Történelmi múzeum - Viclyn rejtekhelye

Hattyúk tánca

Nászuk ugyan nem kezdődött egyáltalán zökkenőmentesen, végül révbe értek. Skócia kies tájában gyönyörködhetnek, holott Viclynt már jobban leköti puszta látványvilága annak a néhány csinos csomagolású doboznak, melyeket a tegnap megérkezett szolgálófiú tett le a lakosztályuk asztalára. Hozzácsapta azt is, amit Sharess papnőjétől kapott; elegáns, fekete díszdoboz, de tartalmára nem kíváncsi. Ahogyan azt az ajándékot, a többit sem bontotta fel, egyszerűen nem kíváncsi, mi lehet bennük. Értéktelen kacatok… Jobban jártak volna, ha meg se fordul a fejükben effélékkel odaállítani hozzá. Még hogy nászajándék… Cöhh. A drow esze megáll, már maga a feltételezés is sértő, hogy neki szüksége lehet efféle… kacatokra. Igen, kacatok mind! Még akkor is, ha jól sejti, némelyik doboz titkos, nehezen beszerezhető ereklyéket tartalmazhat, nem érdekli. Míg pedig a nőstény készülődésével van elfoglalva, kihasználja a kéretlen szabadidejét és bevágja mindet egy szolgálótól beszerzett szemetes zsákba, s rakja ki ajtaja elé, vigyék, nem kell neki! Természetesen a nőstény, jobban mondva már hitvese ajándékaihoz nem nyúlt hozzá, csupán azokat söpörte félre egy sarokba tehetetlenségében, melyeket igazából mindkettejüknek szántak.
Romantikus lébecolásra nem készült, ehelyett úgy dönt, a nőstény számára beváltja egy régebbi ígéretét. Tanítványai még nem érkeztek meg, csupán a szolgafiút küldték hozzájuk mondván, szükség lehet rá, így aztán a mai napot tartja a legalkalmasabbnak arra, hogy elkezdje Illiame taníttatását. Mindez azonban alapos felkészülést igényel, ahhoz, hogy egészen mélyre áshassanak a harc művészetében, az alapokkal kell kezdeni. Illiamenek pedig sürgősen pótolnia kell néhány hiányosságot, ha komolyan szeretne bármit is tanulni tőle.
Mikor tehát Illiame visszatér a szobába, a folyosón egy fekete szemeteszsákot találhat benne a kidobált ajándékokkal, ha pedig betér, jóval megcsappant dobozok, valamint egy, az ágyra kikészített öltözet fogadja őt. Egyszerű, kifejezetten előnytelen viselet, azonban kényelmes, anyaga pedig ellenáll szinte mindennek, mi érheti egy edzés közepette. Látja ugyan hitvesén, hogy ismét jól kicsípte magát, tudja róla, hogy szereti az ékszereket. Így aztán azonnal meg is fogalmazódik benne, hogyan is kezdje az edzést.
- Vendui. – ridegnek színlelt hang, vagy talán szimplán annyira merev, hogy nem képes másként hangsúlyozni. Holott tulajdonképpen örül annak, hogy Illiame visszatért, bármit is csinált előtte. Nem vár el kérdéseket az értéktelen kacatokat illetően, legalábbis természetesnek veszi valamiért, hogy biztosan nem említi majd meg. Sőt, ha szerencséje van, talán majd fel sem tűnik neki a megannyi színes-szalagos-masnis ajándékdoboz hirtelen eltűnése.
Tekintete éppen csak egy pillanatig időzik el a nőstényen, hogy megállapítsa, amit meg kell, de még azon túl is, többek között, hogy lesz még vele munkája. Göthösen kihúzza magát, miközben megigazítja a magára aggatott fegyvertárat, léptei azonban most nem tűnnek annyira súlyosnak tőle. Tulajdonképpen ennek is megvan az oka, azonban úgy érzi, nem tartozik magyarázattal sem ezt, sem pedig a dobozokat illetően. Ehelyett megköszörüli a torkát, hogy bejelentse – külön körítés nélkül - , amiről úgy érzi, a nősténynek szükséges tudnia.
- Első lecke: a külső lényegtelen. – nem hagy időt arra, hogy Illiame felfogja, hogy ő egyáltalán miről is beszél, csupán csak rámutat az ágyra kikészített, gondosan összehajtogatott, sötét ruházatra, melyhez hasonlót tanítványai is hordanak. Még egy övet is kikészített hozzá, a luxus teljes igénye nélkül, hiszen a célja csupán az, hogy Illiame kényelmesen tudjon mozogni, valamint ezt az öltözetet nem is fogja sajnálni, ha esetleg összekoszolódik. Márpedig több, mint valószínű, hogy a gyakorlat megannyi horzsolással és földön hempergéssel jár majd, amit be szándékozik mutatni neki.
Ugyan úgy tervezte, hogy elkobozza a nőstény minden ingóságát, legalábbis az ékszereket és a fegyvereket mondván, amíg nem tanul meg esni, addig nem hordhatja őket, lévén csak akadályozzák őt, a fegyverek esetében pedig a koncentrációja rájuk terelődne, erről pedig szó sem lehet. Azonban ezt a tervét csupán halasztja mindaddig, amíg vissza nem térnek majd az Insignis katedrálisába. Végtére is, üdülni érkeztek ide, és mi más is lenne üdítőbb, mint beváltani egy régi ígéretet? Különben sincs jobb egy kis edződésnél, Illiamenek pedig vigyáznia kell önmagára, szüksége van rá.
Megvárja, amíg Illiame felöltözik, azonban szembeötlik neki, hogy csak-csak beleakadnak hosszú körmei a ruhába, ahogyan felveszi annak felsőrészét. A nadrággal talán már nincs ilyen problémája, de ennyi neki bőven elég. A nőstény elé áll, hogy megfogja kezét; ujjaikat néhány másodperc erejéig összefonja, s kissé megemeli azt, nagyjából arcának magasságába. Pár másodpercet eltölt azzal, hogy a hosszú, szépen manikűrözött körmöket vizsgálgassa, s lassacskán érthetővé válik, időnként miért is van összekarmolászva a háta, holott egyáltalán nem szereti a szenvedély eme kibontakozását, fáj neki.
- Szépek a körmeid. – hüvelykujjával simít végig a nőstényén; ugyanerre a kacsóra tegnap még kézcsókot adott, mostanra viszont meg kell csonkítania, hogy ne okozzon számára balesetet. Illiame érdeke, így kell tennie.
- Vágd le, húzz lábbelit, aztán indulunk. – engedi el és fordít hátat neki. Utasítása nyilvánvaló, nem tűr ellentmondást. Csak Illiamenek lesz rosszabb, ha nem engedelmeskedik.
Miután Illiame végez – már ha végez és nem rendez le inkább egy hisztériát, mely teljesen érthető lenne tőle, lévén ő szeret a körmeivel foglalkozni - , a szobát hátrahagyva siet az edzőteremmé kialakított hallba, ahonnan előzetesen elhajt minden bámulót, nincs helyük itt. Számára egyáltalán nem szokatlan a környezet, egyedül a lovagi páncél az, amit szíve szerint kivágna, mert útban van, azonban nem az övé a kastély, így tiszteletben tartja azt. Bár az övé is lehetne… csupán Illiametől kéne tudnia, mit gondol a helyről.
- Térdre, nőstény. – utasítja a körmeit talán még mindig sirató Illiamet, s fel nem fogja, hogy mennyire kétértelmű, amit mondott az imént. Értetlen pislogására megfáradtan sóhajt egyet, kiropogtatja nyakát, és ő maga térdel le a kissé poros földre. Nem számít, hisz szándékosan olyan ruha van rajta, aminek nem számít, ha koszos lesz. Anyaga viszont éppen olyan strapabíró, mintha acélból lenne, minden esést kibír.
- Észrevettem ügyetlenséged, Illiame. – kezd bele a magyarázatba, miközben letérdel – Folytonos esések… agyrázkódás… a gerinced… Történtek már ilyenek. – mindeközben a jobb kezét a bal vállára teszi, míg a bal kézfejét a jobb vállára, ettől pedig kicsit úgy néz ki, mintha a saját kezei által lenne gúsba kötve, neki pedig éppen ez a célja is. Szüksége van hozzá a gyakorlathoz.
- Második lecke: ha rosszul esel, véged. – ezúttal elkezd előrefelé dőlni, mintha egy súlyos, tehetetlen zsák lenne, tartása merev és egyenes, s mikor úgy tűnne, hogy orra bukna, az utolsó pillanatban széthúzza kezeit és kitámasztja magát. Az egész egy hangos, hatalmas, csattanó hang kíséretében zajlik, ahogyan alkarjának belső fele ütközik a padlóval, a látszat ellenére azonban alig fájdalmas. Inkább a riadalom az, ami egy kezdőt megtántorít.
- Amikor te esel, pánikolsz, félsz. Nem figyelsz a tartásodra sem. A legfontosabb, hogy a fejed ne sérüljön, mindig minden esetben emeld azt magasra. Ha pedig a karjaiddal kitámasztod magad így… – párszor összekoccantja bal kezét a földdel, hogy hangsúlyozza, pontosan hogyan is támasztja ki önmagát – …akkor elkerülheted, hogy a fejed a földdel érintkezzen. Ha a fejed megsérül… gyógyító vagy. Ugyanúgy következményekkel jár, ha hosszúak a körmeid. A körömtépés a legáltalánosabb és legfájdalmasabb kínzómódszer. Az ékszerek újfent csak akadályoznak. – magyarázza meg okítását, s ezzel lényegébe véve mindent elmondott, amit szükséges. Nem megterhelő a feladat, csupán le kell küzdeni a gátlásokat, miszerint kínosan néz ki, valamint úrrá kell lenni az esés sokkja okozta riadalmon.
Gondolná, ezzel mindent elmagyarázott, amit szükséges, s várja meg, hogy Illiame is úgy tegyen, ahogyan elvárta tőle. Végül hogy kicsit oldja benne a feszültséget, hiszen végtére is nászúton vannak, pillant vöröslő íriszeivel a nőstényre, hogy egy végső kijelentéssel aranyozza be talán már így is akaratlanul tönkretett napját.
- Ugye tudod, hogy ez a lehető legszebb nászutunk? – már az üres, dohos, tömör várfalat bámulja, tény, nincs tökéletesen karbantartva a vár eme része, gyakorlatilag itt, ezen a részen semmi sincsen. Viclynnek mégis tetszik, mert olyan üres, olyan csendes. S milyen jókat lehet itt gyakorolni…

Mestert találtam

*Éppen szokásos alkalmi látogatását készült megtenni az Emberek Világába, amiért nővérkéjétől: Ivela-anetől, hallott pár újdonságról a karakurai múzeum régiség felhozatalában.
Jó ideje már, hogy látogatást tett arrafelé, pedig igen sok elhagyatott és rabszolgasorsából felszabadulásra váró kincs van ott elrejtve, avagy kegyetlen módon, mint egy ketrecbe zárt állat, kiállítva. De ő most véget vet szenvedésüknek, felszabadítja őket és gyűjteményében biztonságba helyezi a drágaságokat, ahol szabadok lehetnek és szeretetben élhetnek, az ő gondoskodása alatt.
A gargantából előmerészkedve, míg Las Nochesből a verőfényes nappal kísérte útját, úgy Karakurában a meleg, nyári éjszaka fogadta. Gyönyörűen fénylő csillagos éggel, csupán a Hold nem látszott, valószínűleg éppen az újhold fázisában volt, s ezért nem mutatkozott meg előtte. Sebaj, így könnyebben talál meg dolgokat, nem leplezik le, ahogy megvilágítja annak fénye, s vádolják meg ezzel együtt azzal, hogy ő egy alattomos tolvaj, mikor nem is az! Hogy mennyire is utálja ezt a lealacsonyító szót! Ő igenis hivatásosan űzi munkáját! Nem lop, ő nem tolvaj, hanem csupán gyönyörű értékek hivatásos felszabadítója! Papírja is van róla, valahol… majd ha meg találja fel is fogja mutatni minden egyes olyan goromba illetőnek, aki tolvajnak meri titulálni őt. ˇ^ˇ
A múzeum nem volt messze attól a ponttól, ahonnan kilépet a sötét átjárón. Hamar odaért, s rutinos osonással és ötletes zárfeltöréssel tért be annak ajtaján. Hogy a hullámcsat mire nem használható! Az embereket egyszerűen lenyűgözőnek találja ilyen szempontból, azonban igazán szánalmasnak is, amiért saját épületük betörését ily’ könnyen megoldják. És, hogy még állítólag védik eme kincseket… még mit nem! Ez nem védelem, nem olyan, amit ő adhat odahaza a 2. toronyban. ˇoˇ
Fejcsóválva haladt előre, a félig alvó őr előtt is könnyed lépésekkel haladt el, bár nem aggódót, úgysem láthatja őt senki és semmi. Nem sietett, dolga felől igazán ráért, bár már igencsak fűtötte a kíváncsiság a kiállítással kapcsolatban, melyet Ivela-aneja emlegetett neki otthon, Las Nochesban. Érdeklő pillantásokkal kísérve rótta a folyosókat és vette szemügyre az ott felsorakoztatott festményeket, vitrinbe zárt nagyobb értékeket, avagy a szalaggal elkerített szobrokat. Várta, hogy megleljen olyan drágaságokat, amik gyűjteményébe valók, melyek megérdemlik, hogy felszabadítsa őket, hiszen nem kerülhet a világ összes értéke oda – vagyis kerülhetne, csupán nem tehetné meg… bár ez sem nagy akadály számára, talán a legpontosabb fogalmazás az lenne, hogy neki is van szépérzéke, még ha nem is látszik rajta, így természetes, hogy válogat a felhozatalban.
De mindhiába különleges hatodik érzéke a szép dolgok megtalálására, amikor annyi minden elnyeri tetszését! Győzi legyűrni az átkozott védelmi rendszereket, amit egyes drágaságok köré helyeztek, bár néha már – már gyerekjáték ugyanazt az akadályt legyűrni tíz percen belül háromszor. Hogy mennyire is egyhangúak ezek az emberek! No, sebaj, ezzel is spórolnak idejéből, azonban válogatnia kellett, mert egyszerre ennyi értéket nem vihetett magával, miközben apró, vicces üzeneteket is hátra kívánt hagyni azok számára, kik látják a maguk fajtáját. Hiszen valahogy tudatni kívánta ezekkel az együgyű emberekkel, hogy midőn szánalmasak, hogy már saját féltve őrzött értékeik is új gazdát keresnek maguknak. És micsoda meglepetés, hogy pont ekkor jár erre, s leli meg ezeket az elárvult vagy éppen menekült kincseket! Surprised

De nem húzta tovább a dolgot, már bő éjfél tájt járt az idő, ezért csipkedni kezdte magát. Felpakolt pár festményt, apró méretű szobrot és más – más csecsebecsét is karjaiba, hogy azokkal együtt a tűzlépcsőn távozzon a tetőn keresztül. Így nem veszik észre, hiszen igen nehézkesen játszadozhatna a hajtűvel a bejáratnál teli kézzel. Úgy nagyon hamar le is leplezte volna magát. Még szerencséje volt azzal, hogy van másik kifelé vezető út is az épületkolosszusból, amit nem igazán védenek. Ez is mutatja, hogy az emberek bár fejlettek, de nagyon is ostobák. Nem figyeltetni egy ilyen ajtót! Persze, hogy az erre járó kincskeresők, mind élnek ezzel a privát, piros szőnyeges úttal, amit minden bizonnyal nekik állítottak fel. Rolling Eyes

Halkan dudorászva mászta meg a lépcsőfokokat, hogy aztán a végére érve a nyitott ajtót – ami számára igencsak nagy meglepetés volt – előre tolva, ügyes mozdulattal kievickélt mögüle, hogy aztán a leghatalmasabb értékkel találja szembe magát, mely a múzeumban van. Amit majdnem itt felejtett! Egyszeriben mindent elejtett, mely a keze ügyében volt, acélszürke szemei ragyogtak, pótolva a sötét égbolton a Hold hiányát. Igazán csodálatos volt a látvány, mely elé tárult. Az a kecsesség és ügyesség egy személyben, ahogy a kötélen mozogva, egyensúlyát könnyedén megtartva rajta, fegyverrel a kézben olyan gyönyörűséges eleganciát sugárzott, melyet, ha keresett volna, sem találta volna meg eme hatalmas világon. Ez olyan dolog, mely nem fedi fel magát a nagyközönség előtt kérésére, csak is önszántából mutatkozik meg, ott és akkor, amikor akarja. De ha már így felbukkant előtte ez a remek tehetség, nem kívánta elszalasztani.
Gyökeret vetettek lábai, hogy ha az illető nem kívánja a társaságát, akkor se tudja elhajtani. Talán ragaszkodásával némiképpen hatna is rá? Sajnos nem tudja. Egy próbát mindenesetre megér számára, hogy még többet láthasson. S, hogy dicséretét és lenyűgözöttségét felfedje az idegen tehetség előtt még egy tapsot is megejtett, amikor az a kötélen egy hosszabb szünetet hagyott.*
- Találtam. *^* – *kisvártatva kiejti száján a legjobb megfogalmazást arra, hogy mit is keres itt, s miért áll ilyen megkövülten az ajtóban, mint egy szobor, s figyeli lenyűgöződve a nem kíváncsi szemeknek szánt előadást, mely tulajdonképpen valamiféle különleges gyakorlat a kötélen való egyensúllyal, fegyverrel a kézben.
Mereven figyeli az illetőt, csillogó szemeivel, mintha arra várna, hogy olvasson gondolataiban, s lássa mit is szeretne tőle. De vajon mit is akarhat? Hiszen ő se tudja pontosan! Szívesen nézné tovább ezt a csodás eleganciával átöntött gyakorlatot, azonban mit ne adna azért, hogy ő maga is képes lehessen ilyesmire. De meg tudná ezt tanulni? Nehezebbnek tűnik, mint Ivela-anejától tanultak, azok mind – mind elméleti tudások, mégis igazán fontosak és értékesek. Ez viszont gyakorlat, megerőltető… lehet, képes lenne azért rá? Persze ezt soha nem fogja megtudni. Ennek ellenére szívesen nézné tovább az illetőt, hogy minél többet láthasson, talán a jövőben ő is fel tudná használni, ha elégszer lát egy mozdulatot. Ki tudja?*
- Találtam, egy mestert! *-* – * szökik ki száján össze – visszacikázó gondolatfoszlányai közül a legértelmesebbiket, mely megmagyaráz mindent, amit a látottak felhoztak benne. A magyarázatot, amit tulajdonképpen szeretne, csupán nehezére esik lenyűgözöttségében szavakba önteni. Hiszen hogyan mondhatná el azt tapintatosan, hogy szeretne továbbá is szemtanúja lenni ennek a remek előadásnak? Mert ő tényleg nem tudja! T^T*

Hattyúk tánca

*Azt hiszem, megtanulhattam már, hogy Viclyn oldalán sosem lesz egyszerű. Sosem dughatom majd úgy a fejemet a takaró után, hogy ő gyengéden utánam nyúlva majd megvigasztal. Sokszor érezhetem majd magam magányosnak mellette, ugyanakkor azt is tudom, hogyha velem van, teljes biztonságban leszek. Védelmezni, a maga módján pedig szeretni fog. Talán ez nem olyan kapcsolat, mint az embereké; de tudom, hogy jóval mélyebb is annál. Egymásra vagyunk utalva, s egy olyan drow, mint Viclyn...már az is kész csoda, hogy elvett feleségül. Szeretem őt, így le kell foglalnom majd magam azokra az időkre, míg ő távol lesz. Picit durci voltam, amikor megtudtam, hogy ma szeretne edzeni velem; hiszen ez a nászutunk. Mondjuk tudhattam volna, hogy a nászút is az edzésről fog szólni. Neutral

Valójában nincs vele problémám, csak legalább ilyenkor félre tenné. Makacs és önfejű, még tolószékben is képes volt csak az edzésre gondolni. De nincs mit tenni, ha valamit a fejébe vesz, attól ugyan nem tántorodik el. Hiszen Ő Viclyn, vagy nem?
Némileg kiöltözve indulok meg az ódon kastély egy folyosóján. Ez a része a kastélynak kissé sötét és meglehetősen zordnak ígérkezik. A plafon szinte egészen pókhálóval fedett, s a falakon lógó festmények pedig porosak. Nem szeretem az ily mértékű rendezetlen környezetet. Amitől pedig kicsit fázni kezdek a ruhámban, maga az érzés, hogy milyen helyre is érkezem. Kik is lehetnek azok a festményen? S miért érzem magam úgy itt, mintha egy drow kastélyba érkeztem volna? Ugyan magam is drow vagyok, de sokban eltérő fajtársaimnál. A puszta személyiségem miatt is megöltek volna, hogy látják gyengeségem. Sok mindent láttam Viclyn elméjében, sok borzadalmat. Láttam Menzoberranzan gyönyörűségét, s temérdeknyi hazugságot mely igaznak minősül a páratlanul romlott szívű drowok fejében. Gyönyörű és kegyetlen hely, ahol az egyetlen túlélés a barátságban volna. De Menzoberranzanban nincs barátság, hiszen Lloth kardjai szétvágják ezt. Erre legmegfelelőbb példa a Viclyn és Kronar testvérpárra kikiáltott jóslat. Olyan, mint egy kard, ami örökké szét fogja őket választani. Muszáj megtanulnom a fegyverekkel bánni. Muszáj több lehetőséggel élnem, mert érzem, hogy egyszer nagy hasznát veszem majd. A múltjának még közel sincs vége, hiába hiszi úgy. Érzem, hogy az Abyssba tett látogatása veszélyes lesz. S a legnagyobb gond az, hogy még csak vele sem mehetek. Nem tehetek mást, mint csendben tanulok. Gondolataim alatt egész hamar megérkezek várva várt ajtóhoz, ami előtt egy szemeteszsákos vélek felfedezni. Kicsit összehúzom szemeimet a látványra, majd megforgatom szemeimet. Ez a drow mindig rendezkedik? Azok szép ajándékok. >.> Rögvest fel is veszem, s lehet, hogy kések pár percet, a zsákot elviszem a szobámba, majd visszatérek. Elég nehéz zsák, amitől megkérdőjelezhetővé válik tartalma, de ez most mellékes. Betérek a szobába, természetesen kopogás nélkül, hiszen már a felesége vagyok.*
- Vendui, Viclyn! *Különleges lejtésben ejtem ki ékes nevét férjemnek. Micsoda jelentése van a nevének.. kicsit elszomorító, hogy ilyen nevet adnak egy csecsemőnek. Mindenesetre, ahogyan beljebb lépek kicsit elfog az izgatottság. Pont Viclyn előtt nem szeretek buta és béna lenni, de érzem, hogy a mai nap nevetni fog rajtam. >.> De vissza fogom ám adni neki, csak idő kérdése természetesen. Twisted Evil

Kisebb megszeppenés kap el, amikor érzékelhetem Viclynnek azt a tipikusan súlyos kisugárzását. Igazából ez az, amitől a föld alá bírna kergetni. Noha nem azért, mert nem bírom elviselni, hanem ellenkezőleg. Ez nekem egy olyan kiállása, amiért oda és vissza vagyok. Neutral

Kicsit nyitva marad a szám zavaromban, s maga a tanítása kezdete pillanatokig le sem esik. Csak állok némán, nyitott szájjal, még a szememmel sem pislogok. Egy élő sóbálvánnyá avanzsál pillanatok alatt, míg aztán leesik, hogy miről is van szó. Nyelek egyet, kicsit megrázom a fejemet.*
- Mi az, hogy a külső lényegtelen? Egy nő igenis legyen szép! >.> *Háborodok fel kijelentésén, hogy a külső nem lényeg. Hah, micsoda bugyuta gondolat ez. Már megint azzal jön, hogy minek vettem fel ékszert, vagy minek sminkeltem ki magam. Én nem vagyok olyan nő, mint akivel...na jó hagyjuk én nő vagyok, nem pedig utánzat. >.> Morgolódva pillantok az ágyon fekvő ruhára. Ennek még az anyaga is irritáló lesz a számomra. Úgy fogom magam érezni, mint valami kirakati zsákos kislány. Nem vagyok falusi és még csak zsákos sem. Ezt most komolyan gondolja? T.T A drága ruhám, a cipőm, a ruhácskám! T.T Némiképp megalázottnak érzem magam, amikor leveteti velem az összes ruhámat, hogy öltözzek át. Természetesen megteszem, hiszen legnagyobb vágyam, hogy tanulhassak. De azért ez soknak tűnik nekem. Viszont nem ellenkezhetek vele túlzottan, mert már éppen eléggé ismerem a mentalitását. Ha valami nem úgy megy, ahogyan ő akarja, akkor egyből sehogy sem menjen (mármint ami a személyeket illeti). Tehát, míg a körmeim kicsit beleakadnak az öltözetbe, elhatározok valamit magamba kompromisszum gyanánt. Szándékosan megtépem a felső részét, hogy legalább ne fojtogasson a nyaka. Ettől egy kisebb bevágást nyerek a dekoltázsomba, de mégsem olyant, mint a másik ruhámnál. A végén jó érzéssel tölt el, hogy Viclyn megfogja a kezemet és összekulcsolja azt az övével. Ám a pillanatnyi nyugalomba helyezésemet igazán jól el is rontja. Pedig el is mosolyodtam a dicséretre.*
- De...de...most nem szeretlek, ugye tudod? *Érzem, hogy a fejemben levő vérmennyiség hirtelen dagályt eresztett. Még hogy a körmeimet levágjam? Az én körmeimet levágjam? Szinte remeg a kezem, amikor az olló a körmömhöz nyúlna. Most akkor hogyan vágjam le? S ha egy kicsit vágnék le belőle? Végül is vágtam belőle nem? Ezt is tenném, de nagyon csúnyán nézne rám. Oda sem nézek inkább, csak vágom és vágom. Először nagyon furcsa nekem az érzés, hogy bármihez nyúlok, érzem az ujjaim végét. Aztán maga az érzés fura, de felemelő lesz. Ekkor tekintetem meg is enyhül, annyira már nem vagyok durcás Viclynre. De csak azért, mert tetszik, hogy érzek ilyen dolgokat is. Összekötöm hajamat, míg az edzőterembe érünk. Megint csak leköt az út alatt a kastély jellegzetességei. Egy- egy részét kifejezetten szeretném. Megvárom, hogy rendezkedjen, én addig is tekintetemmel fejezem ki, hogy ne haragudjanak rá ő ilyen. Mikor pedig beérünk végre az edzőterembe, az első utasítására még a levegő is belém szorul. Mit akar? Térdeljek le...elé? Elkerekednek szemeim. Némiképp el is pirulok, s pillanatok alatt felmelegszik testem a kétes jelentés értelmében. Remegve szólalok meg.*
- Úgy...úgy érted, hogy én..én nem bírlak...szájjal....tudod. >.> *Illiame süllyed, süllyed és süllyed el a föld alá. Szóval Viclyn nem elégedett velem? T.T Nem is azért hozott el engem, ráadásul csúnyába öltöztetett és a körmeim is. Ezt megtehette volna úgy is, hogy nem cincálja szét a külsőmet. >.> Nem vagyok jó Viclynnek! T.T Szomorú arcot vágva már el is kezdenék meghátrálni, hogy a szobámba mehessek pakolni, amikor folytatja mondatát. Ettől még jobban zavarba jövök, akárcsak a térdelésétől.* ~ Hogy én mekkora bolond vagyok! Nem is arról beszélt?! ~ *Ebben a pillanatban érzem úgy, hogy kilencven fokos dőlésben tudnék padlót fogni a butaságom miatt. Próbálok egy nagy levegőt venni és leküzdeni az adrenalin szintemet, mert én edzeni szeretnék. Edzeni, de nem szájjal való játékra. >.> Kíváncsian figyelni kezdem Viclynt, míg magyaráz. Ahogyan keresztbe teszi kezét, az emlékeztet engem a Menzoberranzani jelek egyikére. Ugyebár a drowoknál ez a béke jele, vagyis a fegyverletétel jelentése. Így egy kicsit megfogalmazódik bennem az is, hogy mennyire ravasz tett egy ilyenből kitörni s legyőzni az ellenfelet. Noha nem hinném, hogy Viclyn valaha is vetemedett ilyesmire, hiszen nagy harcos. Ezt az is mutatja, hogy képes az én szintemen magyarázni, még akkor is ha olykor- olykor félre érthetően. Valóban rá tapint a lényegre, hogy ebben az időszakban több a balesetem, mint az épségben levő csontozatom. Valahogy vonz a szerencsétlenség, ellenben Viclynt. Ő valahogy mindig győztesen kerül ki, ezért nem csupán irigy lehetek, de felnézek rá. Az a tekintet, ahogyan illethetem néha, nem csupán az őszinte szerelem jele, hanem a tiszteleté is, amit neki szavazok. Már nem vagyok fanatikus, veszekedek vele; de ugyanakkor mindig meg tud lepni új dolgokkal. Mint például most is. Ki gondolná azt, hogy egyetlen kézmozdulattal mentheted meg magad? Én nem gondoltam soha, hogy egy ilyennel tompíthatok, ellent állhatok egy-egy sérülésnek. Engem mindig is alárendeltek a világ dolgainak, így megtanultam nem ellenkezni semmivel. Azt sosem tanították meg itt az Insignisben, hogy hogyan védhetem magam.
Ezért is lehetek hálás Viclynnek, hogy ugyan megtanít védekezni, de igazából ő az aki megvéd engem. Ott lesz sok mozdulatomban a tanítása, az élete munkáját készül nekem átadni. Úgy érzem ez egy olyan dolog, aminél nem tehetem meg, hogy nem tisztelem. Mennyi harc, mennyi vér és mennyi kín állhat e mögött? Hogy erre a szintre jusson a halállal kellett dacolnia. Ha pedig ezt megtanulhatom, akkor fenébe is a körmökkel és a szép ruhákkal! Ha ez az ára annak, hogy úgy harcoljak, mint egy igazi harcos, akkor kidobom a kukába. Nekem többet ér az, hogy a férjem tanít engem, mint földi javak összessége. Már nem is gondolok a ruhámra, a körmeimre vagy ékszerekre; de sminkekre sem. Most már kezdek csak én lenni és az edzés. Ahogy megmutatja még egyszer, megértem mit szeretne elérni. Ez tán csak egy jelképes mozdulat arra, hogy nem csupán esni kell megtanulnom. Meg kell tanulnom nem félni, hogy merjek ellenkezni dolgok ellen. De ugye azt is megtanítja majd, hogy milyen mértékben ellenkezhetek majd? A mértékekkel lesz problémám olykor, kezdem ezt is előre látni. Tehát letérdelek én is a földre. Kicsit furcsa még nekem, hogy ezzel koszolok, de most nem zavar. Csak arra igyekszem koncentrálni, hogy nekem is sikerüljön, ami neki is sikerült. Mondjuk, az nekem is ésszerű volt, hogy a fejemre vigyáznom kell. Rengeteg fejsérülésest láttam már el a betegszobán, hogy tudjam azt kéne védeni. Másrészről, ha a fejem megsérül, akkor a harc sem fog úgy menni, hiszen tompulnak majd az érzékeim. Mindenesetre megköszönhetem Viclynnek, hogy mindenre figyel. Még a tartást is megmutatja, hogy ne legyen esélyem azt sem elrontani. Magamat ismerve képes lennék rá, ha nem magyarázzák el jól. Keresztbe teszem magam előtt a karomat. Ellentétes kezeimet a vállaimra teszem, s a földet kezdem el bámulni. De csak addig, míg Viclyn a gyakorlásom előtt nem mond nekem valamit.* - Nem is volt több nászutunk. Rolling Eyes

*Incselkedek vele némiképp. Nem emlékszem, hogy lett volna több nászutunk, de remélem lesz majd még. Mindenesetre így, hogy elhangzott ez a mondat a szájából, ezzel egy kicsit megnyugodtam. Nem kell a külsőmmel törődnöm, hanem minden figyelmemet a gyakorlásnak szentelhetem. Az első próbálkozásom egy kicsit érdekesre sikeredik. Mindössze az egyik kezemet merem úgy megemelni, hogy kitámasszam magamat; ennek következtében kicsit felsikkantok, s bevágom a fejemet. Normál esetben már nem is foglalkoznék ezzel az edzéssel, ha nem határoztam volna el magamat. Így újból belekezdek, hogy ki tudjam tárni a kezemet.
Nem veszek észre valamit először a padlón, ami az ütéstől szabadult fel; így egy érdekes szituációba keveredek. Amikor elkezdem testemet megdönteni, egy pókot vélek felfedezni magam előtt. Pókok, s akkor tovább gondolhatom a helyzetet. Ha most nem fog sikerülni, és agyon nyomom azt az állatot, Viclyn három napig nem fog hozzám szólni. Neutral

Ami pedig számomra igazán érdekes, hogy miért kerül éppen elém egy pók? Ez olyan érzést vált ki némelyest bennem, mintha pontosan a pók és a mögötte levő lenne az ellenségem, aki fölé kéne kerekednem valahogy. Egy álarcot kell magam elé képzelnem, amit akkor vetek le, amikor már nincs más választásom. Éppen az utolsó pillanatban döntöm el, hogy védekezni fogok az eset ellen. Nem akarom szétnyomni a pókot, sem azt nem akarom, hogy ijedezve esek a padlóra. Elhatározva magamat nézek egy adott pontba, míg aztán megdöntött testemnél kiteszem mindkét kezemet magam mellé. Az érzés pedig NEKEM leírhatatlan. Némiképp önbizalmat is adó, másrészről is lehetőségem van bajok nélkül újra megtenni ezt, hogy minél biztonságosabban menjen. Talán még akkor is ezt próbálom, amikor már a pók igazán elhaladt mellettem. Érdekes fordulat, hogy éppen egy olyan állat hatására sikerült a mozdulat, amit általánosságban utálok. Ez is azt mutathatja meg, hogy olykor a szükség rengeteg dolgot tesz az egyénnel. Néha, muszáj olyan dolgokba vágni önmagunkat, ami egyébként egyáltalán nem összeegyeztethető velünk. Ezt tudva úgy gondolom a tanulást tovább kell folytatnom, hogy nem csupán harcászati, de az élettel kapcsolatos dolgokat is megtanuljam. Még nem vagyok egyenrangú egy olyan személlyel, mint Viclyn vagy az apám; azonban úgy hiszem, ha eléggé küzdök.. egy nap én is lehetek olyan erős, mint ők. S akkor, csak is akkor majd visszafordulok és megvetem majd régi önmagam az önön gyengeségei okán.*

//Köszönöm ismételten ezt a jó kis edzést *.*//

Tanítvány - még egy

Csupán önmaga szórakoztatására végzi rutinos edzését. Csupán néhány hónapja találkozott először ezzel a harcművészeti stílussal, s az, ha valaki még neki is tud újat tanítani, igen nagy szó. Kedveli Shyntet. Mégis, irritálja jelenléte. Néha egyszerűen elege van belőle, együgyű zöldfülűként kezeli, ő pedig köszöni, nem kér a lenézésből. Az utóbbi időben tehát göthös tartással viseltet a hím iránt, nem visel el több megaláztatást. Nagyon téved, ha azt hiszi, engedni fogja neki továbbra is, hogy holmi ifjú kis senkiháziként kezelje a fegyvermestert. Nem viseli el, ha nem adják meg neki a kellő tiszteletet.
Mindezektől eltekintve azonban mondhatni, élvezi azt, hogy valami újat tanuléhat. Egészen pontosan nem az újdonság benne a lényeg, csupán maga az adneralin. Igazi szenvedélye az izgalom, nincs is annál addiktívabb drog számára, mintsem szívének heves dobogása, s újra meg újra átélni azon helyzeteket, amikor élete csupán egyetlen apró hajszálon csüng tovább. Egyszerűen hozzászokott, számára nem való a kényelmes, idilli élet. Neki nem adatik meg a nyugalom, ő élvezi azt, ha kockára teheti mindenét, ami van. Képtelen lenne úgy élni, hogy ne kelljen minden egyes éjszaka a halál karmaiból visszatáncolnia a stabil föld felé. Így járja ezt a táncot is, mondhatni, valóban a halállal járja el azt azzal az apró különbséggel, ha még lenne is oly botor és ügyetlen, félrelépne az útról, az egyetlen útról, nem esne nagy bántódása. Még mindig hátravan a végső megoldás, az egyszerű lelebegés, ha lenne oly botor, hogy elbénázza lépteit.
Puha talpai alatt szép ívben mozdul meg a kötél lefelé. Ugyan mindig lejt azon a ponton, ahol ő maga is lépked, két vége a magasban biztonságban és erősen van kikötve. Ő pedig mintha nem is kötélen járna, hanem mintha már-már természetes lenne számára, egyszer csak gondol egyet és sétát lejt a levegőben. Kétkezes, kétélű pengéjével látványos, s villámgyors suhintásokat produkál suhogó hangok közepette szelve át a levegőt, dalt fakasztva belőle anélkül, hogy másik fegyvernek ütközne. Képzeletében mégis ott lebeg láthatatlan ellenfele, s elképzelt támadásai elől táncol el, vagy éppenő maga csap le rá, imitálva ezzel egy valódi harcot. S bár látványos, akrobatikus elemeket is bőven vegyít ebbe a stílusba, mégis hiányzik belőle a kérkedés, s nem pazarolja izomzatát felesleges mozdulatokra. Legyen bármily látványos elképesztő egyensúlyérzéke, ő nem a látvány miatt csinálja. Egyszerű önfejlesztés. Valahová még neki is kell tanulnia, igaz, az ő esetében, aki elérte a tökéletességet, ez egyáltalán nem olyan egyszerű.
Elmerülve a gyakorlásban fel se figyel arra, miféle látogatója akad. Nagy hiba, máskor lehet, az életébe kerülne. Mentségére szóljon, mikor meghallja a fémes csörömpölést, azonnal megáll a gyakorlásban, s fegyverét leengedve áll meg az alatta vészesen imbolygó kötélen. Fejét oldalra fordítva méri végig a nőt, ki merészelte megzavarni. Az még egy dolog, hogy már csak azért meg kéne ölnie, mert egyáltalán sikerült ide bejutnia - igaz, a múzeum ezen része távol van attól, amit ő alkalmi menedékeként használ - , viszont látja azokat a felbecsülhetetlen értékű relikviákat, melyeket ez a tolvaj el akart tulajdonítani. Ő fizette ki azokat a kincseket, ő kereste fel őket, ő válogatta ki az értékeket. Ez itt mind az ő tulajdona. Gyűlöli az ostoba tolvajokat. Az ereklyevadászat és a sírrablás ugyebár kicsit másabb, mint az efféle aljas tolvajlás.
- Azokat most azonban visszaviszed, különben megöllek. Ha csak az egyikben kárt teszel, megöllek. - rövidn, tömören foglalja össze minden gondolatát. ez a nő annak is örülhet, egyáltalán hajlandó foglalkozni vele annyira, hogy erre utasítsa. Harmadik gondolatát, mely szerint azért is megöli, mert megtalálta ezt a helyet, csak gondolatban teszi hozzá. Túl sok energiát pazarolt rá így is annak ellenére, hogy még életben hagyta. Egyelőre. Csak lásson meg egy karcolást valamelyik imádott amforáján vagy régi kacatján, és garantálja, hogy a tolvaj ne tudja elmondani senkinek, hol is járt ezelőtt pontosan.
Szándékosan ignorálja a nő mondatait, nem érzi lényegesnek ahhoz, hogy reagáljon rá. Talán magától elmegy, ha látja, nem hajlandó foglalkozni vele. Meg persze, visszavisz minden értéket, minden kincset, ami az övé, Viclyné. Tekintete nem időzik tovább ezen a halandón, a kisujját sem hajlandó mozdítani érte. Még annyira sem, eltávoítsa fejét nyakáról. Visszatér gyakorlásához, de azért szeme sarkából azt is figyeli, merrefelé sétál el a nő a létrán át. Ha nem a múzeum felé indul el a tolvaj, hogy visszaszolgáltassa számára kincseit, akkor itt bizony nagy baj lesz. Mindemellett még arra is kell ügyelnie, úgy ölje meg, hogy ne legyen minden csupa véres. Semmi kedve takarítani egy közönséges tolvaj után.

Üdv!

Illiame: Bár egy pók kellett hozzá, azért sikerült teljesítened a feladatot. Nem te lennél, ha nem valami félelem hajszolt volna bele a sikerbe Neutral

Egy ponttal javul a hakudád, azaz 500 LP jutalmat kapsz erre az edzésre.

Viclyn Do'ana: Nem csak profi sanyargató, de jó mester is vagy, ami egy újabb sikeres edzésben mutatkozik meg. Következő alkalommal jár a jutalom is.

Gratulálok mindkettőtöknek, és LEZÁROM az edzést.

Tárgy: Re: Történelmi múzeum - Viclyn rejtekhelye Kedd Aug. 07, 2012 2:55 am

Mestert találtam

*Megtörten hajtja le a fejét a szigorú szavak hallatán. Ha erejét feloldva állna az idegen előtt, aki minden bizonnyal nagymester és tisztelnie kell, akkor fülét – farkát is behúzta volna eme öblös szavakra. Azonban most be kellet érnie annyival, hogy reményei szerint az előtte álló úr is tud olvasni ebből a reakcióból. Esetleg gondolataiba képes látni! Aki ilyen nagy tehetségnek örvend, ezen meg se lepődne! Elméjében már apró, pici hangyaméretűvé is összement csak, hogy ne haragudjon rá a fantasztikus akrobatikus mozzanatokat végrehajtó mester. Szeretné még látni, szeretné még nézni, gyönyörködni benne! Hátha a látványból ő maga is tanulhat némelyest, ha csak egy picikét is, már annak is örülne. De nem volt szándéka felpaprikázni az urat, ő tényleg nem akarta! T^T*
- Igenis… – *próbálkozik meg egy apró mosollyal, hátha ez segít némiképpen helyzetén. De nem tudta megtenni… már megint nem! Pont akkor, amikor kellene, Ivela-aneja mindent megnyerő mosolygása. Na, majd legközelebb! Most fontosabb dolog áll előtte, talán ha visszaviszi az értékeket, akkor jutalomként nézheti tovább a kötélen való csodás mutatványát!
Sebtében vette kézbe az elejtett kincseket, ügyelve, hogy ne essen rajtuk több karcolás. Áldja fantasztikus memóriáját, hiszen jól tudja, mi hol volt elhelyezve. Ha tudta volna, hogy ezeket már mind felszabadította valaki, akkor természetes nem emelt volna rájuk kezet, de nem tudta! Sosem merészkedett volna a mester gyűjteménye közelébe, ha esetleg fel lett volna tüntetve, vagy némi jel lett volna adva azzal kapcsolatban, hogy eme drágaságok már szabadok.
Mindenesetre a kincseket, amiket föl kívánt szabadítani, de kiderült, hogy már szabadak, mind – mind visszavitte helyükre, ahonnan elszedte őket, úgy ahogy voltak, mintha hozzá sem ért volna senki, pontosan ama szögbe állít be mindent, ahogy előtte is volt. Majd csak ez után – szomorú, áhítozó pillantást vetve az utolsó drága tárgyra – indult vissza a tető irányába, ahol nagyobb értéket talált, talán mindnél nagyobbat, ami itt van eme négy fal közé zárt gyűjteményben.
Halkan, óvatosan osont fel a tetőre vezető lépcsőn, egy apró neszt se hallatva, hogy a résnyire nyitva hagyott ajtón leselkedve csodálhassa az ismét kötélen oly’ kecsesen mozgó mestert. S némi tétovázás után, amint elég bátorságot gyűjtött, lépett ki a fémlap takarásából, hogy tökéletesen ráláthasson. Ostoba mód, túl közel somfordált a kötélhez, túl jó rálátást szeretett volna, nem is gondolva arra, hogy talán figyelésével rontja a mutatvány sikerességét, gyönyörűségét.
Amint ismét észreveszi a mesterként elkönyvelt úr a jelenlétét, zavartan tesz pár lépést hátra, a földet nézve, azon merengve, miképpen magyarázza meg, hogy ismét itt áll, s figyeli őt.*
- Visszavittem a kincseit, Mester. Ezt pedig önnek találtam. ^_^ – *húz elő zsebéből egy aranyláncon függő medaliont, melyet egy ékszerüzlet kirakatában talált meg. Abban reménykedik, hogyha neki adja eme értéket, talán tovább nézheti az előadását. S milyen furcsa háttérzenét ad a messziről zengő sziréna hangja ehhez a pillanathoz, nem?*

Tanítvány - még egy

Úgy érzi, lerendezte az ügyet, s nem lesz szükség többé árgusan figyelő szemeire. Legalábbis bízik abban, hogy az arrancar - márpedig az, ez elég nyilvánvaló még a magafajta számára is - nem akarja tovább a bajt keresni. Nem akar feleslegesen ölni. Megszakítaná vele edzésének és gyakorlatozásának tökéletes nyugalmát, gördülékeny menetét, és annak nem igazán örülne. Épp elég baja van nélküle is.
A bajok legjobb elkerülési módja pedig a támadás. Természetes hát, hogy folyton folyvást képeznie kell magát még akkor is, ha látszólag már nincs is olyan magasabb szint, amit elérhetne tökéletessé formált mesterségében és képességeiben. Lehet azonban, hogy csupán téved, és mégis csak volna más szint, melyet elsajátíthat. Azt mondják, az ember egész életében tanul. Ő ugyan többszörösét élte már le egy emberöltőnyinek, mégis volt, amikor új dolgokat tanult csupán a közelmúltban. Igaz, ez a folyamat már egyre nehezebb. Nem is olyan egyszerű egy felsőbbrendűbb faj képviselőjének lenni. Néha már-már irigyli az embereket. Olyan egyszerűek, ostobák, s a félelmet, az igazi félelmet sem kellett megismerniük. Ellenben neki, akinek annyi mindent kellett átélnie.
Látására nincs szüksége. A mély látványa csak elbódítja az agyat, számára pedig mindez inkább hátráltató jellegű. Behunyja szemeit, és így folytatja a gyakorlatozást. Minden mozdulata precizitásról, hosszas évtizedek, talán évszázadok formálta tudásról és gyakorlatról árulkodik. Így aztán némileg később veszi észre, hogy az, akit visszaküldött, ismét ott tétlenkedik előtte. Megint csak figyelik... megint ott van, hívatlanul. Mindig is tudta, hogy ez a népség nem csak aljas és megbízhatatlan, hanem még szemtelen is, ezt a pofátlanságot azonban már nem nézheti jó szemmel.
- Cöhh... - torzul csúf grimaszba arca, ahogyan ismét megpillantja az alant tétován ácsorgó nőt. Ráadásul ez a nő valami csillogó dolgot, talán egy értéktelen ékszert akar rátukmálni! Ő nem holmi lefizethető szajha, aki azonnal kapna, ha gyémánttal és arannyal várják, számára ezek értéktelenek. Legalább valami értékes mágia lenne benne... Nem mintha érezne a tárgyból ilyesmit.
Sóhajt egyet, és egy laza terpeszben áll meg a kötélen. Olyan, mintha nem is kötélen, hanem a földön járna. Csupán a zsinór veszélyes lengése, valamint a férfi pozíciójánál süllyedése az, ami miatt Flavia biztosra veheti, nem egy kamu cirkuszi mutatványt lát.
Hosszas másodpercekig morfondírozik magában, mikor végre úgy dönt, nem öli meg az arrancart. Még. Alakjából ítélve, s abból, hogy a múzeum biztonságát is kijátszotta, sokkal többre is vihetné olcsó, közönséges tolvajkodásnál. Sokkal többre lenne képes, éppen csak még nem tud róla. Az ügyesség szerinte sokkal értékesebb, mint az erő. Nem mintha ő maga híján lenne bármelyiknek is.
- Fogd meg. - dobja felé a fegyvert, melyet ő maga tart. A dárdával némileg egyszerűbben egyensúlyozhat. A dobás hatására a kötél ismét csak lengeni kezd, azonban könnyűszerrel kicselezi azt.
- Kapsz egy percet, hogy felkészülj. Mássz fel a létrán és készülődj. Figyelj a légzésedre, legyen egyenletes és lassú. - adja ki az első utasításokat az arrancarnak. Őrültség, amit tesz, de hiszen elég sok őrültséget megtett már életében.
- Első feladat, sétálj a kötél közepéig. - osztja ki a legelső megmérettetést. Kíváncsi rá, hogyan fog boldogulni. Mindeközben ő már a kötél másik végén, biztonságban figyeli a lány ügyködését.

Mestert találtam

Teljes áhítattal figyeli ezt a remek előadást, amit a vékony kötélen végez az úr, ki hasonló munkát lát el szabadidejében, amit ő. Értékeket szabadít fel a kegyetlen, gondtalan kezekből, hogy aztán egy békés és szeretetteljes helyen gyűjtse őket, nehogy bármi bajuk essen vagy magányosnak érezzék magukat. De annyira irigynek érzi magát most, hogy míg ő képes egy kötélen, bármiféle óvintézkedés nélkül, remek kardforgató mozdulatokat tenni, jómaga ilyen tudás híjában leledzik. Úgy, de úgy szeretne tudni végrehajtani ő is ilyen remek akrobatikus mozdulatokat! *-*
Meghökkenve pislog az úrra, ki hirtelenjében abbahagyta ezt a csodálatos előadást. Nagyon reméli, hogy nem a jelenléte miatt, ő nem akarta zavarni, de tényleg nem! Egy szót sem szólt, direkt ezért, csendben volt, csupán figyelni szerette volna, mert olyan csodálatos volt! T^T De hát, nem rég megállapította, hogy egy ilyen tehetség, akár a gondolatolvasásra is képes lehet. Nem lepődne meg, ha valóban így lenne, hiszen mi más miatt hagyhatta volna abba egyik pillanatról a másikra ezt a remek mutatványt? Az előbb látott koncentrációs mozzanat alkalmazását látva másra nemigen tud gondolni, mint eme felvetésére.
Tétován vezeti tekintetét a földre, amint tudatosul benne, hogy valószínűleg ő az oka annak, hogy megszakította ezt a csodás előadást az úr. Pedig egyáltalán nem ezt akarta! Jobb lett volna meg se mozdulnia, még a láncot sem felmutatnia, hogy ő akár ettől is meg válik csak azért, hogy tovább nézhesse az előadást, akárcsak a már felszabadított tárgyaktól, amit még egyszer fel kívánt szabadítani, de végül visszaadta azt jogos tulajdonosának. Önmaga marcangolása során fel se mer nézni, a földet szuggerálja, s egészen addig nem figyel fel ismét a férfira, míg az hozzá nem szól.
Értetlenkedve emeli fel tekintetét és még éppen időben ahhoz, hogy úgy fogja meg a felé dobott fegyvert, hogy fel ne nyársalja az vagy a talajra ne essen. Egyik sem jelentene számára pozitív végkifejletet, hiszen nem igazán fűlik a foga a halálra, de egy ilyen értékes darabot, mely eme mester kardforgató használt, bűn lenne hagynia, hogy a talajra essen…
Döbbenten pislog pár pillanatig a kezébe dobott fegyverre, majd a kötélen álló úrra, olyan gyorsan történt számára minden, köpni – nyelni is aligha tudott. S mert volna ezek után ellenkezni? Elmondani, hogy ő valójában bőven megelégedett volna azzal, hogy csodálja ezt a remek előadást? Saját magában kissé kételkedett afelől, hogy jómaga is végretudjon hajtani ehhez hasonlót. De erre mondják, hogy próba szerencse, nem de? ^-^
Jelét, hogy megértette egy bólintással fejezte ki, úgy vélte ez nem éppen a beszéd ideje most, elméje a kiadott utasításokon forgott: rövid idő alatt felmászni és figyelni a légzésre. Ez a három opció, aminél az elsőt már jócskán elpocsékolta, hiszen csak most kezdett felkapaszkodni a létrára, no meg a légzés stabilitása is elég nehéznek bizonyult számára. Pedig nem ostoba, a pusztakezes harc, amit életében tanult és átvitte magával a túlvilágra az is megkövetelte az egyenletes levegővételt, hiszen az esetleges földbecsapódásoknál, ha levegővel teli tüdővel történik meg, az sokkal jobban fáj, mintha kifújná előtte, azt pedig a stabil, saját kontrolja alatt álló levegővétellel tudja elérni. Azonban most izgul, szíve hevesen ver mellkasában, miközben elméjében ismételgeti a „stabil levegővételt” – hátha ezzel némi nyugalmat tud erőltetni magára. De hogyan lehetne erre képes? Egy ilyen csodálatos mester tanítja meg neki azt, amit minden kincsnél többnek talált itt a múzeumban! Nem okozhat neki csalódást, nem gondolhat rosszra!
- Tessék? – motyogja, orra alatt meglepetten néz először a nagymesterre, majd a kötél közepére, melyet teljesítésül kapott meg. Nem az a fajta, ki egy tanító parancsát megkérdőjelezné, Ivela-aneja társaságában már jócskán megtanulta, hogy többet tanul azzal, ha rendesen figyel, és úgy engedelmeskedik, ahogy az mondva van. De a most hallottak annyira megdöbbentették, hogy nem tudta nyelvét féken tartani, így a külvilág felé is megosztotta meglepettségét.
Megrázta a fejét, hogy kizárja a rémüldöző felének gondolatait, csak a stabil légzésre akart koncentrálni, amit a létrán való felmászásnál is meg kívánt már ejteni, csupán a magasság, amibe került kissé megnehezítette a dolgát. Akarata ellenére pillantott lefelé, nem mintha bármi problémája lenne a magasan elhelyezkedő helyekkel, de most mégis sikerült megszédülnie, talán az előtte álló feladat miatt? Hiszen biztosíték nélkül kell bemennie a kötél közepéig, de hát a mester úrtól látta, hogyan is csinálja, végre tudta hajtani, önállóan… akkor nem lehet nehéz!
Felcsillanó szemekkel lépett rá jobb lábával a kötélre, próbálta keresni annak tartásának pozícióját, ami némileg kényelmes, de be tud menni a kötél közepéig vele úgy, hogy le ne essen. A próbálkozásai azonban kitűnően elmondták, hogy mindez reménytelen… ez nem a kényelemről szól, ha túl kívánja élni a tanulást, akkor fel kell vállalnia némi kényelmetlenséget. Behunyta a szemét és az iménti időben látottakra gondolt, amikor az úr tett mesteri tehetségre utaló fordulatokat, ugrásokat és egyéb nagy mutatványokat a kötélen. Igyekezte felidézni magában, hogy ő miképpen állt ezen az instabil „talajon”, majd amint megtörtént aszerint fordította jobbját, majd beljebb csúszva vele, a ballal is megtette ugyanezt. Kinyitotta a szemét, hiszen az első lépés szokott lenni a legnehezebb és neki most sikerült!
A pozitív gondolatai széles vigyort varázsoltak arcára, s lelkesedése elfeledtette vele, hol is van éppen, vészesen megbillent hátrafelé a kötélen, alig tudta visszahúzni magát előbbi állásába, amivel némi előrebukást eredményezett. Roppantul szórakoztató lehetett külső, tapasztalatlan szemlélődő számára, ahogy itt imbolyog eme veszélyes talajon, melyen majd hasonló mutatványokat fog végrehajtani, mint a mester úr. Perpillanat lehetetlenségnek találta elméjében, de akarata sokkal erősebb volt, áhítozása arra, hogy ő is így kíván remekelni nagyobb volt annál, hogy kétségbeesett gondolatai elködösítsék tisztánlátását.
Amint megtalálta egyensúlyát, apró csusszanásokkal haladt előre a kötélen, lépni még nem mert úgy, ahogy a mester, de ezzel újabb láncreakciót indított teste kibillentésével. A kötél vészesen rázódott alatta, jómaga pedig ismét hátrabillent. Éppen, hogy csak sikerült megragadnia zuhanása közben szabad kezével a kötelet. Apró pillantást vetett a földre, mely oly’ messzinek tűnt ilyen magasból. Lent a biztos talajon kevésbé látszódott ennyire távolinak ez a hely, ahol most jómaga is fent tartózkodik. Elmében pörgő gondolatait az elhelyezkedésének magasságát tekintve igyekezte elhessegetni, s hintázással vett löketett, hogy egy hátra szaltóval lépjen megint a kötélre, ahol újabb kilengések keretein belül össze – vissza való dőlésekkel kereste meg egyensúlyát, ami kicsit jobbra billenve talált meg.
Lassan vezette tekintetét a baljában tartogatott fegyverre, s némileg körvonalazódni látszott előtte az egyenlőségjel túloldala. Mivel a fegyver plusz súlyt jelent számára és az a fele nehezebb, és ha nem egyenlíti ki azt, akkor kibillen az egyensúlyból. Ennek tudatában, emelt fővel lépett előre úgy, ahogy azt az úr is tette, miközben jómaga még csak a közönség szerepét töltötte be. Számított az újabb kilengésre, amiért súlya a lépés során máshova összpontosul és emiatt nehezebbik karja felé húz, ezt kell megakadályoznia, hogy a fegyver nehogy kibillentse a lépések során.
Amint újból stabilan állt a kötélen lehunyta a szemét, koncentrált a nem rég látottakra, hogy felidézve magában az úr nagyszerű mozdulatait. A fegyver tartását szemlélte, miközben előre lépett, hogy miképpen mozgatta magával azért, nehogy kibillentse az egyensúlyából. Lehunyt szeme mögött lassan mozdult ama keze, mellyel a fegyvert tartotta kicsit billentve, maga elé emelte és úgy lépett előre, igyekezett közben aprón jobbra húzni, nem nagyon, mert ha túlságosan jobbra billent, ismét kilengett és csak győzte megtalálni az egyensúlyát, mely igen nehéznek bizonyult itt. Ehhez mérten próbált haladni előre, már szemét is kinyitotta, csupán a leesés félelme lappangott még cselekedete mögött, igyekezett kizárni azt tudatából, mert meglehetősen rontott tartásán, hogy minden lépés után aggódó arccal lenézett.
Mire eljutott a kötél közepéig már nagyjából kiismerte a kötélen való sétálás rejtelmeit úgy, hogy egy fegyver van a kezében. Stabilan megállt a megadott pontnál, majd az által ellenes ponton álló úrra pillantott. Szemei ragyogtak az örömittasságtól, meg sem rémült a kötél halk pendülésétől, ami az előbbi lépésének utóhatása volt. Kíváncsian várt, hogy mi következik most ezután…

Tanítvány - még egy

Önmaga sem érti, miért hagyja magát ebbe belekeveredni. Általában nincs türelme az efféle suhancokhoz, amilyen a tolvaj, azonban be kell látnia, tehetséges. Ha valaki képes úgy az ő menedéke közvetlen közelébe lopózni, hogy mindebből ő maga semmit sem észlelt, az illetőt egyszerűen és nagyszerűen tehetségesnek kell, hogy nyilvánítsa. Mindezt pedig bármiféle olcsó mágia használata nélkül! Lenyűgöző teljesítmény, gratulál magában a tolvajnak.
A feladat, amit kiró rá, egyszerű. Tisztában van vele, hogy egyik pillanatról a másikra senki sem tanul meg kötélen játszani, hiszen amikor az Insignis harcosait képzi, akkor sem ez az első feladat, amit meg kell oldaniuk. Általában hosszas, hónapokig elhúzódó, egyensúlyozási gyakorlatokat végeztet velük, míg ki nem finomodik az érzékük ahhoz, hogy valami merészebbel is megpróbálkozhassanak. Már aki, legalábbis. Ezek a mai fiatalok... egyre kevesebb a tehetség, szarból pedig még ő sem tud várat építeni. Ez Nocturn reszortja, ebbe pedig ő maga nem szól igazán bele. Ő csak végzi a dolgát, még akkor is, ha gyakorta megalázónak tartja, hogy rendes munka helyett pusztán csak mindenféle ereklyékért kell sötét barlangokba másznia. Ő gyilkos, nem kalandor, ezt valamiért nem mindig értik.
Különös. Arra számított, hogy ez az arrancar néhány lépés után leesik a kötélről. Azt gondolta, nem fog sikerülni számára, hogy el tudjon sétálni a kötél közepéig, igaz, arra valamelyest számított, hogy megállni képes lesz a kötélen. Elismerően horkant egyet, miközben szemhéja mögül megejt felé egy szúró, végigmérő tekintetet. Nem rossz, nem rossz. Még mindig vannak tehát, kik nem erejük erejével, hanem rafináltságukkal és ügyességükkel harcolnak. Ő maga még mindig és akkor is ezt a harcstílust preferálja. Hiszen a győztes mindig az, akit nem tudnak eltalálni. Akit nem tudnak megölni...
Az edzést egy egyszerű meghajlással kezdi. Fegyverét háta mögött, mindkét kezében tartja, s hajol meg Flavia előtt, ahogyan általában egy tisztességes küzdelemben szokás. Egészen mellékes apróság, hogy ő nem mindig szokott tisztességesen harcolni. Néha teljesen felesleges, ha másképp is elteheti láb alól riválisát.
Szavak helyett cselekedetekkel jelzi számára, hogy mi az, amit tennie kell. Amúgy sem szeret beszélni, tulajdonképpen a saját hangjától kezd elidegenedni. Fegyverét jobb oldalsó irányba lengeti ki, s lassan, megfontoltan mutat be egy alap gyakorlatot arról, hogyan forgassa fegyverét a kezében. Mintha egy lassított felvételként működne. Mindeközben lábai enyhe terpeszben vannak, pontosabban az egyik lába elöl, a másik pedig hátul támaszkodik a kötélen. Így, hogy követhető tempót diktál a lánynak, esélyt ad neki arra, hogy megfigyelje, hogyan rugózik a lábaival. Egyensúlyának titka ugyanis éppen ebben leledzik. Úgy változtatja saját súlypontját, ahogyan a mozdulatok megkívánják azt. Amikor fegyverét úgy forgatja kezében, hogy az kicsit elöl van, akkor saját súlypontját is előredönti. Amikor meg éppen háta mögött tartózkodik fegyvere, lábai mozgásából, rugózásából kivehető, hogy súlypontját hátratartja. Fegyverének jelenleg inkább látványosságra törekvő forgatása fokozatosan nagyobb tempót vesz fel. Légzése mindeközben egyenletes marad, látszólag pedig alig emelkedik valamennyit mellkasa, ahogyan beszívja a levegőt.
- Hosszú idő lesz, mire megszokod, melyik mozdulat milyen egyensúlyt igényel. - a forgatás helyett ezúttal egy támadó vágást mutat be, igaz, csupán a levegőt hasítja szét. Flavia fegyvere jóval hosszabb az övénél, és tisztában van vele, amennyiben ő is leutánozza a mozdulatot, óvatosnak kell lennie. Amennyiben követi példáját, megpróbálkozik egy bravúros, hajlékony kitéréssel reagálni rá.
- A titok a gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. A magasságtól nem félsz, ez jó. - hátrál óvatos, mégis gyors és magabiztos léptekkel kettőt. Úgy érzi, ennél többet nincs szüksége magyaráznia, hiszen ez már igazán nem rajta múlik. Ennek a tudásnak időt kell hagyni, hogy leülepedjen, na meg, hogy kellően memorizálja azt. S ami a legfontosabb, hogy pontosan megszokja, melyik mozdulattípus milyen egyensúlyt igényel. Hiszen alig másabb odafent harcolni, mint odalent. Talán csak szúrófegyverekkel nem nagyon próbálkozna, mivel annyi hirtelen, felesleges mozdulatot igényel.
Ezek után úgy érzi, többre a lánynak nincs szüksége, különösen, ha sikerül fent maradnia a kötélen. Fegyverét ismét saját háta mögött tartja, és egy újabb meghajlással teszi próbára utoljára az arrancar egyensúlyát.
- Távozhatsz. - búcsúzik el tőle remélvén, önmagától is kitalál. Őrá még vár a forró fürdő, és a legjobb fürdőkristályok, melyek ellazítják izmait.

Mestert találtam

Kíváncsisága hamar átcsapott idegességbe… érezte, ahogy izzad a tenyere, melyben a fegyvert fogja, pedig ez cseppet sem előnyös, hiszen most jön még csak a java! Ha olyan igazán ragyogó lépéseket kell tennie, mint amit az úr csinált az imént, akkor bármikor kipottyanhat kezei közül az éles eszköz, mikor komolyabban próbálja követni a felmutatott példát. Hevesen verő szíve sem a sikere esélyeit növelték, pedig tényleg, de igazán szeretne ő is tudni ilyen csodás mutatványokat végrehajtani egy kötélen. Hiszen, ez is egy módja a megtalálásnak, nemde? ^-^
Ahogy a kötélen remek előadást tartó Mesterúr is a kötélre lép, kicsit meginog tartása, s egyensúlyát igyekszik mielőbb visszaszerezni, mielőtt lepottyanna valamely irányba. Bár igazán lényegtelen melyik ponton is zuhan le, ugyanannyira fájna a landolás számára. De legalább egy dolgot megtudott: hogyha két személy áll a kötélen, az egyensúly megtartására fokozott figyelmet kell fordítania. Ez azért szükséges – legalábbis ő így gondolja –, hogyha más által is meg van mozgatva az instabil talaj, úgy nagyobb a veszély van a zuhanásra egy óvatlan pillanatban. S mivel ő nem akar ilyen helyzetbe kerülni, mert az nem csak fájdalmas, de még megszégyenítő is lenne számára, sőt mi több! Időt fordít rá szakmatársa, egyéni foglalkoztatást tart neki, s így hálálná meg? Nem, egy Sinestesia büszkén küzd a végsőkig és nem okoz soha, senkinek sem csalódást!
Meredten figyeli a meghajlást, amit a Mesterúr csinál, teljes mértékben lenyűgözve azon, hogy ilyen nemes egyszerűséggel hajt végre egy mozdulatot! Neki még a légzésére is figyelnie kell, hogy ne pottyanjon le a mélységbe. Ennek ellenére megkísérelte ezt a tisztességes formulát viszonozni, mielőtt belemerülnének az edzés komolyabb felébe. Azonban próbálkozása igen silányul végződött, imbolygott ide – oda, s szinte kínzó lassúsággal vitte végbe a meghajlást, ráadásul túl mélyre sikerült hajolnia, ami már inkább a megalázkodás, mintsem a tiszteletadás jelképének bizonyul. De ő igyekezett! T^T Bár, mikor ismét fel kívánt egyenesedni, hogy szemtől – szemben, egyenes tartással állhasson a nagyszerű úr előtt, akkor némileg negatív szavakkal illette magát gondolataiban, amiért volt ilyen felelőtlen, hogy kimozduljon az oly’ nehezen megtalált, stabil állásból! Sokkal nehezebben sikerült visszanyernie egyensúlyát, miközben lassacskán felegyenesedett, mintsem akkor, mikor előrefelé haladt az ingatag kötélen. Amikor végül is csak sikerült kiegyenesednie, még így is vészesen billeget jobbra – balra mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát a kezében tartott fegyver segítségével, melynek súlyát ismerve tudta, hogy ama irányba fog dőlni, így a másik irányba kell úgymond „kiegyenlítenie a mérleget”, vagyis most ő egy mérleg. ^-^ Milyen remek kis hasonlat, Ivela-aneja biztosan büszke lenne rá! ^_^
Álmélkodva figyeli a Mesterúr bemutatóját, aminek közvetlenül lehet a szemtanúja, s ahogy belegondol abba, hogy hamarosan őneki is ezt kell csinálnia! Szinte érzi, hogy az izgalomtól a torkában dobog a szíve. Persze lenyűgözöttsége során igyekezve, nehogy túlságosan elbambuljon, s a mélységbe zuhanjon a rázkódó kötél okán, mivel így, hogy mozog a talpa alatt a talaj folyamatosan, kissé nehezebben tartja meg a szép tartással vegyített egyensúlyát. Időnként teste vészesen kileng oldalra, s így a megfigyelését is meg kell szakítania, pedig ő tanulmányozni kíván minden lépést, meg akarja szemlélni, hogy az úr mit, miért tesz és nem csak elbűvölten csodálkozva epekedni egy ilyen tehetség iránt. De nem sokáig imbolyog ide – oda a folyamatosan mozgó kötélen, viszonylag hamar megleli a módját, miképpen tudja követni a kötél mozgását anélkül, hogy leessen.
Első lépésnek például felveszi ugyan azt az állást, mit az úr is, s ezután a látottak alapján próbálja utánozni a mozdulatot, amit csinál. De egyelőre a fegyver mozgatása nélkül, csak a rugózást, anélkül, hogy leesne, megpróbálván közben ellen tartani a fegyver jobb irányba való húzásának, szeme sarkából mindeközben figyelve a Mesterúr mozdulatait. Lassacskán pedig megpróbálja leutánozni a fegyver mozgatását is, először ide – oda inog a kötélen, s nemegyszer úgy, hogy tényleg megvolt az esélye arra, hogy leessen, de szerencséjére sikerült elkerülnie. Az imént látottakra gondolt, mintha ez eltérne az eddigi „mérleg” példájától, inkább a libikókára tudta hasonlítani mindezt, hiszen aszerint, melyet látott, az úr is arra dőlt, amerre a fegyvert is vitte. S bár ő maga nem vitt végbe nagyobb mutatványokat vele, attól még a módja lehet hasonló… ez alapján nekirugaszkodva vitte először jobb irányba a fegyvert, mindeközben lassan súlyát ugyanígy a jobb lábára nehezítve, s mikor meg tudta magát tartani ily’ módon – azaz megszűnt testének apró előre – hátra lengése – megismételte ugyanezt, csak most a másik irányba. Bár nehezére esett egyszerre rúgózni a kötélen és mozogni és ez a szakaszos mozgásán is látható volt. Ha az egyiket csinálta, akkor a másikat nem tudta… de ő törekedett arra, hogy mindkettő simán menjen neki, akárcsak a Mesterúrnak.
Mély levegőt vett és elismételte, újra és újra, s mikor sikerült mindkettőt csinálnia egyszerre ismét lengett ide – oda a kötélen, mi miatt zaklatottan kereste meg egyensúlyát, s idegesen pillantott utána az úrra a miértet keresve. Ezúttal igencsak megingott a kötél a talpa alatt, s látni akarta, hogy ezzel nem e okozott az úrnak gondot, s lenyűgözve látta, hogy egyáltalán nem, sőt! Továbbra is higgadtan hajtotta végre a lassan bemutatózott mutatványt, melyet jelen pillanatban úgy érez, hogy egyszerűen képtelenség elsajátítani megfelelően. A Mesterúr csinál valamit, amit ő nem, hogy neki ennyire ne sikerüljön? Nem is kell oly’ sokáig merengenie, hogy felfedezze: az ő légzése cseppet sem olyan egyenletes, mint az úrnak.
- Értettem, Mester! ^-^ – próbált jó arcot vágni a dologhoz, bár mélyen belül igazán csalódott minőségen aluli cselekedetében. De, hogy látta, az úrnak semmi negatív véleménye nincs a kissé rossz irányba húzó teljesítményével kapcsolatban, némileg derűlátóbban kezelte a helyzetét.
Meglepetten néz az újabb mozdulatra, amit bemutat az úr, s eltért az eddigitől. Ez sokkalta nehezebbnek látszott, mint az előző, de nem azért kapta ezt a lehetőséget, hogy most megfutamodjon! Nagyot szusszanva az előbb látott rugózó lábas mozdulatot megismételve jobbra vezette a kezében tartott pengét, hogy ő is véghezvigye az úr által végrehajtott csapást. Vagy legalábbis valami olyasmit… De, ahogy meglendítette a markában fogott fegyvert az egyszerűen kicsúszott a kezéből, s éles csörömpöléssel csattant a betontalajon. Nyakát behúzva hallgatta végig a kard zuhanását, mellékelve hozzá egy „hoppá” mosolyt, s elszégyellve magát, bűnbánó pillantással lesett a Mesterúr felé.
Kérdés nélkül fordult meg, majd óvatos léptekkel, ügyelve az egyensúlyára, melyet fegyver nélkül sokkalta könnyebben talált meg, bár eleinte furcsa volt számára, s aprót inogott is a kötélen, mindenesetre hamar hozzászokott a könnyelmű léptekhez és egészen hamar elérte a kötél végét, ahol megkezdte az egész egyensúly gyakorlatot. Onnan lerugaszkodott a fegyverért, hogy aztán leporolva, ruhájának ujjával megtörölgetve pengéjét fényesebben csillogjon, mint újkorában, s aztán visszafelé is végigcsinálta ugyanezt, kiismervén a kézben a fegyver egyensúlyban lévő trükköt.
Visszatérve a kötél közepére ismételte meg az előbbi vágó mozdulatot, sokkal lassabban és óvatosabban, hogy elkerülje az iménti botlását, eme mozgás szerint, lassacskán előredőlve jobbjára helyezve súlypontját, hogy ezáltal ne billenjen ki egy irányba sem, ahogy a Mesterúrtól is láthatta, mint megoldás.
- A magasságtól való félelmet még nem találtam meg, Mester. ^-^ – mosolyodik el, oldalra billentett fejjel, miközben megismétli ismét a vágást, s csodálva nézi a profi elkerülést az úrtól. Annyira le van nyűgözve, s annyira irigy! Szeretne ő is ilyen fantasztikus lenni! De, mint megtudta a titkot, az még messze van, ha valóban rengeteg gyakorlást igényel, s ő szeretné alap harcművészetét is áthozni a magaslatokba… valóban sokat kell ezzel foglalkoznia. De biztosan megoldható valahogyan! Vajon Desmond-apu megengedné neki, hogy felállítson a toronyba egy ilyen magaslatokban húzódó kötelet, hogy a Mesterúr tanácsát betartva tudjon gyakorolni?
Az ismételt meghajlást látva most jobban szemügyre vette az úr tartását, nem halaszthatja el az újabb esélyt, mivel ismét megkísérelheti ezt a műveletet! A fegyvert, amit az imént szedett össze a földről, ő maga is a háta mögé veszi, ahogy az úr is csinálta. Ahogy lehajolt most is megimbolygott és megvolt az esélye, hogy kibillenjen oldalra, de nem úgy, mint első alkalommal. S mivel nem akart erre esélyt adni, de sikerült végrehajtania! Nem volt olyan mély meghajlás, mint első alkalommal, nem is a legtökéletesebb, de neki ez is megfelelt most. Alsó ajkába harapva, hevesen dobogó szívvel igyekezte visszanyerni egyensúlyát, s visszafelé, amint sikerült stabilan megállnia, lassabban visszaegyenesedni, nehogy most is fennálljon az esély arra, hogy lezuhanjon.
- Köszönöm, Mester! ^_^ – kísérel meg egy, Ivela-anejától látott mosolyt, de sajnálatos módon még mindig nem sikerült neki ugyan úgy. Sebaj, majd gyakorolja, mint a kötélen való mozgást és legközelebb, ha találkozik az úrral megfelelően fog meghajolni előtte, a veszélyes zuhanás fennállása nélkül! *-*

Spoiler:

Flavia: Nem egy egyszerű tréningbe kezdtél, de a kitartás és a bátorság idővel elég lesz, hogy mesteri szintre emeld képességeid. Jutalmad 1000 LP, amiből egy pontot pusztakezes harcra, egyet pedig fegyveres harcra kell tenned.

Viclyn: Második edzésed, ezt pedig 500 LP-vel jutalmazom.