A magasságomnak megvannak a maga előnyei, de ezek könnyen hátrányba is fordulhatnak egy óvatlan pillanatban. Így történt meg, hogy a délelőttöm nagy részét azzal kellett töltenem, hogy az osztag raktárában segítettem felpakolni a dobozokat a legmagasabb polc tetejére. Persze az is az élet nagy rejtélyei közé tartozik, hogy miért egy 160 centis zsebcirkáló kap ilyen feladatot, de betudtam valami adminisztrációs hibának. A súlyos dobozok miatt kissé megterhelő munka után mindenképpen valami pihentető elfoglaltság után kellett néznem, és a választásom a játékterem meglátogatására esett. A törzsvendégek már jól tudták, hogy velem nem érdemes játszani, mert elviszem mindenféle őrült fogadás irányába a játékot, legyen az biliárd, darts vagy kártyajáték, amiből rendszerint én jövök ki nyertesen, de mindig volt valami szerencsétlen kezdő, akit meg lehetett kopasztani. Így van ez most is, a lassú, halálosan nyugodt játékom és a nyomás, amit a különböző fogadásokkal az ellenfelemre helyezek, könnyedén nyeri meg nekem a biliárdjátszmát, én pedig a fizetésem felének megfelelő összeggel gazdagabban távozom a klubból. Arcomon szokatlan elégedettség látszik, hiszen hasznosnak ítéltem az elmúlt néhány órában elvégzett tevékenységemet. A szokatlan grimasz azonban gyorsan tova is tűnik, mihelyst egy felém szálló megszólítás jut el a hallójáratomba. A 'Hé, te!' jellegű figyelemfelkeltéseket általában nagy kegyesen ignorálom, de mivel a forrása futóléptekben közeledik felém, elfutni meg még nagyobb bunkóság lenne, ezért kénytelen vagyok megállni, és meghallgatni a mondanivalóját. Ha segítséget akar kérni, muszáj leszek lepattintani, a napi jó cselekedetem már megvolt reggel. Más lenne a helyzet, ha egy csinos hölgyemény rohanna felém lélekszakadva, esetleg megtépett, hiányos öltözékben, de ilyen csak a filmekben van, itt a 13 Őrosztag területének a közepén ilyesmit nem várhat az ember.
- Azért ki ne köpd a tüdődet.
Javaslom a sötét hajjal megáldott kollégának, míg kilihegi magát, aztán végre megtudom azt is, hogy miért tette ki magát ekkora erőfeszítésnek. Unott tekintettel mérem végig a férfit, majd a fejemet vakarászva az ég felé fordítom szemtükreimet. Fél évszázadnyi Kidoushuu-szolgálat után elég sok embert láttam már, ám ők rendszerint engem nem vehettek észre. Tehát ha ez a fickó ismer engem, akkor neki is szolgálnia kellett a mágia-specialista alakulatban. Valamikor... Olybá tűnik, hogy ő is erre a következtetésre jutott, mikor vakító fény gyúl a fejében és közli is ezt a nagyszerű felfedését.
- Voltam.
Jelentem ki nemes egyszerűséggel, megerősítve a gyanúját. Hogy ez mennyire jó nekem, az majd kiderül hosszútávon. Vagy rövidtávon, ha kiböki hogy mit is akar tőlem.
- És? Azért jöttél hogy megoszd velem ezt a már általam is ismert információt, vagy szeretnél valami mást is?
Segítem előre fáradt hangon feltett kérdésemmel a kiváló hangulatban kezdődő társalgást, amely minden bizonnyal egy új, és gyümölcsöző barátság kezdete lesz, amennyiben véget ér körülbelül fél percen belül.

A számomra legoptimálisabb válasz egy határozott 'nem' lett volna, és akkor csak azért moroghatnék hogy egy ilyen apróság miatt állított meg a fiatalember, és akkor jelenleg céltalan kóválygásomat is egészen nyugodtan folytathatnám. Azonban úgy tűnik, a Nara-san névre hallgató tiszttársamnak esze ágában sincs otthagyni engem, sőt, kihív egy párbajra. Irigylem az ilyen energikus embereket, én valahogy sosem szenvedek ebben a betegségben.
- Hidd el, nem akarod tudni milyen az, ha ellenséges vagyok veled.
Jegyzem meg, majd hosszas töprengésbe kezdek, és hogy ne kapjak több vállveregetést ez idő alatt, előveszek a zsebemből egy doboz cigit, és megkínálom vele Shiratorit. Akár elfogadja, akár nem, én kiveszek egy szálat és kedvenc öngyújtóm segítségével neki is kezdek a benne lévő dohány elfüstölésének. Időközben pedig átgondolom, hogy akarok-e én most olyan megterhelő dolgokat csinálni, mint egy küzdelem. Abból a szempontból mindenképpen hasznos lenne, hogy a pakolászás miatt nem tudtam részt venni reggel az osztag edzésén, továbbá egyébként sincs semmi dolgom, amivel elüthetném az időt.
- Küzdjünk. Kawashima vagyok, 5. osztag 4. tiszt. Örvendek.
Felelem végül, miközben megrázom a felém nyújtott kezet. Remélem megelégszik a vezetéknevemmel és a rangommal, túl erőtlennek éreztem most magam ahhoz, hogy a teljes nevemen mutatkozzak be. Túl hosszú.
- Megfelel.
Válaszolom a felvetésre, majd mélyet szívok a cigimből és egy kisebb sóhajtás kíséretében engedem a levegőbe a füstöt a számból. Suwun hadnagy meg a kedvesség, arról igen sokat lehetne elmélkedni. Máig nem értem, hogy az a némber hogyan vált azzá az angyali teremtéssé, aki most a 10. osztag második legbefolyásosabb shinigamija. Igaz én is rengeteget változtam az emberi életem óta, azóta már rájöttem hogy hülyeség mindenkiben a hibát keresni, mivel tökéletes jellem nincs. És ami azt illeti, sose gondoltam volna hogy egyszer még cigi fog lógni a számból. Ha apám most látna, minden bizonnyal nagyon komoly büntetést szabna ki rám, amiért ilyesmivel mérgezem a szervezetemet.
- És? Meddig szolgáltál a kidou-osztagban?
Kérdezem, hogy elüssük az időt valamivel, ameddig sétálunk. Szép emlékek kötnek ahhoz a helyhez, ha nincs Kurosawa, akkor még mindig ott szolgálnék, hiszen jól éreztem magam ott, amíg ő át nem vette a kapitányi posztot. Ha maradok, most talán én lennék a hadnagya, de azt a posztot most senki sem tölti be. De ki is akarna hadnagy lenni egy olyan kapitány mellett, aki puccsal kerül hatalomra? Zaraki Kenpachit is megvetették anno, amiért olyan barbár módon szerzett magának kapitányi széket. Teljesen jogosan.

Öt évig... ez azt hiszem megmagyarázza, hogy miért is nem emlékszem rá, ha hosszabb ideig szolgáltunk volna együtt, akkor biztos megjegyzem legalább az arcát. Viszont kíváncsi volnék, hogy mivel tettem én őrá akkora hatást hogy kiváltottam belőle az emlékezést. Mindegy, nem fontos végül is, annyira nem érdekel hogy rákérdezzek.
- Hogy én? Úgy ötvenig...
Felelem elgondolkodva, miközben mélyet szippantok a dohányrudamból. Egyesek számára még egy fél évszázad is rövid idő, ahogy nekem az öt év tűnik egy pillanatnak. Érdekel, hogy ennyi idő alatt vajon mit is tudott elsajátítani a démonmágia tudományából. Öt esztendő talán annyira elég, hogy egy-két kidou használatát valaki mesterfokra emelje. Én jómagam se számítok annyira erősnek 50 évvel a hátam mögött, de amit elsajátítottam eddig, azt tökéletesen tudom alkalmazni bármilyen szituációban. Mire odaérünk a 10. osztag főhadiszállásához, már csak a füstszűrő marad a cigimből, így unott képpel pöckölöm el magamtól az elhasznált élvezeti cikket, valószínűleg egy fokkal boldogabbá téve a takarítással megbízott shinigamikat. A juubantai azon kevés osztagok egyike amelyet tisztelek, sokkal nagyobb a fegyelem itt, mint a legtöbb alakulatnál. Watanabe kiváló kapitány, ez kétségtelen, és Verashu hadnagy is nagyszerű munkát végez minden bizonnyal. Türelmesen megvárom, amíg Nara-san elintézi az elintéznivalót a hadnaggyal, majd komótosan elsétálunk az edzőteremhez. Az osztag területén belül még sosem jártam, így legalább művelődöm egy kicsit az itteni körülményekkel kapcsolatban. Tisztaság és rend, pontosan olyan minden mint amire számítottam. Még az edzőterem is csillog, igaz valószínűleg már nem sokáig.
- Ahogy gondolod.
Vakarom meg a fejemet, azonban én nem a lélekölőmet húzom elő, hanem a másik kardom. Bár ő nem tudhatja, hogy a díszes Kurai Tenshi nem a zanpakutóm, sőt, akár el is tudnám hitetni vele, hogy tényleg ez a kard a fő fegyverem, hiszen ennek is van különleges képessége. Alaposan végigmérem ellenlábasomat, majd a félperces művelet végén felemelem bal karomat, és lélekenergiát koncentrálok a tenyerembe, mely egy növekvő vörös gömb formájában mutatkozik meg.
- Hadou no sanjuuichi, Shakkahou...
Ejtem ki a mágia nevét, és a tűzgömb kilő, egyenesen Shiratori felé. Persze orbitális hiba lenne azt gondolni, hogy az akadémián tanult legalapvetőbb kidou segítségével akarom őt megfogni, a hadout csupán arra használom, hogy eltereljem a figyelmét arról, ahogy mögéshunpózom és felülről lesújtok rá kardommal, akár kivédi valamivel a lövedéket, akár kitér előle.

Hát, a vörös energiagömb kettévágása nem tartozik a szokványos védekezési módszerek közé, de ez engem nem különösebben zavar meg a tervemben. Az már annál inkább, hogy nem volt megfelelő elterelő mozzanat, mivel még időben reagálni tud ellenfelem. Vagy jók a reflexei, vagy gyors a gondolkodása, esetleg én voltam túl... bizakodó. Mindenesetre kardjaink a szokásos fémes csattanás kíséretében összecsapnak, és a súrlódás komoly szikraesőt hány, érdekes fényjátékba vonva arcunkat. Míg azon ügyködök, hogy én kerüljek fölénybe, mikor a pengék végre szétválnak, váratlanul gyomrom táján erős nyomást érzek, lábaim pedig elemelkednek a talajról. Megrúgtak, hogy a rosseb egye meg! A hakuda nem tartozik az erősségeim közé, de földet érni azért még tudok, így ha némileg sietősre is kell vennem a figurát, de azért még el tudok ugrani a felém küldött Haien elől. A bakudou estében már azonban nem vagyok ilyen szerencsés, a sárga kötél rám tekeredik, megakadályozva engem a szabad mozgásban.
- Hopp, úgy tűnik sehogy... fordítva ötletesebb lett volna.
Kommentálom a történéseket a magam nyugodt hangján, miközben magamban azon bosszankodok, hogy nincs túl sok kedvem erőfeszítést tenni a kiszabadulásomért. De így mégsem maradhatok, sőt meg kéne próbálni azelőtt tenni valamit, mielőtt esetleg eszébe jut kihasználni a szorult helyzetemet. Erőlködni abszolút nincs hangulatom, így inkább a lélekenergiámat kéne fogyasztanom azt hiszem.
- Hanki...
Ejtem ki a technika nevét a számon, miután addig ügyeskedem, míg hozzá nem tudok érni az ujjammal a Hainawához. A kötél pillanatokon belül szertefoszlik, én pedig ismételten szabadon tudok mozogni legnagyobb örömömre. Ezt kihasználva rögtön talpra is pattanok, majd hogy mutassak valami újat is, a kardomon lévő ékkövet megérintve reiatsut juttatok a fegyverbe. Hátamon abban a pillanatban materializálódnak a fekete szárnyak, melyek segítségével rögvest a levegőbe is emelkedek. Itt, a Soul Societyben a szárnyaim hatalmas előnyt jelentenek harc közben, hiszen itt nem lehet a levegőn járni, mint mondjuk Karakurában. Most is ezt használom ki, amikor a mennyezet környékén lebegve elmormolok egy idézést, majd mint egy sólyom az áldozatára, úgy csapok le Shiratorira, és csak akkor ejtem ki a technika nevét, amikor igazán közel érek.
- Hadou no yon, Byakurai.
Az ujjamból kicsapódó villám a 10. osztagos lábát veszi célba, ha talál, kicsit megnehezítem ellenfelem mozgását. Mindenesetre most jobb másodlagos támadást eszeltem ki a kidou mellé, hiszen ahogy elrepülök mellette, úgy csapok vissza kardommal némileg talán váratlanul számára. A pengével is végtagra célzok, méghozzá a felkarjára, a két támadás között pedig nem hagytam sok időt, minden elismerésem, ha megússza sértetlenül.

Úgy éreztem a kardom ejtett egy sekély karcolást, és amikor visszafordulok néhány szárnycsapást követően és megpillantom a karját fogó Shiratorit, bebizonyosodik hogy jó volt a feltételezésem. Ezek szerint a gyors egymásutánban érkező támadások ellen lehet hogy nem tud jól védekezni. Ez elég kedvezően hangzik, hála a zanpakutóm alakjának, képes vagyok ilyen harcstílust is alkalmazni. A fiú azonban nem sokat teketóriázik, és amíg én körbeszállok a teremben, ő Soukatsuikkal kezd bombázni. Ám meglepően könnyű az energiagömböket kimanőverezni, olyan mintha nem is közvetlenül rám célozna az ellenfelem.
- A szárnyaimban nem lehet ilyen alacsony szintű kidouval kárt tenni.
Jelentem ki közömbösen, miután levonom a következtetést, hogy alighanem a földre akar kényszeríteni, de erre talán már ő is rájött közben, miután pár gömb átrepült a sötét szárnyakon. Beszédem azonban kissé elvonja a figyelmem és a nagy igyekezetemben sikeresen belerepülök az utolsó Soukatsuik egyikébe, amely telibe kapja az oldalamat egy kisebb robbanás kíséretében. Köhögve kerülök ki a füstfelhőből és állok meg a levegőben, hogy a kellemetlen fájdalomtól kissé eltorzult arccal megvizsgáljam a vesém tájékát. Szerencsére a mágia jelentős külsérelmi nyomot nem hagyott azon túl, hogy a becsapódás picit megszaggatta a ruhámat, de azért most még érzem a találat helyét.
- Tch... Ajándék Karácsonyra, a Húsvéti Nyúlra azért ne várj.
Vakarom meg a fejem, aztán úgy döntök, hogy nem ártana kicsit komolyabban venni a harcot és leginkább jobban odafigyelni arra, amit csinálok. Akiyama kapitány nem lenne túl boldog, ha az egyik legtapasztaltabb katonáját kivonnák a forgalomból pár napra, csak mert a figyelmetlensége miatt összeszedett egy-két nehezebben gyógyuló sebet párbaj közben. Tekintetem egy pillanatra a lélekölőmre téved, ám egy gyors fejrázással elvetem a használatára vonatkozó ötletemet. Még nincs itt az ideje, előbb ki akarok próbálni valamit. Hakuda szárnyakkal. Ilyet még sose csináltam, leginkább azért mert Kurai Tenshi még nincs meg túl régen, és egyébként is csak az alapképzettségem van meg pusztakezes harc terén. De hátha feltalálok valami új stílust most. Váratlanul egy villámtáncot indítok és kerülök Nara-san bal oldalára, hogy felülről támadva a feje felé küldjek egy rúgást, amit egy mellkasra szánt csomag követ szintén lábbal. Hogy kardommal se maradjak tétlen, a kombinációt egy váll irányába indított döféssel fejezem be, majd pár méterrel hátrébb kerülök, hogy ha mindent ki tud védeni, ne tudjon számomra kellemetlen kontrát indítani.
- Hadou no sanjuuni, Oukasen!
Kiáltom, hogy még ráadásként megkínáljam egy sárga színben pompázó energiahullámmal, melynek széles folyama nagyjából derékmagasságban érkezik meg ellenfelemhez.

Jó, azt hiszem a hakudát tényleg mellőzni fogom, mert ez az akció nem sikerült túl jól, sőt ha nem hátrálok ki időben, minden bizonnyal még engem találnak el. Egyedül talán a mellkasra szánt rúgásom sikerült, de azzal se stimmelt minden, hiába tűnt úgy, hogy megrúgtam. Mindegy, akkor nem teremtek új stílust. Ez van, engem mindig is a kidou érdekelt, nem ezek a fárasztó hadonászások, vívni is csak azért tudok rendesen mert a zanpulelkem nem hagy vele békén. Mondjuk abszolút jogosan, elvégre én is rosszul érezném magam, hogy ha valakinek a társa lennék, erre még csak rám se hederítenének. Bár... lehet hogy nem is érdekelne? Fene tudja, mégsem tudom magam a zanpakutoum helyébe képzelni. Oukasenemet egy Soukatsuival védték tüzet a tűzzel elven, bár nem egészen, hiszen a csak egy méretes robbanás lett belőle ahelyett hogy kioltották volna egymást a mágiák. Jobb lett volna robbanás nélkül, most ugyanis egy árnyon kívül semmit sem lehet látni az ellenfélből, márpedig elég fárasztó így harcolni. Néhány erőteljes szárnycsapással próbálom eloszlatni a füstfelhőt, de annyit ér, mint halottnak a csók. Panaszos sóhajtással adom a világ tudtára, hogy semmi kedvem ehhez az edzéshez, nem is tudom miért döntöttem úgy, hogy beleegyezem. Na mindegy, ha már itt vagyok, akkor csinálom, ez van, ezt kell szeretni. Váratlanul Byakuraiok sora kezd el cikázni körülöttem, de a pontos célzás úgy tűnik gondot okoz a fiúnak, de erre még a rossz látási körülmények sem adnak mentséget, annyit neki is kel látnia belőlem amennyit én látok belőle - egy sötét, alaktalan pacát sem olyan nehéz végül is meglőni, ráadásul a Fehér Villám az egyik legjobban irányítható technika, hiszen arra megy, amerre mutatsz az ujjaddal. Itt valami suskus van, a kidou-osztagba amúgy se vennének fel olyat, aki nem tud célozni. Gondolkodásomban az is megerősít, hogy az egyik lövés "véletlenül" pont felém száll, a találat elkerülése érdekében gyorsan ki is térek felfelé, miközben rájövök hogy mi a célja ezzel az egésszel Nara-sannak. Nem vagyok egy nagy zseni, de azt még én is észreveszem, hogy ha nem tudok arra mozogni amerre akarok. Valami nagyobb dolgot készít elő, ebben biztos vagyok, és amikor végül egy a szokásosnál nagyobb szünet következik be az utolsó Byakurai után, azonnal elkiáltom magam:
- Bakudo no sanjuukyuu, Enkosen!
A kerek reiatsu-pajzs épphogy csak elnyeri végleges formáját amikor millió apró darabra robban a belecsapódó kidoutól. Jó megérzésemnek köszönhetően kevesebb lettem egy sérüléssel, de az önnön zsenialitásom okozta mámort át sem élhetem igazán, hiszen Shiratori rögtön mögöttem terem. Igaz nem látom, de érzem hogy ott van, és máris szabadjára engedi a következő kidouját, egy Tenrant. Az erős forgószél azonnal belekap a szárnyaimba és ha nem szüntetném meg őket azonnal, minden bizonnyal a túlsó fal állítana csak meg. Minden ügyességemet bevetve fordulok át a levegőben, hogy aztán talpra érkezhessek a jó néhány méteres magasságból leesve.
- Túl sok lélekenergiát pazarolsz el. Minden egyes kidou ami nem készteti védekezésre az ellenfeled, kidobott pénz az ablakon.
Közlöm a fiúval immár szemtől-szemben, hiszen a Tenran eloszlatta a füstöt is, nem csak a szárnyaim használatát tette lehetetlenné. Azt hiszem a megmaradt energiát, ami még ott van Tenshiben már csak alkalmanként fogom használni, hiszen ha ismét aktiválom, csak megint lelőne a kidoujával. Kardomat vissza is helyezem a hüvelyébe, és kényelmes mozdulatokkal nyúlok a zsebembe, hogy elővegyek egy szál cigit és a számba helyezzem azt. Miután a dohányrúd füstölögni kezd az öngyújtómnak köszönhetően, nyugodt tekintettel mérem végig az ellenfelemet és úgy döntök, hogy itt az ideje véget vetni a bemelegítésnek. Kezem a zanpakutoum markolatára vándorol, és a fegyvert fémes búgás kíséretében előhúzom. Minden különösebb trükközés nélkül, szemből támadom meg, és egy felfelé irányuló rézsútos vágással akarom megvágni, majd egy gyors szúrást intézek a válla felé. Oldalra pördülve kerülök ki egy esetleges kontrát, majd egy keresztvágással megpróbálom oldalba találni, de innentől kezdve minden egyes csapásomat úgy intézem, hogy keletkezzen egy rés a védelmemben. Ha megpróbálja kihasználni, azonnal aktiválom az időközben előkészített kidoumat, mely a Geki és a Byakurai keveréke. A pajzs nem csak vissza fogja őt dobni a támadása erejétől függően, de még meg is rázza őt a tetejében. Ha sikeres lenne az akcióm, normál esetben utána tennék még egy erősebb kidout vagy csak szimplán megvágnám, kihasználva a pillanatnyi sebezhetőségét, de ez csak egy edzés, így ezt a lépést természetesen eszem ágában sem volt bevetni.

Bármit is mond ellenfelem, a pazarlás akkor is pazarlás, ha csupán egy keveset vesztegetünk el. Különben is, sok kicsi sokra megy és nem csak a Byakuraiokról van szó, hanem a Soukatsuik használatának sem volt sok értelme. Ilyen akciókért egészen biztosan komoly feddést kaptam volna a Kidoushuuban, lehet pont ezért nem maradt meg ott sokáig a fiatalember. Vagy csak az is lehet, hogy nekem túl magas a logikája, elvégre arra nem tudok magyarázatot találni, hogy miért nem használja ki látszólagos hibáimat. Le kell szűrnöm a következtetést, hogy Nara vagy idióta vagy zseni, mert épeszű ember azonnal kihasználná a rést a védelmemben. Szokták is volt mondani, hogy a kettőt csupán egy hajszál választja el, vagy még az sem, ha a 12. osztagos őrült tudósokra gondolok. Váratlanul a 10. osztagos shinigami hátraugrik és ahogy felszabadul a lélekenergiája, már sejtem mi következik. Hűvös szél feltámadása jelzi, hogy jeges momentumok elé nézek azzal, hogy Shiratori aktiválta a shikai szintet, én viszont nem vagyok olyan ostoba hogy kardom első szintje nélkül próbáljak meg harcolni egy shikai ellen.
- Tomose, Senkai Rensei.
Hagyja el a számat a parancs mihelyst lassan megpörgetem a kezemben a fegyvert, a zanpakutout pedig teljes egészében sárga fény veszi körbe, ahogy hossza a kétszeresére nyúlik és felveszi igazi alakját. Frontális támadását lusta mozdulattal hárítom, majd egy gyors csuklómozdulattal fordítok egyet a fegyveren és a másik pengével félreütöm a fiú kardját, hogy aztán előrelépve megkíséreljem átlósan végighasítani a kosodéjét. Amennyit gyakoroltam ezzel a fegyverrel, egyáltalán nem okoz gondot egy ilyen precíz vágás végrehajtása, ilyenkor vagyok hálás kardom lelkének, bármennyire is egy szadista, maximalista állat. Ha meg hátralép és elkerüli a csapást, akkor így jártam, nem fog megrázni ha esetleg nem sikerül a tervem. Előkészített kidoum azonban még mindig készen áll arra, hogy bevessem, és ha újra meg akar majd vágni a hófehér karddal, nem a pengémet hanem az elektromossá tett pajzsomat fogom beletenni a támadásába.

Azt hiszem nem maradt más választásom, mint elfogadni azt hogy az ellenfelem ott használ kidout ahol csak tud. Ez az ő harcstílusa, így érzi jól magát. Legyen szó az ellenfél erejének teszteléséről, csapdába csalásról, vagy csupán egyszerű védekezésről és támadásról, kezében mágia villan minden percben, minden pillanatban. Még mindig úgy gondolom, hogy energiapazarlás, de ha Nara-san így tanult, így tanították meg harcolni, akkor nincs mit tenni. Nem én leszek az, aki változtat a felfogásán. Különben is, ki vagyok én, hogy meg akarjam szabni bárkinek is a harcstílusát? Egy szimpla 4. tiszt a tucatnyi osztag egyikében miért is fáradozna ilyesmivel? Ez egy kapitány feladata lenne vagy egy hadnagyé, de nem az enyém, és ami azt illeti, ha az említett rangok egyikét tölteném be, akkor sem szólnék bele ilyesmibe... azt hiszem.
Unott ábrázattal figyelem, ahogy a fiú Enkosenje villan, majd ahogy shikai szintje egyik technikájával védekezik apró kis trükköm ellen. Ez legalább hatásos és hasznos használata volt az erejének, hiszen megakadályozta velük, hogy megsérüljön. Na tessék, még mindig ezen töprengek ahelyett, hogy hagynám a fenébe. Lehet hogy mégis zavar? Eh, mindegy. Úgy tűnt számomra, hogy valamiféle stratégián gondolkozik, bölcsen elemzi az újonnan kialakult helyzetet, szeretné megtartani a kezdeményezést és fölém kerekedni a harcban. Azt hiszem jobb úgy, ha én csak alkalmazkodom, már így is túl sokat gondolkodtam ma. Talán hagynom kéne nyerni, és akkor végre mehetnék amerre akarok, elvégre nem én akartam ezt a közös edzést, hanem ő rángatott el ide. Kár, hogy ehhez viszont túl büszke vagyok, bár nem is magam miatt, hanem azért hogy az osztagomra nem hozzak szégyent. Na meg különben is, legalább tízszer annyi ideig szolgáltam ennél a ficsúrnál a Kidoushuuban, hogy nézne az ki, ha legyőzne? Mennyi gond és probléma adódik egy ilyen küzdelemnél, istenem
Terve hamar nyilvánvalóvá vált számomra, ahogy villámtáncával random helyeken tűnt fel körülöttem, várva az alkalmas pillanatot a csapásra. Kardomat laza fogással emeltem vállmagasságba, hogy szükség esetén a hátam mögé tudjak érni vele, és mily' szerencse, pont ott támadott először. Tőlem szokatlanul gyors mozdulattal tettem bele pengémet az övébe, majd megint, ám a második blokkot már nem követte harmadik. Védtelenebbik oldalamra már nem tudtam felülről átérni, így zanpakutouja belemart a bőrömbe, sekély vágásával vért fakasztva. Elégedetlen ciccegéssel jeleztem nemtetszésemet, talán mégis jobb lenne feladni még most a küzdelmet :/ De ez a fránya 10. osztagos nem hagyott nekem időt ilyesmire, ismét kidouval támadott. Fáradt sóhajjal emeltem fel a kezem és formáltam meg a Shakkahou neutralizálásához szükséges reiatsu-mintát, a Hanki nevű technika pedig azonnal működésbe is lépett, amint a gömb elérte a kezemet, csendesen megsemmisítve a kidout.
- Koujutsu Eishou. Valamit azért úgy látom sikerült elsajátítanod a Kidou alakulatban. Most már érdekelne, hogy miért hagytad ott az osztagot?
Kérdeztem leengedve a kezemet, és mozdulatommal a kosodém belső zsebébe nyúltam, hogy egy kicsiny flaskát vegyek elő. Úgy döntöttem, hogy ha már aktiváltam a shikaiom, használni is fogom, ehhez pedig kell a célzóvíz. Rensei-sensei most biztosan tombol a belső világomban, amiért még mindig nem bízok meg a saját célzótudásomban, és ilyen eszközökhöz nyúlok. Oh well... Egy húzás a szakéból, és máris jobban érzem magam egy fokkal, ahogy az ital kellemesen megmelegíti nyelőcsövemet és gyomromat.
- Most légy észnél ha nem akarsz a 4. osztagban kikötni.
Szólt a figyelmeztetésem, majd szárnyaimat aktiválva a magasba emelkedtem, és megpörgettem a kardot a fejem fölött, kiejtve az "Enten" szót. A zanpakutou sárgán felizzott, majd több tucatnyi kicsiny fénypengét szabadított el, melyek mindegyike Shiratori felé tartott. Sok szerencsét, fiam.

Nem lep meg túlságosan Nara-san indoka az osztag elhagyására, meglehetősen sokan vannak így. Az akadémián kimagaslóan teljesítenek kidouban de a többi diszciplínában nem tudnak maradandót alkotni, így aztán a Kidoushuuban kötnek ki, ahol azonban nem ízlik nekik az ottani feladatkör, fejlődni akarnak a többi harcnemben is, és a vége az, hogy otthagyják az alakulatot. Sok ilyen emberrel találkoztam fél évszázad alatt, nem ez a fiú az első, és meg is értem az indokaikat, ha azonosulni nem is tudok velük. Tény, hogy jómagam is csak kidouban vagyok igazán jó, minden más területen van még mit tanulnom, és csupán zanpakutoum lelkének köszönhetem, hogy ezt a kardot shikai alakban úgy tudom forgatni, ahogy. Hogy az 5. osztagban mit fogok tudni elsajátítani, az még a jövő kérdése, csak annyi biztos, hogy főzni egészen biztosan megtanulok, köszönhetően Kohaku-sannak és az ő ellenállást nem tűrő utasításainak. Rabszolgahajcsár >.>
Akárhogy is, ellenfelem válaszára megértően bólintottam, majd megindítottam támadásom. A záporozó fényszilánkok ellen okos módon egy Dankuuval védekezett, ez a kidou valóban elég nagy védekezési felületet ad és elég erős ahhoz, hogy az összes pengét kivédje, sőt, talán még túl erős is, hisz maga a támadás nem lehet igazából erősebb egy 40-es hadounál, inkább a szórása a veszélyes. Éppen ezért is lep meg, amikor Nara-san egyszer csak kilép a bakudou védelméből és egy Tsuriboshit használva felszökken hozzám, nem igazán törődve azzal, hogy mit fog fel a kidouja, és mit nem. Mozgásának megtöréséből látszik, hogy megsebeztem, felelőtlenségére egy halk sóhaj és egy óvatos fejcsóválás volt a reakcióm. Azonban méltatlankodásra nem volt sok időm, hiszen a shinigami vészesen közelített hozzám, így kardomat azonnal védekezésre emeltem. Ám ő nem kardjával támadt rám, hanem a zanpakutoun lévő körpengét választotta le, és azzal rohamozott meg engem. A kiszámíthatatlanul mozgó fegyvert éppen csak félre tudtam ütni, ám az a pengémről lecsúszva még így is végighasította a vállamat, mielőtt odébb tudtam volna repülni. Fájdalmas arccal kaptam a sebre a kezemet, miközben a lehető legtávolabbra kerültem Shiratoritól. Ebben a pillanatban minden kedvem elment a harctól, kezdett túl komollyá és veszélyessé válni az edzés, ha így folytatjuk, előbb-utóbb valaki súlyosan megsérült volna. Óvatosan toppantam le a talajra és térdeltem le félig, majd tenyeremre rálesve konstatáltam, hogy működnek a természet törvényei, és valóban vérzik a vállam.
- Azt hiszem jobb lesz, ha ezt most befejezzük.
Néztem fel a 10. osztagos társamra komor arccal, majd deaktiváltam a lélekölőmet, és ismét felegyenesedve eltettem azt a tokjába. Tudtam, hogy hülye ötlet ez az egész, nem is tudom minek mentem bele. Mentünk volna el inkább kocsmázni vagy valami, annak még értelme is lett volna, így még csak meg se ismertük egymást igazán. Bolond az, aki azt állítja, hogy a harc nyelvén jobban lehet kommunikálni, én nem éreztem semmit
- Örülök, hogy megismerhettelek, de legközelebb inkább inni menjünk el, ha javasolhatom. Engedelmeddel én most távoznék, ja ne~
Intettem búcsúzóul, miután megosztottam Nara-sannal is a remek ötletemet, majd nagyot sóhajtva és a fejemet vakarva kisétáltam az edzőteremből, hogy a 4. osztag felé vehessem az irányt.