- De biztos vagy magadban. Ne gyere azzal, hogy nem akarsz bánta, meg nem foglak megölni, ha van rá alkalmad, mert nem hiszem. Egyébként sem fogok rá alkalmat adni. A fegyveremet, meg nem fogom elejteni. Arról ne is álmodj. Akkor fog kikerülni a kezemből, ha én magam teszem le a földre.-magyarázta. A támadás sorozatomnak azonban az lett az eredménye, hogy kaptam a lábamra és a hátamra egy kisebb vágást, plussz a pofámba egy Barát. Ezután hátraugrott, és még gúnyolódott is.
-Kijössz végre a porból, vagy én szedjelek ki onnan?-eszemben sem volt kimenni, fájt a pofám. Eszembe se jutott valamit kidolgozni ellene, pedig lett volna rá alkalmam. Mire eloszlott a füst, én még mindig az arcom vakargattam.
-Aúú, mi bajod van az arcommal? Egy koponyának nem fognak fagyit adni, de ha nem ehetek több édességet miattad, akkor biztos hogy megetetek veled egy marék hamut!-mondtam, és végre elvettem a kezem az arcomról-Már a 3. Bara talál el!-hirtelen eléshunpoztam- Neked hogy esne, hogyha ez: Hadou 04: Byakurai-azzal odatettem a vállához az ujjam, hogy átlőjem- fejen kapna?-ismét hátraugrottam, és leültem törökülésbe. Éreztem, hogy kezd egyre hidegebb lenni a hátam egy része. Most mi a fenét csináljak? Már vannak kételyeim afelől, hogy meg akar ölni. Kétszer is megtehette volna, ennek ellenére életben hagyott...Az igaz, hogy az egyik alkalommal okozott plusz fájdalmat, de akkor sem haltam meg.
-Van előnyöd...elég sok sajnos. A teljes erőmet nem tudom használni, de nem is lenne érdemes. Egy kézzel egy kétpengéjű fegyvert nehéz forgatni, de az egyik karom meg ramaty, így ebben nem bízhatnék.-lassan felálltam, leporoltam magam, shunpoval mögé kerültem, az ép karommal elkaptam a nyakát, a másikkal pedig barackot adtam neki, pont úgy, ahogy ő a meccs elején. Mikor úgy éreztem, hogy eleget kapott, visszaültem a helyemre.
-Látod, ezt visszakaptad, blöööö!-és ismét jól megmutattam neki a nyelvem, mert még nem volt elég alkalma látni.

Miután a füst elült, ellenfelem, még a feltehetően sajgó arcát dörzsölgette.
- Aúú, mi bajod van az arcommal? Egy koponyának nem fognak fagyit adni, de ha nem ehetek több édességet miattad, akkor biztos hogy megetetek veled egy marék hamut! Már a 3. Bara talál el!
Szokásához híven ismételten úgy hozott ki, mintha megint csaltam volna a társasjátékban, és a fagyi evési lehetőségeiről kezd agyalgatni. Most úgy tűnik, míg benn volt, addig azon agyalt, hogy sérült arcocskával vajon kaphat e még ingyen fagyit?
- Neked hogy esne, hogyha ez: Hadou 04: Byakurai…fejen kapna?
Ugrása után a kezét egyenesen a vállamhoz rakta. Ha nem mondta volna a támadás nevét, akkor is tudtam, hogy milyen támadással állok szembe.
Megragadva a kezét, elkezdtem oldalra tolni. Természetesen ellenfelem ugyan azt a vállamat pécézte ki, mint az előbb, és ez a Kidou szikrái igen is veszélyesek rám nézve. Így a támadás oldalról a karomat sebesítette meg jobban. De ez még mindig jobb mintha teljesen kilyukasztott volna. A támadás után hátraugrott, és mint aki jól végezte dolgát, leült.
- Van előnyöd...elég sok sajnos. A teljes erőmet nem tudom használni, de nem is lenne érdemes. Egy kézzel egy kétpengéjű fegyvert nehéz forgatni, de az egyik karom meg ramaty, így ebben nem bízhatnék.
- Nem mondanám, hogy fölényes előnnyel rendelkezem. Hisz karhiányában egyenlően állunk.
~ Bár az én esetemben, még ha nagy fájdalmak árán, de még se teljesen használhatatlan eme végtagom. Viszont mivel nála az egész nagy seb tetejében még képességemnek hála befagyott. De tényleg nem érzem, hogy olyan sok előnyöm lenne vele szemben. Hisz azzal a támadással bármikor, és bármennyiszer támadhat, és könnyen lehet, hogy kevésbé szerencsésen úszom meg, mint az elsőt. A harc közben egyébként is gyorsan fordul a kocka.
Lassan felállt, leporolta magát, majd Shunpo-val mögém termett. Én már kilencven fokot megfordultam, erre karjával körbeölelve megragadta a nyakamat, majd, mint ezelőtt én ő is visszaadta a barackomat. Nem is gondoltam, hogy ilyen szorosan tud szorítani.
- TE KISS…..!!!! AZONNAL ENGEDJ EL!! MÉGIS MIT KÉPZELSZ!!!??? ERESSZ EL!!! MOST!!!!!!!!!!!!!!! NEM VAGYOK OLYAN KIS TAKNYOS MIT TE! HALLOD!!!??? ERESSZ EL MOST!!!!
De csak akkor engedett el, mikor már úgy gondolta, hogy revánsot vett a múltkoriért.
- Ezt meg mi az ördögért kaptam?! Mégis mit gondolsz?
Mikor Resurrection alakomat felveszem, akkor olyan, mintha magam mögött hagynám az érzelmeimet, a könyörületemet, és egy igazi gyilkos leszek. Viszont ez a kölyök egyáltalán nem félt, és most sem fél tőlem. Inkább ebben az alakomban is kihozza belőlem a kiabálós énemet.
- Látod, ezt visszakaptad, blöööö!
Ismételten nyelvnyújtás. Már herotom van tőle, hogy minden harmadik megszólalását követően egy nyelvnyújtással fejezi be. Eldöntöttem, hogy teszek ellene.
A kiabálás után ismételten magamra öltöttem azt az érzelmek nélküli arckifejezést. Majd fegyveremet megszorítottam, és mellette termettem.
A még mindig kinn levő gúnyos szervének egy részén egy kicsike vágást ejtettem, olyan gyorsan, hogy ő maga észre sem vehette, majd a pont a fájós kezét megfogva két ujját azonnal oda is raktam a vágáshoz, majd az egésszel elengedtem, és egy lépést hátra léptem. Szerintem nem eshetett le neki elsőre, de utána kellemetlen dolgot tapasztalt. A vágásnak és az ujjainak közelsége képen a nyelvéhez fagyott.
- Legközelebb talán gondolkozol, mielőtt még egyszer rám nyújtanád. Már ha egyáltalán képes leszel ezek után. … Nem kellemes mi, ha odafagy a nyelved valamihez...
Magasra emeltem a fejemet, és ördögi, de mégis halványabb mosoly ült ki az arcomra, mint elégedettség.

Nem húztam be elég hamar a nyelvem, ezért kaptam rá egy vágást. Egész picike volt. Automatikusan odakaptam, a fene se gondolta volna, hogy ezután odafagy az ujjam. Teljesen magától összezáródott a szám, és rohadtul ráharaptam a nyelvemre. Közben Eliana meg elégedetten mosolygott. Nem sok ilyet láttam tőle.
-Legközelebb talán gondolkozol, mielőtt még egyszer rám nyújtanád. Már ha egyáltalán képes leszel ezek után. … Nem kellemes mi, ha odafagy a nyelved valamihez...-elkezdtem volna húzni elfelé az ujjam, de hát mondom, odaragadt! Rohadtul fájt, amikor elkezdtem rángatni, ezért letettem róla. Vádlón mutogattam rá, miközben a ,,Nem szégyelled magad, most nem tudok harcolni, és még fáj is, ráadásul ezzel eszek fagyit is!'' mondat helyett ez jött ki:
-Nem fhégyelled magad,most nem thudok halcolni, ész még fál isz, ráadászul faggyit isz ezzel eszek!-ekkor eszembe jutott valami.
-Válj egy pelcet.-azzal előkaptam egy kólás ízű nyalókát, és bevettem a számba. A nyelvem nehezen mozgott, a hozzáragadt ujjam miatt is, de elég szépen lefagyott. Láttam az ellenfelemen, hogy elég hülyén néz ismét.
-Mivan? MIndig van nálam nyalókah!-két perc kemény nyalókaszopogatás utána végre megszabadult a nyelvem az ujjamtól. Mintha egy hulla lenne, a nyelvem úgy csüngött ki a számból, de nem sokáig, csak keresgélnem kellett, hogy pontosan hogyan is működik.
-Ezt is vissza fogod kapni! Ez sok fagyiba fog neked kerülni, mind vaníliás lesz, szóval készítsd elő a dugipénzed!-kiabáltam rá, és ismét, mintha villám csapot volna belém, megváltoztam.
-Egyszer találkozunk úgy, hogy nem harcolunk? Lééégysziveeees!-kértem, olyan tündéri, ellenállhatatlan kislány fejjel. Aztán alig hallhatóan mormoltam valamit, és csak remélni tudtam, hogy Eliana nem hallja.
-Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé...- vártam pár másodpercet- Hadou 31: Shakkahou!-azzal előttem a technikát, egyenesen Eliana felé. Elsőre csak tesztelek. Amint rájövök, hogy mekkora hatása van egynek, lövök rá többet is, körülbelül hármat. Abból valamennyi csak elkapja. Vagy nem?

- Nem fhégyelled magad,most nem thudok halcolni, ész még fál isz, ráadászul faggyit isz ezzel eszek! - nyögte ki, viszonylag még érhetően is.
- Tessék?... Mit szeretnél mondani? – mondtam gúnyosan.
A másik pillanatban meg előkap a zsebéből egy nyalókát, és az ujja és a nyelve menné, még azt is belegyömöszöli a szájába. Biztos értelmes fejet vághattam, mikor néztem ezt a jelent sort.
~ Ez most komoly? Előkapja csak úgy szimplán a nyalókát, és a harc kellős közepén elkezdi nyalni? Mit gondol ez magáról? Mindjárt úgy megagyalom, hogy nem nyalókázik többet. De ha már ezt csinálja, akkor legalább miért nem vág hozzám is egyet? Amíg ő szenved a nyelvével, addig én elnyalnék kényelmesen egyet.
- Mivan? MIndig van nálam nyalókah! – nyugtatott meg a nyalóka származását illetően.
Kétpercnyi nyalókázás után csak sikerült az ujjának megszabadulnia az nyelvétől. Majd az úgy lógott ki a szájából, mintha a keze lógna súlyzósás után. De csak idő kérdése, és újra tudja használni a nyelvét. Én egyszerűen leültem a fűbe, és megerősítettem a vállamon a kötést. Majd a körmömet nézegetve kezdtem ismét beszélni.
- Látom csak sikerült elválasztanod őket. De legközelebb remélem, meggondolod, hogy kinyújtod e még egyszer. – közben lassan felemeltem a fejemet.
- Ezt is vissza fogod kapni! Ez sok fagyiba fog neked kerülni, mind vaníliás lesz, szóval készítsd elő a dugipénzed! – kiabálta.
- Ugye nem hiszed, hogy én egyetlen egy fagyit is fizetek neked? De miért is tenném? – gúnyos mosoly – Meg nem is hiszem, hogy ezt így vissza tudnád adni. Tudtommal a fagyasztás az én képességem…… Meg egyébként is a fagyi vétel lehetetlen. Hisz én Arrancar vagyok még mindig. Veletek ellentétben mi nem bújunk póttestbe, és tetszelgünk az emberek előtt.
Majd teljesen megváltozva ismételten felvette az a kíváncsi kislány arcot.
- Egyszer találkozunk úgy, hogy nem harcolunk? Lééégysziveeees!- mondta tündéri és ellenállhatatlan fejjel.
- Ne szórakozz! – komolyodtam el – Mint már arra utaltam… Én nem megyek el veled fagyizni, és sehova máshova. Az a célom, hogy ne hagyjalak innen elmenni. Meg…fog…lak…ölni – lassan és érthetően mondtam, hogy eljusson a kis agyához.
-Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé... - halk mormogás után néhány másodpercet várva - Hadou 31: Shakkahou!
- Azt hiszed, hogy nem találkoztam már ilyennel korábban?
A támadás annak ellenére, hogy ráolvasás is megvolt, nem volt olyan erős. Kényelmesen felálltam ülőhelyzetemből. Kaszámat megforgattam, és egyszerűen a Lánglabdát azzal kettévágtam.
- Tudtommal ettől jobbak voltak a támadásaid. Ettől többet kell összehoznod, hogy azt higgyem, hogy akarsz még vaníliás fagyit nyalni.
Közel mentem egy Sonido-val és fentről lefelé suhintottam. Jelenleg csak az egyik kezemet használom. A másikat csak akkor, ha muszáj, mert hála a Kidou-nak már még jobban sajog, de nem teljesen használhatatlan. Most kifejezettel a lábait szemeltem ki, hogy azokat fogom megfagyasztani. Újabb suhintás, és a fegyverek ismét összeütköztek.
- Emlékszel, hogy mit mondtam a fagyasztó képességemről?... Minden, amit megvágok megfagy.
Erősebben nyomom le a kardját, és a pengéje egyszer csak szép fokozatosan elkezd befagyni.
- Ez alól a fegyvered sem kivétel.
Ezután elugrottam, és láttam, hogy ellenfelemnek gondod okoz, hogy lehet, hogy az egész megfagy, és egy fegyver helyett inkább nehezék lesz. Viszont tudom, ha azt a képességet használja, hogy a penge eltűnjön, akkor esetleg megakadályozhatja a végzetes kellemetlenség bekövetkeztét.

Mikor kértem, hogy egyszer találkozzunk harc nélkül, eléggé elkomolyodott.
-Ne szórakozz! Mint már arra utaltam… Én nem megyek el veled fagyizni, és sehova máshova. Az a célom, hogy ne hagyjalak innen elmenni. Meg…fog…lak…ölni-tudtam, hogy meg meri tenni, csak nem értettem, hogy amikor alkalma volt rá, akkor miért nem?... A támadásom mindenesetre sikertelen lett. Gyorsan elém került, és lefelé csapott a kaszájával. Kivédtem ugyan, bár egy karral nehéz volt visszatartani.
~Nem lesz jó...ha így folytatom, az utolsó fagyi a szívemet fogja megfagyasztani...De mit csináljak?~Kérdeztem magamtól, és vártam, hogy Eliana végre elugorjon.
-Emlékszel, hogy mit mondtam a fagyasztó képességemről?... Minden, amit megvágok megfagy. -hirtelen jég kezdett kúszni a pengémen, ő pedig felvilágosított.-Ez alól a fegyvered sem kivétel.-elugrott, a kardom pedig a földre esett. Eléggé nehéz lett, két kézzel simán elbírtam volna.
~Ó, valaki miért nem segít? Ha! Már tudom~Erősen a kardomra koncentráltam, majd a lelkemben találtam magam, ahol ott állt Akai nobara.
~Miért félsz használni engem? Attól, hogy az én energiámat is felhasználod, nem muszáj megölnöd! Csak magadra támaszkodsz, csupán fizikai előnyeimet használod ki! Gyerünk, nem akarom, hogy meghalj!~ Ez mintha kicsit felébresztett volna. Kiengedtem minden erőmet, és fellélegeztem. Mintha idáig egy zsák cementtel harcoltam volna. A karom is sokkal jobban mozgott.
-Akai Nobara!-azzal a kardom átalakult, és a jég rögtön eltűnt róla. Kettészedtem, hogy mind a két kezemben fogjak egyet.
-Meg fogsz ölni?-kérdeztem csodálkozva- Akkor miért nem tetted! Többször volt rá alkalmad, ehelyett mégis életben hagytál, csak azért hogy pár vágást ejts rajtam.-becsuktam a szemem, és úgy folytattam- Valamint: nem hiszed el, hogy nem foglak megölni, hogyha alkalmam lesz rá. Miért olyan hihetetlen ez? Öltem már Hollow-t, de elég keveset. Tudod miért?-kinyitottam a szemem- Mert a kapitányt bántották. Ez az egyetlen dolog, amivel rá lehet venni a gyilkolásra, szóval vagy nem hal meg senki, vagy én fogok örökre elaludni!-szögeztem le komolyan, tőlem szokatlan módon. Összeraktam a kardomat (akkor minek szedtem szét?), és megpörgettem a fejem felett, és közben széllökéseket küldtem ki belőle, így egy kis forgó kerékszerűség keletkezett, amit nekivágtam Elianának. Mellé ment, és egy mögötte levő fának csapódott, ami azonnal eltűnt onnan. Megismételtem a produkciót, persze ismét csak olyan sebességgel, hogy valamennyire el tudja kerülni.

Mintha magába szállt volna. Van egy kis időm újra szusszanni.
~ A shinigami-k képesek kommunikálni saját fegyverükkel. Tulajdonképpen a fegyverüknek is van lelke, és tudnak egymással beszélni. A fegyvertől kapja az igazi erejét. Az Arrancar-ok fegyvere más. – emeltem fel a kaszát, és néztem mélyen rá – mi a múltunkat zárjuk el saját fegyverünkbe. Nincs lelke, nem lehet vele beszélgetni, és ha mi elvesztünk, akkor nincs ki ismét visszarángasson, hogy lelkesítsen…
Ismételten visszatér, én pedig, mintha mi sem történt volna ismételten lentebb eresztettem a fegyverem. Kiengedte végre az összes erejét, és a kardját szólította. Ismételten átváltozott, és ketté is vette. A jég lejött róla, és úgy tűnik, hogy képes használni akkor a sérült karját is.
- Megvolt a kupaktanács – mondtam gúnyosan – Komolyan veszed?
-Meg fogsz ölni? - kérdezte csodálkozva - Akkor miért nem tetted! Többször volt rá alkalmad, ehelyett mégis életben hagytál, csak azért hogy pár vágást ejts rajtam. - becsukta a szemét, és úgy folytatta - Valamint: nem hiszed el, hogy nem foglak megölni, hogyha alkalmam lesz rá. Miért olyan hihetetlen ez? Öltem már Hollow-t, de elég keveset. Tudod miért? - kinyitotta a szemét - Mert a kapitányt bántották. Ez az egyetlen dolog, amivel rá lehet venni a gyilkolásra, szóval vagy nem hal meg senki, vagy én fogok örökre elaludni! - szögezte le komolyan, tőle szokatlan módon. Összerakta a kardját.
- Először is azt mondtam,hogy úgy gondolom, hogy ha lenne rá alkalmad akkor kihasználnád, de ezek szerint nem vetted az iróniát. De utána mondtam is, hogy nem fogom ezt az alkalmat megadni, hogy esélyed legyen megölni. … Meg nem te mondtad, hogy nem áll szándékodban megölni? Csak nekem lesz igazam? Mégis keresed azt a lehetőséget? Mint minden Shinigami, aki hozzánk hasonlóval harcol ... Ellenfelet meg nem szeretek úgy megölni, hogy az ne rettegjen a halálos csapás előtt. Szeretek játszadozni az ellenfelemmel. – gúnyos halvány mosoly – Nem mondtam egy szóval sem, hogy nem győztél le egyetlen egy szánalmasan gyenge Hollow-t, de kérlek ne hasonlíts azokhoz. Mert mint mondtam nem vagyok az. – mosoly eltűnt és teljesen komoly lettem – A kapitányodért öltét, de neki nincs szüksége rád, mert attól erősebb. De vajon a kapitányodért meghalni is képes vagy?
A levegő még hidegebb lett, és a fehér lélekenergia is elkezdett kavarogni a levegőben. Jelezve, hogy a harcnak koránt sincs még vége, és ne bízza ő sem el magát. A talpam alatt is megfagyott a puha fű. Ő a fegyverét ismét összerakta, és megpörgette a feje felett. Fölényesen csak az egyik kezemben volt csak a kaszám. Széllökéseket küldött az irányomba, melynek következtében egy kis forgó kerékszerűség keletkezett, amit egyenesen felém küldött. A támadás elől eltudtam időben ugrani, viszont ami mégis meglepett azaz volt, hogy a fát, melyet a támadás eltalált, az eltűnt.
~ Mégis mi ez? Ez is az a támadása? Vagy mire véljem ezt? Nem olyan gyors, hogy ne tudjak előle kitérni, de vigyáznom kell.
A szavaim hiába fölényesek, és elvakultak az önelégültségtől, de koránt sem így van. Nem érzem, hogy sokkal jobb lennék, talán esetleg érettebb. Igen is minden mozdulatára, és a sajátomra is figyelek, és összpontosítok. Most nem hibázhatok. A bosszú hajt előre, de akkor sem voltam képes egy véletlen pillanatban csak úgy megtámadni. Lehet könyörtelen vagyok, de ha másban nem is de ebben tisztességes. De lehet, hogy erőről is le kéne szoknom.
Még elkerültem párszor ezt a támadást, majd közelebb mentem, és ismét a lábára céloztam igazán a fegyveremmel. Kivédte, de már fordultam is, és megfogtam a kezét, és mintha a lélekben átadtam volna a karkötőmet úgy csavarodott a karjára a Claro de luna, majd egy újabb fordulattal távolabb kerültem, és ismételten támadtam. Először úgy tűnhetett, hogy a karját akarom megvágni, de most is a lábára céloztam, majd a suhintása elől ismét csak elhajoltam, majd ismét kiegyenesedve a szemébe fújtam a hókristályokat. Nem volt esélye eltávolodni sem, és már jött is közelről a támadás. Ezt egyszer akartam kipróbálni közelharcba, de végül csak nem tettem meg, így a hátasa felől is kétségeim vannak.
- Ardiente Garra!!! – kiáltottam.
Hatalmas fény, robbanás, és végül hatalmas pór. Én magam se láttam semmit, így hasra ütve hátra ugrottam, és kikerültem sikeresen a porfelhőből. Talán hálás is lehetnék a sok pihenő miatt, hisz nem biztos, ha a folyamatos támadások után képes lettem volna ilyen erős támadásra. De nem lankadhat a figyelmem. Bármikor a porból előbújhat, és támadhat. Az arcom teljesen komoly, és ugyan olyan rezzenéstelen, mint mikor átmentem a Resurrection alakomba.

Eliana kijavított egy kicsit, ami eléggé zavart, de nem volt kedvem tovább vitatkozni. Igen, képes lennék meghalni a kapitányért, méghozzá önként és dalolva. Nem azért, mert a Gotei 13 főkapitánya, hanem mert őt szeretem a legjobban, benne mindig bízhatok, és bár elég szigorú néha, mindig segít és támogat. De most hagyjuk ezt. Nos, szóval az ellenfelecském kikerülte az összes felé küldött kis szélkereket. Nekem ugrott, pontosabban megpróbálta megvágni a lábam. Hát, persze hogy kivédtem, és tudtam, hogy itt még nincsen vége. Fordult egyet, elkapta a karom, és a lekötözőtechnikáját alkalmaztam.
~Ne...ezt ne, nem NE!! Ezután az Ardiente Garra fog jönni, muszáj kitörnöm különben meghalok!~Azonban ez nem olyan egyszerű... Távolabb került, ismét a lábam célozta, és sikerült is egy kisebb vágást ejteni rajta. Automatikusan kicsit megdőltem abba az irányba, és emiatt a csapásom nem találta el. Majd jöttek a hópelyhek. Beleszállt a szemembe, és sehogy sem tudtam kivakarni, mert nem mozdult rendesen a kezem. Elkezdtem én rángatni, de mikor túl közelről hallottam a technika nevét, elkiáltottam magam.
-MOZDULJ MEG!-megmozdult, de már húzódni nem volt időm, ha megteszem, akkor kettészakadtam volna. Védekező pozíció teljes felvevése sem sikerült, így annyit segítettem, hogy behajlítottam a térdem, a kardom X alakban magam elé tettem, amivel a fejemet védtem. Elég szépen belém csapott a támadás, ugyanis volt időm egy széllökettel gyengíteni, de így is csoda, hogy nem 3 darab van belőlem. Hatalmas lett a por. Mint egy részeg, elkezdtem imbolyogva menni kifelé. Végre megpillantottam Elianát, aki mostmár kicsit távolabb volt. Alig bírtam állni, ezért kettészedtem a kardom, és mintha két bot lenne a kezemben, leszúrtam őket a földre, és azokon támaszkodtam. Lihegtem rendesen, de legalább nem fagyok meg, szóval ennyivel megúsztam...Legalábbis, ezt a támadást.
-Ehh..a...a fe-fenébe...megint ez...ez a...nyomorult technika...sssz-nyögdécseltem, és a végén felszisszentem. Amilyen finoman csak tudtam, ledobtam a seggem a fűre, és hanyatt feküdtem. A saját vérem festette vörösre a hajam, hát nem laza? Kár hogy nem sokáig csodálhatom.
-Na, megvan, amit akartál...Rohadtul félek, most boldog vagy? Azonban...-nyögtem ismét, és rohadt nehezen ám, de feltápászkodtam- még nem ejtetted el a fegyvered, ellentétben velem. Szóval nem kapsz... meg olyan... könnyen...heh...-azzal nekiszaladtam. Semmilyen tervem nem volt, de a karom elég szépen megsínylette a dolgokat, ugyanis amennyit védtem a technikából, azt szinte azzal védtem, tehát a kard ezentúl nem használható. Szóval, hogy folytassam, nekirontottam Elianának, és mint egy rögbijátékos leterítettem. Nem ejtette el a kaszát sajnos, bár ha minden összejön, nem tudja majd használni. Nem tetszett neki, hogy az én 60 valamennyi kilogrammocskámmal rajta fekszek, ezért le is lökött magáról, de én nem hagytam magam. Miközben tápászkodott volna felfelé, elkaptam, és lehúztam a földre magamhoz. Lábaimmal átfogtam a derekát, a jobb karommal a elkezdtem a nyakát szorítani, a ballal pedig megakadályoztam, hogy a jobb karom elmozdulhasson. Nem akartam megfojtani, csupán addig akartam így tartani, ameddig le nem gyengül. A kaszával nem tudott elérni, ugyanis annak túl hosszú volt a nyele hozzá, de csak remélni tudtam, hogy nem fog kiszabadulni, mert az a végemet jelenti.

Nemsokára ő is kijött a füstből. Alig bírt állni, ezért a kettészedet kardot, mint támaszt használta. Lihegett, úgy néz ki, hogy valamennyire sikeres volt a támadásom.
- Ehh..a...a fe-fenébe...megint ez...ez a...nyomorult technika...sssz – nyögte ki, majd a végén fájdalmasan felszisszent.
Majd finoman leült, majd hanyatt feküdt a még nem megfagyott területen. Elég komoly sebeket okoztam neki azzal, hogy közelről használtam ezt a technikámat, így a vére még ha nem is olyan nagyon, de befestette a talajt. Biztos nagy fájdalmai lehetnek.
-Na, megvan, amit akartál...Rohadtul félek, most boldog vagy? Azonban... – mondta nehézkesen.
Szép lassan, és nehezen, de sikeresen felállt az előző fekvő helyzetéből. Csodáltam is érte. Hisz ha ilyen állapotban lettem volna, mint ő, akkor biztos nem kerültem volna fekvő helyzetbe, hogy onnan kelljen feltápászkodnom. Hisz az felesleges mozdulatsor lett volna, mely feleslegesen fárasztott volna ki, és lehet, hogy az az erő egy másik pillanatban jól jött volna. De benne van még ennyi erő, sőt biztos vagyok benne, hogy több is.
- … még nem ejtetted el a fegyvered, ellentétben velem. Szóval nem kapsz... meg olyan... könnyen...heh...
Ezzel, mint egy végső kétségbeeséses cselekedetsorként elkezdett rohanni felém, és mintha Amerikai focit játszottunk volna, azonnal letepert a földre. Valószínűleg így akarta elérni, hogy a nagy lökéstől elejtsem a fegyveremet. Viszont mint jó játékos a labdát nem engedtem, sőt arra is felkészültem, hogyha kell, akkor ebben a fékevesztett menetben megpróbálja a kezemet felfeszegetve is, de kiszedni a kezemből.
Én a féltet dolgaimat, mindennél jobban igyekszem megvédeni. Jelenleg nem sok tárgy maradt meg számomra, melyet foggal, körömmel is megvédnék. Az egyik ilyen a karkötőm, a másik a saját fegyverem. Nem szívesen válnék meg egyiktől sem, így ha kell, akkor véres kézzel is, de nem engedem, hogy elvegye tőlem.
Természetesen nem tetszett, hogy rajtam van, így már löktem is magamról le, mely részben sikerült is, de mikor tápászkodtam volna fel, akkor megragadta a lábamat, és ismételten visszarántott a földre. Teljesen olyan volt, mint egy női iszapbirkózás, csak iszap nélkül. A következő pillanatban már lábával átfogott a derekamon, és a jobb karjával elkezdte a nyakamat szorongatni a másikkal meg rásegített. A jobb karomat felemeltem, hogy ezzé kihozzam biztos helyzetéből. Hiába túl hosszú a kasza, de így is maga a tudat, hogy azt tudom használ az kizökkentheti. Mint ahogy gondoltam a bal karjával azonnal le is fogta a kezemet, és úgy szorította, hogy szinte kiment belőle a vér is, de a kaszámat még mindig tartottam. Egyre jobban szorul a hurok. Egyre jobban szorongatta a torkomat, melytől én egyre jobban nem kaptam levegőt. A másik, a fájós kezemmel próbáltam leszedni a kezét a nyakamról, de az annyit ért, mint halottnak a csók. Fogaim először összezártan próbáltak ellenállni, majd kinyitottam, és még ha egy hang se jött volna ki a torkomon, levegőért kiáltottam. De nem fogom azt az örömet megadni neki, hogy ezt hallhassa is. Egyik szememmel hunyorítottam, a másikkal pedig egyenesen a szemébe néztem. Összeszedtem az erőmet, és a lábamat felhúztam, majd így támaszkodva felemeltem a csípőmet, melynek köszönhetően az ő térdelő, ülő, biztos helyzetéből kihoztam. Bár ezzel még inkább a karjára támaszkodott, és még inkább erősebb volt a szorítás, majd a bal irányba fordítottam, hogy így abba az irányba essen. Nagyot kiáltottam, mert ezzel a vállamnak is ártottam. Akkor érzi meg az ember a legjobban, hogy mikor melyik testrészét használja, mikor az fáj.
Miután lekerült rólam, és forogtam egyet, és négykézláb felváltva köhögtem, és kapkodtam a levegő után. Borzalmas, mikor az embertől a legfontosabb, a létezéséhez fontos elemet elveszünk ez legyen víz, vagy az én esetemben a levegő. A térdemre leülve, és már kevésbé kapkodva a levegő után, már a karom fájdalmát is jobban éreztem. A torkomon, mint egy piros pecsét, virított a keze nyoma, és a kötözés is teljesen átázott a vértől. A fehér anyag hirtelen mintha átfestették volna vörös volt a véremtől.
- Szóval … azt mondod … hogy elértem… amit akartam?... – nagyokat nyeltem és lihegtem – Félsz? De ezzel nem feltétlen értem el azt amit akartam…… Ilyen szánalmas támadásokkal meg ne gyere… Félj, rettegj, … és próbáld meg azt szembeszállva igazi támadásokkal legyőzni! – kicsit fentebb emeltem a hangomat – Ha meg akarsz folytatni, akkor tedd meg,… ha ott elvágod a torkomat, akkor vége, miért nem tetted meg?! Esztelen dolgokból csak te jössz ki rosszul. Nem akarom, hogy félj és beletörődj! Félj, és megadd magad ennek az érzésnek! Én azt akarom, hogy félj, és küzdj ellene, és az utolsó pillanatban add fel, mikor már a kezed nem mozdul, és a tested nem engedelmeskedik az akaratodnak, mikor már a reményt is feladtad!...... De te még nem jársz ott, így kapd össze magad, és támadj úgy, hogy azt én is elhiggyem, hogy nem akarsz meghalni. … - felállok, és megmarkolom fegyverem – De ha úgy döntöttél, hogy feladod, akkor könyörtelenül végzek veled… De a fegyveremet nem fogom elengedni. … Ahhoz a karomat kell levágnod, de azt nem hagyom.
Sonido-val mellette termettem, majd egy rúgással próbáltam őt is felsegíteni, majd a kaszámmal ismét egy újabb testrészét megvágni. Fordultam, és ismételten vágtam, de kizárólag csak az egyik kezemet használom. Megforgattam a kezemben a fegyverem, majd ismét felé vágok. Az a baj, hogy a folyamatos támadásban iszonyatosan kifárad az ember, ép ahogyan a kilátástalan védekezésben is. A helyzetet a vérző sebek egyáltalán nem könnyítik meg. Olyan vagyok, hogy képes vagyok az utolsó leheletemig is, de küzdeni. Nem érdekelt, hogy egyenlők vagyunk e, vagy az ellenfelem, sokkalta de erősebb nálam. Én nem fogom feladni a küzdelmet. Nem mondható rólam, hogy nagyon erőtakarékos vagyok, viszont elszánt, és kitartó annál inkább.

Jó, értem én, ez sem jött össze. Legalábbis az A terv nem, a B viszont tuti működik, csak ehhez muszáj volt az elsőre is.
-Szóval … azt mondod … hogy elértem… amit akartam?...Félsz? De ezzel nem feltétlen értem el azt amit akartam…… Ilyen szánalmas támadásokkal meg ne gyere… Félj, rettegj, … és próbáld meg azt szembeszállva igazi támadásokkal legyőzni! Ha meg akarsz folytatni, akkor tedd meg,… ha ott elvágod a torkomat, akkor vége, miért nem tetted meg?! Esztelen dolgokból csak te jössz ki rosszul. Nem akarom, hogy félj és beletörődj! Félj, és megadd magad ennek az érzésnek! Én azt akarom, hogy félj, és küzdj ellene, és az utolsó pillanatban add fel, mikor már a kezed nem mozdul, és a tested nem engedelmeskedik az akaratodnak, mikor már a reményt is feladtad!...... De te még nem jársz ott, így kapd össze magad, és támadj úgy, hogy azt én is elhiggyem, hogy nem akarsz meghalni. …De ha úgy döntöttél, hogy feladod, akkor könyörtelenül végzek veled… De a fegyveremet nem fogom elengedni. … Ahhoz a karomat kell levágnod, de azt nem hagyom.-szó szerint felrúgott, és megpróbált többször is megvágni, de azt már nem hagytam. Nem bizony! Ismét talpra álltam, és mosolyogva kezdtem el beszélni.
-Szánalmas támadás? Tudod, hogy ezzel nyertem?-láttam, nem érti amit mondok.- Egyébként nem foglak megölni. Nem tudom, miért hiszed, hogy a saját életem fontosabb másénál... De visszatérve a szánalmas támadásra: Nézz a kardomra!-hátrafordult, persze úgy, hogy közben ne tudjam megtámadni. Amint észrevette, hogy csak a markolat van ott, mindenre felkészült. Kapott egy szép vágást a semmiből a fegyvertartó karjára. Szisszentem egyet, nehéz irányítani a támadást, túl komoly.
-A szelet nem tudom feltartani a kaszáddal. MIndenhol van levegő, és ezáltal a kardom is ott van- a szél megkötözte a karjait és a lábait. Kitettem előre a karom, és rengeteg erőt gyűjtöttem.
-Hadou 33:SOUKATSUI-és már száguldott is megkötözött ellenfelem felé a támadás. Hatalmas lett a por, hogy nem láttam semmit. Kardom markolatába visszatért a penge, én pedig hátsóra estem. Túl sokáig tartottam fent a képességem, és ráadásul egy másik technikát is alkalmaztam. Ekkora energiát egyik támadásomba sem vetettem, ezért reménykedtem nagyon a győzelmemben.

- Szánalmas támadás? Tudod, hogy ezzel nyertem?
- Mégis mire célzol?
- Egyébként nem foglak megölni. Nem tudom, miért hiszed, hogy a saját életem fontosabb másénál... De visszatérve a szánalmas támadásra: Nézz a kardomra!
- Csak a markolat?
Pontosan tudtam, hogy most mi következik, már fordultam is hátra, de a támadást nem tudtam elkerülni jobb karomat telibe találta a támadás. Fájdalmamba fel is kiáltottam. Egyben a másik kezemmel oda is kaptam. Persze az is fájt, de a friss vágás jobban aggasztott. Viszont itt még koránt sincs vége a dolgoknak.
- A szelet nem tudom feltartani a kaszáddal. Mindenhol van levegő, és ezáltal a kardom is ott van.
A kezeimet és lábaimat nem tudtam mozdítani. Ki lettem feszítve, mint az áldozatokat szokás. Mindkét karomon súlyos vágások voltak, így még jobban fájt ez az egész. Összeszorítottam a fogamat, de nem kiáltottam. Fél szemmel néztem ellenfelemre, aki a támadására készült. Nem idézte meg a Kidou-t viszont rengeteg energiát adott bele, majd ellőtte. Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, vagy esetleg a lábamat. Viszont az ismert Soukatsu felém száguldott elég gyorsan. A hátamon, az oldalamon, és a két vállamon levő vágások nem könnyítik meg a kiszabadulás lehetőségét. Már a testemet megvilágította a támadás, de még mindig nem szabadul ki egyik testrészem a szél eme szorításából. Tágra nyílt szememben megtükröződött a támadás fénye.
~ Tényleg vesztek?
A támadás áthatolt a testemen. Sokkal rosszabb volt, mikor a golyó belém hatolt. Ez a támadás szó szerint keresztű haladt rajtam. A kötés még mindig tartotta a testemet. Fejem lehajtva volt, és ha nem tart meg, akkor biztos összeesek. Viszont fegyveremet még mindig szorosan markolom. A kötés lazul, én pedig térdre rogyok. Csak úgy folyik a vér belőlem, és vért is köhögök, de megpróbálom összeszedni magam. Felemelem a fejemet. A szám szélén saját vérem csorog.
- Még nem végeztünk. …… Nem rossz támadás. … De ettől még nem adom fel.
Megpróbálok felállni. Iszonyatosan fáj. Nem olyan nagy az átmérője, de attól még azon keresztül rendesen folyik a vérem, és vörösre festi az egyébként fehér ruhám még fehérnek látszó részeit.
- Még… Még nem… Még nem végeztem veled… De ennyi nem elég, hogy meghaljak.
Letöröltem a számról a vért, kiegyenesedtem, behunytam a szemem, és koncentráltam. Össze kell szednem magam, és egy végső támadással kell véget vetnem az egésznek. Ha kell, akkor önmagamat is feláldozom, de ő nem hagyhatja el a harcmezőt élve.
- Szóval a körülötted levő levegőt irányítod? Elismerem, hogy az erőd forrása végtelen lehet. … Nekem a saját erőm, fegyverem nyújt végtelen erőt. ... Nekem nincs szükségem a környezetem különböző anyagaira a támadásaimhoz. – megszédülök, és a kaszámra támaszkodom – Nem hagylak élve elmenni.
Mondtam, majd megpörgettem a fegyveremet, melyből ismét hideg, és hópelyhes szélvihar kerekedett. Ő a már megismert támadásomra számított. Most jobbról támadtam. De nem rá céloztam, hanem a földbe vágtam a kaszámat. A hideg szél csak úgy kavargott körülöttünk. A lábunknál a föld elkezdett megfagyni, és ő nem tudta időben elkapni a lábát, és odafagyott. A fagyás szép lassan ment egyre felfele, és összefagyott a már megfagyott területekkel. Viszont ez rengeteg energiát vett el tőlem. Ezért le is térdeltem. A vér csak úgy csöpögött a tiszta fehér jégre. Nagyon lihegtem.
- Nem mozdulhatsz. …… Kinek van vége? – kérdeztem, és néztem fel.
Bár ez nem azt jelenti, hogy nem szabadulhat ki belőle. Viszont akkor nem tudom, hogy hogyan köthetem le megint.

A támadásom szinte tökéletes lett. A baj csak az, hogy Eliana nem akarja feladni. Jelenleg nincs jobb állapotban mint én, de én sem bírok már rendesen állni. Ismét a szembefújós technikáját alkalmazta, de ezúttal a földet vágta meg, és odaragasztott a földhöz. A kardom messze volt, a szuperképességem már nem tudom használni, ugyanis akkor elájulnék...az pedig Eliana társaságában nem biztos, hogy túl jól jönne, nem akarok arra ébredni, hogy már nem tudok felébredni. Ezt jól megmondtam, de akkor is.
Nekem sincs szükségem rá...Anélkül is...tudtam forgatni a kardom, vagy nem? De igen, ehhez a képességhez kell...levegő is...de most inkább én lélegzek.-nyögdécseltem, közben megpróbáltam kiszabadítani a lábam a jégből. Nem ment...Nagyszerű, mondhatom. Jajj, kapitány, ha itt lennél, akkor most nem félnék a haláltól... Eliana sem bír nagyon mozogni, amit megértek, nem lehet kellemes, ha keresztüllőnek. Részemről befejeztem, erőt kell gyűjtenem,. hogy kiszabadítsam magam, ő meg nem biztos, hogy már elér idáig.
-Ne mozogj...és ne beszélj...Igyekezz nyugodt lenni, hogy minél kevesebb vért veszíts...ha kiszabadulok...akkor segítek, de ez egyenlőre nem megy, ugyanis csak kidouval tudnám magam kirobbantani innét.-adtam neki a tanácsokat, de volt egy sejtésem, hogy nem fogja megtartani őket.
-Várj!-azzal elkezdtem kotorászni a ruhámban, és mikor megtaláltam, amit akartam, odalöktem az ellenfelemnek.- Nem használ túl sokat, de addig talán jó, ameddig ki nem kerülök innen. Utána pedig keresünk valakit, csak ne halj meg addig! Gondolj fagyikra...-mondtam egyre több erővel a hangomban. Mindig megerősödök, hogyha valamilyen nagyon fontos célt el akarok érni, én pedig jelen pillanatban egy sebesült Arrancart akarok meggyógyítani. Eléggé elhatározta magát, hogy nem fog meghalni, és hogyha ő ennyire hisz benne, akkor túl fogja élni. Ebben biztos vagyok! Azonban ahhoz először el kell érnem, hogy ne próbáljon közben megölni, és működjön együtt velem.

- Ne mozogj...és ne beszélj...Igyekezz nyugodt lenni, hogy minél kevesebb vért veszíts...ha kiszabadulok...akkor segítek, de ez egyenlőre nem megy, ugyanis csak kidouval tudnám magam kirobbantani innét… Várj! - kotorászott a zsebében, és egy elsősegélyes valamit lökött elém - Nem használ túl sokat, de addig talán jó, ameddig ki nem kerülök innen. Utána pedig keresünk valakit, csak ne halj meg addig! Gondolj fagyikra...
- Te meg vagy húzatva!!! – kiáltottam, majd erősen lihegtem – Nem azért fagyasztottalak meg, hogy hagyjalak kiszabadulni! Azért, hogy ne mozdulhass. NINCS SZÜKSÉGEM ERRE!! – ezzel a segítséget egyszerűen elrúgtam magamtól – Nincs szükségem a segítségedre, és semmire! De végkép nincs szükségem a tanácsaidra …… Nem fogok csak úgy elvérezni… Azt hittem, hogy felfogtad, hogy ez már nem játék…… Most pedig végzek veled…
Összegyűjtöttem az erőmet, felegyenesedtem, és a lélekenergiát bocsájtottam ki, és mindkét kezemmel megfogtam a fegyveremet. Nem érdekelt, hogy lassan már minden porcikám csak teher lesz a számomra. Nem érdekelt, hogy ez a sok erőtől akár a lelkem is beleszakadhat. A szememben a fehér energia csillogott.
- Véged van! HITOMI ARUYA!!!
A kasza már felé is száguldott, de olyan volt, mintha az egész csak egy lassított felvétel képkockái lettek volna.
~ A lány az édes bosszúm része. Ha megölöm, akkor akkora fájdalmat okozok Ken-nek, melyet az ő vágásai okoztak nekem. Sőt sokkal nagyobbat. Nem fogom megbánni, ha megölöm. Hisz ez volt a célom. Akkor mégis miért győzködöm magam? Miért kell egyáltalán magamat győzködnöm? A gyilkolásban örömet lelek, akkor most miért megy olyan lassan a kezem? Miért agyalok azon, hogy megbánnám, ha szimplán belevágnám a kaszámat? Miért nyújt nekem segítséget? Miért olyan barátságos még mindig, mikor egyértelmű, hogy én meg akarom ölni. Miért? Nem értem. Forr bennem a düh, és a bosszú vágy, viszont a harc közben teljesen elbizonytalanodtam. De miért is? Nem értem. Miért halad csiga léptékben a kezem? …… Gyűlölöm!... Utálom… magam…
A nyakától pár centire állt meg a kaszám. Az energia teljesen elveszett belőlem. Le volt hajtva a fejem, és most már a vércseppek helyet könnycseppek is előbújtak.
- Miért? – suttogtam magam elé – …Miért? – hangosabban – …Miért? – egyre hangosabb – Miért csinálod ezt?! – emeltem fel a fejemet, és kiabáltam – Miért nyújtanál nekem bármilyen segítséget?! A fenébe miért vagy ilyen?! Utállak!!! Gyűlöllek!! … Pontosan tudtad, hogy MEG AKARLAK ÖLNI!! … Miért?... Miért?!!!
Letettem fegyverem, és lefelé néztem, a vér csak úgy folyt a sérüléseimből, és tudtam, hogy nem tudok már sokáig normálisan állni. De mégis. Megfordulok, és teszek négy lépést.
- Majd legközelebb – mondtam.
Fájdalmasan, de felemeltem a kezemet, és megnyitottam a Gargantana-t. Csak egy lépés lett volna, viszont megszédültem és elájultam. Az átjáró miután kicsit kinyílt, szinte azonnal be is zárult. Rossz szokásom, hogy a végső kimerülésig képes vagyok harcolni. Nem is foglalkozom sem a sebekkel sem a fájdalommal. Csak a cél lebeg a szemem előtt. Nem adom fel, csak így könnyen abba a hibába esek, hogy a lelkem még bírja, de a testem feladja, és védekezésből elájulok. Jelen esetben is ez történt.

Majdhogynem tudtam, hogy nem fogja elfogadni a kötszereket. Egyszerűen félrerúgta őket, és nekem rontott. Felemeltem a fejem, mint egy kapitány, hogy legalább büszke tartásom legyen, mikor a fejem elválik a testemtől. Az utolsó pillanatokban becsukódott a szemem.
~Végem...ezt nem úszom meg...Viszlát, kapitány!~ Tudtam, hogy mikor fog eltalálni, azonban mégsem éreztem a kaszát, amint áthatol rajtam. Lehet hogy már meg is haltam? Kinyitottam a szemem, és akkor láttam, hogy a fegyver alig pár centiméterre van a nyakamtól. Nyeltem egy nagyot...Láttam, hogy ellenfelemből már nem csak vér csöpög.
-Miért?…Miért? …Miért? Miért csinálod ezt?!-a végén felemelte a fejét, és már kiabált.-Miért nyújtanál nekem bármilyen segítséget?! A fenébe miért vagy ilyen?! Utállak!!! Gyűlöllek!! … Pontosan tudtad, hogy MEG AKARLAK ÖLNI!! … Miért?... Miért?!!!-azzal nyitott egy gargantanát, hogy kilépjen rajta, azonban még előtte összeesett. Ijedten kiáltottam fel.
-Ne, Eliana!-szaladtam volna felé, azonban a befagyott lábam miatt elestem. Rángattam, de nem jött, és ez felhúzott.
-ENGEDJ MÁR EL HÜLYE JÉG!-ráütöttem egy embereset, amitől az rögtön letört. Ha valamit el akarok érni, akkor mindig megerősödök. Le sem szarva saját sebeim, odarohantam az ájult arrancarhoz. Nem tudtam mit csináljak. Hiába speciális a kötszer, ekkora sebet nem tud begyógyítani. Meghallottam egy ismerős hangot, és megláttam a testemet.
-Mi a szart csinálsz? És ez mit keres itt?-kérdezte
-Gyere, segíts, te valamennyire értesz a gyógyításhoz! Kérlek!-nem tudtam, hogy Eliana a kimerültségtől, vagy a sebeitől ájult-e el, de ettől függetlenül nem hagyhatom így. A testem persze odajött, és elkezdte gyógyítani. Két perc után elfogyott az ereje.
-Nesze te szar, nem sokat segített rajta, de valamennyit hatni fog. Asszem húzok is pihenni, sok sikert az...izédhez...-nem tudtam utánaszólni, már le is lépett. Eléggé felidegesített, de legalább mostmár valamennyit gyógyultak a sebek, amik az ellenfelemen voltak. Jöhet a kötszer! Múltkor kaptam a 4. osztagban őket, mikor elég csúnyán megsérültem. Nem csak a vérzést akadályozza meg, hanem energiát bocsájt ki magából, ezáltal gyógyítja a vágásokat. Elég lassan, de használ valamenyit. Sajnos arra már nem maradt, hogy magamra is tegyek. Mikor befejeztem Eliana kötözését, elkezdtem szólongatni.
-Eliana, kelj fel, kérlek! Ne hogy itt halj meg nekem, hallod! Jajj, minek küzdesz a végsőkig...-siránkoztam. Gondoltam, hogy jól jönne neki valamilyen folyadék, ezért elővettem az utolsó nyalókámat, őt nekidöntöttem egy fának, hogy ülőhelyzetben legyen, és a nyalókát a szájába nyomtam. Én pedig leültem mellé, és pislantás nélkül figyeltem, hogy felkel-e még.
~Ugyan már, majdnem megölt...Nem hiszem, hogy meghalt volna. Ha a kapitányt túlélte, engem is túl kellene...~Bíztattam magam, hogy javítsak a helyzeten, közben pedig bekaptam egy cukorkát, amit szintén mindig tartok magamnál.

Eliana szépen, lassan kinyitotta a szemecskéjét. Mikor észrevette, hogy a nyalóka a szájában van, kapásból odakapott.
-MEGŐRÜLTÉL?! ESZMÉLETLEN EMBER SZÁJÁBA NEM RAKUNK SEMMIT!!! MÉG MEGFULLAD, VAGY VÉLETLENŰL LENYELI-most kicsit jobban féltem tőle, mint amikor meg akart ölni...Nem tudom miért. Ezután vette csak észre, hogy be van kötözve, és ezáltal felfedezte, hogy én nem vagyok.
-Képes voltál az egészet rám pazarolni? … Mikor neked sokkal nagyobb szükséged van rá, mint nekem. … Miért? … Miért kötöztél be inkább engem-kérdezte kicsit durcásan. Feleltem is!
-Nyugi, nem nyeled le a nyalókát, ezért ültettelek fel, és túl nagy ahhoz, hogy lecsússzon a torkodon. De más folyadékforrás nem volt nálam, a cukrot kivéve, de az veszélyesebb.-mondtam úgy, mint aki sokat tud- Egyébként meg nem rád pazaroltam, hanem rád kötöttem. Ha hazamegyek, a 4. osztagban majd meggyógyítanak. Bár elég szépen megtréfáltál azzal a technikával...-mosolyodtam el zavartan. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért átlőttem... De legalább már tudom, hogy életben van, és nem miattam fog meghalni.
-Egyébként...sajnálom...Nem akartam ekkorát lőni... Igen, tudom, megint megkérdezed, hogy miért, mikor tudtam, hogy meg akartál, vagy még most is meg akarsz ölni... De akkor sem tudom megtenni. Ezért vagyok túlságosan gyenge.-közben lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam, és féltem a szemébe nézni. Nem tudtam, hogy mit látnék, de féltem, hogy egy szemrehányó szempárt pillantok meg, ami lenéz emiatt. Mindenki életét és egészségét minimum annyira tiszteltem, mint a sajátomat. Egyik ember sem ér többet a másiknál, de mégiscsak inkább máson segítek, minthogy a saját érdekeimet nézzem, és mást hagyjak szenvedni. Hamar elfelejtettem a szégyenemet, felcsillant a szemem, és kérdeztem.
-Igaz, hogy vesztettem, de... kérhetnék valamit? Lehet, hogy teljesíthetetlennek fogod érezni, de kérlek, tedd meg!-olyan gyönyörű szemekkel néztem rá, hogy nehezen tudjon ellenállni a bociszemeknek.

- Nyugi, nem nyeled le a nyalókát, ezért ültettelek fel, és túl nagy ahhoz, hogy lecsússzon a torkodon. De más folyadékforrás nem volt nálam, a cukrot kivéve, de az veszélyesebb.
- Folyadékforrás? – csúszott le a vízcsepp a fejemen – Igen egy cukrot sokkal könnyebb lenyelni.
- Egyébként meg nem rád pazaroltam, hanem rád kötöttem. Ha hazamegyek, a 4. osztagban majd meggyógyítanak. Bár elég szépen megtréfáltál azzal a technikával...
Megkaptam a magamét. Szóval nem rám pazarolta, hanem úgy volt vele, hogy úgy is haza megy, és majd őt a 4. osztag a gyógyász csapat majd helyrehozza. De nálunk nincs ilyesmi. Ha így jártál, akkor vagy magad hozod rendbe, vagy halott ember vagy.
- Egyébként...sajnálom...Nem akartam ekkorát lőni... Igen, tudom, megint megkérdezed, hogy miért, mikor tudtam, hogy meg akartál, vagy még most is meg akarsz ölni... De akkor sem tudom megtenni. Ezért vagyok túlságosan gyenge.
Hajtotta le a fejét, és én ekkor néztem rá. Olyan volt, mintha tényleg még azt is megbánná, hogy én meg akartam ölni. Saját magát hibáztatta, hogy a harcban megsérültem, mikor én voltam, aki nem finomkodott vele. Saját magát tartja gyengének. Azért, mert senkinek nem akar ártani, és mint egy ártatlan kisgyerek, úgy viselkedik.
- Te tényleg édes vagy – nevettem fel – Harcban voltál nem? Nem is értettem mikor tehetted, akkor is csak a vállamat céloztad, mikor sokkal hatékonyabb lett volna, ha mást célzol. Más kihasználta volna, és végül is az utolsót ki is használtad. Nem értem, hogy ezért miért magadat hibáztatod. Illetve te nevezed magad gyengének? Nem vagy az, csak egy nagy gyerek. Kis naiv vagy Genni. … - tiszta, és kedves szemekkel néztem rá - De más Arrancar nem lesz ilyen kegyes hozzád. Az első adandó pillanatban szíven szúr, és semmi nem fogja érdekelni. … Ezért meg tényleg nem kell sajnálnod, és végkép nem kell bocsánatot kérned sem.
-Igaz, hogy vesztettem, de... kérhetnék valamit? Lehet, hogy teljesíthetetlennek fogod érezni, de kérlek, tedd meg!
Olyan gyönyörű szemekkel nézett rá, hogy nehezen tudjak ellenállni, és biztosan válaszoljak a kérdésére.
~ Ő azt mondta, hogy vesztett. Ez lehet, hogy így van, de én sem nyertem. Egyáltalán nem érzem magam nyertesnek. Ez nem győzelem. Inkább vereségnek könyvelném el. Sokon nem értenének egyet, de én akkor is így érzem. Nem nyertem. Ő mondja, hogy gyenge, pedig egyedül én voltam most gyenge. Eldöntöttem, célt tűztem ki magam elé, és nem…nem tettem meg. Nem értem el a kívánt célt, meg megijedtem, vagy inkább elbizonytalanodtam.
- Kérjél… - mondtam neki, hogy nekem már mindegy

Eliana felnevetett
-Te tényleg édes vagy! Harcban voltál nem? Nem is értettem mikor tehetted, akkor is csak a vállamat céloztad, mikor sokkal hatékonyabb lett volna, ha mást célzol. Más kihasználta volna, és végül is az utolsót ki is használtad. Nem értem, hogy ezért miért magadat hibáztatod. Illetve te nevezed magad gyengének? Nem vagy az, csak egy nagy gyerek. Kis naiv vagy Genni. …De más Arrancar nem lesz ilyen kegyes hozzád. Az első adandó pillanatban szíven szúr, és semmi nem fogja érdekelni. … Ezért meg tényleg nem kell sajnálnod, és végkép nem kell bocsánatot kérned sem.-alig bírtam megállni, hogy ne öleljem meg örömkönnyeket hullajtva. Kimondhatatlanul jól esett, hogy kedvesen szólt hozzám. Mikor azt kértem, hogy had kérjek tőle valamit, azonban már ilyen minden mindegy hangon válaszolt. Kicsit dadogtam.
-Hát, izé...szóval, nem is tudom, hogy mondjam...Tehát, öhm...-láttam a szemén ezt a ,,Mondjad má' '' mondatot.-Szóóóval...nagyon szeretném, ha eljönnél velem egyszer...fagyizni meg ebédelni...deeee...-még nem fejeztem be, de nagyon féltem a reakciójától- arra gondoltam, hogy hárman mennénk. Te, én és....szóval...a kapitány...tudom, hogy ez elég nehéznek hangzik, csak nem akarom, hogy harcban álljatok egymással. Láttam már lidércet fetrengeni Ken taichou képessége miatt, és el tudom képzelni, hogy milyen lehet. Ugyan akkor azt is, hogy ez elég megbocsájthatatlan, de szeretném ha megismernétek egymás jó oldalát.-hoztam fel az érveimet. Komolyan gondoltam, amit mondtam, és nagyon örültem volna, hogyha egyszer egy közös pihi alkalmat tudnánk összehozni.
-Ha nem tetszene, akkor bármikor befejezhetjük, és akkor többet nem próbáljuk meg. De még valami: Kardot csak én vihetek. Így azt hiszem mindkettőtök testi épsége biztosítva lesz, ha hajbakapnátok, amit kétlek, mert a kapitány utálja hogyha hisztizek, és nem túlzok, hogyha azt mondom, bármit megtesz, amire kérem-mosolyodtam el gonoszan, és összedörzsöltem a tenyerem. Ekkor azonban felszisszentem. Kezdtek fájni a sebeim, és levegőt is nehezebben kaptam, szóval sietnem kellett vissza a 4. osztagba, hogy ellássanak.
-Na, akkor mit válaszolsz?-ismét bevetettem a gyönyörű, könnyező bociszemeimet.

A „Kérjél..”-től mintha dadogással átkoztam volna meg elkezdte mondani, amit szeretett volna. Elképzelni sem tudtam, hogy vajon mit akar ebből kihozni.
- Hát, izé...szóval, nem is tudom, hogy mondjam...Tehát, öhm... – arcomra kiült, hogy hallgatom, nem fogok elszaladni, de mond már ki - Szóóóval...nagyon szeretném, ha eljönnél velem egyszer...fagyizni meg ebédelni...deeee...
~ Eddig szinte lemertem fogadni. Mivel megosztottam, kedvenc fagyimat, így fogadhattam volna, hogy ismét szóba hozza, hogy márpedig nekem fagyiznom kell vele. Ez eddig normális esetben még teljesíthetőnek is hangzik, azzal a hatalmas bibivel, hogy engem nem látnak, és nincs is pénzem ilyesmire. Viszont az a bizonyos „de” szócska rejti magában a turpisságot. Már előre is tartok tőle, hogy mit fog mondani.
- …arra gondoltam, hogy hárman mennénk. – Hárman? Rosszat sejtek. - Te, én és....szóval...a kapitány...
Azt hiszem most állt meg bennem az ütő. Ha valami teát vagy mást ittam volna, akkor most az sugárban köptem volna ki, hogy „Mi van?”. Sem a találkozás, sem az elválás nem volt olyan, hogy én elmenjek vele bárhova is. Az egyetlen, amit akartam, az a bosszú. Meg akartam ölni a hadnagyát, hogy ezzel is elégtételt vehessek, illetve mikor erősebb leszek, akkor ismét elmenjek hozzá, és harcoljak vele, és legyőzzem. Eszem ágában nincs vele különösebben sem beszélgetni sem mást csinálni, a harcon kívül.
- …tudom, hogy ez elég nehéznek hangzik, – el nem tudod hinni, hogy mennyire - csak nem akarom, hogy harcban álljatok egymással. – már pedig én továbbra sem szívlelem a Halálisteneket - Láttam már lidércet fetrengeni Ken taichou képessége miatt, és el tudom képzelni, hogy milyen lehet. – el sem tudod képzelni - Ugyan akkor azt is, hogy ez elég megbocsájthatatlan, de szeretném ha megismernétek egymás jó oldalát.
~ Megismerni egymás jó oldalát? Ez a lány tényleg elég naiv. Én csak le akarom győzni a kapitányát. Azt akarom, hogy most ne a hópehely szenvedjen az égető lángok között, hanem a láng fagyjon be, és lepje el a hóvihar. Egymás jó oldalát? Van egyáltalán nekem olyanom? Arrancar vagyok… miért lenne? Célom nem más, mint hogy most már két ember legyőzése, és megölése. Ebben nincs semmi szép, és jó. Erős akarok lenni, és le akarom őket győzni.
- Ha nem tetszene, akkor bármikor befejezhetjük, és akkor többet nem próbáljuk meg. De még valami: Kardot csak én vihetek. – feltételek szabása? - Így azt hiszem mindkettőtök testi épsége biztosítva lesz, ha hajbakapnátok, - jogos, így végül nem tudom megvágni, de laposra verhetem - amit kétlek, mert a kapitány utálja hogyha hisztizek, és nem túlzok, hogyha azt mondom, bármit megtesz, amire kérem.
~ Bármit megtesz? Szóval meg tudná győzni arról, hogy velem találkozzon? Ráadásul Zanpaktou nélkül? Ez most komoly? Ezt nehezen tudnám elképzelni. Mivel harcoltam Hitomi-val, és meg akartam ölni, de már szerintem az is elég, hogy sérülést okoztam neki, akkor biztos, hogy ő jön el Las Noches-be, azzal a szándékkal, hogy végérvényesen végezzen velem. Nem hiszem, hogy lehetséges lenne… De valamit mégis válaszolnom kéne….
Még gondolkoztam, ő mintha egy ördögi és tökéletes tervet talált volna ki, dörzsölte össze tenyerét, és mosolygott, de fel is szisszent, mert a sérülései még ott voltak.
- Na, akkor mit válaszolsz? – nézett boci szemekkel.
Letéptem a ruhám ujját, és elkezdtem bekötözni az egyik nagyobb sebét. A fagyott részek már teljesen eltűntek, és csak a vágások maradtak, illetve a bőr rész, melyet a jég vörösre csípett.
- Hogy legalább a negyedik osztagig elérj … Kész – mosolyodtam el nyájasan – A kérésed meglepett – téptem le egy újabb ruhadarabot, elkezdtem bekötözni egy másik sebet – Viszont… - végeztem ezzel is, és megállt a kezem – Amit kérsz, tényleg lehetetlen. … Egyikünk sem fog belemenni… Amit hiszel, az nem lehetséges… Van egy célom, mellyel kérésed teljesítésével szöges ellentétét tenném meg. … Ken Aruya sem menne bele…- nagyon komolyan és részben kicsit talán szomorkásan is – Másnak ez lehet, hogy egy apró semmiség lenne, de ebben az esetben koránt sem az…. Meg egyébként is nekem nincs póttestem, se pénzem, így a fagyizás képtelenség…. A Lelkek világába meg aztán tényleg nem megyek. – mondtam mosolyogva és durcásan nyomatékosítottam – Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen egyszerű, és lehetetlent kérsz majd tőlem. – visszatért a komolyságom.
~ Olyan szeretni valóan naiv, azt hiszi, ha kard nélkül találkoznék ismét Ken-el, akkor nem lenne semmi, és talán még jól ki is jönnék vele… Ő azt hiszi, hogy meghaltam, és az lenne a legjobb, ha így is maradna. De amilyen Genni, az lesz az első, hogy elmondja neki. Ráadásul a sérüléseit látva, egyből rájön, hogy én voltam, és amint megtudja, hogy Hitomi a 4. osztagban ápolják, biztos oda megy. Már úgy sem lephetem meg úgy, hogy egy nap ismét találkozunk, mikor erősebb leszek, hogy mégis túléltem. Mondhatni ez már akkor elvesztettem, mikor Genni-vel elkezdtem harcolni.
- Egyébként is a kapitányod mindenféle képen magával hozná a Zanpaktou-ját, ha egyáltalán rá tudod venni erre. De én biztosan, mint mondtam, hogy a Zanpaktou-m részben én magam is vagyok, és végkép nem fogom csak úgy otthagyni valahol. – meg persze a csapda lehetőségét sem zárhatom ki – Szóval ha össze is jönne, a feltételed akkor is lehetetlen.
Hitomi szerintem nem fogja feladni, és biztos, mint egy kislány kezdi el magyarázni, hogy márpedig igen is megszervezi ezt, és mindhárman ott leszünk, márpedig az ő szabályai szerint.

Azt hittem először, hogy nem akar válaszolni. Letépte a ruhája ujját, és bekötözte az egyik sebem.
-Hogy legalább a negyedik osztagig elérj … Kész -mondta és elmosolyodott. Szeretem, mikor így viselkedik(>.<). -A kérésed meglepett-azt hittem, számítani fog rá, de ezek szerint nem erre gondolt. Letépett egy újabb darabot a ruhájából, és egy másik sebemet vette kezelésbe.-Viszont!-ez rosszul hangzik...-Amit kérsz, tényleg lehetetlen. … Egyikünk sem fog belemenni… Amit hiszel, az nem lehetséges… Van egy célom, mellyel kéréseddel teljesítésével szöges ellentétét tenném meg. … Ken Aruya sem menne bele…-óóóó(T_T).-Másnak ez lehet, hogy egy apró semmiség lenne, de ebben az esetben koránt sem az…. Meg egyébként is nekem nincs póttestem, se pénzem, így a fagyizás képtelenség…. A Lelkek világába meg aztán tényleg nem megyek.-volt egy érzésem, hogy nem fog belemenni, de szerencsére nem vette annyira rosszul. Arra számítottam, hogy minimum levágja a fejem, ezért dadogtam egy kicsit az elején.
-Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen egyszerű, és lehetetlent kérsz majd tőlem. -ez eléggé elszontyolított. Nyaggatni nem akarom, nem hiszem hogy örülne neki. Pedig olyan jó lett volna. Bár érthető, nem biztos, hogy én is szívesen mennék el egy olyan személlyel, aki szép lassan elégetett...
-Egyébként is a kapitányod mindenféle képen magával hozná a Zanpaktou-ját, ha egyáltalán rá tudod venni erre. De én biztosan, mint mondtam, hogy a Zanpaktou-m részben én magam is vagyok, és végkép nem fogom csak úgy otthagyni valahol. Szóval ha össze is jönne, a feltételed akkor is lehetetlen.-ez elgondolkodtató.
-Igazad van. Azonban pár dolgot meg lehet oldani. Akkor hozhatnátok kardot. Nem ismered a dühös énemet... Még maga a kapitány is fél tőlem. Igen, egy nagyra nőtt gyerek vagyok, és hogyha egymásnak mertek esni, akkor hamarabb szabadítanálak meg titeket a fejeitektől.-ahogy mondtam, az tényleg azt bizonyította, hogy meg is tenném. Emelett a felvett gyilkos tekintetem sem cáfolta meg, de csak pár másodpercig voltam ilyen.-Nos, pénz az nekem is és a kapitánynak is van, szóval ezzel nem lenne gond. Csak a test, de azt meg nem tudom, honnan tudnék szerezni.-gondolkodtam el. Talán a kapitány el tudná intézni.
-Egyébként meg nem ismered Kent. Én elég jól ismerem, és mióta azt hiszi, hogy megölt, nem egészen önmaga. És ha a célod csak arra az egy napra elfelejtenéd? Nincs túl sok ember, aki kedvel...Egyedül talán a kapitányt tudnám felhozni. Lehet, hogy nem kedvelsz, de már az is roppant jól esik, hogy szóba állsz velem.-mondtam, és kicsit megráztam a fejem, hogy visszatartsam a könnyeim.-Már a harc elején jól esett...-mosolyodtam el- Aztán az előbb mikor kedvesen szóltál hozzám, vagy amikor bekötötted a sebem ruhád ujjával...Az kimondhatatlanul jól esett. És ha már 2 ember nevét el tudom mondani így, akkor az a két ember legalább egy napig ne álljon harcban egymással.-a végén már kikönnyeztem, nem bírtam tovább tartani.-Bocsánat, csak kicst...elérzékenyültem...

Nem az történt, mit elgondoltam. Úgy gondoltam, hogy energikusan felpattan, és a fejemhez vágja, hogy már pedig ez nem lehetetlen kérés, és mindezt úgy mondja, hogy úgy érezzem, mintha megint megszegtem volna egy játékszabályt. Viszont valami teljesen más történt.
- Igazad van. Azonban pár dolgot meg lehet oldani. Akkor hozhatnátok kardot. Nem ismered a dühös énemet...
~ Mi dühös énje? Van neki olyanja? Azt nem hiszem. Jó néha komolyan tudja venni a dolgokat, de nem hinném, hogy képes komolyan dühös lenni.
- Még maga a kapitány is fél tőlem. – Tényleg? - Igen, egy nagyra nőtt gyerek vagyok, és hogyha egymásnak mertek esni, akkor hamarabb szabadítanálak meg titeket a fejeitektől.
Mondta mindezt olyan sötét, és gyilkos hangon, hogy én magam is megijedtem. Sírva rohantam volna haza. Ez tényleg Genni lenne? Nem ez valami beleköltözött démon volt. De szerencsére csak nyomatékosításra jött elő belőle.
- Nos, pénz az nekem is és a kapitánynak is van, szóval ezzel nem lenne gond. Csak a test, de azt meg nem tudom, honnan tudnék szerezni.
~ Tényleg elkezdett azon gondolkodni, hogy nekem hogy szerezzen testet? Tényleg fontos lehet neki, hogy mindenféleképpen elmenjek erre a hármas találkozóra. De még életemben nem voltam póttestben. Csak a saját testemben voltam. Fogalmam nincs milyen egy póttest. Ráadásul mivel nemrég haltam meg így annak a veszélye is fenn áll, hogy valamelyik ismerősömre szívbajt hozok. Vagy a rendőrség száll rám, és kezd el mindenféle kérdést feltenni. Most így jobban belegondolva sokkal kockázatosabb egy póttestel mászkálnom. Ráadásul ezt nem csak Shinigami-k használhatják egyedül és kizárólag? – rendesen elmélyedek a lehetőségek latolgatásában.
- Egyébként meg nem ismered Kent. Én elég jól ismerem, és mióta azt hiszi, hogy megölt, nem egészen önmaga.
Nagyon csodálkoztam, amit mondott. Hisz egyáltalán nem hinném, hogy a harc után a kapitánynak bármilyen lelki problémát okozhatott az én halálom.
- És ha a célod csak arra az egy napra elfelejtenéd? – Mintha csak a cél egy tárgy lenne az asztalon, és csak pár percre leveszem onnan, és majd visszarakom - Nincs túl sok ember, aki kedvel...Egyedül talán a kapitányt tudnám felhozni. Lehet, hogy nem kedvelsz, de már az is roppant jól esik, hogy szóba állsz velem.
Szavai megleptek. Azt hittem, hogy cserfessége, játékossága miatt sok vele egyidős, vagy fiatalabb barátot tud maga mögött. Viszont azt mondta, hogy csak a kapitány viseli el őt. Jó elismerésem néha idegbajt kaptam tőle, meg néha a sok kérdezősködés is kicsapta a biztosítékot, de… Nem hittem, hogy az jól esik számára, hogy egyáltalán én hozzászóltam.
Megrázta a fejét, hogy a szemében már gyűlő könnyeket visszatartsa, majd folytatta.
-Már a harc elején jól esett... Aztán az előbb mikor kedvesen szóltál hozzám, vagy amikor bekötötted a sebem ruhád ujjával... Az kimondhatatlanul jól esett. És ha már 2 ember nevét el tudom mondani így, akkor az a két ember legalább egy napig ne álljon harcban egymással.
Tátva maradt a szám attól, amit mondott. Nem is hittem a fülemnek. Magamban azt mondtam, hogy biztos összetéveszt valakivel, hogy valami általa képzelt álarcot rakott fel rám, és annak mondja ezeket a szavakat. Általában az emberek a hideg energia kibocsájtásom, és komolyságom miatt elkerülnek. Viszont ez a lány nem hogy a harc közben nem félt, és bízott bennem, hanem olyan mintha a legjobb barátjának is elkönyvelt volna. Rengeteget csalódtam, és még ha ez részben illúzió, akkor is jól esett. A szavai komolyságát hulló könnyei is nyomatékosították. Ez nem átverés, és ezt ő tiszta szívéből komolyan gondolja, és nem akarja, hogy Ken és én ellenségek legyünk.
Lehajtottam a fejemet, és részben elszégyelltem magam. Közben azt hajtogattam, hogy ez nem igaz.
~ Ez nem igaz, ez nem történhet meg Eliana del Barros-al, az Arrancar-al. Nem hihetek. Ő az ellenséget képviseli, ráadásul annak a személynek a közeli hozzátartozója, akit meg akarok ölni. Kitűztem, de most kétségbe esetül arra kér, hogy vessem kútba ezt a tervemet. Mert ezt nem lehet csak úgy félrerakni. ezt nem lehet egy alkalom erejéig elfelejteni… Fogalmam sincs, mit csináljak. Már bosszút esküdtem, és senki kedvéért nem változtatok rajta – mondtam magamban határozottan – Nem és nem. Még ha az ország összes zsebkendőjét felhasználva is sír, még akkor sem… Nem… Nem –egyre elbizonytalanodik – Nem… Biz.. Biztos….Ne…m
Olyan keservesen sírt, és elvetettem, hogy ez csak valami álca, hogy szemfényvesztés. Nem ez az igazság, és ez neki fáj. Oly annyira, hogy bármit követ el, nem tudja visszatartani a könnyeit. Nem akarja, hogy a számára mostanra két főre bővült fontos emberek egymással ne jöjjenek ki.
Átölelem. Nem érdekel, hogy a kötések ellenére sajognak a sérüléseim, nem érdekel, hogy az ellenséget képviseli, de nem nézhetem tétlenül, hogy így sír. Nekem sincs túl sok barátom, vagy akikre azt mondhatom, hogy tényleg közel állnak hozzám. Léón-t is már régen láttam, akit a testvéremnek tekintek. Nekem az egész eléggé idegen helyzet.
- Ne sírj már. … Te kis naiv… - egyik kezemmel elengedtem, majd megsimogattam a fejét.
Nem is tudtam volna semmi értelmeset mondani. Mondhatni talán ezzel tettem a legtöbbet. De nem tudom.

Hamar be akartam én fejezni a sírást, de hát nem jött össze. Közben igyekeztem lefelé nézni. Kicsit szégyelltem magam miatta. Egyszer azonban mozgáshangra lettem figyelmes, és a következő pillanatban, mire észrevettem, Eliana megölelt. Nagyon jól esett az ölelése, olyannyira, hogy emiatt sem tudtam befejezni a sírást.
-Ne sírj már. … Te kis naiv…-egyik kezével elengedett, és kaptam egy buksi-simit. Én is megöleltem őt, és ráhajtottam a fejem a vállára. Nem igazán akartam elengedni, és egy jó darabig nem is engedtem. Csak akkor távolodtam el tőle, mikor már befejeztem a sírást, de azért még néhány könnycseppet elhullajtottam. Megtöröltem az arcom, és elmosolyodtam.
-Bo...bocsánat, csa...csak könnyen e..el-elérzékenyülök...a jö...a jövőben megpróbálom vissza-visszafogni magam...-nyögdécseltem és egy újabb zavart mosolyt erőltettem az arcomra. Vettem egy jó nagy levegőt.-Áhh, mostmár jobban érzem magam!-azzal ismét megöleltem. Szívesen elaludtam volna, vagy még ott maradtam volna pár órát, de hát azért mindennek van határa. Egyszer azonban mint a villámcsapás jutott eszembe egy ötlet.
-Megvaaaan! Nem megyünk a városba! Póttest nélkül meg lehet oldani az egészet! Juhíííj!-örvendeztem, és jó erősen magamhoz szorítottam Elianát. Akkor vettem észre, hogy vissza kéne fognom magam, mikor nyögött párat fájdalmában. Bocsánatkérően rámosolyogtam.
-Arra gondoltam, hogy elmegyünk piknikezni valahová! Nem kell póttest senkinek, még a kaját sem kell fizetni! A gond még mindig a kettőtök közt történt dolog. Mondjuk ez lehetne egy alkalom, amikor valamennyire lejjebb teszitek a mércét ezen a téren. Na, mit szólsz hozzá?-kérdeztem izgatottan, de még most sem voltam biztos benne, hogy belemegy.

Hosszú ölelés után elengedett, majd úgy tűnt kicsit megnyugodott.
-Bo...bocsánat, csa...csak könnyen e..el-elérzékenyülök...a jö...a jövőben megpróbálom vissza-visszafogni magam...- nyögdécseltem, majd mosolyt erőltetett az arcára, és nagy levegőt vett - Áhh, mostmár jobban érzem magam! – ismét megölelt
Majd akibe az ötlet szikrát ütött, elengedett és mondta az új ötletét.
-Megvaaaan! Nem megyünk a városba! Póttest nélkül meg lehet oldani az egészet! Juhíííj!
Örömujjongás, majd úgy megölelt, hogy a sebek fájtak, és a mellet szerintem pár bordám is eltörött. Fájdalmamban csak nyögdécselni tudtam. Ezt észrevette, és elengedett, akkor én kifújtam egy nagy adag levegőt, mintha az is belém szorult volna. Megkönnyebbültem, hogy remélhetőleg ebbe az ölelésbe már több csontom nem törik el.
-Arra gondoltam, hogy elmegyünk piknikezni valahová! Nem kell póttest senkinek, még a kaját sem kell fizetni! A gond még mindig a kettőtök közt történt dolog. Mondjuk ez lehetne egy alkalom, amikor valamennyire lejjebb teszitek a mércét ezen a téren. Na, mit szólsz hozzá?
~ Lentebb…tesszük…a …lécet? Ez olyan, mint hogy egy pillanatra elfelejtem a célomat, vagy csak félre rakom. … Sok kilátásom nincs. Vagy örökre hátat fordítok, és most elmegyek, és Genni-t majd máskor ölöm meg, és Ken-el is később leszámolok, vagy ezt az egészet félrerakom, és adok egy esélyt, hogy ismét azzal találkozzak, aki másodszorra is a halálba küldött. … Normális ember ilyenen nem gondolkozik, hanem egy óriási „NEM”-et mond, és ezzel letudott mindent. Akkor én miért is gondolkozom?
Komolyan felálltam, és hátat fordítottam Genni-nek. Majd határozottan és komolyan elkezdtem vele beszélni.
- A kapitánnyal nem szívleljük egymást. Mondhatni ő küldött másodjára a halálba. Még szép, hogy legközelebb megakarom őt ölni, és nem barátságosan beszélgetni. Meg persze ha megtudja, hogy én okoztam neked a sérüléseket, akkor még inkább nem fog majd a szívébe zárni. …… Viszont … Én tiszta bolond vagyok…… Mert adok egy esélyt… … Hol és mikor? – fordultam Hitomi felé komolyan, és a szám szélén egy aprócska mosollyal – Viszont csak egy esély. Ha nem jön össze, akkor én megyek is.
Szögeztem le neki, ha Ken vagy ő, vagy egyikük sem jön el, akkor tényleg nem leszek lágyszívű, és levágom a fejüket.

Eliana fogta magát, és felállt. Eléggé elkesírett, amit mondott.
-A kapitánnyal nem szívleljük egymást. Mondhatni ő küldött másodjára a halálba. Még szép, hogy legközelebb megakarom őt ölni, és nem barátságosan beszélgetni. Meg persze ha megtudja, hogy én okoztam neked a sérüléseket, akkor még inkább nem fog majd a szívébe zárni. …… Viszont … Én tiszta bolond vagyok…… Mert adok egy esélyt… … Hol és mikor?-majdnem lerohantam, mint egy tank örömömben. Mérhetetlenül boldog lettem.-Viszont csak egy esély. Ha nem jön össze, akkor én megyek is.-hamar felkiáltottam, nehogy elrohanjon.
-Holnapután, délben ugyanitt találkozzunk! Nyugi, biztosan elmegyünk mind a ketten.-ekkor azonban ismét feltűnt, hogy nehezebben kapok levegőt. Eliana ruhájának az ujja nemsokáig tartotta fel a vérzést, de arra elég volt, hogy ezt megbeszéljük.
-Azonban úgy érzem, hogy sietnem kell. Kezdek gyengülni...hehe-mosolyodtam el.-Jajj de várom a holnaputánt!!-feltápászkodtam, még egyszer megöleltem, mielőtt megnyitottam a Senkai kaput.
-Szia, vigyázz magadra!-mondtam, és átléptem a kapun, hogy azonnal rohanjak a kapitányhoz, elmeséljem neki, és aztán eljussak a 4. osztagba.
~Ez egyszerűen...csodálatos! Még egy személy, aki el tud viselni...Ez túl szép nekem! Már csak annyi hiányzik, hogy kibéküljenek Kennel...Ezért megérte az összes sérülést elszenvednni. EZ A LEGJOBB NAPOOOM~ Gondoltam magamban, miközben hazafelé tartottam.


//Elnézést a túl sok harc nélküli hozzászóláshoz...Köszönöm a játékot //

Felkiáltott, és úgy ujjongott, mint még előtte egyszer sem. Komolyan mintha egyáltalán nem is okoztam volna neki komoly sérüléseket.
-Holnapután, délben ugyanitt találkozzunk! Nyugi, biztosan elmegyünk mind a ketten.
~ HOLNAPUTÁN? Végül is szerintem már holnapot akart volna mondani, de tudja, hogy egyikünk sem lesz százas addigra. Viszont azt hittem, hogy ez az idő sokkal több lesz. De most ki vagyok, hogy ellenkezzek. De ha Ken és ő belemegy. … Tényleg tiszta bolond vagyok, hogy egyáltalán belementem.
- Azonban úgy érzem, hogy sietnem kell. Kezdek gyengülni...hehe – fájdalomtól torzuló mosolyt erőltetett fel az arcára - Jajj de várom a holnaputánt!!
~ Teljesen bolond. Itt komoly sérülésekkel ugrálgat, és kiabál. Azért igazán egy kicsit visszafoghatta volna magát, mert miután átér biztos ott helyben elájul a fáradságtól, vagy a fájdalomtól. Itt játssza a nagylányt, mikor ő is ugyan olyan nagy sérüléseket szerzett.
Nyitott egy Senkai kaput, én pedig az ellenkező oldalra egy Gargantana-t. Még utoljára elköszönt. Viszont én csak intettem, és meg sem szólaltam. Ő az egyik én a másik irányba távoztam a harcmezőről. Ő az egyik világba én pedig a másikba. Ha lehetne mondani, akkor ő a mennybe, én pedig a pokol egyik formájába.
Természetesen miután visszaérkeztem nem nagyon beszélgettem másokkal, még Léón-t is kerültem. A "Hol voltál?", és "Mik azok a sérülések?" kérdések csak röviden feleltem.
- Kinn voltam, megsérültem, és most rohanok. - ezzel már ott sem voltam.
Beszereztem egy jó adag kötszert, fertőtlenítőt, és elláttam magam, majd lefeküdtem az ágyamra és elkezdtem gondolkodni.
~ Sutba vágtam egy elhatározást. A harc lényegében komoly, és taktikus volt, részben teljesen komolytalan az egész. Meg tudtam, hogy a Ardiente Garra közelharcban is hatékony, illetve kipróbáltam a hozzám egyáltalán nem illő Barra-t. Viszont lehet, hogy egy baráttal gazdagodtam. De hogy nem győztem az is biztos.
A sok gondolat csak úgy kavargott a fejemben, és biztos voltam, hogy bolond döntést hoztam, hogy bolondságot csináltam, hogy részben a halálomba megyek, ha holnap után ott délben megjelenek. Akkor mégis miért teszem ezt? Ezt nem tudtam megválaszolni magamnak. Próbáltam okokat felhozni, de ugyan úgy ellenérvet is találtam hozzá párnak.
Csak fetrengtem az ágyon és részben saját magam mellet és ellen érvelgettem, majd szép lassan elaludtam. Szép álmok jöttek, és jó sokáig aludtam, de érthető is egy ilyen küzdelem után. Hiába lett néhol komolytalanul megszakítva, attól még ugyan úgy kifárasztott, mint bármelyik előtte. A jövőn meg értelmetlen gondolkodnom, mert még akármi is lehet.
De ha átvágott, azt isten bizony megkeserüli. Úgy elintézem, hogy még magam is megbánom. Ken-el egyébként is van még egy elintézetlen számlám.

~ VÉGE ~
// Köszönöm a játékot //