já~ó!-némi csomókat feloldozó masszőr szünet-Hol is vagyok és mit akartam? Ehe! Szívesen! Mármint, nem úgy! Örülnék, ha játszanál rajta!-
Hadonászott orra előtt, miután sikeresen rádöbbent körmét rágcsálva nyöszörög. Cseppet sem arról volt szó, aminek látszódott! Nem sajnálta Shiori, akarja gondolni Shio chan-tól Soureina-t! Inkább foglalkoztatta, miként fogadják kicsikéje teljesítményét. Be se merte vallani, mennyire izgult. Nagyon érdekelte, milyen véleménnyel lesznek hangszeréről. Minél előbb tudni akarta az ítéletet, de a fránya belső hang miatt félt a rossz irányba mutató kritikától. A két oldal harcától pedig ide-oda hintázva szorította fejét, míg el nem küldték a gitártokért. Életében nem örült még így kérésnek! Volt mivel lefoglalnia magát. Főleg azután, szemei elé tárult, több, mint egy évtized kavalkádja! Szó szerint, mert sikeresen kipattintott egy pengetőt, ami kegyelem nélkül pöckölte telibe orrnyergét. Az árulójának még ez se volt elég! Megpróbált a félhomályos szőnyeg takarásához navigálni. Ezt nem hagyhatta! Ha földet érne, akár órákig keresgélhetné napszemüvegben!(-|||-) Tehát, fájdalmasan hunyorítva vetődött utána. El is csípte a döntő pillanat előtt, csak ettől az elhajított "többiek" szóródtak szét. Hatalmas lelki fájdalmában, mennyből villámcsapásként meredt sóbálvánnyá, hogy hófehér arccal, padlót ütő állal pisloghasson az együttes esőre. Miután a zápornak vége lett, körülbelül Nobu is hasonló sorssal dőlt el. Kicsiny nyöszörgő szólammal könyvelte el ballépést. Gömböcként dípelve tette túl magát az eseten, hogy újult erővel csaphasson le a pengetőkre. Legalábbis rövidesen rájött, nem olyan szörnyű, mint hitte! Kicsikét koncerten érezte magát. Persze, sose volt annyira elvetemült fan terem kiürülte után még nekiessen a föld átfésüléséhez. Igaz, ha hamarabb tudja, milyen izgalmas!(*o*) Személy szerint nagyon élvezte a plusz munkát. Egész bezsongott, mikor mi kerül karmai közé. Ráadásul a sok emlék, amit képviseltek! Mennyi remek szám, koncert, együttes és hangulat kerítette hatalmába. Kész nosztalgia volt! Hát, még akkor, amikor rábukkant saját pengetőjére!
-JÉÉÉÉÉJ! MEGTALÁLTAM! Tényleg az enyém az! VHOA! Ebből azt hiszem, már nekem sincs! Jó néhány régi dolgom elveszett...-
Biggyesztette le szomorkásan alsó ajkát. Sajnos a halálát követően nem azzal volt elfoglalva mentse azt a kevéske értéktárgyat, amivel rendelkezett. Mire észbe kapott a legtöbbet odaadták árverés keretében a hűséges rajongóknak, vagy visszaküldték apjának. Annyira végtére is nem szomorította el. Úgy gondolta jó kezekbe kerültek. Egyedül a Hide sama által dedikált gitárjáért sajog mai napig szíve. Az igazi kincs volt! Olyan szinten felnézett arra a néhány vonásra, sem az éhség, sem a drog függőség nem vette rá pénzt csináljon belőle. Na,de sajnos ez volt a nagy helyzet. Vége lett annak a szakasznak. Most, pedig új életet kezdve, padlón kúszva hallgathatta gyönyörűségét. Mi lenne ez, ha nem kárpótlás?°(*o*)° Passzolja a választ! Az viszont tagadhatatlan, határozottan jobb kedve lett. Imádta a kicsikéje hűvös eleganciáját, amivel most sem spórolt. Csoda, szegény Shio chan nem hökkent meg az úri hölgy makacsságán. Nem látszódott zavarná. Nagyon profin kezelte! Igazi tehetség! Na, és a szám, amit választott! Csodálatos nagoya kei! Menten csillámló ámulatban kitörve tapsikolt volna, ha igazi előadáson van. Azonban próbálta türtőztetni magát. Nem akarta megzavarni az ismerkedést. Pont eléggé bántotta, micsoda műsort rendezett tesókájának, amikor Soureina-n mutatta be tudását. Azóta elhatározta. Élvezni fogja a próbákat és nem teszi tönkre a találkozást őrült aggodalmaskodással. A hercegnő úgyis jelzi, ha nincs ínyére a kiképzés. Szóval, vett egy hatalmas levegőt, törökülésbe ügyeskedte magát, behunyta szemeit és egyes egyedül a dallamra koncentrált. Kikapcsolta a világ zajait. Élvezte a zenét, míg tartott. El se akarta hinni vége lett. Még szerette volna hallgatni. A fájdalmas felismeréstől szökőkútban kitörő könnyekkel araszolt közelebb.
-Hmm? Ennyi? VÉGE?!T^T Shio cha~n! Ez annyira, annyira....annyi...gyönyörű volt! Kérlek-kérlek! Játssz még valamit!-
Pislogott gigantikus boci szemekkel rugózva. Igazán fellelkesült! Teljesen extázist kapott! Úgy bepörgött, menten ezernyi gondolat cikázott buksijában. Szívesen kért volna számot, vagy csatlakozott volna. Még az is megfordult fejében adjanak elő valamit közösen. Sőt, kapásból kedve támadt ott ahol volt egy koncertet rendezni. Képes lett volna kiállni az utca közepére és minden szó nélkül pengetni. Zenélni magának, az arra járóknak. Szórakoztatni az embereket és velük közösen tombolni. Megmutatni, mennyire boldog. Hálát adni, mert összetalálkozott Shio chan-nal. Köszönetet mondani a sensei-nek, mert újjáélesztette a díváját és üzenni Hino chan-nak, mennyire szereti! Annyi mindent akart elmondani, eljátszani! Lassan érezte beleőrül!@_@ Sok volt ez egyszerre! A feles energiák levezetésére, pedig valamit csinálnia kellett. Eleinte fel-alá mászkált motyogva, hátha a séta segít. Nem tette! Mentőövként a régi módszer szolgálhatott. Sokat javított már a felkavarodott lelkének, így most is ebbe vetette minden reményét. Persze Yuuinozai sensei már a könyörgő pillantásból tudta mit akar. Könnyedén a műhely felé mutatott. Erre a jelre várva, Nobu, mint egy tank indult meg. Öles léptekkel hátra trappolt és hátsó ajtón kilépve ordította el magát. A hosszas üvöltözést, hamarosan félszeg bocsánat kérés követte. Sajnos a lakók nem fogadták jól a műsorát.T.T Szerencsére, csak egy papucsot dobtak hozzá. Ez egész jó aránynak számított! Segített, hogy ne kerüljön folt a megkönnyebbülési kísérletébe.
-Huhuuu! Köszönöm, sensei! Pont erre volt szükségem! De...de...de! Shio chan! Akkor most, ha nem baj...megkértelek, de most rendesen is...mert...az előbb nagyon hűha...nem akartalak megijeszteni vele...rémisztő volt? Amúgy, van kedved még egy számot játszani?-
Ütögette egymáshoz mutatóujjait. Kicsikét zavarban érezte magát a furcsa előadása után. Remélte nem hozta rá a frászt újdonsült ismerősére. Plusz, elkapta a kényszer. Valami noszogatta ragadjon gitárt és csapjon a húrok közé! Szeretett volna ő is csatlakozni. Szó sincs róla! Nem fogja kikapni Soureina-t Shio chan kezei közül!>.< Inkább azon törte fejét, melyik gitárt vegye le az eladóak közül. Jobban örült volna, ha duettet adnak elő! Nagyon, de nagyon szívesen kísérte volna a gyöngyszemét! Sejtette furcsa lesz. Viszont, csak nem sértődik meg a kicsikéje! Ez nem megcsalás!O.o" Csupán közös megegyezéssel, kölcsönös valamicsoda! Elvégre, jelét se mutatta nem érezné jól magát Shio chan-nál!
-Ha...ha...gondolod...beszállok! Szabad?-
Fordult oldalra félúton az egyik kiállított hangszer felé nyúlva. Gyorsan rájött nem ártott volna megvárni a két irányból érkező válaszokat, mielőtt beleéli magát. Ő nem olyan, önállóan döntsön mások helyett! Tisztára szégyellné, ha ezt csinálná! Még szerencse időben rájött! Emiatt, csak szolidan horgasztotta le buksiját, miután szépen vissza húzta ujjait.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Szomb. Ápr. 09, 2011 5:24 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Nagyon régen játszottam már utoljára elektromos gitáron, de azt hiszem ez egy olyan dolog amit az ember sosem felejt el... legalábbis bennem annyira mély nyomot hagyott, hogy némi kezdeti bizonytalanság után már megint olyan nyugodtan és kézben tartva a dolgok fonalát elevenítettem meg a hangjegyeket a fejemből, mintha tegnap gyakoroltam volna utoljára. Ebben valószínűleg szerepet játszik azért az is, hogy nem egy túlzottan bonyolult, és a szívemnek nagyon kedves darabról van szó. Nem tudom egy összetettebben felépített szólóval boldogulnék-e, de odahaza majd sort kerítek ennek a kérdésnek a megválaszolására. De egyelőre inkább engedtem magam belefeledkezni a dallamok sodrásába. Azt hiszem megint hatalmába kerített az az érzés, mikor saját magam is a dal közönsége voltam. Nem akartam, hogy véget érjen, de sajnos tudtam, hiszen végig követtem a fejemben, hogy egyre fogynak a hangjegyek, és szép lassan lezárul az utolsó ütem. Kissé talán csalódottan és elszomorodottan fektettem el az ölemben Soureinát, miután megköszöntem neki, hogy a segítségemre volt.
-Megtiszteltetés volt önnel játszani hercegnő. Remélem lesz még hasonló alkalom. -mosolyodtam el ahogy rápillantottam, mikor a közben végig szemben ücsörgő fél könnyes szemekkel előttem teremve, szinte hisztérikusan követelte a ráadást.
-Én köszönöm, hogy megismerhettem Soureinát! Tényleg gyönyörű a hangja is! Már teljesen világos, hogy miért rajongsz érte ennyire. -adtam elő csodálkozással vegyített elismeréssel. Úgy tűnik Nobunak nagyon tetszett az előadásom, de nem akartam megríkatni. Lehet, hogy mégsem nagoya-keit kellett volna választanom? Kicsit bűntudatot érezve szabadkoztam közben már fel-alá rohangászó zenészt igyekezvén szemmel tartani. Elég nehéz volt lépést tartani azzal a tempóval amiben cikázott ide oda... Aztán a következő pillanatban már csak annyit vettem észre, hogy eltűnt a bolt másik végében és egy hatalmas ordítás törte meg az eltűnésével hirtelen beállt csendet. Annyira váratlanul ért, hogy úgy összerezzentem, hogy majdnem leestem a kis székről amin ücsörögtem. Szerencsére még idejében magamhoz szorítottam a gitárt, hogyha netán borulnék, akkor ne essen semmi baja, de végül nem lett szükség a védelmemre. Felettébb örültem neki, hogy sikerült megőrizni az egyensúlyom... Egy nagyon fújtatva konstatáltam, hogy megelőztem egy újabb tragédiát, majd erősen a bolt hátsó felének irányába koncentráltam, hogy vajon mi történhetett. Csak nem esett baja Nobunak? De mielőtt aggódva érdeklődhettem volna a látszólag teljesen nyugodt senseinél, máris újra feltűnt az előbb emlegetett zenész.
-M...minden rendben? -kérdeztem félszegen, de látszólag nem történt semmi azon kívül, hogy némileg lenyugodtak a kedélyei. Lehet jobban meg kellett volna lepődnöm egy ilyen heves érzelmi kitörésen, de valahogy a raktárban élve már hozzászoktam az ilyenekhez. Így nem is csináltam nagy ügyet a dologból, hanem bólogatva konstatáltam, hogy már minden rendben van.
-Persze hogy lenne kedvem! -vágtam rá azonnal, de aztán észbekapva a mesterre pillantottam, mert azért mégsem otthon vagyok... Ő azonban valószínűleg a műhelyben tevékenykedett, mert nem láttam semerre. Lehet Yukizorán végzi el az utolsó simításokat. Bárcsak így lenne! Már annyira szeretném viszontlátni a saját hercegnőmet.
-De most valami vidámabb darabot keresek megígérem. -dörzsöltem meg zavarban a tarkómat. amint elkezdtem nagyban agyalni a témán hamarosan nekem szegezték a nagy kérdést, miszerint lenne-e kedvem duettet játszani Nobuval. Nagyon fellelkesültem az ötlettől, mert már kíváncsi voltam rá nagyon, hogy hogy játszik.
-Boldoggá tennél vele! Viszont akkor ne nézegesd azokat ott, ragaszkodom hozzá, hogy te játssz Soureinán! Szeretném hallani a párosotokat. -nyújtottam felé ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel a hangszert. - Majd én választok magamnak egyet a kiállított darabok közül. -pattantam fel tiltakozási időt sem hagyva és miután Nobu kezébe nyomtam a gitárt elmélyülten kezdtem el vizslatni a felsorakoztatott hangszereket. Nem szerettem volna hosszasan töprengni, de nem is volt szükség rá mert megláttam ezt a fekete hangszert(külön képet nem találtam, lusta voltam tovább böngészni, a bishitől eltekinteni.... XD)
-Ez tökéletes! -emeltem le szépen óvatosan az állványról, majd visszahuppantam Nobu mellé. Lehet jobb is volt, hogy hagytam neki egy kis időt a gyöngyszemével kettesben, mert megint szinte repkedni látszott az örömtől. Szinte meg sem várta, hogy behangoljam a kiválasztott gitárt máris belekezdett egy dalba (egyszerűsítve:itt). Amint elkezdte a szólamát egyből világossá vált előttem, hogy itt nekem most nagyon feladták a leckét! Sikerült beletrafálni a kedvenc Alice nine számomba így nagyon jól tudtam, hogy rám hagyta Hiroto szólamát... Be kell valljam ennek már nem túlzottan örültem annyira, hiszen ha választhattam volna akkor gondolkodás nélkül foglalom be Tora részét. Nem kenyerem az ilyen feltűnő szólók. Azt hiszem ezt még nem is játszottam el soha senkinek.
-De Nobu...ezt én, nem biztos, hogy... tudod a végén! Esetleg cserélhetnénk! -kalimpáltam kétségbeesetten, de megint kikapcsolt az agya. Én viszont idegesen szorongatva a pengetőt agyaltam azon, hogy mit csináljak. Mégse hagyhattam egyedül játszani ha már egyszer megígértem neki, hogy duettezünk, de gyűlöltem felvágni ilyen szólókkal. Vészesen fogytak a másodperceim, mikor is elérkezett a pillanat, hogy be kellett lépnem. Mivel sokkal inkább hajtott az, hogy ne bántsam meg Nobut, nagyot sóhajtva kezdtem bele az én részembe. Először szörnyen rosszul éreztem magam, amire egy nagy lapáttal rátett az is, hogy az utcán eddig csak a kirakatot nézelődő emberek sorra szállingóztak be a boltba a zene hallatán. Az első percet masszívan azzal töltöttem, hogy próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, és kevésbé kilátszani a polc mögül. Nobura pillantva azonban azt vettem észre, hogy mennyire nem foglalkozik azzal mi van körülötte. Hihetetlen mennyire képes beleélni magát, és mennyire jól csinálja. Lehet nekem is ezt kéne tennem? Elvégre imádom ezt a számot, és szeretném megtisztelni Nobut is és a hangszert is a készítőjével együtt azzal, hogy mindent beleadok. Igyekeztem ellazulni és megintcsak átadni magam a hangulatnak, ami most merőben más volt mint az előbb. Sokkal boldogabb voltam. Nobu szólója után már szinte kihúzva magamat ücsörögtem a széken ahogy egyre jobban belemélyedtem a szivárványos illúziókba. Észre sem vettem, hogy közben már el is mosolyodtam, még akkor is, mikor az oly annyira nem várt, de most lelkesen játszott részhez értem. Teljesen meglepődve magamon fagytam le egy pillanatra amint elhallgatott az utolsó akkord. De a mozdulat, amivel próbáltam volna magam visszazökkenteni a valóságba olyan vehemensre sikeredett, hogy a kicsi székkel együtt szépen hátraestem. Most aztán hasznát vettem az ösztönös védelmi mechanizmusnak amivel a gitárt védtem az esés közben.
-Úristen a gitár! Nagyon sajnálom! Sensei, ne haragudjon! Nem lett semmi baja! Inkább gyorsan vissza is teszem! -kiáltottam fel rémültem, majd villámsebességgel összekaparva magam helyzetem tőlem védett helyére a hangszert. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam magamban az előbbi néhány percet.

Tárgy: Re: Yuuinozai Hangszerbolt és műhely Vas. Ápr. 10, 2011 9:38 am

|| Gyógyítsd meg a szemem fényét! O.O - Az igazi találkozás ||

Boldogan csapta össze tenyerét, elvégre Shio chan lelkesen beleegyezett a közös programba. Szinte szárnyalt a boldogságtól együtt játszhat vele. Érezte átjárja a buzgóság és extázis. Kicsiny pirospozsgás csillagok lebegtek képzelete mezején, akik furcsa mód torzított gyerek hangon sipítoztak felhőtlen örömükben. Ezen kötelező volt kicsikét elidőznie. Valahogy nem értette honnan jöttek és miért jutottak az eszébe. Lassan kezdett magától megijedni(#˘#). Még drogos évei alatt se történtek vele hasonló dolgok, vagy csúnyán kihagy a memóriája. Bármi is legyen, ott voltak. A kicsike égitestektől pedig hamarosan kirajzolódott fejében, milyen számot kéne választani. Elvégre jeles alkalomról volt szó!*o* Valami vidám szám kellett! Olyasmire volt szüksége, ami egyszerű, de nagyszerű. Imádta a nagoya kei szívszaggató alkotásait, viszont azt súgta belső hangja, picikét feledkezzen el róla. Evezzen pörgősebb vizekre. Valahogy így lyukadt ki az Alice Nine számnál. Persze, útközben, kezében landolt gyöngyszeme, aki pár pillanatra kizökkentette szivárványos tervezéséből. Komoly másodpercekre lefoglalta minden érzékszervét szerelmetesen dünnyögjön királynőjének. Még azt is megengedte magának szívecskéket dobálva dörgölje lila fejét a gitár nyakhoz. Azért fő az óvatosság! Most foghatta hosszú órák óta kezeibe, nem fogja elrontani tökéletességét féktelen rajongással. Csak szolidan! Ez az elv elsöprő erővel működött, ha Soureina-ról volt szó.
Miközben bamba fejjel pengette a húrokat, lelkét nyugtató céltalansággal. Illetve, hogy kényeztethesse hallását. Arra is maradt ideje a nagy duett beizzítása előtt lezavarjon egy könnyed bemelegítést. Valamit csinálnia kellett, mialatt össze próbálta rakni az okosan kiválasztott dalt.^~^" Ebbe szokásához híven úgy belesüppedt, felváltva mutogatta és dobolta az ütemet. Esetleg fejét rázva próbálgatta elcsípni a megfelelő hangokat. Ezzel remekül szórakozott, amíg be nem köszöntött a megváltó szikra "kész"! Ettől csillogó szemekkel kísért helyeslés hagyta el környékét, majd tétovázás nélkül belecsapott a dolgok közepébe. Neki teljesen természetes volt ez a helyzet. Naponta ezt csinálta. Felváltva húzták vonták egymást Kei-el. Plusz a szakmája lenne, vagy micsodácska. Szégyen lett volna, ha zavarában nem merne játszani. Szóval, felemelte hátsóját, Shio chan felé fordult és biztatóan bökdösve buksijával szuggerálta. Előtte semmi szükség nem volt lámpalázasnak lenni. Néhány hamis hang belefér. Legnagyobbakkal is megesik.>.< Különben is, hallotta játszani. Biztosan tudta nem lesz semmi probléma. Tehát, bízva bízott és remélte belép a kellő pillanatban.
Égbolton repdesett, miután csatlakoztak előadásához. Kapásból arcára kúszott egy Shio chan-nak címzett széles vigyor. Megint látta az eufóriája okozta mulatságos csillagokat, amik felettébb kezdték idegesíteni. Senki se hívta őket! Annyira nem ért!TAT Persze, nem hessegethette őket. Végén elrontaná a közös fellépést. Igen, fellépést, mert egyre népesebb tömeg kezdett gyűlni. Erre nagyon hamar rácsodálkozhatott, miután tett egy fél fordulatot. Sok-sok üvegre tapadó arccal találta szembe magát, amire értetlen pislogással reagált. Nehezen gyömöszölte buksijába, mi érdekeset találhatnak egy rögtönzött gitár játékon. Persze, ha így alakult, így alakult. Nem fog hozzájuk hajigálni mindenféle berendezési tárgyat. Meg ez valamilyen szinten elismerés! Azt jelenthette egész jó párost alkotnak Shio chan-nal.*o* Megmondta, hogy semmi szükség az aggodalomra és most tessék! Kész tömeg tolongott előttük. Ettől kicsikét sikerült felbuzdulnia. Mindig élvezte a zenélést, de nem volt az a kimondott uralkodó jellem. Inkább volt megbízható szürke figura, mint színpadra született csillag. Akadt ezt cáfolandó koncert, viszont az ritkaságnak számított. Emiatt meglepődött, hogy apránként, de határozottan a bámészkodóknak kezdett játszani. Ráadásul még Shio chan-nak is sikerült a szám végére feloldódnia. A szólóját már egész extázisban pengette! Kész profi volt! Igazi élmény volt hallgatni. Legszívesebben újabb ráadást követelve ugrált volna, azonban a borulást úgy megijesztette fejéhez kapva felejtkezett el összes telhetetlenségéről. Gyorsan átfordította hátára egyetlenét és kétségbe esetten próbált segíteni.
-SHIO CHA~N! Jojo-jól érzed magad? Megütötted...fáj...vérzik...hasogat...lüktet valahol? A fejed nem...szóval...bumm...tulajdonképpen...mi történt?-
Guggolt kitartóan tanácstalan és aggodalmas fejjel. Viszont mire rákérdezett, gyakorlatilag már rájött, mert visszaemlékezett a dolgokra. Ennek fényében, hatalmas értem kijelentéssel mosolyodott el. A hév nagy úrnak számított. Főleg zenész körökben. Elég arra gondolni hányan puffannak végig a színpadokon, rosszabb esetben le is róla. Alattomos tud lenni a szakma. Emiatt nem kell szégyenkeznie. Egyszerű baleset volt! Különben is, roppant ügyes volt! Nagyon élvezte a közös bemutatót!*o* Mindezt feszülten próbálta szavakban is közzé tenni. Szerette volna, ha jobban érzi magát. Amúgy se csinált semmi rosszat!>_< Viszont Shio chan lányos zavara nagyon nem akart elmúlni. Ezért bevetette a titkos fegyverét. Semmi gondot sugárzó mosollyal kiosztott egy ártatlan buksi simogatást.
-Né-né-nézd! Nincs baja! Ne aggódj! JÉH! Ez egy egész szép gitár!-
Forgatta állát vakargatva, amint megakadt tekintete a hangszeren. Kicsikét tanulmányozta Yuuinozai sensei munkáját! Valamennyire szakértő, na!^///^Aztán jobbnak érezte gyorsan letenni, mert az odakint ólálkodó közönségből páran hangos vélemény nyilvánításba kezdtek. Szegény szíve, majd szörnyet halt a semmiből berobbanó hangzavartól. Elszokott az efféle kitörésektől. Hát még azoktól, amik felé érkeztek.°0° Legalábbis egy részük. Tudná, mihez kezdjen a lelkes kiabálásokkal. Ő nem akart őrült fanatikusok áldozatává válni. Maradt a menekülés! Próbált a helységben búvóhely után nézni, esetleg a sensei-t boci szemekkel rábírni tegyen valamit. Nem vált be. A bolt szőrösszívű tulajdonosa rideg tekintettel és teljes lelki nyugalommal viselte a megpróbáltatásokat. Se a hangzavar, se Nobu vágóhídra tolt bárányka könyörgése nem hatotta meg. Maradt egyetlen reménye. Az időközben beszállingózó emberek között utat törve iparkodott eljutni zenész társához. Előre tudta, közel se lesz könnyű feladat. Figyelnie kellett kincses tárháza épségére és elegánsan ki kellett kerülnie a válaszokat kicsoda, honnan jött, mivel foglalkozik, hány éves, van e barátnője, mivel festi a haját és hasonló bizgentyütyük. Kész káosz volt!@_@ Lassan nem testi, hanem ruhája épségéért kezdett aggódni. Szó szerint paranoiát kapott! Mindenhol rá éhes, vérengző bestiákat látottX_X Haza akart menni! A végén már úgy küzdött, térden csúszva landolt célszemélye előtt.
-Ők most...mi...ők és mi...ano...eto...Ez kínos! Mit csináljunk? Áh, tudom! Van hátsó kijárat!-
-A kisasszony gitárjának még kell néhány perc!-
-Oh...uuuh! Itt a-a-a-a....az apokalipszis! Igen! Pontosan az! És...és...mi ez a hanyag válasz?! SENSEI!-
Duzzogott látványos sértettséggel. Nem ezt várta. Igazából semmit se várt. Na jó, segítséget. Remélte kihúzza a bajból, hiszen az ő szentélyét szállták meg. Lehet emiatt várt kicsikét, mielőtt tapsolva tessékelt ki mindenkit. Hihetetlen volt, mert a zsongó hadsereg csettintésre vonult el. Nagyon meggyőzően hirdethetett zárórát! Szívesen eltanulta volna a technikát. Persze, roppant hálás és büszke volt az idős férfire. Ekkora tekintéllyel bírni megannyi idegen felett!*o* Nem hiába kedvelte! Próbálta is kifejezni szeretetét egy öleléssel, de csak a szokásos nevelő célzatú újság érkezett. Megint fejbe kólintották, amitől mikróba méretre zsugorodva lapulhatott depressziós ködben. Sőt, hogy tovább fokozzák sokkját, kitessékelték a bolt elé. Rövidesen első kézből tapasztalta a korral fokozódó simlisséget. Az ürítés sikere azon múlt, fondorlatos sensei megígérte az érdeklődőknek odakint kapnak némi tájékoztatást. A rögtönzött beszédet, pedig Nobu-nak kellett megtartania. Erről épp csak neki felejtkeztek el szólni. A szörnyű vésztől majd elájult, de annyit összehadonászott tőmondatokban, melyik együttesben játszik. Plusz, megszabadulhatott a maradék ingyen jegyeitől. Hosszas küzdelme után, pedig még a boltba is sikerült visszajutnia.
-Ez....fair....fair...nagyon nem fair! MEHEHEGHALTA~M!-
Mászott el a Shio chan melletti székhez, hogy lelkét kiköpve ráborulhasson. Számára megterhelőbb volt az a pár perc, mint végigjátszani három koncertet. Nem szeretett rémisztő idegenekkel beszélni!T.T