Desmond
Espada
 
Hozzászólások száma : 87
Age : 63
Registration date : 2010. Dec. 01.
Hírnév : 32
Karakterinformáció
Rang: Segunda Espada
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
    (45000/65000)
 |  Tárgy: Arliva Quenthel Suwun Szer. Dec. 01, 2010 12:14 pm | |
| Engedély: Byakuyától megvan
Jelszó: Ria Unhl Uu
~ Adatlap
Név: Arliva Quenthel Suwun
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1927. május 24.
Kor: 82 év
- Emberként: 16 év
- Lélekként:66
~ Előtörténet
Fene érti egy háború miértjét… Holott mindenki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy kedvenc politikusaink mennyire félrevezetnek minket, a hatalom akkor is az ő kezükben volt, így amikor a csattogós lepkéket kellett volna tologatnom, apám miatt aggódhattam, aki elvesztette a lábait. Nem mintha olyan idősen bármit is felfoghattam volna ebből… Túlságosan el voltam foglalva az önhibáztatásommal, amiért lánynak születtem, pedig szüleim fiút szerettek volna, ehelyett két lányuk lett.
Amíg nővérem inkább antiszociális, visszahúzódó és tanulmányaira több időt szentelő volt, én inkább kerestem mások társaságát, és bár jó lett volna nővéremhez hasonlóan álomvilágban élni – minden lehetősége megvolt arra, hogy kényelmes, jó állást szerezzen, ha így folytatja a tanulást - , én inkább csak jól akartam magam érezni. Néha hányhatnékom volt nővérem kétszínűségétől, egyszerűen képtelen volt megnyílni mások előtt, és látszott rajta, hogy a barátai se különösebben érdeklik, akiket idő közben összeszedett.
Továbbtanulásra lehetőségem sem volt, és ha lett volna, azzal sem éltem volna. Amikor nem otthon ápoltam apámat, különböző munkákat vállaltam el, főleg gyárakban. A háborúskodásnak köszönhetően serdülőkoromban is megtapasztalhattam a kétkezi munka minden örömét, lévén a konzervgyárakat fegyverüzemekké változtatták át, ésatöbbi. Szükség volt ránk, és még így is hálás lehettem, hogy egyszerű „robotolással” megúsztam, míg mások a fronton kockáztatták az életüket. Ami pedig a fegyvergyárakat illeti, a csempészet is ugyanannyira a része volt az akkori életnek. Korán kellett felnőnöm, s a naivságom is hamar odaveszett az emberiség iránt. Apánkat megnyomorították, és gyakorlatilag saját magamról kellett gondoskodnom. Tizenvalahány évesen olyan kilátástalannak tűnt az életem… És komolyan azt hittem, hogy néhány tetves gyárban fogok megrohadni tölténycsomagolás közben. Többen még a nevem miatt is szekáltak… Tehetek én róla, hogy anyámék ilyen kreatívak? Valami európai vér is csörgedezik amúgy is az ereimben, nem mintha különben annyira meglátszódna rajtam, vagy akár nővéremen, hogy amúgy nem vagyunk teljesen japánok.
Hirouji egy nálam pár évvel idősebb srác volt, aki valahogy elkerülte, hogy harcolnia kelljen. Sokáig csak azért kerestem a társaságát, mert a legtöbb emberrel ellentétben ő nem nézett le csak azért, mert nem vagyok olyan idős, mint ők, azonban hamar rájöttünk, mennyire hasonlóan gondolkozunk. Bár neki még így is sokkal rosszabb volt, mint nekem… Az én szüleimre még lehetett támaszkodni, még ha nem is tudtak sokban segíteni, míg az ő apja nem azért nem segítette se őt, se a bátyját, mert nem tehette meg, hanem mert egyszerűen megbízhatatlan, szarrágó kis senki volt. Azon kevés alkalmakkor, amikor találkoztam vele, nem tett bennem különösebben jó benyomást, Kai pedig vakon követte apját és lépett a nyomdokaiba, hogy később olyanná váljon, mint ő. Az a lenézés, ami folyton sütött a pillantásából, egyértelművé tette, mit is gondol rólam. Számára csak egy cafka voltam, aki együtt volt az öccsével, egy kis szuka, aki másra sem jó, csak… szóval arra. Mindent megtettem azért, hogy a lehető legritkábban kelljen egy légtérben töltenem vele, és az sem adott számomra megnyugvásra okot, amikor Hiroujival rendszeres időközönként egymás torkának estek. Rémítő, amikor azt látod, hogy az egyetlen férfi, akit szeretsz, készül elhalálozni bátyja kezei által… S minden bizonnyal bűntudat nélkül megtette volna. Nem, nem volt szükség köztünk titkolózásra, tökéletesen tisztában voltam, miféle mocskos üzletekkel „segítette” anyjukat, aki amúgy egy angyali teremtés volt. Olyan igazi, finom, elegáns francia nő, akire minden nő irigykedik és megpróbál hasonlítani rá. Miatta úgy éreztem, hogy tényleg van helyem a családjukban, s inkább az ő ösztönzésének hála, de próbáltam csinosabban öltözködni és sminkelni magam – hiába, a mai napig sem vagyok olyan kifinomult és elegáns, mint Vera. Ami a pénzt illeti, ugyan továbbra sem engedhettem meg magamnak, hogy a kemény munkával összeszedett pénzt drága kelmékre költsem, amikor ételre és gyógyszerekre lett volna szükségünk, időnként félretettem valamennyit az összegekből, hogy egy-egy parfümöt vagy egy új ruhát megvehessek, Hirouji nagy örömére. Hiába a közös eszmék, közös gondolkodás, néhanapján szükségem volt a törődésre és a kényeztetésre, meg arra, hogy egy kicsit csinosnak érezhessem magam. Nem mintha bármikor is akár nővérem, akár Hirouji anyja nyomdokaiba léphetnék ezen a téren. Ha csak visszagondolok arra a fantasztikus, erős, és mindig reménykedő nőre, valahogy elszégyellem magam, egy jelentéktelen tramplinak érzem magam. Ő olyan fantasztikus, míg én, én csak én vagyok. Egy kis fruska, egy széndarab két gyémánt között.
A romantika mégsem annyira pénzfüggő, ahogyan azt a különböző francia filmekben láthattuk. Ugyan sosem jutottunk ki külföldre és a drága éttermeket sem engedhettük meg magunknak, a magunk módján mégis sikerült megteremtenünk azt a légkört, amit mások romantikusnak neveznek. Sokáig féltem kimondani, főleg a néhány év korkülönbség miatt – csak tizenöt lehettem, amikor ő már húszas évei elején járt - , ám idővel megbarátkoztam a gondolattal, hogy szerelmes voltam, és egy újabb közösen töltött éjszaka közepén pedig a kezem is megkérte. Hiába történt minden olyan hirtelen és váratlanul, készséggel beleegyeztem, és elhatároztuk, hogy olyan családunk lesz, ami eddig nem adatott meg. Máig sem értem, mit láthatott bennem, hiszen annyira más vagyok, mint az előző nőcskéi, ugyanis volt belőlük is elég, igaz, állítása szerint elege volt a bordélyházi luvnyákból, akikkel a kedves apuka ismertette össze. Amúgy meglepően manipulatív tudott lenni a szüleimmel, még ágyhoz kötött apám is imádta a modora miatt, már-már tényleg kezdtem azt hinni, hogy megfordult a sorsom és minden olyan idilli lesz, mint a mesékben. Nővérem halála teljesen lesokkolt – az utcán főbe lőtte valami vadbarom. Talán azzal a tölténnyel, ami még az én kezeim közül került ki. A gyilkos kilétére sosem derült fény.
A gyilkosságok pedig nem itt értek véget. Akárki is próbált ártani Hirouji anyjának, azt elérték, hogy vőlegényem vállaira ha lehet, még nagyobb súly kerüljön. Ugyan nem voltam ott azon a bizonyos napon, természetesen megtudtam mindazt, ami érdekelt. Az ilyen információk még a szomszédságban sem maradnak titokban. S hiába voltam ott mellette, nem tudtam megadni számára azt a menedéket, amire igazán szüksége volt. Hiszen már nem volt rá idő. Halálunk napja csupán napokkal később érkezett el.
Máig gyanítom, hogy annak az alaknak lehettek az emberei a mészárlás elkövetői, akiket Hiroujiék tettek el láb alól, amikor az amúgy is betegeskedő anyjukat próbálta megölni. Azonban nincs rá bizonyosságom, hiszen hamar Soul Societybe kerültem – Hirouji nélkül. Állítólag szerencsém volt, hogy csupán néhány héttel halálom után rám talált egy shinigami megakadályozva, hogy lidérccé változzak, utóbbiakból pedig láttam eleget. Hatalmas, ijesztő, gigantikus fogsorú, maszkos szörnyetegek… Kiknek mélyén emberek rejtőznek. Romlott, bűnös emberek.
Ahogyan elbeszélgettem néhány emberrel, hamar rá kellett döbbennem, hogy nem mindenki emlékszik olyan tisztán emberi életére, mint én. Holott millióan várnak arra, hogy véletlenül egy régi barátba vagy családtagba botoljanak bele, ugyanez sokaknak nem adatott meg. Azzal tudtam le magamban, hogy bizonyára bűnösök lehettek, akik mégis feloldozást nyertek bűneik alól. A választ nem tudom, de minden bizonnyal számomra is az lett volna az igazi mennyország, ha nem is mindent, de életem jelentős részét egyszerűen elfeledhettem volna. Ugyan még nem töltöttem be azt a bizonyos tizennyolcat, amikor halálom napja elérkezett, de így is volt elég nyűglődnivalóm, és valahogy nem volt kedvem tovább vergődni lélekként sem, hogy kivárjam azt a bizonyos hatvan évet reinkarnációmig. Ráadásul az éhségem is egyre csak növekedett és sokáig komolyan azt hittem, hogy hollow leszek én is. Ugyanis a shinigami, aki annak idején átküldött a Lelkek Világába, csupán ennyit tudott elmondani nekem Hiroujiról. Hiszen tudtam, hogy ő nem tudta elkerülni. Láttam azt a ragadozót, akiből az éhség és az őrület kiölt minden emberséget
Éhségem okára fény derült, mikor a család, aki befogadott, felvilágosított aggályaim okáról. Persze kis híján lefejeltem az asztalt, vagyis épp a miso levest, ugyanis nem bírtam elképzelni magam katanával hadonászni és lidérceket gyilkolászni. Nem tudtam, hogy lenne-e hozzá elég bátorságom, hogy belemélyesszek valakibe egy pengét. Már azt is csodának tartottam, hogy képes voltam behúzni egy nagyot mindenkinek, aki kötekedni mert velem, hiszen nehogy már én legyek az, akit cseszegetni kelljen… -.- Ezzel jár, ha a legrosszabb környékek egyikére „születsz”. Nem túl kellemes, de ez van, ezt dobta a gép.
Az Akadémiára csak sokadik alkalomkor sikerült felvételt nyernem, mert egyszerűen nem volt elég nagy a lélekenergiám hozzá. Csak hát, nem volt kedvem Rukongaiban megrohadni és éreztem, hogy itt legalább esélyem lenne.
A Lélektovábbképző Akadémia megannyi tantárgya közül inkább a gyakorlati órákon jeleskedtem, és talán csak a démonmágia használatom volt az, ami hagyott maga után némi kívánnivalót. Túl erősek voltak azok a gömbök, amiket meg tudtam idézni, és a mai napig nehezen megy a védekező és egyéb kidouk használata, inkább az egyszerű pusztításban jeleskedem. Testalkatom ellenére iszonyatos erőt vagyok képes bevinni egy-egy ütésbe vagy kardcsapásba, mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy zanpakutom szellemével is kapcsolatba tudjak lépni. Nem értem ezt a meditációs izét, képtelen vagyok egy dologra koncentrálni, amikor annyi más dolgom is lenne.
A lányok az osztályban… Nem mondanám azt, hogy közönséges kis cafkák lettek volna, csupán a legtöbben olyan átlagosak. Pont, mint én. Ha pedig nem ismertem volna már sajnálatos módon közelebbről is azt az alakot, akiért a fél társaság epekedett, valószínűleg én is ugrottam volna a csendes és sötét bishiere, aki csupán néhány évvel volt felettünk. A mai napig nem tudom, mivel érdemelte ki, hogy megússza a Poklot, pedig igazán rászolgált. És bár hetekig azt hittem, hogy direkt ignorált, miután olyan hosszú ideig követtem szemmel és voltam folyamatosan Hirouji bátyjának nyomában, szembesítettek azzal, hogy valóban minden emlékét elveszítette. Természetesen teljesen félreértette követésem okát – végül is akkor már felsőbb éves volt, és gyakorlatilag mindenki megvolt neki, akit „jó nőnek” lehetett nevezni – szerencse, hogy engem nem tartott annak, lévén elöl deszka, hátul léc vagyok, és ha rám is mászott volna, megetettem volna vele a golyóit - , így aztán egy szép nyári nap csak rákérdezett, hogy én most akarok tőle valamit, vagy más okból követem. Talán sértettem a hiúságát, amikor kijelentettem, hogy nem minden nő van oda Mr. Hosszúhajért. Nem sokban változott emberi életéhez képest, ugyanolyan csöndes és mogorva volt, talán csak az a zavarodottság az, ami némi életet lehelt lila íriszeibe, amik egyfolytában nővéremére emlékeztettek. Egy megtérült, amnéziás gyilkos, aki nem találja céljait… Hát nem nagyszerű? 
Meditáció és napi gyakorlás ide vagy oda, csak az éles küzdelem az, amiben megtanulhattam kezelni kardom. A közönséges lidércek még felügyelet mellett is életveszélyt jelenthettek, és ha az ember rá van kényszerülve, megteszi azt, ami szükséges. Így volt ez az én esetemben is. S miután egyszer megtapasztalod, milyen érzés egy lidércet a másvilágra küldeni, nem lesznek többé aggályaid. Megszerettem a harcokat. És azt, ahogyan a penge az eleven húsba váj.
A vizsga pedig így letudva, a Gotei 13 pedig tárt karokkal várt, csak hogy aztán évtizedekig elkerüljük egymást nővéremmel. Ha nem szerzi meg azt a bizonyos hadnagyi rangot, biztos, hogy sosem jövök rá arra, hogy ő tulajdonképpen szintén shinigami, ráadásul hamarosan a legjobbak egyikévé vált… Ahogyan még kapitánynak is megkaptuk Hirouji bátyját. Csak tudnám, mit esznek rajta annyira. Mindegy is, remélem, azért Vera már értesítette róla, hogy újabb taggal bővült a család. És ne várjon tőlem semmi jóra. Én még emlékszem. Sosem felejtek.
~ Kinézet
150 cm-éhez 45 kg-os súly társul. Akárcsak nővére, vékony, törékeny testalkattal rendelkezik – bár utóbbi inkább csak a látszat, ugyanis testalkatától függetlenül képes hatalmas erőt belevinni ütéseibe. Lilás-rózsaszínes hajszínárnyalatát hajfestékkel érte el, s gyakran fogja össze kétoldalt tincseit. Nagy rajongója a viktoriánus goth stílusirányzatnak, szívesen visel fűzőket és csipkéket. Különleges ismertetőjele szemszíne, mely teljesen fekete - időnként kontaktlencse által még javít is szemei rémisztő kinézetén.
Ugyan japán mértékkel szép arca van, szemei, stílusa és néha túlzásba vitt sminke inkább ijesztő, groteszk külsőt kölcsönöz neki, valamit le se tagadhatja, hogy vannak európai ősei is. A hajfesték általi hajszínkülönbség ellenére sem tudná letagadni rokoni kapcsolatát Verashu Suwunnal (valamint Eras Vanthorral).
~ Jellem
Kicsit agresszív ugyan és néha kicsit hisztis, de nincs benne rossz szándék. Vannak bizonyos meggyőződései a világról, mindenről és mindenkiről van egy jó, vagy éppen rossz szava. Kicsit arrogáns, felvágták a nyelvét és nem mindig tudja, mikor lenne jobb hallgatni. Elkényeztetettnek azonban nem nevezhető, ugyanis mindent megtesz céljai elérése érdekében. Élvezetet lel a harcban, egyfajta feszültség levezetőként is szolgál az esetében.
~ Zanpakuto
Neve: Kamaitachi (鎌鼬, jelentése itt található)
Fajtája: Levegő
Shikai parancsa: Moushidete (Gyere elő!)
Shikai kinézete: Hosszú, fém karmokká változik, amik Quenthel ujjaira vannak erősítve. A fegyver főleg gyorsaságra és ügyességre alapoz, amivel a használója bőven meg van áldva. A fegyvert halvány, lilás derengés veszi körül.
A fegyver - nevének jelentéséből kiindulva - shikaiban háromféle támadásra alapoz, azonban ebből Quenthel még csak kettőt ismer. A legenda szerint a menyétfivérek (nem röhögni) közül az első letaszítja az embert a lábairól, a második megkarmolja, megsebesíti őt, a harmadik pedig azonnal be is gyógyítja, az utazó pedig, akivel ez megtörténik, nem emlékszik belőle semmire, ugyanis olyan gyorsan történik az egész. A három fivér háromféle "támadása" ugyan már ismert Quenthel előtt, a harmadik képesség mibenléte egyenlőre rejtély.
Támadások:
• Levegőbe mért csapással a szeleket képes irányítani, megidézni, ezáltal megsebesítve ellenfelét, egyszerűen arrébb söpörve azt, vagy épp a környezetében lévő fákat, tárgyakat mozgásra bírni és irányítani. Ugyanakkor a levegő rezgései felett is uralma van, ezáltal az ellenfelét gyötrő fájdalmakkal kínozhatja, kibillentheti egyensúlyérzékéből, a gyengébb ellenfeleket pedig össze is roppanthatja.
• Képes kiszívni az oxigént egy adott nagyságú területről, mintha vákuumba zárná az ellenfeleit, hogy egyszerűen megfulladjanak. Az egyenlő erejű, valamint erősebb ellenfelek természetesen képesek lehetnek kiszabadulni a vákuumból.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
• edzésbe menekülni
• nagy társaság
• főzés, sütés
• állatok
• ha megdicsérik a főztjét
Nem szeret:
• tehetetlenség
• kifogások
• gyávák
• idióták
• analfabéták
~ Felszerelés(ek)
Középkategóriás dohányáruk, öngyújtó, néhanapján egy-egy izgalmas kalandregény is található nála. |
|
