El se hiszem mennyire egyszerű bejutni az AFW főhadiszállására. Csupán a nevetséges jelképüket kell a megfelelő helyen elhelyeznem magamon, ki kell találnom egy álnevet, és máris tárt karokkal fogadnak. Szánalmas, degenerált társulat, még csak arra sem voltak képesek, hogy elszakadjanak Seireiteitől, meg is érdemelték, hogy Rothschild feltörölje velük a padlót egy éve. Persze ezek a pokolfajzatok se jobbak, másfél évtized kellett nekik a főhadiszállás helyének felfedezéséhez, amikor az végig ott volt az orruk előtt. Persze én is elmondhattam volna nekik, ahogy az új bázis helyét is feltárhatnám Maximilian előtt, de abban mi az élvezet, ha csupán hetek leforgása alatt felmorzsolnák a pokollakók az ellenállást? Jobban élveztem így, hogy az egész szövetség sorsa a tudtukon kívül az én kezemben van. Most már Erasra sem volt szükségem a kémkedéshez, mint régen, hiszen pillangóimmal észrevétlenül ott lehetek mindenhol, de örökbecsű hálámmal így is tartozom az arrancar nagyszerű képességéért, mely segített nekem megtalálni a bázist... és figyelni Miyoko előrehaladását. Húsz éve már, hogy személyesen is találkoztam tanítványommal, de ennyi idő alatt még arra is képtelen voltam, hogy akár megingassam a lányban a szülei iránt érzett szeretetet, nem hogy kiöljem belőle. Ilyen erős érzelmi kötődéssel soha nem lesz belőle boszorkány, márpedig a benne rejlő tehetség messze túlszárnyalja az enyémet, még egy ilyen jelöltet biztosan nem fogok találni a következő ezer évben arra, hogy utódommá váljon. Ragaszkodtam hozzá, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint jelenlegi szándékom. Ha szép szóval nem megy, hát erőszakkal fogom elszakítani a köteléket, amely a családjához köti. Fájdalmat fogok okozni neki, olyat, amit egyhamar nem hever ki, de nincs más választásom. Bár a két exkapitány félelmetes erőt képvisel, képességeimben maximálisan megbíztam. Még ahhoz is elég volt, hogy Aizen haragja elől elmeneküljek, Verashu Suwun és Matetsaku Kai elpusztítása ezek után gyerekjáték kell hogy legyen. Első célpontom a nő volt, hiszen ő számított a család sarokkövének, nélküle szét fog hullani az idilli kis rózsaszín világuk. Talán Kait meg se kell ölnöm, bőven eleget tudok a férfiről ahhoz, hogy kiszámíthassam a reakcióját. Egy másik nő karjaiba fog menekülni és talán már ez is elég lehet ahhoz, hogy Miyoko és őközte megteremtsem az ellentétet, amire nekem szükségem van. Igen, nekem most Vera halála kellett a legjobban, és erre hamarosan sor is fog kerülni. Lepkéim mindig követik, hogy ne lephessen meg engem, amikor a lányával foglalkozom, így persze most is tudtam hol van és mit csinál. Kényelmes léptekkel érkeztem meg az irodája elé, éppen akkor amikor kilépett az ajtón. Ideje sem maradt megszólalni, az őt mindig kísérő pillangók pillanatok leforgása alatt körülvették a nyakát, és mentális parancsomra pengékké válva egyesültek, elválasztva a fejet a törzstől.
- Tsumaranaaaaa~i :/ Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű dolgom lesz veled, Verashu Suwun.
Panaszkodtam a levágott fejnek, melynek élettelen lila szemei meglepetten néztek vissza rám. Sokkal többet reméltem egy volt kapitánytól, de úgy tűnik végtelenül elkényelmesedett, teljesen elfelejtve azt, hogy háború van. És ez a nő volt az Onmitsukidou parancsnoka? Nevetséges, még egy meglepetéstámadásra sem tudott reagálni. Szánalmasan könnyű győzelmet arattam, és köszönöm, nem kérek belőle. Így ölni egy cseppet sem szórakoztató, még csak nem is szenvedett, nem küzdött az életéért, nem könyörgött kegyelemért. Csalódottan sóhajtva fordultam el a két részre szakadt testtől, és miközben apró lepkék százaira estem szét, a nő testét is arany pillangók lepték el, visszaadva neki az életét... és egy emléket, mely a kiképzőközpontjuk egyetlen üres edzőtermébe vezényli. Vera útját és belépését összecsapásunk színhelyére alaktalanul követtem végig. Zanpakutoujával felszerelkezve talán már nyújt annyi ellenállást, hogy elégedettséggel töltsön el halálának pillanata.
- Milyen volt? Mármint halottnak lenni. - töltötte be a termet egy hang, amely nem az enyém volt. - Mennyei érzés, nem igaz? Megszabadulsz minden nyomasztó gondolattól, terheid lekerülnek a válladról. Milyen kár, hogy én azt szeretném, ha életed utolsó pillanatai szenvedéssel telnének és nem megkönnyebbüléssel. Anya...
Jelentem meg végül a háta mögött néhány méterrel. Különösen kegyetlennek éreztem magam, amiért Miyoko képében materializálódtam, de ettől vagyok én annyira csodálatos és tiszteletre méltó gonosz boszorkány. Gátlástalanságom határtalan, kegyetlenségben nincs hozzám fogható Tanítványom kardjának mását most anyjára szegeztem, arcára pedig azt a sötét arckifejezést varázsoltam, amelyet éles harc közben már számtalanszor láthatott Vera. Jellemének ezen része az én munkám eredménye volt, így annak élethű visszaadása sem okozhatott nagy gondot. A különbséget csak akkor fedezheti fel, ha közelharcra kényszerít, vagy kardjának erejét beveti ellenem. De vajon képes lesz-e rátámadni a saját, tulajdon lányára, ha az a halálát kívánja?
- Sainame, Ougon no Majo. Konjiki no Odori.
"Aktiváltam" Miyoko shikaiát, ami csupán azt jelentette, hogy a kardot visszaváltoztattam eredeti varázspálcámmá, majd egy körkörös mozdulat és egy suhintás után Suwun felé küldtem a kislányban elrejtett lélekdarabkám agyszüleményét, azt a kamuképességet, amivel okosan elfedték szüleik elől a "zanpakutou" valódi erejét. A villámgyors forgószéllel találkozni szó szerint megrázó élmény lehet, és ha eléggé megdöbbentettem a nőt, akkor saját szememmel is láthatom majd a hatását

Az aranyszín pillangók már bizonyára az ellenségeim, hisz nem ezek kísérték azt az alaktalan rémet is, ki által az imént azt a megmagyarázhatatlan dolgot tapasztaltam? Nem, nem… A fejem a helyén van, s a sokk, igen, végtére is illúziótól is megtörténhetett. Nálam jobban pedig ki ismerné őket? Amióta kardom lelkével először kapcsolatba léptem, az illúziókban keresek menedéket, és kapok is… Hiszen ez az egyetlen állandó dolog az életemben. Mindig ott lesz mellettem. Én pedig természetesen minden erőmmel azon vagyok, hogy családom is egy ugyanilyen állandó dologgá váljék. Szükségem van rájuk, nem bírom ki nélkülük, jobban szeretem őket saját magamnál és képes lennék értük meghalni is akár… Azonban élve van rám szükségük, mint azt már életem egyetlen szerelme annyiszor bizonygatta sokkhatás által remegő testem átölelve. Már csak ezért is óvatosabbnak kell lennem, hiszen nem ölethetem meg magam – nekem még rendeltetésem van.
Talán kicsit óvatlan voltam, hiszen még meglepődésre sem hagyott időt az a… valami, ami azt a dolgot művelte velem. Az természetesen teljesen kizárt, hogy valóban megtörtént volna halálom, csak egy buta illúzió volt az egész, csak valami veszélyes képesség, azonban nem hinném, nekem gondot okozna eliminálni azt, aki ezt a fura emléket ültette a fejembe. Nem történhetett meg, ez teljesen biztos. Ha valóban meghaltam volna, testem egyszerűen elporladt volna, hisz egy shinigamiból nem marad annyi, amennyit el lehetne földelni.
Az edzőteremben hallott hang mégis egy pillanat alatt képes arcbőrömet a hó fehérségéhez hasonlóvá változtatni; mégis magamra erőltetem az ilyen helyzetekben használt jeges maszkot. Volt időm megtanulni, hogy rejtsem el érzelmeim, hiszen bármikor akadhatnak olyan ellenfeleim, akik pont ezt akarják kihasználni. A Pokol szolgái bármire képesek…
- Miyoko… – suttogom megpróbálván minden rémületet a torz maszk mögé tuszkolni, míg a hátam mögé kerülő ellenfelem csapását hárítanám. Valóban lányom lila íriszei tekintenek vissza rám, amiket egyformán örökölhetett tőlem és az apjától is, s az arckifejezése pont olyan, mint amilyet harcok közben szokott láttatni. Mintha csak foga fehérjét mutatná ki…
Ismerem már zanpakutoját, s Miyoko is tökéletesen tisztában van azzal, hogy számomra egy ilyen támadás meg se kottyan, hiszen történt már rosszabb is velem, éltem már meg jó néhány harcot, s nem azért kerültem ki mindegyikből szinte sértetlenül, mert a nálam erősebbekre kellett volna kizárólag támaszkodnom. Igenis, meg tudom magam védeni. S ha képes voltam Kainak is ártani, amikor nem volt más választásom, természetesen most is menni fog – még ha ez esetben a saját lányomról is van szó.
A jeges maszk talán mégis lehull, mikor a szélörvény felém süvít, ám ebben a helyzetben természetesen azt teszem, ami a legésszerűbb: védekezek.
- Kuukanten’i… – mondom ki magabiztosan a megfelelő kidou nevét, hogy így a szélörvényt megpróbáljam egyszerűen eltéríteni. Annak idején az akadémián nem tartoztam a legjobb kidou használók közé, de annak már van vagy egy évszázada, s azt hiszem, elég tanúm van rá, hogy valóban jelentősen fejlődtem ezen a téren. Még régi kapitányomról, Watanabe taichouról ragadt rám ez a szokás, hiszen rá jellemző inkább a zanjutsu és a kidou kombinálása, gyakran csak figyelemelterelési célból. Persze, talán ebben sosem leszek olyan jó, mint ő…
Az arca valóban az övé, de a mozdulatai inkább valami utolsó kis amatőrre emlékeztetnek, az én Miyo-chanom viszont egészen kicsi kora óta edzésben van és folyamatos kiképzésben részesül a mai napig, hiszen mindig tud valami újat tanulni. Mégis csak két volt kapitány gyermeke. Nem is beszélve arról, hogy az Onmitsukidou és a 11. osztagos mentalitás szellemében lett nevelve, már ami a küzdőteret illeti. Igaz, ez már a múlt… Hiszen már vagy harminc éve annak, hogy megdöntöttük Aizen uralmát. És hogy Rothschild a fellegekbe emelkedve kezdte meg az Új korszakot sötétségbe taszítva Seireiteit. Azóta pedig… már majdnem mindent elvesztettem. A becsületemen is folt esett, s egyesek képtelenek bízni bennem csak a hülye kis problémám miatt. Mintha amúgy nem tettem volna meg nekik mindent, s nem szolgáltam volna hűen céljaikat. Gyáva, korrupt férgek…
A technikát arrébb térítve nem is állok tovább egy helyben… Hülye illúzió, amibe belecsöppentem, és egészen, teljesen biztos vagyok abban, hogy az, amit most átélek, nem igaz, csak valami furcsa álomkép. Miyoko – vagyis a valami mellé shunpozva, ami úgy néz ki, mint Miyo-chan próbálom meg egy egyszerű fogással hátracsavarni a karjait, hogy fejét a legközelebbi falhoz nyomjam. Hiszen nekem válaszokra van szükségem. Nem tűröm, hogy szórakozzanak velem. Különösen nem a lányom képében.
- Na szóval, újra felteszem a kérdéseim. Ki vagy, mit akarsz tőlem, és hogy merészelsz az Én lányom képében tündökölni? Tudhatnád, hogy Miyo-chan nem ilyen amatőr módszerrel forgatja a kardját... Abból ítélve, hogy az ő arcát vetted fel, azt hinné az ember, hogy felkészülsz róla szerzett információkkal. – igyekszem szóra bírni a buta illúziót. Elég buta, hiszen pont velem merészelt kikezdeni. Többet nem hagyom magam megöletni.

Sosem folytam bele túlságosan a shinigamik ügyeibe, a Gotei 13-mal újat húzni még nekem sem volt merszem. Aizen mellé is csupán egy alku, méghozzá egy igen értékes alku miatt szegődtem, de kínosan figyeltem arra, hogy ne hívjam fel magamra az őrosztagok figyelmét. Azonban mégis voltam annyira jólértesült, hogy időben felfedezzem, mennyire reménytelen harcot vív az áruló shinigami régi kenyéradóival, és még azelőtt megszakítottam vele a kapcsolatot, hogy esetleg magával ránthatott volna a pusztulásba. Bár idővel jómagam is érdeklődni kezdtem a Hougyoku iránt, hiszen egy olyan eszközt láttam benne, amely képes lehet jelentősen felerősíteni a mágiámat, mely hasonló alapon nyugszik, mint annak az apró tárgynak a működése, a saját életemet és sorsom beteljesülését sokkal fontosabbnak tartottam holmi nagyobb erő megkaparintásánál. Végzetem abban a lányban testesült meg, akinek külsejét most magamon viseltem, édesanyja pedig csupán egy akadály volt az ösvényen, amely ki volt számomra jelölve. Felszínes ismeretem is elég volt ahhoz, hogy felfedezzem ebben a bizonyos előttem tornyosuló akadályban az Onmitsukidu egykori parancsnokát, és a rájuk jellemző hűvös, érzéketlen arckifejezést, mely azt jelezte, hogy Verashu Suwun is képes félredobni az érzelmeit, ha az életét fenyegetik. Még akkor is, ha látszólag a tulajdon lánya akar vele végezni. Bár jobb szerettem volna, ha a döbbenettől mozdulatlanná dermed, de képes volt a lélekjelenlétét megőrizni ha védekezésről volt szó. Más kérdés, hogy ártani képes lenne-e nekem ebben az alakban? Mert a karom hátracsavarása és a falhoz szorítás nehezen nevezhető annak, és a vele járó fájdalom is elhanyagolható.
- Szörnyű vagy, hogy vagy képes ilyen unalmas reakciót adni arra, ha a saját lányod akar megölni téged? Persze mit is várhatnék egy olyan hidegvérű bérgyilkostól, mint te vagy, Verashu Suwun? Mindenesetre gratulálok a rendkívüli észrevételedhez, Miyoko kardforgató képessége valóban messze túlszárnyalja az enyémet. Azonban kettőnk közül nem én vagyok az, aki nem ismeri őt.
Feleltem faggató szavaira egy gúnyos kacajt követően, majd hogy kiszabaduljak szorult helyzetemből, először fogvatartott végtagomat, majd összes többi testrészemet is lepkékké alakítottam, hogy aztán a terem közepén újra megjelenjek, változatlan formában. Érzelmi kötődése miatt hatalmas hátrányban van velem szemben, és ezt nem leszek rest kihasználni. Ha meg akar ölni, el kell pusztítania ezt a testet, ha akár egyetlen szervem is életképes marad, akkor kudarcot fog vallani. Képes lesz-e az egy szem sarját brutálisan kivégezni, mielőtt én ölöm meg őt? Van-e annyira lelketlen, hogy képes legyen ezt megtenni amellett, hogy valószínűleg képes lenne az életét áldozni lánya életéért. Ha le is győzne, akkor is egy olyan mély lelki sebet fogok neki okozni, mely örökké megváltoztathatja. De botor gondolat azt feltételezni, hogy egy olyan alantas létforma, mint egy shinigami képes lesz engem megölni.
- Mielőtt bármi ostobaságot tennél, szeretnék rávilágítani néhány dologra. Testet cseréltem Miyokóval, azonban a lélek összeköttetésben maradt a testével. Ne aggódj, elmagyarázom neked, hogy felfogd a pirinyó agyaddal. Ez azt jelenti, hogy a test, amit itt látsz, az valóban a lányodé. Bármely sérülést amit ennek a testnek okozol, azt neki okozod és nem nekem. Ő éli át a fájdalmat, a kínt, a szenvedést. Ha levágod a karját, akkor az ő karja fog hiányozni és nem az enyém, ha végzetes sebet okozol, azzal az ő halálát okozod. Remélem érthető. Elmondom azt is, hogy mi mindenen felesleges törnöd a buta buksidat. Először is, felesleges innen kirohannod, hogy megöld a testemet, amelynek most Miyoko a foglya. Abban a pillanatban ahogy beléptél ide, az összes szomszédos helyiség kijáratát átalakítottam úgy, hogy azok visszavezetnek ebbe a terembe. Ha nem hiszed, kipróbálhatod nyugodtan. Igen, csapda, és egyenesen belesétáltál. Ugye milyen rossz érzés ráébredni a saját ostobaságodra? Továbbá azon is felesleges gondolkodnod, hogy kiszakítod a lelkemet ebből a testből a zanpakutoud segítségével. Ha megteszed, azzal megölöd Miyokót, nem fog tudni úgy visszatérni ezen porhüvelybe, mint én a sajátomba. Sőt, tudod mit? Nem fogom kilökni a testemből, amikor visszatérek, és olyan rabszolga lesz ő nekem, mint nektek shinigamiknak a lélekölőjük lelke! Ugye milyen csodálatosan hangzik?
Nevettem fel hosszú monológom végén, melynek minden egyes szavát élvezettel ejtettem ki. Kit érdekel, hogy a fele sem igaz belőle, csupán a csapda valódi? Honnan tudhatná, hogy nem vagyok képes azokra a dolgokra, amiket most elmondtam? Ha megpróbál innen kijutni, azzal megerősítést fognak szerezni szavaim, és teljesen tehetetlenné fogják őt tenni. Ha megpróbál belemászni a fejembe, egy élettelenül elporladó testet képes vagyok létrehozni, miközben én anyagtalanul létezem tovább. Sakk-matt, Verashu Suwun, de az igazi játék csak most kezdődik!
- Nos, eleget beszéltem, ideje a tettek mezejére lépni. Ha épségben és biztonságban akarod tudni a lányod, annak a halálod az ára. Azt hiszem erre az alkura fel vagy készülve, tehát semmi akadálya az üzletünk megkötésének, nemde? Még egy apróság, ha kételkednél. Az irodád előtt valóban meghaltál, csupán éltem a rendelkezésemre álló hatalom nyújtotta erővel, és feltámasztottalak. Hogy miért? Mert csupán egyszer megölni valakit unalmas. - hallattam ismét sátáni kacajomat, majd pálcámat kitartottam oldalra. - Ruházz fel méltó fegyvereddel, Huitzilopochtli!
Hívtam segítségül a háború (egyik) azték istenét, aki az aranyozott botom helyébe egy macuahuitl-t teremtett a kezembe. Szépen hangzik, de persze ősi istenségek ereje felett nem uralkodom, csupán végtelen fegyverarzenálom egy darabját keltettem életre, és bár a mitikus fegyvereket jobban szeretem, túl hamar véget érne a móka valami olyasmit használva. Az obszidiánpengékkel felszerelt macuahuitl viszont minden idők talán legélesebb fegyvere, a katanákhoz használt acélnál mindenképpen könnyebben szeli az emberi testet. Ezzel együtt most meg fogom mutatni az exkapitánynak, hogy igenis tudok a kezemben fegyvert forgatni És bár tudásom biztosan kisebb az övénél, őt jó esetben bénítja a tudat, hogy ha megsebez, azzal nem nekem árt, hanem a lányának

Néhány száz év nagy idő, és míg emberi életemben soha nem forgattam fegyvert - nem is forgathattam, hiszen nő voltam - "újjászületésemet" követően megadatott számomra a lehetőség, hogy kezembe foghassak kardokat, fejszéket, lándzsákat, vagy egyéb ölésre alkalmas eszközöket és használjam őket. Hálás vagyok azoknak az áldozataimnak, akiken vég nélkül gyakorolhattam fegyverek iránti szeretetem felébredésekor, tökéletes kísérleti nyulak voltak, és jutalmuk sem maradt el, hiszen egy felsőbbrendű létforma szemelte ki őket képességei fejlesztéséhez, és ez már önmagában is hatalmas megtiszteltetés az efféle jelentéktelen férgek számára. Mostani fegyverválasztásom nem volt ideálisnak nevezhető, hiszen Suwunnak előnyt adott a könnyen és gyorsan forgatható katana az én széles mozdulatokat igénylő macuahuitllal szemben, de hátrányomat bőven kompenzálja a pszichológiai fölény, melyet szavaim okoztak a nőben. Egyetlen logikusan gondolkozó lény sem lenne képes kardot emelni rám abban a szituációban amibe most az exkapitányt hoztam, és én maximálisan ki fogom használni a tehetetlenségét, hogy minél több szenvedést okozzak neki, és minél jobban megtörjem lelkileg. A lánya fogja megölni egyszer, kétszer, háromszor, akárhányszor csak akarom, és minden egyes alkalommal kínok között fogja elhagyni ezt a világot, hogy aztán visszahozzam és kezdhessük elölről! És minden pillanatát élvezni fogom a kis játékomnak, hiszen a végén Miyoko tanítványommá válása vár, egy olyan momentum, amelyet 30 éve tervezek.
Ördögi vigyorral az arcomon veszek lendületet, és suhintok a súlyos fegyverrel. Látom áldozatom arcán a tétovázást, a habozást, a bizonytalanságot, mely mozdulatait lassítja, bénítja, akadályozza, majd vér fröccsen és repül egy kar, ahogy az obszidiánpenge úgy szeli át a testet, mint kés a vajat. Végtagjának hűlt helyét fogva zuhan a padlóra a Gotei 13 egykori vezetője, oda, ahova való. Fogja még ezt a pózt gyakorolni, amikor térden csúszva könyörög majd előttem az életéért, ahogy a szánalomra se méltó halandó söpredék. Verashu Suwunt csupán azért nem sorolom be közéjük, mert életet adott egy olyan gyermeknek, akiben az enyémhez méltó erő lakozik.
- Kicsit beképzeltek vagyunk, nemde? Attól még, hogy tagadod, nem változik a tény, hogy csupán egy eszköz vagy. Úgy látszik a gazdád vagy elfelejtette közölni veled, hogy hol a helyed, vagy csupán olyan gyenge az akarata, hogy képessé váltál uralkodni felette. Mint valami parazita, mely önálló életre képtelen.
Intézem a szavaimat közvetlenül Kagamihoz, míg Vera talpra áll. Undorító szokás a makacsság, de annál édesebb lesz a shinigami halála, minél többet küzd az elkerülhetetlen sorsa ellen. Újabb suhintásomat már védi a kardjával, úgy tűnik összeszedte magát az első sokk után. Védekezéssel nem kell törődnöm, hiszen nem mer megsebezni, így a katanát fegyverem súlyát kihasználva félrelököm, és a macuahuitl-t a nő oldalába vágom mélyen szétroncsolva a törékeny testet. A halálisten arcára pillantva azonban nem fájdalmat látok, hanem elmeháborodott vigyort, pedig a sérülése halálos és pokolian fájdalmas kéne legyen. Meglepetésem csak tovább fokozódik, amikor az alak, melynek most kínoktól rángatózva kéne a földön fetrengenie és nyöszörögnie, váratlanul mozgása lendül, és kardját a parkettába szúrva indítja meg ütési és rúgásai sorozatát, melyek ellen megfelelő képzettség nélkül képtelen vagyok hatékonyan védekezni. A fájdalmas csapások talán orromat törik, számból már vér szivárog, egy gyomorba érkező rúgást követően pedig összegörnyedve, köhögve rogyok a padlóra. Hitetlenkedve pillantok fel ellenfelemre, aki szánakozó pillantásokkal ostromolva tekint le rám, és abban a pozícióban van, melyben most nekem kéne lennem. Rájött volna a trükkre? Nem, az nem lehet, nem hagytam támadási pontot, gondoltam mindenre. Tökéletes hazugságot alkottam, csak akkor tudná megcáfolni, ha olvasna a gondolataimban, de arra nem képes még a zanpakutoujával sem. És nem csak ez nem stimmel, hiszen hiányzik egy karja és teljesen összezúztam a belső szervei nagy részét. Képtelenség kellene hogy legyen számára a mozgás ezekkel a sérülésekkel. És mégis... Miféle szörnyeteggel állok szemben?! Kezem egy intésére tucatnyi penge jelenik meg előttem a levegőben majd száll bele az exkapitányba, de annak még csak meg se rezzen az arca. Lehetetlen, hogy ne érezzen fájdalmat, csak egy shinigami! Képzelődöm tán? Ez lenne a magyarázat? Máris egy illúzió hatása alatt lennék? Átvert volna? A padlóra szegezem a tekintetem néhány pillanatra, és mikor újra felnézek, szemeimben csupán gyűlölet tükröződik. Fogcsikorgatva tápászkodom fel, immár megbizonyosodva arról, hogy előttem csupán egy illúzió áll és az igazi Verashu Suwn az irodája padlóján fekszik eszméletlenül, egy kidou-pajzs védelme alatt. Szorosan megmarkolom a fegyverem, és dühtől vezérelve vágom bele az álVera fejébe, darabokra zúzva a koponyát, amely valójában nincs is ott.
- Hogy mersz... hogy mersz engem becsapni, te ribanc, te alávaló cafka? Gyáva féreg vagy, egy utolsó, szánalmas, gerinctelen féreg! Nem jársz túl az eszemen, te alsóbbrendű pondró... Tíz, ismétlem tíz percet kapsz, hogy idetold a képedet, máskülönben esküszöm, hogy egyenként nyomorítom meg az életét minden egyes barátodnak, az ágyasodnak és a gyermekednek, neked pedig nem lesz más választásod, mint tehetetlenül bámulni, ahogy végül mindannyian ellened fordulnak és végtelen magányba taszítanak... Vagy fordítsam őket egymás ellen, hogy egymással végezzenek? Melyiket szeretnéd jobban, mondd?
Hangom az ingerült üvöltözés és a fenyegető suttogás között ugrál, végtelenül felbosszantottak, és én nem habozok megtorolni az efféle arcátlanságot. Megölöm, megölöm, megölöm, szörnyű kínok között fogja halálát lelni tízszer, hússzor, százszor, és még a holttestét is gyalázni fogom örökkön-örökké! Megbocsáthatatlan, amit tett, soha, senkinek nem volt mersze még így megalázni engem... Egy jó dolog azonban azért van... legalább nem csúfította el az arcom azzal az ütéssel, és orrom egészben maradt. De inkább választom az orrtörést, mint hogy egy ilyen szajha az alantas kis trükkjeivel megszégyenítsen... Tenyeremben megjelenik a homokóra, már csak kilenc perce maradt, hogy ideérjen. Útját ezúttal végigkísérem, és ha ismét próbálkozik valamivel, ígéretemet habozás nélkül valóra váltom.

Magam sem értem, miért a nehezebb utat választottam; megtehettem volna, hogy egyszerűen elhitetem ellenfelemmel, halott vagyok. Könnyedén csalhatok lélekszemcsékké oszló test illúziót a fejébe, egyszerűen elhitetném vele. Viszont megérzésem azt sugallja, hogy még találkozni fogok vele, már ha nem teszek róla most rögtön, ne akadályozzon a jövőben. Egy halott pedig nem izgat senkit… Kénytelen leszek a vérével mocskolni kezem. Veszélyes ellenfél, ugyanis valamivel ravaszabb eddigi, átlagos ellenfeleimnél. Felkészültebb. Tökéletesen tudja, mivel lehet rám hatni. Szavaiból egyértelmű, hogy tudja ki vagyok. Igaz, valaki felvilágosíthatná a dobált sértéseinek jelentésével. Mintha egy ilyen lény valaha is felfoghatná a szerelem érzetét… Kettőnk közül pedig ő az alsóbbrendű, ha még egy ilyen egyszerű illúzión sem képes átlátni. Én a bábmester, ő pedig a paraszt, mi olyan bonyolult ezen?
Fenyegetéseit nem érzem üresnek és elhiszem róla, hogy képes lenne ártani azoknak, akiket szeretek, s kénytelen vagyok belátni, hogy rejtekemből tehetetlen vagyok, hiszen tisztában van vele, jelenleg semmi sem az számára, mint aminek látszik. Az egészre csak rátetőz Kagami elborult pillantása; ritkán láttam dühösnek, azonban a még mindig ismeretlen kilétű ellenfelem jó úton halad afelé, hogy zanpakutom lelke megmutassa nem éppen előnyös oldalát. Szeszélyessége ellenére csak egy rövidebb időszak volt, amikor nem volt hajlandó egyáltalán együtt dolgozni velem, ugyanis szerinte nem feleltem meg az elvárásainak. A több hónapnyi kitartó meditálásnak és edzésnek köszönhetően végül sikerült bebizonyítanom neki, hogy nem érek kevesebbet lelkem másik felénél, s hogy képes vagyok ugyanazokra a feladatokra, amiket annak idején neki kellett elvégeznie. Azóta Kagami is valamivel nyugodtabbá vált… Nem akar annyira uralkodni felettem. Ám a sértésre a reakciója ismét kimutatja számomra, hogy valójában igen instabil személyiség. Bár arra még nem volt példa, hogy elárult volna leszámítva azt a bizonyos pár hónapot, amíg nem volt hajlandó hozzám szólni… Csupán arra, hogy elszabadult kissé, ha úgy érezte, nem adok neki elég lehetőséget arra, hogy kitombolhassa magát. Egyszer még egy Kai elleni küzdelmemben is gondolt egyet és levezette a felesleges energiáit csak azért, hogy utána röhöghessen a szenvedésemen… Szó, mi szó, a magánéletem sohasem fogja izgatni, számára az csak egy szükséges valami, amit el kell viselnie, mint befolyásoló tényezőket. Sértését viszont nem fogja annyiban hagyni.
Kezemet azonnal eltaszítja magától, pedig ezelőtt még nem volt példa efféle reakcióra felőle. Eltorzult arcvonásait egy szemben lévő tükörről látom vissza – Kagami közben töretlenül a fő tükröt szemléli várván, hogy valami történjen, holott az általa önkényesen létrehozott, hullámzó falakon és padlón kívül valójában csak a lányom képében várakozó ellenfelem forrong magában a hátralévő perceket számolgatván a homokórájával. Lélekölőm lelke rám rivallva követeli tőlem, hogy ne várjak tovább, inkább menjek oda. Én pedig hagyván, hadd folytassa tovább játékát – Rina továbbra is groteszk módon hullámzó padlót s falakat tapasztalhat, remélem, nem tengeribeteg – szüntetem meg a kidou pajzsot. Persze támadás nem ért, de ki tudja? Sosem lehetek elég óvatos…
Időt szakítva arra, hogy egy pokollepkével üzenjek Kainak, hogy vigyázzon Miyokora haladok az edzőterem felé. Több információt nem adtam meg, hiszen így is csak aggodalmakat ébresztek bennük. Azt pedig semmiképpen nem engedhetem meg, hogy Kai hősködésbe kezdjen és megjelenjen… Nem becsülöm le a képességeit, azonban velem ellentétben neki semmi fogalma sincs arról, miféle ellenféllel állok szemben. Már ha ez az egész nem csak egy újabb buta illúzió. Ki tudja? Még az is lehet, hogy Kagami tesztel valami szituációs játékban. Végül is volt már rá példa.
Remélve, hogy a pokollepke célba ér érkezek meg még jóval a homokóra lepergése előtt. A ringatózó falak már különböző színekben is pompáznak, holott valószínű, ezt már csak én látom bele. Hátránynak még sem tekintem ezt az állapotot, ugyanis a Miyoko alakját felvevő ismeretlenben legalább már nem Miyokot látom. Tény, hogy Miyokonak vannak bizonyos problémái, de nem lenne képes ellenem fordulni… Hiszen én mindig szerettem őt.
- Egy harcot általában meghajlással kezdek, de te nem érdemled meg a tiszteletet. – shunpozok Rinaaya felé, s időt sem hagyva a fejemben elmosódott pacának tűnő alaknak lendítem pengém, hogy ellenfelem fegyverével érintkezve hátborzongató, csikorgó hangot hallasson. Tőrré avanzsált kardomat már körülveszi az a színekben pompázó, nyugtalanító, pszichedelikus hatású aura, ami shikai állapotában jelen szokott lenni. Inkább erőt vittem be a támadásba így próbálva meg elérni egy csuklórándulást a védekező fél részéről. Majd a magamban elmormolt Bakudou 83: Tenpi parancsszavakkal aktiválom az újabb elterelésre alkalmas kidout. Ez azonban nem illúziót hoz létre, hanem valódi fényt, természetesen bele Rinaaya szemébe – vagyis arra a pontra, ahol azt sejtem, hogy a szemei találhatóak. Ha szerencsém van, ösztönösen a megvakult retinájával akar majd inkább foglalkozni. Ha csak egy pillanatra is megfeledkezik a védekezésről, nekem már az is elég. Hiszen csak meg kell ölnöm, nem lehet olyan bonyolult, nem igaz?

Dühömtől fortyogva, türelmetlenül pislogok a homokórára. Már nem is tudom mi takarok inkább, hogy leteljen a tíz perc vagy sem? Ha megjelenik, kiélhetem magam akadályomon, fizikai fájdalommal megtörve a törékeny lelket, mely benne lakozik, ha meg nem, akkor szerettei szenvedésével fogom ugyanezt elérni. Tulajdonképpen nekem édesmindegy mivel teszem tönkre az életét, hogy én ölöm meg, vagy saját magával fog végezni, nem számít. Mindkettőben meglelem az élvezetet, mindkét kínzási módszernek megvan a maga szépsége, a végeredménye pedig ugyanaz. Kétség sem fér hozzá, hogy Verashu Suwun érzékeny lelke nem fog tudni ellenállni az akaratomnak, ahogy egyetlen gyarló emberi lény sem bírhatja ki azt a pszichoterrort, amivel én sújtom őket. Én, aki nem ismerek könyörületet, ott válok felsőbbrendűvé ezeknél az alantas lényeknél, hogy engem nem láncolnak le, nem akadályoznak olyan érzelmek mint a szeretet. Hiába ad ugyanis végtelennek tűnő erőt ez a hitvány érzés, egyben az elme legnagyobb ellensége és gyengéje is, melyet egy magamfajta könnyedén kihasznál. A volt kapitány észre sem veszi tán, hogy micsoda béklyóba gabalyodott bele azzal, hogy pusztán szeret, fenyegetésemre most is ugrik, és rohan ide, a vesztébe, csak hogy megvédje barátait és családját. Milyen nemes... De erőfeszítései hiábavalóak, hiszen mikor ő a halálát leli, én ugyanúgy megkínozhatom Matetsaku Kait, Akamoto Hanát, Watanabe Yuusukét, Sakai Kotomit vagy bárki mást, aki közel áll hozzá. Ha pedig úgy gondolja, hogy képes lesz a létezésemnek véget vetni, csupán egy újabb illúzióba kergeti magát.
Néhány centivel a talaj fölé emelkedve, csukott szemekkel követem végig a nőt útján, eképpen kiküszöbölve azt az ostoba illúziót, amelyet a teremre küldetett zanpakutoujának erejével. Ha pedig azt hiszi, hogy az a pokollepke valaha is célt ér, téved. Amint elvesztette a lénnyel a szemkontaktust, az azonnal megsemmisült, üzenete pedig elveszett az éterben, bármi is volt az. Segítségkérés? Figyelmeztetés? Haszontalan és szükségtelen intézkedés volna egyébként is mindkettő. Ahogy Suwun belép a terembe, egy finom csuklómozdulattal eltüntetem időmérő eszközöm, és kinyitom a szememet, szembenézve vele és a hullámzó falakkal. Azték fegyverem visszaváltozik pálcámmá, hiszen így, hogy tudja, nem árt a lányának azzal, ha megtámad, több hátránya van az ormótlan fegyvernek, mint előnye. És bár harcunk kimenetele nyilvánvaló, lebecsülni nem fogom ellenfelemet, hiszen Miyoko felszabadítása előtt ő a legnagyobb és legterebélyesebb akadályom.
- Souka. Ne aggódj... Ne aggódj, a meghajlás nem számít elégséges tiszteletadásnak előttem, ahhoz jobban meg kell alázkodnia egy olyan semmirekellő porszemnek, mint amilyen te vagy. Mindenesetre értékelném, ha hagynál válaszolni, mielőtt nekem rontasz.
Gúnyolódom ellenfelemen, miután kardcsapásába beleteszem a pálcám, nem kimutatva a pillanatnyi fájdalmat, ami a csuklóm ellen dolgozó erők eredménye volt. Úgy tűnik komolyan vesz, és nem fog nekem időt hagyni mindenféle bájcsevejre, pedig úgy élvezetes igazán a küzdelem, ha szavaimmal közben belegázolhatok érzéseibe. Mindenesetre ostoba lény, aki egy boszorkányt mágiával akar megtéveszteni, de végülis miért ne? Hadd legyen egy kis sikerélménye. Remélem azt azért nem hitte, hogy nem fogom megérezni a reiatsuja változását. Míg a vakító fény elárasztja a termet, ezernyi pillangóra bomolva tűnök semmivé, és csupán egy szemét eltakaró, élethűnek tűnő bábut hagyok magam mögött. Láthatatlan arcom kéjes vigyorra húzódik, ahogy a nő kihasználva "védtelenségemet" megforgatja lánya másának szívében a tőrét. Hiába kényszeríti rá tudatára azt, hogy az az alak ott nem a lánya, tudat alatt máris bevittem az első mélyütést. Ez a pillanat örökké rémálmokat fog neki okozni. Ahogy bizonyára az is emlékezetes lesz számára, hogy amint Verashu Suwun észreveszi a trükköt és kihúzná zanpakutouját a bábuból, az egy hatalmas detonáció kíséretében felrobban, leválasztva a vakolatot a terem faláról itt-ott, és ki tudja, talán egy-két végtagot is.
- Ne becsülj alá, szánalmas teremtmény. Műmágiával akarsz harcolni egy igazi boszorkány ellen? Ó, igen, azt hiszem talán ideje bemutatkoznom, aki így fel tud bosszantani, mint te, az megérdemli, hogy hallja a nevem! Rinaaya vagyok, a Kívánságboszorkány!
Nevetek fel a lassan szétoszló füstfelhő felett, magasan a levegőben materializálódva, immár legkedveltebb formámban, szépséges ruhámban megpördülve és pukedlizve. Előttem most dobókések jelennek meg, végükön egy-egy robbanó cetlivel, és szépen libasorban, egyenként indulnak meg a shinigami felé, akinek menekülnie kell, ha nem akar cafatokra robbanni. És ha valóban menekülni fog, úgy irányítom a kunaiokkal útját, hogy első előkészített csapdámba szépen belesétáljon. A padló ugyanis egy ponton megnyílik, és rendkívüli erővel szívja be áldozatát, akit a verem alján éles és halálos lándzsák sűrű tömege vár. De ha bele is esik, ez csupán az első halálnem lenne, ami rá vár a tucatnyi közül, amelyet még tervezek neki. Aztán persze lehet a tucatból két tucat is vagy még több, fantáziámban még nem kellett csalatkoznom

Úgy tűnik, valóban sikerült elhitetnem minden létező személlyel, hogy lelkem ezen fele túl nyájas, s ha barátja ellenséggé válik, cselekedni képtelen. Érzékeny lelkem van, valóban… De ragadt rám valami Eras érzelemelzáró technikájából. Csak egy technika, semmi több. A racionalitást az empátiám elé kell szorítani, hiszen Kai-al való edzéseink – nem a lepedőakrobatikára gondolok – is jórészt ezzel telnek el. Egy idő után megszokta, hogy nem tud felidegelni, legalábbis egy bizonyos lelki állapot elérése után nem. Csak a feladat elvégzésére kell csupán koncentrálnom… A nőnek pusztulnia kell. Egyetlen Miyo-chanom arcát merészelte felvenni, ártani akar nekem és a családomnak is, s minden ellentmondás ellenére épp ezek azok a dolgok, melyek képesek előcsalogatni könyörületet nem ismerő énemet. Normális esetben persze megállítanám pengém, mielőtt felesleges vért ontok, ám ez… Most nem egy átlagos eset. Igen, képes leszek bemocskolni ennek az izének a vérével kezeimet, s nem izgat, hogy ezzel odavész angyali mivoltom. Sosem voltam angyal, csupán ezt akarták látni bennem. Kai kedvéért képes voltam vállalni ezt a szerepet, mert igenis, szerepet vállaltam, őszinte szerepet. Gyengéd, könyörületes, másoknak csak jót akaró tündér? Az angyal, aki csak a jót képes meglátni még az ellenségében is? Most nem létezik, elzártam, csak hátráltatna, ám szükségem van rá, ezért nem dobom el, csupán bezárom, ne essen bántódása. A tudat, hogy a pokollepkék legalább útban vannak figyelmeztetve családom a veszélyre, megnyugtat. Hiszen kikötöttem Kainak, hogy ne merészeljen megkeresni és beleavatkozni a harcba, csak… vigyázzon Miyo-chanra. Hiába olyan erősek mindketten, s a gondolatuk büszkeséggel tölt el, eme ismeretlen démon ellen nincs esélyük. Kai túlságosan önfeláldozó, ha rólam vagy Miyokoról van szó. Egy igazi gyémánt, ki széndarabnak hiszi magát. Ám hiába a nagy erő, egy ilyen ellenfél ellen harcolni képtelen. Miyoko pedig minden taníttatásom ellenére mégis csak egy gyerek, és egyszerűen nem lennék képes engedni neki, hogy ilyen veszélynek tegye ki magát, mint amilyet ez a szörnyeteg képvisel. Az anyatigris kifejezést mindig is utáltam, de jelen esetben azt hiszem, a legmegfelelőbb kifejezés rám. Nem számíthatok másra, nekem kell elvégeznem a piszkos munkát: el kell törölnöm ezt a korcsot a föld színéről. Bármilyen áron.
Ugyan látásviszonyaim teljesen megváltoztak hála zanpakutom mellékhatásának, mindez most a javamat szolgálja. Kagami gyakran csak szórakozásból teszi ezt velem, a környezet formátlan és alaktalan, vibráló és elmosódott színekké változik, s bár csak a fejemben létezik eme megalkotott világ, máris könnyít lelkemen az, hogy nem kell többé Miyo-chan arcát látnom – mert az nem Miyoko. Csak valami, ami úgy néz ki, mint ő. Ennyire egy primitív taknyosnak néz? Egy ilyen csapda engem nem ver át. Engem, az Illúziók Mesterét, a Téboly Úrnőjét. Az, hogy milyen pozícióban álltam régen, már csak részleges… Végül is a pokollepke biztosan célt ér, én pedig meg tudom magam védeni, mi rossz történhetne akkor? Mert hát célt ért… ugye?
A sikerrel ugyan nem jár mámor, az éles, sárga csíkból egy vigyorra következtetek. Sosem volt kellemes érzés zanpakutomat másokba belevágni, de mivel tiszteletemre méltatlan létformáról van szó, mégis megforgatom azt szívében. Abba nem akarok belegondolni, hogy ez a valami úgy néz ki, mint Miyoko… Talán képtelen lennék elviselni a látványt.
- Seikou… – örülnék sikeremnek, hiszen pár pillanatig tényleg olybá tűnt, sikerült megfékeznem a családom életére törő szörnyeteget. Amikor azonban kihúznám a kardom a testből, Kagami üvöltése visszhangzik a fejemben, ahogyan a detonációra próbál figyelmeztetni, igaz, már túl későn. A bal karom elvesztését csak másodpercek múltán észlelem, s az ezzel járó sokkot még az én visszafogottságom sem képes olyan könnyedén feldolgozni. Ordításom azonban nem old meg semmit, legfeljebb örömet okozhat a kis szennydarabnak. A fájdalom végett még lábaim is elgyengülnek, s kis híján szalmabálaként dőlök a földre, azonban Kagami ezúttal hallucinációit a fájdalom szinte tökéletes csillapítására fordítja. Ismét kitisztul a világ, s a szédelgés miatt ugyan legalább kettőt látok a boszorkányból, ha nem hármat, legalább attól az örömtől megfoszthatom, hogy a fájdalmamon élvezkedhessen. A vállamból kiálló csonkból ömlő vért azonnal megpróbálom valamiféleképpen elállítani, hiszen ha még néhány percig így folytatom tovább, a vérveszteség fogja a vesztem okozni. Lehullott, darabokban álló karom undorító látványt nyújt, s bár nem ez a legalkalmasabb idő rá, ráadásul kezem hiányát is számmal kell helyettesítenem, egy sebtében egyenruhámról letépett darabbal valamiféle kötést applikálok rá a vérző csonkra. Sajnos a gyógyító kidoukban egyáltalán nem vagyok jártas, ráadásul rendkívül időigényesek, de egy efféle kötést még nekem sem esik nehezemre elvégezni. Elvesztett karom fogaimmal pótolom, s eközben Rinaaya bemutatkozását hallgatom. Legalább már a nevét tudom… Végtére már nincs nagyon vesztenivalóm, s felőlem nevezheti műmágiának azt, amit én tudok, akkor is megölöm. Elpusztítom, szétszaggatom, egyszerűen elsöpröm… Mintha nem is létezett volna. Még ha én magam is belehalok a folyamatba. Máris megérte…
A felém repülő pengék sietésre ösztönzésnek megfelelnek, hisz nem engedhetek meg magamnak még több hibát. Az apró pengék pedig egyfajta veremhez terelnek, azonban reakcióim jobbak annál, hogy egy efféle csapdába essek. A lándzsák pedig akármennyire is próbálom elhitetni magammal, igenis, valódinak tűnnek… A gyerekes csapda viszont nem verhet át engem, shunpommal pedig könnyedén kikerülöm.
- Kuukanten’i! – kiáltom a technika nevét, ennek hatására pedig Rinaaya fegyverét egyszerűen ellene fordíthatom. Ha minden igaz, így az engem üldöző pengék Rinaaya hátába mélyednek, ugyanis egyszerűen elmozdítottam őket, hogy a boszorkány mögött jelenjenek meg. Akár talál, akár nem, megfáradt lihegéssel próbálok talpon maradni – bal karomból továbbra is ömlik a vér, a kötés pedig csupán ennyi idő alatt, de teljesen elázott. Nem lesz ez így jó, a szédülés sem nekem kedvez, s ezek szerint azelőtt kell cselekednem, mielőtt a vérveszteség miatt teljesen elgyengülnék. Lélekenergiám ettől függetlenül szabadon eresztem, hadd ízlelje meg a boszorkány is, milyen egy volt kapitány reiatsujának íze…
- Kettőnk közül… te vagy… a szánalmas. – lihegek továbbra is, holott ennyi testmozgás sosem fárasztott még ki ennyire, azonban az elszenvedett sérülés már nem engedi, rendesen vegyem a levegőt. Kagami persze tovább dolgozik, hogy a fájdalmat egyszerűen megszüntesse egyszerű illúziói által – eltompítja az agyam azon részét, s ezért azt hiszem, az a fájdalom nem is létezik. A vér melegségét viszont mégis érzem, s amikor próbálnám megmozdítani a karom, nem történik semmi.
- Ha te vagy a kívánságok boszorkánya, akkor kívánnék valamit… Pusztulj el végre. – támadok rá szemtől szembe, hiszen gyorsaságomat biztos vagyok benne, hogy képtelen követni. Ha csak egy kicsit is sikerül megsebeznem, legerősebb shikai technikámmal jutalmazom a Chihou parancsszavakat hallatván, hadd szenvedjen. S ki tudja, még a végén sikerül belegázolnom a szívébe tömény őrületet járványként, pestisként terjesztő pengémmel.

Ellenfelemnek és egyben az életembe kellemetlenül betolakodó féregnek igazán szegény élete lehet, ha mulattatja mások szenvedése. Szinte már sajnálom is, amiért ilyen lelki világ jutott neki. Amíg az ember meg nem tapasztalja, fel se tudja fogni, hogy ez az eredendő gonoszság mitől meg nem fosztja őt. Nem képes érezni… szeretni. Sosem fogja megtudni, mi olyan melengető egy ölelésben, egy csókban, egy gyermeki kacajban. Bár végül is… a gyűlölet is szeretet egyes nézetek szerint, még ha én nem is értek vele egyet. Csak elkeseredettség, hiúság, irigység, önzőség, birtokolni és megtapasztalni akarás, figyelemfelkeltés és kétségbeesés, egyszerű hiányérzet, amihez még nekem sincs gusztusom hozzáérni, pótolni azt. A sötét oldal teljesen bekebelezte, csak mert hátat fordított neki és hagyta, hogy az elnyelje. Feltehetnék a kérdést, jómagam mit is tudok a sötétségről, hisz annyian hiszik azt még mindig, én az ártatlan kis tündér vagyok, egy angyal, ki képtelen másoknak ártani. Mégis szemrebbenés nélkül törtem el csuklókat, ha egy kétes alakot meg kellett fékezni. Akkor már ismertem magam árnyait, és tudtam kezelni őket. S hogy egyesek fejében még most is gyámolandó volnék? Zavar… Persze, hogy zavar, azonban nem süllyedek le arra a szintre, kétségbeesetten próbáljam bizonyítani ellenkezőjét, csak hogy újabb és újabb buksisimiket zsebelhessek be hallgatván, milyen aranyos… Tudok én esztelenül őrjöngeni, végtagokat szabdalni és vért ontva ellenfelemben rettegést okozni, ha szükség van rá. Még ha az ellenfél egy afféle kis parazita, gyáva kis kukac, még szóra sem méltatható szuka is, mint Rina. A Pokol tárt karokkal vár… Segítek lejutni úgy, hogy ott is maradj, nem kell többé a földi léttel foglalkoznod s ártatlan, egy szem Miyo-chanom kezére se kell így a te mocskos, bűzölgő, rothadó, tetves vérednek rátapadnia. Elvégzem helyette a „piszkos” munkát. Mocsok… Mocsok és rothadás, belek és botrány, bűzös hullád mégsem tölt majd el elégtétellel. Csak a tudat, hogy többé nem árthatsz senkinek. Nem bánom, ha én magam ismét ronccsá válok, eddig se változott a helyzet, de az én Miyokom jobb sorsot érdemel az enyémnél. Nem, nem engedem, valaha is kapcsolatba lépjél. Nem az én lányommal… A legjobb dolog, ami történt velem, nem adom át olyan könnyen, ő az enyém, hozzám tartozik!
- Hogy érzed magad? Elégedett vagy ömlő vérem látványával? Én nem érzem… Többé nem hat rám a fájdalom. Csak illúzió… Megtörtem. – köpök ki oldalra egy nagy adag vért és vonszolom magam újra Rinaaya felé. Megsebeztem… Immáron neki vége. Ha képes érzelmeket érezni, ha nem. Talán megfigyelhető lesz rajtam egy mosoly, ahogy vergődését figyelem. Izgatottan várom hát, rajta hogy ütközik ki a Téboly. Talán gyötrő hallucinációk kergetik, s elhiszi magáról, hogy tényleg érez? Megtehetem. Vagy mély, kilábalhatatlan depresszió, s több órán keresztül másra nem lesz képes, mint egy sarokban kuporogni és saját hibáit ismételgetni? Gyerekjáték. Vagy tudata hasadását kísérhetem szemmel, ahogyan fájdalmasan üvöltve próbálja elkergetni az oda nem illő, beépített, tudatalattijából felé áramló gondolatokat? Akár… A harcnak itt hamarosan vége. Teljességgel kizárt, hogy képes legyen megmenekülni eme támadásomból, akármilyen boszorkány is ő. Ennyi évtized alatt még soha de soha nem akadt olyan ellenfelem, aki képes lett volna ép ésszel átvészelni, szabadulni és nem adta volna fel a küzdelmet vagy nem döntötte volna le lábáról az őrület. Mindig működik… Épp ezért csak akkor használom, ha komoly ellenfél ellen támadok és valóban nincs más választásom. Bankaiomra talán már az erőm sincs meg, s ha meglenne, ennyi büszkeség nekem is jutott, nem érdemli meg ez a kis senki, hogy a Pókhercegnő áldásában kegyesítsem.
Fellengzős, kiszámítható modor és beszéd, szavaiból mégis a családomat inzultáló részek azok, melyek tesznek róla, odafigyeljek. Mit tudhat ez a szerelemről, hogy egyszerű ágyasnak titulálja be a világ legszeretőbb és legfigyelmesebb férfiját? Én mindent feladtam érte, kiszabadultam, változtattam csak azért, hogy vele lehessek, hogy szerethessem – ez pedig nem merül ki abban, hogy valakivel csak úgy összefekszel. Különben meg, ismertem már az előéletének egy szeletét, tudtam, hogy elege van ezekből a nőkből, könyörgött érte, hogy valaki emelje ki a fénybe, én pedig azt tettem, amit a szívem diktált – elcsavartam, meghódítottam, kitulajdonítottam, többé ne rombolja magát olyanokkal, kik valójában semmit sem tudnak róla, kik észre sem veszik, hogy csupán tovább mérgezik. Lépnem kellett… Magamért, és mert tudtam, hogy Kainak olyasvalakire van szüksége, mint amilyen én vagyok. Tudtam, már az első pillanatban, amikor megláttam. Még ha akkor csak a fejembe épített börtön rabja is voltam.
Beszédre tovább nem pazarlom az időt, szkeptikusan mérem fel az új ellenfeleim. És még én vagyok a gyáva ezek után… Egy szemforgatás kíséretében halmozok fel lélekenergiát, hisz úgy tűnik, ezáltal még a vérzésem is eláll, még ha nem is végleg, csak a csata végéig. Még ha fél karral is kell tovább élnem, ha elpusztíthatom ezt a patkányt, még úgy sem bánom. Történhetett volna rosszabb is. Legalább én életben maradok, míg a családomat veszélyeztető ellenséget eltörölhetem a föld színéről.
- Hadou 50: Rei no kuron! – triplázom meg számom, bár a pengéket egyikünk sem kerülheti el, ugyanis a védekező kidou kimondására már nem jut elég időm. Ugyan a fájdalmat Kagami elmetompításos ápolásának hála nem érzem, az izmaimmal valami még sem stimmel… Észből pedig jutott nekem elég ahhoz, hogy felfedezzem, ez egy puszta méreg. S talán nem tűnik fel Rinának, hogy a különböző pusztító kidouk közé, melyeket klónjaimmal a gólemszerű lények ellen fordítunk, csak hogy újra és újra összerakják magukat, hangtalanul beiktatok egy Hadou 21: Kakeru Pjouma-t is, hogy pár pillanattal később a méreg hatása miatt fulladozva, a földre roskadva próbáljam utolsó erőmmel a megidézett puma sikerét vagy éppen sikertelenségét megfigyelni. Az ametiszt tisztaságához hasonló szemekből pedig újra eltűnik a fény. Talán óvatosabbnak kellett volna lennem… Legközelebb nem adok esélyt, bárhol és bármikor legyen is.

Szavai hatására úgy érzem, hogy magabiztosságom inogni kezd. Eddig a pillanatig mindent a kezemben tartottam, játszadoztam vele, mint macska az egérrel. Azt csináltam vele amit akartam, démonmágiája hatástalan volt, pengéje nem ért el, kétségbeesetten próbálkozott valahogy elmenekülni előlem, hiszem megtapasztalta hogy erősebb, jobb vagyok nála. Megöltem egyszer és jó úton haladtam afelé, hogy másodszor is legyőzzem őt. De lehet hogy fordítva történik minden és én vagyok az, aki az egér szerepét betölti? Vagy Tom lennék, a szánalmas macska, akit Jerry, az egér minduntalan megaláz és átejt? Lehet, hogy csupán az egész eddigi harcunk egy illúzió és valójában egyszer sem öltem meg? Nem, az lehetetlen, éreztem azt az érzést, amikor mágiám hatásait töröltem, azt az érzést, ami azzal jár, amikor feltámasztok valakit. Azt beképzelni nem lehet, annak meg kellett történnie. De akkor is, zanpakutoujával elért, megkarcolt, és ha egyszer sikerült neki, akkor többször is fog, hiszen a világ már csak így működik. Nincsenek egyszeri, megismételhetetlen csodák, ha valami bekövetkezett, azt reprodukálni lehet. Én is megölhetem őt annyiszor, ahányszor akarom, hiszen egyszer már kihunyt szeméből az élet. De mi értelme őt halállal kínozni, ha nem érzi a fájdalmat, a szenvedést? Mi értelme van megfosztani a végtagjaitól, megbénítani az izmait, átszúrni a szívét, ha mindezt nem érzi, nem hat rá a fájdalom? Elvész minden élvezet, ha nem láthatom szenvedését, ha nem könyörög az életéért, ha nem törhetem meg a lelkét. Márpedig mindehhez fájdalom kell, a csont, a bőr és a hús szakadása, a tehetetlenség és a pánik érzése. Ha mindezt, legyőzte, engem is legyőzött.
Dühöm eltorzítja arcomat, ahogy támadásra ösztökélem bábuimat. Ha a fájdalmat meg is törte, a halál elkerülhetetlenül utoléri majd, és az majd bizonyítja, hogy én vagyok az erősebb, a hatalmasabb és felsőrendűbb élőlény kettőnk közül. Ha nem szórakozhatok, hát szimplán véget vetek az életének örökre. Elvégre az én célom Miyoko megtérítése, érzelmeinek kiölése és méltó tanítványommá faragása, jelenleg nem a saját élvezetem az elsődleges. Vágyaimat máson is ki tudom élni, olyanokon, akik nem rendelkeznek ilyesfajta nevetséges és lehetetlen képességekkel. Suwun klónjai semmit sem érnek az én szolgáim ellen, ellenállása hasztalan, hiába pusztítja el katonáimat alantas módszereivel időlegesen. A mérgezett kések és nyilak megsebzik, felszakítják a bőrét és bejuttatják a végzetes anyagot a vérébe, mely néhány perc alatt szétterjed az egész testében. Dühöm helyét eufória és mámor veszi át, ábrázatomra pedig gonosz vigyor ül ki, ahogy teste fellázad az agya által küldött parancsok ellen. Lábai nem mozognak többé, kardját már nem tudja megmarkolni, tüdeje megmakacsolja magát és a szíve is megszűnik dobogni.
Egy váratlan villanás, oldalamba pedig éktelen fájdalom hasít bele, szemeim már nem az összerogyó áldozatomra fókuszálnak, hanem egy lélekenergiából felépített pumára. A semmiből fel- majd dolga végeztével eltűnő lény láttán pupilláim kitágulnak, kezemet hitetlenkedve oldalamhoz helyezem, és a ragacsos folyadékot megérezve oda is pillantok, szembesülve az állat által végzett pusztítással, melyet harapása okozott. Koncentrációm felett elvesztem az uralmat és több méteres magasságból zuhanok a földre. Kétségbeesetten próbálok felállni, de lábam elgyengül, képtelen megtartani a testemet. Hallom a saját zihálásomat, ám továbbra sem vagyok képes felfogni, hogy a máskor oly' élvezetes fájdalom most nem okoz örömet, hogy kínok között fetrengek a porban összepiszkolva ruhámat, és legfőképp azt, hogy kidouval sebeztek meg. Engem, akit még soha nem ért efféle megaláztatás, akit ilyen alantas mágia még nem érinthetett. Elfog a rettegés, pillantásommal ijedten keresem meg az immár mozdulatlan testet, hogy meggyőződjek róla, Verashu Suwun valóban halott és nem tud nekem többet ártani, majd tekintetem bábjaimra vándorolnak, melyek most mindannyian rám néznek, és mesterséges arcukon csalódást és megvetést látok.
- NEM VAGYOK GYENGE! Csupán egy... CSUPÁN EGY SZÁNALMAS VÉLETLEN, SEMMI TÖBB! NEM KELL A SAJNÁLATOTOK, NEM KELL SENKIÉ!
Üvöltöm saját teremtményeimnek, bár valójában inkább magamat próbálom megnyugtatni szavaimmal. De a faeszközök továbbra is szánalommal a szemükben néznek rám, majd felém mozdulnak és ellenem fordulnak. Csalódtak a mesterükben, azaz bennem és most elárulnak, hiszen nem vagyok méltó arra, hogy uraljam őket, miután egy gyenge kis shinigami fölém kerekedett mágiahasználatban. Pengék repülnek felém, melyek feltépik bőröm és megsebzik a húsom, én pedig félelemmel telve próbálom őket eltörölni parancsommal, de azok nem hallgatnak rám és tovább támadnak.
- DE HISZEN MEGÖLTEM, NÉZZÉTEK, ÉN VAGYOK AZ ERŐSEBB!!!
Bizonygatom a tévedésüket a hullára mutogatva, de nem hagynak nekem más választást, így ha nehezen is, de talpra állok és néhány jól irányzott lézernyalábbal vágom őket apró darabkákra, különösen odafigyelve arra, hogy arcukból se maradjon meg semmilyen felismerhető rész. Mániákus röhögés szakad fel belőlem, ahogy az utolsó báb is a porba hullott, de rögtön ezután lábaim ismét összerogynak, én pedig a fejemet fogva ordítok fel, ahogy a fájdalom elönti a tudatomat. Gyenge vagyok és szánalomra méltó, szégyent hoztam a mesteremre. Amíg ő számos félelmetes és hatalmas boszorkányt győzött le, én még arra is képtelen vagyok hogy holmi jelentéktelen arrancarokat és shinigamikat az uralmam alá hajtsak, mágiám pedig csupán a legprimitívebb lényeken működik, 30 év alatt arra sem voltam képes, hogy Miyokót a saját oldalamra állítsam. Ennyi az összes eredményem több száz év létezés után? És még én akarok tanítványt? Milyen tudást adnék át én így?

Órákkal később tombolásom eredményeképp immár a fél terem romokban hever. Bár elmém kijózanodott, a testem legyengült. Rengeteg energiát pazaroltam el, az oldalamon egy hatalmas lyuk éktelenkedik és számos szúrt és vágott seb található rajtam, melyeket minden kétséget kizáróan nem a képzeletemben ellenem forduló bábjaim okoztak, hanem saját magam, ahogy megpróbáltam véget vetni az életemnek a zanpakutou mérgének hatása alatt. Utóbbiak pár perc múlva már a múlté lesznek, ám a kidouja által okozott sérülés miatt, melynek felületén most bugyborékolás jelzi a gyógyulási folyamat beindulását, napokat kell majd alaktalan formában töltenem. Öklöm összeszorul, ha arra gondolok, hogy egy ostoba illúzió tébolyított meg így, és féktelen gyűlöletet érzek az iránt a személy iránt, aki ezt tette velem. Csupán életemben egyszer éreztem magam ennyire megalázottnak, és ezért Verashu Suwun elismerést érdemel, bármennyire is viszolygok a gondolattól, hogy egy közönséges halálisten kiérdemelje a megbecsülésemet. De ez a nő nem közönséges, és már látom hogy Miyoko honnan is örökölte a tehetségét. Egy utolsó pillantás a mozdulatlan testre, mely most megannyi törmelék között hever, majd hátat fordítok neki és eltörlöm a mágiám rá gyakorolt hatását. Nem akarom látni, ahogy visszatér beléje az élet, szememnek förtelmes látvány lenne. De ezt a küzdelmet nem hagyhatom ennyiben, megtorlatlanul nem hagyhatom az engem ért sérelmet.
- Úgy határoztam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy feltámasztottalak, harmadik már nem lesz. Ne is jusson eszedbe azért megöletni magad, hogy a sebeid begyógyuljanak. 200 éve te vagy az első olyan személy, aki ellen minden erőmet bevetve fogok küzdeni, ne okozz csalódást nekem. Nem szeretném mágiám legjavát feleslegesen használni.
Közlöm a talán még kissé sokkban lévő Suwunnal, hangommal érzékeltetve, hogy csupán kegyelmemnek köszönheti, hogy most lélegzik. Szörnyen nézhetek ki és nem is maradt túl sok erőm, ám arra elég, hogy megkeserítsem a nő életét és még egyszer, utoljára kíméletlenül eltiporjam. Ebben a harcban már nem a másik szenvedése jelenti számomra az élvezetet, hanem ellenfelem pusztulásának látványa, melyet újra át akartam élni. Gyűlölettel teli pillantást vetek rá, ahogy lassan megfordulok, remélhetőleg azzal is bosszantom, hogy őrületemet nem láthatta.
- Ruházzatok fel fegyvereitekkel, skandináv istenek! Gungnir és Mjöllnir!
Szavaim jelezték, hogy nem hagyom neki, hogy övé legyen a kezdeményezés, kezeimben pedig máris megjelent az elsőként szólított mitológiai fegyver, a dárda, amely mindig célt talál és mindig öl. Kitérni előle lehetetlen, ám megállítani meg lehet, éppen ezért hívtam elő a másik eszközt, Thor kalapácsát, mely a feje fölül fog lecsapni és becsapódásával alighanem elpusztítja ezt a helyet. Fegyverarzenálom legfélelmetesebb darabjai között van ez a két tárgy, erejük felfoghatatlan és használatuk valószínűleg a maradék erőmet is leszívja, de ígéretemet betartom és valóban komolyan veszem ezt a küzdelmet, hogy győzelmemnek még édesebb legyen az íze. Mert ugye én itt ma nem szenvedhetek vereséget...

Bár az életjelek eltűntek, a zanpakutom körüli, ijesztő, élénk színekben vibráló lángok nem hunytak ki. Üveges tekintetem a semmibe mered; arra a pontra, ahol egy perccel ezelőtt még egy kidoum sebesítette meg a boszorkányt. Mindig is az egyik kedvenc technikám volt… ennek ellenére ritkán alkalmaztam. Valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan oknál fogva a legtöbben elkönyveltek gyenge kidou használónak, ami az Akadémián még úgy-ahogy talán igaz is volt, hiszen csak közepes eredményekkel végeztem el ezt a tantárgyat, mindez azonban csupán azért volt, mert nekem több időre volt szükségem egy-egy technika elsajátítására. Olyan ember, vagyis shinigami vagyok, aki egyszerre csak egy dologra képes koncentrálni, de abba tényleg belead apait-anyait. Ezért sem fogom elveszíteni ezt a küzdelmet. Ki kell ölnöm magamból az érzelmeim? Hát jó! Ha ez az ára családom biztonságának, megteszem! Félreteszem érzelgősebb, emberibb oldalam, hogy a mindenki által látni akart, könyörületet nem ismerő, csupán kötelességeivel foglalkozó katona teret nyerhessen. Ez a győzelem ára… mert hogy győzni fogok. Egyszer már feltámasztott, még egyszer meg fogja tenni, csak azért, mert nem elégedett elmúlásom módjával. Egyszerűen tudom, hogy ez fog történni.
Ellenfelem végtelenül egyszerű elme, s teljesen kiszámítható. Nincs szükségem magasan fejlett emberismerő képességemre sem ahhoz, hogy mindezt a konklúziót felépítsem. Már csak büszkesége miatt sem engedi majd meg magának, hogy ilyen egyszerűen „futni” hagyjon. Épp ezért még a riadtság sem fedezhető fel arcomon átmeneti halálom kezdetekor; minden bizonnyal más lenne a helyzet, ha tudnám, hogy nincs visszaút és örökre itt kell hagynom a földieket. Feltételezésemben nem eshet hiba, s nem holmi reményteli téveszmékbe kapaszkodom, amint ezt ki is derül, amikor – ki tudja, mennyi idő után – ismét visszatérek a testembe. Hogy mi történt az „eszméletvesztésem” során akár velem, akár ellenfelemmel, örökre rejtély marad, csak egy üres, fekete folt van a memóriámban, ekképp akadályozva az emlékezésre. Bár ami a boszorkányt illeti, a sérüléseiből ítélve nem nehéz kikövetkeztetni, mi történhetett vele. Még ha a minden bizonnyal saját maga által keletkezett sebeket képes is meggyógyítani, a gennyes váladék Rina testén akár fertőzésre is utalhat… Időmérésre nem rossz, néhány órának legalábbis biztosan el kellett telnie ahhoz, hogy a sérülés ilyen mértéket öltsön.
Üveges tekintetem dermedten előre meresztem, ahogyan zanpakutommal a kezemben néhány nyújtó gyakorlatot végzek el, hogy megbizonyosodjak arról, hogy minden végtagom tökéletesen ép és pont úgy működnek, ahogyan az a rendeltetésükben is áll. Egyúttal tapintásom is visszaáll, hisz azáltal, hogy a fájdalmat megszüntettem, rengeteg energiát pazaroltam el feleslegesen, valamint az érzéketlenség egyéb hátrányokkal is jár… például nehezebben érzékelem a tárgyak súlyát, ami kardforgatás közben nem éppen előnyös, valamint egyensúlyérzékemet is könnyedén elveszthetem. Az ideiglenes megoldás viszont megtette a hatását. Sikerült elérnem, hogy azt a rémületet pillantsam meg a boszorkány szemeiben, ami valami megmagyarázhatatlan oknál fogva pillanatnyi elégedettséggel tölt el… hogy utána a teljes apátia uralkodjon el rajtam. Nem adom meg neki az örömet arra, hogy akár a szenvedésem lássa, akár azt, ahogyan küzdök. Ez a patetikus féreg arra sem méltó, hogy beszennyezzem vele kezeimet. Nevezhetnek akár nyúlszívűnek is, nem érdekel; bőven elég az, hogy Rinát ilyen könnyedén kiszámíthattam. Olyan egyszerű lélek… Csupán primitív, önző ösztönök halmaza alkot egy elmét, egy rémesen egyszerű programot. Holott a kiszámíthatatlanságot fegyverként használja, kérdem én, vajon jó kezekben van-e eme eszköz, ha ő maga ilyen egyszerűen kiismerhető? Nem mintha amúgy számítanának céljai… Mit érdekel engem, hogy mi is a pontos célja Miyokoval? Egyszerűen megakadályozom, nem nyúlhat hozzá, többet felesleges tudnom.
- Én nem fogok harcolni veled… Csak egy gyáva, kiszámítható senki vagy. Nem ismerlek el se ellenfelemnek, se boszorkánynak. – raknám vissza zanpakutom helyére, amennyiben az esztelen nőszemély nem akaratoskodna ennyire. Szegény még nem tudja, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, amikor feltámasztott… amikor egyáltalán a családom nevét merte a szájára venni, amikor egyáltalán gondolni merészelt az én Miyokomra. Pedig „kegyelméért” én is kegyes lettem volna hozzá… S még most sincs szándékomban küzdeni ellene. Csak egy szerencsétlen vakarék, egy kis nyomorék, egy féreg, akit eltaposni sem érdemes, mert csak koszos lesz tőle az ember cipője.
Amennyiben a dárda és a kalapács nem emelkedne felém, egyszerűen elsétáltam volna a küzdőtérről, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ez a lény egyáltalán nem érdemli meg, hogy egyáltalán foglalkozzak vele. Különben meg, mostantól nem fogok neki még egy lehetőséget hagyni arra, hogy velem játszadozhasson. S hiába a pusztító fegyverek, ha a használója még csak helyesen megfogni se képtelen őket… A tartása, a szorítása, a mozdulatai egy amatőrt idéznek. Csak egy tini fruskát, aki úgy gondolta, hősnőset játszik. Hiányzik belőle a finomság, de még csak a férfias brutalitás nyomait sem látom rajta. Komolyan így akar legyőzni? Tudhatná, hogy esélye sincs… Erőfölényem mi sem jelzi jobban, miszerint egy kidou pajzs elég ahhoz, hogy csapását blokkoljam. Persze, ha egy nálam képzeltenebb shinigami próbálkozna vele, vlószínű, hogy a pajzs nem bírná a terhelést, ám nem a két szép szememért lettem kapitány. Bár kétség kívül azok is gyönyörűek.
- Hullj szét, Rondanini fekete kutyája, nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Bakudou 09: Geki! – használok egy gyengébb, bénító hatású kidout, ám szerintem ez is bőven elég ahhoz, hogy megállítsam s egy mozdulatlan, néma szoborrá változtassam a kis szajhát. Ezáltal csapásait is megállíthatom, még mielőtt azok bekövetkezhetnének, már amennyiben sikerül gyorsabbá válnom nála. Minden esetre az esetleges menekülési kényszerre is felkészülök, s amennyiben hamarabb ideér, én néhány villámgyors shunpoval térek arrébb, hogy háta mögé kerülve lélekpengék sorozatát lövelljem felé. Nem áll szándékomban bemocskolni a mocskos, vörös váladékával a kezem, de ha nincs más választásom, én bizony szemrebbenés nélkül megölöm. Arra sem méltó, hogy zanpakutommal tovább gyakoroljak rajta… Már megtörtem, akármit is állít, nem elég? Bár kedvem lenne búcsúzóul még egyet belerúgni a testébe, amennyiben sikerült megállítanom, nem teszem meg. Túl mocskos, piszkos, méltatlan… s mit mondhatnék? Mindig is hiú voltam.

Ha végeztem ezzel a nőszeméllyel, csupán az én sötét titkom fog maradni megaláztatásom ténye, melyet elások memóriám legmélyebb bugyraiba, ahonnan egy gondolatolvasó sem tudja őket előbányászni. Ugyanezt tettem az első ilyen alkalommal is, melyről akkor azt hittem, hogy az utolsó volt, bár hogy mi is történt velem pontosan, arra már nem emlékszem, hiszen... hiszen ahogy mondtam, elmémmel elsötétítettem azt a napot, beburkoltam egy áthatolhatatlan, fekete lepedővel, melyen még én magam sem tudok túljutni. A felejtés varázsa, mely nélkülözhetetlen kelléke a gyarló emberek életének, most az én hasznomat is szolgálta, és szolgálni is fogja a jövőben, amikor már csak arra fogok emlékezni, hogy egy szúnyog szétlapításával közelebb kerültem ahhoz, hogy Miyoko a tanítványommá váljon. Az említett szúnyog most az érzelmeit rejtegeti előlem, de hiába. Nem csak az arc, a mimika által lehet következtetni az egyén lelkiállapotára, az csupán a legegyértelműbb jele annak. A testtartás, a gesztusok és legfőképpen a szem ugyanúgy elárulják tulajdonosa gondolatait, hiába képes arcát egy merev maszkká változtatni. A szem a lélek tükre, tartja a mondás, és mennyire igaz. A lila íriszekben látom a gyűlöletet, és a megvetést, amely felém irányul, és mily' gyönyörű ez a látvány! Kellemes, borzongató érzés számomra, ha valaki így gondol rám, ennél szebb már csak akkor lehetne, ha félelem is költözne azokba a szemekbe! Ám ellenfelem valószínűleg nem képes felfogni, hogy úgy játszadozok vele, mint ragadozó a zsákmányával, azt hiszi képes lesz felülkerekedni rajtam puszta határozottsággal és akaraterővel. Igen, talán alábecsültem őt, de ez nem változtat a tényen hogy míg őt már a halálból hoztam vissza, az én sérüléseim még csak nem is életveszélyesek, bár kétségtelenül elég súlyosak ahhoz, hogy ösztökéljenek a gyors befejezésre. A fájdalom nem érdekel, még élvezem is azt, amit ő ki kellett hogy zárjon a tudatából ahhoz, hogy talpon tudjon maradni és meg tudja nyújtani a szenvedését néhány perccel, mielőtt kimúlt. Csupán szilárd, materiális alakomat leszek képtelen fenntartani túlságosan súlyos sérülésekkel, anélkül pedig legnagyobb sajnálatomra nem tudok ártani, anélkül nem használhatom varázslataimat.
- Nem fogsz harcolni velem? És még én vagyok a gyáva? Nevetséges... Ugyanezeket a szavakat én is mondhatnám, és mondom is. Egy szánalmas kis senki vagy, aki végtelenül jelentéktelen ahhoz, hogy ellenfele lehessen egy olyan hatalmas teremtménynek, mint amilyen én vagyok. Cöh, bánom is én... hagyd hát magad megölni!
Török ki harsány nevetésben, ahogy mitikus szerszámaim megindulnak a nő felé és megállíthatatlanul suhannak a levegőt kettészelve. Szám kéjes vigyorra húzódik ahogy észlelem műmágiájának létrejöttét, dárdám sokkal hatalmasabb erőt képvisel egy 39-es számú bakudounál, úgy fog rajta áthatolni, mint kés a vajon. Ám mosolyom az arcomra fagy, ahogy a pajzs helyett dárdám tör több tucatnyi apró darabra, igaz döbbenetem csak egy pillanatnyi hatással van rám. A hatalmas kalapács ugyanis lecsap és törmelékekkel és porfelhővel pumpálja tele a termet, melyre Thor pusztulást hozott. Győzelmem immár teljes, Verashu Suwunból csak egy halom élettelen hús és összetört csont maradhatott fegyverem alatt, vele kapcsolatban már csak az az egyetlen apróság foglalkoztat, hogy miképpen volt képes megállítani az ősi dárdát egy közönséges démonmágiával. Talán sérüléseim miatt gyengült meg ereje, ez az egyetlen ésszerű magyarázatom a jelenségre. Nos, oly mindegy már.
Már éppen távozni készülnék, mikor a volt kapitány hangja ismét megüti a fülemet és testem mozdulatlanná merevedik, ahogy vöröses fény derengése borítja be. Mivel nyakamat képtelen vagyok elfordítani, fejemen a hang irányában egy harmadik szem nyílik ki, míg az eredeti kettőt becsukom. Ha azt is hittem, hogy képzelődöm, a sértetlen nő látványa meggyőz róla, hogy nem egy illúzió hatása alá kerültem ismét. Mégis hogy... hogy volt képes elkerülni a kalapácsom? Hogy úszhatta meg sértetlenül azt a technikát, amelyet a shinigami söpredék 90-es magasságokban mozgó kidouként aposztrofálna? Ez egyszerűen lehetetlen!
- Makacs nőszemély, azt hiszed ezzel megállítasz? Pusztulj el végre!
Üvöltöm eszelősen, és bár a meglepetésemet elrejtem hangomból, valójában a kétségbeesés felé kezdek sodródni. Nem maradt túl sok energiám ezután a két támadás után, vészesen közelítem teljesítőképességem határát, és neki pont most kell jó csótányként mindent túlélnie? Hmpf, váratlan fordulat. Bár mozogni nem tudok, mágiám ettől függetlenül még működik, így a porfelhőből kibontakozó alak ellen az őt körülvevő szemcséket fordítom, minimális energiabefektetéssel mozgatom meg a levegőt és teremtek veszélyes porfergeteget, melyben könnyen meg lehet fulladni. Ismét harcra kényszerítem őt, és Suwun reagál is. Elhatározása ennyit ért, erősebb benne az élet szeretete, melybe most görcsösen kapaszkodik. Harmadik szemem szabadon mozog fejemen, így hiába kerül mögém, tisztán látom a mozdulatait. Lélekpengék? Mágikus pajzsom könnyedén megállítja a szánalomra méltó fegyvereket, nincs mitől félnem. Azonban a védőfal hiába kel életre, a pengék nem bomlanak lélekszemcsékre, helyette varázslatom felületén jelennek meg repedések. Ahogy a dárdám sem érte el a kívánt hatást, most a pajzs sem... és bennem felrémlik egy olyan lehetőség gondolata, hogy nem a sérüléseim a hibásak, hanem ezek a kidouk nem egyszerű kidouk, hanem annál többek. Keverékmágia, mely nem pusztán egy varázsforrásból táplálkozik, egy olyan valóban képes lehet felülmúlni az én erőmet. Lehetséges... lehetséges, hogy ebben a nőben több lakozik egyszerű shinigami erőnél? Hogy ő a valódi forrása Miyoko tehetségének? Adrenalinszintem gyorsan az egekbe szökken a felfedezés lehetőségétől, csupán hagynom kell hogy eltaláljon egy mágiával, miközben magam köré egy reiatsu-semlegesítő erőteret idézek meg. Ha a démonmágia áthatol rajta, akkor nem csupán a lélekenergiáját használja a varázslatai megalkotásához. És ha ez így van... nem, az már túl szép lenne *.* Akárhogy is, a repedező erőteremet jéggé fagyasztom, ezzel együtt a rajta áttörni igyekvő pengék is művészien megfagyott kristályokká változnak, hogy aztán a pajzzsal együtt darabokra törjenek, és az így keletkezett hegyes szilánkokkal kreálok jégesőt, mely Verashu Suwunt célozza. Nem tudok már ennél több energiát fektetni egy támadásba, erő helyett kénytelen vagyok a nagy számok törvényére alapozni. De jelen pillanatban nem is akarom megölni, addig nem amíg ki nem derítettem, hogy valóban egy potenciális boszorkányt találtam-e a személyében.

Izgatottság, ó igen. Rég éreztem már eme vérpezsdítő, lelkesítő jelenséget, nagyon régen. Talán évtizedek óta nem táplálta belsőmet ez az érzés ilyen hevesen, hisz mi oka is lett volna annak, hogy libabőrössé váljak? Hétköznapjaim unalmasak, és bár mindig megtalálom a megfelelő módszert sajt magam szórakoztatására, a szenvedés látványa, a könyörgés hangja másféle örömöt okoz. Nem kísértem a sorsomat, hacsak a vállalandó kockázat nem ígér valami még értékesebb jutalmat. Atlantisz, igen, talán Atlantiszban éreztem magam utoljára így, az elveszett város izgalmas titkai és mágikus ereje előtt. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, amiért két ilyen roppantul érdekfeszítő eseményt élhetek át ilyen rövid idő alatt, noha a most kibontakozó lehetőség még sűrű homályba burkolózik, alapja pedig csak egy kósza ötlet, egy szikra kipattanása fényes elmémben, és így jobb is, ha fellelkesülésemet takarékra fogom, mert máskülönben a csalódásom mérhetetlen lesz. Mégis, a lehetősége annak, hogy egy egyszerű lélek valódi varázserőt birtokoljon, és ezáltal potenciális boszorkánnyá vagy mágussá váljon, azért érthető módon kiváltja belőlem az izgalmat, mivel ennek esélye majdnemhogy nulla, főleg úgy, hogy egyet már ismerek is, mi több, nekem adatott meg a lehetőség, hogy átcsábítsam a sötét oldalra. És most itt áll előttem talán még egy. Más a helyzet az olyan lényekkel, mint a sárkányok, az elfek vagy egyéb az emberi kultúrában mitikusnak számító, de valóban is létező teremtményekkel, ám Verashu Suwun csupán egy shinigami, kit egy gyarló emberből gyúrtak humán léptékek szerint hatalmas erőt birtokló alakká. Persze az én szememben, aki isteni erőket birtokol és kénye-kedve szerint dönthet sorsok felől, egy halálisten jelentéktelen hatalmat képvisel, csupán az olyan kiválasztottak érdemlik meg azt, hogy egyáltalán észleljem létezésüket, mint Aizen Sousuke.
A fülemben szóló csengők hangjának először nem tulajdonítok lehetőséget, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ellenfelem képes bármelyik érzékemet megcsalni. Csupán akkor eszmélek rá, hogy valami eddig nem tapasztalt esemény folyik körülöttem, amikor jégszilánkjaim rendellenes módon foszlanak szét, majd az edzőterem lassan eltűnik, és helyét egy másféle terem veszi át. Egy tükörterem, tele különböző alakú, méretű és díszítésű tükrökkel. Megkapó látvány... lenne, ha lenyűgözne engem az ilyesmi. Egy újabb illúziótechnika alá kerültem, ez kétségtelen. Hiábavaló, elkeseredett kísérlet? De gyanúm feléled, ahogy ez a gondolat megszületik a fejemben, elvégre nekem nem szabadna észrevennem azt, hogy képzeletemet csapdába csalták. Egy illúzió áldozata számára az általa átélt események teljesen valósnak tűnnek, én most mégis azt gondolom, hogy becsapták az összes érzékem. Szemöldökömet felvonom, és pálcámat védekezően magam elé emelem. És mivel ilyen kidou nem létezik, pajzsomat is leveszem, hogy csekélyke megmaradt erőmet ne pazaroljam általa. Gyermeki nevetés... Mi történik? Ahogy tekintetem körbejár, itt-ott megpillantok valamit egy-egy tükörben... néhány szőke hajtincs, egy felemás szempár. És amint tekintetemmel elkapom végre a körülöttem táncoló alakét, döbbenetemben kis híján kiesik az aranyozott bot a kezemből.
- Mester...?
Motyogom magam elé a szót hitetlenkedve, melyet az eltéveszthetetlen írisz látványa mondatott ki velem, mely egykori tanítómhoz tartozott. Gyerekként és fiatal nőként megannyi alkalommal néztem bele azokba a lélektükrökbe, melyekben mélyen ott gyökerezett a kegyetlenség csillogása és az őrület lángja, mely annak idején mesteremhez vonzott. Aztán egy nap megölt engem, én pedig feltámadtam akként, aki most vagyok. És miután minden tudását átadta nekem, visszaadtam neki a kölcsönt, mester-tanítvány viszonyunk a végére ért, ahogy az ő élete is. És most mégis, most mégis itt van, ez biztosan ő. Felveheti bármilyen pók formáját, lehet bármilyen gyerekes a hangja, tudom, hogy nem tévedek. Egy pillanat múlva pedig halk kuncogás csatlakozott a csilingeléshez, mely rövidesen mániákus kacajjá válva elnyomja az ártatlan hangokat.
- El sem hiszem, hogy képes voltál megrendezni a saját halálodat! Csodálatos, briliáns!
Nevetek tovább karjaimat széttárva, majd egy suhintással összetöröm a tükröt, melyben feltűnt előttem... legalábbis összetörtem volna, de ehelyett csak a terem egy másik pontján lyukadok ki.
- De lám, mégis tettél valamit, ami miatt létezésed elhalványult és arra kényszerültél, hogy szánalomra sem méltó lényeket használj hatalmad tégelyeként. A te műved hát az egész!
Folytatom megvilágosodva és immár tudom, hol vagyok, tudom, hogy a volt kapitány erejének mi a forrása, hogy valóban birtokol igazi varázserőt is. Egykori mentorom legyengült, ez nyilvánvaló, hiszen ha ereje teljében lenne, már rég elvesztettem volna a józan eszemet. Örökre, és nem csak egy-két órára. Azonban most képtelen az önálló létezésre, mások lelkeibe furakszik be és élősködik rajtuk, szimbióta módjára egyesült ennek a shinigaminak a lelkével a legkönnyebben támadható pontot, a zanpakutouja lelkét felhasználva. Vajon az én lélekszilánkom is egyesülni fog egyszer Miyoko lélekölőjének lelkével, csak hogy nagyobb befolyáshoz jusson jövőbeni tanítványom személyiségében? Csodálatos lenne!
Hagyom, hadd vezessen a kislány ahová akar. Hogyne játszanék vele? Én nem leszek olyan csúnya néni, mint amilyen bácsi Krázus volt, sőt, egy gyermek formáját veszem fel, azét aki valaha én voltam. Kicsit meglep a sárkány nevének említése, de most ez érdekel a legkevésbé, túl is lépek rajta egy pillanat alatt, hiszen a legnagyobb tükörben megláthatom az edzőteremben vergődő Suwunt, aki felett egykori mesterem teljesen átvette a hatalmat. Valami ilyesmi történhetett velem is, csak én végül nem ájultam el. Ellenben most testem eszméletlen, mondhatni fogoly vagyok ebben a teremben és ki vagyok szolgáltatva a kislánynak. Már szinte vártam, mikor mutatja meg az erejét nekem és ahogy a csilingelés egyre hangosabbá válik, majd eléri azt a szintet, amikor zaja megfájdítja a fejem, már tudom, hogy elkezdődött. Nyomasztó, kibírhatatlan érzés lesz úrrá rajtam, képtelen vagyok gondolkodni az elmémben visszhangzó kakofóniától vagy a feldolgozhatatlan mennyiségű képtől, azaz a káosztól, mely eluralkodik bennem. Fejemet szorítva rogyok térdre miközben artikulálatlanul üvöltök, de hiába, minden csak egyre erősebb lesz, semmi sem segít. Magam sem tudom mit csinálok, de valamiképpen elfogyasztom az utolsó csepp varázserőmet is, nem vagyok képes többé fenntartani emberi alakomat és lepkék százaivá változva szabadul meg testem és lelkem a kínoktól, így nyerem vissza józanságomat. Lassan eljut a tudatomig, hogy legalább három hétig képtelen leszek ismét anyagi formát ölteni, de kényszerpihenőmet hasznosan fogom tölteni. Kitervelem, miféle úton érjem el, hogy Verashu Suwun megörökölje az Ő képességeit és valódi hatalmát, majd ha a feltételek teljesülnek, elérem hogy a nő boszorkánnyá váljon, és méltó riválisomként éljen tovább. Egy tanítvány és egy komoly rivális, igazi aranyélet köszöntene rám, unalmas, szürke hétköznapok nélkül. Ezért megéri minden kockázat.