Sziasztok. Anshel Zuniga vagyok és ez az én szipcsi-szupcsi kis történetecskémet. Mindent leírok, ami velem történt az alatt a közel 118 év alatt. Kezdjük is a legelejénél. A születésemnél. Sajnos a memóriám nem a legjobb ezért nagy vonalakban emlékszem a dologra.

Nem volt se vihar se éjszaka, mint ahogy az a filmekben szokott. Egy szép, napos nyári nap volt. Egy nő ordibálását lehetett hallani egy kisebb házikóból. Ha valaki idegen hallotta volna biztos, hogy azt hitte volna, hogy kínozzák szegény nőt, de nem így történt. A nő éppen életet adott egy gyönyörű teremtésnek. A szülés otthon történt ugyanis a családnak nem volt annyi pénze, hogy puccos orvosokat hívtak meg satöbbi. Mondjuk abban az időben még nem is voltak olyan hű, de felkapott orvosok. Inkább hasonlítottak egy hentesre, mint orvosra. Na, de ezzel most nem törődjünk, mert nem róluk szól ez a történet, hanem az újszülött kis gyermekről, aki az Anshel nevet kapta. Második gyermekként érkezett a családba ugyanis volt egy nővére Hrafn. A család nagyon boldog volt. Még Hrafni is a sajátos módján. Párszor elküldött melegebb éghajlatra szegényke, mert hát nem nagyon örült nekem.
Ahogy cseperedtem lehetett látni, hogy valami nincs rendben az ízlésemmel ugyanis szerettem a kissé feltűnő ruhákat. Még most sem értem, hogy a szüleim miért nem örültek ennek. Annyira nem tetszett nekik ez a dolog, hogy egyből árvaházba adtak. Mondanom se kell, hogy mennyire örültem neki. A sok kis gyilkos növendék közé berakni engem a törékeny kis Anshelt felért egy gyilkossággal. Akkor voltam úgy hat éves. Pont iskolába íratásomkor történt az eset. Nagyon megrázott. Hónapokig csak az ágyamban feküdtem és sírtam, mint egy depressziós kislány. A többiek ezt kihasználták és csúfoltak is vele, hogy olyan vagyok, mint egy kislány. Elérkezett a nagy nap. Első nagyom volt az iskolában. Minden órára bementem, de tulajdonképp a szomorúság vagy, ahogy mások hívták depresszióm miatt nem voltam a legjobb tanulók között. A jegyeim a hármas és a kettes között ingázott, de még így is ki tudtam járni azt a nyamvadt kis iskolát. Jöttek a továbbtanulás évei. Ekkor voltam tizenöt éves. Szinte az összes kis gengszter ugyan oda jött ahova én így még több lehetőségük volt a szívatásomra. Ekkor már nem voltam olyan törékeny, sőt meg is tudtam magam védeni egy bizonyos szintig. Egy az egy elleni harcban nagy nehezen, de mindig én jöttem ki győztesen. Igaz, hogy utána súlyos sérülések miatt ágyban kellet maradnom hosszú időkre, de az volt a lényeg, hogy túléltem.
Egy nap mikor hazafelé tartottam akarva akaratlanul belefutottam egy csapat rossz fiúba, akik hát, hogy is mondjam már egy kicsit jól érezték magukat. Egyből futásnak eredtem, de ők gyorsabbak voltak, mint én. Elkaptak és a lefogtak, míg a bandavezér ütött. Majd miután megunták ezt az egészet fogták magukat és megszurkáltak. Vagy hússzor döfték belém a késüket. Mondanom se kell, hogy meghaltam. Ami meglepő volt, hogy utána ismét álltam, de nem úgy, mint egy ember. A saját vérbe fagyott testem mellett álltam és kiabáltam, hogy segítség, de senki se hallotta meg mintha én ott se lettem volna. Újra szomorú lettem és lepergett előttem nyomorult életem minden egyes pillanata. Attól a perctől kezdve még magányosabb lettem. Nem számoltam a napokat ugyanis akkor már nem számított. Ha a szüleim nem dugnak, abba az árvaházba lehet, hogy még mindig életben lennék, de ezek a gondolatok már rajtam semmit se segítenek. Az utcákat jártam és próbáltam megszólítani az embereket, hogy megkérdezzem mi is történik valójában, de semmi.
Évekig róttam az utcákat és kiabáltam hátha meghall valaki, de semmi. Egy nap mikor épp haladtam előre megszokott utamon morgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam és vagy úgy kétszáz méternyire egy hatalmas fekete szörnyet pillantottam meg. Egyből futásnak eredtem, de ekkor eszembe jutott, hogy nem vagyok én olyan gyors. Bebújtam egy mellékutcába és vártam, hogy elmenjen a szörny, de nem ez történt. Megtalált és már csapott is volna le hatalmas kezével mikor az a porba hullott és megjelent egy fekete ruhás, kardal hadonászó férfi. Nem értettem, hogy mi is történik valójában. Miután az a fickó végzett a szörnnyel elindult felém, de hiába. A hátam mögött is feltűnt egy szörnyeteg, akitől már a férfi nem tudott megmenteni. A szörny hatalmas szájába vett és megevett én pedig apró kis szemcsékre bomlottam. Akkor azt hittem, hogy itt a vég és, hogy végre nyugalomra lelhetek, de tévedtem. Egy számomra ismeretlen helyen álltak össze újra azok a részecskék, de akkor már egy új testet alkotva. Ugyan olyan lettem, mint az a szörny, aki elkapott és megevett. Ahogy körbenéztem számtalan ugyan olyan lényt láttam, mint én és ettől még szomorúbb lettem. Éheztettem magamat, mert azt hitem, hogy attól meghalok, de tévedtem. Az éhség elvette az eszemet és társaimra rontottam. Ahogy fogyasztottam őket éreztem, hogy az energia szétárad a testemben és erősödöm. Ez megtetszett. Most végre nem rám vadásztak, hanem én vadásztam rájuk. Hosszú évekig öltem és ettem, hogy végre kitörjek innen, de sehogy se akart sikerülni. Egy nap úgy döntöttem, hogy megpróbálok megszabadulni a maszkomtól hátha sikerül. Megragadtam két oldalt és rángattam, de nem történt semmi. Ezt még számtalanszor eljátszottam majd mikor rájöttem, hogy nem történik semmi abbahagytam és inkább vadásztam tovább. Egyre erősebb ellenfeleket kebeleztem be és egyszer csak láttam, hogy már nem úgy nézek ki, mint a többiek. Ennek nagyon örültem, de az a csúnya maszk még mindig takarta az arcomat.
Éppen végeztem az ellenfelemmel mikor három alak tűnt fel. Erősnek látszottak ezért odamentem hozzájuk és jeleztem nekik, hogy meg szeretnék szabadulni a maszkomtól. Az egyik elmosolyodott és valami gömbféleséggel eltávolította az arcomról a csúnyaságot. Már azt hittem, hogy teljesen visszakaptam emberi kinézetemet mikor végigtapogattam az arcomat. Nagy részét nem borította maszk, de sajnos találtam egy kisebb maradványt jobb oldalt a szemem alatt. Nem örültem neki, de ez is jobb volt, mint a semmi. Miután visszakaptam emberi kinézetemet elmentem velük egy Las Noches nevezetű helyre ahol mindent megkaptam. Egy elég undorító fehér egyenruhát és egy szobát. A szobám nem volt valami nagy szépség ezért nekifogtam kipofozni, hogy úgy nézzen ki, ahogy én szeretném.. Napokig festettem és rendezgettem be mikor végeztem. Szép rikító színeket használtam, mert nekem azok tetszenek. Egy na arra keltem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Nem nagyon örültem neki, de felkeltem és kinyitottam az ajtót. Egy arrancar állt előttem és egy üzenetet hozott Aizentől. Azt kérte, hogy menjek a trón terembe. Felkaptam az egyenruhámat, amit nem nagyon szerettem és a fegyveremet és elindultam. Útközben azon gondolkoztam, hogy mit is akarhat tőlem, hiszen nemrég kerültem ide így még balhét se tudtam csinálni nem mintha akartam volna. Mikor megérkeztem elképedve láttam, hogy nem egyedül vagyunk. Volt ott még egy nő is. Nem ismertem, de biztos kedves volt hiszen ne nézett ki valami erőszakos kis picsának.
-Hívatott uram.- mondtam nyájas hangon és meghajoltam. Még sose volt vezérem így nem nagyon tudtam mit kell csinálni, de ez meglepett, hogy meghajoltam.
-Üdvözletem Anshel. Ez a nő itt Sierra Montero az egyik Espada.- mutatta be nekem a nőszemélyt. Most, hogy ilyen közel voltam hozzá jobban meg tudtam vizsgálni. Jó érzéke volt a divathoz és ez azt jelentette, hogy jó pajtások leszünk, remélhetőleg.
-Üdvözletem. Anshel Zuniga vagyok.- mutatkoztam be majd Aizen felé fordultam. A nő meg se szólalt hiszen Aizen egyből bemutatta. Egy perces csönd után vágtam egy wtf fejet, hogy bökjék, mér ki, hogy most tulajdonképpen, mint is keresünk itt. Aizen mosolyogva megszólalt.
-Anshel. Mostantól Sierra Montero fracciónja vagy.- mondta majd intett, hogy távozhatunk. Még egy perc gondolkozási időt sem hagyott, hogy mit is jelent az, amit mondott. Elköszöntem Sierrától és elkezdtem keresgélni valaki, hogy mondja már meg, hogy mi a frászt is jelent az a frakksón vagy mi a fene. Hosszas keresgélés után találtam egy értelmes csávókát aki elmagyarázta, hogy azt jelenti, hogy a szolgája vagyok. Mondanom se kell, hogy mennyire örültem ennek, de azóta is arra törekszem, hogy tökéletesen szolgáljam az „űrnőmet”.