Nagyon érdekelne vajon milyen ellenfeleket rejthet a világ számomra. Biztos vagyok benne, hogy a csatáknak sosem lesz vége, de én nem is akarom! Mi értelme lenne akkor az életemnek? Arra teremtettek, hogy harcoljak. Legalábbis ez az ideológia. De mondjanak bármit is erről, engem nem érdekel. Még ha nem is igaz én akkor sem állok meg, mert ezt az utat választottam. Most, hogy már nem állok egyik oldalon sem, kíváncsi lennék, vajon milyen harcosok vannak a Seireitei falain belül. Volt már időm kiismerni egy párat közölük, ám ez nem elég. Én nem egyet, vagy hatot akarom ismerni, hanem az összeset! S mi sem egyszerűbb, minthogy otthagyjam a rejteket, hogy ezt elkezdjem. Az elméletem is több, mint valószínű, hogy helyes volt, miszerint, ha már nem állok az ő oldalukon, akkor biztos, hogy mindent beleadnak annak érdekében, hogy megöljenek és ez nekem kedvező. Csak azt tekintem teljes mértékű harcnak, ha vérre megy, nem pedig szolid játék az egész.
-Merre mész? -teszi fel a kérdést Sawao, mikor éppen elhagynám a védőburkot, mely elfedi lélekenergiámat. Nem tekintek vissza. Csak szelíden mosolygok, s halkan visszamondom.
-Vadászni. -kapom vállamra egy hirtelen rántással kaszámat, mely mikor találkozik testemmel egy erőteljes léghullámot gerjesztett. Kiléptem a burokból, majd reiatsumat szabadon engedtem, hogy érezzék azt a Seireiteien belül is. Bizonyos volt előttem, hogy előbb vagy utóbb valaki értem jön. Remélhetőleg minél többen, mert már nagyon ki voltam éhezve egy kiadós harcra. Ámde nem vártam ölbe tett kézzel, hogy majd befutnak, ugyanis a vízesés jóllehet fedi az erőnket, de nem láthatatlan, meg aztán mit csináltam volna ott egy helyben.
Arcomon keskeny vigyor, szóval még az éppen érdeklődő állapotomban voltam, mivel kíváncsi voltam, hogy kit fogok ki ellenfelemül. Reménykedtem, hogy egy kapitányt, vagy ha mégsem azt, akkor legalább valami szívós tagot, aki rendelkezik Bankaial, mert különben felesleges időpocsékolás lenne bármi is vele kapcsolatban.
Időközben elgondolkodtam, hogy vajon melyik fél is az, mely ehhez a sorshoz juttatott engem, melyben most vagyok. Aizen tűnt számomra a valószínűbbnek, de a Seireiteiből is kinéztem volna, hogy hajlamosak bármire, hogy elpusztítsák Aizent, s seregét. Nem tudom, de egyenlőre nem is ez volt számomra a lényeg. Orromat ismeretlen illat csapja meg váratlanul. Megálltam egy helyben, majd szememet lehunytam, s koncentráltam az érkezőre. Egyedül volt. Szagából ítélve férfi. Ám nem hordozta magában azt a jellegzetes illatot, mely a Seireiteiben terjedt. Ez más volt. Mégis ismerős. Utoljára akkor éreztem, mikor a Karakurai szélén lévő erdőben jártam. Ez csakis Yuusuke csatlósa lehet. Mikor ez a gondolat végigfutott a fejemben eszelős vigyor fakadt ki arcomra. Ennél jobb már nem is lehetett. Egy Shinigami, ráadásul legkedvesebb barátom kollégája, tökély! Hangos nevetés tört ki a közelben, mely kiló méterekig is elterjedt. Majd mikor abbamaradt megigazítottam tincseimet, melyek az arcomba lógtak, majd szemeimet kinyitottam, s ekkor már a tipikus kígyó szemet lehetett felismerni a szimpla gömb helyett. Felkeltette az érdeklődésem. Már tudtam előre, hogy ígéretes harcnak nézek elébe, mikor elindultam, de még álmodni sem mertem volna ilyen mértékű szerencséről. Kaszámat erősen szorítottam, majd egy háromszázhatvan fokos fordulással egy hatalmas kör alakban minden fát letarolt a hullám melyet gerjesztett.
-Gyere csak! -kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam, majd a kasza fejét a földnek nyomtam, s úgy vártam be a férfit.

Ezt már szeretem! Nem kisded játék, hanem véres harc. Egy ilyen ajánlat azonban sokaknak egy halállal ér fel, úgyhogy most vigyázhat ez a kis szende fiú, mert ha szabadon eresztem minden erőmet még én sem tudom megállítani. Nem tudtam mire vélni a gúnyt, mivel egyetlen fát ököllel kidönteni olyan, mint a lélegzetvétel, könnyed és természetes. Ám felbosszantott az, hogy mennyire nagyképű. Nem látni ugyan persze, mivel sosem mutatok ki efféle érzelmeket, ha komoly az ügy, de már tudtam, hogy ez következményeket fog vonni maga után. A könnyed shunpo is meglehetősen felbosszantott, mivel ez szintén egy jele annak, hogy félvállról vesz. Ezért egy sima megleckéztetést szántam neki. Amint a közelembe került kaszámat elengedtem kezemből, majd kézzel kaptam el a Zanpakutoja pengéjét. Mivel jóformán az én bőröm a legerősebb az Arrancarok közt, így még csak meg sem karcolt. Egy rideg pillantást vetettem rá, hogy lássa, hogy én nem fogok kesztyűs kézzel bánni vele, majd elhajítottam jó messzire magam elé. Nem különösebben érdekel, ha egy fának érkezik, vagy talpra, nem ez volt a lényeg, csakhogy megtanulja velem ne szórakozzon, bár az ilyen emberek ettől csak még konokabbá válnak, de lényegtelen. Kezemet lassan visszacsúsztattam a kaszám markolatára, majd egy könnyed mozdulattal kirántottam egy szögbe, s a fegyver kisebb hullámokat keltett, melyek a férfi felé haladtak, hogy éreztessem vele azt is, hogy ha közelharcra készül ellenem készüljön fel, mert esélytelen, hogy kizárólag azzal legyőzzön. Miután szembesítettem ezzel a ténnyel úgy gondoltam már nekem is lépnem kell. Ellentétben vele én nem villámlépéssel közelítettem meg, csupán hihetetlenül gyors mozgással felé rontottam, majd a kasza markolatgombját használva lesújtottam. Nagyobb porfelhő keletkezett, mikor betalált, azt azonban nem figyeltem, hogy őt találtam-e el vagy kivédte, de nem érdekelt, folytattam a nyitó számom. Ahogy a kasza rúdján támaszkodtam, a földtől elszakadva, kinyomtam magam, hogy egy fordulatot vegyek, majd a forgás közepette tenyerembe reiatsut sűrítettem, s egy Cerot engedtem szabadon felé. A támadások után végül is egy helyben maradtam , de az összes érzékszervemmel 'láttam' a férfit, így nem történhetett nagyon váratlan dolog felém szembe, ha ismét csak egy szimpla támadást akarna intézni. Közelharc a specialitásom, így abban csekély annak az esélye, hogy veszítsek, úgyhogy jobb lesz, ha alkalmaz valami erősebb taktikát, különben csúnyán pórul járhat a nagyszájúja. Arról nem is beszélve, hogy kizárólag Tensit használtam eddig, s ha megfordítom a másik énjére, akkor még erősebb leszek közelharci úton. Remélem azért neki is vannak rejtett képességei és fortélyai, mert érdekes harcok kedvéért eresztem csak én is fel magam. Bár tekintve az erejét biztos, hogy Bankaira képes volt, ám kérdéses, hogy mire képes még azzal együttvéve is. Kíváncsi voltam, hogy mi is rejtőzhet benne, s a tény, hogy egy Yuusuke szervezetének tagjai közül csak még inkább felpörgetett. Tudni akartam, hogy mit látott meg ebben a fiúban Yuusuke.

Nem volt számomra kétséges, hogy nem lesz olyan balga, hogy a Cerom elé álljon, s ami azt illeti teljes mértékben fel voltam készülve a Kidoura. Shinigamik. Hiába más és más a személyiségük a gondolatmenetük szinte mindig ugyan az. Ha valami nem sikerül az egyik módon bevetik a az arzenáljuk egy másik és talán sokkal keményebb formáját. Elég időm volt arra, hogy kitapasztaljam a harci stílusukat, még ha nem is mindegyikükét, de a nyilvánvalót sikerült már levonnom magamban. Ezzel szemben én nem követem a példájukat.
-Hogy mi az én nevem? -érzékelhető halkan ám tisztán hangom, miközben a Kidou által keletkezett füst eloszlik. Lassan foszlányokban előtűnik mellőlem kaszám pengéje, mely ismét fejével a földnek támasztva pihen balomban. A porfelhő már már eltűnik rólam, ekkor ismét furcsa fény támad jobbom irányából. Majd a kezem kitűnt a felhőből, s láthatóvá vált a kész Cero.
-Magam sem tudom biztosan. -ekkor elsütöttem az energia ágyút, ám a célpont nem ő volt. Szándékosan a válla felett lőttem el. Mögötte az elterülő ürességben a távolban már láthatóak voltak az idegenek, ám én éreztem a szagukat már messziről. Shinigamik. Tudtam, hogy hamar ideértek, de ez még engem is meglepett. Azonban nem illik mások harcába belepofátlankodni. Éppen ezért nem is hagyom, hogy beleavatkozzanak.
-Nem tudom már, hogy ki is vagyok, csak azt, hogy tudni akarom. És hogy kérdésedre válaszoljak, nem vagyok Aizen kutyája. Egy időben őt, s volt mikor a Seireiteit szolgáltam. Most pedig a magam útját járom. -ekkor felemeltem kaszámat, s párszor megpörgettem kezemben, melyre érezhetően erőt fejtettem ki, mivel ismét további hullámokat gerjesztett. -Ám egy névre még emlékszem, amit még Aizen aggatott rám. -ekkor megállítottam a pörgést, s az égnek emeltem a kaszámat. -Primera Espada tres Zel Syneza Kaabel. -kaszámat ekkor hatalmas erővel a földre sújtottam, majd az erőtől óriási repedések indultak meg a fiú irányába, ám nem törődtem vele, hogy mi lesz a végkimenetele ugyanis ez csak egy kis erő demonstráció volt. Pont úgy ahogy ő is tette. Szinte még semmit sem mutattam be abból mire vagyok képes, s mint egy illemtudó küzdőfél felkészítő csapást mértem felé, hogy ő is képes legyen behatárolni az erőmet egy bizonyos szinten. Mára már szinte undorral ejtettem ki a nevet melyet Aizentől kaptam, így hát nem is különösen használtam, s ez is csak kivételes alkalmak egyike volt.
Miközben várakoztam arra, hogy ellenfelem magához eszméljen én addig szépen lassan a másik Zanpakutomra csúsztattam szabadon lévő kezemet, s ujjaimmal finoman körbefontam a kard markolatát, hogy bármikor képes legyek előrántani, ha úgy kívánom. Kaszámat ekkor párszor megpörgettem magam mellett, majd a fejem felett, s végül a fejével lefelé a földnek támasztottam a kolosszális fegyvert ismét. Még ettől is kissé megremegett a föld, s még csak erőt sem kellett kifejtenem. Akadt ekkor egy kis időm, hogy felmérjem milyenek a sérüléseim. Kidouk. Erőteljes fegyverei a Shinigamiknak az bizonyos, viszont, mit sem érnek ellenem. Tény, hogy az első már áthatolt a hierromon, s még meg is sebzett, de semmi komoly, a Byakuray, melyet már jól kiismertem már meg se karcolt. Testem ellenáll az alsóbbrendű Kidouknak, így majdhogynem tökéletes védelmem van. Ám természetesen volt esélye, hogy akár kizárólag Kidouval legyőzzön, de ehhez neki is sokat kellene áldoznia. Karomat kapta meg a jókora energiagömb, melyet Tamachi rám szabadított, s láthatóak voltak a perzselődött foltok karomon, azonban ez nekem semmiben nem gátol. Bármit nekem vághatnak, vagy belém döfhetnek, nem érzek fájdalmat. S minden képességem ellenére mégsem én vagyok a legerősebb, de mindent elkövetek, hogy ezen változtassak. Szememmel lassan felmértem a Zanpakutoját, majd a férfi szemébe néztem.
-Mutasd meg a Shikaiod és én is így teszek. -szólok halkan, de tisztán, majd hüvelykujjammal kipöccintettem a fekete kardot a tokból, s megcsillant rajta a napfény, mely gyönyörű sötét színekben mutatkozott meg. Feltételeztem, hogy érdekli a dolog, mivel nem valószínű, hogy tudott arról, hogy egy Arrancarnak hasonló Zanpakutoja lehet, mint egy Shinigaminak, így feltételeztem felkeltettem ezzel az érdeklődését. S természetesen én betartom a szavam, s csak vártam, hogy minél dönt. Reméltem beleegyezik, hiszen így elég könnyen lesöpröm, tehát valami újjal kellett előrukkolnia, tekintve, hogy még a Kidoui többségére is fel voltam készülve, hiszen ereje alapján nem igazán érhetett olyan fordulat, mely kicsúszott a számításaim közül, ám kitudja, lehetséges, hogy mégis képes mással is előhozakodni, ám én mégis a Shikai mellett szavaznék a helyében. S magam is ezt szerettem volna kicsalni belőle.

A sértő jelzőt nem tudtam mire értékelni, pláne ha még ez a Shikai előhívási parancsa, akkor kissé még furcsa is... De lényegtelen most nem akartam nekiállni egy nagyobb csevegésbe, hogy mi is volt ez akkor most. Lényeg, hogy tetszett a penge. Mindig is rajongtam az egyedi fegyverekért, sok Shinigaminak csak egy szimpla kard, vagy Kidou alapú a kardja, amit viszont rohadtul rühellek, s reménykedtem benne, hogy ez talán harcos típusú férfi, aki nem hókuszpókuszol nekem majd a kardjával annyit, mint azt megszoktam a legtöbbjétől. A reiatsu hullám érzékelése után csak egy halovány mosoly volt a reakcióm, s kissé megszorongattam Zanpakutoimat. A csattanást követve pedig szemfogaimat kezdtem el nyaldosni, mely az izgatottság és a kíváncsiság jele szokott lenni az én esetemben. A kommentet igazából kissé furcsálltam, hogy elárulja nekem mi is az ereje, vagy rejtett képessége, de nem volt lényeges, csak a végkimenetelt vártam már. Szóval öt százalékról a maximum húsz-szoros hatás? Érdekes. Mi több... éreztem, hogy testemben a már amúgy is felpörgött vér, most talán még gyorsabban halad, s szívem is hevesen vert. Ekkor a shunpo által létrejövő kihagyás kissé nagyobbnak bizonyult azonban, mint azt én vártam, s így kicsit meg is lepődtem. Kaszámat már ösztön szerűen rántottam magam elé, hogy kontrával válaszoljak, ám abban a pillanatban mikor ezzel próbálkozni akartam eltűnt egy pillanat alatt szemem elől, s a következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy a hátamban van pengéje. Normális ember ilyen következmények folytán jócskán csak alábbhagyna lelkesedés terén, s valami rögtönzött meghátrálással próbálkozna. HA ÉN NORMÁLIS VOLNÉK! Hatalmas vigyorra nyílt szám mikor éreztem, hogy a penge felhasította hátamat, bár nem túlzottan, mivel a hierrom továbbra sem adta meg magát, tekintve, hogy nem az erejét csupán a gyorsaságát növelte meg. A következő másodpercben pedig már éreztem, amint a hűvös acél eltávozik a testemből, s azt is, amint eltávozik mögüllem. Megfordultam, hogy most én támadok majd rá, de ő már ismét felém tartott, ami persze nem volt baj, sőt örültem is neki. Ám sosem arról voltam híres, hogy lassan tanulok. Kaszámat ekkor már csak védekezésre használtam, de nem mutattam jelét annak, hogy mozogni akarnék, ám a várt hatás ellenére ezúttal fegyveremet célozta meg. Tensi azonmód eltűnt kezeim közül, s azt is éreztem, hogy bár itt van, mégis messze tőlem. A férfi ismét elteleportált mellőlem, s ekkor tette fel az ismét gúnyos kérdéseit. Lehajtott fejemet felé emeltem, s bármily érdekes továbbra is mosoly volt arcomon. Nem a vészjósló vigyor, de gondolom érezhető volt, hogy nem csökkent továbbra sem a szenvedélyem.
-*Heh* Még szép, hogy én hagytam el őt. Az ő rendszere kissé undorító, s egyáltalán nem illet hozzám. Sosem voltam a Shinigamik ellen, mivel mindig is kordában tartottam a 'Bestiát', mely engem környékezett anno. S, hogy rendet teremtsek ezért a Shinigamik oldalára álltam, ám a mostani helyzet kissé bonyolult. Fogalmazzunk úgy, hogy elhagytam őket is, mert jelenleg nagyobb küldetésem van, mely mindennél fontosabb. -kezdek el társalgásomba, ám többe nem óhajtottam beavatni, mivel éreztem, hogy az elkövetkezendő időkben még találkozni fogunk, s akkor már ő is tisztában lesz a dolgokkal. Nem tudom mellesleg mit képzelt ezzel a kis Zanpakuto teleportálással... Lehet, hogy a Shinigamik nem tudják annyira karban tartani a kardjukat, de én nem vagyok Shinigami! Kezemet a magasba emeltem, amire semmi reakció nem volt egyenlőre, de én tudtam persze, hogy mit csinálok.
-Remélem van más is a tarsolyodban Shinigami, mert ez kevés arra, hogy legyőzz! -ekkor a sistergő, hang lassan már hangos búgássá vált, s ha volt ideje hátratekinteni, akkor látta, hogy kaszám hatalmas erejű forgással felé tart. Nem nyerhet be halálos erejű sebet, de véres maradványok a következménye annak, ha útjában marad. Következő pillanatban már kezembe kerül a kasza ismét. Majd párszor megpörgetem magam mellett. Majdhogynem minden Arrancar képes visszahívni fegyverét, az én esetemben pedig talán a legkevesebb az idő, míg visszatér, mivel az én alapstílusom a harc, így nem engedhetem meg magamnak, hogy elhagyjam drágámat, persze kézzel folytatott harc is érdekes lehetett volna.
-Végre én jövök! -teszem ki magam elé fekete Zanpakutomat, majd máris készen voltam beváltani ígéretemet. -Agaru Uenyi Fumeiró, Kage Szan no Ankoku Hime! -a hasszú parancsszó kimondása után a kard rögtön elszállt, s előjött a sötét köd, mely nagyjából a térdünkig, az én esetemben a vádlim feléig ért. S annak érdekében, hogy most ne játsszon velem fogócskát rögvest hívtam a kezeket, melyek szorosan leszorították Yuke lábait, így nem tudott mozdulni egy ideig, de persze nem maradhat így sokáig, így nekem is gyorsan kellett cselekednem. Ezúttal én sem óhajtottam alulmaradni gyorsaság terén, így egy nagyobb gyorsasággal rendelkező sonidoval eltűntem, mikor körülbelül tíz méterre voltam előtte, majd a következő pillanatban már előtte termetem, s egyetlen jól irányzott csapást akartam bevinni a férfi gyomorszájába, melytől igencsak meginoghat, ám nem éllel, hanem a kaszám markolatgombjával. Mivel mérete ott is megmutatkozott, ezáltal egy komolyabb ütés vele akár komolyabb is lehet, mint bármelyik vágás. ha betalál akkor külső sérülést nem szenved el, de belső szerveit kissé megvérezteti talán, s egy két csontja el is törhet. Ha nem jön össze és kivédi, tekintve, hogy még mindig gyorsabb lehetett abból a helyzetből, akkor egy rúgással, majd egy dupla felvágással (mind két fegyverrel), s egy keresztvágás kombójával próbálkozom. Ha ez sem jön össze akkor pedig egyetlen alternatíva marad. ADDIG ÜTÖM MÉG MOZOG!

Várható volt, hogy nem fog fegyverem útjában megállni, így elégedett voltam, hogy a harcunk folytatódhatott. A kis mosolyt azonban hamar sikerült lebiggyesztenem szájáról, mivel kis híján az egész karja tropára ment Zanpakutom által. Kisebb örömmel töltött el a siker, ám furcsállottam is, hogy ennyi önbizalommal nekem jött, bár nem ismerheti az igazi erőmet, ami bennem rejlik, így mondjuk nem is meglepő annyira. De tudtam, hogy ennyivel azért nem fogom elintézni. Tekintve, hogy nem olyan vészes a kettőnk között lévő távolság, így biztos, hogy még voltak trükkjei. Ám én ezt ismerni akartam, legyen az bármi is. Kíváncsi voltam mire képes, még ha erre rá is fizetek. Így hát egyszerűen hagytam, hogy magával rántson a különös dimenziójában. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy egy kereszten vagyok kifeszítve, s a tér kissé ingatag, hogy úgy mondjam. Elég furcsa, ám érdeklődésem még csak most kezdte elérni a tetőfokát. Széles vigyor jelent meg arcomon, mikor szemezett velem a több száz szempár. Végre volt valami, amivel talán megnehezítheti a dolgomat. Gyógyítgatása közepette feltűnt az igazi Yukezo, aki hosszasan szónokolt nekem, ismét elárulva technikáját. Egy dimenzió, amiben ő egy Isten hatalmával van felvértezve? Milyen... ironikus!
-*Háh*! Módfelett érdekes! -nevetek fel őrült hangon, s láthatóan masszívabbá vált lélekerőm, mivel elkezdtem fokozni ugyan erőmet, de nem szándékoztam még túltölteni a dimenzió lélekhatárát. Előttem milliónyi fény suhant egyszerre felém, s majdhogynem mind el is talált. Fejemet abban a pillanatban leszegtem. A mosoly már nem ült arcomon. Fájdalmat éreztem. A fejemben. A fénynyalábok hiába voltak annyian, fájdalmat testemen nem tudnak elérni, s bár érzékeltem sorjában, amint testembe fúródnak, vagy éppen átdöfték szerveimet, mégsem érzem azt, amit egy ilyen helyzetben kellene. Felnéztem a Yukéra félszemmel, arcomat belepte a haj, s csak szemem apró fénye tűnt vissza. Feltételeztem, hogy most ilyen állapotban már elakar távolítani. De nem megy minden olyan könnyen! Fejemet felemeltem, s ismét vérfagyasztó mosoly ült arcomon. Túl kellett töltenem a dimenziót, mi sem volt egyszerűbb. Lélekerőmből mindössze egy Cero erejére valót használtam el, amit már régen vissza is nyertem. A reiatsum hatalmas lökést adott le, majd a következő pillanatban már ismét kint találtam magam. A férfi rögtön támadóra fogta a helyzetet, amint azt tapasztaltam, s én sem maradtam tétlenül, ugyanis egy rossz tüdővel kissé nehézkes volt a levegőhöz jutás.
-Éxtasis! -kiáltok fel, majd a következő pillanatban kitárulkozott a technika előttem. Minden szag, hang, még látásom és észlelésem is felerősödött, s az időt is lassabban láttam. Nem tudtam ilyenkor eldönteni, hogy én leszek gyorsabb, vagy a körülöttem lévő világ lassul be, de nem ez volt a lényeg. Yukezo is jócskán látható volt szemem előtt és most már tartogatok számára komolyabb kihívást is, mint egy kartörés. Kaszámat az égbe emeltem, majd ismét kiáltásra nyitottam számat.
-Debiru! -kaszám másik "oldalát" bevetettem, ami annak a jele volt, hogy most már elkellet egy kis gyógyír. Sötét pengém azonnal megmutatkozott hívására, s ezt követően éreztem, amint a sebeim elkezdenek összeforrni. Yuke már eközben elérte azt a határt, ahol már nekem is támadnom kellett, hogy ne vágjon meg még egyszer. Fegyvercsattogások hangos zöreje zendült fel, ami bezengte az egész tájat, ám nem kívántam sokáig ilyen tehetetlenül harcolni, ahol tudtam ott kivédtem minden ütését, s ugyanolyan mértékben visszacsaptam, ahogy azt kell. Majd mikor fegyvereink egymásnak nyomódtak eljött végre az idő. Alsó állkapcsomat már régen kellett utoljára használnom, de most ismét bevetettem, a két alsó csont középen elvált, majd nyelvemet is kiengedtem. A tüdőm immár teljesen beforrt, s csak erre vártam. Széttártam teljesen az alsó állkapcsaimat, ami csak a hang erejét erősítette fel. Iszonyatos sikoltás hangzott fel, amibe beleremegett az egész táj. Rég volt már, hogy ezt alkalmaztam, de most jó hasznát vettem. Megbénításnak tökéletes volt, a következő pillanatban számból ismét kiemelkedtek a késéles pengefogak tömkelege, s belemélyesztettem Yuke vállába. A harapás csak az eltört karjára irányult, s talán kissé a hátára is, mivel kinyílt formában nagyobb a harapási átmérője. Ettől remélhetőleg leszáll rólam. Nem szándékoztam persze feladni, csupán ismét hangokat hallottam a fejemben, de most még az eddigieknél is baljóslatúbbakat. A sikító hang továbbra sem maradt alább, mivel tovább rezonált a tárgyakon, amiken visszaverődött a hang. Fejemet fogtam, mivel ismét éreztem a fájdalmat fejemben, amit még a dimenzióban is tapasztaltam. Ez baj. Én ugyan nem kívántam megölni Yukezot, csak egy jót harcolni vele, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget, de ha ismét kiszabadul az egyik énem testemből, akkor itt óriási bajok lesznek. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen, különben ismét egy erdő elpusztítását vonják fel a listámra. Egyik vörös szemem már kezdett elszíneződni, s különös fekete jelleget vett fel, de csak a fehérje színeződött el ilyen mód, íriszem teljesen fehérre változott, bár ezt én nem láthattam, de éreztem, hogy valami megint nincs rendjén. A hang a fejemben alig érthetően beszélt, de egy szót tisztán hallottam: Tépd szét! Ez az két szó nem bírt nagy veszéllyel, az eddigiekhez képest, ám mégis... valami nem hagyott nyugodni benne, de épp ezért nem szabadott, hogy átvegye felettem az uralmat.
Míg ezen agyaltam addig viszont támadnom is kellett, ugyanis ahogy elnéztem Yuke már kezdte elviselni a sikolyt, mely már kicsit alábbhagyott. A homály továbbra is fent maradt, amit ki is használtam. Kivételesen nem közelharci technikát óhajtottam bevetni, de arra is sort akartam keríteni. Zanpakutoimat magam elé emeltem, majd a fekete ködpengével megidéztem az Emésztő Sötétséget. A fekete hullám óriási méretekben mutatkozott, meg ami annak a jele volt, hogy a másik énem kezdi átvenni fölöttem az irányítást, eközben pedig hajam is már kezdett kissé kiszőkülni. A következő támadásom már közelharcra összpontosult, ám futás közben kellett alkalmaznom, ugyanis éreztem, hogy az Éxtasis is alábbhagy, így igyekeznem kellett, mert még nem akartam előhozakodni a többi erőnövelőmmel. Kaszámmal megidéztem az Infernal Tormenta-t, s e kép kaszámat magam előtt suhintgattam, hogy minél több lövedéket idézzek elő. A lövedékek szintén csak megtorlásra alkalmasak, bár gyengébb lényeket képes cafatokra vágni, ám Yuke nem azon a szinten volt, hogy ezt megtehessem és nem is akartam, csupán ledönteni a hatalmas széllöketekkel a lábáról. Majd mikor közel értem már csak annyi volt a dolgom, hogy lefoglaljam egy kisebb közelharccal, míg a hullám eléri. Cséphadaróként vagdostam, s a hullámok tovább jöttek a fegyverből, így nehezebben tudta elhagyni a teret, de kérdéses volt, hogy egyáltalán sikerül e a támadás, ha nem is én elsonidozom a területről, hogy jobb helyről szemlélhessek, majd ismét felmérjem a terepet, s míg ezt teszem tovább próbálok koncentrálni arra, hogy nehogy átvegye testem felett az uralmat a másik énem.