- Natsukiiiiiiiiiiiiiiii~ - *kezdődött a szokásos nyűglődés szeretett húgommal. Edzések, edzések, edzések… Annak is örülök, hogy élve hazajövök a munkámból. Natsuki nem bírja elképzelni, hogy mennyi meló jár az egyszerű öltöztetéssel is. Ide-oda kell rohangálnom. Ráadásul ahova felvettek, ott még csak csicskásként kezelnek. Nem is értem, miért. Pedig veszem a Japanese Street Fashions-t is, hogy képben legyek a helyi divattal. >_> Na mindegy, pár nap múlva amúgy is az egyik kedvenc bandámmal fogok találkozni, sőt, én fogom őket öltöztetni is. *.* Hihetetlen, hogy a Fatal Error stylistja leszek… Amikor először mutatta őket a húgom youtube-on, azt hittem, menten fangörcsöt kapok! Nekem van a legjobb munkám, ez nem kétség.
Na persze ahelyett, hogy a találkozás előtt szépségkúrát folytassak – gondoltam, még szükségem lenne egy szolira, meg kopik a hidrogén is a hajamból - , Natsuki ellátja szépen a minimális szabadidőmet is edzésekkel. Furcsa, valami oknál fogva nem hatja meg, hogy nekem hamarosan fittül kell kinéznem. Hiába panaszkodtam, hogy ezek a nyílmaterializálások tönkreteszik a körmeim, azt mondta, nem érdekli. 
Szóval ismét itt vagyok. Ezen a helyen, amit annyira de annyira utálok. Nem is értem, hogy miért is engednek még be ide… Hiszen szerintem úgyis tudják, hogy semmi tehetségem az egészhez. S bár Natsuki most nem tart velem, tudom, hogy figyel. Érzem magamon Zed tekintetét, aki biztosan itt bujkál. Talán épp az épületből figyel, az ablakon néz kifelé, és nézi azt, hogy mennyit gyakorlok. Ez kell neki? Hát legyen. >.<
Már lassan megszokottá válik számomra a quincy egyenruha. Utálom; csúnya is, és az anyagokkal se lehet nagyon fantáziadúsan dolgozni. A sajátomon a fehér-kék színkombóba néhol feketét és egy kis pirosat is kevertem; nem viselném el, ha egy hagyományos quincy ruhában kéne flangálnom. A kapucnija – hisz most a téli kiszerelés van rajtam az időjárás miatt – a vállaimra omlik, szőke sörényem pedig szinte csillog a téli napsütésben. Nem hiába, odafigyelek arra, hogy mindig tökéletes legyen.
Amikor már sokadjára sikerül nem eltalálnom a kihelyezett fabábut, letelepszek a teraszra, hogy végre kifújjam magam kicsit. Gyűlölöm ezt csinálni, és magamtól biztosan nem állnék le gyakorolni. Azonban Natsuki… Natsuki túl fontos nekem ahhoz, hogy ne hozzak érte áldozatot.
Nekitámaszkodok egy gerendának, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Félek, hogy hamarosan nagy és csúnya karikák jelennek meg a szemem előtt. Az nem lenne kellemes. Főleg nem a Fatal Error-os találkozás előtt. Elég az is, hogy a nyakamat tönkretette valami vámpír a napokban.
Ekkor látok meg valakit, akit én nem akarok látni. Shinigamit már elég rég nem láttam szerencsére, de felismerem a ruhájukat. Semmi bajom a shinigamikkal, csak azzal, hogy látom őket, na meg hogy feszt mindegyik velem akar ismerkedni! Tudom, hogy szép vagyok, de nekem nem tetszenek a hullák. Ők csak... csinálják a dolgukat. Menjenek hollow-kat irtani. Helyettem is. Megvagyok én íjászkodás nélkül is.
Na mindegy, majd úgy teszek, mintha nem látnám... Persze pont most van rajtam ez a hülye egyenruha, hogy még véletlenül se lehessen kiszúrni. Még egy ok, amiért utálom. >< Azért igyekszem gyanútlanul fütyörészni, hátha nem veszi észre, hogy észrevettem.
Amikor már a képembe hajol, és rám köszön, akkor pedig kínosan vigyorgok egyet. Pupilláim nagyra tágulnak, és egyik kezemmel pedig intekj egyet. Hiszen gyakorlatilag a képembe hajol. Kezdek attól tartani, hogy van valami pattanás az orromon, viszont tudom, hogy az lehetetlen, hiszen én igenis sokat ápolom a bőrömet.*
- Üdv, shinigami-kun... - *csúszok hátrébb, hogy még véletlenül se kelljen hozzáérnem. Én nem akarok harcolni, de még csak beszélgetni se nagyon. Lehet, kénytelen leszek azzal égni Natsuki előtt, hogy megint hazafutottam. ><*

Nagy komásan felébredek és valahogy átmegyek a fürdőbe életet lehelni magamba. Be álok a tusoló alá majd egy nagy lélegzet és kinyitom a hideg vizes csapot. Egy bő öt perc és teljesen frissen jövök ki a fürdőből, átmegyek a szekrényhez és kiveszek belőle egy frissen mosott egyenruhát. Nem tom mi van ma velem de úgy érzem, hogy ez a nap kicsit másabb mint a többi. Nagy lelkesen megyek az irodába hátha kapok valami jó kis küldi, de nem. Mikor belépek a kapitányi irodába, hogy megnézzem mi lesz a napi program egy az asztalra kirakott papíron akad meg a szemem, a cím szabadnaposok és persze a mai dátum. Gyorsan végigböngészem a papírt és nagy megkönnyebbülésemre az én nevem is szerepelt rajta.
- Király ezért már megérte felkelni ma is.- Mondom és már küldöm is a pokollepkét, hogy készítsenek elő egy átjárót Karakurába. Ezután visszamentem a szobámba és magamhoz vettem zanpakutomat, meg némi emberi költőpénzt. Miután mindent amire szükségem volt összeszedtem elindultam kifelé, ekkor jutott eszembe hogy tél van és ha nem veszek magamra valami melegebb cuccot is akkor Hyourinmarut is megszégyenítő jégcsapokat fogok tüsszögni. Gyorsan kerestem magamnak egy jó vastag köpenyt amit általánosan csak téli bevetéseken szoktam hordani. Ezek után elindultam a senkai kapuhoz és átmentem az emberi világba. Mikor megérkeztem éreztem az arcomon a csípős hideget, midig is rühelltem a telet.
-Basszus...be kéne ugrani Uraharához a póttestemért is, hiszen az emberek nem látják a shinigamikat.- Mondom magamban, majd elindulok a vegyesbolt felé. Belépek az ajtón odabent kellemes meleg fogadott és Urahara Kisuke szokásos vigyora a legyező mögött.
- Mivel szolgálhatok Himura úr? - Kérdezi.
- Nos kéne egy póttest és egy pohár meleg tea, odakint nagyon hideg van.- Mondom, mire a boltos int egyet Ururunak, aki kimegy a konyhába teáért aztán hozzám fordul.
- Rendben meglesz csak kel még egy óra vagy kettő, hogy bekalibráljam, addig menjen és nézzen körül a városban. - Rábólintottam, majd megittam a teát és távoztam. Egy darabig csak bóklásztam össze-vissza a városban hátha találok egy hollowot vagy valami más érdekeset. Nem nagyon történt semmi érdekes viszont kiszúrtam egy igencsak érdekes lélekenergiát. Ha shinigami lett volna akkor valószínűleg negyedik osztagos lenne, de azt biztosra vettem, hogy ez nem egy shinigami.
-De akkor meg mi a franc?- jött a kérdés és elindultam abba az irányba ahonnan éreztem ezt furcsa lélekenergiát. Utam egy kastélyszerűség udvarához vezetett. az udvaron egy szőke hajú srác támaszkodott egy gerendánál, mivel rendelkezett lélekenergiával tudtam hogy lát, bár ahogy elnéztem ő nemigazán akart észrevenni engem. Elindulok felé de semmi hatás helyette elkezd fütyörészni mintha ott sem lennék mikor odaérek hozzá kicsit közelebb hajolok és jobban megnézem magamnak. szóval egy quincy...érdekes, na ilyet sem sűrűn lát az ember.
- Hy - Köszönök rá, mire az bárgyún elvigyorodik és kihátrál előlem mint aki megijedt valamitől.
- Üdv, shinigami-kun... - Nyögi ki nagy nehezen miközben még mindig hátrál. Én meg nézek körbe hogy most egy hollow van a hátam mögött vagy tőlem ijedt meg ennyire, mivel lidércet nem láttam így maradt az, hogy miattam hátrál, pedig a lélekenergiámat a minimumra fojtottam vissza, akkor meg mi a jó franc a baja?

*Na igen. Remekül indul a nap. Edzés. Nem, most nem azokra a gimnasztikagyakorlatokra gondolok, amit minden este elvégzek, hogy formás legyen a popóm. Hanem erre az idióta quincy-dologra. Úgy nézek én ki, mint aki lidérceket akar gyilkolászni egész életében? Határozottan nem. Én az ízléstelenséget akarom kiírtani a világból. Nem a gonoszt. Hiszen nincs is gonoszabb egy rút, piros színű csizmánál! Katasztrófa... Egyesek meg hordani is bírják azokat... Semmi önbecsülésük nincs az ilyen nőknek. Lenne mit tanulniuk tőlem. >.>
Az ízléstelenség eltiprása és a divatvilág felvirágoztatása helyett az egész napom azzal ment el, hogy elhitessem másokkal, hogy quincy vagyok, és harcképes. Nagyon vicces. Már születésemkor tudtam, hogy ez az egész nem nekem való. Rusnya hollowk ellen küzdeni sokkal rosszabb, mint ronda kabátok ellen. Nem vagyok rátermett a feladatra, de ezzel sajnos nem hatom meg Natsukit. Azt hittem, tetszett neki az ajándékom, amivel jeleztem is neki, hogy nem zárkózok el teljesen a téma elől. Bár úgy tűnik, hogy a dolog visszafele sült el. Hiába, biztosanmegátkozott valami boszorkány. Tragédia.
Hiába fütyörészek vígan, és játszom el az ártatlan, semmittudó kisfiút, a shinigami nem veszi be. Azt már nem értem, hogy miért mászik az arcomba annyira, minden esetre én azért megpróbálok keresztülnézni rajta. Mögötte ha jól emlékszem, egy szép fa van, madarakkal. Szóval csak odaképzelem azt a fát, és megpróbálom bámulni. Mintha olyan érdekes lenne.
A trükköm persze elrontom, amikor a tekintetem felfelé vándorol a shinigami szemeibe. Biztosan meg akar ölni. T_T Túl fiatal vagyok a halálhoz... Na meg, nem úgy volt, hogy a shinigamik nem ölhetnek quincyt többé? Elég volt már az, hogy jó pár éve majdnem mindenkit lemészároltak. Meg azt hittem, hogy valami szerződést is kötöttek az ősökkel, hogy nem bántanak minket, csak ne szóljunk bele a dolgaikba. Ha rajtam múlik, hagyom is futkosni a hollow-kat. Na persze nem rajtam múlik. Hanem a hugicámon. Szegény, nem érti, hogy nekünk tényleg ki kéne szállnunk a bizniszből.
Ha tudnék még messzebb hátrálni, akkor azt megtenném. Na persze, az a hülye gerenda az utamba áll. Vállalom az erős gerincfájdalmat, amint nekinyomom a hátam, csak hogy a lehető legmesszebb kerüljek a halálisten képétől. Aki persze nem tágít, pláne, mivel visszaköszöntem.
Kezemmel elkezdek oldalt matatni, mire felborítok valamit. A fejemet odakapom, és rájövök, hogy az egyik energiaitalos doboz az, amit sikerült ledöntenem.*
- Esetleg... megkínálhatom eggyel? - *nyújtom oda a legközelebbit, amit a kezembe kapok. Aztán persze eszembe jut, hogy a shinigamik nem is biztos, hogy tudnak ebből inni, ha nincs póttestük. És ennek a shinigaminak nincs olyan. Különben biztos nem ezt az ódivatú göncöt viselné. Persze, szép dolog a hagyományok tisztelete, de nem lehetne kicsit odafigyelni a korra is? A XXI. században élünk, ember! Normális fazonok nem járkálnak ilyen ruhákban. Vajon miben mászkáltak a shinigamik mondjuk az ókorban? Mert biztos, hogy akkor is voltak. Vagy nem? Akkor még mások irtották a hollowkat?
Lelki szemeim előtt megjelennek a fehér tógába öltözött halálistenek... Ami valahogy röhejesen hat. Biztos csak valamikor a középkorban alakult a Gotei 13. Akkoriban jártak az emberek ilyen ruhában. Állítólag az arrancaroknak jobb ízlésük van, bár még sohasem találkoztam eggyel. És remélhetőleg nem is fogok. Megvagyok nélkülük. Nem vágyom a társaságukra.
A shinigamit viszont most muszáj elviselnem; talán megkíméli az életem, ha jelzem neki, hogy én nem akarok senkit se bántani. Sem őt, sem egy véletlen erre sétáló hollowt. Mondjuk az a jó ezen a helyen, hogy ide nemigen merészkednek a lidércek. Vagy ha mégis, azt csoportosan teszik, valami szervezett támadás keretében. A hátamon feláll a nem létező szőr a gondolatra; mi van, ha a shinigamik pont egy ilyen támadást szeretnének mellőzni? Lehet, hogy tudják, hogy célponttá vált a hely, és hogy quincyket akarnak ölni. Én nem tudom megvédeni magamat! >.<
A kedves gesztus után hagyom, hogy a shinigami eldöntse, hogy megissza-e az energiaitalt. Persze csak ha bírja a lélektestben. Nem vagyok benne biztos. Még nem sok shinigamival találkoztam.*
- Szép napunk van... - *nézegetem ártatlan arccal az eget, és felbontok egy másik energiaitalt. Csak hogy ezzel is jelezzem, hogy nincs benne méreg. Hanem magamnak vettem. Tudom, nem kéne annyit innom ezt a löttyöt, csak hát szeretem. Amúgy is gyakran túl pörgök, de hát már hozzátartozik az életemhez. Finomabb, mint a kávé, az biztos.*

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségre fanulni? ~"~

Kibékülésünk óta valahogy... szebb az élet Touma mellett. Bár nem értem, hogy össze lettünk volna veszve, elvégre is Ő taszított el magától. Oké, én se voltam valami nagyon közelengedős típus, de hát ez van. Sosem voltam azok közé sorolható, akik könnyen kifejezik az érzlemeiket. Inkább süllyesztek el magamban mindent, semmint hogy visszautasítsanak. Köszönöm szépen, de nem kérek belőle.
S ezen gondolatokkal másztam ki az ágyból, hogy egyetlen vörös ruhámba belebújjak. Nyár van, vége a tanulásnak, az érettséginek... és én még csak nem is élvezem. Nagykorúságom- európai szemmel nézve- már rég megvan, s mégsem használom ki. Számlámból kiindulva akár külföldre is elmehetnék, és mégsem. Útközben a fürdőbe rápillantottam az órára, és elhatároztam magam: ha már nem lesz Írország, akkor legalább elmegyek kicsit a központba, hátha összefutok valakivel. Mondjuk, Zekkával. Úgyis régen láttam már, esetleg beszélgetünk keveset... Hátha le tudom nyelni a szótlansági faktort, és végre megnyílok valaki előtt! Bár, azt hiszem, inkább Touma lenne a téma, hiszen mindenki, akit csak ismerek, őt fanolja. Hát igen, nem valószínű, hogy valaha is ki fogok törni az árnyékából. Régen önmagam miatt voltam híres, nem azért, mert én vagyok "Shihuru touma kishúga". Kicsi a tetves feje, az a kicsi, nem én... -.- Utáltam azokat az álszínész emberkeet, akik miatta akartak foglalkozni velem, hogy hozzá kerüljenek közelebb. Ennyit a régi barátokról is...
Dohogva ültem be a kocsiba, és indítopttam. Újdonság, hogy megtanultam vezetni... Pedig úgy gyűlöltem, hogy arra szó nincs. guruló szar, mai csak balesetet okoz... Hyrenkiakuval hamarabb odaértem volna az úticélomhoz, mint ezzel...
- Hülye szar... - morogtam, és elindultam befelé. Régen jártam már erre, nem igazán volt időm gyakorolni. Majd most... gondolom leverek pár táblát, és felettébb nyugodt hangulattal megyek majd haza. Bár lehet, hogy a vörös ruha fekete hosszúszárúval nem vol jó ötlet, de mindig is egyedi voltam. A ruha meg made in touma, szóval mindenkinek kuss, vagy orrnyerget tépek. táskámban rágó után kutatva soroltam be egy kisebb csoportba, s diadalittas "Megvan!+-nal rántottam ki a mentholos cuccot, s ezzel együtt vágtam fültövön valakit.
- Pardon... - mondtam szinte azonnal, és fordultam a sértett felé. Jó volt, hogy nem beszéltem, mert biztos elnémultam volna azoktól a koromfekete tincsekkel kereteett vörös szemektől... Saját imádott démonom állt előttem teljes életnagyságban, s gyorsan hátrébbltem kicsit, de nem segített.. úgy tűnik, képtelene vagyok kikerülni a hatósugrából. Megvártam, míg biztosan ki tudtam nyögni valami értelmeset, és akkor nyitottam ki szájfényezett ajkamat:
- Szia Raiden, rég láttalak... Megtanultál már célozni, vagy most az én szememért jöttél el? - pislogtam rá világos íriszeimmel, majd beletúrtam a hajamba. Na ja, profi vagyok a kényes helyzetek kezelésében... 

[ Fussunk össze váratlanul - hogyan szeressünk bele az általunk félig megvakított srác húgába? ]

Idejét se tudom már, hogy mikor jártam utoljára a Quincy Főhadiszálláson, bár nem is nagyon érdekel. Elszórakozgatok én edzés címszó alatt a saját, kedvelt helyeimen, hiszen még a végén rám szállna a sok fan, akik azt akarnák, hogy én tanítsam őket. Hát persze… Majd ha őslények potyognak az égből, akkor talán lehet róla szó, egyébként meg húzzák le magukat a vécén. Akkor se érdekelne a sok gyík, ha történetesen a világ sorsa múlna rajta. Jó, akkor talán megfontolnám, hogy segítsek nekik megtanulni célozni, de egyébként meg hagyjanak békén. Most azonban mégis úgy gondoltam, hogy ideje ellátogatni oda is, hiszen rég jártam arra, és már kicsit azért hiányzik. Valahogy annak a helynek is megvolt a maga hangulata, amit semmilyen más nem adhat vissza. Ráadásul lehet, hogy néhány ismerőssel is találkozok, akiket igazából a Pokol fenekére kívánnék legszívesebben. Sebaj, majd véletlenül keresztül lövöm őket, vagy valami. Habár lehet, hogy ez nem lenne jó ötlet, hiszen ezzel kapcsolatban már nem egy haragost szereztem, elvégre sikerült eltüntetnem annak a Shihuru szőkeségnek a fél szemét, amiért a húga, Natsuki igencsak megharagudott rám. Ám nem csak ő, hanem még Kouta is. Mondjuk egyik se nagy veszteség. Túl élem őket, és nem omlik össze a világ azért, mert utálnak. Engem nagyjából a quincyk fele utál azért, amilyen nézetet vallok. Szóval… egyel több, vagy kevesebb haragos… számomra teljesen mindegy. Egyáltalán nem izgat, és azt hiszem, hogy ez így jó.
Egy kisebb csoporttal léptem be a főhadiszállás területére. Előttem egy igazán csinos, szőke lány állt, azonban hátulról valahogy nem sikerült beazonosítanom. Nem is értem, hogy vajon miért... Szemem idegesen kezdett el rángani, amikor éreztem, hogy a lány fültövön vág. Nem igaz, hogy nem képes értelmesen tolakodni egy rohadt csoporttal együtt. Egyébként meg mit visítozik, hogy „Megvan!”? Elég, ha magában mondaná, de nem, még ezzel is idegesítenie kell.
- Cöh… – nyögöm a bocsánatkérésre. Még jó, hogy bocsánatot kér, ha már egyszer fültövön vágott hadonászás közben, azonban amikor megfordul egy pillanatra ki hagy a szívem. Nem más állt előttem, s vágott fülön, mint maga Shihuru Natsuki. Egy gyönyörű, bársonyos bőrű lány. Az a lány, akinek a bátyát félig megvakítottam, s aki valószínűleg legszívesebben megölne, ha megtehetné. Szerencse, hogy képtelen vagyok a gondolatolvasásra, máskülönben megtudhatnám, hogy miféle gondolatai vannak velem kapcsolatban. Igazából megértem valamennyire, hiszen tényleg nem volt szép húzás tőlem az, amit Tormával tettem, és nem is vagyok rá büszke. Lehet, hogy épp azért, mert a bátya volt a szenvedő alak, nem tudom.
- Szia, Natsuki… És te már kiléptél a bátyád árnyékából? – tettem fel egy hasonlatosan szemét kérdést, mint amivel ő támadt rám. Habár jogos volt, de akkor is rosszul esett a megjegyzése. Egy pillanatig feszülten figyeltem csodálatos szemét, s arcát, majd felajánlottam, hogy talán bent kéne tovább gyilkolnunk egymást. Valószínűleg menne is rendesen a szájkarate, hiszen kétlem, hogy képes lennék fizikailag is bántani Natsukit. Egyszerűen nem visz rá a lélek még akkor se, hogy utálom ezt a helyzetet. És nem… Akár ki, akármit is mond, egyáltalán nem vagyok szerelmes a lányba, hiszen sokkal fiatalabb nálam, ráadásul nekem ott van Eriko. Igaz, ő már nem él, de akkor is úgy érzem, hogy mindig velem van. Egyszerűen nem tudok tőle elszakadni, és talán nem is akarok… De ettől függetlenül igen szimpatikusnak tűnik a Shihuru lány, s ha nem szúrtam volna el egészet a bátyával, akkor talán még lehetne is köztünk valami… Habár még akkor is ott lenne köztünk Eriko.

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségre fanulni? ~"~

Valamiért roppantul hálás voltam, hogy Touma most nem jött velem. Mondjuk, ha láncon húztam volna se jön. Rohadt sokra megyek a quincy-tehetséggel, ha senkit sem érdekel... Lényegében az egész rokonság ezért utál engem. Pedig csak annyit akarok, hogy rendesen meg tudják védeni magukat, oda tudjanak állni, ha kell. De ha nem, hát akkor nem...^^" Ha ők annyira szívesen nézik a tehetetlen lelkek mészárlását, nézzék. Én nem vagyok hentes, nem fogom ezt sosem tétlenül nézni. Az meg, ha közben nyakam törik, én bajom. Hiányom úgysem égetné sok ember szívét, szóval... ez se érdekel.
- Dolgozok rajta. De valahogy nem egyszerű az én jövőbeli szakmámban lekörözni egy divatmániást...- vetettem neki oda, aztán felrángattam a vállamra a táskámat. Megpróbáltam a kapura koncentrálni, hogy a biztos, balesetmentes bejutás érdekében ne menjek neki. Ezért nem jó az, ha elindulás előtt fél órával ébredek fel... a mosott szar egy világmentő aktivista hozzám képest.
Első dolgom volt a bejutás után, hogy valami kávéautomata után vánszorogjak, és miután már a markomban szorongattam a büdös, forró wc lét, megszállt a béke, és spotán rárogytam az első padra, amit megláttam. Lehunyt szemmel emeltem fejemet a Nap felé, ami már sugárzott elég meleget ahhoz, hogy energiavámpírkodhassak egy sort. Napi életcélom ezzel be is fejeződött, és bár a tisztesség, meg a Touma iránti dugiszeretet megkövetelné a mellém keveredett Raiden szájbavágását és bélkitaposását, nyugodt lelkivilággal haladtam a bealvás felé. Végül sikerült kinyitásra erőszakolnom egyik szemem, aztán a másikat is. Belekortyoltam a kávéba, és kirázott a hideg is fantasztikus mosogatólé ízétől...
- Nem azért, de beleépíthetnének ebbe a vacakba valami iható kávét is...- morogtam halkan, és hátrapakoltam előrehullott hajamat. Néha igazán célszerű volt a hosszú haj, és nem azért szoktam babrálni, mert annyira cukin fest, hanem mert egyszerűen lenyugtat, és kész. Nem vagyok én plázapicsa, köszöntem szépen! Ami pedig a mellettem létező félistent illeti, hát... kapja be! Hogy jön már ahhoz ő, hogy visszaszóljon?! Nincs olyan helyzetben. Szerintem azzal sincs tisztában, hogy ha meglendíteném a kezem, meghalna. >.>
- Van legalább... bűntudatod? - szar kérdés, akkor is mondhat rá igent, ha nem. Magam sem tudom minek hoztam fel megint ezt, nekem személy szerint baszottul nem kellett egy újabb dípelgetés- pláne nem Vele. De ha már nem esek neki, legalább ennyit tudni akarok, őszintén. Nem fogok én itt szájkaratézni... verekedni pláne nem. Egyrészt a hülye fankodásom miatt inkább tapogatás lenne a vége részemről úgyis, másrészt meg... Touma világosan megmondta a küldetés alkalmával, hogy álljak le. Nem kér abból, hogy megvédjem, én pedig nem fogom magam ráerőszakolni. Tény, hogy a csodás és végzetesen tökéletes kibékülésünk óta százszor rózsásabb volt köztünk a helyzet- kitűnő példa erre az előző esti közös főzés-, attól nekem még szar volt. Szokott lenni néha... és ha már ennyi a bűntudatom, meg a Touma-miatti harag, egy kicsi még elfér, nem? Oldalra nézve sikerült közvetlen közelről is szembe találnom magam mazohizmusom fő okával, és agyam tökéletes OFF állapotba került pár másodpercre, mivel lefoglalt az arcára, és kiváltképp a szemeire való bambulás. Most hogy lehet valakinek ennyire szép szeme? De végülis erőt vettem magamon, és inkább lenyeltem a majdnem feltörő kérdést. Senkinek se lenne az jó, ha befanulnék rá nyilvánosan. A sunyiban része már megvan, elég régóta... pedig hogy kellene utálnom, te szent szar! Pont az ellenkezőjét teszem... Félelmetes, hogy képes voltam csak úgy elmerülni a szemében, az utóbbi pár percből nem is emlékszek másra. Mintha lebegtem volna... o.O
- Nekem most... nincs energiám basztatni téged, hálás lennék, ha tolerálnád a hiányzó életenergiám. - ejtettem el egy megjegyzést, mely szerint nem akarok szájszumót vívni. Ha már mellette voltam, legalább hadd olvadozzak csöndben, könyörgöm. elég osztani akkor, amikor velem van Kuka-kun, vagy Touma... Nem, akkor mégsem. Inkább csak akkor, ha Kuka-kun. Megerőltettem magamat és némi szemöldök-összehúzás árán sikerült kivennem a fejét az egyre élesebben tűző fényből. Hát, nem segített a helyzetem, hogy megint megláttam a szemeit...
- Öhm... Nem akarsz... enni valamit? - nyögtem ki az első mondatot, ami eszembe jutott. Végül ráébredve az általam értelmezett jelentésére villámgyorsan a táskám után nyúltam, és kétségbeesve kezdtem el kutatni benne valami után, ami jó lehet stresszoldónak. Végül diadalittasan kihúztam belőle a rágót, és miután megkínáltam vele Adoniszt, én is bekaptam egy szemet. Egen... így kell egy vadidegen alakot randira hívni... Mert kénytelen vagyok beismerni, nálam ez ezt jelenti, mindenféle megközelítésben megvizsgálva is…

Halványan elmosolyodtam a lány megjegyzésén. Igazából meglepett, hogy nem ugrott rögtön a torkomnak már azért is, mert meglátott. Kíváncsi voltam, hogy miért is lehetséges ez, hiszen most én vagyok a Shihuru család legnagyobb és leggonoszabb ellensége. Legalábbis így gondolom… A bejutás után egyenesen a mosógatószeradagoló dobozhoz battyogtam, s meglepetésemre Natsuki is velem jött. Már épp meg akartam tőle kérdezni, hogy mikor óhajtana rólam leakadni, amikor megláttam, hogy ő is egy pohár mosogatóléért jött. Nem mondom, bátor ember az, aki automatából képes kávét inni… Nem hiába kísérlem meg mindennap túlélni a kávénak álcázott, fekete, ismeretlen eredetű lötty hatását. Az automatának dőlve kezdtem el szürcsölgetni a vízízű valamit, s vártam, hátha meghozza az eredményt, azonban semmi… Elvégre a tökéleteset már nem lehet még tökéletesebbre fejleszteni… Szemem sarkából az ugyancsak kávéval küzdő lányt figyeltem, s vigyáztam, hogy még csak véletlenül se vegye észre, hogy le nem tudom róla venni a szemem. Hiába… A gyönyörű, szőke fürtjei vonzották a szemeimet, s egyszerűen képtelen voltam neki ellenállni. Nem mintha nem akartam volna, azonban valahogy… túl erős volt a vonzás, s akár hányszor megpróbáltam ellenállni, mindannyiszor visszavándorolt a tekintetem. Szégyellős kisiskolás módjára sasszéztam oda hozzá. Minden pillanatban egy lépés, amikor nem figyelt, s talán észre se vette, hogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá. Szánalmas vagyok… Nem hogy inkább levetném magam mellé a padra, és lassan átkarolnám. Legfeljebb kapnék tőle egy balegyenest a két szemem közé, de hát na…
~ Kaptam már az élettől ennél is nagyobb pofonokat… Túl élem, ha egy kislány behúz nekem egyet. ~ futott át az agyamon. És végül is igaz, hiszen már ültem börtönben, ráadásul életem nagy szerelmét is elvesztettem. Ennél rosszabb már kétlem, hogy bárkitől is érhetne, azonban nem árt óvatosnak lenni. Némi gondolkodás után végre úgy döntöttem, hogy leülök mellé. Ha meg nem tetszik neki, legfeljebb betört orral távozok a helyszínről azon elmélkedve, hogy miért nem nyírtam még ki.
Natsuki kérdésére morogtam valami olyasmit, hogy „Mert biztos nincs rá keret…” vagy valami hasonlót. Pontosan nem emlékszem, hiszen ismét a csodálatos szőke fürtjeiben gyönyörködtem.
- Khm… Mármint mire gondolsz? – kérdeztem, kicsit zavartan, majd gyorsan ki is ittam a maradék öblítőt a műanyagpoharamból, hogy leküzdhessem zavartságom legalább egy kicsit. Előre dőltem, s térdeimre könyökölve néztem a többi balféket, akik ugyancsak a halálukat keresték a kávéautomatánál, ahogy néhány perce mi is tettük.
- Az hiszem… Talán… – nyögtem ki a választ nagy nehezen, miközben babráltam az üres pohárral. Valami reakciófélére várva a lány felé sandítottam, hátha épp behúzni készül, vagy sírva akart volna a nyakamba borulni. Mindenesetre hazudni egyáltalán nem akartam neki, hiszen nem érdemelte volna meg, de nem is akartam a vállára borulni, és elhüppögni, hogy milyen irtózatos bűntudatom van. Jó, azért annyira nem vészes, túl élem ezt is, mint ahogy minden mást is eddig, de sikerült okoznom magamnak néhány álmatlan éjszakát ezzel a Toumás dologgal. Egyébként se vagyok az a lelkizős típus, szóval ne várja el tőlem senki, hogy kiöntöm neki a pici lelkem néhány pohár forró kakaó mellett.
- Dettó – motyogtam halkan. – Nekem sincs sok kedvem szívózni veled, szóval ha lehet legalább a mai nap erejéig kössünk békét. – igazából ha lehetett volna inkább örökre békét kötöttem volna vele egy kis házikóban, valahol vidéken… De hát nem kaphatok meg mindent, pedig igazán próbálkozom.
- Öhm… Rendben… Miért is ne? – válaszoltam. Tényleg nem rossz ötlet, hogy együnk valamit, azonban az kicsit meglepett, hogy pont Natsuki kérdezte tőlem. Elvégre nem szokás utálatunk tárgyát meghívni kajálni csak úgy… Meglepődve figyeltem, ahogy táskájából elő vesz egy csomag rágót, melyből meg is kínált. Szem forgatva sóhajtottam egyet, majd visszautasítottam a rágót, s végül felálltam
- Együnk valami embereknek szánt kaját – nyújtottam felé a kezem barátságosnak szánt mosollyal. Ha pechem van, majd legfeljebb félre löki, elvégre ő se béna, hogy ne lenne képes magától két lábra állni...
Úgy tűnt, mosolyom megnyerő volt, még ha nem is akartam, hiszen Natsukival már az ebédlő felé tartottunk, ahol igazából halványlila fogalmam sem volt, hogy mit készítettek reggelire. Ha valami olyat, ami nem tetszik, talán meggondolom magam, s egyenesen a házamba megyünk reggelizni. A liftbe belépve azon gondolkodtam, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e ez az egész, hiszen elvégre utálnunk kéne egymást. Azt hiszem… Már épp ott tartottam, hogy visszamondom ezt az egészet valami sürgős, és igen fontos elfoglaltság miatt, amikor a felvonó hangos nyekergéssel megállt. Amilyen mázlisták vagyunk, sikerült pont akkor használatba vennünk, amikor épp elromlani készült, s így bennragadtunk. Hangos sóhaj után elbattyogtam az ajtókig, majd megpróbáltam szétfeszíteni. Jó, tudom, hogy nem vagyok egy rohadt Superman, de azért próbálkozni lehet. Mindenesetre dühömben sikerült egy embereset belerúgnom, aminek csak annyi volt a következménye, hogy a lift megremegett, az én lábam meg elkezdett sajogni.
- Remek… Egyszer próbálok hozzád kedves lenni, és ez a következménye. – morogtam a társaságomban lévő lánynak, mintha csak ő tehetne arról, hogy a lift épp most ment gallyra. Természetesen tudtam, hogy nem ő tehetett róla, de valahogy mégiscsak megnyugtatott az, hogy valakit hibáztathattam a helyzetünk miatt.

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségbe belezúgni? ~"~

Éljen! Mégiscsak megszólalt... Bár nem abban a stílusban, amit tőle vártam volna. Mintha valami bizonytalanság is áradna belőle... Ha jobban belegondolok, biztos, hogy nekem kínosabb a dolog. Mert Én neki nem jövök be... legfeljebb az alig létező bűntudatát akarja azzal enyhíteni, hogy velem tart kajálni. Mert igen, újabb téves következtetést sikerült levonnom az egészről. Még hogy randi... könyörgöm, hol élünk mi? Olyan vagyok lassan, mint egy szánalmas, rajongó kis csitri...
Végülis, tényleg... hiába képzelem azt, hogy közelebb és közelebb evickél hozzám, valószínűleg ugyanott áll, ahol eddig. Csupán az én fangirl agyam próbál valamit aktívkodni, mindezt az Én káromra. Ha legalább gonosz hallucinációkat tudnék rá bocsátani... De valószínű, hogy a struccpolitikát megragadva homokba dugnám a fejem, és basznék bármi értelmeset tennio az ügy érdekében. Felsóhajtok, majd arrébb lépek tőle, és beletúrok a hajamba. Tessék, ha egyáltalán érdekelném, vagy valami, akkor most utánamlépne és megölelne, vagy legalább reagálna valamit! De semmi... baszódjak meg az ambvivalenciámmal együtt. Ráadásul a mosószer is marja a gyomrom... hiába, nem vagyok én kávés típus reggeli előtt! Még így is halál kómásan nézek az előttem álló tökéleteshez hasonlító férfira, és hiába próbálom lasabb verésre ösztökélni szívemet, nem jön össze. Kezd olyan érzésem támadni, hogy addig kellene elhúzni innen a belem, míg komolyra nem fordul a dolog, és vérre menő harcot nem vívunk egymással.
- Én benne vagyok... Úgyis kiszívta minden erőmet ez a szaros év... - nyújtóztam egyet, mintha lehetséges lenn az, hogy elérjem az eget. reménytelen az én magasságommal, már ha lehet ezt "magasság"nak nevezni...
Hiába olyan csendes és morcos, én arról aztán végképp nem tehetek, hogy nem szereti a rágót! vagy csak tőlem nem hajlandó elfogadni, és akkor meg... akkor meg enjen el a fenébe -.- Igazán közölhetné, ha ennyire baszottul lehúzó neki a jelenlétem, nem kötelező velem ennie... el is lehet menni... és ahogy látom, a lift felé tartva tényleg közel áll ahhoz, hogy olajra lépjen! S hogy napom ragyogása az egekig szökjöün, az a baszott lift megállt velünk valahol két emelt között... X emelet magasságban! Falfehérré válva fontam össze a karomat, és pillantottam az ajtót lelkesen rugdosó alakra. Akciójának köszönhetően az egész doboz megremegett velünk, és előttem már egyből lejátszódott a jelenet, mely szerint odalent kaparnak fel minket májkrémnek, mert csak pép marad belőlünk, ha itt lezuhanunk...
- Mintha az én hibám lenne, hogy ez a szar megállt! A fene se kötelezett rá, hogy velem gyere... szólhattál volna, ha ennyire terhes a társaságom... - morogtam neki egyre inkább elhaló hangon, és végül már Hófehérke is megirigyelhette volna fehérségem, ahogyan a lift egyik sarkában egyszerűen összecsúsztam. utáltam ezeket a vackokat, nem hiába mászkáltam az otthoni bérházunkban is a lépcsőn... Nem akarok én ideje korán meghalni! Megpróbáltam magammal elhitetni, hogy az egész magasságfosásom csak egy kamu, ennek érdekében pedig térdeimre hajtottam a fejem. Nem jött valami jól a dolog, így hát remegve, de azért eltökélten néztem fel a lift tetején levő valamire. Ha azt ott siekrülni kipiszkálnom, ki tudnék mászni, és akkor le tudnék evickélni az egyik ajtóig! csak hát... mi van, ha közben megindul ez a vacak? Nem akartam péppé válni, de sok választásom nem volt... Két percnyi kínkeserves szenvedés után lebasztam a lift tetejét, és fél percnyi morgás után sikerült a dolog tetejére felmásznom. Azzal most nem akartam foglalkozni, hogy szoknyám jóvoltából a társaságomban levő alakra ráköszöntött a szabad Belátás Világnapja. Csakhogy... sikerült valamiben megcsúsznom, és szépen visszapottyanni a fülkébe, egy csinosabb halálnyikkanás kíséretében. Halálra rémülve ültem fel, mire rájöttem, hogy valakin vagyok. Értetlen pillantásom egy izzó szempárral találkozott, és nagyot nyelve bambultam bele pár röpke másodpercig, hogy aztán villámgyorsan visszamásszak a helyemre.
- Elnézést... - morogtam, miközben igyekeztem nagyon kicsire összehúzni magam, és nem gondolni rá, hogy lényegében bármelyik pillanatban meg vagy éhenhalhatunk. Szenvedő pillantással nyitottam ki a táskámat, és kerestem benne valami ehetőt, mad csalódottan pakoltam vissza magam mellé- a friss lehellettel nem sokra megyek, azzal nem lakik jól az üres hasam, és liftiszonyom sem múlik el...

Az istenit már, hogy ezek a rohadt liftek nem képesek normálisan működni legalább akkor, amikor én állok bennük! Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi a franc baja lehet, és miért pont most, pont nálunk állt le, és miért pont akkor, amikor kettesben vagyok Natsukval. Most, hogy csak ketten vagyunk, valahogy képtelen vagyok türtőztetni magam, és mutatni kifelé a jól megszokott kemény, és bunkó pasit, akit nem érdekel senki és semmi, saját magán kívül. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy tekintetem ne kússzon szép lassan a társaságomban lévő Angyal felé. Akárhányszor rápillantok, úgy érzem, képes lennék odasétálni, s megcsókolni. Istenem, már lassan kezd ez az egész egy degenerált szappanoperára hasonlítani, pedig nagyon nem kéne. Rühellem azokat a szarokat, főleg mivel szerintem nem kicsit vették túl érzelgősre. Már néha, ha teljesen véletlenül oda kapcsolom a tévét várom, hogy mikor kezd el kifolyni belőle a hatalmas mennyiségű nyál. Borzalmas, hogy mit összeszerencsétlenkednek azok ott abban a rakás fosban…
- Öhm… Jól vagy? – kérdeztem ügyelve, hogy ne lehessen kihallani hangomból, hogy aggódom. Igen, aggódtam, hiszen Natsuki szinte falfehér volt, s a sarokban lapulva, fejét a térdére hajtva gubbasztott. A szívem – igen, mert van olyanom – menten összeszorult, s nem sok hiányzott, hogy ne üljek le mellé, és hajtsam fejét a vállamra, hogy aztán nyugtató szavakat suttogjak a fülébe. Basszus… esküszöm, hogy kezdek egyre nyálasabb lenni. Lassan már meg se lepődök, ha babarózsaszín ingekbe, meg hasonló szarokba járok-kelek majd az utcán. Komolyan lehet velem valami baj, ha már ilyen gondolatok járnak a fejemben. Még fel se eszméltem gondolataimból, amikor hangos kongás ütötte meg a fülemet. A lift teteje nyílt ki, s nagy meglepetésemre az előbb még összetört Natsuki próbált kijutni a „ketrecből”. Nem mondom, igen formás kis feneke van. Meg tudom állapítani, elvégre eléggé közelről vehettem szemügyre, ugyanis nagy örömömre szoknyát viselt.
- Csinos bu... – kezdtem volna el gúnyos megjegyzésemet, amikor valami, pontosabban inkább valaki rám pottyant. Hogy angyal-e, abban első pillanatban kételkedtem, hiszen aljas, és rohadék módon az életemre tört azzal, hogy majdnem kettétörte a gerincemet.
-…gyi… – sóhajtottam türelmetlenül, s szikrákat szóró tekintettel pillantottam a rajtam ücsörgő lányra arra várakozva, hogy ugyan mikor is óhajt leszállni rólam. Hát valahogy rohadtul sikerült elcsesznie ezzel az egésszel a pillanatot, pedig már épp azon járt az eszem, hogy oda megyek, és megcsókolom, vagy valami. De könyörgöm… hogy lehetek ennyire gyökér, hogy még ezt se vagyok képes megtenni? -.- Ráadásul lett volna egy tök király alkalmam arra, hogy leteperjem, de csak néztem rá, és morogtam valamit az orrom alatt. Mi vagyok én? Egy impotens ökör? Komolyan el kéne mennem valami agyturkászhoz, vagy valami más pénzéhes, magát orvosnak tituláló piócához, hogy kezdjen már valamit velem. Zsebeimben kotorászva próbálok kétségbeesetten én is valami ehető után kutatni, mire végül sikerül találnom egy szelet csokit. Némi gondolkodás után úgy döntök, hogy inkább Natsukinak adom, hiszen én viszonylag sokáig képes vagyok kaja nélkül kibírni.
- Tessék. – nyújtom felé az édességet, s talán, ha szerencsém van, kezünk egymáshoz ér, s végre érezhetem bőre bársonyosságát, vagy ha sikerül addigra kilábalnom a töketlenségemből, más is szóba jöhet…

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségbe belezúgni? ~"~

Az ember azt várná néhány elvadult pillanatában, hogy ha már ráesik egy hímre, akkor az reagál valamit. Valami pozitívat. Végül is... nyilvánvaló, hogy nem voltam a legrondábbak közé sorolva, és hát nem ezt vártam volna, akkor se, ha halálra voltam rémülve. A bugyimat ért gúnyos beszólását egy szájhúzással nyugtáztam: nem értem, mi a baja a rajta tündöklő fehér szívekkel, de az ő baja ha szívfóbiás >.> Idióta... tulajdonképpen magam sem értem, hogy mi a francon húztam fel magam, de felhúztam, és most sértődötten- dühösen kopogtattam ujjaimmal a lift falán. Ha már itt lelem halálom, legalább mással tenném! Raiden eléggé a tudomásomra adta az elmúlt percekben, hogy annyira izgatom a fantáziáját nőként, mint egy jégkocka a havat. Szóval, jó lett volna, ha valami értem rajongóval, vagy egy híres sztárral lettem volna összezárva, akkor utolsó perceim nem a komplexusaim ápolgatásával teltek volna, hanem valami egészen mással! >.> Ámbátor írhatnék egy esemest Toumának, hogy jöjjön már értem, mert beszorultam a liftebe. Raidennel. Az ötlet itt van halálra ítélve... nem, mégsem tűnik ez jó ötletnek, hogy összeeresszem őket egy helyiségbe. Lemondó sóhaj kíséretében fontam össze karjaimat és hajtottam a hideg 'falnak' a fejem, amikor az ismerős bariton mellettem hangzott fel. Csodálkozva pislogtam először az arcára, aztán a felém nyújtott csokira. Sikerült kipréselnem magamból egy halvány mosolyt, így nem fapofával vettem el a felkínált édességet. Közben persze az én kezem az övéhez ért, és gyorsan letromfoltam magamat magamban azért a hátraszaltóért, amit levágott a gyomrom. Nem futunk olyan szekér után, mai nem akar felvenni. Akkor se, ha az a szekér jól karban van tartva, és olyan, mint egy valóra vált álom... Kibontottam, törtem belőle magamnak, majd amihez nem nyúltam hozzá, Raiden felé nyújtottam.
- Nekem elég ennyi, meg amúgyis... ne maradj éhen miattam.- jött a zavart mosoly, és lengettem meg előtte a csokit, mait lelkesen a kezébe is nyomtam. Na nehogy már letörjek amiatt, hogy Őkelmének nem vagyok az esete! Fiatal is vagyok, Zed szerint nem is vagyok vészes, előttem áll a világ összes hímje, azt hódítok meg, akit akarok! A probléma azonban fel is ütötte a fejét, mert egyenlőre nagyon úgy néz ki, hogy aki akarok, az itt van mellettem, vele vagyok összezárva, és mindent betölt az illata... Idegesen haraptam bele a csokiba, és le is küldtem, mielőtt rájöttem volna, hogy mit eszek. Az ujjamra olvadt megoldást papírzsepi híján letakarítottam magamnak macskamód on profillal, miközben vetettem Őadoniszságára egy félszeg pillantást. Jobb lesz ha rá se nézek, míg ki nem applikálnak minket innen, mert a végén még az is baj lesz!
- Ööö... egyébként... köszi. - illett megköszönni a kaját, nem? Én megtettem, ami tőlem tellt, rá mégse mászhatok, főképp, hogy olyan, mintha...tökre hidegen hagyta volna a popóm kivillanása. T.T Egy popó attól még popó, nem? Legalább nézte volna meg... T.T
- Rohadt liftek, gyűlölöm őket...- motyogtam kétségbeesett pillantás kíséretében, amit az ajtóra vetettem. Helyzetem csak annyiban változott, hogy most valószínűleg nem éhesen halok meg, hanem jóllakva... Rohadtul boldogító a helyzet. Igazán, komolyan! Álmaim hímje itt áll tőlem pár méterre, még kaját is kaptam tőle, csak épp esélytelen vagyok nála, aztán meg a liftiszonyom is kezd a csúcsra élni. Már csak az hiányzik, hogy sikítva kezdjek el körbe-körbe rohangálni... tanácstalan pillantást vetettem Raidenre, aztán vállat vonva visszasüppedtem előző ülő állapotomba, egyszer majd csak értünk jönnek, vagy lezuhanunk... Nekem már úgyis mindegy...

[ Fussunk össze váratlanul - hogyan szeressünk bele az általunk félig megvakított srác húgába? ]

Vonakodva vettem vissza a fél szelet csokit. Nem gondoltam volna, hogy valaha is visszakapom legalább a felét, de hát na. Úgy néz ki, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki furán viselkedik ma. Legalább valami olyasmi reakciót vártam volna a csajtól, hogy „Húzz a halálba!”, de ehelyett elfogadta a csokit, sőt, még meg is osztotta azt velem. Néhány pillanattal később már nem is volt semmi abból az egy szelet csokoládéból, azonnal benyomtam, mintha nem ettem volna ma még semmit. Lehet, hogy csupán pótcselekvés, hogy addig se figyeljem Natsukit…
Azt hiszem, hamarosan valami rohadt férfias dolgot kéne tennem, hiszen már kezdek ellágyulni. Jól van, hogy az általam szeretett nőnek ajándékozom az egyetlen egy szelet csokimat, amivel még talán kihúznám a megmentőcsapat megérkezéséig, de akkor is. Ha nem teszek valamit én magam, minden bizonnyal szétfolyok a felvonó alján, ami meg hát… nem illene egy vérbeli bunkóhoz. Szóval ideje lenne valami ötlettel előállnom, ha nem akarom felmosóvödörben végezni. Alapos nézelődés és – viszonylag hosszas Natsuki-bambulás után –, végül sikerült egy épkézláb tervet kiötölni, ami talán még működne is. Jó lenne, ha működne, mert ha kijutunk a liftaknába, akkor onnantól már gyerekjáték. Legalábbis remélem… Ilyenkor átkozom magam, hogy nem nézek akciófilmeket, vagy úgy egyáltalán filmeket, és tévét. Jó, persze némelyik filmben elég kevés realitás van, de akkor is lenne egy épkézláb elképzelésem arról, hogy hogyan is nézhet ki egy liftakna belülről…
- Van egy ötletem. Pontosabban inkább a te ötleted… – szólalok meg némi határozottságot erőltetve hangomba, miközben a kinyitott lift tető felé bökök. Igazából csak annyi a nagy ötlet, hogy Natsuki kimászik úgy, hogy fel áll a vállamra, én meg majd megoldom valahogy a feljutást. Utána meg majd csak kieszelünk valamit.
- Te mész előre. Legalább lesz alkalmam ismét meglesni a szivecskés bugyidat. – mondom elégedett mosollyal. – Egyébként nem gondolod, hogy már kicsit idős vagy az efféle alsóneműkhöz? – teszem még hozzá észre vételem akkor is, ha amúgy teljesen sikerül vérig sértenem. Muszáj volt megkérdezni, na, meg hát azért utalgatnom se ártana, hogy nem hagy hidegen a társasága. Valószínűleg azt hiszi, hogy utálom őt is, akárcsak a bátyját, vagy a többi degenerált quincyt, akik nem érdemlik meg, hogy ilyen erő birtokában legyenek. Ha tudná, hogy teljességgel az ellenkezője van, mint amire ő gondol… Ha tudná, hogy legszívesebben magamhoz rántanám, átölelném, majd megcsókolnám. Istenem, de nyálas vagyok, de ez a helyzet. Ez alatt a néhány perc alatt, ha nem lennék ennyire töketlen, minden bizonnyal már egy menetet is lezavartunk volna, ha már egyszer úgyis kettesben vagyunk egy rohadt liftben. A húgyagyúak gondolhatnak a kártya partira is, szívük joga… >.>
- Szóval…? – nyújtom neki a jobbon, s ha elfogadja, máris közelebb rántom magamhoz, hogy aztán mélyen a szemébe nézhessek. S ki tudja, talán még egy csók is elcsattan, ha vagyunk olyan merészek, hogy már ilyen szinten is ki mutassuk az érzéseinket. Vagyis hát az én érzésem sziklaszilárd Natsuki irányába, már csak azt kellene megtudnom, hogy ő hogy vélekedik rólam. Minden bizonnyal utál, amiért azt tettem azzal a szőke idiótával, amit, de már az is meglepő, hogy nem ugrott rögtön a torkomnak, amint meglátott. Vagyis ez azt jelenti, hogy mégse utál annyira, mint amennyire én azt eddig sejtettem, s ez már is haladás. Máris úgy érzem, hogy előrébb vagyok valamicskét, és talán sikerül mást is elérnem nála. Főleg, ha az kölcsönös mindaz, amit érzek. Persze még mindig szeretem Erikot, nem arról van szó, elvégre ő volt életem legnagyobb szerelme, de úgy érzem, hogy Natsukit is szeretem, még ha annyira nem is, mint egykori feleségemet. Úgy érzem, képes lennék elengedni végre… Olyan sokáig kapaszkodtam bele az emlékébe, és próbáltam mindenképp élni miatta, hogy el is felejtettem, hogy milyen jó érzés az, ha az ember megtalálja a szerelmet. Pedig nem kevés klassz csaj van a közelemben nap, mint nap… Talán van is köztük néhány, akiknek bejövök. Végülis… kiknek ne jönnék be? Elvégre tökéletes vagyok, vagy mifene… :/
- Khm... azt hiszem, hogy indulnunk kéne... - motyogom a lánynak, majd kezeimmel bakot tartva nézek rá várakozón. Ha szerencsénk van, nem szakad le alattunk a lift addig, amíg próbálunk kijutni belőle.

Feladom... én eddig se voltam valami magasan szakképzett az érzelmek kimutatásában, nekem ennyi megy, és kész. Meg lehet kérdezni Toumát, ha nekem nem lehet hinni. Nem vethetem a nyakába magam azzal, hogy 'menthetetlenül beléd vagyok esve!*.*'! A végén még képen röhögne... nem, Raident 'ismerve' inkább csak parázsló tekintettel végigmér, benyög valami sértőt és elvonul. Nem kellett nekem az, hogy lányos és rózsaszín álmaimat egy kanállat összetörje, aki nem épp a gyengédségéről híres. Számat húzva dörzsöltem meg a szememet, és felsóhajtottam. Szerintem már így is rég nyilvánvaló, hogy mennyire odáig vagyok érte... most az, hogy csak így áll, és néz, meg félrenéz nyilván azt mutatja, hogy mennyire nem kedvel. Mit ne mondjak, nem élveztem azokat az érzéseket, amik eltöltöttek erre a gondolatra. Keserűség, irigység, fájdalom... a sor végtelen, én meg nem leszek jobban attól, ha magamban sorolgatom őket. Lényegében összefoglalva nagyon úgy néz ki, hogy szeretem azt a férfit, aki félig megvakította Toumát. Újabb családi dráma, yeah! Én már csak tudom, hogy kell krízishelyzetet létrehozni szerényes családunkba...
Értetlenül néztem fel rá, amint kisebb-nagyobb elhallgatások közepette felvázolta a tervét.
- Eddig senkit sem zavart, hogy ilyen alsóneműket hordok... Sőt, egy-két személynek kifejezetten tetszett a múltamból! >.> - néztem rá sértődötten, de azért magamban egészen fellelkesedtem. Szóval valahogy mégiscsak érdeklem... Legalább beszólt a tangámra, de nem is érdekel... Nem is leplezve mértem végig, a ha harc, hát legyen harc! elméletnek adózva, majd ajkam felfele görbült, és egyenesen rámutattam a megcáfolhatatlan tényre.
- Meg hát szerintem ne beszéljünk arról, hogy ki mihez idős, apókám! - kuncogtam el a végét, mert hát nem mindennapi látvány egy érett férfiún látni egy teddimacis alsógatyót, aminek a korca kivillan. A felém nyújtott kéz láttán aztán elnémulok, és akaratlanul is nagyot nyelek. Pár pillanatnyi habozás után azonban elfogadom, és nyugodtnak csöppet sem nevezhető szívvel élvezhetem máris a közelségét. Természetes, hogy elsőnek a szájára vetettem egy pillantást, aztán elakadó lélegzettel mélyedhettem bele abba a vörös szempárba, ami valószínűleg már az első találkozásnál megfogott, csak még akkor nem jöttem rá. Vetettem egy tétova pillantást a kezemre, amit valamiért még mindig nem engedett el, aztán zavartan néztem rá fel megint. Végülis... ugyan mi lehet a vége? Legfeljebb köszöni szépen, nem kér belőlem... a lehetséges végkifejlet már korántsem rémített el annyira, mint rég- most, hogy közelebb voltam a 'célhoz', mint valaha. Nem is tudtam magamat visszafogni, így fejét odahúztam magamhoz, és megcsókoltam. Igyekeztem érzelmeim jelentős részét belesűríteni az eseménybe, majd miután vége lett, szememet lesütve másztam fel az általa tartott bakra, és a lift tetején találtam magamat rövid időn belül. Ott pedig, míg magam voltam, lángoló arccal rogytam rá a hideg acélra, és alig bírtam elfolytani egy elégedett, kissé szégyenlős vigyort. Nesze neked miszter bunkóság, mégsem vagy akkora arc, mint hitted. Sőt, ezek után sikerült még bizakodóbban tekinteni a jövőbe, így képemen máris ott figyel a szelíd csodálkozás, amint megláttam felbukkanni Őkelmét.
- Nahát, mégiscsak élsz? Már azt hittem, sikerült ott lent elaludnod...- igazítottam meg hajzatomat, majd feltekintettem a csöppet sem bíztató látványra.

Egy idióta vagyok, most komolyan… Hogy eshettem bele abba a lányba, aki minden bizonnyal a pokol legeslegmélyebb bugyraiba kíván azért, amit tettem. De most könyörgöm… Miért kell mindig engem hibáztatni mindenért? Csak is Torma tehet arról, ami vele történt. Kellett neki belém kötni. Jó, persze bánom, amit tettem, de ettől még nem fognak megbocsátani nekem. Mondjuk igazából nem is nagyon érdekel, hogy Torma, és a családja mennyire utál. Kivétel természetesen Natsuki. Az viszont kicsit felhúzott, hogy beszólt az alsógatyámra. Bennem is ott lakozik a gyerek. Igaz, hogy olyan mélyen, hogy még a dobhártyaszaggató kiáltását se lehet hallani, de igenis ott van, és néha sikerül felszínre törnie. Ennyi… Amúgy meg nem értem, hogy mi a problémájuk másoknak ezzel. Egyébként is ajándékba kaptam. Már nem emlékszem, hogy kitől, de kaptam. De nem tudok rá haragudni, hiszen azért mégiscsak én kezdtem el kötözködni vele, nem pedig fordítva.
A csók, melyet a szőke szépségtől kaptam, igazán meglepett. Én is megtehettem volna ezt, de úgy gondoltam, hogy csak égne tőle az arcom, ha utána Natsuki képen törölne. Na meg persze a fejem, hiszen az is lehetséges, hogy befejeltem volna a lift falát. Ebből viszont már látszott, hogy nem csak én táplálok irányába érzelmeket, hanem ő is felém. A csók után, s természetesen miután a lányt felsegítettem a lift tetejére, egy pillanatig a falnak dőlve pislogtam magam elé. Még most is alig tudom elhinni, hogy megtörtént. Ajkaink egymáshoz értek, és nyálcsere nem végződött falba döngöléssel, arcon röhögéssel, vagy egyéb hasonló reakciókkal. Amint úgy éreztem, hogy már teljesen lenyugodtam, és nem fog vér fröcskölni az orrnyílásaimból, máris elindultam a tetőre. Némi nehézségek után végül sikerült felkeverednem, a felvonó tetejére, s szinte még fel se másztam, amikor már hallottam Natsuki „kedves” üdvözlőszavait. Csendesen elmosolyodok, majd amint viszonylag biztonságos talajt érezek a talpam alatt, felnézek a magasba, hátha találok valami szellőzőnyílást, vagy valamit. És bingó. Alig néhány méterre felettünk egy rácsos szellőzőnyílás tátong, nem is olyan messze a felfelé vezető létrától.
~Talán ha elég ügyesek vagyunk, képesek leszünk átkapaszkodni, és kimászhatunk erről a helyről. ~ fut át a gondolat az agyamon.
- Részemről folytathatnánk odakint… – kezdek bele fejemet el sem fordítva a kijáratról – … amit odalent elkezdtünk. – fejezem be végül mondatomat, miközben lopva rápillantok a társaságomban lévő lányra. Tekintetem le se tudom venni aranyló hajáról és puha, bársonyos bőréről. Szinte vonzza a tekintetet, s úgy érzem, menten ott esek össze, ha még tovább figyel azokkal a gyönyörű, csillogó szemeivel. Némi csendes, kultúrált nyáladzást követően úgy döntök, hogy lassan ideje lenne tovább indulnunk, hogy még ma kijuthassunk erről az istenverte helyről. Kezd az idegeimre menni ez a rengeteg fém, ráadásul lassacskán előmászik a nem létező klausztrofóbiám is.
- Hölgyeké az elsőbbség. Na meg… addig is figyelhetem a csinos kis popódat. – vigyorgok rá Natsukira, miközben udvariasan mutatom az irányt, hogy merre is kéne elindulnia. Talán még ebéd előtt kijutunk, és akkor még talán ebédelni is meghívhatom, már ha addig nem nyomja le a csinos kis öklét a kicsikét szűk torkomon.
- Egyébként nem úgy volt, hogy én vagyok az első számú közellenség? – teszem fel a kérdést, miközben egyre magasabbra mászunk. Tényleg érdekel, hogy mégis hogy jött neki, hogy megcsókoljon. Az addig oké, hogy nekem feltett szándékomban állt, hogy még ma lesz valami kettőnk között, de arra nem számítottam, hogy pont ő kezdené meg ezt a valamit. Sebaj, így is kiderült, hogy nem vagyunk közömbösek egymásnak, így már csak simábban fogunk haladni. Persze azért az bajos lenne, ha most azonnal futnánk rohannánk ahhoz a Kouta gyerekhez, meg a tormasráchoz a hírrel, hogy „Jajj, hát összejöttünk, ugye milyen nagyon szipcsiszupcsi? *.* Tartsunk bulikát is, és aztán majd seggrészegre is ihatjuk magunkat, miközben kiünnepeljük magunkat! *.*”. -.- Aham, hát van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni a két kisangyalnak a dolog. Még az se fog nekik tetszeni minden bizonnyal, hogy egyáltalán egymáshoz szóltunk, nem hogy az, hogy még meg is csókoltuk egymást. Pontosabban inkább Natsuki támadott le engem, de az már más kérdés, hogy nem tiltakoztam. :/

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségbe belezúgni? ~"~

Nem mondanám azt, hogy teljesen hidegen hagyott az a pár perc, amíg azon görcsöltem magányomban, hogy most mi a szentség lesz. Az oké, hogy volt egy csók, de rohadtul nincs szüksége arra a pompás kis lelkivilágomnak, hogy közöljék velem: szánalmas, nevetséges kis tinicsaj vagyok, és mit akarok Én Tőle... kinézném belőle, de komolyan. Úgyis messziről lerí róla az, hogy mennyire imádja magát és istenkomplexusos. ebben az esetben legyek bármennyire is odáig érte, kénytelen lennék az öklömet megismertetni a fogaival, mert nem hinném, hogy vissza tudnám magamat fogni... de az lenne a minimum, hogy valami fájót mondanék neki, ami tényleg, határozottan marná a fülét. Sőt, még a büszkeségét is megsérteném. Szép kis elhatározás, és már meg is van, mit mondanék neki- de a gond csak az, hogy mondanék. Lehet, ki se tudnám nyögni, mert épp azon görcsölnék, hogy ne fakadjak sírva a szeme láttára. Még hogy szép a szerelem... csak megnyomorítja az ember lelki világát... -.- Tartózkodóan néztem fel az előzőleg elmosolyodó férfira, majd jobbnak láttam feltápászkodni- amennyiben leszakadna alattunk ez a bádogdoboz, vagy valami rejtélyes okból elindulna fölfelé, legalább legyen rá esélyem, hogy elugorjak valahová, ahol kicsit kevesebb az esély arra, hogy szétlapítanak. Nem akartam még kipurcanni, és nagyon nem segített az erőmerítésemen az, hogy ez felfoghatatlan mélység itt terült el alattunk. Holtra válva léptem távolabb a lift szélétől, és araszoltam centinként beljebb, mígnem bele nem tolattam Raidenbe. Innentől fogva már nem a sápadtsággal volt gondom- szerintem vörösebb lett a képem, mint egy paradicsom. Egy halkabb, alig értékelhető "Bocs" után kijjebb curikkoltam, hogy megint holtfehérré sápadjak, és nagyot nyeltem. Jó életem, hogy lehetek ezzel a marhasággal megáldva quincy létemre? Istenem, falnak fogok menni.... és még én papolok Toumának arról, hogy győzze le a hollowok iránti félelmét? Istenem, egy rossz vicc vagyok... Mindjárt összeomlok bőgve, pedig "csak"" egy tetves lift tetején állok egy aknában... egyszerre taszít az alattunk elterülő mélység és vonz, na meg késztet sikításra, amivel valószínűleg maradandó halláskárosodást okoznék imádottamnak.
- Itt fogok szívrohamot kapni...- curikkoltam beljebb mégis, mert ha választanom kell a mélységgel való szemezés és aközött, hogy Raidenbe tolassak, egyértelmű, hogy mi mellett döntök. Még valamennyi biztonságot is ad a magas, szikár, tökéletes alakjából sugárzó erő, na meg azt a "megnyugvást", hogy ha már elpatkolok, legalább nem egyedül teszem... remélhetőleg. Mélyeket lélegezve próbálom kiűzni magamból a tériszonyomat, hogy aztán hangos nyikkanással elakadjon bennem a levegő szavai hatására. Hitetlenkedve, tágra nyílt szemmel meredek rá, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogy nem küldött el a jó életbe az előbbi akciómmal együtt... halvány mosoly fut végig arcomon, míg felfogom a tényleges lényeget, majd megkönnyebbülten sóhajtok fel. Legalább valami módon viszonozza az érzéseimet... még ha máshogy nem is, mint egy kósza érzés, amit egy liftbe való bezártság váltott ki belőle.
- Részemről is...folytathatjuk, már amennyiben... túl fogjuk élni...- tekintek le, hogy aztán újra végigjátsszam a szokott színváltási skálám. A rettegés mellé azonban sikerült beférkőznie valami jóleső, boldog, édes érzésnek is, ami határozottan igyekezett kiszorítani a helyéről előbbit. Nem mondanám, hogy ellenemre volt a dolog... végül sikerült teljesen belefeledkeznem vörös szemeibe, és egyszerűen csak néztem... és nőtt alattam a jelképes nyáltócsa. Lassan minden kétségem eloszlott afelől, hogy mi fog történni, ha máshol leszünk ketten... bár kétséges, hogy fel fogom-e tudni fogni valaha ennek a dolognak a jelentőségét.
- Azt hittem, a bugyim jobban foglalkoztat a popómnál...- kezdtem visszatalálni a régi önmagamhoz, miközben elindultam. Nem voltam odáig a mászásért, de szerintem már nem volt olyan, amit ne tettem volna meg a kijutás érdekében. El akartam húzni innen a fenébe, hogy nyugodt lelkiismerettel vergődjek csöndben egyet a hülyeségeim miatt. Némán, szótlanul másztam felfelé, és néha megengedtem magamnak egy-egy lefelé pillantást- ennek már természetesen nem az önrémisztés volt a célja, hanem az, hogy meggyőződjek róla: Raiden még mindig alattam van, él, és mászik fölfelé. Azért sikerült majdnem lepottyannom a mélybe, amikor a kérdését meghallottam, és ennek hála megrohant a kétségbeesés is.
- Koutának igen, Toumának talán, nekem nem... én vagyok a hibás, félre kellett volna löknöm, beugranom a helyébe, vagy tenni valamit... az a szánalmas elsősegély, amit nyújtottam neki, semmit sem jelent...- mondtam bűntudatosan, fájdalmasan... Utáltam magam ezért az ügyért, és a fél életem adtam volna érte, ha elfelejthetjük. Ostobaság, valami úgyis mindig elő fogja ezt hozni... kiváltképp most, hogy Raidennel.... ez történt. Előre tudom, mi fog várni rám: konkrétan levegőnek fog nézni a családom, esetleg érezteti velem a gyűlöletét és megvetését... nem lesz kellemes, és az, mai eddig volt, nyilván kényelmes, idilli légkörnek fog tűnni... Valahogy már nem is akartam annyira kijutni innen, olyan volt ez, mint egyfajta védőburok. Mégis, rövid úton a szellőzőben, onnan meg valami szobában találtam magam, ahol zavartan dőltem neki a falnak, és néztem Raidenre.
- Most akkor... hogyan tovább?- ennél jobban meg se fogalmazhattam volna a kérdést. Hová menjünk? Mit tegyünk? Tökéletesen összefoglal minden problémát, amiről most megkérdeztem, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne súlyosbítsam a helyzetet azzal, hogy elé sétáljak és a vállára hajtsam a fejem...

[ Fussunk össze váratlanul - hogyan szeressünk bele az általunk félig megvakított srác húgába? ]

A tőlem telhető legszelídebb mosollyal vizslattam a lányt végig. Tetőtől, talpig, s arra az elhatározásra jutottam, hogy egész jó ízlésem van.
- Azt hittem, hogy a popódnak van köze valamicskét a bugyidhoz, de ha tévedek, csak szólj. Majd valahogy megemésztem a dolgot. – válaszoltam neki halvány mosollyal az arcomon. A létra fokai egyre csak fogytak, és fogytak, én pedig kicsit meglepődve fogadtam a tényt, miszerint nem én vagyok Natsuki halál listáján a vezető pozícióban. Nem tudtam hirtelen, hogy azért röhögjem-e ki, hogy belém szeretett, vagy azért, mert nem utál. Vicces helyzet, az biztos, viszont inkább úgy döntöttem, hogy letudom az egészet egy egyszerű hümmögéssel. Semmi értelmes hozzáfűznivaló nem jutott eszembe. Vagyis eszembe jutott, csak ha kimondtam volna, minden bizonnyal visszazuhantam volna, az előttem lépdelő lány cipőjével a számban. Nem akartam kockáztatni, így most kivételesen megpróbáltam befogni a számat, és próbáltam nem benyögni valami bunkónak tűnő megjegyzést. Érdekes lett volna, ha miután a szám az ő száját csókolta, megcsókolná a cipője talpát is. Kedves folytatás lett volna… Viszont nem hibáztattam volna, hiszen biztos, hogy ha ő nem nyír ki, majd a kedves öcsi, és unokatesó fog, ha rájön a kettőnk kis akciójára odalent. Pontosabban inkább Natsuki akciója, hiszen én csak közel húztam magamhoz, viszont ő meg megcsókolt. Tehát… ha balhé lesz miatta, simán rákenhetem a kiscsajra. Igaz, még így is minden bizonnyal megpróbálnak kiherélni, vagy legalábbis megölni. Vitatkozhatnánk, hogy melyik a kellemetlenebb. Na nem mintha nőfaló lennék vagy valami, de akkor is… Ha a férfiasságomtól fosztanának meg, az ezerszer kellemetlenebb lenne, mintha az életemtől. Ez tény. Na, de nem is ez a fontos jelen pillanatban, hanem az, hogy végre úton voltunk kifelé a liftből. Hál’ istennek… -.-
Némi kúszás, és porszipuzás, valamint szelíd fulladozás után végül csak sikerült elérünk egy szobát, ahol ki is tudtunk mászni a szellőzőből. Természetesen mindeközben gyönyörködhettem Natsuki fenekében. *>* Szerencséje, hogy nem kezdett el galambokat eregetni a képembe. :/ Tehát, meg érkeztünk a szobába, és még mindig ketten voltunk, szóval még akármi történhetett. Akármi. De előbb egy fontos kérdést szerettem volna tisztázni Natsukival, ami már azóta az eset óta foglalkoztatott, ami a liftben történt. Igazán kíváncsi lettem, és már tényleg nem hagyott nyugodni a dolog…
- Mi lenne, ha előbb megbeszélnénk, hogy mi is történt a liftben. Azon kívül, hogy bent ragadtunk… – vetettem fel a társaságomban lévő lányra pillantva. Tényleg érdekelt, hogy mit is jelentett számára az a csók, mert hogy számomra elég sokat, az is biztos. Azt meg nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy holmi kis szőkeségek játszadozzanak velem, ennyi. Ha csak pillanatnyi elmezavar volt részéről, akkor azt csinál, amit akar, engem nem érdekel, csak felejtsen el, és hagyjon ki az életéből. Valami oknál fogva rohadtul nem szeretem, ha szórakoznak velem. Főleg meg nem egy olyan lány, akivel még úgy is gondoltam, hogy kialakulhat valami. Egyszerűen idegesített az a tudat, hogy talán csak játszadozik velem, vagy csak azért tette azt, amit, hogy totálisan összezavarjon. Ha meg ez a helyzet, akkor sikerült a legrosszabb emberrel kikezdenie ezen a téren.
Mély levegőt véve próbáltam kicsit lenyugodni, majd elindultam szép lassan Natsuki felé. Elé érkezve kezeimet a falnak támasztottam. Arcunk között alig néhány centi távolság volt, vöröslő íriszeimmel a lány arcát vizsgálgattam, s próbáltam ellenállni a csábításnak. Nem akartam letámadni, hiszen egyelőre fogalmam se volt, hogy mit is érez irántam. Őszintén szólva ha jól belegondolok még én se tudom, hogy én mit érzek iránta.
- Szóval…? Úgy gondoltad, hogy nem akarsz szűzen meghalni, és ezért képes voltál rám vetni magad, vagy van valami más oka is? – kérdeztem, miközben tekintetemet az övébe fúrva próbáltam kielemezni, hogy vajon mire is gondolhat. Sajnos mivel azonban még nem vagyok gondolatolvasó, így halványlila fogalmam sincs, hogy mire gondolhatott, de minden bizonnyal vagy megölésem tervét fontolgatta, vagy pedig hogy hogyan is vethetné rám magát.

~"~ Fussunk össze váratlan - hogyan kell az ellenségbe belezúgni? ~"~

Értetlenül néztem az engem vizslató férfit, miközben arcom egyre rózsásabb árnyalatot öltött. S bár lassan, de sikerült felfognom a dolog értelmét- ő most lényegében olyan szemmel nézett rám, mint ahogy én a halpiacon egy-egy polipra vagy tőkehalra: megvegye-e, elég jó-e ahhoz, hogy az enyém legyen...(vagyis megcsináljam vacsorának, de hát elég furcsa lenne az, ha Raiden sushit akarna belőlem gyártani.)
- Tekintve, hogy nem sokat takar a popómból, kétlem, hogy komolyabb köze lenne hozzá.- vetettem hátra, és másztam tovább szentül a célom felé. Legalább nem láttam- és azért ennek tényleg volt jó oldala is, nem csak rossz- ugyanis legalább nem látta a szenvedő képem, amivel azon filóztam, hogy mikor tör ki belőle az olynyira várható, gúnyos röhögés. Elég szánalomra méltó, hogy nem hazudtam bele a képébe- de miért tettem volna? Nem volt kenyerem a hazudozás, csak különös esetekben éltem vele. Emellett ígyis, úgyis ki fog röhögni, annak pedig az a következménye, hogy pofánrúgom. Nem tehetek róla, a helyzetek 99%át erőszakkal oldom meg... persze nem túlzott, vad vérengzéssel. Például őt biztos tök szelíden rúgtam volna orrnyergen.
Kezdtem komolyan igazságtalannak érezni a kialakult helyzetet- mi az már, hogy csak ő bámulhatja a popómat? Ami mellesleg már kezdett lángolni a rátapadt pillantástól. Szerencsére a lángot vető percek hamarosan véget értek, és megkönnyebbülten dőlhettem neki valami hűvös falnak, és vehettem mély levegőt. Persze színlelt nyugalmam nem tarthatott túl sokáig- ugyanis óhatatlanul belopakodtak a fejembe olyasfajta gondolatok, mint pl.: Vajon kulcsra lehet-e zárni az ajtót? Esetleg milyen gyakran járnak erre? S a félreértések elkerülése végett: egyáltalán nem a Raidennel esetleges +18 miatt vacilláltam ilyeneken, csupán nem óhajtottam bent ragadni itt is. Mindenesetre kétségtelenül kellemesebb lenne itt kényszerpihenőre ítélve lenni, semmit egy liftben, ami bármikor leszakadhat alattunk! S már indultam is volna az ajtó felé, hogy megbizonyosodjak egy-két dologról, amikor szembetaláltam magam azzal a két vörös írisszel, ami tökéletesen kiűzött a fejemből minden értelmes gondolatot. Sőt, szerintem még gondolkozni sem tudtam... de tény, hogy valamikor belopakodott a fejembe az a gondolat, hogy talán nem ártana válaszolni- valami értelmeset. Minden erőfeszítésem ellenére is csak másodjára sikerült kinyögni egy teljes és értelmes mondatot:
- Úgy tűnt, kicsit tapasztaltabb vagy, ámde legyen... Tudod, amikor két ember ajka egymáshoz ér, azt csóknak hívjuk.- alig tudtam visszafolytani egy vihogást- ami rohadtul nem volt rám jellemző! >.> Szám széle még így is fölfelé görbült, le se tagadhattam volna. Igyekeztem nem túlreagálni Raiden közelségét, bár ezzel valószínű, elkéstem. Mindenesetre nem fogja azt hinni, hogy tökéletes hatalma van fölöttem- ami egyébként megvan-, szóval ellencselekvés hajrá! Elszántan emeltem feljebb a fejem, és kezdtem el szórakozni azzal, hogy ujjaimmal megvizsgáltam a bicepszét meg a tricepszét- természetesen csak olyan hím karjaiba vagyok hajlandó beleomlani, aki meg tud védeni, ha kell. Amire egyébként nem lesz szükség, mert erősebb vagyok egy átlagos shinigaminál- hallelujah a családi tehetség öröklésének! De azért elég szívderítő volt látni Vöröském képét, miközben tenyereim egyre feljebb és feljebb vonultak két karján. Kellett neki így idetámaszkodni, magának köszönheti...
- Nem várt volna rám szűzhalál... Szóval... Nálad volt valami jelentősége? Hogy hogy nem löktél le magadról abban a szent pillanatban?- néztem fel rá nagy kiskutyaszemekkel. Nem fogom előbb kimondani... épp elég volt az előbbi kinyilatkozásom. S hála a szenteknek, szorult belém annyi női "praktika", hogy kérdésre kérdéssel feleljek. Korábban is láttam, hogy van pár sebhelye, de még sosem gondolkoztam el rajta, hogy vajon mitől. Nem szégyelltem magam, szóval bátran megsimítottam őket. Nem így terveztem volna a dolgokat, még be se mertem ismerni teljesen, pedig tudtam, hogy mi a helyzet. Kiszáradt torokkal néztem az arcát, aztán összekulcsoltam lehanyatlott kezeimet- na igen, nem olyan meglepő, hogy ennyire belepistultam ebbe az alakba, s egy adott irányba pislogva meg kell állapítanom: igazán jó mére...ízlésem van.
- Mindenesetre, volt jelentősége, legalábbis nekem, sőt... Ami azt illeti, többet jelentett, mint gondolnád.- Saját magamtól elképedve sütöttem le a szemem, és most tényleg nem néztem semerre sem- még azt is csak most vettem észre, hogy a nyakamba akasztott fejhallgatóból még mindig szól egy szám, és arcom kissé átváltott vörösbe, miután levontam a "megfelelő" következtetéseket.
- Öööh... asszem nekem menni kellene majd beiratkozni, és addig még kell vezetnem pár órát... mert még be kell szereznem néhány cuccot. Akarsz... velem jönni?- néztem rá nagy, ragyogó, könyörgő szemekkel- őszintén szólva szívesen kiszabadultam volna már innen. Nem tartottam kizártnak azt sem, hogy majd beüljünk valahova ebédelni, és majd a karjaiba is beleomlok, csak innen hadd tudjunk már kiszabadulni! Soha többet nem jövök eme rémes hely közelébe...>.>

[ Fussunk össze váratlanul - hogyan szeressünk bele az általunk félig megvakított srác húgába? ]

A szoba kétségkívül barátságosabb volt, elvégre még csak véletlenül se lehet benne az ember klausztrofóbiás. Nem mintha engem annyira zavarnának a szűk helyek, de azért kétszer meggondolom, ha esetleg valami csepp lyukba próbálom magam bepréselni. Francnak van kedve szenvedni az apró helyeken. Eleget szenvedtem én a 4x4-es kis rácsos szobácskámban egy idiótával, aki néha még annyit se tudott kinyögni, hogy „Csá!”. Na, de most nem a börtönéveimről kéne sztoriznom, elvégre itt van Natsuki, aki kicsit kivágta nálam a biztosítékot érzelmi szinten. Ha jobban bele gondolok, talán nem is éreztem ilyen senki iránt Eriko után. Igaz, nem is voltam otthon a jogi dokinak köszönhetően, aki volt olyan ügyes, és elszúrta az esélyem a bíróságon. Azóta is a nyakára járok, és baszogatom reggeltől estig, hogy tudja: én figyelem. Nem zaklatom, csak néha napján küldök neki kedves, névtelen üzeneteket a megölésével fenyegetve. Ki tudja, lehet hogy meg is tenném, amiért ennyire elszúrta az életemet.
A válaszra várva közben az is megfordult a fejemben, hogy meg kéne lesni, van-e egyáltalán kulcs. Az kicsit gáz lenne, ha ebbe a szobába is be lennénk zárva. Igaz, talán nem is lenne probléma, főleg ha érdekes dolgok kezdődnének köztem, és Natsuki között. Egyelőre viszont inkább csak a válasszal foglalkoztam, ami hát… tipikus „beoltalak mert…” válasz volt. Szem forgatva sóhajtottam egyet, majd vöröslő íriszeimet belefúrtam a lány tekintetébe reménykedve abban, hogy onnan talán ki tudom olvasni, mire is gondolhat valójára ebben a percben. Sajnos azonban még nem tanultam ki a gondolatolvasás csodálatos mesterségét, pedig igazán igyekszem. Még a „Hogyan olvassuk ki mások gondolatait? – Kezdőknek” című könyvet is képes lennék megvenni, ha egyáltalán létezne olyan.
- Na ide figyelj, kislány. Minek nézel te engem, most őszintén? Pólyás kezdőnek, akinek a szaros seggéhez tapad a pelenka? – kérdeztem végül. Még hogy csók… Na ne mondja… Azt hittem, hogy atom bombát robbantottak a szomszédban. Miért kell nekem folyton beszólogatni? Jó, hogy nem kezdte részletezni a szexet is, ha már itt tartunk. Biológia órát tartunk, vagy mi a franc? -.-
- Nem pont a csókra gondoltam. Vagyis hát közvetve arra… Inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért? És nem ajánlom, hogy terelj, vagy letagadd, mert úgyis rájövök. – mondtam továbbra is a lányt vizsgálgatva. Próbáltam nem törődni azzal, hogy ő időközben úgy gondolta, bemutatja számomra izomköteg-felmérői tudását. Szám széle meg-megrándult, ahogy keze egyre fentebb kúszott a karomon, még a hideg is kirázott a gondolattól, hogy ő kúszik egyre feljebb és feljebb. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna, de amilyen töketlen vagyok, inkább csak figyeltem. Na jó… nem vagyok töketlen, hiszen ez a jelző nem illik egy tökéletes férfira, csupán jól esett nézni a gyönyörű, szőke haját, melybe beletúrtam azzal a kezemmel, amelyiket épp nem foglalta le. Tiszta vicc… Lassan pénzt kéne tőle szednem karbökdösködés címszó alatt. (xD)
Még épp sikerült elkapnom Natsukit, mielőtt még teljesen összerogyott volna. Ennyire ellenállhatatlanul jóképű lennék? Elképzelhető, hiszen ki a jó pasi, ha én nem? Minden esetre egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy kiagyaljam a választ. Tudtam, hogy előbb utóbb úgyis megkérdezi, hiszen ha én feltettem neki egy hasonló kérdést, akkor az a normális, hogy ő is feltegyen egyet. Igazából én magam se tudtam, hogy mit is kéne válaszolnom. Olyan régen mondtam ki bárkinek azt az egy aprócska szót, és valahogy úgy érzem, hogy képtelen vagyok megtenni. Egyszerűen… egyszerűen kell még hozzá idő, hogy kimondhassam.
- Mondjuk úgy, hogy nem vagy számomra közömbös. Sőt, kicsit se vagy számomra közömbös, és annyi biztos, hogy a mérleghinta nem az „utálat” oldalára libben. – mondtam csendesen, a haját piszkálva. Vártam volna a hangos, harsány kacagást, ami előtör a tüdejéből, de semmi hasonló nem történt. Sőt, még azt se sikerült feldolgoznom, hogy ő is hasonlót állított velem kapcsolatban, mint én vele kapcsolatban. Nem vagyok számára közömbös – és akárcsak nálam –, nála is volt jelentősége a liftben elcsattant csóknak. Tudhattam volna, elvégre nekem senki se tud ellenállni, még ezek szerint Natsuki sem.
Szemöldökömet felvontam, ahogy figyelmem a fülhallgatóra terelődött, és meghallottam a belőle szóló számot. Zavartan pislogtam a fülhallgató tulajára.
- Öh… Rendben… Azt hiszem, hogy most épp ráérek. Már csak azt kellene kideríteni, hogy egyáltalán ki tudunk-e sétálni a szobából. – válaszoltam elgondolkodva. Az ajtó felé pillantva reménykedtem abban, hogy nyitva van. Az kicsit szívás lenne, ha ez az ajtó is zárva lenne, viszont tuti, hogy nem szerencsétlenkednék McGyver trükkökkel, hiszen van jobb dolgom is annál, minthogy itt szerencsétlenkedjek egy rohadt bázison. Simán kirúgnám az ajtót, és az se érdekelne, ha valaki éppenséggel állna a túl oldalon az ajtóhoz tapadva, fülelve a bent történő eseményekre. Az meg viszont már máshova tartozik, hogy még mindig sajog kicsit a lábam a nem régiben lezajlott Raiden vs Felvonó mérkőzés miatt.