|
|
| Szerző | Üzenet |
---|
Szayel Aporro Granz Admin
Hozzászólások száma : 712 Age : 35 Registration date : 2010. Aug. 04. Hírnév : 45
| Tárgy: Atlantisz könnyei Szer. Szept. 08, 2010 4:49 am | |
| Résztvevők, postolási sorrend:
Rinaaya Mio’o Norhkastel ▼ Ranil Carrolobacco ▲ Slarin Sleryrrlyn’dreskel ▼ Krázus▲ Tui Giobbe Zuolgo ▼ Gabriel Bello ▲
Bár csak elenyésző információs forrás maradt fel a Sors Dárdájáról, hisz a legtöbb az idő és az évezredes viszontagságok martalékává vált felemésztve mindazt a tudásanyagot, amit az Ősök a jövő nemzedékére bíztak, Aizen mégis egyike azon mindenre elszánt, hataloméhes vezetőknek, kiknek sikerült szert tenniük ezen emlékek némelyikére. Több évnyi előkészület, tervezgetés és kutatómunka után végül elérkezettnek látja az időt, hogy egy elit csapatot verbuválva a tettek mezejére lépjen – saját politikájához híven természetesen ez alkalommal sem méltóztatik önerőből megszerezni azt, amire olyannyira áhítozik, a piszkos munkát szokás szerint ismét arrancar seregével intézi el tudván, hogy akár bele is halhatnak a misszióba. A küldetés vezetésével Slarint bízza meg, hiszen ő a legrangosabb és egyben a legerősebb is mindannyitok közül. Az elégedetlenkedésetekkel mit sem foglalkozva adja ki az utasításokat, s hogy biztosan odataláljatok, egy pergamenlapról nagy fényeffektek kíséretében leállnak a betűk és Krázus felé szállnak – valamiféle mágikus tulajdonsága lehetett a térképnek. Krázus ekkor egy számára talán nem is annyira szokatlan jelenséget tapasztalhat, hiszen esélyes, hogy már találkozott ezzel a mágiával. A fejében kirajzolódik az útvonal és egyszerűen tudja, hogy pontosan merre kell vezetnie a csapatot. Egy gargantát megnyitva pedig meg is érkeztek nem is annyira messze célpontotoktól. A kaput díszítő szobrok tán az egyik görög istent, Poszeidónt méltóztattak megtestesíteni, s ha egyikőtök egy kicsit is jártas a mitológiákban, tán vissza is vezetheti mindezt a legendákra és össze is teheti a képet, miszerint valóban Atlantiszba érkeztetek. Egykoron egy legendás kontinens volt, mely a mítoszok szerint egy természeti katasztrófa miatt az óceán mélyére süllyedt, ezáltal megfosztva az emberiséget egy utópiától, ideális társadalomtól, valamint magas szintű, technikai fejlettségtől egyaránt. Bár még a mágusok és a boszorkányok sem lehetnek biztosak abban, hogy mi igaz és mi nem a legendákból.
Az egykoron gyönyörű és varázslatos városban mára már kihaltság honol, egyértelműen nem lakik itt már senki, habár a tűzoszlopok mégis bevilágítják kék fényükkel a teret, amint közelebb léptek hozzájuk. Egy lépcsőn felmasírozva pedig egy hologram kezd el materializálódni a csarnok közepén, hogy egy gyönyörű és fiatal, de valamiért nem teljesen emberi nő alakját vegye fel magára. Kellemes, dallamos hangján üdvözöl titeket, ahogyan az egy jó vendéglátóhoz illik.
- Üdvözöllek benneteket az Elsüllyedt Városban, mely az idők folyamán ismét felemelkedett. Sajnos már nem áll módunkban régi pompánkkal benneteket fogadni, ám biztosíthatlak benneteket, jöveteletek így sem felesleges. Nálunk van, amit kerestek. – kezdi el bevezető szövegét, azonban ami felettébb érdekes lehet – s nem feltétlenül tudatosul bennetek - , hogy mindenki saját anyanyelvén ismeri fel a szavakat. A nő áttetszősége hologramra utal, s meg is találjátok alatta azt a kör alakú szerkezetet, mely a játékos illúziót vetíti ki elétek. A technikai fejlettség mellett pedig valami mágikus kisugárzást is megérezhetnek az erre könnyedén rezonálóak. Mély, tömény, mágikus kisugárzás, éppen csak nem fojtogató és kellemetlenül szorító. |
| | | Rinaaya Insignis Reliquia
Hozzászólások száma : 58 Age : 114 Tartózkodási hely : Sehol és mindenhol Registration date : 2010. Aug. 19. Hírnév : 7
Karakterinformáció Rang: Gonosz boszorka Hovatartozás: Insignis Reliquia Lélekenergia: (15000/30000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Csüt. Szept. 09, 2010 2:15 am | |
| Aizen-sama látni kíván. Hogy oda ne rohanjak Még mindig nem fogta fel, hogy én nem a pincsije vagyok, hogy akkor ugorjak, amikor ő csettint, de én vagyok olyan bolond, hogy mégis megyek minden hívó szavára. Nem félek tőle, legyen bármekkora ereje, nem tud nekem ártani ha én nem akarom, mégis ellenállok a kísértésnek, hogy elmulasszam követni a hívó szavát. Megvan rá az okom: évtizedek óta nem szórakoztam ilyen jól a tőle kapott feladatokon, és még talált nekem egy olyan tanítványt is, akiben minden tehetség megvan ahhoz, hogy mágikus erő ébredjen benne. Eddigi nebulóim mind kudarcot vallottak, de Miyokóban nagyobb tálentum lappang bármelyiküknél, és remélhetőleg lelkem kis darabja rávezeti majd a helyes útra, amelynek végén egy-két évtized múlva megtalál engem, elszakítva a jelenlegi kötelékeit. Bár minden alkalommal így gondoltam, mégis úgy érzem, hogy ő már tényleg képes lesz teljesíteni ezt az első próbát, amivel kiérdemli, hogy különleges helyet kapjon a követőim között és átadjam neki az évszázadok alatt felhalmozott erőm és tudásom. Ahogy a mesteremé, az én végzetem is az, hogy a tanítványa túlszárnyalja és ezt azzal bizonyítsa, hogy megöli, így biztosítva azt, hogy egyre magasabb szintre jusson a jelenleg általam birtokolt mágia. Azonban korai még ezen töprengeni, hiszen jelenleg Miyoko még csak az út legelején jár, bele fog telni néhány száz évbe mire az én hatalmamat megközelíti az ereje. Csupán néhány elszórtan keringő aranysárga pillangó jelezte a trónteremben a jelenlétemet, Aizen tudott az ottlétemről, másnak meg nem feltétlenül kellett az orrára kötnöm, hogy ott vagyok. Ha ebben az alakban lett volna szám, minden bizonnyal elmosolyodtam volna a belépő espadák láttán. Nekik bizonyára ismerősek lehettek a pillangóim, hiszen mikor Las Nochesben tartózkodtam, időm jelentős részét az ő megfigyelésüknek szenteltem, bár személyesen még nem tettem tiszteletemet az áruló shinigami tíz legerősebb harcosa előtt. Slarin Sleryrrlyn'dreskel és Ranil Carrolobacco azonban most megismerhetnek, a magukkal hozott fracciónjaikkal egyetemben. Ranilé egyébként is érdekelt, hiszen jól láthatóan nem lidérc volt. - Szándékosan akarsz felhúzni, igaz, Aizen? Visszhangzott a teremben a hangom minden irányból arra a kijelentésre, hogy Slarin lesz a vezetőnk a küldetés alatt. A bemutatkozás pillanata elérkezett, így a sárga lepkék egy helyre csoportosultak, és mikor ismét felszálltak, már én is ott álltam emberi formámban a kis csapat mellett, kezemben az aranyszínű pálcámmal. - Én nem követem egy egyszerű szolga utasításait, a saját érdekeim alapján cselekszem. Közöltem nyugodt, érzelemmentes tónussal az ötödik espadával, miután élettelennek tűnő, kék szemeimet ráemeltem. Hátborzongató mosoly kúszott az arcomra, ahogy reakcióját meg se várva továbblibbentem a másik espada felé, de rá csupán egy futó pillantást vetettem, az igazi célom a mellette álló férfi volt. 144 centimmel elég nevetségesnek hatottam a kétméteres alak mellett, de szemeim miatt ezen külsőm biztosította azt a nyugtalanító kisugárzást, amivel talán a leghatásosabban idegelhettem a két espadát. - Krázus, ugye? Simítottam végig az arcélén, miközben szemem sarkából Ranilt figyeltem. Tudtam az ő viszonyukról, ahogy a legtöbb számmal tetovált arrancar sem tarthatta titokban mindennapi életét előttem. Hiszen kit is foglalkoztat egy sarokban megtelepedő apró kis lepke? - Nem vagy se arrancar, se shinigami... akkor vajon mi lehetsz, szépfiú? Tettem fel a jelenleg engem leginkább foglalkoztató kérdést, majd mielőtt esetleg valamiféle erőszakos cselekmény áldozatául eshettem volna, karjaimat széttárva pördültem biztonságosnak ítélt távolságba, halk kuncogással kísérve a mozdulatot. - Oh, azt hiszem mielőtt ilyen kérdésekbe bonyolódom, nem ártana nekem is felfedni a kilétemet, ugyebár. Negai no Majo, Rinaaya desu. Hajoltam meg Krázus előtt egy színpadias mozdulattal, a többieket totálisan ignorálva, noha bizonyára nem süketek, és ők is hallották, ki vagyok, mi vagyok. Bizony, én nem holmi mesterségesen létrehozott alattvaló voltam egy megalomániás őrült kezében, és boszorkánylétem felsőbbrendűségét nem is szándékozom véka alá rejteni ez előtt a söpredék előtt. Tulajdonképpen a két espada örülhet, hogy egyáltalán foglalkozom velük, a másik két arrancart még csak egy pillantásra se méltattam. Senkik, nem is értem mit keresnek itt -.- Egy nem túl látványos kis közjáték után végre készen álltunk az indulásra, és a garganta másik oldalán kilyukadva pedig megpillantottuk az épületegyüttest, mely egykoron Atlantiszhoz tartozhatott. Szemeim alkalmatlanok mindenféle érzelem kimutatására, így nem látszik az arcomon az izgatottság, amely elfogott a tornyokat meglátva. Az atlantiszi technológia még előttem is ismeretlen volt, érdeklődésem középpontjában pedig a rejtélyes, ősi tudás állt, nem pedig a Sors Dárdája. Hallani már hallottam róla, de túl nagy fáradságnak tűnt összegyűjteni a darabjait, és ez a véleményem attól sem változott, hogy Aizen szerint az egyik darabja itt van, az előttünk hatalmasodó városban. Az összes alkunk körülbelül így működött: én megteszek neki valamit, ami nem kerül nagy erőfeszítésembe, esetleg segítek valamit megszerezni, ami nem érdekel, cserébe pedig a sikeremtől függetlenül biztos nyereséget kínál. Akár meglesz a dárda, akár nem, az atlantiszi kultúra tanulmányozása, és néhány eszközük, esetleg fegyverük használatának elsajátítása számomra adott volt. A minden bizonnyal Poszeidónt ábrázoló szobrok között belépve fenséges látvány tárult a szemem elé. Ez lenne hát Atlantisz elveszett városa? Impozáns, méltó a névhez, melyről a legendák szólnak. Kihaltsága pedig csak erősíti bennem azt az érzést, hogy ez a hely egy aranybánya, amely csak rám várt, egy hatalmas játszótér! Gyermeki mosollyal az arcomon sétáltam fel a nem kívánt társaságommal a lépcsőn, mely bevezetett a grandiózus csarnokba. Szenvtelen tekintetemet a középen megjelenő hölgyre emeltem, nem számítván arra, hogy az előbb még kihalt helyen mégis várja érkezésünket valamiféle fogadóbizottság, ám a nő képe valószínűleg csupán illúzió volt, nem valós. Közelebb lépve fel is fedeztem a szerkezetet, mely a hologramot gyártotta, ujjaimat pedig végigfuttattam rajta, mihelyst leguggoltam. Egészen megdöbbentő erejű kisugárzása volt, lenyűgözött a belőle áramló mágia töménysége. Más szintet képviselt, mint bármi más, amivel eddig találkoztam életem folyamán. Kábulatomból a fülemet megütő hang rántott ki, rég nem hallott anyanyelvemet véltem felfedezni a szavakban. Felegyenesedve fordítottam hátat a szerkezetnek, arra számítva, hogy mindenki értetlenül fogja bámulni az óészakiul csicsergő nőt, ám egy cseppnyi bizonytalanságot sem érzékeltem kompániámban. Mily' érdekes... nem hiszem hogy rajtam kívül itt más is beszéli a skandináv ősnyelvet, valamiféle trükk rejtőzhet a színfalak mögött. - Vajon honnan tudja, hogy egyáltalán keresünk valamit? Tettem fel a költőinek szánt kérdést hűvösen, távolabb lépve a hologramtól. Vajon azt is tudja-e, hogy én mit keresek? Hisz' az én elmémben nem holmi Sors Dárdája járt, hanem kínzóeszközeim tárának kibővítése néhány atlantiszi metódussal, netán mágikus tárggyal. Ezek az egzotikus eszközök kétségtelenül feldobnák szürke hétköznapjaimat, melyekbe lassan belefulladok. |
| | | Ranil Carrolobacco Privaron Espada
Hozzászólások száma : 82 Tartózkodási hely : Las Noches... Registration date : 2009. Nov. 25. Hírnév : 3
Karakterinformáció Rang: 3. Espada Hovatartozás: Lélekenergia: (11500/25000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Pént. Szept. 10, 2010 5:46 am | |
| Felébredés… a világ egyik leglényegtelenebb és mégis legfontosabb dolga. Némiképp még meg is lehet azzal szépíteni, hogy a már hetek óta párommá avanzsált sárkánygyík emberi alakban feküdt mellettem. Most is baszta a csőrömet, hogy nem árulta el azonnal, a legelső pillanatban, hogy micsoda… a főnökeként mindenről tudnom kell. De most nem volt kedvem ezzel foglalkozni, mert hát Don Papa látni akart. Biztos kifogyott a hajzseléje, menni kell újabb adagért. Felesleges lenne titkolnom, hogy gyűlölöm, megvetem és undorodom tőle. Idióta, nyomorék kétszínű köcsög, aki csicskáztatja az egész világot, legalábbis annak azon részét, amelyik mellette áll. S kétségtelen, hogy a szolgái vagyunk, hiszen… érzékeltem én azt, amikor valaki az engedélye nélkül állt fel! Meg sem erőltette magát, s máris a földön fekve találta magát az arrancar, fel sem kelt többet. Azt az érzést nem felejtem el többet- igen, megvolt az első és egyetlen dolog, amitől féltem. Számat húzva másztam ki az ágyból, és törülközőmet felmarkolva indultam el a fürdőbe- előtte azonban kedves hímem összes holmiját megkerestem és eldugtam a mosógépbe- hadd legyen ennyi örömöm! Bár biztos magára fog varázsolni valami göncöt, mint mindig, csak hogy meghiúsítsa ezt a gyenge kis próbálkozást is arra, hogy kárörömet érezzek… Mély sóhajt követően el is kezdtem magamat áztatni a víz alatt, csak hogy valami dübbenést hallva gyorsan be is fejezzem, és a töröközőt magamra tekerve kirohanjak. Krázus még aludt, viszont valami nyomorék berúgta az ajtómat… Őszintén szólva már baszottul untam az ilyen jeleket. A sok nyomorék, akik fanatikusan rajonganak értem, ilyen és efféle jelzésekkel kívánják az én és az alvó hím tudomására hozni, hogy jobb, ha szétválnak útjaink. Nem féltem- a nyolcadik legerősebb voltam, és egyik feljebbvalóm se akart tőlem semmit sem, hála istennek. Szóval kibelezem a kis retardáltat, csak tudjam jól megjegyezni a léleklenyomatát…-.- Visszaindulva azért már láttam, hogy Őkelme szeme gyanúsan gyorsan csukódik le, mire vállat vontam. Tőlem aztán… nem engem rúgnak seggbe, ha átdurmolja a családias összeröffenést! Egyenruhámat felhúzva, zanpakutuomat magamra csatolva indultam el a terembe, az asztalon pedig otthagytam Krázusnak egy csésze kávét meg valami mirelit undormányt, hogy ha már gyík, okádjon rá tüzet és zabálja meg… Tudja jól, hogy mennyire undorodtam ettől az egésztől, már ezért is megcsókolhatná a talpamat! Míg a terembe értem, elgondolkoztam rajta, hogy vajon mennyi értelme van annak, amit Mi folytatunk. Nyilván tudják már, mert elég feltűnő, hogy csak tiszta ruháért hajlandó hazamenni… Pedig mennyit téptem a számat, hogy ne tudja az egész világ! Mintha annyira a tudtára akarná adni az összes hímnek, hogy az övé vagyok, vagy mit tudom én… pedig nem így van. Senki tulajdona nem vagyok, azzal megyek és oda, ahová én akarom… mondjuk rohadtul nem érdekel, hogy mibe ringatja bele magát. Egy esélyt adtam ennek a dolognak, és én nem fogom elkúrni. Rajta múlik, hogy meddig maradunk együtt- megmondtam, hogy mire számíthat az én temperamentumommal. Elfogadta, magára vessen, ha nem tetszik neki- nem fogok sírni egy fülét-farkát visszahúzva menekülő szalamandra után. S kedvemen az sem javított, hogy Zselépapa azt a tetves luvnyát nevezte ki vezérnek. Ugyanakkor… kénytelen voltam neki igazat adni- az ötös volt itt a legmagasabb rang, és ő volt itt a legerősebb… S az sem hagyott hidegen, hogy a papír Krázushoz szállt. Tekintetem most is elidőzött rajta- ahogyan mindig, ha nem figyelt rám. Bár ez nem volt túl gyakori, mert örökké éreztem magamon a gülüi tapadását. - Attól, hogy egy egyszerű szolga, ki tudja tépni a beleid, és a nyakad köré tudja őket tekerni, ribanc. - vetettem oda a Rinaaya névre hallgató banyának. Ellenszenvemet már ideérkezésekor kivívta a nyomorék lepkéivel. Ki az a degenerált marha, aki ilyen lányos buziságokkal vergődik végig ezen a tetves, homokos sivatagon? Persze hogy ő… reménytelen. Jobban gyűlöltem, mint Slarint. S ezt csak fokozta az, ahogyan szándékosan akart provokálni Krázussal… rányomult, csupán azért, hogy felbassza az agyvizem! Ami egyébként sikerült is neki, de kurvára igyekeztem magamat visszafogni. Nem csak egy hímnek kell bemutatkozni… én is odahúztam a belem mindenkihez, és külön téptem a számat! Nagyképű, beképzelt szemétláda… Parázsló tekintettel néztem rá- de ez nem volt meglepő, mindenkire így néztem, akire csak tudtam. Teljesen úgy érzem, mintha örülnöm kellene annak, hogy rámnéz! Be fogom verni a pofáját… előbb vagy utóbb, de biztosan. - Ahoj! Ha valaki nem tudná… Ranil Carrolobacco, 8. Espada. - hajoltam meg az egész népség előtt, majd gúnyos pillantással végigmértem a kis banyát. Tekintetem felcsillant, ahogyan megláttam a Tui névre hallgató arrancart, akit már korábban is láttam. Ha Krázus kurvázik, nem fogom vissza magam… már rég nem félek í hímektől, ennyi előnye volt a mi kis… kapcsolatunknak. Mellélépve vállon veregettem, hogy örültem a megismerésnek- nem is bántam, hogy ruhám dekoltázsa nagyobb az átlagénál. Ha már punk, akkor csak jó fej lehet… miután pedig kértem tőle cigit, rá is gyújtottam. Nem érdekelt Krázus… bassza meg a ribancát. Ha neki ennyire az a hullafejű bige kell, hát húzza fel magára… -.- Igen, féltékenység is volt bennem, nem tagadom… de dominált a harag. Azt a kis prostit még ma el fogom kaparni, ha tovább feszíti a húrt- ebből a feszültségből nem igazán volt észrevehető semmi sem, legfeljebb csak Őkelme látott valamit. Kenje a hajára azt is-.- - No és Tui… mit szoktál a szabadidőddel kezdeni? - kivételesen igyekeztem rokonszenvet ébreszteni valakiben, aki nem Krázus. Jó volt mással is beszélgetni, extrán, ha az ilyen kurva jól nézett ki. Ám a bájcsevejt félbeszakította az elindulás, és miután beléptem az átjáróba, a cigaretta is gyorsabban kezdett fogyni. - Poszeidón! Csak nem Atlantisz? - csillant fel a szemem. Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi időben a görög istent szoktam lefesteni, vagy a szigonyát. A tenger volt a legcsodásabb téma, amiről művész csak festhet… aki szerint nem, az bekaphatja. Karba font kézzel indultam meg fölfelé a lépcsőn, csak hogy kis híján belesétáljak a felbukkanó nőcibe. Nem mondanám, hogy a német nyelv annyira hiányzott a lelkivilágomnak- kurvára nem kellett a sok régi szar felemlegetése, de ez van. Carpe Diem, ennek is van előnye, nem? Ajkamon széles, csábos, kissé vérszomjas mosoly terül szét az egyre erőteljesebb és lefogó mágikus kisugárzás nyomán- szinte már zamatos! Alig várom, hogy végre beljebb érjünk, biztos kurva jó kis kaland fog ebből kerekedni. Ami alatt nem mellékesen levezethetem a feszültséget… - Merre vonuljunk, Krázus?- léptem mellé, és vetettem rá semleges tekintetet. Tudta jól, hogy miért ignorálom… nem úgy tűnt, mint akinek nem tetszett a ribanc nyomulása- így tőlem fel is fordulhat.
|
| | | Desmond Phellera Espada
Hozzászólások száma : 340 Age : 64 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2009. Jul. 25. Hírnév : 56
Karakterinformáció Rang: Segunda Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (48500/65000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Pént. Okt. 08, 2010 11:42 am | |
| Továbbra sem tetszik, hogy Mr. Madonna még mindig nem hajlandó többet elárulni azokról a világmegváltó terveiről. Hozzuk el neki ezt, hozzuk el neki azt, kell neki ilyen mágikus kard, olyan amulett… Megtisztelhetné azzal nyomorék kis katonáit, hogy a kimondatlan miért kérdésre megadja a választ. Persze ha fel merném tenni, valószínűleg lőttek a nyelvemnek, esetleg pár végtagomnak is egy ingyen tetoválást kapván cserébe. Szóval ja, így történt az, hogy Las Noches kurváját kell pátyolgatnom, de hát na, amit az a nyavalygós törpe csinál, az már szerintem is sok, még ha amúgy egy olyan személyről is van szó, akit utálok. Nem bírom, az egy dolog, de lényegében sohasem ártottam neki és ő is volt szíves távol tartani magát tőlem. Csak akkor tartózkodtunk sokáig egy légtérben, ha Raúl volt oly szíves barátkozó estet összehozni, hogy aztán vérben forgó szemekkel méregessük egymást azt várva, hogy egyikünk megtegye az első lépést akár az enyhülés, akár a beverés felé. Ami aztán sohasem jött el, s néhány erőltetett, Raúl-kímélő, kedves szó után végül mindig el is váltak útjaink és azt hiszem, ez így jó. Látom a tekintetében azt a bizonyos csillanást, ami arra figyelmeztet, ne hagyjam az éberségem lelankadni, amikor a közelben van. Talán csak féltékenységből, vagy csak arrancar ösztöneitől hajtva, de egyszer igenis, még ellenem fog támadni, hogy felnyársaljon és átvegye a rangom, csak mert szerinte ő méltóbb lenne rá. Azonban én sem most jöttem le a falvédőről, tudom, hogy működnek a dolgok, és amíg itt van ez a bizonyos szakadék kettőnk erejét illetően, igazából nincs mitől tartanom. Még a házi rabszolgája sem elég erős ahhoz, hogy képes legyen eltávolítani Las Noches 5. legerősebb arrancarját az útból, bármilyen erőket is birtokol, mert hogy se nem arrancar, se nem shinigami, az holtbiztos. Nem tudom, a kis csitri egyáltalán honnan veszi a merszét arra, hogy így beszéljen akár velem, akár más espadákkal. Mindannyiunk közül tudtommal még mindig Én vagyok a legerősebb, és felőlem aztán oszolhat bármilyen cuki kis pillangókká, úgyis lefújom Kemotox-szal. Csak lépjünk ki a trónteremből, első dolgom lesz megfejeltetni vele az egyik közeli falat, hogy betörjön a koponyája. Még ha csak números lennék, talán megérteném, hogy nagyra van magával, bár ha jobban belegondolok, a 15-ös számmal megbélyegezve sem tűrtem különösebben, ha valaki viccet csinál belőlem vagy a munkásságomból. Én komolyan veszem a feladataimat, ez van, nem azért jöttem világra, hogy szeressenek. De azt akkor sem fogom engedni, hogy ez a jelentéktelen, nagypofájú ribanc így jártassa a száját olyan dolgokról, amikről egyrészt fogalma sincs, nem ért hozzá, ráadásul köze sincs az egészhez. Pénz beszél, kutya ugat… S ez esetben én vagyok a pénz, neki pedig akkor és olyan ritmusban kell ugatnia, ahogyan én mondom, különben véletlenül kettéhasítom a derekát. A nevetés azonnal kitör belőlem, amint meghallom Ranil csípős válaszát; végül is magam sem mondhattam volna jobban. Ami pedig az utána való cselekedetét illeti… Hát, eddig is tudtam róla, hogy egy kis ribanc, aki a fracciónjának is széttárta már párszor a lábát. Legalább Tuinak lesz egy jó napja. Nekem jobb módszerem van a feszültségem levezetésre, amit mindjárt tesztelek is Rinyálós Kishercegnőn, amint kijutunk ebből az ocsmány trónteremből. Igazából az is csoda, hogy Aizen életben tartotta, bizonyára nincs igazából szüksége rá. Ezzel pedig jó lenne, ha Rinya is tisztában lenne. Itt ő is ugyanolyan szolga, akárcsak én. Nekem sem tetszik, hiába volt meg az illúziója annak, hogy szabadon választottam. Saját érdekek? Ne röhögtessen… Las Nochesben nincs jövőd, akármilyen fajhoz is tartozol. Egy kelepcébe zárt kis királylány, aki nem tud szabadulni, ráadásul el kell viselnie azt a tényt is, hogy rengetegen erősebbek nála. Például én is. Meglepő, hogy vannak a társaságban IQ-val is rendelkező emberek, vagyis lények. Poszeidón jellegzetes alakját első pillantásra is egyből be lehet azonosítani, s Ranil meglátása helyesnek bizonyul, valóban valami rossz kalandregénybe keveredtünk, ahol épp az Elveszett Várost készülünk felfedezni. A legszebbnek mégis a lépcső korlátja bizonyult, hiszen egy tapintással meggyőződhettem róla, hogy valóban elég kemény mondjuk egy koponya betöréséhez. ^^ Bár majd igyekszem visszafogni magam. Csak egy kicsit fog fájni… Túléled, te kis boszi. ^^ Nincs szükségem magyarázkodásra, miután egyszerűen megragadom Rinya csini kis búráját és megismertetem vele a lépcső márványkorlátját. Még a paralizáló nézésemtől is megkímélem, csupán Ranil felé ejtek meg egy „nincs mit, szívesen” mosolyt. Szerintem ő is ugyanannyira örül ennek, mint én. Meglepő lehet, de japán vagyok, ki gondolta volna ilyen név mellett. :/ Bár a régi nevem már nem használom, hiszen nincs szükségem rá, és már emberként is elvetettem, hogy a szüleim még véletlenül se találhassanak rám. Végül is, nem tűnik olyan vészesnek ez a túra, hiszen még az utunk sem blokkolta semmiféle akadály, bár a hologram már ígéretesnek bizonyul, legalábbis mindaz, melyet mondandója mögött vélek felfedezni.
|
| | | Krázus Különleges karakter
Hozzászólások száma : 54 Tartózkodási hely : HM Registration date : 2009. Oct. 20. Hírnév : 3
Karakterinformáció Rang: Ranil fracciónja -.- Hovatartozás: Lélekenergia: (7000/20000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Vas. Okt. 10, 2010 1:33 am | |
| Már megint reggel. Utálom a reggeleket. Utálok felkelni, sőt mindent utálok, ami a reggellel kapcsolatos. Nem mintha olyan sokat aludtam volna eddigi életem során, talán épp ezért is utálom annyira. Az én fajtámnak nem kell aludni, csak akkor, ha valamilyen varázslattól, vagy más ilyenfajta dologtól annyira kimerülünk, hogy pihennünk kell. Egyébként feles. Volt, hogy több évtizeden át nem aludtam, mert nem volt rá szükségem, sőt időm sem. Hisz régen az volt a feladatom, hogy figyeljem a világot, ami kizárta életemből azokat a jelentéktelen dolgokat, mint például az alvás. Mégis, mióta elszakadtam ettől, valahogy gond nélkül megy a dolog. Lehet most pótlom be a több ezer évnyi kialvatlanságot, ki tudja. Ranil mellett meg lehet aludni, főleg azok után az esték után. Bár az utóbbi időben morcosabb a szokásosnál, igazán nem értem. Nem volt egyszerű elmagyarázni, hogy mi vagyok, és nyilván sok plusz pontot jelentett volna, ha úgy kezdem az ismerkedésünknél, hogy "Igazából én nem is ember vagyok, hanem gyík.." Már egy ideje fent vagyok most is, szemem mégis lehunyva tartom, pihenek, elmélkedek csöndben, míg Ranil alszik. Úgy teszek, mintha én is mélyen aludnék még, mikor Ő felkel, és elmegy zuhanyozni. Ráérek még, hadd hódoljon kedvenc hobbijának, és dugja el a ruháim. Néha megfeledkezik róla, hogy mágus is vagyok, és igazából nem nagy megerőltetés újat csinálni, vagy visszalebegtetni a ruháimat onnan, ahova eldugta, jelen esetben a mosógépbe. Mégis vigyorogva rendelem magamhoz vissza a ruhadarabokat. Mikor Ranil ilyeneket csinál, az azt jelenti, hogy nem vagyok neki közömbös. Tudom, hogy ha ignorál, vagy rám se néz, akkor valami olyat csináltam, amit nem kellett volna. A mi kapcsolatunkban így mennek a dolgok. Ha jól megvagyunk egymással, akkor szívatjuk egymást ott, ahol tudjuk. Már megszoktam, ez ezzel jár. Egyelőre nem öltözök fel, mivel közben valaki berúgta az ajtót Ranilt keresvén, így jobbnak láttam tovább színlelni az alvást, ruháimat meg belebegtettem az ágy alá addig. Nem kellett különösebben megerőltetnem a fülem ahhoz, hogy halljam, miért keresik Ranilt. Annyira nem hagyott mély nyomot bennem a dolog, csak az, hogy nekem is mennem kellett, illetve megjegyeztem az illető személyét, aki hozta az üzenetet, ami gyakorlatilag megpecsételte a sorsát. A halál elől egyszerűbb elbújni, mint előlem, jobb, ha ezt mindenki tudja. Szenvedni fog, hosszan, és sokat. Könyörögni fog az üdvözítő halálért, és akkor, és csak akkor fogom neki megtenni ezt a szívességet. Meg sem lepődök, mikor látom Ranilon, hogy legszívesebben a pokolba kívánná Aizent, amiért küldetésre kell mennie, de igazából nem tehet mást. Megvárom, míg elmegy itthonról, és csak azután öltözök fel, majd megyek ki a konyhára egy cigire. Bár nem tehetném, mikor nincs itthon, mégis elszívok egy-egy szál cigit, csak mert miért ne. Úgysem veszi észre, mire hazaér, elszivárog a cigarettafüst. Arcomon ismét egy vigyor fut át, mikor meglátom a konyhában a csésze kávét, meg a fagyott húst. Hát igen, Ranil vega, ezzel nem tudok mit kezdeni, már az is nagy szám, hogy ezt megtette értem. Hanyagul intek a mirelitkaja felé, és a következő pillanatban már ínycsiklandozó sült hús helyezkedik el az asztalon. Számtalan előnnyel jár, ha valaki mágus. Ez is egy, a sok közül. Gyakorlatilag bármire képes vagyok, természetesen az ésszerűség határain belül. Kaja után egyből követem Ranilt a nagyterembe, ahol már szép kis tömeg gyűlt össze. Nem akarom zavarni a nőstényemet ilyen "fontos" esemény során, így hanyagul nekidőlök az egyik oszlopnak. Nem szeretek a középpontban lenni ilyenkor, hadd higgyék csak az espadák, hogy ők az alfa és az omega itt. Majd a végén koppannak egy hatalmasat. Míg Aizen mondja magáét, alkalmam nyílik körülnézni kicsit a teremben. Sok ismerős arc van, de akadnak olyanok is, akiket eddig nem láttam. Szemem egyből megakad egy alacsony kis csajon, akik körül lepkék repkednek. Egyből nyilvánvalóvá válik, hogy micsoda Ő, bár fel sem érhet hozzám, azért mégis többre becsülöm, mint az arrancarokat, akik csak egy agyatlan söpredék, ágyútöltelék. Közben kinevezik az akció vezetőjét, egy Slarin nevű kis picsát, akiről nem tudok sokat, csak annyit, hogy Ranil szívből utálja. Hogy miért, azt nem tudom, de igazából nem is érdekel. Nem sok közöm van hozzá, szóval nem foglalkozom vele. Annál inkább azzal, mikor Aizen pergemenjéről a betűk és a jelek felém kezdenek el közelíteni. Tudom, hogy mit csinál, és azt is, hogy miért, mégis kelletlenül elhúzom a számat. Mi a francnak kell pont velem csinálnia...mással is csinálhatná. Nem szeretem, ha ellenem használják a mágiát, mivel rosszul is elsülhet. Mikor érintkeznek velem a betűk és a jelek, röpke fejfájást érzek, majd agyamban egyből felrémlik az oda vezető út képei, így már pontosan tudom, hogy hova kell mennünk. Atlantiszba. Ismerem azt a helyet, volt már "szerencsém" hozzá. Igazából nekünk, sárkányoknak köszönheti, hogy azzá lett, amivé. A régen ott ténykedő mágusok a mágia olyan útjára tévedtek, amire nem kellett volna, így gondoskodnunk kellett a hely "elszigeteléséről". A mai Atlantisz hűen tükrözi munkánk eredményét. Én is ott voltam akkor, bár csak a háttérből figyeltem az eseményeket, amolyan erősítésként, ha a többiek bonyodalmakba ütköznének. A garganta nyitás és az utazás után máris megérkezünk a helyre, amit már régi ismerősként üdvözlök. Közben sikerült rám szállnia a tökmagnak is, aki úgy tűnik, nagyon élvezi a helyzetet. Némán bólintva adok választ kérdésére, amit nevem iránt tett fel. Az idők során megtanultam, hogy ha egy másik mágus van a közelemben, nem tanácsos sokat beszélni, elárulni magamról. - Vannak olyan titkok, amiket jobb, ha sosem fednek fel, Rinaaya. Mágus vagyok, akár csak Te. - válaszolok mosolyogva kérdésére. A másik énemről pedig senki sem tud Ranilon kívül, nem is tudhat, és nem is fog tudni. Szememmel átsiklok a romba dőlt város képén, és Ranilt kezdem el keresni. Abszolút nem nyűgöz le a látvány, mint mondtam, évezredekkel ezelőtt már jártam itt, és annyi épp elég volt. Bár úgy tudtam, sőt biztos vagyok benne, hogy mindenkit kiirtottunk annak idején, a lépcső tetején mégis egy hologram fogad minket. Kétségkívül egy ősrégi varázs lehet, amit még fajtám érkezése előtt léptettek érvénybe. A nő kellemes hangja bizakodásra ad okot, de ez lehet, hogy csak álca. Mint mágus, tudom, hogy nem szabad semmi olyanban megbízni, ami kapcsolatban áll a mágiával. Ahogy beljebb és beljebb érünk a helyen, egyre jobban érzem, hogy hatalmas erők munkálkodtak itt valaha, és még talán most is mozgásban vannak. Ez kétségtelenül nyugtalanító, ám nem nagyon zavartatom magam. Meg tudom magam védeni, ha arra kerül a sor. Időközben Ranil is előkerül és lép mellém, bár a kelleténél óval morcosabb állapotban. -Most meg mi bajod? Lekoptattam a tökmagot, te is láttad. Csak szórakozott veled, minek húzod fel magad? - kérdem tőle, majd derekánál fogva magamhoz húzom kicsit, és megcsókolom. Nem értem miért kell folyton ezt csinálnia. Tudja, hogy nekem csak Ő kell, és senki más. Jobb is, ha mellettem marad a küldetés során, mivel nem akarom elveszteni, és csak akkor tudom megvédeni, ha a közelemben van. |
| | | Tui Giobbe Zuolgo Espada
Hozzászólások száma : 36 Registration date : 2010. May. 25. Hírnév : 20
Karakterinformáció Rang: 8. espada hell yeah Hovatartozás: Lélekenergia: (14000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Csüt. Dec. 02, 2010 2:03 am | |
| Újabban egyre gyakrabban vagyok kénytelen elgondolkodni rajta, hogy Aizen elmutálódott lelki világának a hátterében vajon milyen kibaszott gyerekkori traumák állnak; bár igazából fosnom kéne az egészre és aludni tovább, ha legközelebb megint hajnalban zörgeti az ajtómat valamelyik elvetemült pincsije. Valahogy nem viselem jól az efféle szadista perverziókat, ahhoz meg egyelőre sajnos kurva kevés vagyok, hogy egy következő hasonló akciójáért szilánkosra zúzzam a dzsigoló arccsontját. Ez persze bassza is az amúgy teljesen rendben lévő önbecsülésemet, mert baz'meg nonszensz, hogy egy ilyen senkiházi ugráltat a faszságaiért. Bár vépézni azt tud, ezt el kell ismerni. Szerencséje a komisszár elvtársnak, hogy gyorsan alkalmazkodik és már nem várja meg, amíg ajtót nyitok; na meg az én elállatiasodott lelkivilágomat is meg tudják ám hatni a mindig más színű fecnik, amiken keresztül kénytelen velem kommunikálni. A mai, ajtó alatt becsúsztatott szerelmeslevélre is gyöngy bötűkkel volt ráhányva a "Nagyterem!!!" felirat, csak úgy ahogy az összes többire is; valaki valamikor nyilván rohadtul értékelte a lelkesedését és az ilyenkor kitörő művészi hajlamát. Az egyetlen dolog, ami ha motiválni nem is motivált, de valamennyire mégis arra agitált, hogy vakarjam le a seggem a hallba, az az a szürkeállományomat masszívan erőszakoló rémkép volt, amiben Slarin fél kézzel ütlegel valami mikrobiológia könyvvel miközben a másikkal a korcsokat tartja pórázon, jelezve abbéli szándékát, hogy geci szívesen rám uszítja őket és kedvtelve nézi végig, ahogy oszlásig kínoznak. És mivel egyáltalán nem lehetett kizárni a lehetőségét annak, hogy az én drága főnökasszonyom is jelen lesz a fejtágításon, valahogy nem volt túl sok kedvem azzal kísérletezni, hogy mikor rúgja be az ajtómat, hogy aztán élve lógasson fel a Nagyterem közepén heréimnél fogva, afféle ünnepi dekorációként. Faszér' kellett a Szakállasnak elcsesznie minden nőt azzal, hogy csak megkeseríteni tudják a férfiember életét?! Lehet, sőt kurva biztos, hogy hatásosabb pedagógiai eszköz lenne, ha Slarin is néha inkább villantana itt-ott, ahelyett, hogy minden himihümi retardáltságomért nekem esik! Bár a domina szerep sem áll tőle túlságosan messze, majd karácsony tájékán megszellőztetem pár elborult fanboyának, hogy egy latex overall igencsak testhez álló ajándék lenne számára! Nem sok kedvem meg erőm volt ilyen mélyenszántó gondolatokba mélyülni, miközben még valahogy neki is kellett indulnom, úgyhogy inkább hibernált üzemmódba kapcsoltam a fülesből áradó ütemes disznóhörgésnek köszönhetően. A nagyterembe érve elmorogtam valami bemutatkozás-szerűt közben azért a fél hallójáratomat szabaddá téve, elsőre körülbelül ennyire érdekelt az egész hepaj. Nem volt időm betolni még egy rohadt kávét sem, úgyhogy méreteseket ásítozva szenvedtem végig az eligazítást, bár a gebe formát betaláló effektek egész pofásra sikerültek. Lassan már kezdtem várni a lézer-showt is, amikor valami luvnya konvertálódott még pluszba oda egy maroknyi molylepkéből; de itt kifújt Aizen mutatványos tarsolykája, mondjuk nem tudom mibe került volna még keríteni pár szaros bohócot. Viszont helyette volt sunavihar, mivel a szúcafka látványosan felbaszta Slarin meg a másik nőnemű agyát is, úgyhogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy lelépek; a fasznak hiányzott az alap szenvedés mellé egy bónusz egész napos picsogás. Erre a Gondviselés - nyilván meggyőzés céljából – odarendelte a szájalós némbert, akinek a dekoltázsa csak vert belém némi életkedvet, bár ennél többet kellett volna mutatnia ahhoz, hogy ne kerülgessen egész nap az agyfasz. Ez is jobb, mint a semmi alapon gyújtottam meg a tőlem frissen húzott bagóját, miközben füstöt eregetve agyaltam a „szabadidős” kérdéskörön. Merthogy a válasz gyakorlatilag a „semmit” lenne, végül is a mindennapi kedvenc elfoglaltságom az idő random elbaszása – szó szerint és átvitt értelemben véve is. - Hát, vagy a dobcuccot püfölöm, vagy a konzolt… Vagy valami seggtitán fejét egy üres whisky-s üveggel. – Foglaltam össze a legegyszerűbben az általános érdeklődési körömet, bár az utolsót tényleg csak kényszerűségből űzöm, Isten lássa lelkem! Milyen kibaszottul egyszerűbb lenne minden, ha a népek megkímélnének a fölösleges abuzálástól; ha másért nem is, ezért már megérné fejesnek lenni. A korai időpont miatti eléggé mérsékelt észlelőképességemnek hála eléggé ledöbbentem, amikor hirtelen azon kaptam magam, hogy időközben megérkeztünk valahová, ami tökéletesen más volt az általam eddig tapasztalt környezetekhez képest. Szépérzékem megnyilvánulásaként hallattam is egy ámélkodó „aaaaaztakúúrva”-t, miközben a hölgyemények eszmefuttatása lassan beindította az én agytekervényeimet is. Anno a hajódokkban sokat sztoriztunk a többi bevándorlóval, így a görögök is előadták a maguk hőstörténeteit az ilyen-olyan isteneikről, meg többek között az elsüllyedt városról. Nem sokkal később valami szuka is előkerült, hogy megerősítse az Atlantiszos feltételezéseket, de amin beszartam, hogy mindezt olaszul sikerült közölnie! Böszme fejjel próbáltam a legkevésbé feltűnően felmérni, hogy csak én képzelgek-e, de a nép feltűnően leszarta az én csodás anyanyelvemet és a legkevésbé sem állt neki azon sípolni, hogy egy büdös szót nem ért a digó hantázásból. Jobbnak láttam nem foglalkozni különösebben a dologgal és inkább rágyújtani egy újabb szálra, mielőtt a végén még tökéletesen alaptalanul meggyanúsítanak vele, hogy full bebaszva járok küldetésekre.
|
| | | Gabriel Bello Arrancar
Hozzászólások száma : 49 Tartózkodási hely : Las Noches/Kaszinó Registration date : 2009. Dec. 28. Hírnév : 6
Karakterinformáció Rang: 19. Arrancar Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (7000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Pént. Jan. 28, 2011 5:45 am | |
| *Éppen nyerésre állt. Semmi sem tántoríthatta el eredeti tervétől. Az izzadság csepp szinte ólom nehézséggel gördült le, végtelen-végig arcán. Lapjait ügyesen forgatta kezeiben. Hol a fekete nyolcast, hol pedig a piros szívet pakolta át, mindig más-más sorrendet állítva nekik. Elég sok zseton halmozódott fel az asztal közepén. Mindent vagy semmit. Nagy volt a tét, ezért kissé habozott. Kártyáival sem volt túlságosan megelégedve, és a pénzt sem akarta bukni. Viszont a hatalmas össze úgy hívta, úgy csalogatta, hogy hiába próbált neki ellenállni. Hát legyen! Pókerarccal -ahogy azt kell- az asztal közepére lökdöste nyereményének egészét, ezzel is óriási kupacot képezve. Bízott abban a blöff még megy neki, így tehát tovább mutatta halál nyugodt ábrázatát. Felmérte a körülötte ülők arcát. Egyikük forgatta szemeit, a másik pedig nagyot nyelt. Szinte már úgy látszott, hogy viszi a nyereményt. Már csak ő, s egy vele azonos ábrázattal ülő arrancar tartotta a tétet. Eljött az idő hogy virítani kelljen a lapokat. Bátran csapta le azokat az asztalra, melyre nagy felmorgás keletkezett. Szinte már gondolati síkon pödörgette láthatatlan muchacho bajszát, amikor... Amikor bekövetkezett az, amitől a leginkább rettegett. Teljes kudarc! A vele szemben terpeszkedő bájgúnár egész sort rakott ki! Mint valami undorító szardínia partra vetetten, úgy tátogott és levegő után kapkodott, amit még kezei segítségével sem tudott volna torkába terelni. Olyan elveszettnek, és üresnek érezte magát abban a pillanatban, mintha ismét meghalt volna. Az érzések, amik kavarogtak diónagyságú agytekervényei között látszólag kezdtek elhatalmasodni. Ordibálva kezdett el csapkodni, mint valami hisztis bige, akinek éppen a körme tört le. Jajveszékelése közepette olyan csúnya dologra vetemedett, amit mai napig is megemlegethet; amennyi csak belefért karjai közé, annyi zsetont markolt fel, majd egyenest az ajtó felé vette az iramot. A tökéletesnek látszó haditerv ott bukott el, hogy két keze folyamatosan igénybe volt véve. Hiába próbálta fogai közé szorítani a kilincset, addigra a feldühödött arrancar cimbik rég körbefogták. A következő kép számára csak annyi volt, félig a kanapéról lelógva, nyakatekert pózban folyatja a nyálát. Körülötte szanaszét hevertek kisebb-nagyobb szilánkmaradványok, melyeknek ezüstös csillogása egyre jobban bántotta szemének világát. Erőltetett nyüszítés bekövetkezte után megpróbálta összeszedni maradék erejét, és elvánszorgott valami kötözőeszköz után. Fél -hanem teljes- kómában kezdte el fejére tekerni a textíldarabot, körülbelül úgy, ahogyan azt csak érte. Tehát komplett múmia cosplay-ben csoszogott tovább hogy egy bögre kávéval kezében nekilásson a söprögetésnek. Már amennyire azt lehetett annak nevezni. Végtére is hosszú órák forradalma után csak sikerült emberes rumliból elfogadható rendet teremteni, amit kipipálhatunk átlagos életkörülményeknek megfelelő környezetnek. Már éppen készült belehemperegni előbbi fekhelyébe, mikor eszébe jutott (igaz elég nehezen), hogy neki küldetésen kéne sorban állni! Ajajjaj! Teljesen megfelejtkezett róla, azt sem tudta hova kapjon ijedtében. Magára ráncigált valami tiszta ruhát, előkotorta a kardját, és villámléptekkel szelte a folyosók rengetegét. Természetesen utolsónak érkezett. A tömeg már nyüzsgött, és igazán drámai helyzet alakulhatott ki. Vagyis lehet csak a sajgó feje játszadozott vele, bár szentül meg volt róla győződve, hogy emberek öklei mozdulnak, és valaki a földön fetreng. De lehet annyira fejbe verték a sörösüveggel, hogy kettétört az a bizonyos dióhéj...* - M-m-m-még hogy elsüllyedt világ? Hogy fogok én levegőt kapni a víz alatt?! *Sápadt le hirtelenjében. Arról senki sem szólt, hogy búvárfelszerelés kötelező! Hát mégis, miként, hogyan és micsoda segítségével jusson friss oxigénhez? Nem egyértelmű, ha már egyszer elsüllyedt az a világ, akkor az a tenger fenekén leledzik?!* - S-S-S-Slaa~rii~n! Mégis mi tévők legyüü~nk? Nem mellékeltek az üzenethez békatalpat, sem oxigénpalackot! T^T" *Húzkodta meg nadrágjának szárát, miközben összekuporodva bömbölt magának. Mindezek után pedig kapcsolt. Hiszen eljutott csöpp kis agyáig, amit a hölgyemény mondott. Idióta szokása, hogy csak a mondat elejét érti meg. A maradék pedig egy óra feldolgozás után lesz megérthető számára. Ekkor a dípből hirtelenjében fellpattant, és csillogó szempárjaival Slarin-on kötött ki.* - Hát mégsem halunk! Maravilloso~! ♥
A hozzászólást Gabriel Bello összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 29, 2011 9:16 am-kor. |
| | | Kazuo Sachiaru Shinigami
Hozzászólások száma : 80 Age : 41 Tartózkodási hely : Las Noches ~ Szobám ~ Játszóházam // Karakura town Registration date : 2008. Sep. 09. Hírnév : 1
Karakterinformáció Rang: Hovatartozás: Független Lélekenergia: (5000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Pént. Jan. 28, 2011 7:04 am | |
| Ágyamból kicsit nyűgösen, és gyűrötten keltem. Valahogy nem akarózott kikelnem az ágyból, s talán az álmatlan éjszakáimnak is köszönhető. Újabban az éjszakáim forgolódással, és merengéssel telnek. S hogy mi az, amin még éjszaka is képes vagyok elgondolkodni? Nos, erre a válasz igazán egyszerű: az emberi életem. Nap-nap után egyre több emlék jut eszembe, és nem tudom mire vélni őket. Persze azzal tisztában vagyok, hogy nagy valószínűséggel közük lehet mostani életemhez, van ahhoz, akivé váltam. S hogy őszinte legyek újabban egyre inkább foglalkoztat az a kérdés, hogy ki is vagyok valójában. Hogy egyáltalán miért váltam azzá, aki most vagyok, s hogy milyen úton haladtam ez idáig. Lassan, de biztosan elkészülök, s immár kissé fittebben és csinosabban hagyom el szobámat. Természetesen csak az után, hogy elfogyasztottam egy bögre forró kávét, és mellé néhány darab süteményt. Számomra minden reggel így kezdődik, s ha rajtam múlik, nem is változik. Mondhatja bárki, hogy szokásaim rabja vagyok, nem túlságosan zavar, s azt hiszem, hogy talán igaza is van annak, aki ezt állítja. Szeretem a dolgokat olyannak, amilyenek, s talán épp ezért is van már évek óta ugyan úgy berendezve a szobám is. Nem kedvelem a változatosságot… Lépteim hangja visszaverődtek a kopár, egyhangú falakról, ahogy egyre közelebb értem Aizen-samához. Kíváncsivá tett, hogy miért is hívatott, s úgy egyáltalán… Nem szokása feladatokkal ellátni, abban meg igencsak kételkedtem, hogy hiányolná társaságom. Nem vagyok én számára megfelelő, ami nem is igazán probléma. Jobban meg vagyok én a társasága nélkül. Nem óhajtok se hű kutyája, se a lábtörlője lenni, se pedig a váll, mellyen olykor-olykor kisírhatja magát. Megérkezve Aizen-samához feltűnt, hogy nem én vagyok az egyetlen Espada, aki jelen van. Sajnálatomra azonban egyiket se kedveltem, habár talán Slarint tartottam még talán az egyik legnormálisabbnak. Ettől függetlenül még mindig úgy gondoltam, hogy igencsak éretlen korához képest. S ezalatt leginkább a túlzott alkoholfogyasztást, és a bulizást értem. Meglepetésemre azonban nem csak Ranil, és Slarin voltak jelen, hanem fracciónjaik is, valamint az az undok banya, Rinaaya. Tudom, tiszteletlenség így beszélni bárkiről is, aki társunknak szegődött, de mégis… Akárhányszor valaki kimondja a nevét, a hideg ráz ki tőle. Igaz, még nem sokszor futottunk össze, sőt talán még nem is találkoztunk. Azon, hogy Aizen-sama látni akar, már szinte meg sem lepődöm, csupán azon, ami a kisebb gyűlésen kiderül. Én is részt vehetek ebben a feladatban. Idejét se tudom már, hogy mikor lehettem utoljára része egy küldetésnek, de annyi biztos, hogy legutóbb egy vaizard ellen vesztettem. Azóta is szívből gyűlölöm fajtájukat, s ha akár egyet is megpillantok, úgy érzem, sikítanom kell, vagy menten szét kell törnöm néhány edényt, esetleg az illető vaizard csontjait. De most nem ez a lényeg, hiszen ez a múlt, azon pedig akár mennyire is nem tudok, muszáj túl tennem magam. Azonban az, hogy Slarin vezeti a csoportot, már kissé zavar, hiszen a Hikage által mesélt dolgokból nem igazán sikerült leszűrnöm azt a következtetést, miszerint egy komoly, megfontolt felnőtt nő lenne az Espada. Bár ha már választanom kellett volna a két Espada tag közül, akkor valóban inkább ő lenne az ideálisabb Ranillal szemben. Habár róla még kevesebbet tudok, mint Slarinról. S úgy vélem első látásra, hogy ez nem is akkora probléma… Ettől függetlenül azonban Slarint még mindig alkalmatlannak tartom a csoport vezetésére. - Bocsáss meg Aizen-sama, de úgy vélem Slarin nem alkalmas vezetőnek. Attól, hogy ő az erősebb, még nem lesz megfontoltabb. Ugyan úgy forrófejű, felelőtlen gyerek marad, aki akár egy rossz szóért is képes a bántalmazásig eljutni. Azonban ha te, Aizen-sama úgy véled, hogy alkalmas a feladatra, hát legyen. Követni fogom parancsait. – fejtettem ki álláspontomat, habár kicsit féltem a lány reakciójától. Tény, hogy úgy viselkedik, akár egy lázadó korszakát élő gyerek, de azért mégiscsak erősebb nálam. Ahogy körül néztem a jelenlévő Arrancarokon, úgy véltem, igazán kellemes társaságba kerültem. Csupa műveletlen, és agresszív alak vett körül, s talán egyetlen kivételnek Gabrielt könyvelhettem el. Bár azért az sem ártana, ha előbb kipuhatolnám, hogy milyen jellem is ez a fiú, mielőtt bármi bizakodót is állítanék róla. Amint megnyílt a garganta, nyugodtan sétáltam át rajta, és követtem a többieket, majd alig néhány perc séta után végül megérkeztünk oda, ahol majd küldetésünket végre hajthatjuk. Már előre féltem a következményektől… Ettől függetlenül azonban elkerekedett szemekkel csodáltam a hatalmas szobrot, mely minden bizonnyal Poszeidón görög istent volt hivatott ábrázolni. Ámulva néztem körül, s végül sikerült azt a következtetést leszűrnöm, miszerint minden bizonnyal Atlantiszban lehetünk, az elsüllyedt városban, melyet sok évvel ezelőtt elnyelt a tenger. Álmomban se hittem volna, hogy egyszer majd erre a helyre is eljutok. - Nocsak! Még se vagyok műveletlen fafejűekkel körbe véve… Azonban az igencsak meglepett, hogy pont te találod ki, hol is vagyunk, kedves Ranil. – mondtam teljesen nyugodtan. Valóban meglepődtem, hiszen talán még ő tűnt az egyik legalpáribbnak stílusa alapján. Azonban ez esetben sikerült igazán kellemeset csalódnom, ami csak is egy jó pontot jelentett a lánynál. Egyet, s nem többet. Talán később még akár több is összegyűlhet, azonban ezt még talán nem kéne elhamarkodni. Nyugodtan hallgattam végig a váratlanul felbukkanó nőt, aki angol nyelven szólt hozzám. Igazán meglepődtem, hiszen régóta hallottam bárkitől is ezt a nyelvet. Las Nochesben nem hallani, én magam pedig már régóta nem használom. Felesleges, hiszen minden bizonnyal futóbolondnak tekintenének a hófehér falak között élők, ha holmi angol nyelven kezdenék nekik „vartyogni”. - Nem hiszem, hogy bárki is puszta kedvtelésből sétálna el az Elveszett városba, kedves Rinaaya. Úgy gondolom, ha valaki eljön ide, azzal máris van valami célja. És nem csupán a kellemes úszásra gondolok, vagy a hosszú, kimerítő sétára. Hanem például hogy megszerezze Atlantisz csodás kincseit. Minden bizonnyal az atlantisziak erre is gondoltak. – magyaráztam el a szerintem legkézenfekvőbb dolgot a boszorkánynak, habár legszívesebben inkább messzire elkerültem volna. Nem kedvelem én az ilyen embereket… - És most merre tovább, Csoportvezető kisasszony? – kérdeztem kicsit talán gúnyosan Slarint várva arra, hogy talán lesz valami ötlet. S ha neki nem jut eszébe semmi, hát majd másnak biztos. |
| | | Szayel Aporro Granz Admin
Hozzászólások száma : 712 Age : 35 Registration date : 2010. Aug. 04. Hírnév : 45
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Vas. Ápr. 24, 2011 5:37 am | |
| Ugyan egy hologrammal áltok szemben, a zavaros kép ugyanúgy reagál rátok, mintha egy élő személy volna. Hogy mágia vagy mesterséges intelligencia műve, azt nem tudjátok pontosan, talán mindkettő vegyítése a jelenség. Sierra szavaira sejtelmesen elmosolyodik, s érzelmeit – már ha valóban vannak neki – egy biccentéssel fejezi ki az Espada irányába. - Kincseink után bizonyára az Új Világ is epekedik, azonban tudjuk, hogy a Ti kíváncsiságotok valami más keltette fel, amiért az Elfeledett Városba tévedtetek. Természetesen ezt nem kapjátok meg ingyen… Ám ha kiálljátok a próbákat, ami nem lesz könnyű, megkapjátok a hagyatékot, mely után sóvárogtok. Gyertek hát, majd követlek benneteket. – int egyet kezével a szemben lévő, hatalmas oszlopokkal elkerített épület felé, melynek falán hat szoborfejet fedezhettek fel. Az első egy oroszlán, mely mellett egy gyönyörű sellő fejét tekinthetitek meg, a következő a sorban viszont egy igazán rémisztő szörnyetek feje. Ezt követi a sorban egy kutya, egy vadkan, valamint egy bagoly arculata. Mindegyiknek nagyra tátott szájuk van; pont akkora a rés, amibe egy kézfej belefér. - Bátorságotok és tudásotok teszem hát most próbára… Jutalmatok a kulcs a továbbjutáshoz. Ám ha elbuktok, a gyógyulást még mágia sem segíti elő. – folytatja a hologram, mikor az meggyőződik róla, hogy mindannyian a szobrok fejét nézitek. Talán nem teljesen egyértelmű, mit kell tennetek, ámde úgy tűnik, bővebb információt a nő nem hajlandó szolgáltatni nektek.
Pocsék mesélés, de nem érdekel… Meg a kifogások sem, hogy nem tudok/nincs időm írni… Több, mint fél év volt, mire egy kör lezárult. Eddig türelmes voltam. Most már nem leszek az. Aki jövő hét vasárnapig nem ír, az instant ki lesz pakolva a küldetésből. Kifogásokat nem fogadok el. Sorrend: aki tud, az ír.
|
| | | Rinaaya Insignis Reliquia
Hozzászólások száma : 58 Age : 114 Tartózkodási hely : Sehol és mindenhol Registration date : 2010. Aug. 19. Hírnév : 7
Karakterinformáció Rang: Gonosz boszorka Hovatartozás: Insignis Reliquia Lélekenergia: (15000/30000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Vas. Ápr. 24, 2011 1:03 pm | |
| Kiszámítható, ám felettébb szórakoztató reakciókat kaptam a két szánni való espadától, kristálytiszta bizonyítékát adták annak, hogy mennyire műveletlenek és buták. Egy átlagos intelligenciájú lény könnyedén levonná a tanulságot, hogy mindössze bosszantani kívántam őket, ám ez a kettő jó vadállat módjára erőszakkal reagált, és jól látható ellentétüket hezitálás nélkül sutba dobták a közös ellenség láttán. Mily' meglepő, hogy még az ilyen primitív kreatúrákba is szorult némi bajtársiasság... Persze nem mulasztottam el rangsorolni a két nőstényt, elvégre bár egyikük sértése mennyei csengettyűszóként érte el a füleimet, a tény, miszerint amelyik kutya ugat, az nem harap, ettől még nem változik. Slarin tettlegessége arról tanúskodott, hogy egy fokkal magasabb rangban áll a falkában, így Aizen döntésével kapcsolatban sem merült fel bennem több kétség. Széles vigyor terült szét az arcomon, ahogy a korláttal való találkozást követően kiegyenesedtem, és felfedeztem, hogy vörös nedű csorog a fejemen keletkezett sebből. Értelmetlen erőfitogtatásával semmit nem ért el, a kicsinyes bosszú csupán azt az illúziót adja meg számára, hogy hatalommal rendelkezik felettem. Ugyan... ha akarom, könnyedén megakadályozhattam volna a korcsot cselekedetében, ám a fájdalom számomra élvezetet is tud okozni, jelentéktelen sérülésem pedig hamar be fog gyógyulni. Engedtem, hadd legyen meg hát az öröme, így mindketten boldogan vághattunk neki ennek a gyümölcsözőnek ígérkező küldetésnek. - Nocsak, minő kellemes meglepetés, hogy megtisztel minket a jelenlétével, kedves... hm... névtelen talpnyaló kisasszony. Észre sem vettem, hogy köreinkben tudhatjuk kegyedet. Ha már vette a fáradságot és véleményt nyilvánított, persze teljesen feleslegesen, hadd hívjam fel a figyelmét rá, hogy amit hallott, az nem egy előre beprogramozott üzenet volt a hologram részéről. Oktattam ki felettébb gúnyos, mímelt udvariasságot tükröző hangon Sierrát. Természetesen tudtam a nevét, ahogy a többi espadáét is, ám nem éreztem rá szükségét, hogy használjam, amikor kegyesen megfeledkezett a bemutatkozásról. Persze mit is várhatnék el az arrancarok eme újabb mintapéldányától? Szavaimat a hologram hamar meg is erősítette, akárki is működtette ezt a szerkezetet, pontosan tudta, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ez abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy rég elfeledett anyanyelvemen hallottam meg a beszédét, a kérdés az volt, hogy honnan szerezhették a tudást az atlantisziak? Az általuk használt mágia különlegességéhez nem férhetett kétség, én pedig alig vártam, hogy rátehessem a kezemet erre a bámulatos, titokzatos és hatalmas mágiafajtára. - Hallja? Vigyorogtam a nőre fölényesen, csak hogy tudatosítsam benne melyikőnknek van igaza. Nem mintha egy pillanatig is kérdéses lett volna, hogy ebből a szedett-vedett társaságból a legtöbb eszem nekem van, bár azt be kell ismernem, hogy értelem tekintetében Sierra áll talán hozzám a legközelebb, még akkor is, ha a különbség köztünk valójában ég és föld. Fejemet ezt követően nem mulasztottam el a hologram által jelzett irányba fordítani, tekintetem pedig egy épületen és a falán található szobrokon akadt meg. Hat fej, melyek tátott szájjal meredtek ránk. Ezek lennének hát az első próbánk eszközei? - Tch... ebben még kihívás sincs... Bár el tudom képzelni, hogy ez a roppantul egyszerű próba is jelenthet megoldhatatlan akadályt, különösen vezetőnk számára. Közöltem a véleményem, gúnyosan kihangsúlyozva, mit is gondolok arról, hogy valakinek a parancsát követnem kéne. A kezdetetektől fogva függetleníteni kívántam magamat a szánalmas férgek csoportjától, így szó nélkül sétáltam be az oszlopok közé, kezemet pedig a bagoly nyitott csőre közé helyeztem. A napnál is világosabb volt mi is a feladat, a megoldást pedig minden bizonnyal elrejtette a szavai közé az elénk kivetített alak, tekintve hogy semmilyen segítséget nem kaptunk, sem eszköz, sem valamilyen rébusz formájában. Bátorság és tudás, ezt a két kifejezést véltem a kulcsszónak, a két fogalmat pedig a lények fejei közül az oroszlán és a bagoly szimbolizálta. Választásom is szimbolikus volt, mintegy tudatalatti jelzés az alávaló korcsok számára, hogy tudásban magasan fölöttük állok. Nem kételkedtem benne, hogy bátorságban, vagyis inkább őrültségben egyikük-másikuk előttem járhat, így azt meghagytam nekik. De hogy segíteni ennek a fogalmatlan népségnek? Ugyan, miért is tennék ilyet? Épp elég az, hogy tettemmel felvilágosítottam őket, mit kellene tenni, többet nem érdemelnek. |
| | | Kazuo Sachiaru Shinigami
Hozzászólások száma : 80 Age : 41 Tartózkodási hely : Las Noches ~ Szobám ~ Játszóházam // Karakura town Registration date : 2008. Sep. 09. Hírnév : 1
Karakterinformáció Rang: Hovatartozás: Független Lélekenergia: (5000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Hétf. Ápr. 25, 2011 1:52 am | |
| Valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva sose kedveltem Rinaayát, s most, hogy megpróbált kioktatni, csak rontott az eddigi helyzetén. Az pedig csak még jobban dühített, ahogy megpróbálta ezt megtenni. Egyszerűen nem tetszik, hogy mindenkivel olyan lekezelő. Mintha ő valamiféle magasabb létforma lenne. Mintha teljesen különb lenne bárki mástól. Pedig nem erről van szó… Ő is ugyan olyan, mint bárki más. Egy cseppet se különbözik tőlünk, vagy bárki mástól. Persze ez képességeiről nem mondható el. Olykor kétszínűségétől szinte rosszul leszek… A gyomrom is felfordul annak látványától, ahogy az emberekkel bánik. Mintha nem is élőlények lennének, csupán néhány használati tárgy, melyeket használat után a szemétbe dobhat. - Látom, előszeretettel köt bele mások elképzelésébe, kedves Rinaaya. Azonban úgy gondolom, hogy ezzel még igencsak megütheti bokáját a későbbiekben. – mondtam teljes nyugalmat színlelve. Ritkán lehet kihozni a sodromból, de ez a nőszemély pillanatok alatt képes belőlem előhozni a rossz oldalamat. Ha már meglátom rosszul leszek… Sose kedveltem az olyan embereket, mint amilyen ő, s azt hiszem okkal is tettem. Az efféle „emberek” nem méltóak arra, hogy holmi kígyóknál különbnek tarthassam. Igen, talán ez a legmegfelelőbb kifejezés rá… Egy aljas, mindenkit kihasználó kígyó, aki előszeretettel élvezkedik saját és más fájdalmán. Ellenszenvem pedig attól csak még nagyobb lett irányába, hogy a hologram igazat adott neki. Valóban nem egy előre beprogramozott üzenetről volt szó, s ez igencsak felkeltette kíváncsiságomat. S ha ez valóban így van, és nem előre készítették el, akkor vajon ki működtetheti? - Természetesen igen… Hallásommal semmi probléma nincs. Kitűnően működik, mint mindig, s talán még az önétől is sokkal jobb. – válaszoltam dacosan. Nem tűröm, és soha nem is tűrtem, hogy valaki így merjen velem beszélni. Hallatlan, hogy egyesek mit nem képesek megengedni maguknak… Azonban nem dühíthetem fel magam ilyen apróságokon, hiszen erőmre később szükségem lehet, hiszen ha elvesztem a fejem, minden bizonnyal képes lennék neki rontani a banyának. Mély levegőt véve, és agyamat kitisztítva próbáltam figyelmemet ismét a hologramra irányítani, aki egy oszlopokkal elkerített épület felé mutatott. A falon különböző szoborfejek sorakoztak, melyeknek egytől egyig tátva volt a szája jelezve, hogy valamit bele kellene dugni. Minden bizonnyal a kezünket kellene belehelyezni nyitott szájukba. Ezt már csak azért is sejtem, mert a drága Rinaaya azonnal az oszlopok közé sétált, s elhelyezte kezét a bagoly csőrében. Milyen nagyképű… Biztosan érzem, hogy ezzel is feljebbvalóságát akarta kihangsúlyozni, pedig tudom, hogy tudásunk körülbelül egy szinten mozoghat. De persze egyértelmű, hogy az én tudásom hatalmasabb az övénél. - Csak aztán nehogy pórul járjon, kedves. Még a végén kárt tennének önben. – mondtam gonoszkodó mosollyal, majd én is oda sétáltam az oszlopok közé, hogy választhassak a fejek közül. Fogalmam sincs, hogy melyiket kellett volna választanom, s így inkább szimpátia alapján léptem oda az egyikhez. Kicsit aggódva néztem a kutyafejet ábrázoló szoborra, hiszen ki tudja, miféle szörnyűségek történhetnek meg, ha kiderülne, hogy esetleg rosszul választottam. Szemem becsuktam, vettem egy mély levegőt, majd óvatosan becsúsztattam a kezem a nyíláson reménykedve, hogy nem ér majd semmiféle kellemetlen meglepetés. Azonban jelenleg még az se érdekelt volna, ha karomat vesztem. Egyedül csak az érdekelt, hogy ne annak az alávaló banyának legyen igaza. |
| | | Tui Giobbe Zuolgo Espada
Hozzászólások száma : 36 Registration date : 2010. May. 25. Hírnév : 20
Karakterinformáció Rang: 8. espada hell yeah Hovatartozás: Lélekenergia: (14000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Hétf. Ápr. 25, 2011 5:35 am | |
| Állítólag a szürkéskék meg ez az andalító félhomály jó hatással van az idegrendszerre, de az aktuális hisztériát elnézve megalapozottnak tűnik az a benyomásom, hogy sose szabad hallgatni beketaminozott pszichoagytrösztökre. Nem véletlenül nem hatotta meg egyik jóarcú akemáltat sem a konzerváló falszínének szakértők által történő kiválasztása; pár év alatt hiába volt az zöld, kék meg még űberpink is; a lemeszelést követően nem sokkal már újra sikálhatta le róla a gondnoki gárda a vért meg esetenként a makacsul tapadó agyvelődarabkákat. Ennek szellemében azon se csodálkoznék különösebben, ha a lubáré különítmény Atlantisz atmoszféráját is feldobná némi pankrációval, viszont ha már hallgatnom kell a patáliájukat igazán megtisztelhetnének annyival, hogy egybekötik a dolgot némi vizespóló versennyel. Sőt, tulajdonképpen egy sárbirkózó gála keretében is lemeccselhetnék, hogy ki az aktuális domina és akkor a lolisunát egyből diszkvalifikálni is lehetne a horpadt gyíkteste miatt; kár, hogy ő az egész haddelhadd főergyája. Mondjuk vele kapcsolatban legalább annak tudok örülni, hogy még véletlenül se talál be a fazsságaival mint ahogy egy hasonló típusú Eras vagy Laly már rég elmélyülten rágicsálná a nyakcsigolyáimat; viszont mivel többek között Slarinnak is sikeresen felbaszta az agyát nem árt ha felkészülök arra, hogy a kedvenc mistressem is rajtam fogja először kipróbálni a nap folyamán a latexostorát, mielőtt hirtelen jókedvében kicsinálja az egész genget. A holosuna pont jókor állt neki hadonászni, mielőtt a hangulat a tetőfokára hágott volna; így én felfokozott érdeklődést imitálva másztam arrébb, mielőtt a hölgykoszorú hozzám túl közel készült volna detonálni. Mivel én voltam az egyetlen tisztességes hímnemű a gáton, nem számíthattam senkitől bajtársi együttérzésre, a söröm meg már az indulás után nem sokkal elfogyott, szóval így se nagyon tudtam orvosolni a problémámat. Amúgy nem is értem, miért nem szoktam még rá, hogy hűtőládával járjak küldetésre, de legalább egy butykost ezentúl mindenhova cipelek majd magammal némi szívmelengető transzportálása céljából. Jobb dolgom nem lévén tehát egészen beleéltem magam az elmélkedésbe, miközben a szakállamat vakargatva szemeztem a szoborcsodákkal. Az első gondolatom kapásból az volt, hogy milyen fasza is lenne, ha itt lenne Dinnye elvtárs; nem csak a sunákat tudnám jobban ignorálni, de a műremekre is rá lehetne szabadítani, hogy robbantsa fel a picsába az egészet. Amúgy se pampoghatna az Óceániai Önkormányzat védett épület megrongálása miatt, mivel van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem jár erre túl sok bőszen kattintgató turista, akik tejelnének a belépőért; veszteséges bizniszért meg minek izzadni ugyebár. De hát ismert okok miatt ez a lehetőség kilőve, annyira meg még én se vagyok akkora májer, hogy egyedül vágjak haza egy ilyen irdatlan erődítményt, a luvnyákat meg inkább jobb nem zavarni. A második opció meg nyilván az lett volna, ha rendeltetésszerűen használjuk a cuccot, de erős kétségeim voltak afelől, hogy a napi horoszkópomat kapom meg, ha belenyúlok bármelyik rettenet pofájába. Azt mondjuk el tudtam volna képzelni, hogy belelógatom a brét a sellőszerű szopóálarc szájába dzsászt for dö lulz, de azért akkora egetverő poénnak nem bizonyult a dolog, hogy ezzel az Admirális életét veszélybe sodorjam. Épp elég beteg nővel találkoztam már ahhoz, hogy átlássak a holopina szadista Mona Lisa mosolyán és ne most akarjak ilyesmivel trollkodni, úgyhogy némi mérlegelés után arra jutottam, hogy a bal kezemet bocsájtom kaukcióra. Azon nem sokat agyaltam, hogy melyik szobrot kéne választani, de mivel két szuka már lestoppolt magának egyet-egyet, logikusnak tűnt a szörnyet kipécézni már csak a trúság miatt is, na meg azon volt a legnagyobb a nyílás, amibe még az én lapaj kacsóm is belefért. Azért reméltem, hogy még egyben kikerül onnan már csak azért is, mert problémás lenne egy kézzel bontogatni a whiskeys üveget, a fogorvosom meg eltanácsolt annak állkapoccsal való kinyitásától. |
| | | Desmond Phellera Espada
Hozzászólások száma : 340 Age : 64 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2009. Jul. 25. Hírnév : 56
Karakterinformáció Rang: Segunda Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (48500/65000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Kedd Május 03, 2011 5:13 am | |
| Nem értem, egy ilyen kis ribancot miért küldtek utánunk. Semmi keresnivalója nincs ennek a fajzatnak egy Espada küldetésen. Nem ismerem a nevét, vagyis ő egy senki, még csak nem is fracción. Akaratlanul is arra a lábtárogatós Ranilkára asszociálok róla, s valami azt súgja, hogy ugyanannyira fel fogja húzni az agyam, mint az a másik szajha. Nem mintha kérnék Ranil kicsinyes szerelmi drámáiból… Ha duruzsolni jöttek ide azok ketten, akkor valahol megérdemlik, hogy az olcsó cafka hülyét csináljon belőle. Jó, talán egy kicsit, de éppen csak egy kicsit élveztem, amit Rinya csinált vele, de na, mindenki tudja, hogy ki nem állhatom a kiscsajt. Az ilyen felelőtlen kis csitrik egyszerűen nem valóak Espadának, és akárhogyan is bizonygatja, semmi érdemlegeset nem csinál. Aki pedig nem szolgált rá a rangjára, az szépen lehúzhatja magát a vécén. Nem tudom, Aizen mit lát benne, szerintem akkor is csak egy patkányképű nyomorék, akinek semmi keresnivalója nincs itt. Én legalább nem azért lettem Espada, mert nagyra tártam a lábaimat Aizen előtt. Nyavalyoghat akármit, akkor is csak egy közönséges kis senki marad. Sierráról nem tudok sokat a nevén és az arcán kívül, igazából sohasem beszéltünk, e nélkül pedig nem látom értelmét véleményt nyilvánítani róla. Ami meg őt illeti, ha a nagyságos asszony nem tart elég jónak arra, hogy a csapatot vezessem, akkor így járt, nem kötelező velünk tartania, viszont nem kötelességem az ő kis igényeihez igazodni minden téren. Elégedettem somolyogva hallgatom végig a jelenés szövegelését; édes emlék marad számomra, ahogyan a boszorkány feje a korláton koppan, és nem kevés erőlködésbe kerül visszafojtanom kárörvendésem. Higgyen csak, amit akar. Feltűnési viszketegségén én nem vagyok hajlandó segíteni. Igazán kár, hogy nem vagyok olyan személy, aki kibírná, hogy ne ugasson vissza, bár jelen pillanatban az ugatásnál több kell, vagyis csak-csak kénytelen vagyok tettlegességhez folyamodni. Így talán megtanulja, hogy neki pofa be a neve, és hogy itt csak én dirigálhatok. - Kezded túllépni az idegrendszerem tűrésfaktorát… Tiszta szánalmas vagy, foglalkozhatnál inkább valami érdemes dologgal ahelyett, hogy Sierrát szekálnád. – teszek meg egy cseppet sem fenyegető megjegyzést Rinának. Nem leszek hajlandó hagyni, hogy folytassa ezt a viselkedést. Ha csak trollkodni jött, akkor megtehetne egy szívességet és hazahúzhatna végre. Csak hátráltatja a küldetést, nem is értem, Aizen miért engedte el velünk. Ha pedig kiderül, hogy valóban semmi haszna, akkor gondoskodok róla, hogy elkerüljön innen a francba. Nem fog érdekelni a tetves hullája, senkinek sem fog hiányozni. A hologram hadoválása szerint valami próbát kell kiállnunk, vagy próbákat, vagyis valami ilyesmit motyog, meg persze bátorságról és intelligenciáról. Csak természetes, hogy nekem mindkettő megadatott, azonban akkor sem tudom értelmezni, hogy mit is akar ezzel pontosan. Csak ezután látom meg azokat a fura szoborfejeket, amiknek nem pontosan értem a rendeltetését, de bizonyára van valami haszna, ha már itt vannak. Ajtót nem látok sehol, s amikor megpillantom, hogy Rina mit művel, már én is megvilágosodok a bátorság és az intelligencia mivoltáról. Egy ideges tarkóvakargatás közepette pillantok Tuira, mintha tőle várnám a választ a továbbiakra, de hiszen hiába, nem kaptam kulcsot a megoldásra, így mondjon Sierra bármit is, nem tudhatom, hogy mi lesz a következő lépésünk. Én azonban még sem teszem be egyikbe sem a kezemet, hisz nem akarok meggondolatlanságot elkövetni. Biztos van valami más módja is a továbbjutásnak. |
| | | Gabriel Bello Arrancar
Hozzászólások száma : 49 Tartózkodási hely : Las Noches/Kaszinó Registration date : 2009. Dec. 28. Hírnév : 6
Karakterinformáció Rang: 19. Arrancar Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (7000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Szer. Május 04, 2011 5:28 am | |
| *Egyre jobban borúba burkolózó képpel figyelte az eseményeket. Egyik oldalról valami kutyaszerű magas hangot hallott, míg a másik szélről macskanyávogást. Valami olyasmi jelenetet képzelt el, mintha egy televízió előtt ücsörögne kora reggel, ölében egy nagy tál színes zabpehellyel, és a mamuszát összeérintve bámulná azt. Ahogy pedig kapcsolgat a megannyi csatorna között, megakad szeme egy civakodó macska-egér pároson. Érdekesnek véli a mesét, de a Jóisten sem érteti meg vele, hogyan képes az egér csapdába csalni szerencsétlen szürke jószágot. Na már most, ha a realitás kemény talaján akarnánk megmaradni, nem lehetséges, hogy egy egér képes lenne felemelni egy baseball ütőt. Mert az még aprócska agyában megfért, hogy a macska rontson neki baltával az egérnek, na de ez visszafelé eljátszva... Ezt már ő maga sem hitte el. Ezért durcás képpel vágta földhöz a gabonapelyhét, és hagyta ott a csudába az egész tévézős reggelt. Igazándiból már maga sem tudta, miért is ehhez az ostoba meséhez hasonlította a kakaskodó tyúkokat, akik körbevették, de viccesnek találta. Azaz, egy darabig. Utána annyira felhergelte magát az egészen, hogy szörnyen mérges lett. Hirtelen, szinte villámcsapásként változó hangulatait nem tudta minek betudni, maximum ráfogta arra, hogy sosem volt gyerekszobája, és a földeken kellett dolgoznia. Na de akkoriban azt hitte tökéletesnek, és helyénvalónak. Viszont visszagondolva -már amennyire vissza is tud- mégis úgy véli mégsem volt az igazi az a "tündérmese". Így tehát a düh átcsapott laza depresszióvá, mely azt eredményezte, ismét leguggoljon és lábai, na meg karjai fonatában összekuporodva összetermesszen egynéhány gombafajtát. Nem először fordul meg félkerekes észhelyében bele kéne vágnia egy ilyen vállalkozásba. Gabi, a gombanövesztő csodacsávó - néven futna az egész cége. Már azt is számolgatta, hány illetve milyen munkakörű embereket alkalmazna. Még arra is gondolt, az elején gyorstalpaló leckéket vehetnének tőle, miként kell egy gombát megnöveszteni, pusztán a hangulatuk erejével. Biztos nagy "bizniszmen" lenne a maga módján. Gondolatait azonban egy furcsa ciripelés zavarta meg. Mire rájött, hogy ez az információközlés igen fontos lehet, ezért megrázta kobakját, és igyekezett minél megerőltetőbben figyelni a... valaki felé. Ahogy haladt realizálódott benne, hogy neki valami furcsa szobrokba kéne beledugdosni kacsóját. Ettől pedig úgy lesápadt, és ledermedt, hogy egy jobb kötésű legény könnyed szerrel csapta volna a frissen vakolt fal elé. Olyan volt, mint egy evolúciós kátyúba belebukott kaméleon. Ha megijesztik egy adott színt fel tud venni magára, ámbár csak zsigerből képes erre a technikára. Mondjuk a zöld szín sem áll mindig távol tőle, leginkább ha gyomra nem bírja tovább tárolni a bevitt tequila mennyiségét. Vagy esetleg egy csúnya küzdelem után hazatérve, majd rápihenve egy-két napot, foltokban megjelennek a sárga és lila színek, s azok árnyalatai...* ~ Hogy én oda betegyem a kezem?!- *tátogott, mint a koi hal a vízben úszkálva. Mondjuk ebben az esetben nem kaját kunyerálni akart, hanem csak megmenekülni a horgásztól, aki egy megbabonázó csalival próbálja a hurokba kényszeríteni. Kis hősünk viszont nem lát menekülési útvonalat, ezért meghúzódva a sor végén nyüszít egyet-kettőt. Lassú, reszkető léptekkel haladt előre. Abban bízott talán nincs annyi szobor, hogy jusson neki is, de reményei hiábavalóak voltak. Hatalmasakat nyelve matatott farzsebében, hogy a rózsafüzért szorongatva elmondjon még néhány "Miatyánkot". Hátha lesz vele olyan kegyes az ég, hogy nem kell megválnia tappancsától. Persze ő sem olyan eszetlen, hogy mindennap használatba vett kezét dugja a kőmonstrumok nyílásába. Mivel jobb kezével olyan béna volt, mint más a baljával, ezért azt vitte kutyavásárra. Óvatosan, és persze úgy remegve, mint a kocsonya, vágta bele jobbját a sötét odúba. Legszívesebben a fejét vette volna az alaknak, amiért titkolózni volt kedve előtte. Csak úgy rakják be a kezüket, aztán hagy rágja le tőből a vérszopó nyúl a másik végen... igazán logikus. De a kincsért, na meg a küldetésért ezt is be kellett hogy vállalják. Még ha Gabi abszolút nem erre számított. Ő azt gondolta majd eljátsszák a kérdezz-feleleket úgy, hogy ne kelljen mellé a testrészeit feláldoznia. Bár ahogy ezen töprengett, kissé nyugtatta a gondolat, nem férfiasságát kellett szerencsejátékba fektetnie...* - Paff~... most igazán bueno lenne egy üveg tequila...- *motyogta orra alatt. Világ életében az ital bátorította, ebben az esetben pedig különösképp jól esett volna neki. Reményei szerint, úgy fejbe verte volna az anyag, hogy magáról sem tudott volna. Ez pedig egy plusz pont, hiszen ha érzi a fájdalmat, másnap nem emlékszik rá, miért nincsen jobb keze...* |
| | | Szayel Aporro Granz Admin
Hozzászólások száma : 712 Age : 35 Registration date : 2010. Aug. 04. Hírnév : 45
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Szomb. Jún. 11, 2011 11:08 pm | |
| Ugyan nem kaptatok egyértelmű utasításokat, a rejtvény talányát akár vakmerőségből, akár valódi intelligenciával, de sikerül megfejtenetek. Rinaaya és Tui, amikor beteszitek kezeteket a kitátott szájú kőszobrokba, a szobor alján egy sima felületű kőlapocskát tapintotok ki. Egy halk kattanást hallotok, ezzel egyúttal pedig a pillérek által támasztott boltív alatt leledző ajtó megjelenni látszik, miután egy kőfal eltűnik előle. A járat tárva-nyitva áll előttetek, szabaddá téve az utat a város „belsejébe”. Sierra, Gabriel, nektek nincs szerencsétek. Atlantisz ősei úgy határoztak, hogy nem feleltek meg sem a bátorság, sem az intelligencia követelményeivel. A szobrok szájai hirtelen záródnak be azzal a célzattal, elszakítsák kézfejeteket karotoktól. Csak szerencséteken múlik, hogy mindez nem történik meg, talán a kor még ezen a mágiával működött mechanikán is rajta hagyta nyomát, ám kezeitek – amelyiket kockára tettétek – így is használhatatlanná válnak. Roppanó hangok kíséretében zúzódnak a csontok, húzódnak az inak és roppannak az erek. A vénákon át folyékony, vörös sugár önti el a szobrok száját, a legijesztőbb mégis az a szívó erő, melyet a szoborfejek belsejéből éreztek. Az érzés ugyan csak pillanatokig tart, úgy érzitek, mintha minden erőtöket elszívták volna. Ugyan most még csak súlyosan zúzódott végtagotokat sajnáljátok, egyenlőre az érezhető gyengeségen kívül nem észleltek más elváltozást. Talán később még kiütközhetnek a negatív hátrányok. A sérüléseket megpróbálhatjátok ellátni, legalább a vérzést elállítani. Rina, Sierra és Gabi felől érdekes mágikus kisugárzást érzel, amit eddig nem vettél észre. Gyaníthatod, hogy kapcsolatban áll a balesettel, maga az erő azonban mégis ismeretlen előtted a határozott mágikus kisugárzás ellenére is. A márványoszlopok közt megnyílt járat egyetlen irányt mutat; a hófehér lépcsőfokok ugyan kicsit instabilnak tűnnek, hiszen az idő és a viszontagságok még a legendás Atlantiszt is kikezdték. Az egyik fok szabályosan csorbának tűnik, talán meginghat rajta egyensúlyotok, botlás esetén pedig a falba kapaszkodva sikerül elkerülni a nagy baleseteket. Amennyiben valaki a falhoz ér, majd utána kezére pillant, bőrét valamiféle festék tarkítja. Kopár szín kavalkád, melyre eddig nem figyeltetek fel, hiszen azt inkább magával ragadja a hely vibráló hangulata. Az egyik pillanatban mintha fojtogatna titeket a levegőben terjengő, legtöbbetek számára megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan elem vibrálása. A mágikus vibrálás ezután megszűnik, tüdőtöket pedig az érintetlen levegő tölti meg, és valami felfoghatatlan és elérhetetlen könnyedség lesz úrrá rajtatok. A hangulatotokra szintén kihat a dolog, hisz hol pihekönnyűnek, hol pattanásig feszültnek érzitek magatokat. Végül egy nyitott csarnokban találjátok magatokat. Tökéletesen látjátok fejetek felett Hueco Mundo csillagtalan éjszakai égboltját, a több méterre húzódó falakra pedig az ősiek különböző szörnyalakokat kentek rá ugyanazzal a festékkel, amit amennyiben a folyosón valamelyikőtök rákényszerült arra, hogy a falban kapaszkodjon meg, már talán láthattatok ugyanitt. Több száz, talán ezer mitikus lény freskója, melyek egy összefüggő, ám káosztól nem mentes, zűrzavaros kavalkádot alkotnak. A beszűrődő holdfény nem képes elűzni előletek a további kihívások adta veszélyeket. Tui, reflexeiden múlik, sikerül-e elkerülnöd a semmiből előbukkanó rém orvtámadását. A többiek csak egy elsuhanó, fekete foltot látnak, Tuinak pedig a reflexein és ügyességén múlik, sikerül-e még éppen időben védekeznie a hátát karmaival kettészelni vágyó lény támadása ellen. Hihetetlenül gyors, valamint amennyire gyors, annyira szívós is. Szinte már érinthetetlen, elérhetetlen szörnyeteg. Kérdés, elég-e a puszta fizikai erő és a mágia legyűréséhez… Vagy valami más trükk is van a látszat mögött? Fontos tudnivalók: A sorrend ismét lényegtelen. Aki tud, az ír. Próbáljunk 2 héten belül maradni. Raúlt és Ranilt pedig kirakom a küldetésből. Láthatóan egyikük sem ér rá a befejezésére.
Másik dolog: bizonyos okok miatt a küldetés részleteit (mi történik, mi a megoldás) nem szeretném, ha chaten tárgyalnánk ki. Yuuval megegyeztem, hogy addig nem olvassa el a küldetést, amíg be nem csatlakozik és nem találkozik veletek, hogy az OOC infókat ne tudja belekeverni a játékba, így a csapdák neki is meglepetések lesznek. Mindezt vele egyeztettem, a küldetés élvezhetősége és a realitás végett indokoltnak találtam az információ tudásának megtagadását tőle. Természetesen mindez addig érvényes, amíg becsatlakozik ÉS eljutott odáig, hogy személyesen is csatlakozott veletek.
A harci postokat rátok bízom. A lényt addig megölni nem lehet, míg valamit fel nem fedeztek. Realitás miatt súgni nem fogok, minden információt igyekeztem a postba belerakni. |
| | | Rinaaya Insignis Reliquia
Hozzászólások száma : 58 Age : 114 Tartózkodási hely : Sehol és mindenhol Registration date : 2010. Aug. 19. Hírnév : 7
Karakterinformáció Rang: Gonosz boszorka Hovatartozás: Insignis Reliquia Lélekenergia: (15000/30000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Hétf. Jún. 13, 2011 6:42 am | |
| Úgy hiszem a legjobban a 4. espada tudna elszórakoztatni ebből a társaságból. Slarin kimondja, amit érez, azt csinálja, amire gondol, ebben semmi vicces nincs. A fracciónokkal nem igazán kívántam törődni, csupán arra lesznek jók, hogy feláldozhassuk őket amennyiben a helyzet úgy kívánja. Az atlantisziak hatalma akár még az enyémet is meghaladhatja, szóval elképzelhető, hogy szükségünk lesz áldozati bárányokra, és jobb, ha az érdemleges fizikai értelemben vett erőt birtokló espadákat nem kell ilyesmi miatt hátrahagynunk. Márpedig én el kívánok jutni Atlantisz szívébe, ahhoz pedig szükségem lehet némi segítségre, ahogy bármennyire is nem tetszik az arrancaroknak, de nekik is szükségük lehet az én hatalmamra, ha szeretnék megszerezni a Sors Dárdájának azt a darabkáját, amit ide vetettek az ismeretlen áramlatok. Szóval marad Sierra, aki látszólagos nyugalommal próbálja viselni a megaláztatásokat, amelyekben részesül, és próbál higgadtan visszavágni. Felesleges és szükségtelen erőlködés ez a részéről, gesztusaiból látszik, hogy idegei pattanásig feszültek. De pont ez a vergődés az, amitől széles és gonosz vigyor húzódik az arcomra, hiszen mindketten tudjuk ki diadalmaskodott kettőnk közül. Csupán idő, és néhány segédkező lökés kérdése, amíg elpattannak a húrok, és felszínre kerülnek Aizen harcosának valódi érzései, én pedig végtelenül elégedetten fogom ezt a folyamatot végig nézni egészen addig, amíg habzó szájjal, vadállat módjára rám nem veti magát, és én újabb, inden eddiginél megalázóbb élményben részesíthetem, imigyen porrá zúzva őt. Ilyesmit Slarinnal nem lehetne megtenni, egy olyan személyiség kell hozzá, mint amilyen a másik espadáé. Rezzenéstelen arccal vártam, mi fog történni. A szoborfej alján egy apró kőlapot éreztem, de addig nem lehettem biztos a sikerben, amíg a kattanó hangot nem hallottuk meg, és a bejárat fel nem tárult. Ám van aki nem úszta meg sértetlenül ezt a próbát, különös elégedettségemre szolgált, hogy a szobrok egyik áldozata pont Sierra volt. - Lám-lám, úgy tűnik itt nem én voltam az, aki pórul járt, drága Sierra~ Kacagtam fel gonoszan, nem rejtettem véka alá sem kárörvendésem, sem féktelen jókedvem a fejlemény láttán. Azzal nem foglalkoztam, hogy a megoldás másik felének jogosságán töprengjek, a bátorság jelképe minden kultúrában más és más, az atlantisziak ezek szerint szó szerint gondolták a dolgot. Tőlem aztán úgy gondolkodnak, ahogy akarnak, amíg nem tévesztenek meg. Az espadából, és a másik patkányból áradó mágikus erő alapján nem csak a kezüket érte kár, az állandó energiából ítélve talán valamiféle pecsét került rájuk. Roppantul kíváncsi voltam miféle hatása lesz ennek a kis incidensnek - Értékelem a csapat érdekében tett erőfeszítéseidet, Slarin Slerryrlyn'dreskel, ám hadd hívjam fel rá a figyelmedet, hogy ha azt várod, hogy kövessem az utasításaidat, csalódni fogsz. Még ha alkalmas is lennél vezetőnek, akkor sem hagynám, hogy egy ilyen primitív létforma parancsolgasson nekem. Mindazonáltal remélem tetteim hasznotokra válnak, amíg egyezik az általunk követett ösvény. Úgy tűnik máris többet tettem a küldetés sikeréért, mint az általad oly' elánnal védett fajtársad.Szóltam oda gúnytól csöpögő hangon a másik espadának is, majd a választ meg sem várva beléptem az ajtón, csak hogy kihangsúlyozzam, valóban önállóan fogok cselekedni a továbbiakban is. A bejárat mögött egy lépcsősor várt, meglehetősen egyenetlen fokokkal, így egyensúlyom megőrzése érdekében a talaj fölé emelkedve lebegtem fel. A furcsán émelyítő, vibráló energia kissé nyugtalanítóan hatott, hangulatom olyannyira elsötétült, hogy nem lettem volna rest néhány gyorsan szálló pengével megkínálni azt a bátor csótányt, aki feleselni mer velem. A fojtogató mágikus erő azonban megszűnt, ahogy a lépcsősor vége felé közelítettünk, és ezzel párhuzamosan én is meglepően könnyednek éreztem magam. Olyan, mintha a hely az érzelmeinkkel is játszana, más magyarázatot nem találok arra, miért változna ilyen gyorsan a hangulatom, egyáltalán nem tartom magam ilyen téren szeszélyesnek. Hmpf... még hogy én őszinte boldogságot érezzek ok nélkül... nonszensz... Egy fedetlen csarnokban lyukadtunk ki végül, mely tele volt különféle lények falra festett képeivel. Mitikus szörnyeket, legendás élőlényeket fedeztem fel körbenézve, csupa olyan kreatúra, melyek ellen a birtokomban lévő fegyverekkel harcoltak. A teremtmények nagyobbik része azonban még előttem is ismeretlen volt, izgalmamban a hideg futkosott a hátamon ha arra gondoltam, hogy akár olyan hatalmas erejű fegyverekre is szert tehetek itt, amelyek ezeket a talán isteni erővel felruházott lényeket győzték le. Azonban nézelődni nem volt sok időm, ugyanis egy sötét árny suhant át közöttünk, egy sötét árny, amely minden kétséget kizáróan ártani akart nekünk. Gyorsasága ellenére sikerült alakját elkapnom, abnormálisan hosszú karjai élesnek tűnő karmokban végződtek, nyúlánk teste pedig egyértelműen gyors mozgásra szolgált. Pálcámat néhány száz pillangó kíséretében kezembe hívtam, és magam előtt megpörgetve teremtettem egy, a pókhálónál is jóval ellenállóbb, ragacsos hálót, amely parancsomra azonnal megindult a szörny felé, hogy kérlelhetetlenül körbevegye és csapdába ejtse. Mozdulataimból nyugalom sugárzott, cseppet sem tartottam a lénytől, ám az mégiscsak szemöldököm felvonására kényszerített, ahogy elkerülte az elkerülhetetlennek tűnő hálómat. A felém iramodó szörnyeteg karmait éppen csak el tudtam kerülni azzal, hogy anyagtalanná váltam és magasan a levegőben álltak újra össze pillangóim emberi alakommá. A lehetetlennek tűnő mutatvány elgondolkodtatott, elvégre annyi rémség képe van itt a falakon, miért ne lehetne az, hogy ez a valami is egy mitikus élőlény, amely talán pont akkor elevenedett meg fogadásunkra, amikor a lépcsőzés alatt a sűrű mágikus erőt éreztem. - Milyen nagyszerű lenne egy ilyen mágiát birtokolni...Töprengtem el félhangosan azon, hogy mi lenne, ha képes lennék efféle lényeket megeleveníteni csupán egy rajz vagy egy festmény segítségével. Jelenleg csupán kőből, fából és egyéb anyagokból tudok mozgásra képes csatlósokat teremteni, ezek pedig gyengébbek, mint egy hús-vér kreatúra. Ám lehet, hogy ennek a szörnyeteg is van olyan gyenge pontja, mint amilyen az én fabábjaimnak a tűz. Ha valóban egy festmény kelt életre előttünk, akkor talán jobban járunk, ha puszta erő helyett vízzel próbáljuk legyőzni. Így hát nem törődve azzal, hogy esetleg eláznak az arrancar férgek, pálcám egy suhintásával a bot által kijárt íven vizet fakasztottam, és mint szakadó esőt, borítottam rá a folyadékot az alattam elterülő csarnokra. |
| | | Gabriel Bello Arrancar
Hozzászólások száma : 49 Tartózkodási hely : Las Noches/Kaszinó Registration date : 2009. Dec. 28. Hírnév : 6
Karakterinformáció Rang: 19. Arrancar Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (7000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Kedd Jún. 14, 2011 2:28 am | |
| *Remegő kezével végül előre nyúlt, de nem mondhatni, hogy szívesen tette. Szinte biztos volt abban, hogy ezek a szobrok valami olyan dolgot is művelhetnek jobbjával, melyek aztán örök életére megnyomoríthatják. Viszont nem volt más választása, hát döntenie kellett. Megfutamodni nem akart, hiszen így soha többet nem lett volna képes Slarin szemébe nézni, de a dilemma csak tovább frusztrálta. Végtére is nagyot sóhajtott és ő is belehelyezte kézfejét a szoborba. Egy percig sem gondolta biztosra, hogy ép bőrrel megússza a dolgot, homlokát egyre jobban elárasztotta patakokban folydogáló verejtékzuhataga. A sorban kattanó hangok csak még jobban eltompították hallását, semmi másra nem tudott koncentrálni, csak az ő szobránál is meghallhassa azt az apró zajt. Kemény másodpercek teltek el, de a kőmonstrum nem hallatott semmiféle hangot. Kétségek közt őrlődve végül a stressz hatására kirántani akarta kezét szájából, ám az egy másodperc töredéke alatt összezárult. Gabi felordított, és igyekezte minden erejével kihúzni onnan, viszont a misztikus szobor nem hagyta, hogy könnyűszerrel megszabaduljon tőle. Érezte, ahogy minden egyes porc és vékony csontjai kettéroppannak, szinte szilánkosra törnek a tömör kő alatt. Olyan érzése támadt, mintha malomkő alatt zúznák ripityára, akár a gabonát. Ordítani csak egyszer ordított fel, azt is talán azért, mert megijedt. Nem akart úgy viselkedni, mint egy vad, melyet épp akkor lőtt meg a vadász, ezért inkább belül ordított tovább. Bal lábát a szoborra támasztotta ki, ezzel is több erőt megmozgatva, annak reményében, végre sikerül karjának nagyobb részét kifeszegetni. Intenzív huzavona közepette végül egyre gyengébbnek érezte magát. Nehezen kapott levegőt, homályosan látott, csak pacák mozogtak előtte, a fájdalomból egy idő után pedig csak lüktetést, és égő vágásokat érzett. Lassan egész karja lezsibbadt, majd utolsókat húzva önkénytelenül rogyott térdeire. Zihálva tudatosult benne, hogy a szobron végighorzsolta homlokát, hiszen annyira legyengült pillanatok alatt, hogy kontrollálni sem tudta, merre essen. Eszméletvesztés közelében szakadt ki végül karja a szörnyeteg szája közül, majd fájdalmasan csapódott maga mellett. Hányingerkeltő szédülés kapta el, s csak lassan fordította tekintetét maga mellett pihenő, vérben úszó végtagja felé. A fájdalom olyan küszöböt taposott melyet alig bírt már kordában tartani. Kedve szerint a megmaradt tenyerének darabkáit is katanájával vágta volna le. Miután enyhült a szédülés, két ingatag mozdulat közepette igyekezett magáról lerángatni egyenruháját. Fogai segítségével az ujjából egy részt szakított le, majd megmaradt ép kezével próbálta a vérzést elkötni. A hófehér anyagot pillanatok alatt átjárta a vörös nedű. Ahogy hatalmasakat sóhajtott nemtörődöm módon akart két lábra állni, de erejét annyira elvesztette, hogy csak négykézláb tudott Sierra közelébe mászni. Hiszen hallotta, hogy társa sem járt kellemesebben, mint ő, ezért szeretett volna rajta is segíteni. Nem értett a gyógyításhoz, semmilyen ehhez hasonlatos technikát nem ismert, hiszen mindig abban a hiszemben ért, hogy egy hamiskártyást nem tudnak átvágni. De a mai nap megdöntötte álláspontját, szinte úgy érezte, a lapok ellene játszottak. Reménytelen helyzetéből nem látott kiutat, csak annyiban volt biztos nem szabadott lehunyni elnehezedett szemhéjait. Szinte lemerte fogadni, ha egyszer lehunyja azokat, biztosan nem kel fel. A vérzés nem akart elállni, a szédülés egyre erősebbé vált. Regenerációs módszerhez aligha konyított ezért csak reménytelenül reménykedett a reménytelenben, miszerint erős szorítással az is alábbhagy. Szólongatni kezdte Sierrát, nehogy elájuljon. Nem sokat értett ezekhez a... dolgokhoz, de abban szinte biztos volt semmiképp sem hagyhatja, hogy Sierra elájuljon. Igen szívósnak tűnt a hölgy, de jobbnak látta, ha segít neki, és a másik ujjat is feláldozza, hogy közös erővel elköthesse az ő sebét is. A pökhendi-kisasszony gúnyos megjegyzéseivel meg nem foglalkozott, hiszen kisebb baja is jóval nagyobb volt, minthogy valami hasonló eszmefuttatással visszavágjon. Egyébként sem kenyere a felesleges balhézás, meg sokkal jobban lekötötte az, hogy tegyen Sierráért és magáért; míg mozgásban van, addig nem engedi magának, hogy lehúzza a rolót, közben pedig a hölgyet is ébren tudja tartani, már ha kell... * |
| | | Kazuo Sachiaru Shinigami
Hozzászólások száma : 80 Age : 41 Tartózkodási hely : Las Noches ~ Szobám ~ Játszóházam // Karakura town Registration date : 2008. Sep. 09. Hírnév : 1
Karakterinformáció Rang: Hovatartozás: Független Lélekenergia: (5000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Kedd Jún. 28, 2011 7:20 am | |
| Zavartan fészkelődve vártam, hogy mi történik majd azokkal, akik behelyezték kezüket a kőszobrokba. Féltem, hogy valami szörnyűség fog velünk történni. Velem, és Gabival, és tessék. Már épp azon voltam, hogy kihúzom balomat, amikor a fej szája összezárult, ezzel szörnyű kínokat adományozva nekem. Hangosan sikítva rogytam össze az elviselhetetlen fájdalomtól, szememet becsukva pedig szint láttam lelki szemeim előtt, miféle puszítást is végez ez az átkozott csapda. Hogy lehettem akkora ostoba, hogy akár egy pillanatra is megforduljon a fejemben: márpedig én beteszem a kezem az egyik kőszoborba. Minden bizonnyal elvakultan próbáltam bizonyítani Rinaayának. De nem! Mégis miket beszélek? Hogy én bizonyítsak egy semmirekellő nőszemélynek? Még mit nem! Nincs szükségem rá, hogy bármit is megtegyek, csak azért, hogy elismerjen. Nincs szükségem rá. Soha nem is volt, és természetesen nem is lesz. Ettől függetlenül igenis rosszul esett gúnyos élcelődése, s ezzel még kellemetlenebbé tette számomra ezt az egész helyzetet. - Te kis… – motyogtam halkan, fájdalomtól elcsukló hangon Rinaayának. Kegyetlen, aljas nőszemély, aki bárkit képes kihasználni. Egy lelketlen kígyó, semmi több. A borzalmas fájdalmaktól hatalmas könnycseppek buggyannak elő szemem sarkából. Sose tudtam túl sokáig elviselni a fájdalmakat. Hiába, nem vagyok olyan típus, aki előszeretettel harcol és teszi tönkre magát. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva. Azonban most mégis arra kényszerülök, hogy összeszedjem minden erőmet ahhoz, hogy legyőzzem a fájdalmat, és kiszabadítsam sérült kezemet. A fej szorosan tartotta szájában az immár teljesen összezúzott testrészem. Szabad kezemmel a szobrot fogva, próbáltam némi erőt kifejteni, hogy kiszabadíthassam magam. Némi erőlködés után – mely természetesen még borzalmasabbá tette szenvedésem – sikerült kiszabadítanom magam. A látványtól összeszorult a torkom. Kezem a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, s habár lassacskán majd regenerálódik, mégis szörnyű így látnom egykor puha, bársonyos kezeimet. Óvatosan, odafigyelve próbálom ellátni, hiszen minden mozdulat, érintés olyan, mintha tűket, vagy legalábbis egy egész kést szúrnának át a kézfejemen. Azonban a sérülés nem minden. Mintha éreztem volna valamiféle szívó erőt is a szobor belsejében, mely minden bizonnyal erőnket volt hivatott eltulajdonítani. Talán ezért is érzem magam jóval gyengébbnek, mint kéne egy efféle baleset után. Ezzel viszont most nem törődhettem, hiszen sérült balomon, muszáj volt segíteni. Legalább a vérzést elállíthattam indulás előtt. Szerencsére sikerült kinyitni egy ajtót, hála Tuinak, és annak az átkozott nőszemélynek, Rinaayának. Nem is értem, hogy ő egyáltalán mit keres itt. Nem itt lenne a helye, hiszen mi mind arrancarok vagyunk, ő pedig csak egy egyszerű senki, aki befurakodott közénk. Jobb helyen lenne egy szobában, elzárva mindenkitől. Legalább engem se zaklatna folyton csípős megjegyzéseivel, melyekkel minden alkalommal egy láthatatlan tőrt szúr szívembe. Nem bírom én az ilyet. Túlságosan gyenge lelkületű vagyok az ilyesmikhez. Sok nekem, ha valaki ennyire ellenséges velem, és mindenképp próbál megsérteni minden egyes szavával, melyet hozzám intéz. A lépcső, mely az ajtó kitárulásával szemünk elé került néhány csorbácska fokkal is rendelkezik. Látszik rajta, hogy már igen öreg lehet. Elvégre évezredekkel ezelőtt létezhetett ez a bizonyos Atlantisz, és persze az idő vasfoga semmit se kímél. Még ezt a csodálatos helyet is elkezdte megrágcsálni. Egyre magasabbra araszolva, az ijedtségtől még remegvén meg-megbotolva kapaszkodtam meg a falban, reménykedve, hogy nem esek el. Az már igazán megalázó lenne, ha még össze is esnék felfelé haladva, vagy pedig megcsúszva visszagurulnék a lépcső aljára. Kezemre pillantva hirtelen észrevettem, hogy azt valamiféle festék színezi. Kíváncsian pislogva próbáltam beazonosítani az anyagot, kevés sikerrel. Feljebb haladva egyre kellemetlenebbül éreztem magam. A hangulat furcsán váltakozni kezdett, hiszen míg az egyik pillanatban már pattanásig feszült idegekkel próbáltam magam nyugtatni, hogy ne támadjak Rinaayára, addig már a másikban mintha semmi se történt volna. Mintha felhőkön lépkednék, vagy pár milliméterrel a padló felett lebegnék. Sose éreztem még ekkora könnyedséget. Mintha minden problémám semmissé vált volna, beleértve a mindenki által utalt boszorkát is. Ugyan ez történt a levegővel is. Míg egyik pillanatban tüdőmet alig tudtam megtelíteni, addig a másikban olyan volt, mintha egy érintetlen, tiszta erdőben sétálnék a hegyek között. A lépcső tetejére érkezvén egy csarnokba érkeztünk, mely igazán furcsa, s néhol rémisztő lényekkel volt díszítve. - Mik ezek? – kérdeztem elhaló hangon, miközben körbe pásztáztam a termet. Az egyik pillanatban hirtelen egy árny suhan át előttünk, minden bizonnyal Tuit célba véve. Ijedten rázkódtam meg egy pillanatra a váratlanul ért támadástól. A banya támadásának hála hirtelen eszembe jut valami. Valószínűleg neki is eszébe juthatott, hogy köze lehet valami módon a falon lévő festményekhez, ezért is próbálta vízzel megtámadni. - Ööö… Csak egy ötlet, de mi lenne, ha megkeresnék azt a festményt, ami ezt a szörnyeteget ábrázolja. Ha azt elpusztítanánk, lehet ez is elpusztulna. –tettem fel javaslatomat, mely remélhetőleg be is válik, és nem röhögnek körbe. Borzalmas lenne, ha megint mellé lőnék, hiszen az önbizalmam erre a küldetésre máris -1-re csökkent a szobroknak köszönhetően. Jó lenne legalább egy kis pozitív élmény is a sok rossz mellé. Ezen kicsit felbuzdulva el is indultam megkeresni azt a bizonyos festményt. |
| | | Desmond Phellera Espada
Hozzászólások száma : 340 Age : 64 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2009. Jul. 25. Hírnév : 56
Karakterinformáció Rang: Segunda Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (48500/65000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Vas. Júl. 03, 2011 12:59 am | |
| A hologram egy szóval sem említette, hogy ez a próbatétel kötelező dolog. Szükség van valakire, aki nem ugrik bele minden veszélybe, s különben sem egyszerű összetartani egy olyan csapatot, ahonnan van vagy kettő olyan, akit régebb óta ismerek és nem akarom letépni a fejüket valami szarság miatt. Azt a banyát meg egyszerűen lehetetlenség kezelni, rosszabb, mint Lala és Lily egybegyúrva. :/ Láthatóan csak arra megy, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza nekünk, mintha csak szét akarná bomlasztani amúgy sem túlzottan összetartó kis közösségünk. Espadaság ide vagy oda, hiányzik belőlünk az egység, nem csoda, hogy ilyen könnyen egymás torkának ugrunk, azonban nem vagyok az a típus, aki hagyja magát, ha felingerlik. Nem csak visszaszólok, ha valami nem tetszik, de igenis, válaszolok tettlegességgel, ha valaki nem ért a szép szóból. Sajnos Rinyát is úgy tűnik, kénytelen leszek megfosztani egy-két végtagjától. Ideje lenne moderálnia magát, mivel baromira nem szórakoztató, ahogyan próbálkozik gúnyt űzni belőlünk. Csak próbálkozik, mert belőlem aztán nem fog. ¬_¬ Azonnal a sérült Gabihoz igyekszek; bevallom, nem számítottam arra, hogy ez a próbatétel, aminek még mindig nem értem a lényegét, ilyen súlyos következményekkel fog járni, másrészt viszont ez mégis csak a legendás Atlantisz, meg azért egy olyan ereklyéért jöttünk, amit muszáj jobban félteniük és óvniuk bárki életénél. Ruhám végéből egy jó darabot tépek le, hogy a vérzést próbáljam valamiféleképpen elállítani, s már most a legjobb dolognak tartanám egyszerűen visszafordulni. Kétségtelenül nem vagyunk elegek ahhoz, hogy végezzünk a feladattal, ha már egy ilyen egyszerű csapda is megritkította csapatunkat. - Jól vagy, ugye? – foglalkozok kicsit Sierra sebével is, hogy legalább a vérzést próbáljam elállítani egy jó szoros kötéssel. Espada, kibírja… S mint Espadára, szükségem van rá, ha le akarjuk tudni ezt a missziót. Valami nagyon nem stimmel ezzel a hellyel. Nem tudom, megmondani, mi, de hiába járok a múlt egyik elveszett töredékén, még sem tudok örülni neki. Még ha legalább valami apró lidérc szaladgálna itt, akkor a sebeket rendesen be tudnám gyógyítani. De nem, itt minden halott. Még a hueco mundo-i sivatag is élettel telibb ennél. - Figyelj csak… Észrevettem, hogy az a Rinya nagyon provokál. Ne foglalkozz vele, akkor megunja és leszáll rólad. – súgom oda Sierrának, miközben a sérült karjával – vagyis azzal a csonkkal, ami valaha a kézfeje volt – foglalkozok. Nem akarom, hogy bárki is kihallgassa a tanácsom, azonban a legjobbnak találom felhívni mindenki figyelmét, hogy ignorálják azt a kis cafkát. Az meg tuti, hogy ha még egyszer beszól, akkor kirakom innen a szűrét, aztán felőlem azt csinál, amit akar, csak ne akadályozzon. Nincs időm arra, hogy azzal foglalkozzak, szegény kis banyácskánknak éppen megjött és ezért nyűgös. Gondolt volna rá korábban, és nem kéne elviselnünk azt a menstruáló mosónőt. Az oszlopok által körbeölelt ajtó végre kinyílik, s a lépcsőn lebotorkálva valami különös melankólia, sőt, egy kis idegesség az, ami eluralkodik rajtam. Semmi kedvem itt lenni, meg a sok bohóccal foglalkozni. Láthatóan a mellettem haladó Tuinak sincs sokkal jobb kedve, biztos már neki is tele van a töke ezzel az egésszel, minden esetre én már bárhol lennék, csak itt nem. Ez a légkör mintha szabályosan fojtogatna, pedig nem vagyok klausztrofóbiás, eddig nem voltam az. A nyirkos falhoz hozzáérve ráadásul tiszta festék lett a kezem, amit pláne nem tudok mire vélni. Ehh, és majd koszos kézzel kell hozzáérnem a zanpakutomhoz, remek. - -’ Aztán olyan érzés önt el, mintha hosszú hetek után látnék először napfényt, vagy mintha a tenger mélyéből a felszínre törve újra kapnék levegőt. Mindez teljességgel megmagyarázhatatlan, de eszembe sem jut, hogy esetleg a helyszín váltotta ki belőlem mindezt. Meg aztán, legalább egy lépéssel tovább jutottunk, hogy a csarnokszerű, fedetlen épület falaira festett szörnypofákat láthassuk. Tudom értékelni a művészetet, bár nem nyeri el tetszésemet, amit látok, bármelyik képregényben jobbakat találsz. Ijedten kapom hátra a fejem, hogy a hosszú karú, szürkés-feketés bőrű lényt láthassam, amint épp Tuival harcol. Termete ellenére rendkívül gyorsan mozog, és ha nem kapom el időben a fejemet, biztosan lenyisszantotta volna éles karmaival. Egyáltalán nincs ínyemre a helyzet, hiszen ha nem kapjuk össze magunkat, akkor már most meghalunk mind, nem beszélve arról, hogy többen már most harcképtelenek. Katanámat elővéve egy védekező állást veszek fel, s csupán reflexeimben és kardvívó tudásomban bízhatok. Azonban hiába a profizmus, mintha egyszerűen képtelen lennék megsebezni, pedig érzem, hogy a penge hozzáér bőréhez, mégis úgy hatol át rajta, mintha füstből lenne. - Mit csinálsz, te idióta?! – rivallok rá a boszira, aki úgy gondolta, ezt a szörnyet még meg is kell locsolni. Eddig is tudtam, hogy ez nem normális, na de ennyire hogy lehet valaki ennyire hülye? Akkor már inkább használhatna egy olyan csiribú-csiribát és elvarázsolhatná a szörnyünket. Hát nem lenne minden egyszerűbb? A szándékát kicsit késve értem meg, hiszen éppen csak sikerül elkapnom Sierra mondandóját. Ha ráérnék a homlokomra csapni, most biztosan megtenném, de jobban foglalkoztat az, hogy a szörny hátára vágjak egy szép, ívelt vágást, miközben valaki a figyelmét tereli el. Mindezek ellenére a szörnyeteg gyorsabbnak és rafináltabbnak bizonyul. Ugyan az utolsó pillanatban, de törzsét kifordítja, karját pedig felém lendíti, hogy az egyik falhoz vágjon. Jobb lett volna, ha a saját lábamon botorkálhatok ide, hogy megkeressem azt a freskót, amin ezt a szörnyalakot lehet megpillantani. Sierrának lehet, hogy igaza van a dologgal kapcsolatban, egy próbát pedig megér. - Hé… Ha valaki meglátja a falon, akkor intézkedjen. Elég sok itt a freskó. – kiáltom ki az utasítást, s magam is a megfelelő festmény keresésére indulok időnként vissza-visszanézve a szörnyetegre, nehogy véletlenül mégis csak engem támadjon. Tű a szénakazalban, de végül megpillantom az apró ábrát, mely többé-kevésbé hasonlít rá, s mivel vizet nem tudok honnan szerezni, markomban egy kisebb bara-t kezdek el materializálni. Csupán néhány kődarabot kell szétrobbantanom, de ha a feltételezés igaznak bizonyul, ennek elégnek is kell lennie, hogy a szörnyizé elpusztulhasson. |
| | | Szayel Aporro Granz Admin
Hozzászólások száma : 712 Age : 35 Registration date : 2010. Aug. 04. Hírnév : 45
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Szomb. Nov. 12, 2011 6:01 am | |
| Sierra jó nyomon halad a talány megfejtése felé; míg Rinaaya gyakorlatilag nevetségessé teszi magát azzal, hogy egy egyszerű vízsugárral próbálja „tönkretenni” a szörnyeteget, az espada már arra is rájön, mi is az igazi kapcsolat a szörny és a festmények között. Pedig a boszorkány sem állt távol a megfejtéstől, azonban tette egyszerűen ostobaság volt. A lény megtorpan, s kimért mozdulatokkal fordítja magát szembe a boszorkánnyal, így következő célpontjává ő válik, még ha csapását sikeresen el is kerüli. Ekkor azonban különös vonzást érezhet az egyik falfestmény irányából; s ugyan Rinaaya az első, aki megpillanthatja, a több ezer freskó közül melyik az, amelyik felel ezért a szörnyetegért, mindez nem hálálja meg magát. Testéből aranyszínű sugárként áramlik a freskóba mágiája, egyszerűen beszippantja erejét mindaddig, amíg a lehető leginkább el nem gyengül. Egyúttal pedig a freskó és a szörnyeteg is arany színben izzik fel, kinek csapásai ha lehet, még erősebbé válnak. Mozdulatai gyorsabbak, ütései erősebbek, s a színhelyen lévő Slarint sem kíméli egyetlen, oldalára mért ütésével, amivel az espada az egyik oszlopnak nyekken. Bizonyára néhány bordáját is eltörte. Ami viszont a legrosszabb: túl távol áll a freskótól ahhoz, hogy ő maga tegye tönkre azt. A szörnyeteg ezután védekezőleg áll festménye elé, azonban némi cselezéssel elérhetitek, hogy távolabb kerüljön tőle, hogy valamelyikőtök elpusztíthassa azt. Első sorban összedolgozásotokra van szükség, hisz némi tereléssel ügyesek lehettek. A festményt egy egyszerű bara is képes leolvasztani a falról, s ha ez sikerül, a szörnyeteg néma üvöltésével adja tudtotokra, nyertetek. Az elpusztított festmény mögött pedig megtalálhatjátok azt, amiért jöttetek. Küldetésetek sikerrel végződött, úgyhogy elindulhattok visszafelé, Las Noches irányába. Vagy talán tartogat számotokra más meglepetést is a helyzet? //Utolsó kör… Próbáltam többé-kevésbé értelmes lezárást adni. Yuu, vagy valamelyik Daitenshis az utolsó postban lophatja el a megbeszéltek szerint a Dárdát. Köszönöm mindenkinek a részvételt, és kérlek titeket, hogy próbáljatok hamar írni! Sorrend ismét nincs, mindenki ír, amint tud. Remélem, egy hét alatt megoldható.// |
| | | Rinaaya Insignis Reliquia
Hozzászólások száma : 58 Age : 114 Tartózkodási hely : Sehol és mindenhol Registration date : 2010. Aug. 19. Hírnév : 7
Karakterinformáció Rang: Gonosz boszorka Hovatartozás: Insignis Reliquia Lélekenergia: (15000/30000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Pént. Nov. 18, 2011 5:12 am | |
| Hmpf... ostoba, szánalmas, semmirekellő görcsök. Egy apró sérülés és máris fülüket-farkukat behúzva nyalogatják egymás sebeit, miközben irigykedve néznek a felsőbbrendű lényre, aki briliáns elméjének sziporkájával megnyitott előttük az utat. Nyilvánvaló, a nyomomba sem érhetnek ezek az arrancarok, még a magasztos espada jelző is csupán a szemétdomb úrnői címére érdemes. Csökött agyukkal nem ismerhetik fel nagyszerűségemet, így érthető a reakciójuk: ahelyett, hogy lábaim előtt térdepelve áhítattal csodálnának engem, mint bármelyik másik intelligens, de alacsonyabb rendű élőlény, ők féltékenyen, gyűlölettel teli szemmel pillantanak rám, ellenséget látnak bennem. De hadd tegyék csak, én addig élvezem a nyűglődésüket, megfürdök a nagyságomat jelző pillantásaikban, és gúnyt űzök az ostoba hibáikból, melynek köszönhetően ketten most alig tudnak talpon maradni. Szórakoztató a szenvedésük, ahogy küzdeni próbálnak és gyerekes módon visszavágni a megjegyzéseim miatt. Ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire alávaló és unintelligens kreálmányok ezek a lidércek. Hős vezérünk is újfent bebizonyította a fejében uralkodó sötétséget, számára a megoldás a nyers erő volt. Az izomagyú nagyságos asszony legalább arra jó volt, hogy bebizonyítsa, más módon kell ezzel a lénnyel végeznünk, hiszen ebben az aspektusban minden kétséget kizáróan ő rendelkezett a legtöbb tudással, hűen egy agyatlan vadállathoz, így ha neki nem sikerül leigázni a kreatúrát, akkor nekünk sem fog. Bár én is elszámítottam magam, és utólag visszagondolva van benne valami, hogy ha nem áll rendelkezésre víz a teremben, akkor nem ez a megoldás, mégsem méltatom válaszra a barbár sárdobálását. Ám az olyannyira lesajnált Sierra szemében legalább megcsillan némi értelem szikrája. Kénytelen vagyok elismerni, van valami abban, amit mondott. Tettemmel felhívtam magamra a gyilkos lény figyelmét, de eszem ágában sem volt harcba bonyolódni vele. Karmainak csapását megelőztem egy felvillanó energiapajzzsal, hogy aztán éktelenül vihogva emelkedjek számára elérhetetlen magasságba. - Hogy merészelsz egyáltalán rám nézni, te hitvány féreg? Azt hiszed értelem hiányában legyőzhetsz engem?A félkegyelmű ösztönlénynek szánt gúnyos megjegyzésemet követő mosoly csak akkor hervadt le az arcomról, amikor észrevettem, hogy ruhám ujja elszakadt a karmai munkája nyomán. Tekintetem elsötétült, ábrázatom pedig borússá vált egy pillanat alatt. De nem voltam olyan ostoba, hogy megtámadjam esztelenül és lesüllyedjek az arrancarok szintjére, csupán eldöntöttem magamban, hogy különösen kegyetlen halált érdemel Villódzó szemekkel fogtam hozzá a megfelelő falfestmény felkutatásához, és mintha éreztem volna merre kell keresnem, hamarosan meg is pillantottam a "művészi alkotást". Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, váratlanul aranyszínű energia kezdett el szivárogni a testemből a festmény felé, én pedig gyengülni kezdtem ezzel együtt. - Elszívja... az erőmet Temeee~ Mint egy elpusztult madár, úgy hullottam le erőtlenül a levegőből, szerencsére még annyi volt bennem, hogy tompítani tudjam az esést. Ám dühöm nem csillapodott a lény, vagy inkább a hely iránt, szinte a teljes varázserőmet elszívta a nyomorult >.> A sárgán felizzó szörnyeteg az én erőmmel ékeskedett, noha amíg Slarin nagyságos asszony keserüli meg a megnövekedett erejét, és nem én, addig talán még nem is bánom De büszkeségem nem engedi, hogy más használja azt, ami különlegessé tesz még a természetfeletti világban is. Vissza kellett szereznem az erőmet a lénytől. - Szóval valóban a freskó a gyenge pontod, patkány...Vigyorodtam el, miközben talpra álltam. Szerencsére csak a varázserőm illant el nagy részben, fizikailag nem éreztem magam gyengének, igaz ezzel nem sokra mentem. Még ha lett volna egy fegyverem, de annyi mágikus erőm se maradt, hogy egy közönséges pengénél erősebb tárgyat megidézzek... nevetséges. És ami még nevetségesebb, az a következő döntésem volt, hiszen az egyetlen mód, amivel ártani tudtam a bestiának, az egyben segíteni fog az arrancaroknak is. Arany pillangókká bomlottam, és a szörnyet eztán ezek a lepkék vették körbe, tornádóként elhomályosítva látását és fájdalmat okozva neki minden egyes alkalommal, ha hozzáért az apró rovarokhoz. Eltereltem a figyelmét, a többi rajtatok áll, patkányok. Hmpf... |
| | | Kazuo Sachiaru Shinigami
Hozzászólások száma : 80 Age : 41 Tartózkodási hely : Las Noches ~ Szobám ~ Játszóházam // Karakura town Registration date : 2008. Sep. 09. Hírnév : 1
Karakterinformáció Rang: Hovatartozás: Független Lélekenergia: (5000/15000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Szomb. Nov. 26, 2011 6:01 am | |
| Kicsit sikerül lenyugodnom, hiszen látszólag teljesen korrekt volt az ötletem, miszerint az egyik freskó lehet a kulcs, a szörnyeteg likvidálására. Széles mosoly terül szét arcomon, hiszen ezzel együtt arra is sikerült rájönnöm, hogy most az egyszer okosabb lehettem Rinaayánál, s most biztos duzzoghat, és szidhat magában, amiért nekem sikerült megfejtenem a szörnyeteg titkát. Mosolyom csak szélesebbre húzódik, mikor meglátom, hogy a furcsa lény a boszorkányt szemeli ki célpontjául. Ha megölné, máris nagyobb csend lenne Hueco Mundoban, hiszen nem lenne, aki rontaná a levegőt reggeltől estig. Azonban hirtelen valamiféle sárgás fény kezd kiáramlani belőle a festmény felé, majd miután sikerült mindet kiszipolyoznia a banyából, a lény ugyan olyan színben kezd el felfényleni előttünk. Először értetlenül néztem az aranyszínben ragyogó szörnyet, majd eszembe jutott, hogy talán Rinaaya erejét szívhatta magába, hiszen erőtlenül rogyott össze, miközben ellenfelünk újult erővel támadott ismét, ám ezúttal Slarint választotta áldozatául. A lány az egyik oszlopnak csapódik az ütés következtében, s én aggódva sietek oda hozzá, hiszen ő is segített nekem, mikor a szobor összezúzta a kezemet. Rettentően fájt, de próbálok inkább a feladatra koncentrálni, hiszen az sokkal fontosabb, mint az én testi épségem. Ráadásul a bizonyítási vágy is vezérel, hiszen minden bizonnyal mindenki gyengének tart. Nem is hibáztatom őket, hiszen jobbára nem is harcolok, ráadásul elég gyengécske kinézetem is van… - Jól vagy? – kérdezem Slarintól, mikor megérkezek hozzá, s próbálom felsegíteni. Remélem semmi komolyabb baja nem esett, hiszen ettől az ütéstől akár néhány bordája is eltörhetett. Tekintetem ismét a lény felé irányul, aki már a freskója előtt strázsál, ezzel védve életét, hiszen nem ő se lehet olyan ostoba, s valószínűleg már rájött, hogy tudjuk, miként végezhetünk vele. Rinaayának egész ügyesen sikerült elterelnie a figyelmét a monstrumnak, így könnyű célponttá téve a falon lévő freskót. Már csak valakinek tönkre kéne tennie.
|
| | | Desmond Phellera Espada
Hozzászólások száma : 340 Age : 64 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2009. Jul. 25. Hírnév : 56
Karakterinformáció Rang: Segunda Espada Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (48500/65000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Vas. Nov. 27, 2011 5:35 am | |
| Azt hiszem, biztosra állíthatom, hogy mindenki idióta ebben a társaságban, és sajnos még én is, ha egy ilyen egyszerű rejtvényre sem sikerült rájönnöm. Pedig nem is igényelt akkora agytrösztöt az egész, de eh. :/ Talán a legjobb lett volna egyszerűen felrobbantani az egész kócerájt, és akkor nem kéne a nyomi festmények között keresgélni. Eeeh, de tudom ezt unni. Ami meg a leginkább aggaszt, ahogyan a szörnyeteget egyszerűen se lefogni, se megfékezni nem tudom. Megpróbálom a szemébe pillantva paralizálni, hiszen így ha mást nem, nyugalmat mindenképpen szerezhetünk magunknak arra az időre, míg valaki le nem sikálja a falról a szörny képét. Azonban itt a csapda, egyszerűen nem működik ezen a szörnyetegen a technikám. o.O A tekintete egyszerűen üres, csak a mély sötétséget látom, sőt, mi több, még én vagyok az, akit félresöpör, s egy hangos nyekkenés következtében csapódok neki egy oszlopnak. Szemeim lehunyom fájdalmamban, és biztosra veszem azt, hogy eltörtem néhány bordám, hiszen még azt a jellegzetes, nyekkenő hangot is meghallom, ami erre utalna. Nem ez lenne az első alkalom, én pedig kemény vagyok, kibírom, ám tény, a túlélési esélyeink jelentősen csökkentek. Csak résnyire nyitom ki a szemem, hogy abban a látványban részesüljek, hogy azzal a nyomi boszival valami történik. Arany színű sugár szivárog belőle a fal egyik pontja felé, de hogy ezután mi történik pontosan, azt nem igazán észlelem, magamnak kell tehát rájönnöm, mi is volt ez az egész. A látványt megszakítja Sierra bekúszó képe, amin bevallom, eléggé meglepődök, de erre most nincs időm. Igazából mindig is azt gondoltam róla, hogy nem kedvel, vagyis na, sosem beszélgettünk, én meg ugyebár nagy ívben tojok arra, más mit mond vagy mit gondol, viszont egészen rendesen viselkedik. Elfogadom a segítségét, amire tulajdonképpen szükségem is van, fogaim pedig összeszorítom a fájdalomra, ahogyan megérzem a törött bordák átkát. Kis híján így is összecsuklok, de azért megejtek egy hazugságos vigyort az espada felé. - Fitt és egészséges. És most csináljuk ki azt a férget. – fogadom el a támaszt, bár hamar el is engedem, amikor úgy érzem, már képes vagyok a lábamon rendesen megállni. Lehet, belső vérzésem is van, de efféle apróságok nem fognak megakadályozni a küldetés sikerében. A szörnyeteg és a fal is túl messze vannak, ellenben a szörnyeteggel, aki védelmezően áll a festménye előtt. Már-már gyakorlatilag teljesen ledöbbent az, amit Rinaaya csinál. Ő az utolsó, akiből kinéznék egy ilyet. Pillangókká változva zavarja meg a monstrumot, s szinte már hallom idegesítő hangját is, ahogyan arra utasít minket, folytassuk a festmény tönkretételét. Számat nagyra tátom, s megfelelő mennyiségű lélekenergiát koncentrálok, s amikor úgy érzem, elég, gondolkodás nélkül lövöm el a megfelelő irányba. Ezzel egyrészt időt, másrészt további sérüléseket is megspórolok magamnak. Vörös színű cerom egyenesen a freskót találja el, s ezzel együtt a szörnyeteget is, aki elől a pillangók az utolsó pillanatban térnek ki. A lény ezzel együtt elhamvad, mintha soha nem is létezett volna, mi pedig sikeresen végeztünk vele. Megfeleltünk Atlantisz próbáinak. Zanpakutomat használom mankóként, míg az elpusztított faldarabhoz botorkálok. Ha senki más nem vállalja, majd én magam veszem ki onnan a Dárdát, amit ennyi sérülés árán, de megszereztünk. Egy a biztos, ezt Rinaayára semmiképpen sem bízom, még a végén meglépne vele, vagy valami. ¬_¬ Pedig lehet, jobb döntés lett volna, hisz akkor nem én lennék lecseszve a későbbi kudarcért. |
| | | Sierashi Yuusuke Daitenshi
Hozzászólások száma : 914 Age : 31 Tartózkodási hely : Karakura városa Registration date : 2009. Jan. 19. Hírnév : 127
Karakterinformáció Rang: Hachibantai ex-taichō| Daitenshi - Saizensen sōsui Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (68000/100000)
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Vas. Nov. 27, 2011 8:30 am | |
| Rohadtul unalmas ez a sivatag, egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy miképpen is lehetséges itt pár óránál több időt eltölteni. Egy kiszáradt fatuskón fetrengve kémlelem a sötét eget, azonban a fenti csillagokat hiába keresem, a sötét felhők hatalmát csak a méretes Hold ezüstös karikája képes megtörni. Joggal kérdezhetné bárki is, miszerint mit keresek Hueco Mundoban, hiszen minden lehetséges helyzetben Aizen rémuralma, illetve hatalmi törekvései ellen küzdök, most pedig itt sziesztázok, mintha nem is volna jobb dolgom. Természetesen oka van lazsálásomnak, mégpedig az az apró tényező, mely szerint fogalmam sincs hova kellene mennem. Nem volt túlzottan nehéz rájönni, miszerint a Sord Dárdájának második darabja a hollowok dimenziójában van valahova elrejtve, mivel Soul Societyben semmit nem találtam. Nemtörődömségemnek igazán nyomós oka van, hisz’ nem olyan régen sikerült átcsábítanom a Primera Espadát a Daitenshi oldalára, akinek voltak bizonyos információi az 5. osztag ex-kapitányának terveiről. Jómagam is megfordultam már nem egyszer ezen dűnék között, viszont feleannyira sem tudnék tájékozódni, mint egy olyasvalaki, ki életének tetemes részét itt töltötte el. Számomra minden bucka ugyanolyannak tűnik, a rengeteg homok pedig már kezd az idegeimre menni, az előbb ürítettem ki harmadjára a csizmámat, mióta itt vagyok. Minden bizonnyal be fogok csavarodni, hát milyen vadállat képes itt tizenöt percet ülni?! Orrom alatt mérgelődve veszek elő egy csomag M&M's-t fekete utazóköpenyem belső zsebéből, majd csuklyám hátrahajtása után kibontom az édességet. Célom nem más, mint minél több kis cuccost elkapni szájjal feldobás után. Elég jól tudok célozni, szóval ez sem lesz igazán megerőltető feladat, viszont más most nemigen fog az eszembe jutni. Rengeteg idő és eldobált cukorkát követően be kell látnom, sajnálatos módon tévedtem. Drága édesanyám biztos beleverte volna a fejem a falba, ha látta volna azt a pazarlást, amit itt véghezvittem. Nos, legalább az apró lidércgyíkok jól lakhatnak a mai napon, bár kételkedem a csokifogyasztási szokásaikban. Éppen a lehető leglehetetlenebb pozitúrában malmozva szenvedek elég határozottan, amikor a Privaron visszatér, kérdő tekintetéből ítélve pedig sikerül levonnom a következtetés, ami arra utal, hogy fogalma sincs, milyen idegi eredetű problémám van, viszont kezeltetni kellene, méghozzá hamar. Egy vállrándítással adom tudtára a szituáció érdektelenségét, azután megigazítom ruházatomat és érdeklődő pillantással utasítom mesélésre. Ahogy arra számítani lehetett, kedves diktátorunk egy kisebb csapatot indított el az ereklye darabjának megszerzésére, ám valamilyen megfoghatatlan erőnek köszönhetően nem sokkal indulásuk után érkeztünk. Különösebb módon nem izgat az információ származási helye, Adán-sanban minden további nélkül megbízom, így felesleges több szót fecsérelni a dologra, eleget ültem már a seggemen amúgy is. Társamnak köszönhetően hamarosan méretes garganta nyílik előttünk, amibe belépve minden bizonnyal a megfelelő helyen fogunk kilyukadni. Talán egyszer Nekem is el kéne sajátítanom ezen technika Kisuke által megbuherált változatát, ám amíg rendelkezésemre áll az arrancar képessége, valamint Yuke teleportja, nem látom értelmét ezzel fárasztani szerény személyem amúgy is túlterhelt agytekervényeit. Be kell valljam, utálok az ilyen átjárókban utazni, mind sötét és üres, mintha nem lehetett volna egy szép kis folyosót tervezni, ahol vidám és megnyugtató színek veszik körül az embert, a falakon pedig érdekes művészeti alkotásokat lehetne megcsodálni. Valahogy Engem mindig elkerülnek a kivitelezők, ennek köszönhetően marad minden olyan snassz Las Nochesben és a köztes dimenziókban, amilyen. Elégedetlenül csóválva a fejem lépek ki egy impozáns épület közelében, melyhez foghatót még nem láttam eddigi pályafutásom során. Első pillantásra sikerül felfedeznem a szokásos görög stílusjegyeket, a karcsú oszlopokat és a hatalmas lépcsősort. Mindazonáltal érződik az egész hely atmoszféráján, hogy kétségtelenül nem normál emberek voltak azok, akik építették. Közelebb sétálva, valamint elolvasva néhány ősrégi nyelven írt feliratot máris megvilágosodik előttem tartózkodási helyünk mibenléte. A megjelenő hologram nélkül is egyértelműen kijelenthető: ez Atlantisz, az elveszett város! Nos, ennek már sokkalta több értelme van, minthogy semmi előjel nélkül egy egész sziget eltűnik a térképről. Ha lettek volna rajta vulkánok, akkor még azt mondom oké, de így?! Mellesleg lehet voltak, sajnálatos módon eléggé korlátolt a tudásom a mítosz ezen részét illetően. Bemasírozhatnék és lerombolhatnék valamit, hiszen elég régen – tegnap – volt alkalmam ilyesmire, ám nem vagyok barbár, ezért eszemben sincs kárt tenni egy ilyen csodálatos építményben. Zselékirály különítménye már amúgy is bemasírozott, feltehetőleg mindent tönkretettek, amit lehetett, ennek megfelelően Nekem már nincs más dolgom, mint szépen bevárni itt őket egy kis meglepetéssel karöltve. Feltételezhetőleg nem fogják önként és dalolva átadni Nekünk a fegyver második részét, ezért kénytelen-kelletlen erőszakot kell majd alkalmaznunk. Partnerem sajnos megrögzött pacifista, ezért elég nehéz lesz rábírni, hogy a sajátjaira emeljen kezet. Nos, lényegében egyedül is elbírok Velük, csak akkor itt kő nem maradna kövön. Sötét ruházatunknak hála nem túlzottan nehéz elbújni az egyik sötét sarokban, csupán éberen villanó íriszeink szolgáltatnának lebuktató tényezőt. Szerencsére az épület sajátos kisugárzása kellően lefedi a végletekig visszafogott lélekenergiánkat. A várakozás megint idegőrlő, de fele annyira sem, mint korábban, lévén most adott stratégia miatt gubbasztunk itt mindketten. A türelem rövidesen rózsát terem, felhangzó léptek visszhangja tölti be a csarnokot. Arcomon levakarhatatlan vigyor válik láthatóvá, még emlékszem mennyire megszenvedtünk annak idején a Végzet Völgyében, bizonyosan idegsokkot kaptam volna, ha valaki az utolsó pillanatban lenyúlta volna előlem a cuccot. Höhö, pedig itt pont ez fog történni szerencsétlenekkel. Imádom a munkám! *<* A megfelelő pillanatra várva lapulok továbbra is, gyorsan feltérképezve a lehetőségek tárházát. Amennyiben mind tökéletes állapotban lennének, minden bizonnyal véres összecsapás alakulna ki, ám sérüléseik végett nevetséges lenne összecsapást kezdeményezni. Nem fogok olyan győzelmet aratni, amit nem Én vetettem el. Sokkal jobb ötletem van! Mikor már eléggé eltávolodtak Tőlünk, intek Adán-sannak, hogy készüljön fel. Szemeimet lehunyva kezdek koncentrálni, mialatt karjaimat magam elé tartom, két tenyerem között pont annyi távolság van, amivel még pont keretben tudom tartani a távozni készülő társaságot. Az alkalmazott kidout általában egyszerre csak egy ellenségen szokták alkalmazni, úgy képes a legmegfelelőbb hatást kifejteni. Számomra viszont fél percnyi fejetlenség is elég lesz, ebből adódóan az erőt feláldozom a lefedett terület nagyságának oltárán. A lehető legsebesebben kell ezután lépnünk, mielőtt még védelmi pozíciót vehetnének fel. - Bakudou 49: Kuro Shitsui! – suttogva ejtem ki a szavakat, mialatt kezeimet szélesebbre tárom, ekképp tágítva ki a mágiát, akár egy fátylat. Egyetlen érzéket, a látás képességét iktatom ki, ami remélhetőleg kellőképpen megzavarja Őket. – Indulás! Szavaim persze tökéletesen feleslegesek, mivel amint mozgásba lendülök, az egykori Primera árnyékként követ. Shunpó segítségével a lehető leggyorsabban átszelem a rejtekhelyünk és a csoportosulás közötti távolságot. Némileg megilletődve kell tudomásul vennem a Dárda hordozójának kilétét, azonban ez sem akadályoz meg abban, hogy végrehajtsam a rajtaütésszerű tolvajakciót. Sla-channal igencsak közelről ismerjük egymást, úgy is fogalmazhatnék, hogy majdnem közös utódot sikerült nemzenünk, csupán a fojtogatás megtermékenyítő sajátossága nem túl konstruktív. Szegény elég ramaty állapotban van, na majd a gyógyító puszim felfrissíti! *3* Abba persze nem fogok belegondolni, miszerint az árulás legkisebb valószínűsége miatt is kivégezhetik, de ugye nem vagyok egy orákulum, nem láthatok előre mindent, ami csak történni fog! - Kösz drága, jövök Neked eggyel! - nyomok egy cuppanósat az arcára, mialatt balommal megragadom a relikvia végét, jobbom tenyerébe pedig lélekenergiát koncentrálok. – Hadou 58: Tenran! A kicsapódó széltölcsér pont csak annyira emeli meg a nőt, aminek köszönhetően társainak zuhan, a szelíd erőszaknak hála azonban a lándzsa központi része szerénységem birtokában marad. Harsogó kacagás közepette iramodok meg a lépcsők felé, ám még utoljára elégedetten hátrapillantok a vállam fölött, ennek köszönhetően kitisztuló látásuknak köszönhetően megtudhatják, kit is kell okolniuk a kudarc miatt. Szívesen lejtenék egy győzelmi táncot, azonban a dühös bara-vihar közepén túlságosan veszélyes az ilyesmi. Mielőtt még bármelyikük veszélyes közelségbe érhetne, ismét garganta nyílik, amely elnyel mindkettőnket és átrepít az Emberek Világába, ahol a Fészekben már vár a korábban megszerzett dárdahegy. Remélem az utolsót is hasonlóképpen könnyű és mókás módon sikerül majd megkaparintani! |
| | | Szayel Aporro Granz Admin
Hozzászólások száma : 712 Age : 35 Registration date : 2010. Aug. 04. Hírnév : 45
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei Vas. Nov. 27, 2011 8:55 am | |
| Tui Giobbe Zuolgo: 1000 LP és 1500 ryou
Rinaaya, Sierra Montero, Gabriel Bello, Slarin Sleryrrlyn'dreskel: 1500 LP és 2000 ryou
Sierashi Yuusuke: a Sors Dárdájának második darabja
A küldetést LEZÁROM. |
| | | Ajánlott tartalom
| Tárgy: Re: Atlantisz könnyei | |
| |
| | | |
1 / 1 oldal | |
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |
|