Reggel, reggel, reggel… utálom a reggelt ugyanis néha elég nyomasztó. Főleg akkor, amikor kómásan kelek fel, mint például most. Az ágyam, mint mindig most is elég korán kirúgott így most is elég korán fent voltam. Nagy nehezen eljutottam a konyhába ahol elkezdtem kávét készíteni magamnak. Nagy nehezen felraktam aztán vártam, hogy elkészüljön. Azt hittem hamarabb kész lesz, de tévedtem. Hosszas várakozás után leesett, hogy nem raktam bele vizet, ami azt jelentette, hogy még jó sokáig várhattam volna a kávémra. Nagy nehezen leszedtem a tűzhelyről a masinát és megpróbáltam vizet rakni bele csak az volt a baj, hogy iszonyatosan meleg volt így a kezemet nem is egyszer megégettem és annak köszönhetően fel is ébredtem. Fejhangon szidtam a kávéfőzőt meg az istent, hogy ilyenkor nem segít. Eddig szerencsés voltam, de most olyan szerencsétlen vagyok, hogy csak, na. Lehet, hogy Kai vagy Vera, vagy esetleg Suke elátkozott, azért amiért otthagytam azokat a nyamvadt osztagokat. Ki tudja… lehet, hogy nem örültek neki, de kell néha a változás. Na, jó nem ilyen sűrűn, mint nálam volt, de azért néha kell. Miután lehűtöttem és befásliztam a kezemet elindultam a ruhásszekrényem felé ugyanis csak egy szál alsógatyában álldogáltam a konyhában. A kezemre-annyira vigyáztam, hogy vagy háromszor sikerült jól bevernem. Sajgó kézzel nyitottam ki a ruhásszekrényemet. Nem gondoltam volna, hogy ekkora kupac van benne ugyanis az összes ruha rám zúdult és maga alá temetett. Nem volt valami kényelmes ugyanis valahogy cipők is kerültek be a ruhásszekrényembe, amik tökéletesen fejbe vágtak. Nagy nehezen, fél kézzel ástam ki magam a kupac alól és közben összeszedtem egy megfelelő ruházatot egy reggeli sétához. Nagy nehezen és sérülések nélkül felöltöztem és visszaraktam azt a sok ruhát a szekrényembe majd elkezdtem keresgélni a cipőmet ugyanis nem volt a szokásos helyén. Körülbelül harminc percig keresgéltem mikor rátaláltam az ágyam alatt. Már csak az a kérdés, hogy hogyan is került oda. Lehet, hogy túl jó volt az éjszaka vagy valami. :/ Mondjuk nem is nagyon emlékszem. Lehet, hogy abba kéne hagynom a folyamatos bulizást meg az ivást. De olyan nehéz T-T. Hála annak a kedves 11. osztagnak. Nem a tisztekre vagyok mérges meg nem is a kapitányra, hanem az osztag hatására. Na, mindegy nem nagyon érdekel már ez az egész. A múlt az elmúlt. Számomra tökéletes osztag marad a 8. hiszen itt sokkal jobban be tudtam illeszkedni, mint a 10. be vagy a 11. be. Miután visszajöttem láttam pár emberen, hogy nem nagyon örülnek nekem, de az engem hol érdekel? Na, mindegy ez most nem a visszaemlékezések ideje, hanem a jó kis reggeli sétáé. Miután a cipőmet is felvettem körbenéztem, hogy mekkora rend van és láttam, hogy egy kicsit sincs az. Ez azt jelentette, hogy ha hazaértem, akkor egy jó kis takarítás fog itthon várni. Rohadtul örülök neki, de hát ez van… Nagy lendülettel léptem ki az ajtón. Majdnem hasra estem a küszöbön, de csak majdnem! Haladás, hogy már nem vagyok olyan béna, mint eddig. Bezártam a szobám ajtaját és elindultam a szokásos reggeli sétámra. Most valami nem volt a rendjén. Mindenki valamilyen küldetésről beszélt és, hogy arra ment el a kapitány. Nekem meg nem szólt >.> mondjuk, nem vagyok a hadnagya, hogy mindent megosszon velem, de azért lehetett volna olyan kedves, hogy szól, vagy esetleg magával visz. Egy ideig csak hallgattam aztán gondoltam egyet és odamentem a beszélgető kis csoporthoz.
-Sziasztok. Milyen küldetésről volt szó? Nem hallgatóztam csak véletlen hallottam meg.- mondtam majd vártam a választ. Elmondták, hogy mi a helyzet én meg haza shunpoztam a fegyveremért és a shinigami öltözékemért és már indultam is megkeresni a többieket. Tök szuper, hogy nekem senki sem szólt, hogy lesz, egy ilyen tuti küldi, ahova megy a taichou is. Végre láthatom akció közben is *.*. Na, meg persze a többieket is, akik majd ott lesznek, és majd bemutathatom, hogy én milyen űber béna vagyok *.*. Sajnálatos módon nem vagyok a legjobb harcos pedig a 11. osztag hadnagya voltam. Hát ez van… ezt dobta az a kibaszott gép. Már egy ideje kerestem őket SS területén mikor a Senkai kapu előtt megpillantottam egy kisebb csapatot, köztük a kapitányomat is. Őt bárhonnan felismerem. Mondjuk nem nehéz észrevenni azzal a szép kis tűzvörös hajkoronájával. Nem akartam hirtelen ott teremni, hiszen lehet, hogy engem nem is látnak olyan szívesen. Egyre közelebb kerültem mikor láttam, hogy okkal többen vannak, mint azt távolról láttam. Ráadásul, ha jól látom mindenki ismeretlen számomra kivéve Mitsuko taichout. Lehet, hogy nekem semmit dolgom sincs ott, de nem érdekel. Pár emberkén haorit láttam így bíztam benne, hogy ha velük megyek, akkor megvédenek vagy valami. Már csak két méterre voltam tőlük mikor meguntam a lassú közeledést és egy shunpoval ott teremtem. Eleinte senki sem vett észre, de ezen meg sem lepődtem. Egy rang nélküli tiszttel nem is nagyon foglalkoznak. Megköszörültem a torkomat és megszólaltam.
-Annak aki nem ismer bemutatkozom. Shiro Sakada vagyok a 8. osztag tisztje és remélem, nem haragudtok meg rám, ha veletek tartok eme küldetésen.- mondtam majd elvegyültem a tömegben és vártam az indulást. Kicsit izgatott voltam, hiszen ha úgy nézzük ez életem második nagy küldetése. Az is lehet, hogy egyben az utolsó is. Na, de azért ilyenekre ne gondoljunk. Az a lényeg, hogy a kapitányom mellett vagyok. Miután meguntam az egy helyben álldogálást vidáman odabicegtem Mitsuhoz és köszöntöttem.
-Üdvözletem kapitány asszony! Remélem nem haragszik rám, azért mert magukkal tartok.- mondtam neki is majd láttam, hogy megjelenik egy nő, aki átad valamilyen térképet és valami olyat is mond, hogy a párja is a felderítő csapatban volt. Felderítő csapat?! Azt hiszem meg kéne kérdeznem, hogy tulajdonképpen mi most hova a frászba is megyünk! O.o
-Elnézést, de tudna nekem mondani pár infót erről a küldetésről?- kérdeztem egy kicsit remegő hangon majd megfordultam és elképedve láttam, hogy mindenki elindult. Vettem egy nagy levegőt és én is elindultam. Kezeim remegtek én meg kicsit akadozva vettem a levegőt. Egyszer el is estem, de szerencsére senki se látta így nem tudnak majd ezzel szívatni a jövőben. Mikor már a Senkai kapu előtt álltam éreztem, hogy a térdeim is elkezdtek remegni. tökéletes. Még jó, hogy pánik rohamot nem kapok egy küldetés miatt. Beléptem a kapun. Szemeimet becsuktam és megpróbáltam lenyugtatni magam mikor észrevettem, hogy meg is érkeztem. A friss levegő megcsapta az arcomat. Kinyitottam a szememet és meglepődve láttam, hogy Karakurában vagyunk. Soha a büdös életben nem gondoltam volna arra, hogy ide jövünk. Azt hittem, hogy egy sokkal veszélyesebb helyre tartunk. Mondjuk az is lehet, hogy innen megyünk tovább valahova, de akkor az hülyeség lenne mert akkor nem szálltunk volna ki a tuti kis közlekedési járatunkból. Miután mindenki megérkezett egy kisebb kürt alkottunk és néztük az x-ekkel telefirkált térképet. Mindenki rábökött egy x-re kivéve engem. Sajnos én azt se tudom, hogy mi a rákot jelölnek az x-ek így nem mutatok rá semmire se.

Sosem voltam az a későn kelő típus. Mióta az eszemet tudom, mindig korán lefeküdtem aludni, így rendszerint már az első napsugarak feltűnésekor kidobott az ágy magából. Amióta pedig egy egész klán ügyes-bajos dolgait kell intéznem nap, mint nap, gyakorlatilag kötelező hajnalban kelnem, ha még a shinigami-teendőimet is lelkiismeretesen el akarom látni, és jól megszokott alvásritmusomnak köszönhetően ez egy cseppnyi problémát sem okoz számomra. Ugyan ennek az életformának megvan az a hátránya is, hogy ha késő este valamiféle szórakozási lehetőség adódik az osztagban, akkor arra nem tudok elmenni, de talán jobb is így: bizonyára attól is az égnek meredne a családom haja, ha csupán meglátnának engem bulizni nálam alacsonyabb rangú személyek körében, hogy az egyéb tevékenységekről ne is beszéljünk. Pedig szívesen táncolnék én is modern zenékre, hovatovább már eléggé érettnek tartom magam, hogy ne csupán alkoholmentes üdítőket fogyasszak, azonban ez nem illik egy magamfajta nemeskisasszonyhoz, így persze még csak gondolni se merjek rá. Tessék, most gondoltam rá o.O Véleményem szerint ettől még nem lettem romlott nőszemély, és attól se lennék az, ha kipróbálnám, milyen egy parti a bálokon kívül is. No de a nemesek már csak ilyen maradiak, nem tudhatják, milyenek az igényei egy korombéli tinédzsernek. Hiába változik a világ, ha az emberek nem képesek rá, és bár a hagyománytisztelet jó dolog, de semmiképpen sem szabad túlzásba vinni. Azt még nem döntöttem el, hogy meg merjek-e lépni apránként egy reformot, mely talán változtathatna, azaz pontosabban bővíthetné a szokások tárházát, de azt mindenképpen a feladatomnak tartottam egy rangos nemesi ház fejeként, hogy az arisztokráciáról kialakult rossz véleményt, mely részben a maradiságnak köszönhető, megváltoztassam. Bár egy fecske nem csinál nyarat, én azért megpróbálom, legalább a közvetlen környezetem nem fog rossz szájízzel gondolni a nemesekre. És ki tudja, talán még társakat is találok, ha szabadelvűnek számító gondolkodásmódomat megosztom esetleg néhány másik fiatal örökössel, ha már úgy hozta az élet, hogy engem kiemeltek közülük apám betegsége miatt. Bár nem tudom mennyire lesznek fogékonyak az ötleteimre, mivel a legtöbben olyanok, mintha agymosott zombik lennének, köszönhetően a családjuk által rájuk gyakorolt nyomásnak. Én is olyan lennék, ha nem lettem volna... kissé elevenebb az átlagosnál régebben. Mindenesetre ma hajnalban, miután túlestem a reggeli étkezés ceremóniáján, illetve az egyéb ilyenkor elvégzendő teendőkön, szép ruha helyett a shinigami gúnyámat öltöttem magamra, és nyugodt tempóban átsétáltam az osztaghoz. Nem volt bennem semmiféle világmegváltó terv, csupán élvezni akartam a napsütést és a madarak csicsergését. Ma voltam olyan szerencsés és kiváltságos helyzetben, hogy nem kellett kapcsolatot építenem senkivel sem valami unalmas ebéd keretében, így arra gondoltam, hogy mi lenne ha... mondjuk kirángatnám Maya-chan taichout az irodájából, és megszabadítanám a papírmunkától egy délelőttre? Úgyis régen beszélgettünk már, hiszen a szabadidőm nagy részét a birtokon töltöm, bár nem tudom hogy miképpen is viszonyul mostanában hozzám, hiszen már nem éppen az a naiv kisgyerek vagyok, mint amikor az osztaghoz kerültem. Nőttem, nőiesebb lettem és legfőképpen érettebb, sokkal érettebb. Nagyon sok mindenre megtanított a Gotei 13 kötelékében eltöltött idő, ezért lehetek már most alkalmas arra, hogy különösebb fennakadások nélkül kezelni tudjam a rám háruló felelősséget, és el tudjam vezetni a Kagami-házat. Elképzelhető, hogy a taichou szemében már nem vagyok ugyanaz a kislány, aki voltam anno, amikor félénken bekopogtam az irodája ajtaján életemben először. Sokat mosolygok azon az időszakomon, még nem éreztem semminek sem a súlyát, életfilozófiám leginkább a Carpe Diem fogalmában merült ki.
Szokatlanul csöndes volt a kapitányi irodához vezető folyosó, talán a korai időpont miatt is, de arra nem számítottam, hogy a kopogásomra senki sem felel odabentről. Mikor pedig megpróbáltam benyitni, zárva találtam az ajtót. Meglepetten fordultam el az irodától, és dőltem a falnak néhány lépés után. Azt kizártnak tartottam, hogy még alszik, ahhoz már túl késő volt. Abban is biztos vagyok, hogy tegnap nem jelentette be, hogy küldetésre megy. Tehát vagy valamiféle hirtelen felmerülő probléma állt be, vagy valaki megelőzött. Például Kei-chan Vagy ha nem, akkor ő talán tudja hol van a kapitány, elég sokat látom őket együtt. Meg is született bennem az elhatározás, hogy megkeresem a fiút, ám a kivitelezéssel már úgy éreztem gondjaim lesznek, hiszen fogalmam sem volt, hogy hol is kezdjem a kutatást. Végül a legegyszerűbb megoldást választottam, és a mindentudó büfésnéni meglátogatása mellett döntöttem, aki miután a héten már harmadszor csodálkozott rá arra, hogy megnőttem, elárulta, hogy Kei-chant ilyen korán még nem látta ébren, és arról is tájékoztatott, hogy a taichout se látta még ma. Így miután szépen megköszöntem a segítséget és hálám jeléül beruháztam egy ellenállhatatlannak tűnő melonpanba, valamint kaptam hozzá egy ajándék gyümölcslevet is a "fiataloktól manapság szokatlan illedelmes viselkedésért" a hálókörlet felé vettem az irányt, arra gondolva, hogy esetleg még ott tartózkodik osztagunk imádnivaló 6. tisztje. Azonban kopogásomra ő sem felelt, hiába próbálkoztam többször is, szóval miután jó hangosan bejelentettem, hogy bemegyek, ki is nyitottam az ajtót és... megpillantottam azt a legrendetlenebb szobát, amit valaha is láttam o.O A szerte-szét heverő ruhák és az élvezeti cikkek maradványaiból álló szeméthalmok között pedig ott feküdt a békésen alvó Kei-chan, akinek a szájából diszkrét nyálpatak folydogált. Jobbnak láttam, ha nem próbálom meg kitalálni, hogy éppen miről álmodhat, és rövid úton távozásra szólítottam fel magamat, hiszen ha még alszik, akkor nyilván ő sem tudhatja, hol van Maya-chan. Még örülök is, hogy nem keltettem fel a hangoskodásommal.
- Elnézést kérek a zavarásért, többet nem fordul elő.
Csuktam be inkább gyorsan az ajtót, majd arcomat a tenyerembe temettem. Igen, jobb lesz ha ezt a szobát nem látom többször, ez a látvány képes ártani a lelkivilágomnak. Megráztam a fejem, és inkább azon kezdtem töprengeni, hogy mit tegyek, mert úgy tűnik ma délelőtt én nem fogok beszélgetni a kapitánnyal. Az égiek éppen elég jelét adták már annak, hogy adjam fel a próbálkozást. Sebaj, van tartalék tervem: Hana-chan! Ő aztán garantáltan benne lesz abban, hogy beszélgessünk, ebédeljünk, és persze az agyára menjünk minden szembejövő halálistennek *.* Bár az utóbbit talán most már nem kéne De az ő jelenlétében nehéz komolynak maradni, nem tehetek róla, hogy kihozza belőlem a bennem rejlő gyermeket :/ Azonban hiába toppantam oda a hadnagyi iroda ajtaja elé, a kopogásomra ugyanaz volt a válasz, mint Maya-chan és Kei-chan esetében, az ajtónyitási kísérletem pedig a kapitányi irodánál történteket juttatta eszembe T_T Tekintetemet a plafonra emeltem, segítséget kérve a Teremtőtől, hogy legyen kedves megszánni szerencsétlen személyemet, ha már lehetőséget adott nekem, hogy legyen egy "szabadnapom", de a mindent betöltő, mélyen visszhangzó hang helyett egy fiatal, kislányos ütötte meg a fülemet, mely a bal oldalról érkezett, és Kagami-samaként aposztrofált engem. Nem kellett számomra sok agytorna, hogy a hangot és a megszólítást egy bizonyos személyhez kössem, az egyik alacsonyabb rangú tiszt volt az, aki azóta hívott így, mióta véletlenül kikotyogtam neki, hogy nemes vagyok. Mondjuk már egészen megbarátkoztam a régen annyira utált megszólítással, ahogy az arisztokrata teendők is barátságosabban hatnak így, hogy minden nap első kézből szembesülök velük és legalább értem is, hogy mi történik körülöttem. A lánytól végül megtudtam, hogy a kapitány és a hadnagy küldetésre ment, pontosabban minden bizonnyal oda indultak el úgy nagyjából 10 perccel ezelőtt. A hír hallatán szomorúan hajtottam le a fejem, de ekkor furcsa ötletem támadt. Miért is ne kérhetném meg őket arra, hogy én is elkísérhessem őket? Még egyébként sem láttam őket akció közben, sőt, kapitányt se nagyon, csak Kai-kun taichout, amikor Kuchiki Kanamét kísértük. Gyorsan megköszöntem a segítséget és nemeshez nem túlságosan illő módon rohantam ki az épületből, majd a szabadba érve shunpóra kapcsoltam. Nem kellett sok idő, hogy megérkezzek a senkai kapuhoz, ahol a gyülekezőt tartották.
- Maya-chan taichouuuuuuu! Hana-chan fukutaichouuuuuuuuu!
Vetettem magam azzal a lendülettel szeretett kapitányom és hadnagyom nyakába, kifejezve abbéli boldogságomat, hogy ismételten láthatom őket
- Nee-nee, ugye elvisztek engem is erre a küldetésre? Légysziiiii! *.*
Néztem rájuk csillogó szemekkel, már-már teljesen levetve máskor illedelmes viselkedésemet, és felkészültem arra is, hogy esetleg drasztikusabb megoldásokhoz folyamodjak, mint például a "könnyes szem" technika, ha esetleg ellenkeznének az ötlet ellen.
- Egyébként mi a misszió apropója?
Érdeklődtem mintegy mellékesen, hiszen az sem elhanyagolandó információ, hogy miért is megyünk most Karakurába, bár volt egy halvány sejtésem, mert mostanában gyakran hallani olyan mondatfoszlányokat, hogy furcsa dolgok történnek az Emberek Világában. Aztán hirtelen csak belém csapott a felismerés, hogy nem csak hárman vagyunk itt, hanem sokkal többen, így nagyokat pislogva néztem körbe, felfedezve, hogy naaaaagyon sok kapitány van körülöttünk. Lehet, hogy ez a küldi nem egészen az én súlycsoportomba tartozik?
- Jó reggelt kívánok mindenkinek! A nevem Kagami Ritsu, a 3. osztag 5. tisztje és a Kagami nemesi ház feje vagyok~desu no. Igazán megtisztelő számomra, hogy ennyi prominens személyiség társaságát élvezhetem utunk során~desu no. Yoroshiku onegai moushiagemasu.
Mutatkoztam be elővéve a lehető legudvariasabb nyelvezetet amit ismertem, és beszédemet egy mély és elegáns meghajlással fejeztem be, kifejezvén végtelen tiszteletemet a Gotei 13 kapitányai és hadnagyai felé. Hamarosan egy igencsak megviselt kinézetű nő jelent meg, aki átnyújtott egy borítékot a 13. osztag kapitányának. Igyekeztem kíváncsiságomat visszafogni, szóval inkább a nőt tanulmányoztam, aki miután odasúgott valamit a nibantai taichounak, sírva rohant el. Szegény... nem értettem teljesen amit mondott, de a párja eltűnéséről volt szó, annyit le tudtam olvasni a szájáról. Ha Masa-chan eltűnne egy küldetésen, én is biztos hasonlóképpen éreznék és viselkednék. Egyébként is lehet, hogy fogok én még miatta kiborulni, hiszen... valahogy le kell nyeletnem a családdal, hogy egy áruló fiába vagyok szerelmes. És mivel egyre többször kerül szóba a házasság, nem is halogathatom sokáig, nem akarom hogy hozzáadjanak például valami Kuchiki-sarjhoz, akit soha életemben nem láttam még. A csapat közben lassan elindult, én pedig Maya és Hana mellett léptem át a senkai kapun, majd ott is érkeztem meg Karakurába. Úgy éreztem, átvette az uralmat felettem a megilletődöttség, mivel nem mertem odamenni a térkép körül kialakult kis kupaktanácshoz. Inkább leheveredtem a fűbe, és vártam, hogy a kapitányok dűlőre jussanak első úticélunk tárgya felett, miközben reménykedve pislogtam fel, hogy valaki majd megszánja a magányomat és odajön hozzám beszélgetni addig. Ha meg nem, hát majd útközben Maya-chanékhoz csapódok, mégis csak őket ismerem innen egyedül.

Eddig nem voltak arra utaló jelek, miszerint színvaksággal küzdök, különösen, mivel tisztában vagyok azzal, hogy elég szokatlan színű szemeim vannak, de bevallom, olyan azért még nem fordult elő velem ezelőtt, hogy ennyire színt tévesztettem volna. Egy kávé nem kávé, s ezennel belépést nyertem a koffeinfüggők birodalmába, akiknek a kávé a legerősebb fegyverük azért, hogy ne kelljen zombik módjára csoszogniuk és vergődniük, de na… Elvesztettem a fonalat. Ja, igen, a koffein. Szóval kevés, hiszen csak Mitsu ugraszt ki a tökéletes nyugalmamból, ahogyan a térkép fölé hajolva igyekszem valami értelmeset is nyilatkozni, természetesen nulla sikerrel. Tiszta szőkének érzem magam meg minden, engem soha senki se tanított meg térképet olvasni, jó? TT-TT Plusz miután Mitsu is közölte velem, hogy hülye vagyok, könnybe lábadó szemekkel, mereven sikerül néznem kifele bután a világból. A hajfestékre igazán ráírhatták volna, hogy a használó egyben súlyos agykárosodást is szenved, mert hogy régen nem voltam ennyire hülye, az biztos. Ennyire még sosem sikerült leégetni magam, még akkor sem, amikor Macska a papucsommal rontott be az egyik kapitányi gyűlésre… Uram Atyám, nekem most végem, nem tudom, mi lesz velem, ez felfoghatatlan, borzasztó, tényleg szörnyű. Pedig én igazán igyekszem tökéletes lenni, igaz, nagyjából nulla a sikerélményem ezen a téren, hiszen alacsony vagyok, nem elég menő, ráadásul mindig hülyeségeken jártatom az agyam. T.T Csoda, hogy Kai képes megtűrni maga mellett és fel nem foghatom, hogy egy olyan álompasi, mint ő, mégis mi a francot képes a magamfajtában meglátni, hiszen a legnagyobb értékem talán az illúziók alkotta… szóval azok. >.< Nem mintha amúgy hajlandó lennék elengedni, ha most harcolnom kéne érte, hiszen ő már hozzám tartozik, amit a kezemen virító jegygyűrű is hirdet, én pedig bízom benne, hogy egyszer az esküvőre is sort kerítünk, amit persze még mindig nem sikerült megszervezni, hiszen Kainak is van egy rakás dolga, én is elfoglalt vagyok, a maradék szabadidőnket pedig kizárólag Miyoko nevelése tölti ki, s különben se bírnám ki, ha nem játszhatnék vele több órát és tanítanék neki olyan dolgokat, amik engem is érdekeltek kislány koromban. És persze hakudát meg pár kidout, de ezt azt hiszem, betudhatjuk testnevelés órának, s különben is sokkal édesebben és mélyen alszik, ha a sok mozgással le van fárasztva. Láthatóan élvezi is és nincs kifogása ellene, na meg még csak játéknak fogja fel. Az persze egyértelmű, hogy a tehetségét sem szabad hagyni elveszni. Hiszen ő a legcsodásabb, legszebb és legokosabb kislány a világon, az ő rajzai díszítik a hűtőszekrényt, de még az irodám falait is! Az, hogy az XY azt várná el, hogy egy érzelemmentes dög legyek, már kezdem megszokni, de egyszerűen képtelen vagyok régi önmagammá válni, különösen, ha csak rágondolok arra az angyali, minden kételyt megszüntető mosolyra, mely láttán pillanatok alatt képes vagyok teljesen elolvadni, s egy-egy szeretet kinyilvánításától is olyan könnyek jutnak a szemembe a meghatódottságtól, amilyeneket csak a giccses, családi filmekben látni. De azt hiszem, ez természetes, hiszen anya vagyok, nem?
Minden esetre kicsit messzebb állok a térképet tovább böngészőktől, s próbálom nem elbőgni magam, kevés sikerrel. Ha szerencsém van, talán senkinek sem tűnik fel, ahogyan mélyeket lélegezve próbálom összeszedni magam s nyugtatgatni piciny és sérülékeny lelkem, majd amikor senki sem figyel, azért kifordítom gyorsan a haorim. Na igen, Akane taichounak igaza van, hiszen ezer százalék, hogy rám értette mindazt, amit mondott… Igaz, már egy ideje nem én vagyok a legfrissebb taichou, sőt, ketten is jöttek utánam, s legalább a mi osztagunkat nem sújtja a gyakori kapitánycsere átka, csupán… Hát na, a beavatottak pontosan tisztában vannak azzal, mi történt Naraku ex-taichouval. Át kellett volna adnia magát nekünk, hiszen teljesen biztos vagyok abban, hogy visszanyerte az eszét, mégis ellenünk támadott, holott azt hittem, ő egy olyan ember, aki valóban Soul Societyre tette fel az életét. Ami engem illet? Fordított helyzetben talán megadtam volna magam, hiszen én igenis, valóban képes vagyok áldozatokat hozni a Gotei 13-ért, másrészről viszont ha Miyokoról van szó… Számomra ő fontosabb még az imádott törvényeimnél is. Hisz ő a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.
- Kö-köszönöm, Chizuki taichou T.T – fogadom el a karamellát megállapítva, hogy ez talán Miyo-channak is ízlene, úgyhogy muszáj lesz vennem neki is egy csomaggal. >.< Csak el ne felejtsem megkérdeni Maya kisasszonyt, hogy hol vette. Már ha lesz merszem megkérdezni, hiszen ő olyan más világ, mint én. Rengeteg barátja van, mindenki szereti, az osztaga rajong érte, én pedig fogalmam sincs, hogy mások mit gondolnak rólam, csak természetesen újra és újra beképzelem a dolgokat hála az enyhe paranoiámnak, csak hát akkor éppen nem nagyon esik le nekem, hogy megint én kombinálok mindent túl. Nem gáz, azért még megejtek egy szép mosolyt és egy formális meghajlást és bemutatkozást a 3. osztagos kislány felé azon gondolkozva, honnan is ismerős a neve. Végül megállapítom, hogy tényleg a nemesi házról van szó, bár a Kagami elég gyakori név, még a zanpakutomat is így hívják!
Lévén sikerült túlélnem a haoricserét – aminél már csak az lett volna gázabb, ha tévedésből Kai haoriját veszem fel, és magamat ismerve talán betudtam volna a méretváltozást annak, hogy kinyúlt a mosásban - , készen álltam arra, hogy egyszerűen kövessem a tömeget, vagyis valahol a sor végén kullogjak teljes csöndben a taichou után, már csak úgy megszokásból is. Ha néhány perc némaság után nem pillantok fel, hogy a többiek reakcióival szembesüljek, még azok a fura stigmák sem tűntek volna fel. Némelyik kékesen, némelyik vörösen dereng, halvány, vékony rétegként megfeszülve az objektumok felett. A szimbólumokkal ezelőtt sosem találkoztam, s ha nem látnám, hogy a többiek is megszemlélik őket, simán hittem volna magamról, hogy megint csak butaságokat képzelődök.
Ami a sikátort illeti, hálát adok a gondviselésnek, amiért ilyen testalkattal áldott meg. Míg a nálam azért „termetesebbek” (ez alatt nem a kövérséget értem) valamivel nehézkesebben mozognak, nekem nincs ilyen gondom, s akárcsak Hanae taichou, könnyedén végigsiklok a szűk járaton, persze csak addig, amíg az a villámcsapás a frászt nem hozza rám. Ijedtemben még ugrok is egyet, hisz ijesztően közel csapott be a villám. A csapat egyik fele így inkább visszament helyszínelni, bár valahogy nem vagyok benne biztos, hogy egy kicsit is biztonságosabb helyre igyekszem. Bár legalább a taichou közel lesz, és ha ő itt van, akkor biztos nem történhet semmi gond, hiszen ő a taichou, erős is meg minden…
Azt hiszem, lassan itt az ideje, hogy ismét elzárjam – ha ideiglenesen is – az érzelgősebb részem, hiszen úgy érzem, hogy még fog egy s más történni, amit egy gyenge lélek nem visel el. A falakon lévő kék és vörös derengések már-már hipnotizálnak, s hála annak, hogy a tökéletes csendet csak néha szakítja meg egy-egy kiadott utasítás, észrevétel s jó tanács, viszonylag sikerül felkészülnöm a váratlan helyzetekre, már ha lesznek olyanok. Legalábbis én úgy érzem, hogy sikerült. Aztán legfeljebb tévedek, bár mindez nem lenne olyan nagy meglepetés az eddigiek után… Különben meg, a lelki világomnál semmi sem félelmetesebb. Már röhögve gondolok vissza arra a forgatókönyves vacakra, amiben megpróbáltak megijeszteni, talán még a mostani énem is csak sírva nevetett volna rajta. Ennek ellenére azért önkéntelenül is, de kinyögök egy „taichou”-t ajkaim közül, s kezeim is talán szorosabban markolják haorim szélét, mint kéne. A rengés pedig… hipnotikus, éteri, vagy anyagi síkbeli? Minden esetre nem tett kárt bennünk… Inkább egy ómen.
A sikátorból végre kiérünk, hogy a házakat szemléljük meg. Az a masszív sötétség bármit rejthet maguk mögött, ezért természetesen nem maradhatok óvatlan, mégis az egyik felé veszem az irányt. Vagyis, nem is konkrétan oda indultam, csak valami mégis odahúzott és egyszer csak ott találtam magam, karnyújtásnyira az ajtótól. S mind tudjuk, hogy egy Onmitsukidousnak a karjai is elegendőek komoly károk okozására. Mégis azzal kell szembesülnöm, hogy hiába a rang, hiszen gyenge vagyok… A masszív feketébe burkolt épületből ugyanis valami más, valami ismeretlen csap ki, s csupán arra van időm, hogy egy megfelelő esési pozíciót vegyek fel a karom kitámasztásával és a fejem előre hajtásával. A lényeg, hogy a fejem ne sérüljön, s a megfelelő pozícióban érezvén a becsapódást néhány horzsolással megúsztam a dolgot eszméletvesztés nélkül.
- Ez ugye… csak az a dolog, amiről már meséltem egyszer, ugye, taichou? – bökök a fényképre, amit valaki megtalált és most közösen méregetik, miután a kisebb-nagyobb, s igencsak fájó, ám lényegtelen horzsolásokat méregetem a karomon, miután feltűrtem a ruhám ujját. A csuklyás támadómból nem sikerült sokat megjegyeznem, de annyi baj legyen… Még találkozni fogunk, érzem.
Mindenkit megnyugtatván, hogy semmi komoly nem történt és még csak egy csontom sem sérült meg, csak olyan, mintha egy bicikliről zúgtam volna egy isteneset, az új alakra vetül a pillantásom. Szintén csuklyát hord, s kékes derengés veszi körül – [/i]ugyanolyan[/i] kékes derengés, mint amilyet a falakon is láthattam. Bár a kusza szimbólumokat nem értem, le se jegyzeteltem, s ha most kéne lerajzolnom őket, biztos, hogy nem sikerülne, a fényre azért emlékszem, és persze arra a bizonyos érzésre. Minden esetre nem várakozhatunk tovább… Akár csak beképzelem a fényképre azt, hogy az előbb látott nőszemély van rajta, akár a valóság, én ígéretet tettem, s különben sem fog velem semmi rossz történni. Meg kell oldanom az ügyet és megmenteni azt a srácot. Kötelességem. Hiszen én is ugyanúgy éreznék, ha egyik pillanatról a másikra Kai tűnne el az életemből.

Igazán boldoggá tett a tény, hogy küldetésre mehetek kapitányom és hadnagyom társaságában, alig fértem a bőrömbe, amikor meghallottam Maya-chan beleegyezését. De már így is épp eléggé gyerekesnek tűnhettem, szóval inkább türtőztettem magam a további infantilis megnyilvánulásoktól és csupán őszinte mosolyommal fejeztem ki örömömet. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy még rendkívül fiatal vagyok, és sokan csak egy tinilányt látnak a személyemben, de éppen ezért kell éretten viselkednem és megmutatnom, hogy nem szolgálok rá a megvető, rosszalló pillantásokra, melyeket ittlétem miatt kaptam. Meg kell valljam, nem esett jól hogy egyes kapitányok egyenesen ignoráltak, és míg például feljebbvalóimnak köszöntek, addig nekem nem, holott egymás üdvözlése alapvető udvariassági formula kéne hogy legyen még teljességgel ismeretlen emberek között is. Szerencsére van, aki tudja az illemet, bár a mendemondák alapján nem gondoltam volna, hogy pont a 2. osztag kapitánya lesz az, aki ilyen szimpatikus módon viszonozza a bemutatkozásom. Szegényhez legszívesebben odamentem volna megvigasztalni, valami láthatóan nagyon megviselte Vera-chan taichout, csak... ennyi nagy erejű harcos között előbújt a bátortalanságom és a félénkségem :/ Ráadásul ahogy egyre több barátságos ölelés látványa és kedves szó hangja jutott el hozzám, úgy erősödött bennem a kívülállóságom érzése. Mindenki ismeri a másikat, bizonyára remek csapatot alkotnak együtt, hiszen megannyi küldetésen vettek már részt közösen, míg én még talán Maya-channal és Hana-channal se tudnék kellő összhangban dolgozni, hiába ismerem őket. Igaz ami igaz, Masa-channal előismeretség nélkül is ügyesen összedolgoztunk anno és azt hiszem Namie-channak is hasznára voltam, hogy korábbi jelentősebb küldetéseimről elmélkedjek, de önbizalmam messzire szállt, ha arra kellett gondolnom, hogy ez a misszió meghaladhatja a képességeimet. Mégis, mindennek ellenére örültem hogy küldetésre mehettem, már csak a korábban említett ok miatt is, és azért is, mert úgy éreztem jót fog tenni egy bevetés, kiszakadhatok egy kicsit az elfoglalt mindennapjaimból és nemesi énemet félretehetem a shinigami-énem kedvéért. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok mondani, de talán már a harc is hiányzik és dolgozik bennem egyfajta bizonyítási vágy is, hiszen fejlődésemet nem tudtam hol és kin tesztelni éles körülmények között. A rengeteg gyakorlásnak látható eredménye volt, legalábbis saját észrevételeim szerint bátorkodok ilyesmit gondolni. Sokkal kevesebb erőt és koncentrációt kíván tőlem a zanpakutoum irányítása, és lassabban fáradok el mind testileg, mind lelkileg. Fittségem egyébként nemesi énemnek is jól jön, hiszen reggeltől-estig magabiztosnak és erősnek kell mutatkoznom, ami jó erőnlét nélkül biztosan nem menne, különösen egy megterhelő nap után. Csupán egyetlen aggodalmam van ezzel a küldetéssel kapcsolatban, méghozzá az, hogy nem szeretnék a 4. osztagnál vendégeskedni utána. Az meg sem fordul a fejemben ennyi dicső harcos között, hogy komolyabb bajom is eshet, nekem még különben is rengeteg teendőm van életemben.
A taichou-chanok és -kunok némi tanakodás után döntöttek úticélunk felől, így én is lábra álltam és a nyomukba szegődtem. Az utcákon haladva a járókelők viselkedése teljesen hétköznapi volt, legalábbis amennyire meg tudtam állapítani kevéske tapasztalatommal, hiszen nagyon kevés alkalommal jártam még az Emberi Világban. Az viszont biztos volt, hogy az épületek falain lévő jelek már nem voltak annyira hétköznapiak, kék meg piros vibrálásukkal egészen úgy festettek, mintha egy fantasy-könyvből idekerült rúnák lennének. Érdekes lenne a jelek pozícióját felfesteni egy térképre, lehet hogy egy óriási varázskört formáznak és a megmagyarázhatatlan eseményeket egy hatalmas mágus okozza, akinek a célja a világ uralma, vagy ilyesmi. Aztán persze az is lehetséges, hogy csupán az én képzeletem szárnyalt túl messzire, elő szokott fordulni olykor-olykor hogy túl jelentőségteljesnek vélek bizonyos jelenségeket. Valószínűsítettem, hogy közelebb kerültünk a térképen jelölt egyik ponthoz, mivel egyre erősebben éreztem azt a furcsán beazonosíthatatlan érzést, ami talán már azóta kerülgetett, hogy kiléptem a senkai kapuból. Talán a reiatsu nyomásához lehetne hasonlítani, de mégsem egészen olyan. Az egész... megfoghatatlan és titokzatos volt.
Mint kiderült, az iksz helyén nem kincs, hanem egy keskeny, nagyon keskeny sikátor várt minket, de mielőtt mindannyian besorolhattunk volna, hirtelen egy vakító villanásra és az azt kísérő éktelen dörrenésre lettünk figyelmesek... ami engem illet, nekem kiugrott a szívem is a helyéről, úgy megijedtem T_T Szapora légzésem és össze-vissza kalapáló ketyerém ellenére is arra a sorsra jutottam, hogy közvetlen közelről is megnézhessem az előbbi villámcsapás helyét, pusztán abból az okból kifolyólag, hogy én még nem hatoltam be a szűk sikátor mélyére. Erős ellenérzésekkel, vonakodva indultam a többiek után, mivel mind Maya-chan, mind a legszimpatikusabbnak tűnő Vera-chan is a másik csoportban maradt, és én jobban szerettem volna ha ők is ott lettek volna a közelemben és nem csak Hana-chan. Helyettük viszont jutott nekem egy morcos gobantai taichou-chan és egy legendásan félelmetes juusanbantai taichou-chan, bár így közvetlen közelről ő nem is tűnt olyan ijesztőnek, csak... túl komoly volt, vagy nem is tudom. Továbbá egyfajta félelemérzet is megszállt, mikor arra gondoltam, hogy a friss becsapódás helyén esetleg van valami erős, földöntúli dolog, ami esetleg ránk támadhat o.O Szerencsére ha valamiben jó vagyok az a shunpo, így nem kellett attól tartanom, hogy egykönnyen lemaradok, de természetesen így is utolsóként érkeztem meg a helyszínre.
- Vajon a rúnák feltöltődtek a villámlástól és azért bocsátanak ki ilyen vakító fényt...?
Elmélkedtem félhangosan, mielőtt kicsúszott a számon egy csodálkozó "Sugoi" a kráter láttán. Ez biztos nem volt közönséges villám, ha krátert hagyott az aszfaltban, sőt ahogy óvatosan közelebb merészkedtem, megláttam egy lyukat is a betonban. Mielőtt valami kijöhetett volna belőle, inkább gyorsan visszahátráltam és Hana-chan mellett kerestem menedéket, éreztem hogy teljesen libabőrös lettem. Meggondoltam magam, mégsem akarok itt lenni. Haza akarok menni és keresni valami kevésbé félelmetes küldetést T_T
- De... én is úgy érzem~desu no.
Válaszoltam halkan, kicsit remegő hanggal. Ingatag biztonságérzetemen se Hana-chan, se az oldalamon figyelő Kaminami nem tudott javítani, nem is csoda hogy amikor a hachibantai taichou-chan felkiáltott, akkor össze is rezzentem mielőtt felkaptam volna a fejemet a fal tetejére. És lám, tényleg ott volt egy vörös ruhás nő, de mire pislogtam egyet, már el is tűnt. Biztos nem számított rá, hogy felfedezzük a jelenlétét, megijedt és megpróbál elmenekülni. Vagy pont fordítva, szándékosan fedte fel nekünk a jelenlétét és azt akarja, hogy kövessük.
- Nem lehetséges, hogy csapdába akar minket csalni, vagy pusztán egyszerűen azt kívánja, hogy hagyjuk el a villámcsapás helyszínét?
Kérdeztem óvatosan, de aztán nekem is be kellett látnom, hogy ha elfogjuk, akkor elképzelhető, hogy tudunk tőle információt nyerni. Én pedig nem hagyhatom hogy a félelmem beszéljen belőlem! Szóval mély levegő, kezem Zanpakutou-chanra és előre! Azaz pontosabban előbb fel a fal tetejére, és utána előre!