Vakon néz a nap
mindarra, ami éjben
a holdnak zenél.

A város romokban, olyan, mint egy vénülő főnix. Néha felvillannak tollai. Vén emlékezetek akarata csak. Csak legyintek egyet. Itt állok a „Templom” kapujában. Innen nézem a romokat. Lábam a levegőn sétál lassan. Kék, kissé fakult köpenyemen dereng a kormos beteg fény. Mint már régóta ma is növényekre és túlélőkre vadászok. Egész jól sikerült a géntáram. Nagyjából még időben észhez kaptam és megmentettem a létező összes élőlény 98%- át, persze nem élve… hanem üvegcsébe fagyva… a lényeg viszont ugyanaz. A háború mindent tönkre tett. Elvesztettem mindent, és nem csak én. Elvesztettem a hitem, elvesztettem a becsületem, talán a józan eszem is… a föld elvesztette a régi jól ismert arcát. Kráteres sebhelyek csúfítják mindenütt.
Elrugaszkodok, suhanás, lobogás, füst és kátrányszag. Érzem, ahogy a sugárzás nekiverődik az elektromágneses mezőmnek. Alattam az óceán kékje. Lassan enyhül az ellenállás, elhagyom a súlyosan fertőzött terülteket. Tekintetem elréved a hullámok végetlenjén. Kezem hosszú vékony vízfalat karcol felszínére.

Valaha, régen… mikor még megvolt a rend… már mutatkoztak jelek, hogy nekem majd valami egészen mást kell tennem, mint mindenki másnak. Mindenki erőt kapott, mindenki akaratot fejlesztett, én nem. Sosem voltam kiváló harcos, sosem voltam jó mások becsapásában. Egyszerűen nem a harcra lettem teremtve. S hányszor olvasták már fejemre eme világrengető gyengeségem. Helyette kaptam rálátást, és kiváló intuíciós képességet. Akkor, amikor az igazi „ellenség” felütötte a fejét, engem nem hagyott egy sötét gondolat. A jövő súlya mindig a vállamon volt, csak most valóságos lett hirtelen, és még a töredékét se láttam akkor annak, ami bekövetkezett. Legrosszabb álmaimnál is rémesebb dolgok. Nem akarok rá gondolni… de nem tudok nem rá gondolni.


Hetekig begubóztam a dolgozó szobám mélyére. Társaink halála sorra következett be, én meg csak számoltam. A számok negyedét sem adták a valóságosnak. Ügyetlen közelítése volt csak a káosznak, de arra bőven elég, hogy komolyan megijedjek. Én tudós vagyok…ha bárki is képes egyenletek miatt felrúgni mindent, akkor én az vagyok. Le sem törölve a táblát, fogtam magam és leléptem az osztagtól…némi kezdő felszereléssel persze. Lemásoltam az adatbázisomat több terra byte-nyi adathordozóra. Fogtam a tollam a kardom és irány Karakura. Meg sem fordult a fejemben, hogy áruló vagyok… őszintén nem is érdekelt mit gondolnak. Eddig sem szerettek különösebben, most már teljes szívnyugalommal utálhattak, persze csak egészen addig, míg el nem érte őket a vég. De nekem dolgom volt. Nagyon, nagyon fontos dolgom.

Visszamentem az egyetemre, és a városon kívül a külváros lerobbant kikötő negyedében megvettem egy mindegy jó százholdnyi ipari területet. Közel s távol semmi, ami fontos lenne, se egy irodaház, se egy gyár. Csak kongó póklakott raktár épületek. Nekiláttam életem leg nagyszabásúbb kísérletének. Az egyetemi diákok segítettek némileg. Hazudnom kellett… útálom… de muszáj volt.

Oceanológiai kutatásoknak álcáztam a tervemet, s igen jól ment. Ha valaki igazán meggyőző… akkor az az, aki tudja, hogy az egész hátralévő élete ettől függhet. Sikerült is elég jó szponzorokat találnom az ügyemnek… persze arra azért ügyeltem, hogy a hadseregnek és belső nemzetvédelmi szerveknek ne legyen beleszólása a dolgaimba. Az óceán fenéki kutatóbázis mindegy öt év alatt elkészült. Akkor még nem volt akkora a káosz. Minden időm fejlesztésekre és feltalálásra ment el. Az ingatag óceáni talapzatra nem lehetett építeni… a sok vulkán meg az erős áramlatok miatt… így kitaláltam, hogy az egész szivacs beton alapokon nyugodjon… ami úgy tud süllyedni és emelkedni akárcsak Japán időnként felbukkanó szigetecskéi.

Már akkor törtem a fejem azon, hogyan váljunk függetlenné a fosszilis üzemanyagoktól. Tudtam, hogy a jövőben.. az igen közeli jövőben kizárt, hogy nekünk olyan lesz. A megoldást a bacik jelentették… akik szerves anyagokból elektromosságot állították elő… a melléktermék víz és áram. Egy probléma pipa. Ráadásul ezek a kis élőlények azokkal a káros szerves anyagokkal táplálkoztak, amik oly nagy fejtörést okoznak a környezetvédő kollegáknak. A tenger mélyén már akkor elkezdtem begyűjteni a létformák genetikai állományát… ha lehet minél többet. A laboratórium pedig idővel megtelt lelkes tudós társakkal, akik önként és dalolva vetették bele a lelkesedésüket a tanulmányokba, anélkül, hogy valójában tudták volna, hogy nekem mire is kell majd. Időközben telt az idő, és én újabb problémákon stresszeztem épp. Az volt a gondom, hogy valahogy a kormány elől is el kellett tüntetnem a projektemet.

Titokban tárgyalásokba kezdtem igen titokzatos személyekkel, akiket még én sem tudok kik voltak igazán. De a tőkét ezek a névtelen vállalatok adták. Sajnos mocskos sok lóvé elment ám el mindenre. Nem egyszer az öngyilkosság peremén álldogáltam a légzsilip küszöbén… a pénzhiány miatt. Roppantul féltem, hogy nem lesz időm befejezni. Alkut kellet kötnöm az ördöggel. Egy olyan alkut, amiből én jövök ki győztesen. Még Seireitei-ben egy igen hatékony hajtóművet sikerült feltalálnom.. ami gyakorlatilag semmi mással nem működik csak elektromossággal, hangtalan és piszok gyors. A hiper hűtött elektronáramlás antigravitációján alapult. Mentem és feldobtam a piacra a művem és eladtam annak, aki a legtöbbet fizetett érte. Több milliárd dollár értékben. Háborús időben úgy cuppantak rá, mint az éhes ráják a döglött húsra. De a gépezetbe rejtettem egy széria hibát… ezek a szerkezetek csak meghatározott ideig voltak működő képesek. Addigra én már rég felszereltem az eredeti javított kiadású hajtóműveket az Atlantisz2-re.

Így neveztem el a lassacskán víz alatti városként emlegetett laboromat. Utána egy évig megint csak gondolkodnom kellett, hogy hogyan is költsem el a szerzett javakat a legjobban. Az első dolgom volt megvenni az egyetemtől az Atlantiszt. Aztán egy ügyesen kreált meghibásodással elterjesztettem a pusztulását. Sajnos egy-ketten a legénységből meg is fulladtak emiatt. Azóta is itt szárad a vérük a lelkemen. Akkoriban viszont nem voltam más mint gép, aki egy programot teljesít. Csekély áldozat volt ez az „emberiség érdekében”. De legénységre továbbra is szükségem volt.


Széncellás robotokat gyártottam, amit Atlantisz2 szíve irányított… saját maga ellátására. Az a számítógép messze felülmúlta minden elképzelésemet. Nagy szerencse volt, hogy létre tudtam hozni… de ami azt illeti nagy áldozatba került. Mivel én halott vagyok a saját genetikai állományomat csak úgy használhattam fel, ha kiásom magam. Hát senkinek sem kívánom ezt a hálátlan feladatot. Majd ötven év után viszont látni a hullámat nem volt szívderítő látvány…de megkaptam, amit akartam. Leklónoztam magam… és a számítógépet rákötöttem az agyamra… mármint a másolatra. Mondhatni, hogy ebbe a dologba testemet, lelkemet bele adtam. Tíz évem csak arra ment el, hogy tökéletesítsem az önálló tudatot, de a szerkezet máig nem egészen önálló. Kénytelen voltam közvetlen kapcsolatot tartani Tritonnal.. így neveztem el. Találó nem ?... Na mindegy.. szóval sosem vagyok egyedül, mert folyton össze vagyunk kapcsolva. Az én lélek energikus gondolataimat kénytelen voltam agyhullám szintre fordítani. Ez volt a legnagyobb teljesítményem, de még ma is csiszoljuk. Másnak ez a kettősség talán őrjítő lenne, de nekem biztonságot ad… hiszen kiben bíznék meg, ha nem önmagamban. A hajón minden fejlődött szépen lassan. Semmi hírt nem kaptam a nagyvilágból… Nem mertem megkockáztatni egy internet kapcsolatot. Féltem, hogy bemérnek, és akkor minden munkám oda.


Ötven évig jártam a tengerek mélyét. Csak egyedül és éjszaka hagytam el az Atlantisz 2-őt, a víz alatt, és csak nagyon óvatosan. Nagyban kerültem a városokat, vérért osontam ki. Persze nem azért hogy megigyam. Mélyhűtött tárházam része lett. Lassan a fejlesztések odáig jutottak, hogy képes voltam a levegőben is mozogni a várossal. Nagy felhőkbe burkolózva lestem a felszínt esténként, de nem láttam mást csak pusztítást. Nem akartam addig beleavatkozni, amíg le nem zajlik az háború. Atlantisznak többé nem volt rám szüksége csak a gondolataim felére…önfejlesztő volt teljesen robotikus. Egy új élőlény. Hisz számtalan élő szervezet dolgozott össze benne. Triton olyan szintre fejlesztette önmagát, hogy csupán telepatikus képességekkel tudta irányítani az Atlantiszt.. .de elhagyni nem hagyhatja el soha. Furcsa volt amikor apaként emlegetett engem. Kicsit tényleg olyan volt mint a saját gyermekem. De lassan már a hetvenedik évemet töltöttem ebben a parányi paradicsomban. Az üvegházunk dúskált a növényekben, mindig virág illat volt idebenn. Akár, ha kedvem szottyant játszhattam egyet Tritonnal. Azt hittem magamról én más vagyok… de én sem bírtam nyugton maradni.
Láttam minden szenvedést és én eddig békésen üldögéltem az új világ kapszulájában. Segíteni akartam. Én nem akartam harcolni csak a szenvedés ellen. Úgy tűnik nekem is túl jó a béke. Megbeszéltem ezt a „fiammal” és arra a megegyezésre jutottunk, hogy csak akkor megyünk vissza „haza” ha felkészültünk a harcra. Atlantiszt teljesen át kellet építenünk. Az elektromágneses mező miatt amúgy sem jutott be a sugárzás… de azért egy közvetlen töltetet nem viselt el. Közösen elkezdtük megtervezni a védőburkolatot. A legjobb megoldásnak a plazma bizonyult. Milyen ironikus… pont az én képességem. A plazma jól befolyásolható mágnesességgel. Így hát a napfény hatására milliárdnyi áramfejlesztő nanobotot telepítettünk ki az Atlantisz felszínére. Ezek félig meddig élőlények voltak… mondhatnám, hogy mikroszkopikus cyborgok… inkább ne akard meghallgatni hogyan működik.
Mintegy nyolcvan év bujkálás után az immár felkészültem hajóval és végre megindultunk haza. Hetven évig eszembe sem jutott senki. Elfelejtettem ki vagyok. Robot lettem én is. Csak miután kész lettem és megláttam a város szürke hamvas kóróként meredező csontvázát. Nem emlékszem mikor hullott könnyem azelőtt. De még ilyen kiszolgáltatott állapotában is annyira hiányzott. A tudat, hogy visszatértem, visszaadta hitem. Természetesen számoltam a lehetséges támadásokra ellenünk. Nagyon utálok fegyvereket gyártani, de a természet is megteszi a saját védelme érdekében, úgyhogy nekem is muszáj volt. Kellet valami, ami mind az embereket, mind pedig a holtakat visszatartja. Nagyon csúnya dologhoz nyúltam. Be kell valljam, hogy nem vagyok rá büszke. Az immár Templomra átkeresztelt monumentális építmény akkora volt, hogy simán elfért benne egy kisebb részecske gyorsító. És bizony anti-anyag lövegeket terveztem rá. Engem megölhetnek… az nem érdekel… de a bolygót nem adom…
- Jó regglelt Karakura- Szólalt meg a hangkivetítőn Triton lelkes hangja
Raiden - Helyesbítenék… Karakura romjai…
Triton - Olyan sötét látó vagy apa…
Raiden - Igazad van. Nyisd a zsilipet.
Triton - Igenis… - Egy halk kattanással felnyílik a hajó kis kapuja. Nagyot szippantok a kátrányos levegőből… és most rá is gyújtok,
-Triton - Kérlek kapcsold be a linket… én is akarom látni amit te. - Elmosolyodok és a jobb halánték lebenyembe ültetett kis adó apró gombjához nyúlok. Érzem, ahogy tudata beharmonizál az enyémmel és most már az én szemem az övé is. Két lélek két testben. Vajon berozsdásodott már Makase? Áh.. nem. Érzem… ő is izgatott. Vagy száz éve elő sem húztam. Még is ficánkol. Erre várt. Üdv világ jövünk.

Kinézet:
Igazából semmit sem változott, egy nagyjából szimkártya méretű chiptől eltekintve, amit saját kezűleg ültetett be magának… azzal kommunikál Tritonnal és fordítva. Haja az évek során jócskán megnőtt. A szakálla is… bár azt leborotválta mielőtt kilépett volna a nagyvilágba. Tekintete viszont igen sokat vénült. Állandóan éles, folyton figyelő. Ruházatát tekintve organikus anyagokból van. Sötét színeket kedveli továbbá is. Bokáig érő kék köpeny amit egészen az orráig össze tud húzni, bakancs, nadrág, borostyán dioptriás szemüveg, és egy elhagyhatatlan narancs hawaii ing.

Jellem: Fáradtan békés, megviselte a látszólagos tétlenség, hogy fizikálisan nem tudott segíteni. Magabiztos belátó, végletekig türelmes, végletekig logikus. Kissé robotszerű gondolkozásra állt be az agya… lévén a tudata félig meddig az is. Kedves, Továbbá is távolság tartó, Segítőkész, Nyughatatlan. Reménnyel teli. Ezek után is az irónia mellet is megőrizte pozitív irányú gondolkozását.

A Templomról:
Kezdetben kis kutatólaborként kezdte a pályafutását, de időközben igen gyorsan kinőtte magát Szélessége 4 kilométer, hosszúsága három kilométer. 5000 ember lenne képes eltartani jelen fejlettségi szintjével de ez a szám szép lassan növekedik.

Tritonról: Ő a klónom, és egyben a Templom központi számítógépe, tökéletesen egybeolvadt mesterséges intelligencia. Külsejében mindenben megegyezik velem, eltekintve a praktikus rövidre nyírt hajáról. Teste szintetikus nanotechnológiával épült, teljes mértékben regenerálódik, és nincs szüksége a hajó számítógépével való kommunikációhoz semmiféle látható fizikai kapcsolatra. A Templomon belül mindenhol magas frekvenciájú rádióval kommunikál... így irányít mindent. Ezért nem is léphet ki soha annak kapuján kívülre. Érzelmileg megegyezik egy kissé elvont gondolkozású géppel, kezdetleges érzelmi adeptusok figyelhetők meg. A nem emberi külső csupán akkor mutatkozik meg mikor tölti a celláit, ilyenkor a "bőrén lévő fotoszintetizáns robotok megkötik a fényt... és ekkor teljesen sötét-zöld színű. Erre a mutatványra csupán három-négyhavonta van szüksége igénybevételtől függően.

Spoiler:

Szeret- nem szeret:
Szeret:
- Triton
-A növényházban kertészkedni
- talajmintákkal bíbelődni
- sakkozni fejben
- az egyenességet
- a lelkesedést
- az kitartást
Nem szeret:
- intrika
- politika
- vérontás
- pusztítás
- káosz.

Felszerelés:
- ruhák
- kapcsolat chip
- uv védő szemüveg
- hordozható sugárzás mérő
- zseblabor
- elsősegély doboz
- kísérő droid. ( detektor)

Megjegyzés: Jelenlegi állapotában sehová sem kapcsolódott, de feltett szándéka kapcsolatot szerezni az életben maradt társaival. Mivel csak annyit tud az állapotokról, amit az üvegen keresztül is látni... ezért elsődleges feladataként a hírszerzést jelölte ki. Nagyon valószínű, hogy a továbbiakban AFW tag válik belőle, persze, ha azok hajlandóak vele tárgyalni.