Most meg mi a franc bajotok van? Szerintetek egy fiú nem írhat naplót? Mi alapján döntöttetek így? Mindenkinek ugyan úgy joga van naplót írni, mint egy nőnek. Na, de mindegy nem szeretnék most itt vitatkozni ezen. Inkább írom tovább, hogy mi is történt ma velem.

A szokásoshoz képest ma elég korán keltem. Nem tudom miért, de kidobott az ágyam. Próbáltam visszaaludni, de sajnos nem sikerült, ezért rávetem magam a cselekvésre. Kimásztam az ágyamból és rendbe raktam a szobám, majd mentem felöltözni. Már pontosan nem is emlékszem, hogy mit vettem föl, ezért inkább annyit mondok, hogy egy pólót és egy halásznadrágot. Miután felöltöztem és rendbe raktam a kinézetemet készítettem egy kávét, hogy egész napra bebiztosítsam az ébren létem. A kávé most elég gyorsan lefőtt és ez meglepett. Eddig több mint húsz percig tartott mire lejött az életmentő folyadék, de most mintha tíz perc lett volna az egész. Miután kiöntöttem egy bögrébe és ízesítettem, az ablakhoz mentem és kinyitottam, majd a bögrét leraktam a párkányra és elmentem a cigimért és egy székért. Nagy nehezen odarángattam egy széket, leültem és rágyújtottam. Amint az első slukkot kifújtam eszembe jutott Chikuci. ~Kár érte… jó kis csajszi volt, de nekem több energiát kell a melóra fordítanom, mint a csajokra, ha azt akarom, hogy elismerjenek.~ Gondoltam, majd belekortyoltam a kávémba. Mint mindig, most is tökéletes volt. Már kezdtem azt hinni, hogy a Kidoushuuban nyugisabb az élet, de tévedtem. Egy pokollepke szállt be az ablakomon. Miután végighallgattam az üzenetét felugrottam a székről és felkaptam a zanpakutomat, majd elindultam az említett helyre. Ha az üzenet igaz volt, akkor Észak Rukongai egy eldugott kis részébe kell mennem, mert egy arrancar és egy csoport hollow terrorizálja, pusztítja a népet. Út közben még összeszedtem pár embert. Nem csak a Kidoushuuból, hanem más osztagokból is, mert nem igazán hittem, hogy itt szimplán kidoukkal győzhettünk volna. Olyan sebességgel száguldoztunk a helyszínre, amilyen gyorsan csak tudtunk. Mikor megérkeztünk elborzadtam a látványtól. Az arrancar a Rukongai-i emberek hullából csinált magának trónt és abban ült. Ilyen kegyetlenséggel se találkoztam még. Az emberek, akiket magammal hoztam egyből az arrancarra támadtak. Mivel nem akartam, hogy a hollowok akadályozzák a csapatot a küldetésben, én is belevetettem magam a harcba. Zanpakutomat egyelőre nem húztam elő. Minden utamba kerülő hollowval egy Byakurai-al lőttem keresztül. Mikor megnéztem, hogy mit csinál a kis csapatom, kerek szemekkel láttam, hogy végeztek az Arrancarral. Mondjuk nem is csodálom, hiszen erősebbek voltak így együtt. Már fordultam volna vissza, mikor egy sátáni kacaj törte meg a csöndet. Körbenéztem és láttam egy arrancart, amint aktiválja a képességét. Valami bika félének tűnt, de nem tudtam megállapítani, ugyanis nekirontott a csapatnak. Akik az útjába kerültek meghaltak vagy súlyos sérüléseket szereztek. Nem bírtam tovább nézni. Ráküldtem egy Byakurait, majd előhúztam a zanpakutomat és nekirontottam. A dolgok úgy történtek, ahogy vártam. Az arrancar az összes csapat társammal végzett, majd nekem is nekem rontott. Nem nyársalt fel a szarvaival, ami meglepett. Valószínűleg játszadozni akart, ugyanis minden támadása kerülte a létfontosságú szerveket. Az utolsó támadása a földre kényszerített. Éreztem, hogy két bordám eltört. A levegő vétel iszonyatosan fájt. A kardom mellettem hevert. Felvettem és ellenfelemre mutattam vele, majd elkiáltottam magam: „Somei Hikarimusa!” A parancsszó elhangzása után a kardom átváltozott egy fénylő lándzsává. Még szerencse, hogy lándzsa, mert így meg tudtam rajta támaszkodni. Az arrancar szemében lehetett látni a rémületet és éppen ezért már támadt is. Mivel elég csúnyán megsérültem nem voltam elég fürge így ez a támadása is eltalált. Éreztem, hogy még egy bordám eltört, de nem érdekelt. Muszáj lesz megbosszulnom a halott társaimat. Egyre idegesebb lettem és éreztem,, hogy a lélekenergiám is egyre több. Ezek szerint az érzelmek erősítik a lélekenergiámat.
-Most megdöglesz, te mocsok!- ordítottam rá olyan hangosan, amennyire csak tudtam, majd a zanpakutomat az égbe emeltem és elhalt hangon megszólaltam: „Mabusshikonseki”. Miután elhangzott a képesség neve, a fegyverem még fényesebb lett. Elmosolyodtam majd az ellenfelemre mutattam. A fénynyaláb úgy hasította az eget, mint a kés a vajat, majd eltalálta az arrancart, aki tíz percre megvakult. A fegyveremet előre szegezve elindultam felé, hogy végre elintézzem. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen gyorsan le fog telni a tíz perc. Mondjuk számíthattam volna rá, hiszen sérült vagyok, és most nem tudok úgy mozogni, mint azelőtt. Most a mellkasomat találta telibe. A kard kiesett a kezemből én pedig a földre rogytam és fuldokoltam. ~Ezek szerint itt a vég. Egy mocskos arrancar végez velem. Ráadásul senkitől se tudtam elköszönni, aki számított.~ gondoltam majd mikor megszűnt a fuldoklás láttam, hogy megérkezett a felmentő sereg. Én elájultam. Nem tudom meddig lehettem elájulva, de nem is érdekel. Mikor kinyitottam a szemem meglepődtem, hogy még élek. Egy ágyban feküdtem össze-vissza voltam kötözgetve. Nem emlékeztem teljesen a történetekre így keresnem kellett valakit, aki majd elmagyarázza, hogy mi történt. Nagy nehezen sikerült felülnöm. Ami ekkor történt igazán meglepett. Az ablaknál állt egy lány, akit egyből felismertem. Mikor meghallotta, hogy mocorgok megfordult és odafutott hozzám. Nagyon meglepődtem, hiszen tudtommal szakítottunk, de ezek szerint ő még mindig érez irántam valamit, mert sírva ölelt át és vigyázott nehogy megnyomja valamelyik sérülésem. Órákig beszélgettünk, mikor végre kilyukadunk oda, hogy Chika még mindig szeret és, hogy megint össze akar velem jönni. Ez nagyon meglepett, de döntöttem. Most muszáj lesz egy kicsit egyedül maradnom, míg feldolgozom ezt, hogy vesztettem, hiszen eddig mindig nyertem. Ezen látszik, hogy nem vagyok alkalmas istennek. Mielőtt Chika elment volna átadott egy levelet, amin az én nevem volt és a Kidousuu kapitányának és Ken főkapitány aláírása volt. Nagyon meglepődtem, hogy tőlük kaptam levelet. Izgatottan nyitottam ki és kezdtem el olvasni:

A levelet ötször is elolvastam mikre felfogtam, hogy mi történt. Végre erősebb lettem és feljebb tudtam lépni azon a nyamvadt ranglétrán. Nem hittem el. Eleinte azt hittem, hogy valami álom ezért a levelet beraktam a párnám alá és ledőltem aludni. Másnap reggel az volt az első, hogy megnéztem a levelet, hogy a párnám alatt van-e és ott volt. A szívem nagyot dobbant. Ezek szerint nem álmodtam. Miután sikeresen felöltöztem a levelet beraktam a zsebembe és elindultam az 1. osztag kapitányi irodája felé, hogy elfogadjam a hadnagyi rangot. A légzés még mindig fájt egy kicsit, de kibírtam. Mikor megérkeztem vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Hallottam egy halk „Gyere be!”-t, ezért benyitottam.
-Jó napot. Elnézést a zavarásért, de azért jöttem, hogy bejelentsem, elfogadom a felkérést- mondtam ki egy levegő vétellel. A kapitány elmosolyodott majd elmondta, hogy mikor kéne megjelennem és letennem az esküt, amiben megesküszöm arra, hogy az életemet is feláldozom Soul Society védelméért. Miután minden részletet megbeszéltünk hazamentem, hogy összepakoljam a cuccaimat. Mivel még a sérüléseim fájtak a pakolás után lefeküdtem és aludtam. Másnap kora reggel, vagyis nem kora reggel keltem fel. Egy órám volt arra, hogy elkészüljek és elinduljak letenni az esküt. Felvettem a kapott hadnagyi karszalagot a frissen mosott fekete shinigami egyenruhámra és felkötöttem az oldalamra a kardomat és elindultam. A sérülések már nem fájtak annyira ezért gyorsabban tudtam mozogni. Tíz perc alatt oda értem. Megigazítottam a ruhámat és a hajamat, majd beléptem a terembe ahol jelen volt minden kapitány és hadnagy. Kicsit izgultam meg minden, de nem érdekelt. Letettem az esküt, amiben arra esküdtem, hogy akár az életem árán is megvédem Soul Societyt.