Jelszó: Hrih aa
~ Adatlap...Név: Shiroichi Anao
Nem: nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1880.06.15
Kor: 130, de 16-17 körülinek látszik
- Emberként: 11
- Lélekként:119
~ Kinézet...Haja vállánál kicsit hosszabb mély lila színű, nagy részét bontva hordja csak egy apró kis tincset szokott felfogni oldalasan. Szemszíne ibolya lila fél szemére vak (nevezetesen a bal szemére nem lát)-mikor a Peremvidéken élt egy kismadarat vitt vissza a fészkébe egy magasabb fára, ahol ügyetlenségének köszönhetően leesett és úgy sikerült kiviteleznie a landolást, hogy bal szeme húzta a rövidebbet(közvetlen ütés érte) lásd: előtörténet-. Magassága 157 cm körül leledzik, amit jó maga kevesell.
---> KÉP ~ Jellem...Viselkedése igen szeszélyes, ha egyedül van, akkor szeret saját kis világában fantáziálni. Viszont társaság előtt, igencsak közvetlen típus. Nagyszájú, mindenkinek visszabeszél, tiszteletet nem éppen ismer, de azért tudja, hogy kivel célszerű vigyázni. Szereti lazára venni a figurát, folyamat vigyorog és hülyéskedik, mint aki komolyságot nem ismer - talán igaz is -. Még szorult helyzetben is az örültségeivel jön. Harc közben talán az egyetlen, mikor figyelmet és némi komolyságot képes összeszedni, azt is talán ott használja el. Rossz tulajdonsága a parancsmegszegés. Hamar fel lehet idegesíteni főleg, ha provokálják, azt rühelli. Örült elszántsággal képes eldobni saját életét, akár egy vadidegenért. Úgy tartja, hogy az ő élete nem fontos, mert nincs kitűzött életcélja, de másoknak élniük kell, hogy véghezvigyék terveiket.
~ Zanpakuto...Neve: Hyozanryuu (Gyémántsárkány)
Fajtája: Kidou - nem tudom támadásai alapján lehet fény is, de a gyémánt miatt ugyebár föld, mert kőzet... szóval szerintem ez a megfelelő >_< *öt perc folyamatos falba való fejütlegelés folyamán leeset neki, hogy ilyen is van xD*-
Lelke: sárkányként,
emberkéntShikai parancsa: Sase, aratama Hyozanryuu! (Ragyogj, csiszolatlan Gyémántsárkány!)
Shikai kinézete:-
Normál kardként-
Shikai formábanZanpakutoja alap formája egy igencsak megviselt ütött-kopott katana, de ahogy megszólítja, ez mind megváltozik. Markolata lila színű árnyalatát, három arany dísz ékesíti, melyek között egy - egy apró ékkő van. Markolata végén két apró fonál jön ki, melyet kisebb kövek díszítenek, s azok végén egy - egy nagyobb kő csatalakozik. Keresztvasa arany sárga színű, a négy oldalát apró kövek díszítik olyanok, mint amik a markolaton is megtalálhatóak. A penge éjfekete színt vesz fel, elszórtan apró lilás átmenettel, emiatt olyan hatást kelt, mintha örvénylene. Ezek az ékkövek nem csak díszítő elemeknek vannak, hanem egy bizonyos mérce szerűség. Ugyanis, ha az összes ékkő erősen fénylik, mely a harc során fokozatosan történik miután megidézték, akkor felszabadítja használójának eddig "
elnyomott" lélekenergiáját és, azt is szabadon használhatja. Egyik támadását, csak ezek feltöltődése után képes aktiválni.
Támadások: - Hyozanryuu no Ishi-ha (Gyémántsárkány ékkő hulláma): Ha a kardot díszítő ékkövek fényesen világítanak mindegyik a maga színén, akkor képes ezt a támadást használni. Ilyenkor a kard lélekformája jelenik meg a kardból előtörve és egy erősebb az ékkövek színével megegyező energiasugarat lő ki a szájából az ellenfél felé. A sárkány, addig marad fent, ameddig van annyi lélekenergiája a használónak, hogy fen tudja tartani, ha nincs apró lélekrészecskékre bomlik szét.
- Ishi no hogo (Ékkő védelem): Különböző ékkövek jelennek meg olyanok, amik a kardot is díszítik és azok egy védőfalat hoznak létre. A pajzs erőssége attól függ, mennyi energiát add bele. Maximum négy pajzsot képes megidézni. Amelyik pajzs nem képes támadások fenntartására vagy nincs, koncentrálva rá megreped, majd apró széttört lélekdarabként a földre hull.
~ Szeret-nem szeret...×Szeret:
- Lustálkodni,
- Bajba kerülni (vagy inkább balhét okozni?),
- Felvidítani embereket (akkor, menekülj! xD),
- Édességeket,
- Csillagos eget.
×Nem szeret:
- Inni (vagyis, inkább nem bírja az alkoholt xD),
- Szót fogadni,
- Ha, hirtelen kiugrasztják gondolataiból,
- Papír munkát,
- Ha, alacsony termete miatt „törpének” szólítják.
~ Felszerelés(ek)...Zanpakuto; egy fából faragott kicsi sárkányfuvola, mely egy láncon lóg, ezt még testvére készítette neki, akivel a Peremvidéken élt, de nem szokta felhúzni, csak magánál tartja
~ Előtörténet...Apró emlékeim ködös életemből…Az 1880.-as években születem egy szegényes család első gyermekeként. A fiatal - szüleim - pár együttléte tiltott volt, ezért bújtak meg egy kis faluban, ahol senki sem ismerte őket. Mondhatni jó életem volt, azt leszámítva, hogy a hollowok teljesen mindennapos volt számunkra. Szüleim is látták őket, emiatt gyakran előfordult, hogy költöznünk kell, amiért a faluban élők kiközösítettek miatta. Az egyik, ilyen költözés során egy lidérc támadt ránk édesanyámmal - apám parancsára - menekülnünk kellet volna, de ahelyett, hogy elfutottunk volna, amikor apámra a lidérc végzetes csapást mért volna, anyám testével védte meg őt. Súlyosan megsérült és a korabeli orvosok nem tudtak segíteni rajta. Több hetes szenvedés után hagyott hátra minket. Apám a történtek után magába fordult és megtiltotta, hogy bárkinek is megemlítsem, hogy látom a szellemeket. Öt évre rá a bosszúvágya apámnak egyáltalán nem enyhült a lidérc felé. Amikor az ismét felbukkant a közeli erdőben, egyedül szembeszállt vele, mint aki így akarná eldobni fölösleges életét. A történtekről, csak később szereztem tudomást segíteni már nem tudtam neki, csak a holttestét találtam meg. Ahogy könnyeimmel küszködtem apám holttestét látva, a lidérc ismét felbukkant, előttem is. Semmit nem tudtam tenni ellene, tehetetlen voltam az erő különbség eléggé nagy volt. Egy fegyvertelen ember gyerek és egy nagyra nőtt hataloméhes csontfejű gonosz lélek… Földbegyökerezett lábakkal, tehetetlenül álltam és nem tudtam mi történik, olyan gyorsan zajlott le minden. A lidérc első csapásától még félre tudtam ugrani, a második viszont eltalált, ami miatt nekicsapódtam egy közeli fa törzsének. Ahogy próbáltam kivenni a felém közelítő lidércet, miután a fával való ütközés fájdalmait legyűrtem, egy fekete ruhás alak jelent meg előttem, karddal a kezében. Ezzel a karddal nemes egyszerűséggel, mért halálos csapást a lidércre. Az egészet végignéztem, bár homályosan láttam az eseményeket. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az alak elém sétál, mond valamit, majd minden elsötétül előttem.
Egy életcél…Peremvidék… Egy új élet az elhunyt embereknek, miután lelkekké váltak. Én is ennek a tagja lettem. Egy számomra ismeretlen erdős helyen ébredtem. Fogalmam sem volt arról hol vagyok és, hogy kerültem ide. Talán az is csoda volt, hogy a nevemre egyáltalán emlékeztem. Itt fogadott be egy család, akik a 48. kerületben éltek, miközben átvágtak az erdőn, akkor találtak rám. Talán megszántak, amiért nem tudtam semmit. Ez a kis család örökbe fogadott már előttem egy velem egykorú másik lányt is. Ő mesélt nekem arról, hogy ide az
Embervilágban elhunyt lelkek kerülnek a
Halálisteneknek köszönhetően. Eleinte viccesnek találtam a fekete ruhás, kardos fickók meséjét, melyek furcsa szörnyek ellen küzdenek és küldenek halottakat a túlvilágra. Amiért nem emlékeztem emberi múltamra nem tudtam meggyőződni arról, hogy én is hasónlóféleképpen kerülhettem ide. Egyik nap viszont a másik lány, akivel már testvérként tekintettünk egymásra hirtelen fejébe vette, hogy ő is halálisten lesz, mikor a „szüleink” magyarázattal szolgáltak az egyik ebéd folyamán, hogy miért lehetek folyton éhes, mikor ez olyan ritka. Főleg, hogy a családban én vagyok az egyetlen, akinek mindenképpen szüksége van az ételre. A délután folyamán fogadott testvérem elszántan gyakorolt egy fabot szerűséggel, mintha az egy kard lenne. Jómagam, csak minden szerencsétlen lépésére kuncogtam egyet.
- Anao, ne nevess ki! Nem vicces! - tápászkodik fel a földről sértődött fejjel.
- Bocs, de eléggé vicces látványt nyújtasz egy apró fabottal, amint egy kismadarat fenyegetsz, hogy: „Elpusztítalak hollow!”. Nem gondolod, hogy a környéken élők lassan téged fognak annak tekinteni, ilyen furcsa viselkedéssel? - magyarázom meg neki a dolgot széles vigyorral az arcomon.
- Fogd be! Én legalább nem dobom el fölösleges dolgokért az életemet. - mondja karba tett kézzel hátat fordítva nekem.
- Hé! Már mondtam, hogy nem akarok erről vitázni többet. - mondom hangosan, hogy ezzel nyomatékosítsam a dolgot, közben befogom füleimet, hogy lássa nem óhajtok erről tárgyalni.
- De hát igaz! Múltkor kishijján kitörted a nyakad, ahogy leestél egy magasabb fáról, amikor egy kismadarat vittél vissza a fészkébe! Szerintem elég ijesztő az efféle megmozdulásod! Mintha eldobnád az életedet magadtól.- Hmpf… lehet. Nincs kedvem újból és újból elmagyarázni a dolgot. De, különben is fölöslegesen gyakorolsz neked nincs is hű, de nagy lélekenergiád, nem figyeltél ebéd közben?- Meglehet, de szeretnék Halálisten lenni. - mondta, miközben a naplementét kezdte nézni.
- Tudom, hogy semmi esélyem nincs rá, de meg akarom próbálni! Újra és újra. Ez az én életcélom.- Életcél… - nézzek fel az égre, mintha most hallanám először, ezt a kifejezést.
- Anao! Legyünk halálistenek! - nézet rám komolyan. Tekintetemet felé emeltem és nem értettem mi ez a hirtelen váltása. De, amilyen elszántással nézet rám, akaratom ellenére is beadtam a derekamat.
- Nagyon elszántad magad… már nem lehet lebeszélni róla mi… - vakarom meg a fejemet, mély sóhajtás kíséretével, majd bevágok valami bölcs képet.
– Rendben… legyünk halálistenek.Az akadémián…Nem rég felvételt nyertem a Shinigami Akadémiába, húgom sajnos nem járt sikerrel, de megesküdött, hogy következő évben újra próbálja. Épp egy magasabb fának egyik vaskosabb ágán henyélek és nézzem a kék eget, gondolataimba merülve, mikor valaki a fa alól megszólít.
- Hé! Anao! – integet nekem, ahogy a fához ér évfolyamtársam, akivel kifejezetten jóba vagyok.
- Hamarosan indulunk! - mondja lelkesen. Igen épp vártuk a felsős tanulókra, akik elkísérnek minket az Emberi világba, ahol a hollowok elleni harcot gyakorolhatjuk.
- Figyelsz rám? - néz fel a fára, felvont szemöldökkel.
- Aha… - felelem, bár a válaszom alapján, inkább egy átváltozott „nem” szűrődik le belőle.
- Bodza, keksz, krumpli, cukorka, szeder. - hadarja rosszkedvűen felfújt arccal, mérgét ezzel kifejezve.
- Parancsolsz? - nézzek le rá üres tekintettel nem értve a hirtelen ételsorolási kedvét, amibe még a gyomrom is belekordult.
- Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy biztos figyelsz-e rám. - magyarázza meg a dolgot, közben leül a fa tövébe.
- Azzal, hogy ételeket kezdesz el sorolni nekem? Tudod... veled ellentétben én nem ebédeltem... - morgom rosszkedvűen.
- Az óra miatt vagy ennyire letört? - kérdezi kisebb hallgatás után, amire csak egy kellemetlen morgás volt a válaszom.
- Sejtettem… ne emészd magad ezen! - tette hozzá parancsoló hangnemben.
- Végül is, csak a fél udvar szállt el, amiért meggondolatlanul használtam a mágiát… - duzzogóm, amiért már sokadik kidou órán égek be a komolytalanságom miatt.
- Igaz… elég komoly ügy, de… eddig nem voltál ilyen rossz belőle, mi történt? – kérdezi tőlem komoly hangon. A kérdésén jobban elgondolkodtam, mintha nem tudnám rá a választ. Pedig igenis tisztában voltam vele. Már régóta nem tudtam kialudni magam, mióta az álmomban egy furcsa sárkányszerű lényt látok, amint az ismételgeti, hogy hívj… szólíts… majd csend. Vagy, csak nem hallom, amit mondd, aztán minden elhomályosul előttem és fölébredek. Azóta a koncentráció képességem, mintha teret váltott volna, miután a depresszió győzedelmeskedett felettem.
- Azt hiszem megkergültem vagy valami hasonló… - mondom elsötétült tekintettel, mire az osztályunk egyik tagja jött szólni, hogy máris indulunk az Emberi világba a gyakorlati program miatt. Már mindenki sorakozott és már el is kezdték a szokásos tudnivalók leadását mire mi is odaértünk. Bár, most nem dobott fel annyira a dolog, mint szokott. Inkább árasztottam magamból a tömérdeknyi mennyiségű negatív energiahullámaimat. Átmentünk a vezető felsősökkel, ahol a megszokott csoportokban rögtön elindultunk a lidércek keresésére, egész hamar beértünk egyet, ami ellen rögtön harcba is szálltunk. Jó barátom rögtön egy shakkahou-val kínálta meg, míg a másik csapattagunk a zanpakutojával támadta meg. Én is a lélekölő kardomért nyúltam, de nem bírtam megmozdulni. Belül kicsit megrettentem, hogy ez is be fog sülni, mint a kidou gyakorlás vagy valami hasonló. Így két csapattársamnak kellet végezniük vele.
- Anao… mi bajod van? Úgy állsz itt, mint aki sosem látott lidércet! - förmed rám.
- Bocsi… - mondom bűnbánóan lehajtott fejjel, elismerve, hogy hibáztam.
- Hova lett az-az Anao, akit megismertem? – néz rám komoly tekintettel. Ez a kérdése, kissé szíven ütött. Bár be kell látnom, igaza van. Egy, ilyen kiosztásra, azt feleltem volna normál esetben, hogy: „
Ugyan már képzelődsz, csak nem akartam egy ilyen, kis semmi ellen kardot rántani…” vagy valami hasonlót. Arra eszméltünk fel, hogy a többiek örült fejvesztett rohanással vágnak keresztül rajtunk, ahogy megfordultunk egy méretes lidérc nézett velünk szembe, ami cseppet sem hasonlított az á’ lidércekre, amiket ilyenkor használni szoktak, inkább egy valóssal egyezett meg. Csoporttársam meg se tudott mozdulni hirtelen, jómagam már a kardomért nyúltam, de ahogy megfogtam minden elsötétült körülöttem.
Egy számomra ismeretlen helyen ébredek fel. Este volt, az ég meglehetősen tiszta, a csillagok gyönyörűen látszódtak az egy-két kósza felhővel tarkított égbolton. Fényt a telihold erős világítása adott, mely ebben az állapotban felért a Nap fényességével. Ahogy körülnéztem hegyek és völgyek nyúltak el a messzeségbe, jómagam pedig… egy kisebb tó tetején…
- ÁLLOK?! - nagy sebességgel ugrok fel és kezdek el futni a part felé, mint egy ágyúból kilőtt lövedék. Hisz, hogy állhat valaki a víz tetején?
- Most mit művelsz? - hallok egy hangot magam mögül, mire megtorpanok és lassú, robotszerű mozgással megfordulok. Szívem nagyot dobban, ahogy meglátom a hang tulajdonosát. Ugyan az a nagy és érdekes sárkány, akit eddig haloványan láttam és hallhattam álmaimban…
- Miért? Miért futsz el előlem úgy, mint a lidércek elől? - meg se tudtam szólalni hirtelen.
- Vagy… talán még mindig nem hallasz? - éreztem, hogy szívem lassan kiugrik a helyéről, ahogy rádöbbentem az egész lényegére. Meglepettségemben csak hebegni tudtam. Nehezen, de sikerült értelmes összefüggő szavakat kipréselnem magamból.
- Hallak… de… te? – nyúltam a sárkány felé, melynek szemeiben, mintha az öröm csillogott volna vissza, közben fejével felém közelített, hogy megérinthesse orrhegyével a kezemet.
- Hyozanryuu… - motyogom, melynek hatására egy szempillantás alatt kerülők vissza az eredeti kőrvágásba. Mintha ez a pár perc meg se történt volna.
Ahogy ismét a lidérccel szemben találtam magam, apró gonosz mosoly húzódott az arcomra és a kardomat előrántva, magam elé tartottam.
- Sase, aratama Hyozanryuu! – mondom ki érthetően, mintha ez számomra olyan normális lenne, mint a levegő vétel. A lélekölő kardom felfedte shikai formáját. Az egyszerű rongyos kardból egy ékkővel díszített zanpakuto lett. Megbátorodva ettől besegítettem a felsősöknek a lidérc elleni harcba. A hollowot viszonylag könnyen legyőztük. Kisebb sérüléseket szereztünk csak. Ahogy elpusztítottuk az osztály gyülekezni kezdett a visszatérésre. Jómagam megkerestem barátnőmet, hatalmas vigyorral az arcomon.
- Jó reggelt. - fogadott gúnyos vigyorral az arcán.
- Most mi van?! - nézzek rá megsértődve.
- Sokáig tartott összeszedned magad. - teszi hozzá lesújtó hangon.
- Hogy mi?! Most csodálkozva, azt kellene mondanod, hogy "nahát meg tudtad szólítani a kardod te, aztán profi vagy" vagy valami hasonló! - hadarom el, mire barátnőm csak nevetni tudott, mert látta a felém közelítő felsőst, aki egy kimért ütést mért a fejemre.
- És mi lenne, ha legközelebb, azt tennéd, amit mi mondunk? - kérdezi rosszkedvűen, amiért megint fegyelmeznie kellett.
- Nem is a lidércek a gonoszak, hanem ti... - mondom fejemet fogva, majd az osztály visszaindult a kapun keresztül az Akadémiához. Még a büntető óra sem zavart, amit a tanárok mértek rám a felsősök utasításainak megszegése miatt, mert végre magyarázatot kaptam igen furcsa álmaimra.
Gotei 13 tagjaként…Miután elvégeztem az Akadémiát rögtön felvételt nyertem egy osztaghoz egy hátulütője volt csak a dolognak, hogy gyakran kerülők át másik osztagokba neveletlen magatartásom és egyéb hasonló ürügyek miatt. Állítom nincs olyan ember, a Shinigamik történetében, akit ötven év alatt három osztagból is röpítették. Most az új osztagomhoz tartok, hogy csatlakozhassak, ez az egész már kezd kissé kellemetlenné válni számomra, de nem tehetek arról, hogy az eddigi kapitányok nem ismerik a poén fogalmát ˇ_ˇ (ego az egekben). Legalábbis valami hasonlóval hitegetem magam...
A kezemben tartott papírosra szegezem a tekintetemet, hogy gyorsan átfussam és láthassam, melyik osztagot fogom örült személyiségemmel gazdagítani.
{Megjegyzés.: A helyesírásom eléggé szörnyű igyekeztem korrigálni Word-ben és FireFox-al... remélem sikerrel jártam ^^""}
