Kert, udvar

Tárgy: Re: Kert, udvar Szomb. Dec. 11, 2010 6:04 am

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségbe belezúgni? ~"~

Bvah... homlokomon elkezdett igencsak gyorsan nőni az ér, s mély levegőt véve hagytam abba izmainak vizsgálatát, miután vetettem rá egy perverz pillantást. Biztosan tökéletesen meg van magával elégedve, és tömény dicsőítő szövegeket zeng el magában magának. Ugyanezt én is megtehetném: nem véletlen, hogy ennyire képtele nekem ellenállni. Nem gondolhatja komolyan, hogy nem veszem észre az epedő pillantásait, és azt, hogy folyton rajtam felejti izzó tekintetét, miközben egész alakjából valami furcsa kisugárzás árad. Nem tartottam magam sosem különösebben csinosnak, inkább túlságosan szögletesnek és vékonynak, de ezt a körülöttem levők valahogy mindig megcáfolták. Talán lágy vonásaim ellensúlyoznák szöges valómat? Surprised

Biztosan így volt, meg hát valljuk be, ki a fene tudna nekem ellent mondani? Megszerezhetek bármit, amit akarok- kiváló példa erre az, hogy ösztöndíjas lettem az ország egyik legjobb egyetemén. Na meg az, hogy sikerült rátalálnom a legújabb szenvedélyemre: sosem gondoltam volna, hogy táncosi vénával rendelkezem. Surprised

Kezdődött ez a szalagavatóval: pár pillanat alatt elsajátítottam a nehéznek tartott salsát, és elbűvöltem mindenkit a mozgásommal. Azóta már beiratkoztam pár tanfolyamra, szóval a nyaram hátralevő része izgalmasan telik majd el. S hogy hol állok meg? Fogalmam sincs... mert hogy nem fogom abbahagyni, ez biztos. S nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerül találnom valamit, amivel levezethetem az otthoni feszültséget- ami ezek után nyilván fokozódni fog. Hiszen hol örülne Touma annak, hogy a majdnem-gyilkosával találtunk egymásra? Viszont úgy látszik, örül neki, hogy beleszerettem a táncba: nem csak neki van művészlelke. Ahogyan ő a divattal, én a tánccal fejezem ki magam; s cseppet sem sajnálom, hogy minden éjjel sajgó testtel zuhanok be az ágyba: a folyamatos gyakorlás, edzés, önfejlesztés a quincyskedés mellett megteszi a magáét. Talán egy nap eljutok oda is, hogy táncosból koreográfussá emelkedjek- de addig még rengeteget kell fejlődnöm. S emelkedett hangulatomon a jelen pillanat csak emelt; hiszen nagyon is tetszett nekem az, hogy Raiden felháborodva kezdett el vergődni. Miközben a karizmai helyett inkább a mellkasát kezdtem el tapogatni, gonosz mosoly kúszott az arcomra.
- Ki tudja manapság... lehetséges, hogy titkon felszentelt pap vagy, aki arcoskodni próbál.- nyomtam meg kicsit jobban az utolsó szót a kelleténél, és a gonoszat egy angyali mosoly váltotta fel. Végül abbahagytam a bökdösést, mert nyilván gy könyvelte el magában, és drámai sóhajt hallatva pillantottam le a hasamra. Nem mondhatnám, hogy jóllaktam attól a pár falat csokoládétól. S jobban örültem volna, ha végre valami valódi kajához jutnék, sem, mint hogy további szájkaratét vívjak vörös szemű démonommal. Lélegzetemet visszafojtva hagytam, hogy hajammal játsszon, s tényleg attól rettegtem, hogy meghallja szívem heves kalapálását. baszki, kezdek egyre nyálasabb lenni... Türelmetlen pillantással ragadtam meg a kezét, és lódultam az ajtó felé, miközben elégedett, elpirult pillantást vetettem Rá. Kicsoda, melyik nő ne örült volna még egy ilyen vallomásnak is a rajongott férfitól? Kihasználva a lehetőségem- mely abból adódott, hogy nőből vagyok, így lehetnek érzelemkitöréseim-, hozzálépve fúrtam bele a fejem a nyakába. Igazán jóleső érzés volt mélyen belélegezni az illatát, amit valószínűleg már akkor sem tudnék kiűzni a fejemből, ha képes lennék rá.
- Ebben az esetben azt hiszem ideje lesz kijutnunk innen, nem gondolod, édesem?- suttogtam bele a fülébe, majd az ajtóhoz lépve egyszerűen kilőttem a zárat. Bocs, ez van akkor, ha az ember lánya viszonylag erős, tehetséges quincy... Halkan dúdoltam a lejátszóból kiszűrődő számot, és húztam magam után Raident. Magam előtt már kezdtem is felvázolni a mai nap további részét, majd lenyeltem a torkomban növekedő gombócot. Baszki, naná, hogy féltem! Illetve volt bennem valamennyi félelem, hiszen úgy tűnt, mintha kezdene kialakulni köztönk valami, ami egyértelműen több volt, mint egy diszkós flört. Nem akartam elbaszni, viszon tartottam attól, amivé ez alakulhat. Mondjuk jelenleg tök feleslegesen vergődtem, mert semmi más dolgom nem volt, mint hogy menet közben összekulcsoljam ujjainkat, és halkan dúdolgatva vonszoljam egy büféhez, és kértem ki egy szendvicset. Muszáj belém kellő energiát juttatni, hogy legyen energiám a továbbiakhoz... Mert hát kell a lendület meg az anyámkínja, hogy Touma előtt ne lebegjek a boldogságtól, elárulva magamat... a.k.a. Raident.

Tárgy: Re: Kert, udvar Hétf. Jan. 03, 2011 11:18 pm

[ Fussunk össze váratlanul - hogyan szeressünk bele az általunk félig megvakított srác húgába? ]

Az elfojtott nevetéstől rángatózott szám széle, ahogy Natsuki mellizmaim keménységét próbálta megállapítani. Hiába, na… Néha kicsit csiklandós vagyok, nem tehetek róla. Arról meg végképp nem, hogy ellenállhatatlan testemet mindenki meg akarja fogni. Csak hát nem engedem meg bárkinek, hogy megtegye. De ez a lány kivétel… neki abban a pillanatban megengedtem volna bármit bizonyos kereteken belül. Persze ettől függetlenül még idegesített a folytonos beszólogatásai. Nem csípem, ha valaki folyamatosan engem oltogat. Itt csak számomra engedélyezett ez a fajta tevékenység, amit jelenleg nem óhajtok gyakorolni. Na jó, talán egy keveset, hiszen azért mégiscsak védekezni kéne a folytonos „hízelgő dicséretekkel” szemben. Nem járja, hogy csak engem cseszeget folyton, úgy illik, hogy én is megkínáljam kellemesebbnél kellemesebb sziporkáimmal.
Halvány mosollyal díjazom újabb próbálkozását Natsukinak. Hihetetlen, hogy miket vagyok képes elviselni tőle… Másnak egy ilyen beszólás miatt már a kezét törtem volna… Rolling Eyes

- Nem hiszem, hogy a magamfajtát bármikor is készséggel pappá szentelnék… – jegyzeztem meg egy komor mosollyal arcomon. Ha jól gyanítom, még nem tud semmit előéletemről. Vagy ha mégis, akkor igazán belevaló csaj, hiszen nem sokan vállalnának be egy börtön viselt, olykor kicsit bunkó pasast, aki előszeretettel darál be minden olyan egyént, vagy élőlényt, aki az útjában van, vagy felhúzza. Ha megtudná, hol is tartózkodtam néhány éven keresztül, lehet, hogy már többet rám se nézne. Legfeljebb úgy, mintha egy nagy zsák szemétre pillantana. Ettől a gondolattól még a hideg is kirázott egy pillanatra.
Engedelmesen fogtam meg én is Natsuki kezét, és lépdeltem utána, mosollyal az arcomon. Régen éreztem már ezt, és őszintén megvallva kicsit zavart is a helyzet, de próbáltam sodródni az árral. Pontosabban Natsukival, aki pirosló arccal nézett rám. Egy pillanatra megdermedve álltam, miközben nyakamba fúrta arcán. Hirtelen nem tudtam mit tenni, teljesen leblokkoltam a meglepettségtől. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kezdeményező típus lehet. S még azt hittem, hogy nekem kell majd irányítani, erre tessék… Mivel mást nem igazán tudtam tenni, így jó szorosan átöleltem. Úgy, mintha többé sose ölelhetném. S talán ki tudja… Lehet Torma megpróbál majd kinyírni, amiért kikezdtem hőn szeretett hugicájával. Habár az már elég kétséges, hogy akár egy ujjal is képes lesz majd hozzám nyúlni. Fogadok, hogy mióta csak fél szemmel bambul ki a bamba fejéből, még bénább, mint amilyen volt. Valószínűleg simán meg tudnám magam védeni ellene, és még csak meg se izzadnék. Elvégre megvakítani se volt nehéz fél szemére… Az viszont tuti, hogy Natsuki többet hallani sem akarna rólam, ha ismét kárt tennék drága bátyjában. Meg persze valószínűleg akkor sem, ha megtudná, hogy börtönben ültem…
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy leendő barátnőm agresszív oldalát villogtatva egyszerűen kilövi az ajtót. Oké… Azt hiszem úgy döntök: nem dühítem fel. Legalábbis megpróbálom nem feldühíteni. Ez viszont elég nehéz lesz, tekintve, hogy pillanatok alatt képes vagyok bárkit felhúzni a viselkedésemmel, és bunkó megnyilvánulásommal. Azonban egyelőre nem óhajtom elveszíteni legféltettebb testrészem. Kinézem belőle, hogy egy rossz szó, és máris saját kezeivel kasztrál, és elintézi a gyerek problémát egy életre. O.o
Vonszolódásom közben azon tűnődtem, hogy vajon jó ötlete-e egyáltalán összejönni vele. Lehet, hogy az én számból hülyén fog hangzani, de irtóra beparáztam az elkövetkezendő eseményektől. Utálom a félelmet, de még ennél is jobban utálom a bizonytalanságot. Főleg ha rólam van szó, hiszen mindig is meg voltam áldva az egészséges önbizalmammal. Elvégre akkor nem szólogattam volna be fűnek-fának, nem igaz?
Az egyik büféhez érve máris beálltunk a sorba, és vártuk, hogy mi következzünk. Natsukit átöleltem, és mélyen belenéztem csodálosan szép szemeibe, melyben pillanatok alatt képes vagyok elveszni.
- Mit fogsz tenni, ha a bátyád rá jön, hogy mi is van kettőnk között? Mert az tuti, hogy engem megpróbál majd kicsinálni. De veled mi lesz? – kérdeztem meg csendesen azt a nőt, aki jelenleg a legfontosabb számomra.

Tárgy: Re: Kert, udvar Pént. Jan. 28, 2011 11:24 pm

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségbe belezúgni? ~"~

Belegondolva tényleg kezdett gyanúsnak tűnni a köztünk feltámadt csend: mióta kilőttem az ajtót a helyéről és visszakerültünk a külvilágba- sikeresen felfedeztem egy órát, és meglepődve nyeltem le a tényt, hogy milyen gyorsan alakultak köztünk a dolgok, s hogy alig raboskodtunk bent egy bő két és fél órát. Pedig én komolyan úgy éreztem, mintha egy egész napot bent töltöttünk volna, vagy.. vagy akár sokkal több időt is! Miontha minden másodperc a végtelenségig nyúlt volna, s különösképpen akkor lassult volna az idő még jobban, amikor a közelemben volt. Bizonytalanul néztem az előttünk levő tömegre, amibe az előbb ég olyan nagyon magabiztosan táncoltam bele, és fejemben egyszerre egy halom zavaró kérdés és egyéb jelent meg: a megjegyzésk, amiket kapunk majd, hogy 1nem hozzám illő', meg hogy 'túl öreg'. Mindkettővel vitatkoznék, leginkább az utóbbival, hiszen elég ránézni, hogy megállapítsa az ember lánya, mennyire jól tartja magát a korához képest.(*.*) Bár valószínű, nem mostanában fogom megfejteni, hogy miért lapul imádott ábrázatán az a számomra megmagyarázhatatlan komorság és miért árad a vonásaiból... hogy miért tűnik a koránál mégis idősebbnek. Mintha több ezer évet élt volna már meg... Nem akartam elkezdeni faggatni, hiszen túlságosan törékeny volt még köztünk minden, nem akartam összezúzni egy pillanat alatt azt, amiről nem gondoltam volna, hogy megvalósul. Inkább jobbomat a derekához csúsztatva bizonyosodtam meg róla, hogy nem egy újabb éjjeli álmom kellős közepén vagyok, és ez tényleg a valóság. Hirtelenjében ellepett az idill... a rám annyira nem jellemző idilli hangulat. Nem akartam belegondolni, végülis mennyiben fog megváltozni az életem. De mégis... mennyiben változhat? Az eddig kínos csöndben töltött óráimat a saját szobám helyett Raidennél töltöm? Amennyiben képes lesz engem elviselni huzamosabb ideig- ami kénytelen vagyok bevallani, teljesítmény. Ugyanis ha csak eszembe jut Touma, máris úgy érzem magam, mint aki egy temetésen van. Hiába minden próbálkozás, nem sikerül rendezni a viszonyunkat... Úgy tűnik, fel fog őrölni bennünket az, hogy együtt élünk. Gondoltam már rá, hogy elköltözök, vagy hagyom, hadd menjen Touma oda, ahova akar... Azt a fájdalmat, ami belül van, már úgyis képtelenségnek tűnik tovább fokozni, és talán a távolság javít valamit a kapcsolatunkon... s ha nem, hát akkor végleg elengedem, ennél többet már nem tudok érte tenni. Megmondtam neki hogy szeretem, felrúgtam a rám jellemző dolgokat, és annyira nem volt képes, hogy mindezt viszonozza. Tőle már valahogy nem remélek semmit sem... egyszerűen belenyugodtam.
- Nem tudom... A kettőnk közti helyzetet már úgysem lehet tovább rontani..- lehetséges, hogy látszott egy rövid pillanatig rajtam, mennyire megfáradtam az egész lelki hadviseléstől, amit egymás iránt viselünk. Jelenleg egyszerűen nem akartam arra gondolni, hogy mi vár otthon, és mennyit kell majd még görcsölnöm. Inkább menekülni akartam, olyan élményt átélni, amit jó lesz majd előszedni a nehezebb pillanatokban, és visszagondolni rájuk, hogy legyen, ami erőt ad.
- Nem akarom, hogy ti ketten.. de ez már úgyis elkerülhetetlen, nem?- bújtam hozzá és fúrtam fejem a mellkasába, hadd váljon nyilvánvalóvá a nép számára, hogy a helyszín egyetlen izzó szemű démona az enyém, és senki másé>.< Aki pedig megpróbálja tőlem elvenni, az... kétségtelen, szar helyzetben lesz, mert kicsinálom. Bár mondjuk, ha Raiden sem fog ellene lázadozni, miért tenném? Surprised

Inkább én húzok majd el a fenébe, mert belőlem nem fog egy hím sem bolondot csinálni. >.>
- Amúgy... akkor mi most... együtt vagyunk?- nevetséges, de még nem hangzott el kimondott formátumban, mindketten csak kerülgettük a forró kását, beleugrani senki sem mert. Tekintetem állhatatosan belemélyesztem az ő parázsló íriszeibe, ami miatt sokszor alig aludtam már, és kissé még el is pirultam, de ki akartam belőle csikarni a választ, na>.> Ha pedig már másképpen nem megy, hát nyíltan rákérdezek, aztán meg kezét fogva magam után húzom, s nemsokára kint vagyunk a fényben, a szabadban, ott, ahová nem gondoltam volna a liftben, hogy élve kijutunk.*.* S talán így Neki is könnyebb lesz kinyögnie a választ, amit várakozó pillantással próbálnék belőle sürgeti, csak mert miért ne? Surprised

Tárgy: Re: Kert, udvar Kedd Márc. 22, 2011 12:20 am

[ Fussunk össze váratlanul - hogyan szeressünk bele az általunk félig megvakított srác húgába? ]

Még most is egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egy olyan csodálatos lány, mint amilyen Natsuki, belém szeretett. Persze az addig rendben, hogy ellenállhatatlanul jóképű vagyok, azonban igazán megvallva a modorom nem éppen a legudvariasabb. Nem kevesen böktek rám „bunkónak” titulálva. Pedig én egyáltalán nem érzem, hogy bunkó lennék. Egy kicsit sem érzem magam annak, habár tényleg vannak olyan megjegyzéseim, melyek talán kicsit sértőbbek lehetnek a normálistól. Azonban most itt van ez az angyal, aki még a bunkóságom ellenére is szeret, s elvisel. Azt hiszem, ezért talán kicsit hálás is vagyok, hiszen nem sokan képesek elviselni és végre megtaláltam azt a valakit, aki ellenállhatatlanul gyönyörű, és még ráadásul nem hogy elviseli a hülyeségeimet, néha még próbál helyre pakolni is.
Szinte biztos vagyok benne, hogy a bátyja nem enyhén fog emiatt az egész miatt kibukni. Viszont valahogy rohadtul nem érdekel az égimeszelő véleménye. Szeretem a húgát, ő is szeret engem, és ezen egyikünk sem akar változtatni. Jó lesz ez az egész úgy, ahogy van. És felőlem akár fel is fordulhat a Torma gyerek, leszarom. Igen… megint sikerült felhúzni magam ezzel az aprósággal, pedig abszolúte nem éri meg. Egyszerűen felesleges ezen agyalni egyelőre.
Sajnáltam, hogy Natsukinak ennyire megromlott a kapcsolata testvérével, viszont valahol azt hiszem, örültem is. Hiszen akkor ez azt jelenti, hogy távolabb kerültek egymástól, vagyis nem érdekli, hogy mit csinál az én kis szőke angyalkám. Persze ettől még lehet belőle balhé… Főleg mivel én vagyok az aktuális kiszemelt a drága hugicájának.
- Biztos, hogy ki fog akadni, és nem enyhén. Ha kell, meg védem magam, de nem akarok fájdalmat okozni annak, akit szeretek – mondom, majd megfogom állát, és megemelem kicsit a fejé. Szemem mélyen belefúrom az övébe. Sose akarom elengedni ezt a gyönyörű kék szempárt. Ha belenézek – legyek akármilyen ideges is – megnyugszom, s úgy érzem, nincs más a világon, akivel úgy érezném magam, mint vele.
Mélyen sóhajtva ölelem át a helyiség egyetlen szépségét. Nem érdekel, hogy az emberek mit gondolnak. Minden bizonnyal összesúgnak a hátunk mögött, hiszen én magam elég távolságtartó és ellenséges vagyok mindenkivel szemben. Erre meg itt állok, karjaimban egy csodálatosan szemkápráztató szépséggel, akinek az bátyját félig megvakítottam. Itt jön majd aztán a dráma… Főleg ha Touma tényleg megtudja a dolgot…
Natsuki kérdésétől halvány mosoly terül el az arcomon. Hogy együtt vagyunk-e? Szerintem ez elég egyértelmű jelen helyzetünkben. Azonban úgy gondolom, hogy egy csókkal ezt még nyomatékosítani kéne, hátha számára annyira nem volt meggyőző az eddigi események sora.
- Szerintem már te is tudod a választ – suttogom halkan a fülébe, hogy senki más ne hallja, csak is ő. Csak is az a személy, akit akarok, hogy hallja, és akinek igazán szól. Igen, úgy gondolom, hogy már mondhatjuk azt, hogy „együtt vagyunk”. Legalábbis én így remélem. Azonban ha csak szórakozik velem, akkor azt nagyon keservesen megjárhatja, hiszen nagyon régóta nem nyíltam meg senkinek se úgy, ahogy neki. S úgy érzem, nem is biztos, hogy meg is fogok. Csak és kizárólag neki. Azt akarom, hogy ismerjen, és tudja, ki is vagyok valójában. Hogy nem voltam mindig az a folyton morcos, mindenkivel bunkó ember, aki a világ minden egyes dolgára és emberére dühös. Hogy egykor igenis egy kedves, és odaadó férfi voltam. S remélhetőleg ez nem veszett ki belőlem teljes mértékben.

Tárgy: Re: Kert, udvar Kedd Márc. 22, 2011 8:20 am

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségbe belezúgni? ~"~

Oh, mon dieau.... Hol a fenébe gondolná egy ép eszű lény, hogy pont én, meg hogy pont ő? Bár ha valamiben, hát a szerelmi ügyekben biztos, hogy nem kell keresni a logikát. De még jelenleg sem vagyok képes teljességgel felfogni, hogy talán azok a gyakori összefutások a bankban vagy a fűszeresnél, a küldetéseken... ide vezettek. S talán a helyzet nekem is köszönhető, hiszen Touma majd egy rossz napon nyilván hozzám fogja vágni: apakomplexusom van. S hogy egy számodra fontos személy milyen hihetetlen módon képes megsebezni, azt már jól tudom: így valóban keserű szájízzel nézek az eljövendő hónapok elé. Persze az az eshetőség, hogy itthagyjam Raident és istenhozzádot morogjak- eszembe sem jutott. Inkább égek el vele a pokolban, semmint hogy nélküle élvezzem a földi lét szürkeségét. S ha Toumában nincs annyi, hogy megértse, nem tehetünk arról, amit érzünk- talán tényleg jobb lesz búcsút venni a másiktól és csak néha találkozni. Nem fogok többet a szobámban magamat marcangolva merengeni miatta... eleget tépelődtem már, s nem fogom hibásnak érezni magamat azért, ami lényegében csupán a véletlenek összjátéka. S megszakítani sem fogom a dolgot... mert jelenleg boldogabb vagyok tőle, mint valaha voltam.
Egy olyan lehetetlen ellentét alakult ki közöttük, amit kétlem, hogy helyre lehetne hozni. Mindkettő olyan mértékben megveti/gyűlöli a másikat, hogy csodának érezném, ha képes lennék őket egy légtérben tartani. Olyanná kezdett el alakulni a viszonyom velük, mint egy valódi horrorfilm: hihetetlen mennyiségű szerencse kellene ahhoz, hogy túléljem kettejükkel az adott intervallumot.
s hogy velem mi lesz: hát leszarom. Nem sajnáltatom magamat, de nem is fogok kussolni a bajaimról csak azért, mert mások nem kíváncsiak rá. ha nem érdekli őket, mi van velem- ne kérdezzenek. Szerintem ez elég nyilvánvaló következménye a dolgoknak; de lehet, csupán nekem van hozzá annyi intelligenciám, hogy felfogjam a dolgot. Én sosem voltam az a fajta, aki a nap huszonnégy órájában jártatta a száját- akkor szólaltam meg, ha kérdeztek, vagy mondanivalóm volt; de ha megszólalta, akkor az súlytott. Lehet, csak én vagyok olyan, aki szereti, ha van súlya a mondandójának?
- Szóval szeretsz... - sejtettem, reméltem, bíztam benne... de így kimondva olyan végleges volt... Boldogan, belül remegve mélyedtem el a tekintetében és képes lettem volna még órákon át így maradni: a pillanat olyan ritkának és utánozhatatlannak tetszett, hogy egyszerűen nem akartam: vége legyen. Úgy tapadtam rá az ölelés közben, mintha a második bőre lennék- magamba akartam inni a közelségét, az illatát, hogy ha nem lesz mellettem, minél valósághűbben fel tudjam idézni. dermesztő lesz hazaérni az üres, rideg szobába és tudom, úgy fogom érezni, hogy meg sem történt az egész. Aztán pedig egész éjjel őt fogom látni magam mellett, és reggel fájni fog a hiánya annak, ami valójában meg sem történt- mert az lehetetlen, hogy mellettem aludjon éjjel... kivitelezhetetlen.
Nem vártam volna, hogy az ölelés és szorítás mellé még egy csókot is kapok, mindenki előtt... ő tipikusan az az ember, akiről azt gondolnád, nem 'intézi' a nagyvilág előtt a dolgait, hanem otthon, csöndben, kutató tekintetektől elzárva... s boldog lehetsz, ha egy kézfogást produkál neked a születésnapodon. Róla valahogy mindig azzal a tudattal értem, hogy ő az a tipikus bunkó pasi: aki nem jön ki eléd a buszmegállóba, aki nem köszön neked, vagy elfelejti a számodra fontos napokat, ünnepeket... Megdöbbentő volt benne pozitívan csalódni. Belekapaszkodtam a ruhájába, hogy biztosan tudjam, tényleg megtörténik, aztán csak pislogtam a világra hogy yepp, megtörtént. Legszívesebben hatalmasakat sikítva rohangáltam volna, de helyette csak igyekeztem feldolgozni a tudatot: én és Raiden...
- Azt hiszem, ööö.... szerintem jobb lenne meglépni innen... hosszú lesz még a nap, kedves párom.- rángattam meg az inge alját, aztán megvillantottam egy díjnyertes mosolyomat. Valójában csak szerettem volna kirángatni a tömegből, elkülöníteni, hogy teljességgel kiélvezhessem a tudatot: tényleg csak az enyém és senki másé... meg akartam neki mutatni, hogy é nem egy hisztis plazakitten vagyok, nekem van agyam és érett vagyok... Azt akartam, elégedett legyen a tudattal, hogy én vagyok a barátnője.
- Mihez lenne kedved délután? Már ha velem akarod tölteni... és ajánlom, velem akard tölteni!- böktem oldalba kissé zavarba jőve és próbáltam előkotorni agyam hátsóbb zugaiból, hogy mik a megszokott programok, ha valakinek van valakije. Ujjainkat összefűzve, hajamba beletúrva próbáltam meg odakint megtalálni a kocsimat a verőfényes napsütésben, s láttam meg végül az ezüstös csillogást, amit lehetetlen volt bármi mással összetéveszteni. nem értem, miért ragaszkodott Touma ahhoz, hogy letegyem a jogosítványt... Meggyorsítom a saját halálomat vele...
Morcosan, szinte iszonyodva nyitottam ki a kocsiajtót és mutattam imádottamnak, hogy legyen olyan kedves és szálljon be, ha akar. Nem sok választása volt... legfeljebb később visszajövünk a kocsijáért, ha van neki. Kissé lehangoló volt a tudat, hogy még azt sem tudom: Raiden tud-e vezetni és van-e kocsija....

Tárgy: Re: Kert, udvar Szomb. Nov. 03, 2012 3:38 am

Cukkerbogyesz kiképzésen hehehe, avagy mentor találtatik

Aligha olyan régen, mint tegnap, találtam egy kislányt, melynek neve Kirie. Hogy én miért is foglalkozom ezzel annyira? A válasz egyszerű, sokkal inkább lekezelő, azért, mert találtam. Igen, én. Hogy hol? Az már sokkal érdekesebb kérdés, hiszen az erre elfogadott válasz, nem kevésbé elfogadott, miszerint elfogult jómagam régi élete, potom 200 évvel ezelőtt, elfogott egy kislányt, hogy foglalkoztassa a későbbiekben, mert amolyan fogadkozások, miszerint egy quincy kislány jó lesz később még, szerfelett elfeledett bár, de kedvemet lelem benne, és kiképezni, hogy jó szolgálóm lehessen. Baah. Belial, te szerencsétlen, ezt elfelejtetted megemlíteni. Szóval hogy hol találtam? Kit érdekel ez most már, sokkal inkább jobban foglalkoztat, hogy keressek neki egy íjjal hadonászó, célzás képességeit remekül ismerő idiótát, akire rábízhatom ezt a részét. Nagy családos vállalkozás ez, tudjátok. Quincy, hmm. Hát hol keressünk neki egy edző mestert? Ez sem egy olyan bonyi kérdés, könnyedén választ adhatok rá. A főhadiszállásukon. Éjfekete ruhám van rajtam, és furcsamód, egy hófehér sétabotot tartok markomban. Kesztyűim különböző színűek természetesen, de még a mintájuk is más. A drága leányzó mellettem gubbaszt Belial, khm… a saját dimenziómban, és le van foglalva egy pillangóval, mit az előbb teremtettem. Egy kártya hátoldaláról adtam be neki az élet alapvető eszenciáját… a fenét él, ez is csak egy trükk, egy kártya, a végeláthatatlan hosszú pakliból. De hol a fenébe is laknak ezek a quincyk! Feszülten kattintgattam balomban egy értelmetlen gombot, feszültség levezetés képpen. Levezetés, na persze, csak még inkább ideges voltam. A gomb egy kis markomnyi tárgyon, egy gomb, semmi jelentősre nem képes. Ugyebár. Ekkor egy kicsit röhögcsélni kezdek a semmin, majd tovább folytatom a keresést. A keresés tulajdonképpen úgy megy végbe, hogy állok egy nagy kerek tükörszerű, szép kerettel rendelkező tárgy előtt, és bámulom Karakura városát, és gondolatommal, mint egy multifunkcionális kamera, pásztázom a környéket, az íjászok után. Nem könnyű, hiszen Gotei sem tudta eddig még felkutatni őket. De mondjuk nekem most van egy quincym. Széles vigyorra vált arculatom, majd villámgyorsan odafordulok a lányhoz. Várom, hogy rám figyeljen, de a pillangó leköti. Csettintésemre a pillangó megdermed a levegőben. Reszket, majd kigyullad, és hamuvá ég. Köhécselek egyet, hogy magamra vonjam a figyelmet.
- Kirie kedves, hogy ha egy pillanatra rám figyelnél- szólítom is meg, és még közelebb lépek hozzá. Odatessékelem a tükör elé.
- Ha lennél olyan szíves bökjél már rá valahova az ujjacskáddal, Karakura látképére. Csak egy aprócska pontocskát keresünk, talán a te ujjad pont elég is lesz hozzá. Sajnos az én ujjam túl nagy ahhoz, hogy megtaláljam- beszélek hozzá pörgő nyelvvel, majd utat is adok neki, hadd bökdösse a látótükröm felületét. Amint ezt megteszi, már teleportálunk is oda. Egy edzőterem kellős közepén vagyunk. A kezét is fogom, mikor kilépünk a cikázó villámokkal körített térkapun.
- Üdvözöllek titeket, üldözött neonácik, kiket a sors sanyargat éjt, nappallá téve hihi- teszem szét karjaimat, és lépek két nagy lépést előre. Körbenézek, hátha megtapsolja valaki rettentően dicsérendő belépőmet. Senki sem volt itt. Megfagyok egy kicsit, ahogy látom, hogy előadásomat senki sem méltatta figyelemmel. Csak a kislány, aki hát… no mindegy, jelen helyzetben ő egy szereplő a színpadomon, nem tapsolhat, csak ha a forgatókönyv úgy akarja. Elkomorodik arcom, belépésemkor felvett mosolyom semmissé válik. Leveszem a kesztyűmet, és motyogni kezdek, a helyieknek ismeretlen nyelven. Démoni káromkodások hagyják el a számat. Jobb kezemmel a fal felé mutatok, még a tenyeremet is felé tartom. Ekkor Kirie felé fordulok.
- Kis drágám, ha ez a későbbiekben nem emlegetnéd, azt megköszönném. Hadou 88: Hiryu Gekizoku Shinten Raihou!- kiáltom hangosan, szinte vihogva a mágia nevét, melynek hatására tenyeremben ezüstösen fehér reiatsum gyűlni kezd, és a következő pillanatra, egy hatalmas energia nyalábként távozik belőle, kirobbantva az épület falat, egy jó két embernyi szélesen. Nyitott vigyorral bámulom, ahogyan az általam keltett pusztítás tudomására hozza minden jelen lévőnek, egy Shinigami van itt. Egyesével hajtom ökölbe ujjaimat, majd kezemet is leengedem. Balomat ismét Kirie felé nyújtom, hogy fogja meg. Miután ezt megtette, átsétálunk a törmelékeken, ki egy kedves kis kertbe. Meg is látok, egy hosszú hajú quincyt, bámészkodni. Sétabotomról eddig letekerhetetlennek tűnő golyóbist, most letekerem, és két kezembe összezárom, majd úgy összeszorítom, hogy a két tenyerem is összeért, elképzelni sem lehetett, hogy most van a két tenyerem között valami. Közben odasétálok a quincy felé.
- Hát végre itt vagy! Pont rád van szükségem. Ha segítesz ennek a picike quincy lánykának, cserébe megteszek neked egy szívességet… leszámítva a kár helyrehozását, tudod a malterezéshez nem értek, de szívesen keresek hozzá embereket, ha erre lenne szükség. Szóval csak mondd bátran mire lenne szükséged Very Happy

- darálom, miközben széthúzom a tenyereimet, és kezemben egy arany kehely terem. Csettintésemre láthatóan gravírozódni kezd, majd a felirat, mely ráíródik végül vérvörös betűkkel egy szót képeznek. Egyezség. Kipattintom katanámat, megvágom vele a tenyeremet, majd a kehely fölé tartom, és jó két kortynyi vér kicsurdogál a kezemben.
- Szóval ha ez megiszod, én teszek neked egy szívességet, legyen bármi az, kivétel malterezés, és te cserébe mentora leszel fajtársadnak. Hogy tetszik? Na, na, na?- suhanok szinte az orra elé. Ha esetleg megkérdezi, hogy ki a franc vagyok, és egyáltalán mi a szart akarok, meg amúgy bármilyen kérdést tenne fel, gyorsan lepattintom, egy könnyed kerülő válasszal, és az alkura térek vissza mindig. Az arcába nyomom gyakorlatilag a véremet. Végig mosolygom a jelenetet. Ha kiböki mire van szüksége, majd időben kezelem a problémáját, de megkötöm vele az alkut, hogy ha elvállalja. Ha nem, hát nem, de örültem volna neki. Hátat fordítok nekik. Közben démonul motyogok valamit, és sétabotomból kihúzom zanpakutoumat, majd, még hátrafordulok, és Kiriére nézek.
- Aranyom. Ez a figura vigyázni fog rád most egy kicsit. Belialnak dolga van, majd eljön érted. Na én mentem, sziasztok!- mondom még, és eltűnök egy pillanat alatt a színről, magukra hagyva a két jómadarat.

Tárgy: Re: Kert, udvar Vas. Nov. 04, 2012 2:52 am

WTF? Mentor, ÉN? O.o

Utálok tömeg közlekedni, mindig megtalálnak a vénségek, akik kérnék a helyemet. Meg mondogatják, hogy bezzeg mindig átadták másoknak. Na, erre mondom azt; azért szar a térde, meg ha így is sokat állt, akkor ez már nem oszt-szoroz. Meg ott vannak a zsebtolvajok, ha valakit rajtakapok azon, hogy meglop, nos, utána csak szívószállal tudja enni a zabkását is. S’ már csak egy fontos dolog maradt, minek is megyek Karakurába? Talán ott választ találok arra, hogy mi a fene történt. Miért élek, és kik raktak rendbe? Nem nagyon akartam, de muszáj a sajátjaimhoz menni, talán tudnak valamit, vagy ha nem? Nos, akkor így jártam, de legalább ott is bemutatkozok.
Leszállás megvolt, irány tehát a főhadiszállás. Bár minek nevezik így? Háborúban állnánk talán, vagy mi? Mindegy, így hívják, hát akkor hívják így. Nem izgat, nem tervezem, hogy sokat fogok ott lógni. Csak akad valami irattár is, ott körbenézek, és léptem is, este vár az a kurva munka. Megint verekedni, de hát ha egyszer nem élek meg abból, amit civilben csinálok. De legalább kis kiegészítésnek megteszi, van, amiből piálni is kell.
Nah, és végre megérkeztem, befelé, majd eltévedés, és a franc se tudja, hogy hogyan kerültem egy kertbe. De ha már így történt, akkor rágyújtok, és élvezem a levegőt. Tudom ám, hogy a virágoknak kell egy kis füst, csak erősebbek lesznek tőle, vagy ha nem… az szívás. Mint ahogy az is, hogy egy robbanás kifújja a cigit a számból. Felvont szemöldökkel nézek arra, ahol eddig egy fal volt. Ott meg egy hapsi, és egy kiscsaj volt. Ez valami vicc lehet az új fiúnak? Főleg azok után, amit mond. Hogy mentoráljam a kiscsajt? Már a helyzet is hülye egy kicsit, nem hogy az, hogy a faszi a seggéből húzott elő egy kelyhet. Bevágtam egy amolyan; HEEE? Fejet, de azért nagyjából felfogtam, miről is van szó.
- Tehát, ha felügyelek a csajra, akkor cserébe kérhetek akármit, és azt teljesíted. Csak verjem be a véredet? Öregem, Te nem vagy egész. Valami Fausti szarral etetsz. De lásd kivel van dolgod, kíváncsi lettem.- már csak azért is, mert ha ez tényleg egy vicc, akkor a végén megjelennek azok, akik csinálták, és leverem a port a hátukról.
Elveszem a kelyhet, és nézem a folyadékot. Tényleg olyan, mint a vér, még a szaga is. Lögybölöm, de csak nem akar megváltozni. Lehet, hogy ez tényleg nem vicc?
- Oké, a kérésem. Nakano Kanade, felejtse el, hogy volt köztünk valami, csak annyit tudjon, hogy Karin testvére vagyok, és párszor találkoztunk, ennyi. Ha ezt nem tudod teljesíteni, akkor két karton cigi. Ha ez megvan, akkor…- ránézek a kiscsajra, ingatom a fejemet jobbra-balra. Úgy is az lesz, hogy majd jönnek a szülei, és elviszik. Rosszabb esetben meg az a filmes marhaság, hogy megszeretem, oszt még harcolok is érte, hogy mellettem maradjon. Szerencse, hogy ez nem egy hülye film, vagy manga.- Akkor egyengetem a kiscsaj útját. Bár nem hiszem, hogy jobbat nem tudtál találni, na mindegy. Küldjük le ezt a szart, utána jöhet a kandikamera.- nagy levegőt vettem, és nekikezdtem az ivásnak. Tényleg nem szörp íze volt, sőt, elég szar volt az íze. Küzdeni kellett, hogy ne töltsem újra teli azt a kelyhet, még akkor se, amikor kiittam az egészet. Görcsösen markoltam a kehely nyakát, de főleg azért, mert arany, és majd leadom a zaciba.
- Oké, ez megvolt, most már tartsd be te is a részed.- figyel is, ahogy jött el is ment. Maradtam a kiscsajjal. Néztem mindenfelé, de csak nem jött elő senki. Ne már… ez igaz!? Tényleg jobban át kéne gondolnom az üzleteimet, főleg, mert létezhet ilyen baromság, ha már hollowok is léteznek. Grimaszolva vakarom meg a tarkómat, és nézem a csajt.
- Oké, a nevem Naraku. Van hol laknod? Bár mindegy, gondolom most ez is a nyakamba szakadt, hogy otthont adjak. Mi a Te neved, meg… meg ki a faszom volt ez a tag? Meg milyen Belial, meg… meg mit kéne neked tanítanom?- cigit, orvost, mentőt, piát….

Tárgy: Re: Kert, udvar Vas. Nov. 04, 2012 9:08 am

A cukiság tanulható

Édes kicsi pillangó, szép szárnyú, zümmögő-röpködő körözött a fejem felett, és valószínűleg ez volt a legkitartóbb pillangó a világon, mert az sem különösebben zavarta, hogy csapkodom, gügyögök hozzá és próbálom elkapni. Belial nem szószátyár típus, úgyhogy viszonylag kevés más dolgom van, de különben is, az a pillangó rengeteg meglepetést rejt. A bal szárnyán van egy kék csík, ami a jobbon csak egy pont. Nem szimmetrikus, de így szép, ahogy van. Rászáll a hajamra, és ebbe belepirulok.
- Nézd, Belial-san, tetszik neki az illatom! – Tanultuk az iskolában, hogy vonzzák őket az édes illatok. Lehet, hogy süti illatom van? Roppant mulatságos játékot találok ezután: próbálom meglesni a fejem búbján csücsülő szépséget, hogy nem zavarom a fejem mozdításával, bár ez nehezebb, mint képzeltem. Egy tükör kellene. Meghúzom Belial zakójának a csücskét és éppen kérnék egyet, mert eddig nála még minden volt, amire szükségem volt éppen. Nem figyel rám, de a pillangó felszáll a fejemről és elporlad. Könnyes lesz a szemem, de nem merek szólni.
Belial egy tükör elé tessékel, amiről eddig észre sem vettem, hogy volt, és megkér, hogy bökjek Karakura látképére. Annyira kedves, hogy zavartan nevetek, azt is elfelejtem, hogy megölte a pillangómat és gondolkodás nélkül rábököm a tükörre, a látképre, egyáltalán, a felületre, aztán beszippant a dimenzió ereje és egy számomra ismeretlen helyen találjuk magunkat. Az első gondolatom, hogy azért hozott ide, hogy annyi pillangóm legyen, ahányat csak szeretnék, de akárhogy keresem, itt nincsen egy sem, nemhogy terráriumnyi.
Belial mester belépője dicséretes, roppant színpadias, figyelemfelkeltő és egyáltalán, zengő ovációt érdemelne, de sajnos nincs senki, aki ámulva figyelné, rám meg szúrósan tekint egy töredékmásodpercre, amitől csak összébb húzom magam, de tapsra semmiképp nem kívánkozik a praclim. Megijeszt az is, ahogy idegen szavak szakadnak ki belőle, ez is talán az egyik bolondsága. Nincs két pillanat, amikor ugyanolyan kedve lenne.
Felém fordul és kedvesen gügyög, amiről igazán nem értem, hogy miért szükségszerű, de bólintok, bármi is az, amit nem kéne emlegetni, nem fogom. Nem hozom fel neki, hogy senki sem értékelte a belépőjét, cserébe ad tetőt a fejem fölé, a képlet egyelőre nem is olyan bonyolult. Az sem igazán bonyolult, hogy berobbant egy komplett falat,
Az a szófolyás viszont, ami elkapja, ahogy megjelenik a furcsa hajú figura, egészen vicces. Biztos, ami biztos, a háta mögé húzódom, onnan veszem szemügyre a fiút, férfit, ezt a magas furahajút, tekintse magát annak, aminek szeretné. Azt hiszem, bácsinak fogom szólítani.
Azt, ami ezek után közöttük zajlik, nem próbálom megérteni, sőt, nyomon követni sem. Azt sem tudom, hogy miért jöttünk ide és azt sem, hogy kik azok az említett neonácik, de biztos ez a srác is közéjük tartozik. Lehet, hogy valami elvetemült szekta a hajzselé isteni hatásáról, de ezt a feltételezést még semmi sem indokolta, az is lehet, hogy nincs igazam.
Egy kicsit jobban felkelti az érdeklődésem Belial tekintete, ahogy lehajol hozzám és kedvesen hadar, megbűvölve figyelem. Szeretem a hangját, még sokáig elhallgatnám, de mire felocsúdom, ő vigyorogva tovább áll. Remek.
A srác, akire ezek után tanácstalanul pislogom, láthatóan maga sem tudja, hogy mit kezdjen velem. Mókás, kuncogok is, bár nem szólok semmit. Szerintem én is legalább annyira megijesztem őt, mint az ő haja engem. Belial biztos nem véletlenül hozott ide. Bárki is ez, a legjobb nekem az, ha vele vagyok, úgyhogy vigyázzba pattanok és zavarba ejtően aranyos mosolyt varázsolok az arcomra.
- Szia kedves Naraku, örülök, hogy megismerhetlek! – darálom a belém nevelt szöveget és meghajlok hozzá, bár nem úgy néz ki, mintha elvárná. Háromszögszemekkel, félre billentett fejjel mosolygok, még a kezem is felemelem, mintha integetnék neki. Egészen biztosan édesnek talál. – Belial-sama értem jön, nála lakom, nem kell másik szállás! – javítom ki gyorsan a tévhitét, mert akármennyire is bízom a Mesterben, megrémiszt, hogy talán ennek az alaknak a szobájában, a földön kelljen aludnom. Egészen biztosan dohos és füstszagú helyen lakik, nem olyan édes, sütiillatú és meleg helyen, amilyen Belial ígért nekem. Én jó leszek, nem okozok csalódást, és akkor biztosan kapok egy rózsaszín ágyat is az unalmas tatamik helyett.
- Ő Belial-sama volt, a Mesterem. Én Sakaichi Kirie vagyok, tizenhárom éves, cukrászsegéd. – mondom bájosan, vidáman, mert már megszoktam. Talán egyszer majd úgy kelek fel, hogy nem mondom el többet bemutatkozáskor a koromat és a foglalkozásom, ami sosem volt igazi, de mindig annak tekintettem. Talán, majd egyszer.
Arról, hogy mit kellene nekem tanítania, egyelőre még ötletem sincsen, de a cigi, orvos, mentő, pia nem lenne olyan rossz alternatíva, úgyhogy biztos valami testhez állót is ki fog találni, amit ezúttal meghallani is enged, hogy örömmel tapsolhassak majd és lelkesen vágjak bele a tanulásba.
- Belial-sama azt mondta, hogy quincy vagyok. Te mi vagy, neonáci? Azok mit tudnak? Nem tudsz nekem tanítani valami olyat, amit egy quincynek tudni kell? – pislogok rá nagy, csillogó szemekkel, aminek minden bizonnyal nem fog tudni majd ellenállni. Biztos vagyok benne, hogy remekül fogunk szórakozni, de azért várom már, hogy Belial értem jöjjön és főzzön nekem egy csésze teát.

Tárgy: Re: Kert, udvar Hétf. Nov. 05, 2012 3:16 am

Csak nem Én vagyok az, akitől lehet Neutral

Tanácstalanul vakarom a tarkómat. Nem csak az van, hogy nem tudom, hogy lehetnék tanár, de még azt se, hogy kell egy gyerekkel bánni. Főleg nem egy lánnyal, ha fiú lenne, leültetném a PS3 elé, és nosza, játsszon. De egy lány… hát babázni nem fogok szerintem, meg ott van az etetése. Mit esznek vajon? Csípős kaját tuti nem adhatok, és szerintem már bilit se használnak. Majd kérek pár tanácsot Szácsitól… de tuti, hogy burkoltan, mert a végén kombinálni kezd, és akkor a végén tart valami felvilágosítást is. Ez lehet kilőve, akkor marad a net, csak nehogy pornóra csábuljak.
- Értem, tehát elhozz tanulni, utána visz is tovább.- napközis tanár lettem. Le kell ülnöm, de hamar, áh, ott egy törmelék, rá is teszem a seggemet, és rágyújtok. Nem lesz elég ennyi cigi.
- Értem, cukrászsegéd… majd sütünk valamit…- mindegy most nekem, gondolkoznom kell. Tehát egy tizenhárom éves quincy, akit tanítsak. Ergo alig tud valamit a dolgokról. Szóval nem nagyon vághatja a történelmünket se, meg a cuccai sincsenek meg. Akkor kezdjük ezekkel.
- Neonáci nem vagyok, ezzel ne is foglalkozz. Pár dolgot majd tudok, kezdetnem az alapok. Egy rövid kis történelem. A quincyk is emberek, csak némi extrával. Vannak ilyen maszkos lények, hollowok, na azokat kell nekünk irtani. Igaz, Én nem szoktam nagyon foglalkozni ezzel, csak ha útban vannak. Csináltuk ezt egy darabig, aztán jöttek a shinigamik, fekete ruhások, és általában kardot viselnek. Na, bennük nem bízhatsz meg, sőt, a legjobb az lesz, ha kerülöd mindet. Mindegy hogy barátkoznak, vagy mit mondanak, előbb vagy utóbb, meg akarnak majd ölni. S’ csak azért mert bosszút akartunk, és védeni magunkat. Ezt jó, ha tudod. Nah, mehet tovább, az irtás után nem valami sokan maradtunk, mint látod, ez a hely marhára kihalt, tuti, hogy kényszerből bíztak ide, de már mindegy, így jártunk. Van kereszted? - felemeltem a jobbomat, és a csuklómon ott lógott a keresztem. - Ha nincs, majd szerzünk egyet. Ezzel tudod az íjadat előhívni. Az tudod, hogy mi?- hm, asszem már tudom, hogy merre találunk keresztet. Csak akad erre egy pár darab. Na, meg lehet más hasznos vackot is találni, azt meg majd eladom, és azzal is támogatom magamat. Ha már ilyen béna banda vagyunk, szerintem ez se fog fájni nagyon. Komolyan mondom, ha összetudnánk szedni magunkat, kicsit gyúrni, még vissza is vághatnánk a rohadék shinigamiknak. Hm, ezt tuti belenevelem a kiscsajba.

Tárgy: Re: Kert, udvar Hétf. Nov. 05, 2012 9:48 am

A cukiság tanulható

Igen, láthatóan nagyon zavart. Úgy méreget, mintha macska lennék, vagy bébi, vagy táncolóegér, aki elég kicsi ahhoz, hogy bármilyen nagy elefántot megijesszen, de nem elég nagy, hogy a homlokára legyen írva a használati útmutató. Szórakoztat a tanácstalansága, de türelmesen várok, szerényen pislogok rá. Ha Belial-sama rábízott, nekem itt lesz a legjobb, emlékeztetem magam sokszor, talán túl sokszor is az elmúlt percekben. Különben sem lenne hová mennem, és ami a legfontosabb, nem okozhatok csalódást a mesternek.
Másfelől nem is vagyok hozzászokva, hogy ennyire ne tudjanak velem mit kezdeni. Azért olyan kicsi nem vagyok. Szobatiszta, kommunikatív, meg minden. De ami a legfontosabb, sütni is tudok. Úgy tűnik, erre Naraku is tud reagálni, megígéri, hogy majd sütünk együtt. A következő gesztusait figyelve viszont nem biztos, hogy közel engedném a liszthez. Tipikusan olyannak tűnik, aki egybe beledobja a tojásokat, aztán agresszívan összetöri héjastul az egészet, de mire végez, az összes liszt az arcán van. Bájosan rámosolygok.
- Inkább majd én sütök neked, amilyet csak szeretnél, jó? – Nagylelkű ajánlatnak tűnhet ez, de ezt magam is örömmel tenném, talán még jól sem kell tanítania hozzá – bár nem fog ártani, mert most, hogy nagyjából leesik, hogy mi fog itt történni, kezdek lelkesedni. Ezért is örülök, amikor beszélni kezd. A neonácikról, a shinigamikról, bosszúról. Olyan, mintha felpofoztak volna. Engem soha nem ütött még meg senki, mindig csak simogattak. Kedvesen közelítettek, mindenféle aranyosakat mondtak, kaptam nyalókát – de pofont soha. Eleinte gyanútlanul hallgatom a mesét, de aztán rájövök, hogy a háborúról van szó. Arról a háborúról, ami miatt otthagytam az életem: a szobám, a szüleim, az iskolát, a cukrászatot. Amiért találkoztam Beliallal és a segítségét kértem, és amiért átverhetett. Csak annyit tudok, hogy emiatt a háború miatt kétszáz évet töltöttem teljes ürességben, és ezért most, mire kijöttem, egészen máshogy látom az egész világot. Nem szólva arról, hogy a világ magától is változik, még ha én nem is szemlélem sokkal kritikusabban.
Most a világ ijesztően nagy és színes.
Csak bámulom, ahogy hanyagul eregeti a füstöt. Jól megnézem a keresztjét. Kell egy rövid idő, míg magamhoz térek a döbbenet után, de készségesen erőltetem az arcomra az aranyos mosolyt, a csodálkozó tekintetet, hadd higgye, hogy tényleg érdekel most a kereszt.
- Persze, hogy tudom. Jártam iskolába, sok mindent tudok ám! – De még többet szeretnék tudni. Talán majd kicsit később kérdezem még a háborúról. Vagy majd Belialnál szóvá teszem. Olyan ez az érzés, mintha egy teljesen új, titkos recept lenne az orrom előtt, de várnom kéne, hogy csak akkor fordítsam fel, ha engedélyt kapok rá. Azt az érzést nem szeretem, bár ellenkezni egyszer sem volt módom ellene. Türelmesen megvártam mindent, ami engem illetett.
- Nem vesztegessük az időd, nii-san!- mondom bájosan és remélem, hogy ezzel a megszólítással majd belopom magam a szívébe. Szeretnék én is a kezemben tartani egy olyan keresztet. Szeretném tudni, hogy pontosan mit lehet csinálni az íjjal, mert pillanatnyilag nem tudom elképzelni, hogy egy olyan kis keresztből előjöjjön egy teljes fegyver. Legfeljebb olyan kicsi, babáknak való. Én nem vagyok baba.
- Taníts nekem valamit! – tapsolok kevéssé öszintén, ám annál hatásosabban, és elindulok egy irányba, amerre a további teendőket sejtem. Legfeljebb Naraku megfog és egy gyors mozdulattal megfordít, ha addig hajlandó felállni és abbahagyni a füstös rítust.
Ezt várom. Tanítsa meg nekem a világot, hogy a mester majd büszke lehessen rám; tanítsa meg, hogyan kell tájékozódni ezen a helyen, ahol csak ilyen kevesen vannak; adjon keresztet, amivel majd íjat varázsolhatok, de a legjobban azt szeretném, ha a háborúról mesélne, amennyit csak lehet.
- Te ott voltál? Az irtáson? - Igyekszem az ő szavaival vissza kérdezni, mert sejtem, hogy így többet fog elmondani. Ha nem fél attól, hogy kombinálok, ha továbbra is olyan naivnak hisz, amilyennek látszom. Akkor majd nem tart attól, hogy valami rosszat mond, amivel örökre megront. (Bár a pornóra biztosan érdekesen reagálnék. Ezt nem tudhatom, mert nem ismerem a műfajt.)
- Minden fekete ruhás gonosz? Apukám mindig azt mondta, hogy az általánosítás csúnya dolog. - biggyesztem az ajkam, a földet kémlelem. Először észre sem veszem, hogy múlt időben beszélek édesapámról. Vajon vele mi lett? Tudni akarom. Kétszáz évet voltam távol, közben volt üldözött, figyelt anyára és átélte az eltűnésemet. Hogy érinthette?
Kiráz a hideg és megijedek, hogy sosem fogom megtudni, mert kicsi vagyok az ilyesmihez. A jelenre kellene koncentrálnom.

Tárgy: Re: Kert, udvar Kedd Nov. 06, 2012 5:40 am

Csak nem Én vagyok az, akitől lehet Neutral

- Rendben van, valami sósat, mert azt szeretem.- max ha édeset csinál… hát megeszem, de nem leszek valami lelkes. Azt már nem, tanulja meg, ha felajánlott valamit, akkor azt, tessék úgy csinálni, ahogy kérték Tőle. Erről ennyit, most megkapta az okítását, bár nem látszik, hogy nagyon megviselte volna a történet. Bár lehet, hogy ha Nekem is ilyen idősen mondják el, akkor nem izgatott volna. Nem, elmondták, amikor kis szaros voltam, és naná, hogy rosszakat álmodtam utána. Féltem a shinigamiktól, most pedig elértem arra a pontra, hogy utálom, és megvetem mindet. Bár ennyi, a többi dolgot, ami hozzájuk kapcsolódik. Le is szarom. Dögöljenek csak meg mind, zabálják fel a hollowok, és ennyi. Bah, de szép is lenne, csak ez egy álom marad.
Csendben van Ő, és Én is, vagyis csak addig, még szívom a cigit, és fújom a füstöt. Nah, de csak megszólal végre, bár az a mosoly… nem tetszik.
- Az jó, akkor elsőnek. Csak akkor mosolyog, ha tényleg van okod rá, vagy jó a kedved. Nem kell a közelemben mindig azt viselned, nem kell játszani magad. És akkor mond el, miket tudsz? Hogy azokat kihagyjuk.- hangulatom nem sok volt ahhoz, hogy újra elismételjem azokat, amiket tud, meg lehet, olyanokat is ismer, amiket Én nem, így legalább újat is tanulhatok.
- Nyugi van, nem kell kapkodni, van időnk elég sok. Csak szépen sorban. Előbb tanulj meg úszni, mielőtt a medencébe mész.- hm, jól is hangzik… hol olvastam? Ja megvan, egy söralátéten. A nii-sanozásra meg minek mondjak bármit is? Ha így akar hívni, akkor tegye.
- Oké.- felállok és elkezdek sétálni utána, vagyis inkább mellé. Én se ismerem ezt a helyet, akkor még Ő? Hm, karúszó nélkül dobtak be a medencébe, fasza.
- Nem, nem voltam ott. Elég régen történt, akkor még nem is élhettem. Annyit tudok az egészről, amit elmondtam. Rendesen megtizedeltek minket. Nőket, gyerekeket, öregeket, akit csak értek.- oké, ez nem biztos, hogy igaz, de szerintem így lehetett, jó az, ha így tanulja meg.
- Hogy mindegyik az lenne? Nem, nem feltétlen, de akkor se bízhatsz bennük. Ha nem is gonoszak, attól még megölnek, ha akarnak. Olyanokat csinálsz, ami nem tetszik, és megölnek, vagy meg akarnak ölni. És a legrosszabb, azt hiszik, hogy helyes volt az, amit csináltak. Hogy ezt tették a fajtánkkal. Ezért ne bíz meg bennük, lehet nem mind gonoszak, de az összes önző, kurvára önző. Áh, meg is van, ahogy nézem, itt keresztek vannak. Mehetünk be, keres egyet magadnak, rakd zsebre. Utána pedig a többit elrakjuk, és jó pénzért eladjuk. Valamiből meg is kell élni? Nem? Ja, és ha edzeni fogunk, nagyon nem leszek kíméletes Veled.- közöltem a helyzetet, finomságot nem Tőlem fog kapni.

Tárgy: Re: Kert, udvar Kedd Nov. 06, 2012 10:55 am

A cukiság tanulható

Sósat? Az a pékek dolga, édes fiam – dünnyögném, ha kétszer annyi idős lennék, mint Naraku, kétszer olyan nehéz és legalább még egy fejjel magasabb is. De valószínűleg nem mutatnék esztétikusan, úgyhogy egyszerűen mosolygok és bólintok, persze, sütök neki, amit csak szeretne, már csak azért is, mert ellentmondást nem tűrőn morog, dünnyög, nem is tudom, minek nevezzem ezt a furcsa gesztust. Lehet, hogy a hajához van valami köze. Ha eleget nyomozok, talán rájövök, hogy ez mégiscsak egy szekta.
- A sósat? – kiáltok hisztérikusan mégis, hogy hatásosan világosíthassam fel. – Semmi édeset? Pedig nagyon finomak vannak ám, van, amelyiktől még fogad is marad! – Na, na, na? Ennél kecsegtetőbb ajánlatom nem lehet; nem sütök pogácsát. Ezen biztos vitatkozunk még.
Naraku mélyen-gondolkodós állapota nem sokban különbözik Belialétól – még ha az övét sem tanulmányoztam még behatóbban. Talán egy kicsit kevésbé ijesztő, de a homlokukat szinte ugyanúgy ráncolják, azt hiszem, a füstöt is versenyszerűen eregethetik, de még a testtartásuk is hasonlít valamennyire. Mindketten büszkék. Csak Belial ezt meg is mutatja minden mozdulatával, Naraku meg… őt azt hiszem, a legkevésbé sem érdekli mások véleménye.
Különben miért hordana ilyen frizurát?
Feladja a leckét. Ne játsszam meg magam, mondja. Először nem értem. Aztán leesik, hogy tényleg nem őszinte a mosolyom. Valószínűleg azonnal ellen is szegülök a kérésének azzal, hogy gyermetegen az arcomhoz kapok és dörzsölgetem.
- Elzsibbadt! – nyafogom és nagy, ellenállhatatlan szemekkel nézek az új mentoromra, aki semmit nem tanított még, de egyre közelebb jár hozzá.
Nem, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem megjátszás az, ami az arcomon van. Csak egészséges becsapás. A világé és magamé. Mert én kétszáz évet töltöttem unatkozással, minden bizonnyal a semmi festői közepén: ha ennyi szabad időd van, az életed is kétszer átgondolod, mely szorzó valószínűleg fordítottan arányos – szóval rohamosan növekvő – az életkorommal – ami akkor is kevés volt, meg most is, iszonyatosan. De ez a zsenge kor feljogosít arra, hogy azt higgyem, egészségesen csapom be magam az arcdörzsöléssel és az imádni való grimaszokkal. Pont.
- Hááát. Már tudom, hogy quincy vagyok, látom a lelkeket, a fekete ruhásokat nem szeretjük és hogy… - hogy a cukormáz akkor a legjobb, ha kellemesen sűrű, mégis selymes, nem pedig csomós. De ez biztosan nem érdekelné. Sóhajtok és tanácstalanul nézek rá.
- Semmit nem tudok még! De gyorsan tanulok, megígérem, nii-chan! – És annyira boldogan szökkenve követem, hogy fel sem tűnik, hogy ő sem tudja az utat. Vagy csak ügyesen tereli el a figyelmem a meséjével. Annyira ügyesen, hogy nekiütközöm, mikor hirtelen megáll előttem, még ha nem is tudom, hogyan került oda előzőleg. A hátának koccanok és a lendület hátra is lök egy kicsit, a fejemet dörzsölöm, fél szememet lehunyom, mintha csillagok táncolnának előttem. Aztán hirtelen ötlettől mégis haptákba vágom magam és mesés vigyorral közlöm:
- Látod? Acélból vagyok! Olyan gyorsan fogok tanulni, hogy a tíz ujjadat megnyalod utána! – Ez reflexes cukrászszöveg, semmi pajzánra nem kell gondolni. Én minden esetre nagyon büszke vagyok és remélem, hogy Narakut is meggyőztem. Aztán beküld valami kis lyukba, ahol vitrinek vannak halvány fénnyel megvilágítva. Természetesen eszembe sincs oda egyedül bemenni, az ilyen helyekből sosem sül ki semmi jó. Nem tudva, hogy az ellopást komolyan gondolta-e, eleresztem a fülem mellett, ellenben mentorom karját megragadom és elszántan húzom magam után. Ha magától nem jön, biztos meg sem mozdítom, de valahogy – talán a páratlan meggyőző képességemnek köszönhetően – mégis odabent találjuk magunkat.
Különféle keresztek sorakoznak a vitrinekben. Nem állítom, hogy múzeumi szigorral, de többé-kevésbé tisztán és rendezetten, némely kisebbek zsúfoltan, más nagyobbak magányosan a falon. Egyik sem tűnik különösebben értékesnek, bár én nem tudhatom. Hümmögök, mintha szakértőként vizsgálnám őket, még az államat is dörzsölöm, ahogy a komoly férfiak szokták, ha nagyon elméláznak.
- Szóval ezek sima, unalmas keresztek? Nem tudnak semmit, de mégis kell egy? – Csak tanácstalanságomban kérdezem anélkül, hogy felnéznék. Van néhányban csinos kő, de amelyik kellően csillog, az túl nagy, amelyiknek ideális a színe, az túl kicsi, biztosan elhagynám, az ideális méretűek pedig kopottak és unalmasak.
- Komolyan elvisszük a többit is? Vagy csak úgy ugrattál, nii-san? – Megkért, hogy ne játsszam meg magam, a megszólítás mégis a számra áll. Úgy tűnik, csak rá fog ragadni, de előre nem koccintanék rá – sem teával, sem kölyökszakéval (színtelen szörppel).
- Egyik sem tetszik igazán… - dünnyögöm.
Zajt hallok, nem olyan messziről. Egészen biztos vagyok benne, hogy valaki közeledik, mert léptek kopognak. Kellemesen visszhangoznak, de mély férfiléptekre utalnak inkább. Az ilyen hangért adtam volna akár a végtagjaimat is ott, ahol semmi sem volt, ezért ismerem fel, azt hiszem.
- Nii-san, nem tudok dönteni! – nyafizom egy kicsit visszavéve a hangerőmből, biztos ami biztos, ha Naraku bújócskázna, ne legyek semmi játék elrontója.

Tárgy: Re: Kert, udvar Szer. Nov. 07, 2012 3:45 am

Csak nem Én vagyok az, akitől lehet Neutral

Kicsit meglep az, ahogy reagált arra, hogy sós süteményeket szeretem. Sose voltam olyan édesszájú alkat. Bár lehet amikor kicsi voltam, akkor tömték a számba a cukros vackokat, de nem emlékezek. Habár ha finom… hát elcsábulok, főleg, ha jól is néz ki az a cukros valami.
- Igen, a sósat. De tudod mit? Ha csinálsz valami faszányos fánkot, aminek a tetejére gyümölcsös krémet öntesz. Akkor beszélhetünk a dologról, rendben? A fogam meg ne zavarjon.(Ha csak gondoltad azt a „semmi édeset? Pedig nagyon… Akkor ne vedd figyelembe a fogam ne zavarjon részt.)- Na meg ezzel le is kötheti magát, gondolom a krémet nem lehet hamar kikeverni, meg a fánkhoz is idő kell. Legalábbis szerintem, mert számomra a tojás is sütésnek számít, a vajas kenyér meg már főzés kategóriába esik. Ezért ne várjon el Tőlem, mélyutazást a gasztronómia rejtekébe.
Látom elérte az, amit mondtam, hogy nem kell folyamatosan mosolyognia. Bár az is lehet, hogy már ösztönösen csinálja az egészet, és eddig nem is vette észre.
- Hát, ahogy mondtam, sok volt a vigyorgás. De ezzel a cukicicapofival ne gyere. Ez ellenem nem működik, ha így lenne, akkor már lehet barátnőm is lenne, meg egy rakat kölyköm.- rendben, ez így nem teljesen igaz. Igen is lehet Rám hatni ilyenekkel, csak akkor legyen a kezében egy dobozos sör is, vagy üveges, és már lehet tárgyalni. Azt nem mondom, hogy kevesebb ruha is, mert nem vagyok az a fajta, aki a gyerekekre gerjed.
- Ha már tudod, hogy mi vagy, és a lelkeket is látod, akkor ezzel is beljebb vagyunk. Ami még kellhet, a keresztet leszámítva, hogy megtanuld előhívni azt. S’ jól mondod, a fekete ruhásokat nem szeretjük.- na, csak fogékony ez a gyerek, és ahogy mondja, hamar is tanul. Akkor nem fog beletörni sok kalapács, mire a márványból szobrot faragok.
Na, megyünk, vagyis keressük azt a helyet, ahol a keresztek lehetnek. Arra meg már szót se vesztegetek, hogy megemlítsem azt, ahogy sétál, az Ő dolga, ebbe nem szólok bele. Csak némi irányt mutatok, és faragok a személyiségén, de gyökeres változást nem akarok elérni. Nem az Én dolgom, fiatal is, és még fejlődnie kell, sok szempontból, nem csak testileg, de lelkileg is. Azt érzem, hogy sikerült megismerkednie a hátammal, de annyi baj legyen. Habár a szokásos mogorva arcommal nézek vissza, de a viselkedése miatt, még valami mosolyt is sikerült kicsikarnia Belőlem.
- Nekem az is elég lesz, ha nem öleted meg magad.- mivel tuti, hogy gyerekem nem lesz, így mondjuk úgy, ez a csaj vissz tovább valamit, amit tanítok, és ennyi. Azért nem kell félreérteni a dolgot, semmi apai érzés, vagy ilyesmi nincs. Hülyeség is lenne, ha rövid ismeretség alatt ez kialakulna, pont, mint a rögtön szerelem. Pff, hülyeség. Na mindegy, most már keresheti azt a fránya keresztjét. Addig Én is nyitogatom a vitrineket, és rakosgatom zsebre őket.
- Kell bizony, ezzel tudod az íjad előhívni. Bár passz, hogy valami különleges anyagból készültek, vagy csak sima fémek. De kell, tehát válasz egyet gyorsan. És nem, nem ugrattalak, amennyit csak tudunk elveszünk, és eladjuk. Nem kell félni, mivel közösen csináljuk, megkapod a részed, de mivel újonc vagy, csak harminc százalékot.- még így is sokat mondtam, főleg, hogy kicsi, meg első munkája. Nah, de pakoljunk csak tovább, mert ez így nem lesz jó. Én is hallom azt a rohadt mozgást, gyorsabban is pakolok.
- Válasz gyorsan, mert lebukunk, akkor meg lehet magyarázkodni!- hadarom, és egyre szaporábban szedem ki a kereszteket, és rakom zsebre, meg ahova csak tudom. - Nézegesd még egy kicsit, és ha nem találsz olyat, ami tetszik, majd megnézed azokat, amiket Én raktam el, ha ott sincs olyan, akkor keresünk valami boltban. Rendben?- mondtam kicsit morogva. Nincs mese, ha egy percen belül nem talál, akkor felkapom a vállamra, kirontok ebből a szobából, és iszkiri.

Tárgy: Re: Kert, udvar Pént. Nov. 09, 2012 3:07 am

A cukiság tanulható

Meglepő fordulat a fánk gyümölcsös krémmel, de nem kivitelezhetetlen. Nyilván nem két perc lesz az elkészítése, hanem, már csak a helyzet komolysága miatt is többhetes tervezés, rajzkészítés, fizikai és kémiai számolás fogja megelőzni, piszkozatfánkok elkészítése és a krémnek is több nap kell majd, hogy az ízek jól (faszányosan!) összeérjenek, de ha jó mentor lesz, mindenképpen elkészítem neki. Jutalomfalat.
Magamat is meglepik ezek a szemtelen gondolatok, de úgy döntök, jobban járok, ha inkább csak mosolyogva bólintok, ezzel biztosítom, hogy meglesz a desszert, másfelől elhessegetem a gondolataimat. A – hogy is fejezik ki szépen? – sem szeretnék először említést tenni, de nem tudom megállni, hogy ne kezdjek hosszú monológba a párkapcsolati témáról, melyhez forrás kétszáz éve az a néhány mesekönyvem volt, amit anyukám vett nekem, majd nagymamám nem kobzott el, illetve a cukrászdában megfigyelt fiatal párocskák, akik biztos nem viselték volna túl jól, ha kiderül, hogy végighallgattam a beszélgetéseiket a pult mögött guggolva.
- Szerintem simán lehetne barátnőd, ha akarnál. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz? – Csak mert úgy beszél, mintha nem szeretne lányokkal foglalkozni, sem gyerekekkel, bár ez utóbbit megértem, ezért is jó, hogy itt vagyok: így már ketten leszünk, aki nem biztos abban, hogy jó helyen van, de ahog az lenni szokott, úgyis kiderül majd, hogy kiváló páros vagyunk. – Mert ha szeretnél barátnőt, én segítek szívesen. Még a hajadat sem kell hozzá levágni, már ki is találtam, hogy mutatna jól. És különben a lányoknak be szoktak jönni a rosszfiúk, én már csak tudom. De azok a jó rosszfiúk, akik a szívük mélyén azért igazi szőke hercegek, ne félj, jó így a hajszíned is, én csak azt mondom, hogy nem baj, hogy játszod a keményfiút, csak ne felejtsd el a lányt úgy kezelni, mint egy hercegnőt, vigyél neki virágot, meg vegyél neki ékszert, vidd el cukrászdába, mert annál jobb hely nincs is egy lány számára, és h aggódik az alakja miatt, csak mondd neki, hogy ő a leggyönyörűbb, legcsinosabb a világon és annyi sütit ehet, amennyit csak akar. Természetesen a végén te fizetsz, és akkor a lány máris a… - A tenyeredből eszik talán nem a legjobb kifejezés, mert a sütit nem túl gusztusos kézzel enni, ezért elgondolkodom egy pillanatra. – Máris imádni fog.
És rengeteg mindent mondhatnék még, például, hogy lesz, akit megvédjen, meg aki mellett aludjon, meg át is ölelheti, meg harcolhat a lány apukájával meg a bátyjával, hogy bebizonyítsa nekik is, hogy igazából herceg, csak a haja megtévesztő, de már így is csodálom, hogy Naraku-san nem szólt rám, hogy fogjam be a számat, ezért most elhallgatok. Lehet, hogy teljesen máshol járt az esze és egy szót sem hallott abból, amit mondtam neki, húha, talán pont egy lányon gondolkodott?
Egyébként meg én vagyok az, aki neki ment, úgyhogy ezen sincs jogom agyalni. (Pedig hogyne lenne…)
- Nem fogom megöletni magam, nyugodt lehetsz, nii-san! – mondom vidáman és egyáltalán nem próbálom meggyőzni arról, hogy milyen cuki vagyok. Ez most abszolút ösztönös.
Ahogy percek múlva az is ösztönös, hogy nem tudok választani a keresztek között. És hogy nem nézem jó szemmel, ahogy teletömi a zsebeit. Hezitálok, hogy elmondjam-e, hogy ez mennyire nem helyes és hogy eszemben sincs lopásból meggazdagodni, de minden ilyen tanítás mellett az is elhangzott kétszáz évvel ezelőtt, hogy semmit sem szabad elítélni, amíg nem ismerjük, ezért vállat vonok és visszafordulok a vitrinekhez. Még az is lehet, hogy jó lesz. Vagy, hogy azok a keresztek nem fognak hiányozni senkinek, hogy az egész elhagyatott és a lépések nem is emiatt közelednek.
Tudom, hogy jönnek, és hogy azért mégiscsak el kéne bújni és nem kéne megkérdezni, hogy egyáltalán ismeri-e ezt a helyet, és hogy választani kéne nagyon gyorsan, de egyik sem jó. Mindent vagy semmit, döntöm el gyorsan.
- Talán nálad majd lesz valamilyen, ami tetszik is. Menjünk inkább. – Biztos, ami biztos, felkapok én is egyet, amelyik nem tűnik olyan vészesnek, nem is tudatosul bennem, hogy ezzel én is lopni fogok, és elszántan nézek Narakura.
- Indulhatunk.
Akárhova vezet, követem, méghozzá pontosan igazodva az ő tempójához, mert elveszett lévén kénytelen vagyok bízni benne – nálam még ő is jobban tudja az utat, egyáltalán a célt, mert én nem tudom, hogy ilyenkor hova kell menni. El ne felejtsem: tanítson majd meg menekülni is. De lehet, hogy ez ösztönös.
Minden esetre kiérünk a tűzvonalból, és ahelyett, hogy kifújnám magam vagy felmérném, hogy hol vagyunk, nagyon harcias, kicsit talán groteszk benyomást keltő arccal esketem meg:
- Most aztán tanulni akarok! Ez nem volt vicces, nem szeretek sietni. – fontom karba a kezem durcásan, de a hatás kedvéért előtte még megbökdösöm háromszor Naraku hasát, terveim szerint keményen, de nem hiszem, hogy különösebben megérezné. Inkább én kényszerülök arra, hogy megdörzsöljem a mutató ujjam.
- Mondd el, hogy hogy kell használni ezt a vackot. – Felmutatom a keresztet, amit elhoztam, és most, ebben a fényben jövök rá, hogy ez még a többinél is csúnyább. Kopott szürke és piros kő van benne, egy depressziós nagymama jut eszembe róla, egy olyan, aki még az én nagymamámnál is zsémbesebb.
De ez a jobbik eset. A rosszabb, hogy az a kétszáz év üresség is rajta van ezen a kereszten, amit annyira szeretnék elfelejteni, de félek, hogy ez sosem fog sikerülni.
- Mutasd meg, hogy te milyeneket hoztál, nii-san, hátha ott van valami jó is. Ez nem tetszik! – És ez a csalódás, hogy az egyetlen, amit ki tudtam választani is ennyire idegen – vagy pont, hogy ennyire nem idegen, mert felhánytorgat egy csomó kellemetlen emléket – könnyet csal a szemembe.

Tárgy: Re: Kert, udvar Szomb. Nov. 10, 2012 1:48 am

Csak nem Én vagyok az, akitől lehet Neutral

- Majd ha kell, szerzek, de most nem kell…- várjunk egy kicsit. Én most a magánéletemet kezdem el kibeszélni? Egy olyan kiscsajnak, akit valami elmebajos tag sózott Rám, azért, hogy tanítsam? Igen, ez a helyzet, na mindegy, inkább nézek rá felvont szemöldökkel, és meglepett arccal. Miket nem beszél már… rákapott azokra a divatmagazinokra, vagy mi? Hm, bár az igaz, egy gyerekkel az oldalamon, egyszerűbb lesz csajokat szerezni… Ácsimár!! Már kezdek bele egyezni? Mi bajom lehet? Egyre inkább változok, sört ide, sok sört, be kell rúgni, ez így nem állapot. S’ már megint a hajam, elég sokan előszeretik venni a haj témát. Mi a gondjuk ezzel?
- Honnan tudsz ennyit, ezekről a dolgokról? Nem vagy még ehhez egy kicsit kicsi? Meg mi baja van a hajamnak? Szerintem pont jó… és nem az a jó rosszfiú vagyok, meg rosszfiú se, Én vagyok, és ennyi. Nem játszok én senkit se, ilyen a személyiségem, és nem jól tudod. Egy hercegnővel bánj úgy, mint egy kurvával, a kurvával pedig úgy, mint egy hercegnővel. Nem egyszer sikerült már, sőt, volt hogy egyszerre kurva, és hercegnő is az ágyba. Peeeersze, még költsek is a csajra? Költöttem már eleget, kaját is adjak? Komolyan, mi a fenéket olvastál? Ilyen hülyeségeket a rossz tini magazinokban lehet csak olvasni. Tudom, mert a húgomnak is volt ilyen. Ha minden úgy menne, ahogy elmondod, nem lenne egy magányos férfi se. Bonyolultabb ez annál, mint hiszed, majd ha mellkasban dudorodsz, meg a lábad közt szőr fog nőni, és udvarolnak, majd megérted. Most inkább arra figyelj, hogy találjunk keresztet.- vigyorogva rázom meg a fejemet. Ilyeneket mond ez a kiscsaj. Vicces egy napnak nézünk elébe, ha mást nem is, legalább meg tud nevettetni, vagy jó kedvre deríteni. Ha meg igaz lenne amit mond, akkor Kana még mindig lovagolna, vagy legalább is az asztal alatt lenne, de nem, és ha minden igaz, nem is fog emlékezni Rám. Minden fasza lesz, és békés.
- Remélem is, szopás lenne, hogy az első és egyetlen személy, akit tanítok, hamar feldobja a talpát. Nem mintha érdekelne, de ha hírnevet szerzel Nekem, akkor kaphatok ingyen cuccokat, az meg mindig jól jön.- és még keres, Én is azt teszem, csak éppen pakolom teli a zsebemet. Szaporábban, mert lépések zaja az van, nincs mese, már Ő is azt mondja, hogy menjünk, Rajtam aztán nem múlik. Sajnos nem használhatom a max sebességemet, mert akkor lemaradna. Mindegy, legalább sikerült elég messze érni. S’ ahelyett, hogy lihegne, vagy valami, még bökdösi a hasamat, és követelőzik? Mersze, meg elszántsága az van.
- Jóvan, nyugi van, higgadás.- vigyorogva borzolom meg a haját.
- Elsőnek is találj egyet, utána meg is mutatom. De elméletileg csak a reiatsudat kell áramoltatni, vagy mi a faszt kell csinálni. A többi megy magától.- Nekem hogy mutatták? Eh, az se mostanában volt már. S’ most pedig kipakolom a zsebeimet, válogasson csak, addig is rágyújtok egy cigire, Ő meg könnyezni kezd.
- Csípi a szemed a füst? Várjá, és addig válassz.- távolabb állok Tőle, csak az hiányzik, hogy bőgni kezdjen…

Tárgy: Re: Kert, udvar Vas. Nov. 11, 2012 10:14 am

A cukiság tanulható

Ó, nem feltétlenül kell ezen meghökkenni: kiváló hallgatóság vagyok, és még kiválóbb harapófogó, tudod, az, aki csak azért is kihúzza belőled, amit tudni akar. Minden esetre meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy tényleg végighallgat, sőt, még reflektál is, még ha a maga hajthatatlan módján is. Én széles mosollyal az arcomon hallgatom, be kell vallanom, talán még némi elégedettséget is érzek, mert bebizonyosodik, hogy egy ilyen figurát is szóra lehet bírni. Talán nem is kellene nekem edzés, bőven elérhetek mindent a beszélőkémmel.
- Héj, héj, héj! – sikítok, mikor úgy ítélem, hogy nem csap le érte, mert vége a mondandójának, nincs mit félbe szakítanom. Természetesen van az a pont, amikor a kereszt feleannyira sem érdekel, mint a szerelem meg a párkapcsolatok, még tizenhárom évesen is. Egy lány életében minden évben kellenek ilyen fantáziák, amiket ő most megpróbál megtörni. – A hajaddal semmi különösebb probléma nincs, leszámítva, hogy szektás. Meg nácis, meg ápolatlan! – dobálózom a komoly szavakkal, bár nem mindnek vagyok tisztában a jelentésével. – Azt gondolsz, amit akarsz, de egy lány jelenlétében nem beszélhetsz így! Igenis hercegnőként kell kezelni minden lányt és költeni kell rá, ha azt akarod, hogy szeressen! – És levetkőzzön és széttegye neked a lábát, mondhatnám, ha még tájékozottabb lennék a témában, de szerencsére ez a tudatlanság egyelőre pótolhatatlannak látszik, mert semmi pénzért nem hallgatnám meg Narakut, ahogy még az ember szaporodásáról, illetve természetes fizikai szükségleteiről / örömszerzési módjairól beszél. Jobb lesz mégis a keresztekkel foglalkozni.
Jobb, mindaddig, míg biztos nem lesz, hogy nem találok értelmeset. Büszkeségből nem jöhet szóba több alternatíva, mint a bolt vagy a további lopások, ezért könnyeimet lenyelve, Narakura öltve a nyelvemet, nagy duzzogva mégis arrébb rúgom a többi csúnya, kopott, seszínű, nagymamás keresztet és az elsőként megfogott borús-rémes darabot dörgölöm a szoknyámhoz, jelezve, hogy ezt választom. A letisztogatás rítusával közelebb kerülünk egymáshoz, én és a keresztem, annyira, hogy annyira messze tartom magamtól – az arcomtól – amennyire csak lehet.
- A reiatsumat? – húzom fel a szemöldököm. A hangom megemelkedik, jelezve, hogy bizony meglepődtem, mert ezt a szót még annyiszor sem hallottam még, mint a fentebb említett és körülírt idegen kifejezéseket. Hezitálok, hogy megkérdezzem-e a mentorom a saját stílusában: azmégismiabúbánatoskőfaragás, mert egyfelől dagadhatna a melle a büszkeségtől, hogy máris ragadt rám valami belőle és a tanításaiból, másfelől viszont túlontúl eufémizált – hopp, ismét egy ismeretlen szó! – változat ez ahhoz, hogy vagánykodjam vele. Inkább csak remélem, hogy veszi a lapot és elmagyarázza, hogy mi is az, sőt, ha jó kedve van, márpedig egy jó cigi után miért ne lenne, meg is mutatja, hogy hogyan képzeli annak belefókuszálását a keresztbe.

Ha elmondja, megmutatja, bizony elégedetten hümmögök és nagyon úgy teszek, mint aki érti, hogy miről van szó, aztán nagy vagányan kihúzom magam és közlöm, hogy „Most én jövök”.
Megfogom úgy a keresztet, ahogy ő tartotta a sajátját, összeszorítom a szemem és erőlködöm, mint akinek sürgős problémái akadnak az élet illemhelyén, megpróbálom érezni, ahogy bizsereg valami, de amint sikerül, mármint érezni a bizsergést, szörnyű kényszert érzek, hogy eldobjam magamtól a keresztet és hazasírjam magam sütni egy tepsi krémest. Ez persze eleve nevetséges ötlet, hiszen nem elég, hogy nem tudom, hogy hol vagyok, de még azt sem tudom, hogy merre van a „haza”, ahol majd süthetnék, ihatnék, aludhatnék. Halva született próbálkozás lenne beleordítani a vakvilágva Belial-sama után, vagy még röhejesebb lenne rácsörögni, hogy „dobjon má’ a valagam alá egy limót”, így duzzogva felveszem a keresztet és Narakura nézek, hátha mond majd valami bíztatót. Vagy legalább megsimogatja a buksim. Vagy nem néz úgy, mint aki megölne a tekintetével. Jobbnál jobb alternatívák közül bármelyiket is választja, én újra meg fogom próbálni érezni a bizsergést és ezúttal nem eldobni a keresztet.
- Ó, sütemények halhatatlan istene, ó, fekete ruhások szent gyűlölője, ó te ott fenn az égen és lent a fűben, add meg nekem mindennapi rei-a-tsu-mat, hogy működjön az íjhasználat és este elégedetten hajthassam a párnámra a fejem és Belial-sama és Naraku nii-chan büszke lehessen rám, köszönöm! - mormolom az újabb giccses, ismeretlen szavakat, különösen szótagolva a reiatsut, és lopva Narakura nézek, hogy mit szól a kis imámhoz. Minden esetre engem megnyugtatott, még ha az eredménye eddig nem is látszik.

//Remélem, nem haragszol, hogy így előreugrottam – már tűkön ültem.  Ha nem fér bele, majd egyeztetünk, de nem kötöttem meg túlságosan a kezed, ossz ki a legnyugodtabb szívvel. ^.^//

Tárgy: Re: Kert, udvar Kedd Nov. 13, 2012 4:53 am

Csak nem Én vagyok az, akitől lehet Neutral

Megint csak fel kell vonnom a szemöldökömet. Dobálózik a szavakkal, miközben túl kicsi ahhoz, hogy tudja a jelentésüket, kettőnek legalábbis nem hiszem, hogy tudja. Ezért most rajtam a sor, hogy Kiriehez hasonlóan kezdjek a sikítozásba, csak éppen mélyebb hangon.
- Héj, héj, héj. Elsőnek, nem szektás, nem tudod, mi az a szekta, másodjára, a náciknál a szőke lenne a nyerő, de majd ezeket a suliban megtanulod. Harmadjára pedig, igen is szoktam mosni, csak sokáig tart, mire megszárad, és így nő, tehát ez ellen tenni se lehet, meg nem is akarok. Picsába már, megint miről beszélgetünk?- most inkább magamat szidom le, nem pedig Őt. Bár lehet mivel elég gyakran verem egyedül a faszom, és még segédkezet se kapok, így ha akad olyan, akivel lehet beszélgetni, akkor kapok az alkalom. Vagy csak kezd beütni a fű.
- Oké, oké hercegnő, ne harapd már le a fejemet, a végén az a rossz hajamat is lenyeled.- rávigyorgok, majd kinyújtom a nyelvem hegyét, elégedjen meg ennyivel. Az kéne még, hogy egy reggel, mire felébredek, rövidebb hajam lesz, és ott fog vigyorogni, a gyerekek elmebeteg mosolyával, a kezében meg egy ollóval. Az lenne egy szar ébredés, nagyon szar ébredés.
Inkább ezek a gondolatok helyet, az oktatására térek rá, már amennyire csak tudok. Tényleg figyelni kellett volna az ősökre, amikor magyaráztak, nem pedig elképzelni azt, ahogy nyalják a falat. Nah, mindegy, folytassuk az elméleti résszel.
- Igen, a reiatsu. Mindenkiben megvan, csak egyesekben nagyobb mértékben. Ettől vagy más, jobb, erősebb, mint a legtöbb átlagos ember, és ezt használja a fajtánk a harcra, ebből tudod felépíteni az íjadat. Ez tesz különlegessé, és egyedivé. Felhasználjuk a környezet lélekszemcséit, ez az igazi ereje a quincyknek. Nem is tudom, hogy tudod előszedni, talán ösztönösen megy. Rég volt, amikor megmutatták, de figyeld.- kinyújtom a karomat, és a keresztem csak lóg a levegőben, majd felfénylik, és a reiatsunak köszönhetően felépül az íjam. - Látod, így néz ki egy íj. Nah, lássuk, hogy megy.- megszüntettem az íjamat, és enyhén jobbra döntött fejjel nézem a kiscsaj mutatványát. Hááááát, akad pár kisebb hiba, az a ”majdbeszarok” fej nem a legszebb látvány, de lesz majd ez rosszabb is. Amikor pedig eldobja, csak mosolyogva rázom meg a fejemet, odamegyek, és a fejére teszem a kezemet, sőt, még egy aránylag kedves mosolyt is sikerült kicsikarni magamból. Majd nézem tovább az egészet, a kis imája miatt, meg már majdnem elnevetem magamat. Vicces, hogy ennyire akarja, és ha nagyon szemét lennék, akkor most darabokra törhetném a lelkesedését, csak éppen annyira Én se vagyok geci.
- Ne görcsölj, ne akard, hanem enged, hogy megtörténjen. Lazítsd el magad, elsőnek érzed a körülötted lévő lélekszemcséket. Mintha csak valaki fingott volna, előbb vagy utóbb el fog majd érni, ilyen ez az egész. Lazulj el, és csak várj, várd ki, hogy elérjen az a fing.- a fingot azért képletesen értettem, nem eresztettem az orra alá, vagy valami, de a hasonlatok sose voltak az erősségeim.
- Ha nem megy elsőre, nem kell beszarni, majd kiforrja magát az egész, pont, mint a bor.- még valami groteszk, de a maga módján biztató mosolyt is küldtem az irányába. Bár nem tudom, hogy megijesztem, vagy inkább segítek, de azért próbálkozok.

Tárgy: Re: Kert, udvar Szer. Nov. 14, 2012 11:04 am

A cukiság tanulható

Jaa. Whoa. Whááááo. Egy nép zúg fel egy emberként az információ hallatán, de legalább is leesik valami a pici szívemről, például egy hatalmas kő, vagy valami tehet a vállamról, egy fakereszt, vagy egy nagy, szőrös hegyi troll, vagy egy had madár a póznáról. Felnézek, csekkolom: semmi, nincs madár a póznán. Bármi megtörténhet.
A haja így nő, nincs mit tenni ellene. Nem, inkább nem javaslom, hogy vágja le. Tulajdonképpen jó ez így, ahogy van. Valami menő, enyhén piszkos hajpántot tudnék elképzelni rajta, királykéket vagy szipiszupipinkipinket, de nyilván nem költök ilyesmire, legyek bármilyen jó szívű is és vezéreljen a fene nagy szándék, amíg nincs egy vasam se. Érdekel, hogy fog Belial-sama tartani. Olyan lesz, mint egy apuka, ad zsebpénzt, meg minden? Nem szeretnék dolgozni, hacsak nem sütni, de egyedül biztos nem menne rögtön. Ami viszont még ennél is nagyobb képtelenség, amin nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, végül mindkettő bekövetkezik gyors egymásutánban – előbb nőietlenül kiszakad belőlem a kacaj, édesapám, ha itt lenne, biztos leszidna érte, nagymamám meg a maradék haját tépkedné, megjegyzem, nem lenne érte kár, aztán, mikor Naraku-san nem láthatja az arcomat, mert összegörnyedve fogom a hasam, kiszakad belőlem a bőgés is -, az a rettenetes feltételezés, hogy iskolába fogok járni.
- Nem, nem, nemnemnemnemneeeeeem! – sírok, toporzékolok, visítok, mint egy kölyök – nem, pillanatnyilag meg sem fordul a fejemben, hogy talán azért mert az vagyok, de még ha eszembe is jutna, ez nem jogosítana fel a viselkedésemre. – Nem megyek iskolába! Kétszáz évig ültem a semmi közepén, nem mehetek vissza, lelki törést okozna, meg gerincferdülést és visszafojtaná az összes kreativitásom, hát nem világos, hogy azért vagyok itt és azért igyekszem ennyire, hogy ne kelljen oda visszamennem? – A mondat végére némileg megnyugszom, a hangom már a normális felé közelít mind magasságban, mind erőben, szipogok és sürgősen kutatok az alsószoknyámra rejtett zsebben egy zsebkendő után. Megtalálom, kifújom az orrom, megdörzsölöm, hogy ne legyen piros és bár megérdemelném, hogy Naraku nii-san jól felpofozzon, zavartalanul próbálkozom a keresztbűvöléssel. Nem harapom le a fejét és remélem, hogy ő sem az enyémet. A kapcsolatunk harmonikus és kiegyensúlyozott lesz. Ebben a reményben nyílok meg előtte egy kicsit, amíg bűvölöm a keresztet.
- Ne haragudj. Utálom az iskolát, mert a nagymamám nagyon gonosz volt és csomószor bezárt a szobámba és nem engedett ki, amíg meg nem írtam az összes leckémet. Pedig megírtam volna magamtól is, de ott nagyon rossz volt, mint egy börtönben. – Ne nyissunk vitát, hogy láttam-e már börtönt. Hallottam róla, el tudom képzelni, hogy milyen egy igazi, és kész. – Nem ehettem sütit se közben, pedig az agyserkentő. Te tudtad, hogy az? – nézek fel rá vidáman, egy éles hangulatváltással. – Bizony, ha valami nem jut eszedbe, egy jó csokicsoda eszedbe juttatja. Meg boldogabb is leszel tőle. – Úgy bólogatok ehhez a bejelentéshez, mintha legalább valami nagy, pusztító betegség ellenszerét találtam volna fel. – Majd meglátod, csak jussak hozzávalókhoz! – kacsintok Narakura, majd visszafordulok az üres terület felé és újra megpróbálom. Lebeg a szemem előtt Naraku íja, tényleg bámulatos, meg ijesztő is, hogy egy olyan kis izéből előjöjjön egy fegyver. Koncentrálok, de eljutnak hozzám a szavai, ha mást nem, ezt a képességet már kifejlesztettem: hogyan halljam meg és fogjam fel azt, amit érdemes. Tény, hogy Naraku szavait nehéz felfogni, inkább elborzasztanak egy kicsit, de tulajdonképpen a lényeg benne van.
- Lélekszemcsék magam körül… - mormolom jelezve, hogy eljutott hozzám az információ. A fingás helyett praktikusabbnak tűnik borsókat képzelni magam köré, így azzal próbálkozom. Hadonászom a keresztemmel, aztán lenyugszom. Lépegetek ide-oda, keresem az ideális helyzetet, mintha jeleket akarnék befogni azzal a rozsdás csúnyasággal. Mikor érzem, hogy valami megcsapni készül, például a fing, nii-chan szavaival élve, megtorpanok. Sűrűbb a levegő és kicsit furcsa érzés lélegezni. Mintha langyos cukorszirupot lélegeznék be, nagyon jó érzés.
- Látnom is kéne őket? – Mert érezni érzem a cukormázat. Ez még a borsókergetésnél is izgalmasabb, pedig már rákészültem, hogy futkározni fogok utánuk, mint egy macska az üveggolyók után. Kinyújtom a kezem a keresztemmel, várok, ösztönösen egyre mélyebben veszem a levegőt. Elindul, érzem, jön, folyik felém az édesség, selymes és rózsaszín, nagyon apró, szinte láthatatlan cukordarabokkal…
Szédülök. Megtartom az egyensúlyom, de a cukorfolyam eltűnik az orrom elől. Nagyon nehéz megállni, hogy ne könnyezzek és hisztizzek megint, de addig állok egy helyben, amíg össze nem szedem magam egy mosoly erejéig, amit Naraku felé villantok.
- Na, kezdetnek jó lesz?
Érzem, hogy ma nem menne ez még egyszer, még ha semmit sem szeretnék jobban. De még nem akarok hazamenni. Egyáltalán, mikor jön értem a mesterem és most hány óra van?
- Te ráérős vagy? Mert akkor taníthatnál még valamit, mert nem tudom, hogy Belial-sama mikor jön értem, egyedül meg nem hagyhatsz itt. Nem hagysz itt… ugye? Mutass valami nagyon könnyűt amit a fajtánk használ, tudod, olyan alapot! Tudom, hogy van, mint ahogy minden osztálynak van külön jele amit mindenhova fel kell ragasztani, na, olyat mutass nekem! – Lelkes vagyok, mert tudom, hogy nemsokára, talán holnap újra megpróbálhatom begyűjteni a cukormázat a keresztembe, és mert ahogy telik az idő, egyre izgatottabb vagyok amiatt is, hogy elmondhassam Belial-samának, hogy mi minden történt ma velem. Elmondom majd neki a cukrot, azt, hogy sütni fogok Narakunak, remélem, ő is azt mondja majd, hogy ügyes voltam, ahogy a tanító néni is mindig beírta a napi teljesítményemet. Kétszáz éve. Csak egyet nem biztos, hogy megemlítek neki, de éppen azt sem hiszem, hogy érdekelné.
- A sok kereszt, amit elhoztál… a lopás… a kettőnk titka? – kérdezem reménykedve, mert annyira muris volt ez a nap, a megismerkedésünk, hogy szeretném, ha lenne egy közös titkunk is.

Tárgy: Re: Kert, udvar Vas. Nov. 18, 2012 6:39 am

Csak nem Én vagyok az, akitől lehet

Fasza, most meg bőg. Én se szeretek suliba járni, de azért ez a reakció talán kicsit túlzás. Mindegy, bőgjön, majd csak lenyugszik, addig is van időm cigizni. Elpöfékelek még abbamarad a vízesés, csak nehogy fulladás legyen a vége. Valahogy nem hatott meg a kifakadása se, ahogy előadja a véleményét a suli káros hatásairól. Nem vagyok az apja, még a gyámja se, ha nem akar menni, hát nem megy, hol nem szarom Én azt le?
- Nekem aztán mindegy, ha nem mész, akkor nem mész. Te dolgod, de azért majd olvas utána pár dolognak. Szerintem kicsit le vagy maradva a változásokkal kapcsolatban.- fapofával mondtam el a saját véleményemet, és inkább figyeltem, hogyan is gyakorol tovább. Majd csak fog sikerülni egyszer, nem hajtja a tatár.
- Nem haragszom, Én se szeretem a sulit. Tényleg olyan, mint egy börtön, vagyis nem, voltam már börtönben, a suli szarabb. Bár gondolom, hogy Neked tényleg nem kell odajárni. Annyi süteményt zabálhatsz majd, amennyit csak akarsz. Csak nehogy elhízz. Azt meg tudtam, hogy segít a gondolkodásban. Ezért eszek piálás előtt, így egyenlőre hozom ki a dolgot.- részegen nem gondolkodok, de előtte eszek, így olyan, mintha normális lennék.- Rendben van, már várom azt az alkalmat.- elvigyorodok a kacsintása miatt, legalább fogok enni, bár Szácsi is mindig főz valamit, csak azt éppen más zabája fel.
Nah, elmondtam a kis beszédemet, azért remélem majd csak segít abban, hogy eltudja képzelni az egészet.
- Látni… szerintem igen, ja, látni is lehet őket, bár csak akkor, ha nagyobb mennyiségben használnád fel. Azok, amiket az íjjal lősz, azok is azok.- látom ám, hogy majdnem eltanyál, de azért szerencsére nem. Így legalább nem derült ki az, hogy elkapnám, vagy se. Szerintem nem…
- Kezdetnek az, és ja. Ráérek. De ha dolgom lenne, max elvinnélek magammal, és ennyi. Hát… amiket a fajtán használ, ahhoz majdnem mindhez kell a lélekrészecske. S’ nekünk is van saját dolgunk, ott a kereszt, azt csak a mi fajtán használja így, tehát ez az osztályjel. De valamit lehet tudok tanítani.- hejehujázni kezdek (a kvinszi shounpo/sonido) körülötte.
- Ezt használjuk a gyors közlekedésre. És hogy tudod használni? Háááát, ehhez se ártanak a lélekrészecskék, de ha már érzed őket, akkor hamar megtanulod használni is, és a talpad alá sűríteni, és használni a gyors haladásra. És igen, még szép, hogy a mi titkunk marad. A kéne még, hogy elkapjanak minket ezekkel. Biztos nem tenne jót az egészségünknek, legalábbis az enyémnek biztosan nem.- elpöckölöm a cigi csikket, nem kell már az.

Tárgy: Re: Kert, udvar Kedd Nov. 20, 2012 10:48 am

De valami más biztos...

Le vagyok maradva, ez kétségtelen. Nem hinném, hogy említettem volna neki, hogy hol is tengődtem kétszáz évig, de amennyire csak a cukorra koncentráltam most, meg a borsókákra, simán lehet, hogy én vagyok bolond. Vagy Naraku-sama ilyen bölcs. Vagy igazából régóta követ már, egészen egy napja, mióta itt vagyok, ezért mindent tud rólam és csak arra vár, hogy begyömöszölhessen egy ládába és lezárja. (Egy kicsit jó is, hogy eddig még nem volt alkalmam utána olvasni a század nagy fejlesztéseinek, mert akkor bizonyára láda helyett csomagtartót képzelnék, meg kipófogót és garázst, szén-monoxid mérgezést, juj.) Egyik opció sem szimpatikus. Mindenki tudja, hogy ha már meg kell halni, cukormázba fulladunk. Vagy vaníliás karamellbe, vagy ha minden kötél szakad, mézes tejbe, de az máris rosszabb egy fokkal, szóval szó sem lehet kötelekről.
Mikor ilyen kedvesen szól, igyekszem elfelejteni, hogy ez akár gyanús is lehet és csak mosolygok, várom a buksisimit, kihúzom magam büszkén, mert azt hiszem, nem vagyok reménytelen. Ha az lennék, nem beszélne velem kedvesen, az meg azt jelentené, hogy nem szeret. Nem igazán értem a „piálás” és az evés közötti összefüggést, nem is biztos, hogy jól értelmezem az előbbi szót. Úgy emlékszem, hogy az olyan, amikor kicsi poharakból isznak valamit a férfiak, aztán nagyon vidámak lesznek meg őszinték. De régen volt és ilyet csak egyetlen egyszer láttam, a nagymama leszidta érte anyukámat, én már azt sem értettem. Minden esetre Naraku-nii-sannak elhiszem, hogy kiegyenlíti a csokis süti a piálást.
Az ujjammal viszont én nem lövök semmit. Az kéne még, hogy a cukorszemek az ujjmban álljanak össze és azzal lövöldözzek. „Hipiszupiragacs, bárkit odaragaszt”, meg ilyenek. Már kétszáz éve is voltak reklámok és bár még nem olvastam utána, hogy mi lett velük azóta, gyanítom, hogy töretlenül fennállnak. A színvonal, hogy romlott-e vagy klasszisokkal növekedett, valószínűleg kiderül, amint látok egy igazi utcát is. A kereszttel sokkal inkább, meg fogom tanulni, hogy hogy kell nyilat lőni,csak azért is.
- A talpamba? – Nem vagyok olyan logikázós fajta, de ha a keresztbe meg a talpba megy, akkor talán mindenhova máshova is. Nem gondolok arra, hogy esetleg zavarba ejtő a kérdés, ezért felteszem. Kibököm. Kibukik magától. Ilyen ez.
- Akkor tulajdonképpen bárhova lehet? Mármint ha a fülembe vezetem, akkor majd jobban hallok? És ha a sütibe, akkor finomabb lesz vagy cukorkát lő? – Mindenféle hátsó szándék vagy beugratás nélkül érdekel, így fogalmazódott meg bennem. Nem baj, ha nii-chan elküld vele a fenébe, van ám kész szövegem mindenféle eshetőségre.
- Nem szeretnék akadékoskodni, de fáradt vagyok és késő van és nem megy a cukor a talpamba. – Megpróbáltam, tényleg. Gyorsan közlöm a tényállást, mielőtt hisztiznem kellene. – De nem tudom, hogy Belial-sama mikor jön értem és hogy hova kell menni és nem akarok veled menni, mert akkor nem talál meg! Nincsen azóta valami gyorspostátok, amivel bárhova lehet írni? Ilyen madár, vagy ilyesmi? Nekünk régen úgy volt, hogy egy srác minden hónapban összeszedte a leveleket, amiket el kellett vinni, meg a pénzt és akkor vitte. De én most nem akarok két hónapot várni, hogy értem jöjjön, mert addigra álmos leszek meg koszos! – Elgörbül a szám a gondolatra, hogy itt kelljen várakoznom, nem beszélve az étlen-szomjúságról és az unalomról.

A semmi közepén nem voltam szomjas, sem fáradt. Ott mindent akkor csináltam, amikor akartam, már a lehetőséghez mérten: szabadon dönthettem, mikor alszom. De a semmi közepén az ébrenlét elég gyorsan tud olyan lenni, mintha csak aludnál. Csak alvás közben szükséged van levegőre, néha felkelsz, mert pisilned kell, szomjas is lehetsz éjjel… na, ott nem.

Elhessegetem a csúnya rémképet, kitörlöm a könnyet a szememből és elfeledkezve az egyezségünkrél az álmosolyról, bűbájos, tettetett vidámsággal szólok.
- Nem tudnál nekem szerezni olyat? – Olyan gyorspostát, vagy bármit, amivel többre megyek a kiabálásnál. Biztosan fejlődött azóta az üzenetszállítás, talán most már szuperkocsikkal kézbesítenek akármikor, akárhova. Csak kimész az utcára, kurjantasz, jön a kocsi és viszi a leveled, talán.
Nem tudom elképzelni Naraku-sant, ahogy gyorspostázik, talán éppen egy lánynak vagy az anyukájának az ebédről, de biztos van neki valami olyan dolga is a sok furcsa között, amihez kell kommunikálni. És mostanra mindenki biztosan tud írni is. És olvasni, ahogy én is szerencsés voltam, hogy megtanulhattam. És szerencsétlen, hogy ehhez be kellett mennem abba a börtönbe és annyi szobafogságot el kellett viselnem.
Még mielőtt újra sírnom kellene, egészen közel megyek Narakuhoz, meg az ő füstfelhőjéhez. Látom, hogy ehhez nem kell írni, sem olvasni, reklám sem kell hozzá, de egészen a védjegye lehet ez neki.

Tárgy: Re: Kert, udvar Kedd Nov. 20, 2012 11:59 am

Intervenció

Vajon mit csinál az én kis Kiriém? Egy kanapén heverészem, illuminált madarakat figyelve, amint a fán fütyürésznek, ki tudja miért. Talán azért, mert én akarom? Pontosan! Kedvemnek megfelelőt játszanak, amit én mosolyogva hallgatok. A síró angyalok dallama ez. Lassan, de döcögve kifejezik lelkivilágomnak a hangulatát, és hangzatát. Egy zseni halt már meg ezért, hát akkor egy kedves kis kalapos emberke meg is hallgatja. Érdeklődő szemmel figyelem, ahogyan az énekesmadár torkán megszólal az oboa, fájdalmat sugározva. Felvonom rá a szemöldököm. Najó, a zenekarra még én se számítottam. Kacagok egyet, és tovább hajtom a mélabús zenét, hogy elérjünk az ámenig. Mondjuk az erdő közepén egy kanapé, sem annyira hétköznapi. Pláne ez a díszesebbik fajta, biztos néhány barátságos, ámbátor fedél nélküli újságot olvasó egyén, kivág egy-kettő ehhez hasonló garnitúrát, de mondjuk én nem ezekhez tartozom. Felállok, a kanapé is elfüstöl alólam, és megigazgatom a ruhámat. Vörös bársony kabát volt rajtam, és fekete szalagok lógtak össze-vissza róla. Dühödt szemekkel néztem a madarakra. Ő mondjuk nem tehetnek semmiről sem. Node ki tehet erről, az egészről? Csettintettem egyet, és egy démoni lény jelent meg. Térdelt, és szánakozva nézett fel rám. Jó erősen pofon vágtam, majd megköszöntem neki a közreműködést, és el is tűnt. Ő se tehetett róla, de jól esett. Szénfekete kesztyűt húztam, előbb a semmiből, aztán a kezemre. Botomnak is új designt adtam. Egy felakasztott ember lógott le róla, legalábbis annak a miniatűr változata. Hátamra egy quincy ötszög került, már csak a hecc kedvéért. Az akasztott bábu, csak úgy illegett, billegett ide-oda, ahogyan holtában is kitűnő megjelenésem fényét emeli. A csillárig. Aztán levágja a biztosítékot, és sötétben heverészhetünk tovább. Az égre emelem tekintetemet, amit elborítanak a fekete felhők, és egyik pillanatról a másikra éjszakává tisztul ki.
~ Pusztulj, te kis rohadék démonivadék!!!~ sikítanak, és én hangos röhögésbe kezdek tőle.
- Jajj de örülök nektek!- mondom is ki véleményemet, és letörlöm a nevetéstől feltörő könnyeket a szemem alól. Na mit is kéne ma tennem? Egy palotát húznak fel nekem a denevérek, amibe egészen otthonosan érezhetem magam. Egy klasszikus japán házikó. Egy heverő volt mögöttem. A tükrömet bámultam, ahol először én mosolyogtam vissza, majd Kirie. A kislány hogyan is viselkedhet most? Azt hiszem visszaszerzem magamnak. Pihennie kéne, vagy mi a szösz. Lehunyom a szemem, és Ukrajna egyik kis városának, egy méltán híres utcáján kötök ki. Most az Emberek Világában vagyok. Besétálok a boltba, megragadok két karton piros Prilukit, és már el is tűnök. A quincy mester mögött jelenek meg, ahogyan Kiriét okítja. Odadobom elé a földre a két karton cigarettát.
- Sajnos nem áll módomban, emlékeket elorozni, az nem mulatságos. Jobban örülök, hogy van valami kényes kis sztoritok, amit már semmi sem törölhet el. Itt van a bagód tehát- mondom színpadias hanglejtéssel. Szinte táncolva lépek elé, és mosolygok az arcába. Mégis mit gondolt, majd megkönnyítem a dolgát? Egy fenét. Hirtelen fordulok meg, hogy szemügyre vehesse quincy hódolásomat. Kezembe a zanpakutout visszaváltoztatom a sétabottá. Shinigami létemet, is pontosan felismerheti. Közelebb lépek Kiriéhez.
- Kislány! Remélem jól szórakoztál, majd megmutatod mit tanultál. Bár úgy gondolom, ideje lenne haza menni- és kezemben egy kis spirálos nyalóka jelent meg. Odaadtam neki, de mire pisloghatna, az a nyalóka már sehol nincs. Visszafordulok a quincyhez.
- Remélem máskor is számíthatok rád! Ha még lenne valamire szükséged, akkor nefeledd, szerződtetett felek vagyunk egymásnak. Bármikor szólíts a nevemen, és én megkereslek, és egyezkedünk- beszélek hozzá, és közben leveszem a kalapomat, és kiveszek belőle egy nyulat. Egy kis mechanikus nyúl, kezében egy órával. Ez az óra visszafele jár. Igazán bizalom gerjesztő látvány. Csak úgy lóg a kezemben. Átadom Narakunak, hogy egy kicsit vigyázzon rá, miközben az óra idegesítően ketyeg. Odalépek Kiriéhez, és elkiáltom magam.
- Ébredj, Paragon!- és a sétabotomon lévő akasztott ember felkiált. Nem történik semmi. A szemem elé emelem a kis figurát. Na most mi a fene veled? Megkocogtatom, mintha egy rosszul működő szerkezet lenne. Ekkor beindul az átváltozás, és shikai zanpakutoumat fogom a továbbiakban. Az óra lassan az utolsókat ketyegi.

- Örültem- integettem a fazonnak, majd a nyúlnál lévő óra lejárt, és eltűntünk mindketten.