Jelszó: Eltávolítva - Kuchiki Byakuya
~ Adatlap

Név: Hayakawa Tasumi
Nem: nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1988. 06. 12.
Kor:
* Emberként: 18 év
* Lélekként: 4 év




~ Előtörténet
A nevem Hayakawa Tasumi. Apám neve: Hayakawa Kaito. Anyám neve: Hayakawa Midori.
Ez állt az anyakönyvi kivonatomon. Hogy így az életem legelején kezdjük:
Japánban születtem, „teljesen átlagos” gyerekként. Ezt értsétek úgy, hogy mindig kitűntem a többiek közül. Először is anyu és apu munkája miatt. Apu író volt, anyu pedig mangarajzoló és szinkronszínész. Mikor megszülettem, az utána lévő első emlékem az, hogy anyu és apu velem a karjukban menekülnek a fotósok elől. Tehát ilyen „normális” vagyok én. Ennek ellenére, normális oviba jártam, ahol én voltam a legrosszabb gyerek. Mit tehetek, ilyen a természetem. Soha nem bírtam öt percnél tovább egy helyben ülni, emiatt az óvónők mindig csúnyán néztek rám, de a „hírnevem” miatt nem mertek megszidni. Az évek sajnos csigalassúsággal teltek a számomra, pedig már nagyon vártam a sulit. Az oviban minden gyerek félős nyuszi volt, úgyhogy nem volt méltó ellenfelem. És aztán végre eljött a nagy nap! Az évnyitó elsőben. Na, hát az érdekes volt. Anyuék persze tökéletes gyereket akartak belőlem csinálni, de valahogy nem illettem be abba a szerepbe. Pont ezért is, amikor megvették nekem az ünneplőmet, én átalakítottam egy kicsit. Egy fekete bokáig érő szatén szoknyát és egy hófehér hosszú ujjú minta nélküli blúzt kaptam, egy fekete harisnyával és lakkcipővel együtt. Egyik nap bezárkóztam a szobámba és kicsit átalakítottam a ruhámat. A szoknyát levágtam, úgy hogy a térdem fölött legyen vége és egy kicsit összébb szorítottam, hogy ne legyen olyan lenge. Aztán a blúzom ujjába rombuszmintákat vágtam és a törzsét pedig úgy vágtam le, hogy kilátszon belőle a hasam, így olyan toppszerű lett. A harisnyát kiszaggattam egy kicsit, a lakkcipőt pedig fehér cipőlakkal átvarázsoltam. Aztán tettem rá strasszos köveket (ezüstöt és fehéret). A fekete selyemszalagot, amivel majd össze kell kötnöm a hajam, korábban már vérvörösre cseréltem a boltban. Apu meg anyu folyton szekált, hogy vegyem fel az ünneplőmet és mutassam meg nekik, milyen aranyos is vagyok benne, de ezt a meglepetést az évnyitóra tartogattam nekik. Mikor eljött Szeptember elseje és az ünnepség napja, egyedül öltöztem fel, ők pedig helyet foglaltak a nézőtéren. Alaposan megnéztem a többieket. Minden lány és fiú nagyképű anyuci és apuci picigyerekének tűnt, kifogástalan külsővel.
~ Így még jobb lesz. ~ gondoltam, hiszen ha meglátnak így, tuti hogy azonnal ki fognak csapni, ami nekem csak jó. Normális suliba akartam járni, ahol kiélhetem magam. Hát itt nem tehettem meg. Így hát felöltöttem magamra igencsak nem mindennapi ruházatomat, a többiek pedig bambán néztek engem, hogy hogy vagyok én képes ilyet felvenni. Én csak vigyorogtam, hiszen pont ezt akartam elérni. Ekkor meghallottam, hogy felolvassák a neveinket, ami azt jelenti, hogy most ki kell vonulni a közönség elé. Ezt vártam már régóta. Mikor a Hayakawa Tasumihoz értek, én kiléptem a rögtönzött színpadra és hirtelen mindenhol csend lett. Láttam amint anyu és apu vörös fejjel nyomakodnak előre a tömegben, hogy elérjenek és leszedjenek engem onnan. Az akciójuk sikeres volt, így én hamar kikerültem a bámuló szemek köréből.
~ Kár. Pedig élveztem. ~ Apu persze kezdte a prédikációját, hogy felelősséggel kell viselnem a Hayakawa nevet, de már kívülről tudtam a szövegét. Aztán mikor kb. a közepén tartott, megjött az igazgatónő és átadott apunak egy összehajtogatott papírt. Apu persze azonnal kihajtotta és elolvasta. A feje még vörösebbe váltott és én akkor hálát adtam az igazgatónak, hogy ilyen igényes az iskolája, mert már tudtam, hogy az egy elbocsátó okirat, amiben az van hosszabban és cifrábban megírva, hogy kidobnak. A drága jó szüleim szégyenkezve hazaráncigáltak és jól leszidtak, hogy hogy tehettem ilyet. Ez egy neves iskola és nekem ilyenekben kell tanulnom, hogy vigyem is bármire az életben. Itt már nem bírtam tovább. Életemben először, visszaszóltam apunak. Ordítottam egy sort, majd bevonultam a szobámba és magamra zártam ajtót. Két napig nem jöttem ki, csak kinyitottam az ajtót és átvettem a résen a kajámat. A harmadik napon apu bekopogott és bűnbánóan bejelentette, hogy szeretne velem beszélni. Nagylelkűen beengedtem. Mikor bejött, azonnal elmondta, hogy találtak nekem egy sulit, ahol remélhetőleg jól érzem majd magam. Felhívták őket és az igazgató azt mondta, hogy akár már holnap mehetek is. Én persze illedelmesen megköszöntem neki és megmondtam, hogy holnaptól oda fogok járni és nem csapatom ki magam. Másnap reggel viszonylag normálisan felöltöztem és apu elvitt az új sulimba. 7:45-re ott voltunk. A kapu előtt ott volt pár idősebb fiú, akik nagyban cigiztek.
~ Azta! Apu hajlandó volt ilyen suliba beíratni? Ez aztán furcsa! ~ gondoltam, miközben bementünk a terembe. Az osztálytársaim voltak vagy húszan. Voltak akik könyvük mögé rejtőztek, olyanok akik csak néztek ki a fejükből és volt az én fajtámból is. Öten-hatan radírral dobálták egymást és folyamatosan röhögtek. Mikor beléptem a terembe, valamennyien felém pillantottak. Odaléptem az egyetlen szabad helyhez és leültem egy fekete hajú fiú mellé, aki félénken rámpillantott. Köszöntem neki és bemutatkoztunk egymásnak. Azt mondta, Maketao Takerunak hívják. A következő pár napban, megismerkedtem minden osztálytársammal, és összehaverkodtam a legrosszabbakkal. Így ez az év gyorsan eltelt. A jegyeim masszív hármast mutattak. A nyári szünetben gyakran találkoztam az ott szerzett barátaimmal és Takeruval is, aki átsegített a vizsgákon, mivel ő volt az osztályban a legjobb és nem bánta, hogy az én barátaim folyton lestréberezik, mikor nem is tanul olyan sokat. Egyszerűen csak zseni. De én soha nem voltam hajlandó így nevezni őt. Az évek gyorsan teltek, én pedig egyre vadabb lettem. Már Takeru is rám szólt, hogy nem kéne ezt csinálnom, de nem hallgattam rá. Többször volt olyan, hogy kék-zöld foltokkal mentem haza. A szüleim folyton faggatóztak, hogy mi történt velem, de nem mondtam nekik semmit. Ez már hetedikben volt. Szerencsére minden vizsgán átverekedtem magam egy hármassal. A suliban a tanárok között az a pletyka járta, hogy a szüleim vernek, de ezt én cáfoltam meg, méghozzá úgy, hogy egyik nap a folyosón összeverekedtem egy fiúval, aki rá akarta venni Takerut, hogy írja meg helyette a leckéjét. Már ütött volna, amikor megláttam őket, így én támadtam neki a srácnak. Megütöttem és azt hiszem sikerült eltörnöm az orrát, mire ő feldühödött és nekivágott a falnak. Odajött hozzám, mire én ráugrottam és letepertem a földre. Ő ököllel gyomron vágott, mire én monoklit csaltam a szemére. Mikor újra ütni akartam, megjelent egy tanár és szétszedett minket. Mindhármunkat beküldött az igazgatóiba. Ott persze Takeru azonnal magyarázni kezdte, hogy az ő hibája volt. Én a szavába vágtam, hogy a srác meg akarta verni Takerut, én pedig csak megvédtem. Az igazgató elengedett minket egy figyelmeztetéssel, hiszen a „gyanúsított” igen rossz hírű fiú volt. Mikor hazamentem, anyuék már otthon vártak, egy orvossal együtt.
~ Tehát tudják. ~ A doki alaposan megvizsgált és kijelentette, hogy nincs nagyobb bajom pár foltnál. Persze jött az újabb fejmosás arról, hogy verekedni nem szép dolog. Aznap délután Takeru átjött, hogy segítsen tanulni. Megköszönte, hogy megvédtem, de nem volt túl boldog, hogy most nekem fáj ezért. Én persze a délután folyamán hatszor megmondtam neki, hogy megnyugodhat, semmi bajom nincs. A következő egy év is igen hamar elmúlt, meg a nyolcadik is hamar elment a fejem mellett. Szerencsésen egy gimibe kerültem Takeruval és néhány régi barátommal a suliból. Rengeteg buliba jártunk és néha még Takerut is sikerült elcipelnünk egy-kettőbe. Soha nem drogoztam, bár néha-néha olyan részegre ittam magam, hogy reggel nem emlékeztem az előző napra. Mivel már nem otthon laktam, hanem koleszba jártam, itt nem kaptam szidást az ősöktől, hogy hogy a fenébe képzelem ezt. Helyettük lágyabban megkaptam Takerutól, de azt még élveztem is. Szó szerint szenvedett velem. Folyton megpróbált úgy leszidni, hogy ne bántson meg, amiből egy teljesen értelmetlen zagyva szöveg kerekedett ki és egy félórás folyamatos bocsánatáradat. Én persze már negyed óránál elnevettem magam. Ő együtt nevetett velem. A gimiben egész jól ment minden, mert a tanárok elég lazák voltak, úgyhogy ilyenkor mindig adtak „betegszabadságot” amikor másnaposak voltunk, Takerunak pedig meghagyták, hogy ápoljon minket, így mindig mellettem volt. Ilyen napokon folyton nyavalyogtam, hogy fáj a fejem, ő pedig csak mosolygott és azt mondta, majd elmúlik. Mindig igaza lett. Aztán harmadikban valami nagyon fura dolog történt, amire még én sem számítottam. Egyik nap tanítás után Takeru megkért, hogy menjek el vele a parkba, mert egyedül sétálni unalmas. Teljesen egyet tudtam érteni vele, úgyhogy elmentünk. Ott leültünk egy éppen virágait bontogató Sakura-fa alá a fűbe és csak néztük a kék eget. Aztán kimondta. „Tasumi. Szeretlek.” idéztem. Először kábultan vissza akartam neki szólni, hogy én is, de hirtelen felfogtam a szavak értelmét. Szerelmes volt belém. Én ledermedtem, ő pedig megkérdezte, járnék-e vele. Én akadozva helyeseltem és igeneltem. Ő elnevette magát zavaromon, így oldódott egy kicsit a hangulat. Már kéz a kézben mentünk vissza a szállásunkra, a többiek meg csak bámultak, hogy mi történt velünk. Én csak vigyorogtam a bamba képükbe. Aztán jöttek a vizsgák. Újabb hármas. Aztán a nyári szünet. És végül az utolsó tanév. Az is gyorsan elrepült mellettünk. Én újabb hármassal leérettségiztem, Takeru (akivel még azóta is jártam) újabb ötösöket szerzett magának. Megbeszéltük a srácokkal, hogy tartunk egy bulit annak megünneplésérére, hogy leérettségiztünk mind. Kivételesen Takeru is belement a dologba. A buli előtt egy nappal Takeru beállított a szobánkba egy tortával és egy csomó ajándékkal. Meglepődtem és kérdeztem, mit csinál. Erre ő elordított egy Boldog tizennyolcadik szülinapot köszöntést. Én megállíthatatlanul nevetni kezdtem és ő pedig rámszórta az ajándékokat. Kibontottam egy kis dobozkát. Egy gyémántgyűrű volt benne. Mikor kivettem a gyűrűt, Takeru nekem támadott egy hozzám jössz kérdéssel, én pedig (igaz csak tizennyolc voltam) boldogan mondtam igent. Aztán felhúztam a gyűrűt és megettük a tortát. Ő mondta, hogy az egyik dobozban, amelyiket még nem bontottam ki, egy ruha van, külön a bulira. Én persze azonnal nekiestem annak a doboznak. Egy szénfekete fehér strasszkövekből kirakott playboy nyuszi mintás miniszoknyát kaptam egy ugyancsak szénfekete ujjatlan toppal, ami tele volt ezüst színű flitterrel, amik távolabbról nézve egy halálfejet mintáztak. A buli másnap éjfélkor kezdődött. Hajnali kettőkor a többiek már megittak minden piát, úgy hogy mi nem kaptunk nagyjából semmit. Ezért elindultam Takeruval a közeli éjjel-nappali boltba. Félúton jártunk, amikor megláttunk egy négy-öt srácot. Ők elindultak felénk, majd mikor elég közel értek hozzánk, megálltak, akárcsak mi. Az élükön álló srác ismerős volt. Hirtelen eszembe jutott, honnan. Őt vertem el még általánosban, amikor azt akarta, hogy Takeru írja meg a leckéjét. A srác nekem támadott, én pedig már nem tudtam időben kivédeni, úgyhogy kaptam egy szép jobbost a bal arccsontomra. Felordítottam és elestem. Sajgó és valószínűleg feldagadt arccal feltápászkodtam és nekiugrottam a szemétnek. Ügyesen beletérdeltem a gyomrába, amitől ő megtántorodott és térdre esett. Én szépen megmarkoltam a haját és felemeltem a fejét, majd ököllel újra eltörtem az orrát. Ő hirtelen kirúgta alólam a lábam, amitől elvágódtam és azt hiszem kificamodott a bokám. Ekkor történt az, amit soha életemben nem hittem volna. Takeru, a félős, szerény Takeru, aki soha nem bánt senkit, felordított, hogy hagyják békén a menyasszonyát és nekitámadt a fiúnak. Gyomorszájon vágta, majd megütötte a bal szemét. A srác hirtelen előkapott egy pisztolyt és Takerura szegezte, amitől barátom hátrébb ugrált pár métert. Láttam, mikor elszánja magát és meghúzza a ravaszt, én pedig ugrottam. A pisztoly eldördült, és én vérző gyomorral hörögve borultam Takerura, aki csak miattam volt véres. Ő lefektetett a földre és hívta a mentőket. Láttam, hogyan potyognak a könnyei. Sikerült kipréselnem magamból egy Takeru ne sírjt, ő pedig egyre csak azt hajtogatta, hogy bírjam ki és hogy erős lány vagyok, úgyhogy túlélem. Én éreztem, hogy nekem is vannak határaim, melyeket hamarosan elérek. Halkan, alig érthetően bocsánatot kértem tőle, amiért nem tudok majd hozzá menni és többet nem fájt már egy akkor szerzett sebem sem.
Mikor felébredtem, azt hittem mégsem haltam meg. Felkeltem a földről és megláttam Takerut, aki a földön térdelt és valamit a kezében tartva sírt.
- Takeru! Hé, Takeru! Nézz rám! Még sem haltam meg! - de mintha meg sem hallott volna.
Nem értettem. Közelebb mentem, hogy meg nézzem, mi baja van. Mikor megláttam, elfelejtettem levegőt venni. Az én testemet szorongatta. Aztán meghallottam a mentő hangját. Megjött a fehér autó és kiszálltak belőle a mentősök. Hoztak egy hordágyat és ráfektették a testemet. Megvizsgálták, majd az egyik mentős szomorú képpel odament Takeruhoz, aki még mindig a földön térdelt és felsegítette. Odatámogatta őt a mentőautóhoz és leültette a szélére.
- Meghalt. Nem tudtunk már rajta segíteni. Sajnálom. - mondta mentős.
- Ki? Ki halt meg?! - támadtam neki, de ő nem figyelt rám.
Takeru maga elé meredt és meg sem mozdult. Aztán leesett. Meghalt... a testem... Takeru... meghaltam... Csak ez visszhangzott a fejemben. Mindenhová követtem őt, ezután. Azokat a szemeteket elkapták, engem pedig eltemettek. Azt reméltem, Takeru talál magának egy szép lányt, aki szereti és újra boldog lesz. De minden lányt elkergetett, aki közeledett felé. Elkezdett inni. Folyton be volt rúgva. Rettenetesen nézett ki. Kár volt győzködnöm, hogy ne csinálja, nem hallott. Aztán egy nap, mikor egyedül sétálgattam, megláttam egy fura, fekete kimonós lányt. Teljesen úgy éreztem, mintha engem nézne.
- Szia!
Továbbmentem, biztosan nem nekem szólt.
- Már nem is köszönsz?
- Ezt nekem mondtad?
- Igen.
- Te látsz engem?
- Igen. Tudom, hogy ez furcsa, de én sem vagyok ember, akárcsak te. Lélek vagy. Én pedig shinigami. Ha az jobban tetszik, Halálisten. Ha szeretnéd, elküldelek egy jobb helyre. Ahol sok más lélek van. Ott nem leszel egyedül.
- Köszönöm, de jó itt nekem. Szeretem ezt a helyet. No meg szeretnék végigkövetni valakit.
Ő felhúzta a szemöldökét, én pedig mindent elmagyaráztam neki. Ő bólintott, de nem adta fel. Aztán azt mondta, hogy ha ő meghal, akkor találkozunk és tudok beszélni vele. Akkor hirtelen elhatározásból beleegyeztem a dologba. Ő a homlokomnak ütötte a katanája markolatát, én pedig egy fehér villanás kíséretében egy középkori japán kunyhóban találtam magam. Akkor tudatosult bennem először, hogy éhes vagyok. Mikor kimentem az utcára, összetalálkoztam egy nagyon kedves lánnyal, aki meghívott ebédelni és elmagyarázott mindent. Magáról is mesélt. Én elmeséltem neki az én élettörténetemet, mire azt mondta, hogy ha még mindig szeretek harcolni, menjek el a Lélektovábbképző Akadémiára, hátha felvesznek. Én nagy lelkesedéssel nekiindultam és sikerült is bekerülnöm.
~ Ha megtanítanak jobban verekedni, akkor benne vagyok. ~ ez volt az a gondolat, amivel itt mindig biztattam magam, hogy menjek tovább. És így kezdtem el tanulni. Elsajátítottam a katana forgatását és a kidouk használatát. Azt mondták, hogy a kardom a lelkem másik fele és hogy idővel, ha eljön a megfelelő pillanat, meghallom a hangját, de őszintén szólva nevetségesnek tartottam, hogy egy katana beszélni tudjon. És persze ezt igazolóan még egyszer se szólalt meg. Az utolsó edzésképp igazi küldetésre mentem néhány újonc társammal, ami egyben a vizsga is volt, bár én azt akkoriban nem tudtam. Az emberek világába kellett mennünk, mert történt valami nagy szerencsétlenség és sok lélek szabadult el. A feladatunk az volt, hogy egyszerűen küldjük át őket Soul Socitey-be. Kaptunk egy Pokol Lepkét és átmentünk.
~ De rég jártam itt! Egy négy éve, azt hiszem. Gyorsan elintézem azokat a lelkeket, aztán ránézek Takerura.
Korábban már megkaptuk a koordinátákat, úgyhogy azonnal odamentünk. Tényleg sok lélek volt ott. Aztán olyat tettem, amit már régen... meglepődtem. Ott állt a tömegben egy huszonkét évesnek kinéző lélek, fekete hajjal, ébenfekete a félelemtől tágra nyílt szemekkel. Aztán találkozott a tekintetünk.
~ Takeru... ~ mondtam magamban.
Ő persze azonnal eszeveszetten rohanni kezdett felém. Mikor ideért, csúszva lefékezett és csak bámult rám. Én persze azonnal leszedtem a fejét, hogy mit bámul rajtam, mire halkan megjegyezte, hogy én meghaltam, tehát képzelődik. Én persze megnyugtattam, hogy nem képzelődik, egyszerűen csak ő is meghalt. Aztán megkérdezte, hogy miért hordok én fekete kimonót. Mondtam neki, hogy a munkám része. Erre arról kezdett faggatni, hogy mi a munkám. Én persze mindent elmagyaráztam neki, de ahogy ez mindig történik, ennek a szép pillanatnak is el kellett romlania. Egy csomó baromi nagy fekete szörnyeteg tűnt elő a semmiből. Én persze nem láttam még ilyet, de gyanítottam, hogy ezek a valamik a Hollowok. Nekitámadtak a terjedelmes csoportnak és sikerült is benyelniük egy-két lelket. Aztán hirtelen az egyik mögöttem tűnt fel, mire én még időben félreugrottam a karmai elől, de kiderült hogy nem is én vagyok a célpont. Takerut támadja. A fiú persze lebénult a félelemtől, én pedig nem tudván mit csináljak, nekitámadtam egyetlen fegyveremmel, de az hanyagul félresöpört engem, mint holmi legyet szokás. Én átrepültem pár házon, majd megálltam az egyik falban és elájultam.
~ Érdekes egy lány vagy te Tasu. ~ hallottam egy magas, ám mégis selymes női hangot.
~ Utálom ha becéznek. Mellesleg ki vagy te?
~ A nevem Bakuhatsuteki Rakurai(Robbanó Villám), én vagyok a pengéd lelke.
~ És tudsz nekem segíteni abban, hogy megmentsem Takerut?
~ Persze. Csak hívj és kettészelem azt a ronda lidércet.
~ Kösz.
Én nehézkesen kinyitottam a szemem és furcsán vettem tudomásul, hogy szó szerint benne vagyok egy falban. Kiküzdöttem magam és hirtelen eszembe ötlött az előbbi beszélgetés.
- Yusuru sashite, Bakuhatsuteki Rakurai! - üvöltöttem és pengém, melyet a kezemben szorongattam, hirtelen megváltozott.
A markolaton, a keresztvasnál egy arany színű gömb keletkezett, amely tömény sercegő energiából állt. Ebből nyúlt ki maga a penge, amely fémből ugyancsak színtiszta energiává lett és mindig változó úton cikázott vissza a gömbbe, majd ki onnan. Olyan volt, akár a felhők közül előtörő villám. Hirtelen felgyorsultam, sokkal fürgébben mozogtam, mint addig. Egy pillanat alatt a lidérc és Takeru között termettem. A förmedvény újra felém lendítette a karját, mire én könnyen elválasztottam azt a testétől. A rondaság feldühödött és Takerut hagyva, én lettem a célpontja. Reflexszerűen ugrottam el és támadtam újra. Aztán szerencsém lett. Mikor már a szörnyetegnek egy végtagja sem volt, egy pillanatra elterelődött a figyelme, én pedig ezt kihasználva módszeresen kettészeltem. Elintéztük a többit is és átküldtük a fennmaradt lelkeket, majd mi is visszamentünk. Mikor megérkeztünk Soul Socitey-be, berendeltek vizsgázni. Gyorsan lezavartam a dolgot, de közben dadogtam, úgyhogy nem szívesen beszélnék róla. Otthon kaptam egy levelet, amiben ez állt:


~ Kinézet

175 cm magas, fenékig érő, ébenfekete haja hatalmas hullámokban omlik lefelé, eltakarva hófehér hátát. Fekete sűrű és hosszú legyezői(szempillák), világos, tengerkék szemével egyetemben, alig látszik ki hosszú frufruja alól. Kicsit a "ruha alá nézve" C-s kosárméret, darázsderék. Vékony, de nem törékeny alkat. Általában shinigami egyenruhájában látni, az emberek világában általában fekete-vörös párosítású toppot és miniszoknyát szeret hordani.


~ Jellem

Pozitív, sokat mosolygós féle, de nem vigyorog állandóan. Általában komoly arccal járkál, mintha valamin nagyon gondolkozna, de csak elbambul. Ha kell, komolyan tudja venni a dolgokat, de szereti a kényesebb és kevésbé kényesebb ügyeket minél hamarabb lezárni, nem szívesen beszél róluk. Alapjában véve lágyszívű és kedves, ha valaki jobban megismeri, de a külső szemlélőnek egy erőszakos, verekedős lánynak tűnik, aki örömét leli abban, ha másokat bánthat. Való igaz, imád harcolni, legszívesebben mindent azzal oldana meg, de harc közben nem igen veszti el a fejét és csap át mészárlásba. Szenvedélyesen gyűjti a fülbevalókat. Imádj az állatokat és nagy álma, hogy egyszer lesz egy kígyója.


~ Zanpakuto/képesség

~ Zanpakuto

Neve: Japán: Bakuhatsuteki Rakurai Magyar: Robbanó Villám
Fajtája: Villám
Shikai parancsa: Japán: Yusuru sashite, Bakuhatsuteki Rakurai! Magyar: Rázd meg, Robbanó Villám!
Shikai kinézete: A markolat aranyszínű lesz, és elöl a keresztvasnál, egy ökölnyi energiagömb jön létre, amiből egyszerre több energianyaláb lövell ki, 62cm hosszúságban, majd visszatér a gömbbe.
Támadások:
A penge alapképessége, hogy kétszeres gyorsaságot ad használójának, illetve ha akarom, áramot is képes kibocsátani magából, így szúrás és vágás helyett, ráz és éget.
Koumarukongou(Gömbvillám): Mikor kimondom, az ellenfél körül gömbben sercegő energia keletkezik és energianyalábok cikáznak a gömb falán belül, amelyek súlyos égési sérüléseket okoznak az ellenfélnek. Az áram erősségét és a nyalábok irányát én szabom meg, ezáltal nagyobb kontrollt szerezve a támadás felett, tehát ha akarom, akár meg is ölhetem az ellenfelet, ellenben pedig képes vagyok neki egy karcolást sem okozni.
Tsuru Kirameki(Bénító Szikra): Az ellenfél öt percre megdermed, majd mikor feloldódik, kis időre lassabbá válik a mozgása.

~ Szeret-nem szeret

Szeret:
1. Fekete szín,
2. Fülbevaló minden mennyiségben,
3. Verekedni,
4. Ruhát válogatni,
5. Állatok

Nem szeret:
1. Veszíteni,
2. Tanulni,
3. Veszekedni a barátaival,
4. Káromkodni,
5. Nyáladzósan szerelmes filmeket nézni


~ Felszerelés(ek)

Egy pár ruhához illő fülbevaló, szájfény, egy gyémántgyűrű, amivel eljegyezték.

Köszönöm, hogy szóltál. Kijavítottam, remélem, most jó lesz.