A kora reggeli keléssel alapvetően nincsen bajom, életem első harmadának nagy részében minden nap hajnalban keltem. Ám jelen esetben nem jutottam elegendő alváshoz, és az nekem az egész napomat elrontja, lévén elszáll még az a maradék kedvem is a teendőimhez, de még a semmittevéshez is. Az éjszakába nyúló ivászat után legalább délelőtt 10-ig szerettem volna aludni, de három órával a tervezett ébredés előtt felzargatott valami mamlasz, hogy azonnal menjek neki segíteni pakolászni, mivel állítólag a kettőnk dolga lett volna Ueshima-sannak behurcolászni a hozzávalókat a konyhába az ebédhez meg a vacsorához.
- Ó, hogyne, máris repülök.Válaszoltam kedvetlenül, majd mintha a távirányítón matatnék, egy hanyag mozdulattal védőpajzsot vontam a szobám köré, kizárva őt is meg a hangját is, majd szépen befordultam és aludtam tovább. Vagyis aludtam volna, de ez a kis incidens és a kidouhasználat sikeresen kiverte az álmot a szememből, így fél órányi forgolódás után végül kimásztam az ágyamból és egy darabig kómásan pislogtam magam elé. Miután agyam kellőképpen bebootolt, a már említett "semmi kedvem semmihez" jellegű hozzáállással kezdtem hozzá a naphoz, ami nem volt éppen túl szerencsés dolog, tudván hogy délután mi vár rám. Egy hónap híján 12 esztendeje győztem meg Renseit, hogy éppen elég erőssé váltam arra, hogy megmutassa magát a belső világomon kívül is. Nem szó szerint én győztem meg persze, nem olyan fából faragtak hogy csak úgy győzködjek valakit, pláne ilyen dologról, amit nem én vagyok hivatott eldönteni. Egyszerűen megállapította, hogy alkalmas vagyok a bankai-edzések megkezdésére és kész. Tisztában voltam vele, hogy ez az idő egyszer eljöhet, de nem vártam. Cseppet sem vártam. Amikor a shikait tanultam meg, már megtapasztalhattam hogy a zanpakutóm lelke micsoda egy szadista, szőrszálhasogató alak és nem volt sok kedvem hozzá, hogy megint valami hasonlóban legyen részem, mint az a tréningnek csúfolt kínzás. De nem volt más választásom, így azóta minden héten háromszor hat órán keresztül a saját, legfeljebb kapitányi-szintű shinigamik által áttörhető kidou-pajzsom mögött szenvedek egy elhagyatott helyen. Senki sem tud róla, hogy a bankaiért tréningelek, és nem is fogják megtudni amíg nem fogom megszerezni és nem kell használnom. Egyébként sem osztok meg magamról a szükségesnél több információt senki kedvéért sem, miért pont erről beszélnék? Túl nagy felhajtás kerekedne körülöttem, a zanpakutók végső szintje még mindig nagy dolog, és csak a halálistenek töredékében van meg a potenciál, hogy elérje azt. Én viszont nem éreztem magam különlegesnek ettől, vagy olyasvalakinek, akire más szemmel kell nézni. Ugyanaz a Kawashima Mitsuya Hiroki vagyok, akit senki se ismer. Nincs rá szükségem, hogy kizökkentsék a nyugodt mindennapjaimat azzal, hogy mutogatnak rám, mint valami cirkuszi látványosságra. Köszönöm szépen, ebből nem kérek, maradok a top secret edzéseknél.
Miután végeztem a délelőtti teendőimmel és végighallgattam egy kiadós dorgálást a pakolászás elmulasztása miatt, a Seireiteit keresztül-kasul behálózó erdős részek egyike felé vettem az irányt. Kényelmes tempóban sétáltam végig az utcákon, beiktatva néhány vargabetűt, hogy meggyőződjek róla, senki sem követ, majd az út végén észrevétlenül eltűntem a fák között. Hangulatos kis túrázás volt, amíg meg nem érkeztem az általam kiszemelt tisztásig, a talpam alatt ropogó gallyak és a szél által rázott faágak olyan érzést adtak, mintha egy laza kiránduláson vennék részt. Már csak a bot meg a hátizsák hiányzott. Na meg a térkép, de arra itt semmi szükség, aki el tud tévedni ezen a helyen, arra minden lelkiismeret-furdalás nélkül ráadnám a bolondsapkát. Pár perces előkészület után sikeresen felvontam a védőpajzsomat, így már nyugodtan előhívhattam kardom kétfejű szellemét, hogy megkezdődhessen a mai adag tortúra. A feladat maga nem volt nehéz, olyan értelemben, hogy nem hangzott bonyolultnak. Két bábu fejét kellett levágnom egyidejűleg a Hisara nevű technikámmal, pontosan a kijelölt helyen eltalálva őket. Azonban volt egy apró kis bökkenő: a fejek távolabb voltak egymástól, mint a fénypengéim hosszúsága. Eddig hiába dobáltam napestig a kardom, hiába találtam el az egyik bábu nyakát pontosan ott, ahol kellett, azt nem tudtam elérni, hogy a zanpakutóm pengéje megnyúljon. Bármivel is próbálkoztam, bárhogy irányítottam a lélekenergiám, egyszerűen nem sikerült sehogy sem a feladat, Rensei pedig szokás szerint csak csendben ült a füvön, és ha meg is szólalt, az "újra" szót ismételgette. Itt már nem segített semmit, magamnak kellett rájönnöm a titok nyitjára. Ha belegondolok, több mint egy évtizeddel ezelőtt, az edzés kezdetén még a bábut sem tudtam átvágni. Nem volt meg hozzá a megfelelő fordulatszám és sebesség, nem tudott a kardom elég nyomást kifejteni az anyag megroncsolásához. Lélekölőm lelke akkor még segítőkész volt, és elárulta nekem, hogy a dobótechnikámon kell javítani, mert nem adok elég nagy kezdősebességet a fegyvernek. Persze ettől függetlenül ugyanúgy elvárta a milliméteres precizitású találatokat, ahogy a shikai megszerzése esetében is, ami nyilván addig nem jött, amíg ismét meg nem találtam azt a csuklómozdulatot, amivel egyáltalán meg tudtam sérteni a bábut. És persze ha nem találtam pontosan, akkor végig kellett hallgatnom Rensei kritikáját újra és újra és újra és újra. Több, mint fárasztó volt. Nagyobb büntetés, mint mondjuk egy egészséges áramütés. De legalább azt a feladatot nem láttam annyira lehetetlennek, mint most ezt. Már hosszú ideje képtelen vagyok rájönni, hogy mit is kéne tennem, és még a fejvakarás meg a cigi sem segít. Katasztrófa. A hat órás szenvedés végén ismét ugyanaz az eredmény, mint mindig: egy centivel sem kerültem közelebb a megoldáshoz. Morgolódva bandukoltam vissza az osztaghoz, ez már engem is kezd frusztrálni, pedig szinte soha, semmi nem tud kihozni a sodromból, leszámítva azt ha valaki szánt-szándékkal a keresztneveim valamelyikén hív úgy, hogy tudja, nem szeretem. Estére már hullafáradt voltam amikor hazaértem, már arra is alig volt erőm, hogy meglátogassam Kenpachi Ivóját. Azt mondják kapatosan az ember képes olyan dolgokat is érzékelni, amiket józanul nem venne észre, és bár eddig csak a tompaság fele jutott el hozzám ennek az állapotnak, most megtapasztalhattam a zsenialitásom legmélyebb bugyraiból feltörő sziporkákat. Ugyanis amikor kinyitottam az ajtót, felfigyeltem rá, hogy ahogy a nyílászáró kitárul... a holdfény egyre beljebb hatol a szobámban... azaz megnyúlik. Felfedezésemen teljesen ledöbbentem, kővé válva meredtem magam elé az ajtóban. Ennyire egyszerű lett volna a megoldás? A biztonság kedvéért még néhányszor ellenőriztem, hogy tényleg jól érzékelem-e ezt a fizikai jelenséget, remélem senki nem látott meg ahogy az ajtóval játszottam. Miután meggyőződtem róla, hogy valóban az történik, amit én látok, villámgyorsan beszédültem lakóhelyemre, és kardomat azon nyomban shikai alakba váltottam. Ezt követően pedig óvatosan kinyitottam azt az ajtót, amit tudatalattim képzett a pengék végén és amiről eddig nem is tudtam, hisz' tudat alatt csináltam, tehát nem tudhattam róla. A sárga fény pedig lassan, de biztosan növekedni kezdett, és én abban a reményben dőltem be az ágyamba végül, hogy nem behalluztam ezt az egészet a fáradtság és az alkohol kombinációjától.
***
Shouboushi Naraku. Számomra nem mondott sokat ez a név. Úgy értem azt tudtam, hogy ő volt az Onmitsukidou főparancsnoka, de ennél többet zárkózott természete miatt nem tudtam róla. Most mégis minden róla szólt, hiszen egy tucatnyi shinigami megölése és a saját hadnagya súlyos helybenhagyása után két kapitány szintű halálisten elől sikerült meglógnia. Bár mondhatnám azt is, hogy két kapitány elől, mivel Verashu Suwunt időközben kinevezték pont a szökevény helyére. Bár kicsit furcsállottam, hogy egy olyan ember kapta a posztot, aki képtelen volt megállítani az elődjét, még a segítség ellenére sem, ám nincs okom panaszkodni, hiszen ő legalább kapitányi vizsgát tett, nem úgy mint
bizonyos kapitányok. Ha úgy érezték ott fenn, hogy Suw... akarom mondani Vera alkalmas, hát kedves egészségükre. Legalább normális vezetője van az osztagnak, így már csak a Kutatási és Fejlesztési Részleg van nagyfőnök híján, oda meg csak találnak valami őrült tudóst majd, ha máshonnan nem, hát majd kirántanak valakit a Féregbolyból ahogy szoktak. Ám ez az egész incidens mégiscsak arra sarkallt, hogy próbáljak valamit tenni azért, hogy Soul Society vezetőségében ne maradjon olyan elem, aki egyáltalán nem illik oda. Igen, Kurosawa Shinobura gondoltam elsősorban, bár Tanaka Hitoshiról, a rokubantai kapitányáról is igen érdekes dolgokat hallani manapság. Állítólag hosszabb időszakokra eltűnik és nem törődik a kapitányi teendőivel. Én azonban ettől függetlenül egy gyönyörű napsütéses délelőttön régi osztagom, a Kidoushuu felé vettem az irányt, és olyan lépésre szántam el magam, ami hosszú ideig eszembe se jutott: ki akartam mozdítani a Kidou Nagyfőnököt a pozíciójából. Mit sem sejtő ex-társaim között lépdeltem a kapitányi iroda felé kényelmes tempóban, majd mikor megérkeztem, lustán koppantottam hármat az ajtón, ahogy szoktam, és az engedély hallatán beléptem.
- Nocsak, nocsak, Kawashima-san! Mi szél hozta erre? Hiányzott talán a régi osztaga? - Hangzott a negédes köszöntés a kapitány részéről, holott nagyon is jól tudta, hogy mi a véleményem róla, és azt is tudta, hogy én sem vagyok híján a képmutató énjével kapcsolatos ismeretekkel. Nem barátságban váltunk szét az útjaink, miután elfoglalta a Kidoushuu kapitányi székét, speciel gondoskodtam róla, hogy elég hangos legyen a távozásom, bármennyire is nem szokásom a médiaszereplés.
- Hagyjuk a bájcsevejt, Kurosawa kapitány. Nincs kedvem túl sokáig itt lenni, így ha nem bánja, rögtön közölném a látogatásom okát. - Söpörtem félre a felesleges előzékenységet és udvariaskodást. Gyűlöltem azt a torz, álszent mosolyt, amit az arcán viselt most is, ahogy kézmozdulatával engedélyt adott arra, hogy folytassam.
- Szeretném közölni, hogy megtettem a szükséges lépéseket ahhoz, hogy két nap múlva, pontban délután egy órakor az osztag 200 tagja előtt megküzdjünk egymással. - Ismertettem Kurosawával az okot, amiért idáig eljöttem az ötödik osztag épületétől.
- Úgy, szóval a kapitányi székemre tör? Csak ott ne hagyja a fogát... - Reagált egy burkolt fenyegetéssel a kihívásra. Sejtettem, hogy az életemet kockáztatom ezzel, de ennyit megért egy ilyen gátlástalan, aljas féreg félrelökése. Amúgy sem volt senki, akinek hiányoznék ha esetleg elpatkolnék. De garantáltan magammal rántom Kurosawát ha ez megtörténik.
- Iie, nincs szándékomban kapitányi címet szerezni. Csupán azt szeretném elérni, hogy ne maga legyen a Kidoushuu vezetője. És ha most megbocsát, nekem dolgom van. - Hajoltam meg és távoztam, mielőtt a férfi válaszolhatott volna, hagytam hadd fortyogjon a saját mérgében. Biztos vagyok benne, hogy felhúztam a viselkedésemmel.
Két nap múlva pontban egykor már ott álltam a Kidoushuu épületkomplexumának főterén, cigivel a számban. Máskor talán késnék egy hangyányit, ám ez most éppen elég fontos volt nekem ahhoz, hogy ne vetemedjek ilyesmire szándékosan. Nem voltam ideges egy cseppet se, minek izguljak? Felkészült voltam és kellő motivációt adott nekem a célom ahhoz, hogy magabiztos legyek, még akár Kurosawa ellen is. Az ezüsthajú férfi sem engedte meg magának azt a luxust, hogy pontatlan legyen, így a tömeg szeme láttára a kihirdetett időpontban nézhettünk egymással farkasszemet. Kicsit olyan volt az egész, mint egy westernfilmben a pisztolyos párbaj, csak a szél által fújt ördögszekér hiányzott. Meg az eltökélt, feszült tekintet a szememből. A pillantásom ugyanolyan unott volt, mint általában, ha másként kezelném ezt a küzdelmet, akkor saját magamat zökkenteném ki.
- Remélem felkészült a vereségre, Kawashima-san... - Próbált beszélgetést kezdeményezni a kapitány, ám nem voltam hajlandó a pszichológiai hadviselésébe belesétálni, így csupán egy legyintéssel jeleztem, hogy értékelem a kísérletet, de hagyjuk meg az erőnket másra. Kivettem a bagót a számból, és hanyagul pöcköltem félre a csikket, mintegy jelezve ezzel a párbaj kezdetét. Egyszerre mozdultunk, és kardjainkat kirántva rögvest egymásnak is feszültünk. Fizikai erőben valószínűleg nem veszem fel vele a versenyt, ezt jól mutatta az is, hogy a szikrázó pengék lassan felém mozdultak el. Izmaimat megfeszítve felfelé löktem a kardom, és shunpóval a Kidoushuu vezetője mögé kerültem.
- Hadou no sanjuusan, Soukatsui. - Támadtam meg az első elmémbe villanó kidouval, mintegy bemutatkozásképpen, hogy érzékelje mennyire erős az idézés nélküli mágiám. Kóstoló volt csak, és nem is talált, hiszen sikeresen elszökkent előle, arra ítélve a kékesfehér tűzgömböt, hogy a földbe csapódva némi füstfelhőt okozzon. Legfeljebb a nézelődőknek okozott problémát a látást akadályozó felhő, hiszen a küzdelem a tér egy másik pontján folytatódott. Shinobu ismét a kardjával támadt rám, és én megtapasztalhattam mennyire pontosak és erősek a csapásai. Pengémmel nem voltam igazán veszélyes shikai nélkül, így szinte csak védekezni tudtam a szúrások és a vágások ellen, és tehetetlenül figyeltem, ahogy az ezüsthajú kapitány mormogni kezd az orra alatt, majd ujjával felém mutatva ellő egy Byakurait, ami így, közvetlen közelről érkezve átlyukasztotta a vállamat. Felszisszentem, és hátratántorodtam a fájdalomtól. Ez nem úgy kezdődik, ahogy vártam.
- Még nem késő, hogy visszakozzon. A köztünk lévő erőkülönbség nyilvánvaló, még hajlandó vagyok megkímélni az életét, ha most feladja. - Szólalt meg ismételten ellenfelem, látva hogy kissé nehézkesen tartom vele a lépést és máris szaporán szedem a levegőt.
- Értékelem az ajánlatot, de most kihagynám. Tomose, Senkai Rensei! - Fújtam ki magam, aztán egyenesedtem ki, hogy megpörgethessem kezemben a zanpakutómat és aktiválhassam a shikaiom. A kétpengéjű fegyverrel a kezemben mindjárt jobban éreztem magam, annyit gyakoroltam már vele, hogy teljesen megszoktam a normális katanáktól eltérő egyensúlyát, ezért nem is tudtam olyan ügyesen forgatni alapállapotban.
- Hm... azt hiszem innentől muszáj komolyan vennem a harcot. - Sóhajtottam fel fáradtan, inkább csak magamnak beszélve, majd előrelendültem. Úgy tűnt a két penge okozta előny, melynek köszönhetően csupán apró csuklómozdulatokkal is képes voltam rövid idő alatt sok csapást bevinni, már Kurosawának is nehézséget okozott, ezúttal neki kellett hátrálnia miközben rendületlenül hárított. Mikor már úgy éreztem, hogy épp eléggé kiesett az egyensúlyából, egy hirtelen mozdulattal megváltoztattam a vágásom eredeti irányát, és az ezáltal el is találta a kapitány vállát. A megrökönyödött férfit megillettem még egy erőteljes gyomron rúgással is, feltéve a pontot az i-re.
- El kell ismernem, ügyesen megtanultad kezelni a fegyvered. Akkor hát nincs más hátra, mint előre, igaz-e? Moeru no Hi Ikuhisasiku, Korosija Fusicho! - Lihegte a vörös szemű alak, azonban amíg ő azzal volt, elfoglalva, hogy a shikaiát aktiválja, én kihasználtam az alkalmat és eltűntem az érzékei elől egy Fushibi segítségével, de csak miután kezemmel némi reiatsut átvezettem Kurai Tenshibe, ily' módon szárnyakat kapva hátamra. A levegőből figyeltem, ahogy szemeivel kutatja hol vagyok, de nem maradtam rest ott se.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Bakudou no yon, Hainawa! Hadou no sanjuuichi, Shakkahou! - Kiáltottam el magam, egyesítve két kidout és ezáltal megidézve egy különleges, vörös színű Hainawát. Hangommal persze elárultam hol vagyok, de Kurosawának már késő volt. A rubinszínű kötél rátekeredett a halálistenre, elkerülhetetlenné téve számára, hogy kivédje a teljes erejű Shakkahou pusztító hatását, mely mentális parancsomra azonnal abba az utálatos képébe robbant. Nem vártam azt, hogy ettől ki is fekszik a kapitány, de a válasza valamivel hamarabb jött, mint az elképzeltem. Az igen agresszíven hangzó "Tobu!" felkiáltásra a körülötte gomolygó füstfelhőből lángpengék törtek előre, és egyenesen felém szálltak. Nem akartam megtudni milyen érzés, ha el is találnak, így a zanpakutóm magam elé kapva pörgetni kezdtem a fegyvert.
- Enten... - Adtam ki a parancsot, mellyel számtalan kicsiny sárga fénypenge tört elő a forgó kardból, felvéve a küzdelmet ellenfelem "tollaival". Látványos robbanást eredményezett a megannyi penge találkozása, az egész küzdőteret beborította a szürke füst, és a detonáció által keltett széllökés is feldöntötte a figyelmetlen nézőket.
- Necurecuna ori. - Hangzott fel a kapitány szájából az újabb technika neve, ez a támadás azonban felkészületlenül ért. A tűzketrec akadálytalanul körbevett és csapdába ejtett, azonnal megfordítva a jelenleg felém billenő mérleget. Teljesen kiszolgáltatottá tett Kurosawával szemben a kalitka.
- Kawashima Hiroki, ön vesztett. Jól küzdött, de a végén mégis csak megmutatkozott a köztünk lévő különbség. Sajnálom, de bármennyire is szeretném, nem hagyhatom életben, mivel elutasította a lehetőséget korábban. - A füstfelhő végre eloszlott, így megpillanthattam az egyébként elég ramatyul festő férfit. Testét kisebb-nagyobb égési sebek borították, ruhája szakadozott volt, válla pedig még mindig vérzett. De minek mindez, ha most úgyis meghalok? A gúnyos szavak egy halvány fintort csaltak az arcomra, ám végül csupán halálos nyugalommal megvakartam a fejemet és vállat vontam.
- Alighanem igaza van. Ha lehet egy utolsó kívánságom, fájdalommentes elmúlást szeretnék. - Vetettem oda közönyösen, miközben lassan lejjebb ereszkedtem a több méteres magasságból, hogy legalább ne kelljen annyira messzire mennie azért, hogy kinyírhasson. Áldott jó szívem van, tudom. Érdeklődve figyeltem, hogy vajon miféle módot talál ki, de legnagyobb csalódásomra csak a kezeit emelte fel, és egy igen hosszú idézésbe fogott bele.
- Hadou no hachijuuhachi, Hiryugekizokushintenraiho! - Fejezte be a mondatait a mágia nevével. Kétségtelen, egy teljes erejű 88-as kidou képes az élet kioltására, és a Kidoushuu Shoushitól stílszerű is, de én valamivel kreatívabb halált szerettem volna halni. Ez így nem tetszik, szóval csalódást kell okoznom a kapitánynak. Sárga színű lélekenergiámat teljes egészében felszabadítottam, és életemben először kimondtam azt, amelyért több, mint 13 éven keresztül güriztem.
- Ban...kai... Sekishoku Kyorensei. - Formáltam meg ajkaimon a különleges szavakat, melynek hatására reiatsum robbanásszerűen megnőtt, a sárga pengék pedig vörössé váltak a fegyveremen. Mielőtt a hadou elérhetett volna, játszi könnyedséggel törtem ki börtönömből, hiszen egy shikai technika hogy is állhatna ellent a bankai erejének?
- Hisara! - Kiáltottam el magam, miközben kitértem oldalra és egy elegáns, de erőteljes csuklómozdulattal elhajítottam a kardom. Gyorsasága és forgásának sebessége lenyűgöző volt, Kurosawa hitetlenkedő arckifejezése ellenére azonban nem felejtett el mozogni, és még időben félreugrott a fénykorongnak tűnő zanpakuto elől. Illetve...
- Taiyoufurea... - Böktem ki legújabb technikám nevét, mire a pengék hossza váratlanul megnyúlt, így az elérte a sikeresnek gondolt kitérő manővert elindító férfit, és a forgó fegyver valósággal letépte a shinigami karját a helyéről, egyúttal alaposan belevágva a mellkasába is. Fájdalmas kiáltás hangja töltötte be a küzdőteret, majd egy pillanatra süket csend ült a világra. Kurosawa összeesett, én pedig a kezemhez visszatérő kardot elkapva a földre ereszkedtem, és deaktiváltam mind a szárnyaimat, mind a zanpakutóm erejét. A küzdelemnek ezzel vége, a fegyverem minimum életveszélyes sérülést okozott utáltam tárgyának. Kissé bizonytalan léptekkel indultam el a nyöszörgő test felé, a harc belőlem is rengeteget kivett, még ha sérüléseim nem is súlyosak.
- Hogy is mondta? Kurosawa Shinobu, ön vesztett. Jól küzdött, de a végén mégis csak megmutatkozott a köztünk lévő különbség. Azonban én hajlandó vagyok megkímélni az életét, ha önként lemond a kapitányi pozícióról. - Mondtam ki a nemrégen hallott szavakat hűvösen, szememben pedig hosszú idő óta először látszott a gyűlölet sötét csillanása. Kardomat a férfi nyakához szegeztem motivációként, ám Shinobu megviselt arcán csak egy torz vigyor jelent meg. Az égen ekkor váratlanul egy repedés keletkezett, és sárga fény csapott ki belőle, körbevéve a kapitányt.
- Negación? - Néztem fel rémülten, miután az utolsó pillanatban sikerült félreugranom a sugár elől, mely kettészelt volna, ha ott maradok. A tér kövezete kivált a helyéről, és Korosawával együtt emelkedni kezdett a megnyíló garganta felé, mely mögött számos Menos Grandét véltem felfedezni. Én és körülbelül 200 bajtársam tehetetlenül figyeltük a távozó árulót, akinek az arcáról immáron nem lehetett leradírozni a felsőbbrendű vigyort.
***
Győzelmem feljogosított arra, hogy felvegyem a Kidoushuu vezetőjének járó tisztségeket, ám köszöntem szépen, de nem kértem a dologból. Ha így kerülök kapitányi pozícióba, akkor semmiben sem különböztem volna Kurosawától vagy éppen egynéhány Kenpachitól, márpedig én mélységesen elítéltem azokat, akik így kerülnek hatalomra. Én megelégedtem azzal, hogy az ex-kapitányból áruló lett, nem kell a felhajtás ami a kapitányi székkel jár. Jól megvagyok én yonsekiként is, a bankai meg.... hát istenem, miért ne lehetne egy 4. tisztnek bankaia? Épp elég nagy felfordulást okozott a hír, hogy Aizennek volt még egy csatlósa a Gotei 13 kötelékeiben és emiatt persze az én nevem is közszájon forgott, mint az a személy, aki megszabadította a Soul Societyt egy újabb veszélytől. Még jó, hogy nem kezelnek hősként, vagy ilyesmi. Azonban annak ellenére, hogy visszautasítottam a lehetőséget, pár nap múlva mégis a főkapitányi irodába hívattak, ahol Aruya főkapitány közölte velem, hogy Verashu, Matetsaku, Chizuki, Ninomiya, Akiyama és Kawazoe kapitányok személyesen engem ajánlottak a megüresedett poszt betöltésére, és ezt Watanabe és Yasuji kapitányok, illetve maga Aruya főkapitány jóváhagyta az ajánlást. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, hiszen ez azt jelentette, hogy a Kidoushuu vezetői posztjához megnyílt egy olyan út, mely ellen nekem sincs ellenvetésem. Kissé... sokkolt a dolog, és pár nap gondolkodási időt kértem, hiszen ismét meg kellett hánynom-vetnem magamban a dolgot. Megtisztelőnek éreztem, hogy a Gotei 13 legprominensebb személyei elismerték a képességeimet, bár kíváncsi voltam, hogy akkor is felfigyeltek volna-e rám, ha nem ezek között a körülmények között derül fény a bankaiomra, hanem valami jelentéktelen küldetésen. De végül, mivel nem akartam csalódást okozni nekik, ha már a bizalmukat belém vetették, elfogadtam a felkérést.
Bankai
Név: Sekishoku Kyorensei [Vörös Ikeróriás]
Képesség: Bankaiban a penge vörössé válik és a zanpakuto technikái erősebbek lesznek.
- Hisara: Kardja felett telekinetikus kontrollt nyer, azaz akaratával szabadon irányíthatja a pörgő zanpakutót. A kard sebessége is drasztikusan megnő, mind a forgási, mind a haladási, így akár már át is tudja vágni azt, amit eltalál.
- Enten: A fénypengék sebessége itt is jelentősen megnő, forróságuk pedig olyan nagy lesz, hogy akár lángra is gyújthatja az ellenfelet, ezáltal valós égési sérüléseket okozva a sebek mellé.
- Taiyoufurea [Napkitörés]: A kard pengéinek mérete változtatható lesz (egymástól függetlenül), hosszuk akár tíz méteresre is megnőhet Kami akaratától függően. A méretváltozás pillanatszerűen történik, igen nehézzé téve az ellenfélnek a reagálást. A technika használható Hisara közben. Csak bankai módban alkalmazható.