Résztvevők, postolási sorrend:

Rinaaya Mio’o Norhkastel ▼
Ranil Carrolobacco ▲
Slarin Sleryrrlyn’dreskel ▼
Krázus▲
Tui Giobbe Zuolgo ▼
Gabriel Bello ▲

Aizen-sama látni kíván. Hogy oda ne rohanjak Még mindig nem fogta fel, hogy én nem a pincsije vagyok, hogy akkor ugorjak, amikor ő csettint, de én vagyok olyan bolond, hogy mégis megyek minden hívó szavára. Nem félek tőle, legyen bármekkora ereje, nem tud nekem ártani ha én nem akarom, mégis ellenállok a kísértésnek, hogy elmulasszam követni a hívó szavát. Megvan rá az okom: évtizedek óta nem szórakoztam ilyen jól a tőle kapott feladatokon, és még talált nekem egy olyan tanítványt is, akiben minden tehetség megvan ahhoz, hogy mágikus erő ébredjen benne. Eddigi nebulóim mind kudarcot vallottak, de Miyokóban nagyobb tálentum lappang bármelyiküknél, és remélhetőleg lelkem kis darabja rávezeti majd a helyes útra, amelynek végén egy-két évtized múlva megtalál engem, elszakítva a jelenlegi kötelékeit. Bár minden alkalommal így gondoltam, mégis úgy érzem, hogy ő már tényleg képes lesz teljesíteni ezt az első próbát, amivel kiérdemli, hogy különleges helyet kapjon a követőim között és átadjam neki az évszázadok alatt felhalmozott erőm és tudásom. Ahogy a mesteremé, az én végzetem is az, hogy a tanítványa túlszárnyalja és ezt azzal bizonyítsa, hogy megöli, így biztosítva azt, hogy egyre magasabb szintre jusson a jelenleg általam birtokolt mágia. Azonban korai még ezen töprengeni, hiszen jelenleg Miyoko még csak az út legelején jár, bele fog telni néhány száz évbe mire az én hatalmamat megközelíti az ereje.
Csupán néhány elszórtan keringő aranysárga pillangó jelezte a trónteremben a jelenlétemet, Aizen tudott az ottlétemről, másnak meg nem feltétlenül kellett az orrára kötnöm, hogy ott vagyok. Ha ebben az alakban lett volna szám, minden bizonnyal elmosolyodtam volna a belépő espadák láttán. Nekik bizonyára ismerősek lehettek a pillangóim, hiszen mikor Las Nochesben tartózkodtam, időm jelentős részét az ő megfigyelésüknek szenteltem, bár személyesen még nem tettem tiszteletemet az áruló shinigami tíz legerősebb harcosa előtt. Slarin Sleryrrlyn'dreskel és Ranil Carrolobacco azonban most megismerhetnek, a magukkal hozott fracciónjaikkal egyetemben. Ranilé egyébként is érdekelt, hiszen jól láthatóan nem lidérc volt.
- Szándékosan akarsz felhúzni, igaz, Aizen?
Visszhangzott a teremben a hangom minden irányból arra a kijelentésre, hogy Slarin lesz a vezetőnk a küldetés alatt. A bemutatkozás pillanata elérkezett, így a sárga lepkék egy helyre csoportosultak, és mikor ismét felszálltak, már én is ott álltam emberi formámban a kis csapat mellett, kezemben az aranyszínű pálcámmal.
- Én nem követem egy egyszerű szolga utasításait, a saját érdekeim alapján cselekszem.
Közöltem nyugodt, érzelemmentes tónussal az ötödik espadával, miután élettelennek tűnő, kék szemeimet ráemeltem. Hátborzongató mosoly kúszott az arcomra, ahogy reakcióját meg se várva továbblibbentem a másik espada felé, de rá csupán egy futó pillantást vetettem, az igazi célom a mellette álló férfi volt. 144 centimmel elég nevetségesnek hatottam a kétméteres alak mellett, de szemeim miatt ezen külsőm biztosította azt a nyugtalanító kisugárzást, amivel talán a leghatásosabban idegelhettem a két espadát.
- Krázus, ugye?
Simítottam végig az arcélén, miközben szemem sarkából Ranilt figyeltem. Tudtam az ő viszonyukról, ahogy a legtöbb számmal tetovált arrancar sem tarthatta titokban mindennapi életét előttem. Hiszen kit is foglalkoztat egy sarokban megtelepedő apró kis lepke?
- Nem vagy se arrancar, se shinigami... akkor vajon mi lehetsz, szépfiú?
Tettem fel a jelenleg engem leginkább foglalkoztató kérdést, majd mielőtt esetleg valamiféle erőszakos cselekmény áldozatául eshettem volna, karjaimat széttárva pördültem biztonságosnak ítélt távolságba, halk kuncogással kísérve a mozdulatot.
- Oh, azt hiszem mielőtt ilyen kérdésekbe bonyolódom, nem ártana nekem is felfedni a kilétemet, ugyebár. Negai no Majo, Rinaaya desu.
Hajoltam meg Krázus előtt egy színpadias mozdulattal, a többieket totálisan ignorálva, noha bizonyára nem süketek, és ők is hallották, ki vagyok, mi vagyok. Bizony, én nem holmi mesterségesen létrehozott alattvaló voltam egy megalomániás őrült kezében, és boszorkánylétem felsőbbrendűségét nem is szándékozom véka alá rejteni ez előtt a söpredék előtt. Tulajdonképpen a két espada örülhet, hogy egyáltalán foglalkozom velük, a másik két arrancart még csak egy pillantásra se méltattam. Senkik, nem is értem mit keresnek itt -.-
Egy nem túl látványos kis közjáték után végre készen álltunk az indulásra, és a garganta másik oldalán kilyukadva pedig megpillantottuk az épületegyüttest, mely egykoron Atlantiszhoz tartozhatott. Szemeim alkalmatlanok mindenféle érzelem kimutatására, így nem látszik az arcomon az izgatottság, amely elfogott a tornyokat meglátva. Az atlantiszi technológia még előttem is ismeretlen volt, érdeklődésem középpontjában pedig a rejtélyes, ősi tudás állt, nem pedig a Sors Dárdája. Hallani már hallottam róla, de túl nagy fáradságnak tűnt összegyűjteni a darabjait, és ez a véleményem attól sem változott, hogy Aizen szerint az egyik darabja itt van, az előttünk hatalmasodó városban. Az összes alkunk körülbelül így működött: én megteszek neki valamit, ami nem kerül nagy erőfeszítésembe, esetleg segítek valamit megszerezni, ami nem érdekel, cserébe pedig a sikeremtől függetlenül biztos nyereséget kínál. Akár meglesz a dárda, akár nem, az atlantiszi kultúra tanulmányozása, és néhány eszközük, esetleg fegyverük használatának elsajátítása számomra adott volt. A minden bizonnyal Poszeidónt ábrázoló szobrok között belépve fenséges látvány tárult a szemem elé. Ez lenne hát Atlantisz elveszett városa? Impozáns, méltó a névhez, melyről a legendák szólnak. Kihaltsága pedig csak erősíti bennem azt az érzést, hogy ez a hely egy aranybánya, amely csak rám várt, egy hatalmas játszótér! Gyermeki mosollyal az arcomon sétáltam fel a nem kívánt társaságommal a lépcsőn, mely bevezetett a grandiózus csarnokba. Szenvtelen tekintetemet a középen megjelenő hölgyre emeltem, nem számítván arra, hogy az előbb még kihalt helyen mégis várja érkezésünket valamiféle fogadóbizottság, ám a nő képe valószínűleg csupán illúzió volt, nem valós. Közelebb lépve fel is fedeztem a szerkezetet, mely a hologramot gyártotta, ujjaimat pedig végigfuttattam rajta, mihelyst leguggoltam. Egészen megdöbbentő erejű kisugárzása volt, lenyűgözött a belőle áramló mágia töménysége. Más szintet képviselt, mint bármi más, amivel eddig találkoztam életem folyamán. Kábulatomból a fülemet megütő hang rántott ki, rég nem hallott anyanyelvemet véltem felfedezni a szavakban. Felegyenesedve fordítottam hátat a szerkezetnek, arra számítva, hogy mindenki értetlenül fogja bámulni az óészakiul csicsergő nőt, ám egy cseppnyi bizonytalanságot sem érzékeltem kompániámban. Mily' érdekes... nem hiszem hogy rajtam kívül itt más is beszéli a skandináv ősnyelvet, valamiféle trükk rejtőzhet a színfalak mögött.
- Vajon honnan tudja, hogy egyáltalán keresünk valamit?
Tettem fel a költőinek szánt kérdést hűvösen, távolabb lépve a hologramtól. Vajon azt is tudja-e, hogy én mit keresek? Hisz' az én elmémben nem holmi Sors Dárdája járt, hanem kínzóeszközeim tárának kibővítése néhány atlantiszi metódussal, netán mágikus tárggyal. Ezek az egzotikus eszközök kétségtelenül feldobnák szürke hétköznapjaimat, melyekbe lassan belefulladok.

Kiszámítható, ám felettébb szórakoztató reakciókat kaptam a két szánni való espadától, kristálytiszta bizonyítékát adták annak, hogy mennyire műveletlenek és buták. Egy átlagos intelligenciájú lény könnyedén levonná a tanulságot, hogy mindössze bosszantani kívántam őket, ám ez a kettő jó vadállat módjára erőszakkal reagált, és jól látható ellentétüket hezitálás nélkül sutba dobták a közös ellenség láttán. Mily' meglepő, hogy még az ilyen primitív kreatúrákba is szorult némi bajtársiasság... Persze nem mulasztottam el rangsorolni a két nőstényt, elvégre bár egyikük sértése mennyei csengettyűszóként érte el a füleimet, a tény, miszerint amelyik kutya ugat, az nem harap, ettől még nem változik. Slarin tettlegessége arról tanúskodott, hogy egy fokkal magasabb rangban áll a falkában, így Aizen döntésével kapcsolatban sem merült fel bennem több kétség. Széles vigyor terült szét az arcomon, ahogy a korláttal való találkozást követően kiegyenesedtem, és felfedeztem, hogy vörös nedű csorog a fejemen keletkezett sebből. Értelmetlen erőfitogtatásával semmit nem ért el, a kicsinyes bosszú csupán azt az illúziót adja meg számára, hogy hatalommal rendelkezik felettem. Ugyan... ha akarom, könnyedén megakadályozhattam volna a korcsot cselekedetében, ám a fájdalom számomra élvezetet is tud okozni, jelentéktelen sérülésem pedig hamar be fog gyógyulni. Engedtem, hadd legyen meg hát az öröme, így mindketten boldogan vághattunk neki ennek a gyümölcsözőnek ígérkező küldetésnek.
- Nocsak, minő kellemes meglepetés, hogy megtisztel minket a jelenlétével, kedves... hm... névtelen talpnyaló kisasszony. Észre sem vettem, hogy köreinkben tudhatjuk kegyedet. Ha már vette a fáradságot és véleményt nyilvánított, persze teljesen feleslegesen, hadd hívjam fel a figyelmét rá, hogy amit hallott, az nem egy előre beprogramozott üzenet volt a hologram részéről.
Oktattam ki felettébb gúnyos, mímelt udvariasságot tükröző hangon Sierrát. Természetesen tudtam a nevét, ahogy a többi espadáét is, ám nem éreztem rá szükségét, hogy használjam, amikor kegyesen megfeledkezett a bemutatkozásról. Persze mit is várhatnék el az arrancarok eme újabb mintapéldányától? Szavaimat a hologram hamar meg is erősítette, akárki is működtette ezt a szerkezetet, pontosan tudta, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ez abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy rég elfeledett anyanyelvemen hallottam meg a beszédét, a kérdés az volt, hogy honnan szerezhették a tudást az atlantisziak? Az általuk használt mágia különlegességéhez nem férhetett kétség, én pedig alig vártam, hogy rátehessem a kezemet erre a bámulatos, titokzatos és hatalmas mágiafajtára.
- Hallja?
Vigyorogtam a nőre fölényesen, csak hogy tudatosítsam benne melyikőnknek van igaza. Nem mintha egy pillanatig is kérdéses lett volna, hogy ebből a szedett-vedett társaságból a legtöbb eszem nekem van, bár azt be kell ismernem, hogy értelem tekintetében Sierra áll talán hozzám a legközelebb, még akkor is, ha a különbség köztünk valójában ég és föld. Fejemet ezt követően nem mulasztottam el a hologram által jelzett irányba fordítani, tekintetem pedig egy épületen és a falán található szobrokon akadt meg. Hat fej, melyek tátott szájjal meredtek ránk. Ezek lennének hát az első próbánk eszközei?
- Tch... ebben még kihívás sincs... Bár el tudom képzelni, hogy ez a roppantul egyszerű próba is jelenthet megoldhatatlan akadályt, különösen vezetőnk számára.
Közöltem a véleményem, gúnyosan kihangsúlyozva, mit is gondolok arról, hogy valakinek a parancsát követnem kéne. A kezdetetektől fogva függetleníteni kívántam magamat a szánalmas férgek csoportjától, így szó nélkül sétáltam be az oszlopok közé, kezemet pedig a bagoly nyitott csőre közé helyeztem. A napnál is világosabb volt mi is a feladat, a megoldást pedig minden bizonnyal elrejtette a szavai közé az elénk kivetített alak, tekintve hogy semmilyen segítséget nem kaptunk, sem eszköz, sem valamilyen rébusz formájában. Bátorság és tudás, ezt a két kifejezést véltem a kulcsszónak, a két fogalmat pedig a lények fejei közül az oroszlán és a bagoly szimbolizálta. Választásom is szimbolikus volt, mintegy tudatalatti jelzés az alávaló korcsok számára, hogy tudásban magasan fölöttük állok. Nem kételkedtem benne, hogy bátorságban, vagyis inkább őrültségben egyikük-másikuk előttem járhat, így azt meghagytam nekik. De hogy segíteni ennek a fogalmatlan népségnek? Ugyan, miért is tennék ilyet? Épp elég az, hogy tettemmel felvilágosítottam őket, mit kellene tenni, többet nem érdemelnek.

Nem értem, egy ilyen kis ribancot miért küldtek utánunk. Semmi keresnivalója nincs ennek a fajzatnak egy Espada küldetésen. Nem ismerem a nevét, vagyis ő egy senki, még csak nem is fracción. Akaratlanul is arra a lábtárogatós Ranilkára asszociálok róla, s valami azt súgja, hogy ugyanannyira fel fogja húzni az agyam, mint az a másik szajha. Nem mintha kérnék Ranil kicsinyes szerelmi drámáiból… Ha duruzsolni jöttek ide azok ketten, akkor valahol megérdemlik, hogy az olcsó cafka hülyét csináljon belőle. Jó, talán egy kicsit, de éppen csak egy kicsit élveztem, amit Rinya csinált vele, de na, mindenki tudja, hogy ki nem állhatom a kiscsajt. Az ilyen felelőtlen kis csitrik egyszerűen nem valóak Espadának, és akárhogyan is bizonygatja, semmi érdemlegeset nem csinál. Aki pedig nem szolgált rá a rangjára, az szépen lehúzhatja magát a vécén. Nem tudom, Aizen mit lát benne, szerintem akkor is csak egy patkányképű nyomorék, akinek semmi keresnivalója nincs itt. Én legalább nem azért lettem Espada, mert nagyra tártam a lábaimat Aizen előtt. Nyavalyoghat akármit, akkor is csak egy közönséges kis senki marad.
Sierráról nem tudok sokat a nevén és az arcán kívül, igazából sohasem beszéltünk, e nélkül pedig nem látom értelmét véleményt nyilvánítani róla. Ami meg őt illeti, ha a nagyságos asszony nem tart elég jónak arra, hogy a csapatot vezessem, akkor így járt, nem kötelező velünk tartania, viszont nem kötelességem az ő kis igényeihez igazodni minden téren.
Elégedettem somolyogva hallgatom végig a jelenés szövegelését; édes emlék marad számomra, ahogyan a boszorkány feje a korláton koppan, és nem kevés erőlködésbe kerül visszafojtanom kárörvendésem. Higgyen csak, amit akar. Feltűnési viszketegségén én nem vagyok hajlandó segíteni. Igazán kár, hogy nem vagyok olyan személy, aki kibírná, hogy ne ugasson vissza, bár jelen pillanatban az ugatásnál több kell, vagyis csak-csak kénytelen vagyok tettlegességhez folyamodni. Így talán megtanulja, hogy neki pofa be a neve, és hogy itt csak én dirigálhatok.
- Kezded túllépni az idegrendszerem tűrésfaktorát… Tiszta szánalmas vagy, foglalkozhatnál inkább valami érdemes dologgal ahelyett, hogy Sierrát szekálnád. – teszek meg egy cseppet sem fenyegető megjegyzést Rinának. Nem leszek hajlandó hagyni, hogy folytassa ezt a viselkedést. Ha csak trollkodni jött, akkor megtehetne egy szívességet és hazahúzhatna végre. Csak hátráltatja a küldetést, nem is értem, Aizen miért engedte el velünk. Ha pedig kiderül, hogy valóban semmi haszna, akkor gondoskodok róla, hogy elkerüljön innen a francba. Nem fog érdekelni a tetves hullája, senkinek sem fog hiányozni.
A hologram hadoválása szerint valami próbát kell kiállnunk, vagy próbákat, vagyis valami ilyesmit motyog, meg persze bátorságról és intelligenciáról. Csak természetes, hogy nekem mindkettő megadatott, azonban akkor sem tudom értelmezni, hogy mit is akar ezzel pontosan. Csak ezután látom meg azokat a fura szoborfejeket, amiknek nem pontosan értem a rendeltetését, de bizonyára van valami haszna, ha már itt vannak. Ajtót nem látok sehol, s amikor megpillantom, hogy Rina mit művel, már én is megvilágosodok a bátorság és az intelligencia mivoltáról. Egy ideges tarkóvakargatás közepette pillantok Tuira, mintha tőle várnám a választ a továbbiakra, de hiszen hiába, nem kaptam kulcsot a megoldásra, így mondjon Sierra bármit is, nem tudhatom, hogy mi lesz a következő lépésünk. Én azonban még sem teszem be egyikbe sem a kezemet, hisz nem akarok meggondolatlanságot elkövetni. Biztos van valami más módja is a továbbjutásnak.

Ugyan nem kaptatok egyértelmű utasításokat, a rejtvény talányát akár vakmerőségből, akár valódi intelligenciával, de sikerül megfejtenetek. Rinaaya és Tui, amikor beteszitek kezeteket a kitátott szájú kőszobrokba, a szobor alján egy sima felületű kőlapocskát tapintotok ki. Egy halk kattanást hallotok, ezzel egyúttal pedig a pillérek által támasztott boltív alatt leledző ajtó megjelenni látszik, miután egy kőfal eltűnik előle. A járat tárva-nyitva áll előttetek, szabaddá téve az utat a város „belsejébe”.
Sierra, Gabriel, nektek nincs szerencsétek. Atlantisz ősei úgy határoztak, hogy nem feleltek meg sem a bátorság, sem az intelligencia követelményeivel. A szobrok szájai hirtelen záródnak be azzal a célzattal, elszakítsák kézfejeteket karotoktól. Csak szerencséteken múlik, hogy mindez nem történik meg, talán a kor még ezen a mágiával működött mechanikán is rajta hagyta nyomát, ám kezeitek – amelyiket kockára tettétek – így is használhatatlanná válnak. Roppanó hangok kíséretében zúzódnak a csontok, húzódnak az inak és roppannak az erek. A vénákon át folyékony, vörös sugár önti el a szobrok száját, a legijesztőbb mégis az a szívó erő, melyet a szoborfejek belsejéből éreztek. Az érzés ugyan csak pillanatokig tart, úgy érzitek, mintha minden erőtöket elszívták volna. Ugyan most még csak súlyosan zúzódott végtagotokat sajnáljátok, egyenlőre az érezhető gyengeségen kívül nem észleltek más elváltozást. Talán később még kiütközhetnek a negatív hátrányok.
A sérüléseket megpróbálhatjátok ellátni, legalább a vérzést elállítani. Rina, Sierra és Gabi felől érdekes mágikus kisugárzást érzel, amit eddig nem vettél észre. Gyaníthatod, hogy kapcsolatban áll a balesettel, maga az erő azonban mégis ismeretlen előtted a határozott mágikus kisugárzás ellenére is.
A márványoszlopok közt megnyílt járat egyetlen irányt mutat; a hófehér lépcsőfokok ugyan kicsit instabilnak tűnnek, hiszen az idő és a viszontagságok még a legendás Atlantiszt is kikezdték. Az egyik fok szabályosan csorbának tűnik, talán meginghat rajta egyensúlyotok, botlás esetén pedig a falba kapaszkodva sikerül elkerülni a nagy baleseteket. Amennyiben valaki a falhoz ér, majd utána kezére pillant, bőrét valamiféle festék tarkítja. Kopár szín kavalkád, melyre eddig nem figyeltetek fel, hiszen azt inkább magával ragadja a hely vibráló hangulata. Az egyik pillanatban mintha fojtogatna titeket a levegőben terjengő, legtöbbetek számára megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan elem vibrálása. A mágikus vibrálás ezután megszűnik, tüdőtöket pedig az érintetlen levegő tölti meg, és valami felfoghatatlan és elérhetetlen könnyedség lesz úrrá rajtatok. A hangulatotokra szintén kihat a dolog, hisz hol pihekönnyűnek, hol pattanásig feszültnek érzitek magatokat.
Végül egy nyitott csarnokban találjátok magatokat. Tökéletesen látjátok fejetek felett Hueco Mundo csillagtalan éjszakai égboltját, a több méterre húzódó falakra pedig az ősiek különböző szörnyalakokat kentek rá ugyanazzal a festékkel, amit amennyiben a folyosón valamelyikőtök rákényszerült arra, hogy a falban kapaszkodjon meg, már talán láthattatok ugyanitt. Több száz, talán ezer mitikus lény freskója, melyek egy összefüggő, ám káosztól nem mentes, zűrzavaros kavalkádot alkotnak.


A beszűrődő holdfény nem képes elűzni előletek a további kihívások adta veszélyeket. Tui, reflexeiden múlik, sikerül-e elkerülnöd a semmiből előbukkanó rém orvtámadását. A többiek csak egy elsuhanó, fekete foltot látnak, Tuinak pedig a reflexein és ügyességén múlik, sikerül-e még éppen időben védekeznie a hátát karmaival kettészelni vágyó lény támadása ellen. Hihetetlenül gyors, valamint amennyire gyors, annyira szívós is. Szinte már érinthetetlen, elérhetetlen szörnyeteg. Kérdés, elég-e a puszta fizikai erő és a mágia legyűréséhez… Vagy valami más trükk is van a látszat mögött?

Úgy hiszem a legjobban a 4. espada tudna elszórakoztatni ebből a társaságból. Slarin kimondja, amit érez, azt csinálja, amire gondol, ebben semmi vicces nincs. A fracciónokkal nem igazán kívántam törődni, csupán arra lesznek jók, hogy feláldozhassuk őket amennyiben a helyzet úgy kívánja. Az atlantisziak hatalma akár még az enyémet is meghaladhatja, szóval elképzelhető, hogy szükségünk lesz áldozati bárányokra, és jobb, ha az érdemleges fizikai értelemben vett erőt birtokló espadákat nem kell ilyesmi miatt hátrahagynunk. Márpedig én el kívánok jutni Atlantisz szívébe, ahhoz pedig szükségem lehet némi segítségre, ahogy bármennyire is nem tetszik az arrancaroknak, de nekik is szükségük lehet az én hatalmamra, ha szeretnék megszerezni a Sors Dárdájának azt a darabkáját, amit ide vetettek az ismeretlen áramlatok. Szóval marad Sierra, aki látszólagos nyugalommal próbálja viselni a megaláztatásokat, amelyekben részesül, és próbál higgadtan visszavágni. Felesleges és szükségtelen erőlködés ez a részéről, gesztusaiból látszik, hogy idegei pattanásig feszültek. De pont ez a vergődés az, amitől széles és gonosz vigyor húzódik az arcomra, hiszen mindketten tudjuk ki diadalmaskodott kettőnk közül. Csupán idő, és néhány segédkező lökés kérdése, amíg elpattannak a húrok, és felszínre kerülnek Aizen harcosának valódi érzései, én pedig végtelenül elégedetten fogom ezt a folyamatot végig nézni egészen addig, amíg habzó szájjal, vadállat módjára rám nem veti magát, és én újabb, inden eddiginél megalázóbb élményben részesíthetem, imigyen porrá zúzva őt. Ilyesmit Slarinnal nem lehetne megtenni, egy olyan személyiség kell hozzá, mint amilyen a másik espadáé.
Rezzenéstelen arccal vártam, mi fog történni. A szoborfej alján egy apró kőlapot éreztem, de addig nem lehettem biztos a sikerben, amíg a kattanó hangot nem hallottuk meg, és a bejárat fel nem tárult. Ám van aki nem úszta meg sértetlenül ezt a próbát, különös elégedettségemre szolgált, hogy a szobrok egyik áldozata pont Sierra volt.
- Lám-lám, úgy tűnik itt nem én voltam az, aki pórul járt, drága Sierra~
Kacagtam fel gonoszan, nem rejtettem véka alá sem kárörvendésem, sem féktelen jókedvem a fejlemény láttán. Azzal nem foglalkoztam, hogy a megoldás másik felének jogosságán töprengjek, a bátorság jelképe minden kultúrában más és más, az atlantisziak ezek szerint szó szerint gondolták a dolgot. Tőlem aztán úgy gondolkodnak, ahogy akarnak, amíg nem tévesztenek meg. Az espadából, és a másik patkányból áradó mágikus erő alapján nem csak a kezüket érte kár, az állandó energiából ítélve talán valamiféle pecsét került rájuk. Roppantul kíváncsi voltam miféle hatása lesz ennek a kis incidensnek
- Értékelem a csapat érdekében tett erőfeszítéseidet, Slarin Slerryrlyn'dreskel, ám hadd hívjam fel rá a figyelmedet, hogy ha azt várod, hogy kövessem az utasításaidat, csalódni fogsz. Még ha alkalmas is lennél vezetőnek, akkor sem hagynám, hogy egy ilyen primitív létforma parancsolgasson nekem. Mindazonáltal remélem tetteim hasznotokra válnak, amíg egyezik az általunk követett ösvény. Úgy tűnik máris többet tettem a küldetés sikeréért, mint az általad oly' elánnal védett fajtársad.
Szóltam oda gúnytól csöpögő hangon a másik espadának is, majd a választ meg sem várva beléptem az ajtón, csak hogy kihangsúlyozzam, valóban önállóan fogok cselekedni a továbbiakban is. A bejárat mögött egy lépcsősor várt, meglehetősen egyenetlen fokokkal, így egyensúlyom megőrzése érdekében a talaj fölé emelkedve lebegtem fel. A furcsán émelyítő, vibráló energia kissé nyugtalanítóan hatott, hangulatom olyannyira elsötétült, hogy nem lettem volna rest néhány gyorsan szálló pengével megkínálni azt a bátor csótányt, aki feleselni mer velem. A fojtogató mágikus erő azonban megszűnt, ahogy a lépcsősor vége felé közelítettünk, és ezzel párhuzamosan én is meglepően könnyednek éreztem magam. Olyan, mintha a hely az érzelmeinkkel is játszana, más magyarázatot nem találok arra, miért változna ilyen gyorsan a hangulatom, egyáltalán nem tartom magam ilyen téren szeszélyesnek. Hmpf... még hogy én őszinte boldogságot érezzek ok nélkül... nonszensz...
Egy fedetlen csarnokban lyukadtunk ki végül, mely tele volt különféle lények falra festett képeivel. Mitikus szörnyeket, legendás élőlényeket fedeztem fel körbenézve, csupa olyan kreatúra, melyek ellen a birtokomban lévő fegyverekkel harcoltak. A teremtmények nagyobbik része azonban még előttem is ismeretlen volt, izgalmamban a hideg futkosott a hátamon ha arra gondoltam, hogy akár olyan hatalmas erejű fegyverekre is szert tehetek itt, amelyek ezeket a talán isteni erővel felruházott lényeket győzték le. Azonban nézelődni nem volt sok időm, ugyanis egy sötét árny suhant át közöttünk, egy sötét árny, amely minden kétséget kizáróan ártani akart nekünk. Gyorsasága ellenére sikerült alakját elkapnom, abnormálisan hosszú karjai élesnek tűnő karmokban végződtek, nyúlánk teste pedig egyértelműen gyors mozgásra szolgált. Pálcámat néhány száz pillangó kíséretében kezembe hívtam, és magam előtt megpörgetve teremtettem egy, a pókhálónál is jóval ellenállóbb, ragacsos hálót, amely parancsomra azonnal megindult a szörny felé, hogy kérlelhetetlenül körbevegye és csapdába ejtse. Mozdulataimból nyugalom sugárzott, cseppet sem tartottam a lénytől, ám az mégiscsak szemöldököm felvonására kényszerített, ahogy elkerülte az elkerülhetetlennek tűnő hálómat. A felém iramodó szörnyeteg karmait éppen csak el tudtam kerülni azzal, hogy anyagtalanná váltam és magasan a levegőben álltak újra össze pillangóim emberi alakommá. A lehetetlennek tűnő mutatvány elgondolkodtatott, elvégre annyi rémség képe van itt a falakon, miért ne lehetne az, hogy ez a valami is egy mitikus élőlény, amely talán pont akkor elevenedett meg fogadásunkra, amikor a lépcsőzés alatt a sűrű mágikus erőt éreztem.
- Milyen nagyszerű lenne egy ilyen mágiát birtokolni...
Töprengtem el félhangosan azon, hogy mi lenne, ha képes lennék efféle lényeket megeleveníteni csupán egy rajz vagy egy festmény segítségével. Jelenleg csupán kőből, fából és egyéb anyagokból tudok mozgásra képes csatlósokat teremteni, ezek pedig gyengébbek, mint egy hús-vér kreatúra. Ám lehet, hogy ennek a szörnyeteg is van olyan gyenge pontja, mint amilyen az én fabábjaimnak a tűz. Ha valóban egy festmény kelt életre előttünk, akkor talán jobban járunk, ha puszta erő helyett vízzel próbáljuk legyőzni. Így hát nem törődve azzal, hogy esetleg eláznak az arrancar férgek, pálcám egy suhintásával a bot által kijárt íven vizet fakasztottam, és mint szakadó esőt, borítottam rá a folyadékot az alattam elterülő csarnokra.

A hologram egy szóval sem említette, hogy ez a próbatétel kötelező dolog. Szükség van valakire, aki nem ugrik bele minden veszélybe, s különben sem egyszerű összetartani egy olyan csapatot, ahonnan van vagy kettő olyan, akit régebb óta ismerek és nem akarom letépni a fejüket valami szarság miatt. Azt a banyát meg egyszerűen lehetetlenség kezelni, rosszabb, mint Lala és Lily egybegyúrva. :/ Láthatóan csak arra megy, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza nekünk, mintha csak szét akarná bomlasztani amúgy sem túlzottan összetartó kis közösségünk. Espadaság ide vagy oda, hiányzik belőlünk az egység, nem csoda, hogy ilyen könnyen egymás torkának ugrunk, azonban nem vagyok az a típus, aki hagyja magát, ha felingerlik. Nem csak visszaszólok, ha valami nem tetszik, de igenis, válaszolok tettlegességgel, ha valaki nem ért a szép szóból. Sajnos Rinyát is úgy tűnik, kénytelen leszek megfosztani egy-két végtagjától. Ideje lenne moderálnia magát, mivel baromira nem szórakoztató, ahogyan próbálkozik gúnyt űzni belőlünk. Csak próbálkozik, mert belőlem aztán nem fog. ¬_¬
Azonnal a sérült Gabihoz igyekszek; bevallom, nem számítottam arra, hogy ez a próbatétel, aminek még mindig nem értem a lényegét, ilyen súlyos következményekkel fog járni, másrészt viszont ez mégis csak a legendás Atlantisz, meg azért egy olyan ereklyéért jöttünk, amit muszáj jobban félteniük és óvniuk bárki életénél.
Ruhám végéből egy jó darabot tépek le, hogy a vérzést próbáljam valamiféleképpen elállítani, s már most a legjobb dolognak tartanám egyszerűen visszafordulni. Kétségtelenül nem vagyunk elegek ahhoz, hogy végezzünk a feladattal, ha már egy ilyen egyszerű csapda is megritkította csapatunkat.
- Jól vagy, ugye? – foglalkozok kicsit Sierra sebével is, hogy legalább a vérzést próbáljam elállítani egy jó szoros kötéssel. Espada, kibírja… S mint Espadára, szükségem van rá, ha le akarjuk tudni ezt a missziót. Valami nagyon nem stimmel ezzel a hellyel. Nem tudom, megmondani, mi, de hiába járok a múlt egyik elveszett töredékén, még sem tudok örülni neki. Még ha legalább valami apró lidérc szaladgálna itt, akkor a sebeket rendesen be tudnám gyógyítani. De nem, itt minden halott. Még a hueco mundo-i sivatag is élettel telibb ennél.
- Figyelj csak… Észrevettem, hogy az a Rinya nagyon provokál. Ne foglalkozz vele, akkor megunja és leszáll rólad. – súgom oda Sierrának, miközben a sérült karjával – vagyis azzal a csonkkal, ami valaha a kézfeje volt – foglalkozok. Nem akarom, hogy bárki is kihallgassa a tanácsom, azonban a legjobbnak találom felhívni mindenki figyelmét, hogy ignorálják azt a kis cafkát. Az meg tuti, hogy ha még egyszer beszól, akkor kirakom innen a szűrét, aztán felőlem azt csinál, amit akar, csak ne akadályozzon. Nincs időm arra, hogy azzal foglalkozzak, szegény kis banyácskánknak éppen megjött és ezért nyűgös. Gondolt volna rá korábban, és nem kéne elviselnünk azt a menstruáló mosónőt.
Az oszlopok által körbeölelt ajtó végre kinyílik, s a lépcsőn lebotorkálva valami különös melankólia, sőt, egy kis idegesség az, ami eluralkodik rajtam. Semmi kedvem itt lenni, meg a sok bohóccal foglalkozni. Láthatóan a mellettem haladó Tuinak sincs sokkal jobb kedve, biztos már neki is tele van a töke ezzel az egésszel, minden esetre én már bárhol lennék, csak itt nem. Ez a légkör mintha szabályosan fojtogatna, pedig nem vagyok klausztrofóbiás, eddig nem voltam az. A nyirkos falhoz hozzáérve ráadásul tiszta festék lett a kezem, amit pláne nem tudok mire vélni. Ehh, és majd koszos kézzel kell hozzáérnem a zanpakutomhoz, remek. - -’
Aztán olyan érzés önt el, mintha hosszú hetek után látnék először napfényt, vagy mintha a tenger mélyéből a felszínre törve újra kapnék levegőt. Mindez teljességgel megmagyarázhatatlan, de eszembe sem jut, hogy esetleg a helyszín váltotta ki belőlem mindezt. Meg aztán, legalább egy lépéssel tovább jutottunk, hogy a csarnokszerű, fedetlen épület falaira festett szörnypofákat láthassuk. Tudom értékelni a művészetet, bár nem nyeri el tetszésemet, amit látok, bármelyik képregényben jobbakat találsz.
Ijedten kapom hátra a fejem, hogy a hosszú karú, szürkés-feketés bőrű lényt láthassam, amint épp Tuival harcol. Termete ellenére rendkívül gyorsan mozog, és ha nem kapom el időben a fejemet, biztosan lenyisszantotta volna éles karmaival. Egyáltalán nincs ínyemre a helyzet, hiszen ha nem kapjuk össze magunkat, akkor már most meghalunk mind, nem beszélve arról, hogy többen már most harcképtelenek. Katanámat elővéve egy védekező állást veszek fel, s csupán reflexeimben és kardvívó tudásomban bízhatok. Azonban hiába a profizmus, mintha egyszerűen képtelen lennék megsebezni, pedig érzem, hogy a penge hozzáér bőréhez, mégis úgy hatol át rajta, mintha füstből lenne.
- Mit csinálsz, te idióta?! – rivallok rá a boszira, aki úgy gondolta, ezt a szörnyet még meg is kell locsolni. Eddig is tudtam, hogy ez nem normális, na de ennyire hogy lehet valaki ennyire hülye? Akkor már inkább használhatna egy olyan csiribú-csiribát és elvarázsolhatná a szörnyünket. Hát nem lenne minden egyszerűbb?
A szándékát kicsit késve értem meg, hiszen éppen csak sikerül elkapnom Sierra mondandóját. Ha ráérnék a homlokomra csapni, most biztosan megtenném, de jobban foglalkoztat az, hogy a szörny hátára vágjak egy szép, ívelt vágást, miközben valaki a figyelmét tereli el. Mindezek ellenére a szörnyeteg gyorsabbnak és rafináltabbnak bizonyul. Ugyan az utolsó pillanatban, de törzsét kifordítja, karját pedig felém lendíti, hogy az egyik falhoz vágjon. Jobb lett volna, ha a saját lábamon botorkálhatok ide, hogy megkeressem azt a freskót, amin ezt a szörnyalakot lehet megpillantani. Sierrának lehet, hogy igaza van a dologgal kapcsolatban, egy próbát pedig megér.
- Hé… Ha valaki meglátja a falon, akkor intézkedjen. Elég sok itt a freskó. – kiáltom ki az utasítást, s magam is a megfelelő festmény keresésére indulok időnként vissza-visszanézve a szörnyetegre, nehogy véletlenül mégis csak engem támadjon. Tű a szénakazalban, de végül megpillantom az apró ábrát, mely többé-kevésbé hasonlít rá, s mivel vizet nem tudok honnan szerezni, markomban egy kisebb bara-t kezdek el materializálni. Csupán néhány kődarabot kell szétrobbantanom, de ha a feltételezés igaznak bizonyul, ennek elégnek is kell lennie, hogy a szörnyizé elpusztulhasson.

Sierra jó nyomon halad a talány megfejtése felé; míg Rinaaya gyakorlatilag nevetségessé teszi magát azzal, hogy egy egyszerű vízsugárral próbálja „tönkretenni” a szörnyeteget, az espada már arra is rájön, mi is az igazi kapcsolat a szörny és a festmények között. Pedig a boszorkány sem állt távol a megfejtéstől, azonban tette egyszerűen ostobaság volt. A lény megtorpan, s kimért mozdulatokkal fordítja magát szembe a boszorkánnyal, így következő célpontjává ő válik, még ha csapását sikeresen el is kerüli. Ekkor azonban különös vonzást érezhet az egyik falfestmény irányából; s ugyan Rinaaya az első, aki megpillanthatja, a több ezer freskó közül melyik az, amelyik felel ezért a szörnyetegért, mindez nem hálálja meg magát. Testéből aranyszínű sugárként áramlik a freskóba mágiája, egyszerűen beszippantja erejét mindaddig, amíg a lehető leginkább el nem gyengül. Egyúttal pedig a freskó és a szörnyeteg is arany színben izzik fel, kinek csapásai ha lehet, még erősebbé válnak. Mozdulatai gyorsabbak, ütései erősebbek, s a színhelyen lévő Slarint sem kíméli egyetlen, oldalára mért ütésével, amivel az espada az egyik oszlopnak nyekken. Bizonyára néhány bordáját is eltörte. Ami viszont a legrosszabb: túl távol áll a freskótól ahhoz, hogy ő maga tegye tönkre azt.
A szörnyeteg ezután védekezőleg áll festménye elé, azonban némi cselezéssel elérhetitek, hogy távolabb kerüljön tőle, hogy valamelyikőtök elpusztíthassa azt. Első sorban összedolgozásotokra van szükség, hisz némi tereléssel ügyesek lehettek. A festményt egy egyszerű bara is képes leolvasztani a falról, s ha ez sikerül, a szörnyeteg néma üvöltésével adja tudtotokra, nyertetek. Az elpusztított festmény mögött pedig megtalálhatjátok azt, amiért jöttetek. Küldetésetek sikerrel végződött, úgyhogy elindulhattok visszafelé, Las Noches irányába. Vagy talán tartogat számotokra más meglepetést is a helyzet?

Hmpf... ostoba, szánalmas, semmirekellő görcsök. Egy apró sérülés és máris fülüket-farkukat behúzva nyalogatják egymás sebeit, miközben irigykedve néznek a felsőbbrendű lényre, aki briliáns elméjének sziporkájával megnyitott előttük az utat. Nyilvánvaló, a nyomomba sem érhetnek ezek az arrancarok, még a magasztos espada jelző is csupán a szemétdomb úrnői címére érdemes. Csökött agyukkal nem ismerhetik fel nagyszerűségemet, így érthető a reakciójuk: ahelyett, hogy lábaim előtt térdepelve áhítattal csodálnának engem, mint bármelyik másik intelligens, de alacsonyabb rendű élőlény, ők féltékenyen, gyűlölettel teli szemmel pillantanak rám, ellenséget látnak bennem. De hadd tegyék csak, én addig élvezem a nyűglődésüket, megfürdök a nagyságomat jelző pillantásaikban, és gúnyt űzök az ostoba hibáikból, melynek köszönhetően ketten most alig tudnak talpon maradni. Szórakoztató a szenvedésük, ahogy küzdeni próbálnak és gyerekes módon visszavágni a megjegyzéseim miatt. Ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire alávaló és unintelligens kreálmányok ezek a lidércek.
Hős vezérünk is újfent bebizonyította a fejében uralkodó sötétséget, számára a megoldás a nyers erő volt. Az izomagyú nagyságos asszony legalább arra jó volt, hogy bebizonyítsa, más módon kell ezzel a lénnyel végeznünk, hiszen ebben az aspektusban minden kétséget kizáróan ő rendelkezett a legtöbb tudással, hűen egy agyatlan vadállathoz, így ha neki nem sikerül leigázni a kreatúrát, akkor nekünk sem fog. Bár én is elszámítottam magam, és utólag visszagondolva van benne valami, hogy ha nem áll rendelkezésre víz a teremben, akkor nem ez a megoldás, mégsem méltatom válaszra a barbár sárdobálását. Ám az olyannyira lesajnált Sierra szemében legalább megcsillan némi értelem szikrája. Kénytelen vagyok elismerni, van valami abban, amit mondott.
Tettemmel felhívtam magamra a gyilkos lény figyelmét, de eszem ágában sem volt harcba bonyolódni vele. Karmainak csapását megelőztem egy felvillanó energiapajzzsal, hogy aztán éktelenül vihogva emelkedjek számára elérhetetlen magasságba.
- Hogy merészelsz egyáltalán rám nézni, te hitvány féreg? Azt hiszed értelem hiányában legyőzhetsz engem?
A félkegyelmű ösztönlénynek szánt gúnyos megjegyzésemet követő mosoly csak akkor hervadt le az arcomról, amikor észrevettem, hogy ruhám ujja elszakadt a karmai munkája nyomán. Tekintetem elsötétült, ábrázatom pedig borússá vált egy pillanat alatt. De nem voltam olyan ostoba, hogy megtámadjam esztelenül és lesüllyedjek az arrancarok szintjére, csupán eldöntöttem magamban, hogy különösen kegyetlen halált érdemel Villódzó szemekkel fogtam hozzá a megfelelő falfestmény felkutatásához, és mintha éreztem volna merre kell keresnem, hamarosan meg is pillantottam a "művészi alkotást". Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, váratlanul aranyszínű energia kezdett el szivárogni a testemből a festmény felé, én pedig gyengülni kezdtem ezzel együtt.
- Elszívja... az erőmet Temeee~
Mint egy elpusztult madár, úgy hullottam le erőtlenül a levegőből, szerencsére még annyi volt bennem, hogy tompítani tudjam az esést. Ám dühöm nem csillapodott a lény, vagy inkább a hely iránt, szinte a teljes varázserőmet elszívta a nyomorult >.> A sárgán felizzó szörnyeteg az én erőmmel ékeskedett, noha amíg Slarin nagyságos asszony keserüli meg a megnövekedett erejét, és nem én, addig talán még nem is bánom De büszkeségem nem engedi, hogy más használja azt, ami különlegessé tesz még a természetfeletti világban is. Vissza kellett szereznem az erőmet a lénytől.
- Szóval valóban a freskó a gyenge pontod, patkány...
Vigyorodtam el, miközben talpra álltam. Szerencsére csak a varázserőm illant el nagy részben, fizikailag nem éreztem magam gyengének, igaz ezzel nem sokra mentem. Még ha lett volna egy fegyverem, de annyi mágikus erőm se maradt, hogy egy közönséges pengénél erősebb tárgyat megidézzek... nevetséges. És ami még nevetségesebb, az a következő döntésem volt, hiszen az egyetlen mód, amivel ártani tudtam a bestiának, az egyben segíteni fog az arrancaroknak is. Arany pillangókká bomlottam, és a szörnyet eztán ezek a lepkék vették körbe, tornádóként elhomályosítva látását és fájdalmat okozva neki minden egyes alkalommal, ha hozzáért az apró rovarokhoz. Eltereltem a figyelmét, a többi rajtatok áll, patkányok. Hmpf...

Azt hiszem, biztosra állíthatom, hogy mindenki idióta ebben a társaságban, és sajnos még én is, ha egy ilyen egyszerű rejtvényre sem sikerült rájönnöm. Pedig nem is igényelt akkora agytrösztöt az egész, de eh. :/ Talán a legjobb lett volna egyszerűen felrobbantani az egész kócerájt, és akkor nem kéne a nyomi festmények között keresgélni. Eeeh, de tudom ezt unni. Ami meg a leginkább aggaszt, ahogyan a szörnyeteget egyszerűen se lefogni, se megfékezni nem tudom. Megpróbálom a szemébe pillantva paralizálni, hiszen így ha mást nem, nyugalmat mindenképpen szerezhetünk magunknak arra az időre, míg valaki le nem sikálja a falról a szörny képét. Azonban itt a csapda, egyszerűen nem működik ezen a szörnyetegen a technikám. o.O A tekintete egyszerűen üres, csak a mély sötétséget látom, sőt, mi több, még én vagyok az, akit félresöpör, s egy hangos nyekkenés következtében csapódok neki egy oszlopnak. Szemeim lehunyom fájdalmamban, és biztosra veszem azt, hogy eltörtem néhány bordám, hiszen még azt a jellegzetes, nyekkenő hangot is meghallom, ami erre utalna. Nem ez lenne az első alkalom, én pedig kemény vagyok, kibírom, ám tény, a túlélési esélyeink jelentősen csökkentek.
Csak résnyire nyitom ki a szemem, hogy abban a látványban részesüljek, hogy azzal a nyomi boszival valami történik. Arany színű sugár szivárog belőle a fal egyik pontja felé, de hogy ezután mi történik pontosan, azt nem igazán észlelem, magamnak kell tehát rájönnöm, mi is volt ez az egész. A látványt megszakítja Sierra bekúszó képe, amin bevallom, eléggé meglepődök, de erre most nincs időm. Igazából mindig is azt gondoltam róla, hogy nem kedvel, vagyis na, sosem beszélgettünk, én meg ugyebár nagy ívben tojok arra, más mit mond vagy mit gondol, viszont egészen rendesen viselkedik. Elfogadom a segítségét, amire tulajdonképpen szükségem is van, fogaim pedig összeszorítom a fájdalomra, ahogyan megérzem a törött bordák átkát. Kis híján így is összecsuklok, de azért megejtek egy hazugságos vigyort az espada felé.
- Fitt és egészséges. És most csináljuk ki azt a férget. – fogadom el a támaszt, bár hamar el is engedem, amikor úgy érzem, már képes vagyok a lábamon rendesen megállni. Lehet, belső vérzésem is van, de efféle apróságok nem fognak megakadályozni a küldetés sikerében. A szörnyeteg és a fal is túl messze vannak, ellenben a szörnyeteggel, aki védelmezően áll a festménye előtt.
Már-már gyakorlatilag teljesen ledöbbent az, amit Rinaaya csinál. Ő az utolsó, akiből kinéznék egy ilyet. Pillangókká változva zavarja meg a monstrumot, s szinte már hallom idegesítő hangját is, ahogyan arra utasít minket, folytassuk a festmény tönkretételét. Számat nagyra tátom, s megfelelő mennyiségű lélekenergiát koncentrálok, s amikor úgy érzem, elég, gondolkodás nélkül lövöm el a megfelelő irányba. Ezzel egyrészt időt, másrészt további sérüléseket is megspórolok magamnak. Vörös színű cerom egyenesen a freskót találja el, s ezzel együtt a szörnyeteget is, aki elől a pillangók az utolsó pillanatban térnek ki. A lény ezzel együtt elhamvad, mintha soha nem is létezett volna, mi pedig sikeresen végeztünk vele. Megfeleltünk Atlantisz próbáinak.
Zanpakutomat használom mankóként, míg az elpusztított faldarabhoz botorkálok. Ha senki más nem vállalja, majd én magam veszem ki onnan a Dárdát, amit ennyi sérülés árán, de megszereztünk. Egy a biztos, ezt Rinaayára semmiképpen sem bízom, még a végén meglépne vele, vagy valami. ¬_¬ Pedig lehet, jobb döntés lett volna, hisz akkor nem én lennék lecseszve a későbbi kudarcért.

Rohadtul unalmas ez a sivatag, egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy miképpen is lehetséges itt pár óránál több időt eltölteni. Egy kiszáradt fatuskón fetrengve kémlelem a sötét eget, azonban a fenti csillagokat hiába keresem, a sötét felhők hatalmát csak a méretes Hold ezüstös karikája képes megtörni. Joggal kérdezhetné bárki is, miszerint mit keresek Hueco Mundoban, hiszen minden lehetséges helyzetben Aizen rémuralma, illetve hatalmi törekvései ellen küzdök, most pedig itt sziesztázok, mintha nem is volna jobb dolgom. Természetesen oka van lazsálásomnak, mégpedig az az apró tényező, mely szerint fogalmam sincs hova kellene mennem. Nem volt túlzottan nehéz rájönni, miszerint a Sord Dárdájának második darabja a hollowok dimenziójában van valahova elrejtve, mivel Soul Societyben semmit nem találtam. Nemtörődömségemnek igazán nyomós oka van, hisz’ nem olyan régen sikerült átcsábítanom a Primera Espadát a Daitenshi oldalára, akinek voltak bizonyos információi az 5. osztag ex-kapitányának terveiről. Jómagam is megfordultam már nem egyszer ezen dűnék között, viszont feleannyira sem tudnék tájékozódni, mint egy olyasvalaki, ki életének tetemes részét itt töltötte el. Számomra minden bucka ugyanolyannak tűnik, a rengeteg homok pedig már kezd az idegeimre menni, az előbb ürítettem ki harmadjára a csizmámat, mióta itt vagyok. Minden bizonnyal be fogok csavarodni, hát milyen vadállat képes itt tizenöt percet ülni?! Orrom alatt mérgelődve veszek elő egy csomag M&M's-t fekete utazóköpenyem belső zsebéből, majd csuklyám hátrahajtása után kibontom az édességet. Célom nem más, mint minél több kis cuccost elkapni szájjal feldobás után. Elég jól tudok célozni, szóval ez sem lesz igazán megerőltető feladat, viszont más most nemigen fog az eszembe jutni.
Rengeteg idő és eldobált cukorkát követően be kell látnom, sajnálatos módon tévedtem. Drága édesanyám biztos beleverte volna a fejem a falba, ha látta volna azt a pazarlást, amit itt véghezvittem. Nos, legalább az apró lidércgyíkok jól lakhatnak a mai napon, bár kételkedem a csokifogyasztási szokásaikban. Éppen a lehető leglehetetlenebb pozitúrában malmozva szenvedek elég határozottan, amikor a Privaron visszatér, kérdő tekintetéből ítélve pedig sikerül levonnom a következtetés, ami arra utal, hogy fogalma sincs, milyen idegi eredetű problémám van, viszont kezeltetni kellene, méghozzá hamar. Egy vállrándítással adom tudtára a szituáció érdektelenségét, azután megigazítom ruházatomat és érdeklődő pillantással utasítom mesélésre. Ahogy arra számítani lehetett, kedves diktátorunk egy kisebb csapatot indított el az ereklye darabjának megszerzésére, ám valamilyen megfoghatatlan erőnek köszönhetően nem sokkal indulásuk után érkeztünk. Különösebb módon nem izgat az információ származási helye, Adán-sanban minden további nélkül megbízom, így felesleges több szót fecsérelni a dologra, eleget ültem már a seggemen amúgy is. Társamnak köszönhetően hamarosan méretes garganta nyílik előttünk, amibe belépve minden bizonnyal a megfelelő helyen fogunk kilyukadni. Talán egyszer Nekem is el kéne sajátítanom ezen technika Kisuke által megbuherált változatát, ám amíg rendelkezésemre áll az arrancar képessége, valamint Yuke teleportja, nem látom értelmét ezzel fárasztani szerény személyem amúgy is túlterhelt agytekervényeit. Be kell valljam, utálok az ilyen átjárókban utazni, mind sötét és üres, mintha nem lehetett volna egy szép kis folyosót tervezni, ahol vidám és megnyugtató színek veszik körül az embert, a falakon pedig érdekes művészeti alkotásokat lehetne megcsodálni.
Valahogy Engem mindig elkerülnek a kivitelezők, ennek köszönhetően marad minden olyan snassz Las Nochesben és a köztes dimenziókban, amilyen. Elégedetlenül csóválva a fejem lépek ki egy impozáns épület közelében, melyhez foghatót még nem láttam eddigi pályafutásom során. Első pillantásra sikerül felfedeznem a szokásos görög stílusjegyeket, a karcsú oszlopokat és a hatalmas lépcsősort. Mindazonáltal érződik az egész hely atmoszféráján, hogy kétségtelenül nem normál emberek voltak azok, akik építették. Közelebb sétálva, valamint elolvasva néhány ősrégi nyelven írt feliratot máris megvilágosodik előttem tartózkodási helyünk mibenléte. A megjelenő hologram nélkül is egyértelműen kijelenthető: ez Atlantisz, az elveszett város! Nos, ennek már sokkalta több értelme van, minthogy semmi előjel nélkül egy egész sziget eltűnik a térképről. Ha lettek volna rajta vulkánok, akkor még azt mondom oké, de így?! Mellesleg lehet voltak, sajnálatos módon eléggé korlátolt a tudásom a mítosz ezen részét illetően. Bemasírozhatnék és lerombolhatnék valamit, hiszen elég régen – tegnap – volt alkalmam ilyesmire, ám nem vagyok barbár, ezért eszemben sincs kárt tenni egy ilyen csodálatos építményben. Zselékirály különítménye már amúgy is bemasírozott, feltehetőleg mindent tönkretettek, amit lehetett, ennek megfelelően Nekem már nincs más dolgom, mint szépen bevárni itt őket egy kis meglepetéssel karöltve. Feltételezhetőleg nem fogják önként és dalolva átadni Nekünk a fegyver második részét, ezért kénytelen-kelletlen erőszakot kell majd alkalmaznunk. Partnerem sajnos megrögzött pacifista, ezért elég nehéz lesz rábírni, hogy a sajátjaira emeljen kezet. Nos, lényegében egyedül is elbírok Velük, csak akkor itt kő nem maradna kövön. Sötét ruházatunknak hála nem túlzottan nehéz elbújni az egyik sötét sarokban, csupán éberen villanó íriszeink szolgáltatnának lebuktató tényezőt. Szerencsére az épület sajátos kisugárzása kellően lefedi a végletekig visszafogott lélekenergiánkat.
A várakozás megint idegőrlő, de fele annyira sem, mint korábban, lévén most adott stratégia miatt gubbasztunk itt mindketten. A türelem rövidesen rózsát terem, felhangzó léptek visszhangja tölti be a csarnokot. Arcomon levakarhatatlan vigyor válik láthatóvá, még emlékszem mennyire megszenvedtünk annak idején a Végzet Völgyében, bizonyosan idegsokkot kaptam volna, ha valaki az utolsó pillanatban lenyúlta volna előlem a cuccot. Höhö, pedig itt pont ez fog történni szerencsétlenekkel. Imádom a munkám! *<* A megfelelő pillanatra várva lapulok továbbra is, gyorsan feltérképezve a lehetőségek tárházát. Amennyiben mind tökéletes állapotban lennének, minden bizonnyal véres összecsapás alakulna ki, ám sérüléseik végett nevetséges lenne összecsapást kezdeményezni. Nem fogok olyan győzelmet aratni, amit nem Én vetettem el. Sokkal jobb ötletem van! Mikor már eléggé eltávolodtak Tőlünk, intek Adán-sannak, hogy készüljön fel. Szemeimet lehunyva kezdek koncentrálni, mialatt karjaimat magam elé tartom, két tenyerem között pont annyi távolság van, amivel még pont keretben tudom tartani a távozni készülő társaságot. Az alkalmazott kidout általában egyszerre csak egy ellenségen szokták alkalmazni, úgy képes a legmegfelelőbb hatást kifejteni. Számomra viszont fél percnyi fejetlenség is elég lesz, ebből adódóan az erőt feláldozom a lefedett terület nagyságának oltárán. A lehető legsebesebben kell ezután lépnünk, mielőtt még védelmi pozíciót vehetnének fel.
- Bakudou 49: Kuro Shitsui! – suttogva ejtem ki a szavakat, mialatt kezeimet szélesebbre tárom, ekképp tágítva ki a mágiát, akár egy fátylat. Egyetlen érzéket, a látás képességét iktatom ki, ami remélhetőleg kellőképpen megzavarja Őket. – Indulás!
Szavaim persze tökéletesen feleslegesek, mivel amint mozgásba lendülök, az egykori Primera árnyékként követ. Shunpó segítségével a lehető leggyorsabban átszelem a rejtekhelyünk és a csoportosulás közötti távolságot. Némileg megilletődve kell tudomásul vennem a Dárda hordozójának kilétét, azonban ez sem akadályoz meg abban, hogy végrehajtsam a rajtaütésszerű tolvajakciót. Sla-channal igencsak közelről ismerjük egymást, úgy is fogalmazhatnék, hogy majdnem közös utódot sikerült nemzenünk, csupán a fojtogatás megtermékenyítő sajátossága nem túl konstruktív. Szegény elég ramaty állapotban van, na majd a gyógyító puszim felfrissíti! *3* Abba persze nem fogok belegondolni, miszerint az árulás legkisebb valószínűsége miatt is kivégezhetik, de ugye nem vagyok egy orákulum, nem láthatok előre mindent, ami csak történni fog!
- Kösz drága, jövök Neked eggyel! - nyomok egy cuppanósat az arcára, mialatt balommal megragadom a relikvia végét, jobbom tenyerébe pedig lélekenergiát koncentrálok. – Hadou 58: Tenran!
A kicsapódó széltölcsér pont csak annyira emeli meg a nőt, aminek köszönhetően társainak zuhan, a szelíd erőszaknak hála azonban a lándzsa központi része szerénységem birtokában marad. Harsogó kacagás közepette iramodok meg a lépcsők felé, ám még utoljára elégedetten hátrapillantok a vállam fölött, ennek köszönhetően kitisztuló látásuknak köszönhetően megtudhatják, kit is kell okolniuk a kudarc miatt. Szívesen lejtenék egy győzelmi táncot, azonban a dühös bara-vihar közepén túlságosan veszélyes az ilyesmi. Mielőtt még bármelyikük veszélyes közelségbe érhetne, ismét garganta nyílik, amely elnyel mindkettőnket és átrepít az Emberek Világába, ahol a Fészekben már vár a korábban megszerzett dárdahegy. Remélem az utolsót is hasonlóképpen könnyű és mókás módon sikerül majd megkaparintani!