Jó, jó, persze, az anyukáknak nem kéne újra és újra leinni magukat, de nem vagyok Maya gyámja, érett, felnőtt nő, el tudja dönteni, mi a jó neki. Na meg Rei-chan valamelyik barátnőjéhez ment át pizsamapartira, szóval még csak amiatt se kellett aggódnia, hogy mi van vele. A puccos kalózklub meg úgy tűnik, a következő törzshely lesz, mert miután a másik kocsmát kicsit szétzúztuk, hát na, nincs pofánk visszamenni, mert még a végén felismernek. A híradó szerint különben is valami mészárlás történt ott, amit még a SAT egység sem tudott megállítani. Gyanítom, nem emberi kéz tehette, bár nincs hozzá sok közöm. Nem mintha amúgy félnék egy rossz hírű környéktől, de semmi kedvem felesleges bonyodalmakba ütközni, így is van elég. Már így is frusztrál, hogy még csak cerot sem használhatok Las Noches falain belül. Röhejes, hogy segundaként sokkal kevesebb jogom van bármire is. Ha ennyire megkötik a kezeink, akkor minek van egyáltalán Espada? Na ja, majd karba tett kézzel végignézem, ahogy az ellenség betör Las Nochesbe, csupán mert nem használhatom az erősebb technikáim. Igaz, valóban sajnálnám a várost, ha le kéne rombolni valami miatt, hiszen mégis csak itt élek már vagy harminc-negyven éve. Nem mintha nem lenne hova mennem. Lehet, be kéne ruháznom lassan egy Karakurai menedékbe, mert amennyit a városban tartózkodok, szerintem már simán megérné, és többé gondom se lenne arra, hol húzzam meg magam egy áttombolt éjszaka után. Nem kell semmi flancolás, valami kis lakás is megfelelne egy emeletes ház X-edik emeletén egy kellemes lakópark közepén. Asszem, lebeszélem Mayával vagy Mitsuval, hogy jövő héten jöjjenek el velem valami lakást nézni. Nem lenne kedvem Renéhez bepofátlankodni minden alkalommal, na. Nincs mindig hangulatom hallgatni az agymenéseit kedves elődömnek, pláne nem spicces állapotban.
Bevallom őszintén, sosem tudtam ezelőtt elképzelni, hogy is néz ki egy pokollepke. Oké, oké, Aizen alaposan kioktatott a shinigamikról, de ami a szemléltetést illeti, kicsit hiányosak voltak az órák, ami bizonyára a rossz oktatási rendszer valamint a pénzügyi hiányosságok miatt van. Azért valami életképesebb élőlényt is találhattak volna a postás szerepre, ennél még a galambok is jobbak. Szerencsétlen majdnem belefulladt egy kiürítetlen feles pohárba. Szegény csóri… Bár talán Maya érdemelné meg a legnagyobb sajnálatot. Megértem a problémáját, nekem is kellett már sampont lopnom másnaposan, csak mert Aizennek megint retkes a búrája.
Egy zuhanyt csak azért is megejtek, miután gondolva egyet mégis bepofátlankodunk ezúttal Maya valamelyik ismerőséhez, egy elvakult fradista szurkolóhoz (Maya vagy tíz percet arra pazarolt, hogy észérveket hozott fel neki, miért ne akarjon megölni, mert hogy kedves és ártalmatlan vagyok, pedig igazán nem értem, mi szükség erre, meg mintha tőle vettem volna a póttestet is, amitőpl most szintén megszabadulok), majd felfrissülve, égő gyomorral, semmihez sincs kedvem életérzéssel s hasogató fejfájással vetjük bele magunkat az átlagos karakurai polgárok életébe. Az utcán sétálva pedig még a szemeim is kis híján kiégnek, amikor azt a plakátot pillantom meg. Ki az az ökör, aki felfedezte a neonszíneket, most komolyan? -.-’ A célját mondjuk eléri, mert az ember egyből felfigyel rá, hiszen gyakorlatilag kiböki a szemed a sok, rikító színű betű. Vagyis elvileg így kéne lennie, de a legtöbb járókelő mintha észre se venné. Fura, pedig tuti nem hallucinálok, és már nincs a fejemben alkohol.
Az egyik oszlopnak támaszkodva, látványosan szenvedve várom, míg Maya elolvassa a hirdetést. Majd még egyszer, hisz hála a fejfájásnak és az általános kedvtelenségnek koncentrációzavarok is kiütköztek, éljen. Két fős csapatok… Nagy verseny… Blablabla… Miért is ne? Meg aztán lehet, hogy köze is van azokhoz az eltűnt emberekhez. Jó, lehet, Aizen nem fog örülni annak, hogy megint nem embereket és shinigamikat öldöklök szabadidőmben, de nem vagyok mészárszék, ez van.
- Öhm… Azt hiszem, akkor nekünk is azt kéne csinálni, amit az a muksó is. Valami mesekönyvben volt hasonló, abban zsupszizének hívták ezt a vackot. Lehet, látunk majd olyan kviblimeccset is, mit szólsz? – támasztom oda egyik kezem a plakátra, hogy a gyomorforgató utazásban részem lehessem. Komolyan… Szivárványok. -.-’ Kis híján sikerül kiadnom a taccsot is, ám végül sikerül tartanom magam, hogy megérkezve valami ismeretlen helyen szédelegjek egy helyben. Kedvemre még az a Kanonos csóka is csak rátesz egy lapáttal. Nem tudom, milyen kávéreklámból szökött, de ideje leállnia végre az anyaggal. A kameraman meg jobban tenné, ha nem akkor közelítene rá az arcomra, amikor épp az utazásom próbálom meg feldolgozni.
- Ja, persze… Én és a rettegés. – töltöm ki a jelentkezési lapot, amit valami szervező az orrom alá dug aláírva, hogy minden felelősséget vállalok. Mondjuk kicsit elkerekedtek a szemei, amikor már nem csak az arrancar egyenruhám – felette kedvenc bőrkabátommal – alapján volt bizonyítéka arra, hogy tulajdonképpen mi is vagyok. A kabátnak hála mondjuk a tetoválásom rejtve maradt, de hát na, becsületes lidérc vagyok, úgyhogy nem hazudtam a Foglalkozása mezőt kitöltve. :/
A dolog kezd érdekessé válni, amikor valami védőfelszerelést említenek. A kalandokat mindig is kedveltem, különösen, ha veszélyesek. Minél nagyobb a veszélyfaktor, annál jobb. Szeretek bizonyítani, s maga az érzés, hogy ismét megmutathatom, mennyivel jobb vagyok a többieknél, egyszerűen megadja a büszkeségemnek azt, amire szüksége van. A bőrkabátom felakasztva az öltözőben az egyik fogasra pedig ki is nyitom az egyenruhákat tartalmazó szekrényt; bizonyára azért van rá szükség, mert olyan veszélyekkel kell szembenéznünk, ami talán nekünk, egy kapitánynak és egy espadának is sok lenne, s bizonyára nem engednek sugározni olyan műsort, amiben a játékosok valóban az életüket kockáztatják. Éljenek a biztonsági előírások. Csak tudnám, miért keverte össze a szervező a védőszerkót a playboy felszereléssel, ami bizonyára az új címlaplány választós műsorba kell. Nekem elegem van a címlapokból, nem szándékozok többé részt venni egy ilyenben. S akkor sem önszántamból történt meg az a dolog, sőt, még csak a tudtom és beleegyezésem nélkül. ¬.¬
- Hogy érted azt, hogy ez a védőruhám… – sápadok el a szervező bigére pillantva, aki ezután szépen elmagyarázza nekünk, hogy tulajdonképpen ez is a műsor része, holott én sehol sem emlékszem a szerződésben olyanra, ami erre figyelmeztetett volna. Kurva életbe már, redvás apró betűs részek. T-T
- Nem akarooooooom… TT_____TT – vonszol ki valamelyik nálam amúgy sokkal gyengébb szekuritis, miután valahogy rávettek arra, hogy igenis, vegyem fel azt a gusztustalan és szexista szövetet. Kétségbeesve kapaszkodok bele a fogasba és vonszolom magammal a rá akasztott kabátokkal, sálakkal és kalapokkal együtt, bár felük a porban landol, ahogyan visznek kifelé. Egyszerűbb lenne egy ceroval eltüntetni ezt az egész zakkant kompániát, s csak Mayának köszönhetik, hogy nem hullanak ártatlan emberi fejek a földbe, csak mert neki meg kell mentenie őket. Kit érdekelnek? Én szenvedek, mentsenek meg engem! Vergődve, kapálózva, hisztizve, elkeseredve, kis híján bőgve állítanak oda a többi nyuszilány és nyuszifiú mellé. Karjaim keresztbe téve próbálok legalább egy keveset takarni sajnos túl nagyra nőtt melleimből és sóvárogva pillantok a fogasra, amit valahogy sikerült elzárniuk előlem. Reiatsum vörös színben hullámzik körülöttem, a vörös hajú kameramant meg remélhetőleg néhány nézőt pedig remélem, sikerül megfullasztani, mert pár percig semmi mással nem vagyok hajlandó foglalkozni, csak azzal, hogy tekintetemmel megbilincseljem. Mert hát, pár percnél tovább úgy sem bírják levegő nélkül. Ha pedig hatalmas detonációban nem is, efféle csendes halállal biztosan jutalmazhatom. Szerencsére arrancar adottságom, hogy profi vagyok farkasszemnézésben. Perceket is kibírok anélkül, hogy pislognom kelljen. Vigyázz, Don Kanyar, a következő te leszel… Idióta söpredék, és még képesek röhögni az egészen. Nem erre vállalkoztam, nem tudtam, mire szerződtem, ráadásul másnapos vagyok, baszki. Még ez a hülye ruha is kicsi… Kurva húzott szeműek, hogy mindnek ilyen kicsi a mellmérete. ¬.¬

Már annyiszor szétzúztam ezeket a számítógépeket, de egyszerűen túl sok van belőlük, nem bírom megállítani a terjedésüket…  Valamelyik kocka ráadásul szert tett a hajdani, emberi életemből származó dalaimra is, ami azóta ennek a honlapnak az intrózenéjévé vált. És ez még nem is a legrosszabb, amit árusítanak. Mondtam már, fiatal voltam, ráadásul ember, persze, hogy a zenébe menekültem a teljes tehetetlenségemben! Bár a zeném iránt, amit évtizedekkel ezelőtt játszottam, nincs szégyellni valóm. Azonban az állítólagos kegytárgyaim, amik állítólag tényleg tőlem származnak – már ha valóban hihetünk a rejtélyes árverezőknek - , inkább adnak aggodalomra okot, hogy törnék ki az állkapcsukat azok a rohadékok… -.-’ Mindegy is, ha abban a nagy csoportban van az a fangörl kiscsaj – legalábbis gyanítom, hogy az, mivel elég lányos beceneve van, a Kana-nyanból nem tudok másra utalni, legfeljebb homokos - , legalább lesz alkalmam kicsit a padlóba döngölni a fejét. Legalább arrancarhoz méltóan cselekszek végre és emberölésre használom a képességeim. Igazán ideje lenne… Ahelyett, hogy egy kapitánynak segítek a küldetésében, csak mert eltűnt néhány ember. Kit érdekelnek? Ez a játék beteg és perverz és egyáltalán nem nekem való. T-T Haza akarok menni és elolvasni egy jó könyvet Csernobilról. Tuti ki se teszem a lábam a szobából vagy egy hétig. >.>
- Ja, hogy ez időre megy… Fantasztikus. – lőnék el legszívesebben egy cerot a közönség felé, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy legerősebb, speciális cerom elegendő lenne arra is, hogy a nézőket védő energiamezőt is átszakítsam. Másrészről viszont nem tehetek meggondolatlanságokat, hiszen eredetileg nyomozni vagyunk itt. Még ha kicsit másnaposan is. Vagyis egyrészt szükségem van minden energiámra, másrészt pedig meg kell tartanom a látszatot, hogy igenis, érdekel a győzelem. Különben meg francokat, haza akarok menni másnaposságot kúrálni. Az a rohadt garganta is, csak ne lenne olyan émelyítő, rég megléphettem volna innen. Ráadásul a közönségben is ott az a muksó, aki kísértetiesen hasonlít arra a gyökérre. Ha nem lenne olyan bajsza, biztos lennék benne, hogy ő az, csak hát, mégis mit keresne itt egy olyan ember, akinek most a családjával kéne foglalkoznia?
- Remélem, ez az utolsó, **********! – cenzúrázza ki szavaim valami kütyü, mert valami médiatörvény miatt nem engednek káromkodni. Amúgy ritkán szokásom, de mégis… Már dühöngeni se hagynak, és inkább kisípolják, amit mondok, áhh… Hülye médiatörvények, :/
Kihasználom az időt egy alapos fészpalmolásra, a gyomromnak pedig már úgyis mindegy. Ha van egy kis szerencsém, az éjjeli tömény szeszadag kiégette az ízlelőbimbóimat, tudományos könyvekből pedig tudom, hogy akkor az ember szaglása sem igazi, és ugyanez fordítva is működik. Mellesleg nem vagyok válogatós, no para. Határozottan lépek oda a szerencsekerékhez, hogy egy nagyot pördítsek rajta, majd még egyet a másikon, az ismeretlen nevű és eredetű zöldségféle láttán viszont össze se ráncolom a szemöldököm. Talán csak az tartana kicsit vissza, hogy tulajdonképpen Maya bőréről kell leennem, de ha már annyi lidércet felfaltam hollow létem során, ez csak nem okoz nekem akkora problémát…
- Azt hiszem, most szintet lépett a barátságunk… – próbálom oldani a feszültséget, hogy azután Maya lábairól kelljen lebányásznom azt a fura, sosem látott zöldséget, amit kifejezetten finomnak is tartok. A nézők csalódottan sóhajtanak fel, lévén arcom el se torzul az undortól a zöldség íze miatt.
Az igazi megpróbáltatást mégis a következő pörgetés nyújtja. Arcom egy csapásra a fehér legvilágosabb árnyalatát veszi fel és valahogy nem tud Maya vigasztalása sem jobb kedvre deríteni. Karamella. A folyékony, édes trutyit Maya nyakára is öntik, és bár nem egy olyan nagyon nagy adag, nekem mégis minden lélekjelenlétemre szükségem van ahhoz, hogy eltüntessem mindet, miközben még azzal is kell foglalkoznom, hogy a nézők üdvrivalgását próbáljam kizárni a fejemből. A rosszullét kerülget, amikor a harmadik, egyben utolsó pörgetésre készülök, azonban ha még valaha is vissza akarom alázni kellemetlen vendéglátóimat, akkor igenis, össze kell szednem magam és túl kell élnem ezt a próbát. Sajnos azonban a karamellánál is lehet rosszabb, a tömény, túlédesített csokoládé gondolatára pedig legszívesebben visszafelé menekülnék, azonban a rémülettől a lábaim sem képesek megmozdulni. Két kisegítő az, aki végül odavonszol az ”asztalomhoz” és nyomják bele a fejem a fekete színű édességbe. Biztos az egekbe szökött a vércukrom, s még csak a csokoládé felénél sem tartok, amikor fejem már kifejezetten zöldes árnyalatúvá nem válik. Édes, gusztustalan, könnyen olvasztható massza… Nem értem, mit lehet szeretni rajta. Csak cukor, tömény cukor, hányingerkeltő. A gyerekek meg komolyan ezért a vacakért picsognak anyucinak-apucinak? Így aztán elégedetten, a közönséget sötét pillantásokkal kísérve emelkedek fel, miután a küldetésem teljesítem. Igaz, arckifejezésemből és színemből ítélve időzített bombának tűnhetek, aki bármikor visszaöklendezheti azt, amit nagy nehezen magába erőszakolt.

Másnapos gyomorra ugyan nem tett jót a gyűlölt karamella és a tömény csokoládé, azért sikerül nem kiadnom a rókát, hiszen különben is, hogy néznék ki? Csak tovább idegel, hogy egy hatalmas kivetítőn egyfolytában saját magam látom és tuti rákoncentrálna az arcomra, ha kiadnám a taccsot… Mindezt pedig azért, hogy a kis gyennyládák röhöghessenek rajtam. Hát abból nem esznek! Ha én is szenvedek, ők is szenvedjenek… Fogadjunk, hogy a kis védelmi mezőjük nem képes ellenállni legerősebb ceromnak, s úgy tudom, hogy Maya is képes a cero egyik változatára. Remélem, már nem lesz több feladat hátra, legalábbis nem olyan megalázóak, mint az eddigiek, mert már nagyon elegem van az egészből… Nem vagyok flúgos, vili? Semmi keresni valóm itt. Nekem most épp süttetnem kéne a hasam az ablakomon beszűrődő, mesterséges, las noches-i napfényben, meg szürcsölgetni a különböző másnaposság-kúráló kajákat, esetleg könnyű, délutáni olvasmányként lapozgatni Mengyelejev felfedezéseit.
A műsorszervezők tutira arra mennek, hogy minél pocsékabbul érezzem magam; egy átjáróba belépve, majd onnan kiesve igencsak nagy önmegtartóztatásra van szükségem, hogy a bevitt, nagy mennyiségű, undorító trutyi bent is maradjon. Ettől a sok cukortól biztos cukormérgezést kapok és az se lepne meg, ha kiderülne, hogy cukros vagyok… Komolyan nem értem, mit lehet ennyire szeretni rajta. Oké, néhanapján jól esik egy jégkrém, de ennyi. A sok kis pisis meg milyen hisztit le tud vágni, csak hogy a túlédesített kábítószerükhöz hozzájussanak...! Örülök annak, hogy én nem ilyen gyerek voltam, bár az én esetemben másról szólt az idill. Éneklés, táncolás, festés, művelődés, olvasás, meg hasonlók… Ki nem állhattam. Talán még jobban is jártam így, hogy lidérccé váltam. Ha lélekként kerülök Soul Societybe, nem biztos, hogy shinigamivá válok, hiszen amennyire információim szerint tudom, csak bizonyos lelkeket választanak ki a halálistenné válásra és nem sok esélye van annak, hogy megkapom rá a lehetőséget. Bár ha kedves bátyámnak sikerült, nekem miért ne sikerült volna? Mégis, én elégedett vagyok azzal, amivé váltam. Nem vagyok büszke mindenre, amit tettem, hiszen néha tényleg olyan, mintha egyszerűen egy teljesen más személy lennék. Mintha eltűnne belőlem minden emberség, és azzá a lelketlen, gyilkolásra programozott szörnyeteggé válnék, akit elvárnak, hogy megtestesítsek. Nekem nem lehetnek érzelmeim, mégis itt vannak, marnak, én pedig ragaszkodom emberségem utolsó szilánkjához. Ez tart életben, ez tartja elmémet épen. Legalább ismét van személyiségem. Még ha az a rohadék bábként is használ és minden idióta parancsára ugranom kell, csak hogy az ő ellenségeit pusztítsam el, mert ő maga túl elkényelmesedett ahhoz, hogy önmaga tegyen saját céljaiért. Egyszer még úgyis fordul a kocka… Csak legyen rá lehetőségem. Teljesen biztos, hogy lemetszem még nyakáról a fejét.
Szokásos „megöllek” tekintetemmel szuggerálom Danon Kanyarót, hogy pusztuljon meg, forduljon fel végre, de kábé le se szarja, hogy épp a halálát kívánom. Mondjuk a latexszerkó így is sok… Tui folyton célozgat nekem, hogy tud a latexszerkómról, pedig nekem nincs is olyanom, de tényleg! Vagyis eddig nem volt, mert nem volt rá szükségem, de most kaptam egyet ajándékba, remek. Nem volt éppen fantasztikus ötlet a verseny rendezőitől, meg különben is, fél Las Noches ezzel baszogat, mert valamiért kinézik belőlem, hogy én otthon ilyenben mászkálok, pedig nem is!
A két kis fruskából ki nem nézném, hogy ezelőtt már többször megnyerték ezt a versenyt. Igazából leszarnám, hogy ki nyer és ki veszít, ha nem kapnék egy kellemes kis energialabdát, ami milliméterekkel az arcom mellett suhan el a falba csapódva. Hülye libák… Még azt sem veszik észre, hogy ott fityeg a hollow maszk a fejemen, meg a latexruhában is külön helyet hagytak a dekoltázsom feletti hollow lyuknak. Oké, azt nem tudhatják, hogy espada vagyok (ha tudnák, biztos nem mernének efféle magánakciókat kezdeni, hülye kis csicskák), de a hierroról csak hallottak… :/ Kétlem, hogy egyáltalán meg tudnának pörkölni egy ilyen kis gömbbel. Szánalmas csitrik. Ilyenkor még a Hupikék Törpikéket kéne nézniük a tévében, nem pedig efféle versenyekre jelentkezniük.
- Daraboljuk fel őket… Stipi-stop, én vezetek. – húzódik arcomon egy gonosz vigyor, hogy azután a vöröskével felvegyem a szemkontaktust, éppen csak annyira, hogy egy cseppet… megbénítsam őt. Maya se nagyon szeretne elráncigálni, hogy fejezzem be és már valóban csupán másodpercek kérdése lett volna, hogy egyszerűen megfullasszam a képességem miatt magatehetetlen kiscsajt, de… vezetésben szerencsére jó vagyok, igaz, legutóbb akkor ültem kormány mögött, amikor még Adán is espada volt és nem lépett le holmi gyerekes, egyéni problémák miatt. Pedig bíztam benne, reméltem, hogy ő nem lesz gyáva, de ehh… Ennyit a nagy célokról, mint Primera.
- Sose hittem volna, hogy megköszönöm Aizennek, hogy autópályát építtetett Hueco Mundoba. Volt egy kis alkalmam gyakorolni, meg tudok egyet s mást a kocsikról, érdekelnek. – méregetem az autót, melyet a célra megkaptunk. Nem bízok semmit a véletlenre, s kihasználva azt a bő fél órát a rajtig inkább megvizsgálom az autó állapotát. Valamiért kinézem a két fruskából, hogy megbuherálták az autót… amire természetesen semmi panasz nincsen, úgyhogy nem fog érdekelni Kanyaró nyivákolása, hazaviszem és kész. Bár kétlem, hogy bírná a sivatagi körülményeket, hiszen nem arra találták ki, hogy a homokban furikázzanak vele, de utóbbi érdekel a legkevésbé. Ez a minimum azok után, amit át kellett élnem itt. >.> Kárpótlást követelek. -.-
- Az a két tinlány nagyon emlékeztet valakikre, de sehogy sem tudom, hogy kire… :/ – fejezem be a kocsi belsejének megvizsgálását (megjegyzés:az, hogy kari ért hozzá, nem jelenti azt, hogy júzer is xD), s az arcomat tarkító olajfoltokkal mit sem foglalkozva törlöm meg a kezeim, hogy utána a rajthoz álljak a kocsival. A talán primitív, de hatékony stratégia biztosan elég lesz arra, hogy legyőzzük ezeket a kis mocskokat. A szabályok… Hát eddig egyszerűnek tűnnek, bár fogalmam sincs, hogy fogom megállni, hogy ne robbantsam fel a kocsit ahelyett, hogy megküzdenék egy akadállyal, ha mondjuk valami hülye homokcsapdába lépünk.
- Hát, sok sikert a gombokhoz… – mérem végig bizalmatlanul a vezérlőket, amik a különféle csapdákat méltóztatnak beindítani, például rakétákat meg egyszerű olajfoltokat is hagynak a padlón. Szerintem tök gáz az egész, a műsor nézői nem tudom, mit szeretnek ezen. Különben meg, ne várjanak tőlem sokat, amatőr vagyok, oké? >.>
- Van valami fogalmad arról, melyik mit csinál? – markolom egyik kezemmel a kormányt, miközben másikkal már a biztonsági övem kapcsolom be, nem mintha képes lennék meghalni egy közönséges autóbalesetben. Ugyan már…
Ugyan csak felturbózott személygépkocsikat adtak a feladathoz, a sebessége így is felgyorsul annyira, hogy már-már élvezetes legyen a verseny eme része. Az első hirtelen kanyarnál hirtelen fékezésre kényszerülök, s csak centimétereken múlik, hogy ne ütközzek neki a falnak. Ugyan csak később veszem észre, hogy nem saját bénaságom, hanem valami illúziótechnika volt az, ami elrejtette előlem a kanyart, de egy hangos anyázás meg is oldja. A metál is szól a rádióból, s most már semmi sem állíthat meg abban, hogy megelőzzem a két ribit. Maya is őrülten nyomkodja a csapdákat rejtő gombokat, de azért remélem, azt is tudja, hogy mit csinál, mert én csak vezetek előre, s még a szöveget is énekelem a maxra feltekert zene mellé. Addig sem kell a hangszórókból hallgatnom Don Kanyar sportkommentátort.

Idióta játék, idióta poénokkal, amit személy szerint cseppet sem találok szórakoztatónak. A sok disznó meg erre veri a farkát, csak mert a kocáik már nem tárják szét nekik a lábaikat. Már a gondolattól is heveny hányingerem lesz, s nem kis erőfeszítésbe kerül megakadályozni, hogy ne rókázzam össze a karosszériát és a kormányt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a vezetésem nehezítsem ezáltal, ráadásul még több okot adnék a kis buziknak a röhögésre. Nem vagyok egy primitív taknyos… Tudom jól, hogy mire gerjednek a nézők és van annyi eszem, hogy pont az ellenkezőjét csináljam annak, amit ők látni szeretnének. Holott sajnos még így is elkerülhetetlen, a feszülős latex ruha kiemelje idomaim lehető legnagyobb keserűségemre. Tui örülhet, eddig is azért virnyákolt folyton, mert szerinte titkolom a nem létező latex szerkómat, amiben domináskodom, amikor nem is. >.> Legalább mostantól már joggal töröm szét az állkapcsát, ha merészel megint vinnyogni a latexruci miatt. Örülhet, felvettem, legyen vele boldog. Addig is húzok nagy mellű hóvelociraptorslarinokat öldökölni. -.-’
Most azonban a gázt kell taposnom, mert ha nem győzöm le azt a két kis csitrit, az nagyon gáz lesz. Jó, tudom, ez szar poén volt, de másnapos vagyok, baszki, ne várj most többet tőlem, oké? >.> Pláne, hogy változatos tortúrákon is át kellett esnem a megalázó ruhák viselésétől kezdve a csúszós masszabevonattal való akadálypályázáson át a tömény, gusztustalan és túlédesített csokoládék befalásáig (mindezt másnapos gyomorra és életkedvre), szóval merem állítani, hogy hosszú idő óta ez a legrosszabb napom. De tényleg. Már komolyan, rosszabb, mintha menstruálnék. Ha hatalmamban állna, biztos eltörölném ezt a biológiai törvényt, de sajnos még Segundaként sem rendelkezek elég hatalommal ehhez. Sőt… Kezdem magam úgy érezni, mint valami utolsó, senkiházi kis csicska. Jó, oké, megöltem egy kapitányt, még mielőtt azzá vált volna, de ezt leszámítva tényleg alig vannak olyan igazi érdemeim. A legtöbb kapitány még így is könnyűszerrel leverne… Ráadásul ott van a patkány is, aki csak még erősebb lett utolsó találkozásunk óta. Szégyen, hogy csak harmadmagammal voltam képes komolyan ártani neki. De egyszer… Igen, egyszer még biztosan kivéreztetem őt, pusztán azért, mert létezik, lélegzik, mert még dobog a szíve, amikor halált, végső pusztulást érdemel. Teszek róla, többé ne okozzon senkinek sem újabb és újabb kellemetlen perceket, napokat a patkányvigyorával, s letörlöm a képéről azt az oda nem illő mosolyt. Nyomorék féreg… erősebbé kell válnom nála, ha lépést akarok tartani vele. Abban az esetben, ha lehetőségem lenne végezni vele, nem hezitálnék… Ezért vagyok számára oly veszélyes ellenfél, és tökéletesen tisztában vagyok vele, miszerint tudja, ébersége nem lankadhat. Én nem adok második esélyt. Azonnal cselekszem, amint lehetőség van rá. Még ha áldozatokat is kell hoznom a sikerért, még ha hazugságnak kell nyilvánítanom a Mitsuval, vagy akár Mayával köttetett barátságom, nem bánom, megéri. Váljak hát lelki ronccsá, mit izgat? Ez a sorsom, hisz arrancar vagyok! Legfeljebb kétszínűnek neveznek… cserébe „fajomhoz” méltóan járok el. Úgy cselekszek, ahogyan valójában lenne adott. Akkor még a nyomorék úr is elégedett lehet velem… Ettől függetlenül természetesen nem én leszek az, akinek az Aizen-gyűlölettel le kell állnia. Álljanak le vele mások… Akiknek kevesebb riszpekt meg meló jutott. ¬_¬
Ha meghallanám, miféle »frappáns« névvel illetett a Danon Kanyaró, tuti visszafordítanám a kicsi kocsit, hátha el találom gázolni. Nem, nem érdekel, hogy a pályán kívül tartózkodik. Akkor is lenyeletem vele a mikrofonját. Még ha bele is döglök.
- Anyád… – fékezek le hirtelen, hogy be tudjam venni a megfelelő kanyart, miután a fal csak úgy elém ugrik a semmiből. A biztonsági övnek hála sikerül nem kirepülnünk a kocsiból, csupán egy enyhe sokk ér minket, s nem javít ezen a gyomromban kavargó minden sem, amit… valljuk be, hiába vagyok az egyik legerősebb arrancar, akkor sem fogom sokáig tudni visszatartani. :/ De nézzük a napos oldalát, legalább könnyebb szívvel, vagyis gyomorral folytathatom ezt a kurvaizgalmas versenyt. Nem a nyerés érdekel… hanem az, hogy megleckéztessem a két kis csitrit. Na meg hogy az esetleges díjátadón megkóstoltassam azzal a bohóccal a cipőm talpát. Csak ne kezdjenek el majd virágokkal dobálózni… esetleg plüssállatokkal. Na jó… a kacsások jöhetnek.
- Én nem akarok trutyis lenni… – vékonyodik el hangom meglátva a szakadékot, melynek alján ott figyel az a gusztustalan, fehér trutymó, amiből kocsival pláne nehéz lehet elszabadulni. Ugyan van egy technikám, ami talán segíthet ebben a helyzetben, ám fennáll a veszélye annak, hogy csalásnak minősítik a féregjáratokat. Bár végül is mit érdekel? Nem láttam sehova se leírva, hogy teleportálni nem szabad…holott el sem olvastam a szerződést. Meg inkább zárjanak ki a versenyből, sőt, kifejezetten hálás lennék érte! Nem is hezitálok tovább, s a szakadék széléhez érve máris megidézek néhány Bichoagujero-t, több céltól is vezérelve. Igaz, hogy a technika rengeteg energiát emészt fel, de azt hiszem, a hatása bőven megéri a fáradtságot. Egyrészt egy féreglyukat helyezek el pontosan a szakadék aljára abban az esetben, ha Maya nem találná meg a gombot a probléma áthidalásához, s így a szakadék másik oldalára tudunk teleportálni. Persze, ez csak a legrosszabb esetben bevethető, s nem kell attól tartanunk, hogy tiszta trutyisak leszünk. Másrészről meg… talán okozhatok kellemetlenséget a két kis ribancnak. A pálya némelyik pontján elhelyezve egyet talán sikerül tőrbe csalnom őket. Akár a szakadékba jutnak ki, akár az egyik távoli, nem túl biztató lángcsóvába repülnek, amit a felgyulladt benzin okoz.