Azt hiszem, ez a napom már nem is lehet rosszabb. -.-’’ Miért ver engem a sors ezzel a két IQ ninjával, kik folyamatos rendszerességgel hagyják el felettesüket, majd hozzám fordulnak segítségért? Igazából kezd egyre unalmasabb lenni, hogy folyton folyvást Keo-sama nevében küldözgetik átkozott Pokollepkéjüket, hogy jelenjek meg a birtokon. Ember, nekem is van magánéletem! És ahelyett, hogy megértenék ezt az apró teljesen természetes dolgot, hogy még minekünk Shinigamiknak is kell egy kis béke, meg nyugalom, társaság és hivatalos ügyek intézése nélkül egy-két szabad óra, de nem. Ők továbbra is pattognak itt előttem, hogy Sir. Keo-bárójuk elveszett. Mennyire sokkolnám le őket azzal, hogyha tök nyugisan közölném nekik, azt az egy-két lehetséges helyet, ahol szeretett felettesünk tartózkodhat jelen pillanatban? Hisz, eléggé logikus még számomra is! Hogyha nincs a háznál, lehet, hogy a Hachibantai területén végzi feladatát vagy éppen Akiyama-taichout szekálja, esetleg valamelyik rokonnal van, és ami még előfordulhat, azaz általános kitörése a hámból, alias, ellógott az Ember Világba bulizni haverokkal meg ilyesmi. Szóval nem vágom, hogy akkor most mi az istenért keresik rajtam, különben is tud magára vigyázni. Nem hiába Keo-sama, Keo-sama. *>*
Eleresztek egy megrökönyödött sóhajt gondolatmenetem lezárását követően, erősen fészpamolva közben az Over ikrek aggódási jelenete miatt, mely teljesen alaptalan ezúttal. De, azon se lepődnék meg, hogyha csak szórakozásból teszik ezt velem, mert unatkoznak. Mindegy, túlságosan csípem őket a rossz tulajdonságaik ellenére is, amik miatt néha legszívesebben beépíteném kettőjüket a földbe, de nem lehet. :/ Szóval inkább lenyugtatom őket és megígérem nekik, hogy utána nézek Keo-samanak, csak ne pattogjanak tovább, mert a végén itt kidőlnek nekem szívrohamban, azt csak nézhetek, mint borjú az újkapura. :/ Szerencsére elég volt ez a kicsike ígéret nekik, mondjuk, csak tudakozódok egyet a Hachibantainál, hogy esetleg nem tudják e, hol van, azt lepkézek egyet oszt kész. De, ezt nekik nem kell tudni. Így, magamra vállalva eme becses feladatot fordítottam hátat az ikreknek és, ahogy épp elköszöntem volna, akkor fedezek fel egy koromfekete macskát, mely éppen előttünk haladt el, majd villámsebesen távozott is.
- Fekete macska? O.o – nézek értetlenül oldalra döntött fejjel, az állat után, melyre csak Overék sutyorgását hallom magam mögött.
- Nem lépett hátra hármat, ezért üldözni fogja a balszerencse… milyen ostoba, pedig mindenki ismeri ezt az átkát a fekete macskáknak….
Lehidalva nézek feléjük szemem sarkából, de mire rákérdezhettem volna ennek a babonának az alapjára, Ők már köszöntek is el, s ezáltal otthagytak engem ezzel a rémisztő tudattal, hogy a fekete macska balszerencsét hoz.
- U… ugyan már! Nevetséges! Még, hogy egy macska, ekkora erővel rendelkezzen? Kizárt! >.<” – igyekszem meggyőzni magamat az ikrektől hallottak ellentétéről, miközben lassan útnak indultam. De, alig tettem ki a lábamat a birtokról, hogy keresztülvághassak a város labirintusszerű utcáin az első épület ablakából leeső virágcserépnek nem kicsi múlott, hogy engem találjon telibe. Félve nyelek egyet, hisz ez akár lehet a balszerencse áradat kezdete is, melyet az Overék említettek. Kellemetlen beismerni, de lehet, hogy tényleg igazuk volt. Á~ mi lesz így velem….T>T
Alig telt el egy óra, mire Seretei osztagaihoz sikerül keverednem, de annyi mindent törtét velem ebben a röpke időben, hogy vissza se merek emlékezni. Sőt úgy fogalmaznék, hogy inkább nem is tudok, túl kellemetlen volt az összes, mely túlhaladt a szokásos szerencsétlenségemen, mintha az a kormos mancs tényleg megátkozott volna engem és emiatt dupla annyira ver az élet, mint ahogy, amúgy szokott. T>T És még reggel állítottam azt, hogy ennél rosszabb nem történhet velem, a fenéket nem! Á’ az istenit már újabb bucka. ToT Ismételten intéztem egy csodás fekvőmanővert a talajra, mely az elmúlt egy órában jó, ha nem százszor esett meg ez velem. De, legalább már a Hachibantainál vagyok. Végre valahára valami jó hír! *o*
Elég égő, hogy már egy ilyen csekélyke dolog is boldogságot hozz már nekem a mai nap de, hogyha visszatekintek arra a bizonyos hatvan percre… nos, annál már minden jobb lehet. Lassan kullogok be a 8. osztag területére és elsődleges célommá válik megtalálni Keo-samat vagy ha nem Őt, akkor Tasu-chant, hogy legalább tőle kaphassak egy-két infót a főnökről, hátha tud valamit, ha Ő ezen osztag mesteri Fukutaichouja. Kisebb bolyongás következett számomra a Hachibantai területén, melyet végül Tasu-chan felfedezésével zártam, nem akartam további lépéseket tenni, ez a pár perc is kellemetlen volt, mindenben elestem, többen megállítottak, hogy számon kérjenek, azzal a kérdéssel, hogy „ki a csuda vagyok”… nem való ez nekem. T-T Első dolgom lesz visszamenni a Juubantaihoz és bezárkózni a szobámba a mai nap, hogyha végre elvégeztem ezt a nagy bátran magamra vállalt missziót.
- Tasu-chan~ T>T téhéhéhéged kerehehestelek… - kezdek bele rémisztő hangzású beszédembe, mire Ő letudott annyival, hogy vállaljam el a másik leányzó edzését – akit, ha nem említ, észre se veszem, annyira belemerültem szenvedésembe O.o -. Tiltakozni nem igen tudtam, és nem azért mert ez egy Hadnagy által kiadott utasítás volt, hanem abból az okból kifolyólag, hogy olyan gyorsan elhúzta a csíkot, hogy még a kondenzcsíkot is láttam utána.
Na, ez az esemény hiányzott még az így is balszerencsés napomba. Felsóhajtva vakarom meg fejem búbját jobbommal, míg balomat a csípőmre teszem, szemügyre véve magamnak közben a leányzót kinek az edzését magamra kellet vállalnom Tasu-chan parancsa miatt, bár ki tudja, lehet, hogy szórakoztató lesz. Harmadik tiszt lévén, amúgy is minimum van ennyi kötelességem megtenni más tisztekért.
- Neved? – teszem fel neki szokásos laza stílusomban kérdésemet, majd amint válaszolt hátat fordítottam neki, majd indultam is el a Hachibantai edzőteremének irányába. Párszor már volt alkalmam megfordulni itt így már egész jól ismerem itt a dörgést, nem hiába igazodok ki itt.
- Kövess! Nem akarom, hogy miattam kapj büntetést. És gondolom, nem akarsz egész nap itt álldogálni és lazsálni. – néztem vissza rá szemem sarkából, hogy ne csak Én araszoljak már a terem felé, s amint odaértünk, és ha netalántán követett, ahogy mondtam neki, akkor láthatta azt a gyönyörű, precíz esésemet, melyet az edzőszoba belépésekor tettem meg. Na, tessék ennyit a kimért viselkedésemről, átkozott balszerencse, csak tönkreteszed az életemet, mi lesz most így a hírnevemmel?! T-T

Spoiler:

Fejemet vakargatom, amiért semmi „jajj, de jó megküzdünk” reakciót nem produkál az előttem álló barna hajú leányzó. Sőt, mondhatni eléggé monoton a beszédéből kifolyólag, szinte szó szerint leír róla, hogy bátorságát is elhagyta félúton. Remélem nem Én miattam, hisz ennyire nem vagyok ijesztő… ugye? De legalább látom előre, mit is kell, majd korrigálni azon az apró kis edzésen, micsoda Isteni szemem van. Így hát, míg mielőtt ezt a gondolatomat netalántán merészelném elfelejteni, teszek is egy 180°-os fordulatot, hogy körbenézhessek és megállapíthassam, hogy igen ám’ ez a Hachibantai területe – nem, mintha ez eddig nem tudtam volna, csak kellet egy utolsó ellenőrzés -. Ezt letudva rögtön indulhattam is, ahogy eszembe jutott merre is van itten az edzőterem. Követésre invitálva Micchiyo-chant, az Ő kíséretében tettem meg az utat, az épület felé, és ahogy odaértünk az ajtóban rögtön megtettem a szokásos padlóköszöntésemet, amit igazából most elhagyhattam volna. :/ Gebedj meg balszerencse, ez mind, mind, mind a Te hibád. Ki tudja, hogy Micchiyo-chan mit fog most rólam gondolni ezután? És a hírnevem? Mi lesz az Én fantasztikus hírnevemmel?
~ Miről beszélsz Te szerencsétlen? Inkább kapard föl magad a padlóról, szörnyen elcsúfítod a szépen felépített edzőtermet. ~ igen, Én is szeretlek Ostoba Sárkánygyík, köszönöm a bókot. :/
Elhúzom a számat az elmémben éppen lezajló beszélgetés miatt. Hyozanryuu egész hallgatag lett és kevesebbet idegesít az elmúlt idő során, körülbelül az óta, mióta átkerültem a Juubantaihoz, de jó szokását megtartotta, miszerint minden apró mozzanatomat kommentálja, mely neki éppen nem tetszik. Elkezdtem felkaparni magam a talajról, ezzel mutatva, hogy elutasítom Micchiyo-chan segítségét. A sok év óta egész el tudtam fogadni a pofára esési maratonomat per nap, viszont egész remek jellemépítő hosszútávon. Főleg, miután el tudod fogadni, hogy a sok csetlés-botlásod hatására mindenki torkaszakadtából kezd el kinevetni egy idő után. Na, Én eddig még sajnos nem jutottam el. :/
Lezárva gondolataimat emelem tekintetemet Micchiyo-chan felé, ahogy feltette kérdését. Igaz, nem ártatott volna bemutatkozni a kis edzésünk előtt. Remélem, nem gondol rólam semmi rosszat, bár meg lenne rá az oka, hisz ez egy igazán neveletlen dolog volt most tőlem.
- Hehehe… gomen, gomen… a nevem Shiroichi Anao! ^.^ Yoroshiku~ - osztottam meg vele a nevemet és utólag mellékeltem hozzá egy meghajlást, ezáltal kifejezve a bocsánatkérésemet, amiért eddig nem méltattam egy aprócska bemutatkozásra sem. Mikor felegyenesedtem és mélyen a lány szemébe néztem láttam a benne kirajzolódó stressz roham kezdetleges változatát. Már sikerült annyi tapasztalatot összeszednem az idő folyamán, hogy észrevehessem mikor valaki nagyon is feszültnek érzi magát a küzdelmek előtt. Jómagam már nem is emlékszem mikor volt utoljára ilyen problémám, hisz általában fej nélkül szoktam belerohanni a harcokba, feltéve, amikor a sors úgy hozza. Még azt is elfelejtettem, hogy lehetne ez kiküszöbölni. :/
Tasu-chan… T-T így utólag megjegyzem, hogy rossz ötlet volt rám bízni ezt a leányzót, ide mindenképp a Te fantasztikus képesítésed kellene. Egy apró megrökönyödött sóhajt ejtek el saját magam kételkedése közben, amiért nem tiszta, hogy bárminemű jó tanácsot át fogok e tudni adni a Hachibantai tisztnek. Elsétálok a terem egyik végébe, majd ott előhúzom a rozsdás, ütött-kopott pengéjű Zanpakutomat tokjából. Hagyok egy kis hatásszünetet neki, hogy szemügyre vehesse fegyveremet, kíváncsi vagyok, miképp reagál katanám e formájára.
- Kard ki, kard! – csatolom hozzá, komolyan felszólalva, ezzel a kis idézettel invitálva fegyver előrántásra „ellenfelemet”, majd baloldalra csapva Zanpakutomat indultam meg felé futva. Egy egyszerű kardcsapással szeretném kezdeni a harcot, de félúton megbotlok - MIBEN?! - és eltaknyolok, ezáltal felmosva a fél edzőtermet. Mérgelődve kaparom össze magamat, majd porolom le ruhámat, mérgesen elhúzva közben a számat.
- Khm… khm… - húzom ki magamat, majd kisebb figyelmet kérek aprócska köhécselésemmel Micchiyo-chantől. – Ano~… gondoltam, hogy bemutatom az újféle technikámat az „Anao féle elkerülő manővert”, ami még támadások nélkül is működik. – rögtönzők egy aprócska magyarázatot, iménti ballépésemre, nehogy megvádoljon bármiféle olyan jelzővel, mellyel egómat sértegetheti. Pedig ennek az oka, minden bizonnyal az a fekete macska! Az apró kibúvást letudva az üggyel kapcsolatban iramodok neki még egyszer a támadás kivitelezéséhez, melyet meg akartam tenni. Amint elé érek egy mély vágást indítok baloldalról, felfelé, amit lehetne nevezni „Ölj meg engem” technikának is, hisz egy ilyen mozdulatot egy képzett zanjutsu használó se alkalmazna, bár Én szándékosan hajtom végre igazán analfabéta kard műveletemet, hogy ezzel láthassam reflexét, illetve védekezési technikáit a tisztnek.

Rendkívül precíz és utánozhatatlan esésem a semmiben művészi landolással zárult, melyet magyarázataim szerint egy aprócska rögtönzött elkerülő manőver demonstrálása volt. A fekete macska átka kezd teljesen kifogni rajtam, ezt a balszerencsét senkinek sem kívánom az ég adta világon. Felszuperálva magamat a talajról, ismét megindulok felé, miközben Michiyo-chanra tekintek. Szememben elégedettség rajzolódik ki, amint látom, hogy nem habozott előrántani fegyverét tokjából a védekezésre. Viszont jobban érdekel mennyire is szemfüles a leányzó, hisz ha egy kard is van a kezedben, az még nem jelent semmit.
A hibákkal teli csapásomat könnyű szerrel lehetett védeni, s a tiszt ki is használta ezt, bár egy számomra meglepő módszerrel. Igaz annyira nem megdöbbentő, hogy valaki villámlépést használ támadások elkerülésére, viszont ezt az érdekes technikát, melyet bevetettem lehetett volna szemből is hárítani, s jómagam onnan is vártam egy védekezést. Végül elkönyveltem magamban a dolgot, miszerint Ő a shunpos megoldásnál maradt, ez is több mint a semmi. Számomra igazán érdekes valójában az volt, amikor láttam, hogy a villámtánccal merre is hátrál, emiatt arra merészkedek következtetni, hogy valószínűleg gyorsasága még nem egészen kiforrt darab.
Felé fordulva, vakarom meg tarkómat balommal, leeresztve jobbomban a katanát, s veszem szemügyre a Hachibantai tisztet. Nem tudom miért, de olyan érzésem van, hogy valami nyomja a leányzó szívét, mely teljesen felkavarta lelki békéjét. Ez a szeméből tükröződő indulat súgja nekem. Dühtől vezérelt elszántsággal rohamozott meg, látszik, sokat kell még tanulnia, rengeteget a harcokról. Lezseren emelem a katanámat védekezésre, s hárítom ingerült kardcsapásait. A méregtől vezérelt támadások sosem tökéletesek, csak a baj van velük. Jobb lesz, ha ezt megtanulja, különben problémái lehetnek belőle. De mire szóvá tehettem volna ezt, addigra abbahagyta felbőszült indulataiból származó támadássorozatát. A vége felé mért csapásainál már rá kellett fognom másik kezemmel is fegyverem markolatára, mert akkora erővel sújtott le rám, hogy képes lett volna kiütni markomból a viseltes katanámat is.
Szótlanul szemlélek előre, amikor a hirtelen ledermedt leányzóval álltam szembe. Sportszerűen nem rontok rá, mert semmi előnyöm nem származna belőle. De nem tiszta számomra, hogy pontosan miért is volt ez a kapkodása, s mit tárgyal le éppen elméjében. Biztonság kedvéért azért nem zavarom meg, hátha olyasfajta, aki még sokat támaszkodik Zanpakutója lakójára, s tőle vár segítséget. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen, amikor a fejemben visszhangoztatja a kardlélek okoskodását, s tanácsokkal töm el, hogy mit miképp kellene éppen tenni. Amint összeszedte magát egy bólintással jeleztem, hogy tőlem folytathatjuk, de mielőtt újból egymás nyakának ugranánk, megszólalok.
- Michiyo-chan ~ - dalolom nevét, miután nagy elhatározással rám nézett, túltéve magát a röpke szüneten. A hachibantai tiszt olyan, mintha hirtelen kicserélték volna itt előttem. Kellő képen lenyugodott, s látom rajta, hogy végre tisztán látja a dolgokat, elismerésem. Viszont némi kivetni valót hozz fel ez az egész pár perces pillanat.
- Tisztában vagyok vele, hogy ez egy edzés, viszont mit csináltál volna akkor, hogyha ez egy éles küzdelem lett volna? – teszem fel a kérdésemet komolyan. Ha Én jelen pillanatban egy Hollow lennék – miért kerülök folyton az ellenfél bőrébe? :/ - minden bizonnyal kihasználtam volna a lehetőséget és elvettem volna az életét. Viszont most arra várok, hogy erre a tényre Ő jöjjön rá, nem osztom meg ezt az észrevételemet vele azon nyomban. Mivel Shinigami minden bizonnyal rájön magától is a hibára. Persze költői kérdésemre válaszát meg se várom, inkább indítottam újabb támadásomat, ezt a felmerülő ballépést ki kell küszöbölni nála, vagy legalább minimálisra csökkenteni ennek mértékét, különben sok problémája adódhat miatta.
Katanámat megforgatom kezemben s úgy állítva, hogy számomra megfelelő legyen, lendítem támadásomat, fentről a levegőbe szökkenve. Egy egyszerű, könnyen hárítható kardcsapás, mely a reflexeket mozgatja meg. Amennyiben hárítja egy rúgással kísérlem meg odébb lökni, mivel egy küzdelemben nem csak a fegyverre kell koncentrálni, hanem a másik mozgatható végtagjaira is. Fellendítette bennem a kíváncsiságot, hogy tud vajon e, erről. Hisz nem hiába bízhatta rám Tasu-chan, minden bizonnyal nagy esélyeket lát a leányzóban, szóval szem előtt kell tartanom ezt is és azért óvatosan bánni vele, mielőtt hadi rokkant lesz belőle. Emiatt igyekeztem az ütés erejét visszafogni, mielőtt bordatörésben részesítettem volna.

Türelmesen vártam, hogy fény derüljön elméjében a meggondolatlan lépése miatt, melyet produkált az előbb. S, kókadt állapotából ítélve minden bizonnyal rájöhetett az apró mellélépésre, melyre igyekeztem rávezetni. Hisz milyen dolog lett volna szó szerint közölni neki? Sokkal jobb, ha magad jössz rá ezekre a dolgokra egy edzésen… ehh… ez most olyan volt, mintha Hyozanryuuként gondolkodtam volna. -.-’’ Megrázom fejem, hogy ezeket a gondolatokat elkergethessem elmémből és csak a gyakorlásra koncentráljak. Nem akarom, hogy ugyan olyan fásultan elmélkedjek, ahogy azt a Sárkánygyík is tenné. Remélem, Michi-chan nem veszi magára, hogy figyelmemet nem rá összpontosítottam hirtelen, hanem saját gondolataim rendberakásával törődtem. Bár jobban belegondolva neki is jelentős lehetett ez a néma pár pillanatig tartó pihenő, hisz tisztán végiggondolhatta a dolgokat. Ezért sem haboztam támadásba lendülni, hisz minden váratlan pillanatra fel kell készülnie egy tisztnek, és ha már rám bízták az edzést, akkor nem fogom hagyni, hogy tapasztalatok nélkül lépjen ki a teremből. Veszélyes a világ, s nem árt felkészülni ellene.
Zanpakutomat megpördítve állítom be a kezemben úgy, ahogy szükséges lesz nekem az a támadás során, majd már indulok is. Egy igencsak könnyed csapást mértem rá, fentről, ahogy a levegőbe szökkentem. Reflexmérés a maximumon, s lám egész gyorsan reagált támadásomra és felkészülten védekezett. Ugyan ez csak egy aprócska álca volt, hiszen ezt illik kivédeni, de vajon egy meglepetés szerű rúgásra is számít? Apró, sunyi mosoly húzódik arcomra és már lendítem is a lábamat egy gyengébb rúgás szent céljából. S, bár igazából megfigyelés szent céljából indítottam az ütést, hogy milyen hamar reagál rá a kellő eredmény meg is volt, de valami védekezést nem árt, hogyha összeszed ilyen esetekhez. Fél térden érkezve a talajra emelem rá tekintetemet, oldalra biccentett fejjel, kicsit elhúzva számat az elém táruló látvány miatt. Rúgásomat tán kicsit eltúloztam a Michi-chan szenvedését látva a levegő megszerzéséért. Mélyen átkozni kezdem magam emiatt, ostoba mód támadtam és még az erőmet se tudtam olyannyira visszafogni, hogy ne essen nagyobb baja… erre… most biztos, hogy eltörtek a bordái… vagy remélhetőleg csak repedtek. T.T
Saját magam tépésével törődve fel se tűnik, hogy „ellenfelem” már össze is szedte magát, s az enyémmel egy azon gyorsasággal felém száguld, és mögém kerülve akar lesújtani rám katanájával. Bár lassúnak tűnő reakcióm ellenére is úgy számoltam, hogy van annyi időm, hogy Zanpakutomat magasabb szintre szólítsam. Amiért nem hiszem, hogy újabb kirobbanó kardcsapásokat kiállna ócska pengéje. De ezek az apró másodpercek nem voltak elégek a shikai megszólítására, ahogyan azt Én gondoltam. Sürgető volt minden apró pillanat és tán’ a szerencsének köszönhettem, hogy sikerült megfordulnom és pengémmel hárítanom vágássorozatait. Minden egyes ütése hatására a két penge találkozása miatt nem a megszokott kellemes dal csendült fel, hanem egy torz, fülsértő, ahogy az épp élű katana végigszaladt a rozsdás foltokkal tarkított kardomon. Ez a zaj leginkább az Én hallószervemet zavarta, hisz fegyveremet közvetlenül magam előtt tartva kellett hárítanom a támadásokat. De igazán elmértem magamat, az erőből jövő fentről lesújtott vágása miatt egy kézzel markolt Zanpakutom sercegve billent ki kezemből és röpült pár méterre odébb az edzőtermen belül. A vágás pedig bal vállamat telibe találva hasította le egyenruhám új részét, a heggel tarkított balomról nem is beszélve, melyet könnyedén szántott végig ebben a tehetetlen helyzetemben. A fájdalomjelző hang azonnal kiszaladt ajkamon, amiért fogaimat nem tudtam időben összezárni, hogy megkíméljem a külvilágot apró jajveszékelésemtől. Szabaddá tett jobb markomat azonnal az újonnan szerzett sebre tapasztottam. Fájt, hisz egy régebbi, kevésbé begyógyult sérülést szakított fel csapása, mely természetesen nem az Ő hibája, hanem az Én gyengeségemből fakad… kellemetlen, de mindig felhoznom magamban ilyenkor azt a tényt, hogy balomat kevésbé tudom védeni a felé közelítő támadások elől, mintsem jobbomat. Mindig is ez volt a gyenge pontom, mióta megvakultam ezen oldal szememre, azóta folyton nyílt préda vagyok, akár a leggyengébb támadások is képesek olyannyira megsebezni, mintha egy nagy erejű mágiát irányítottak volna felém.
Sebemet nem tanulmányozhatom soká, amiért egy ismerős kidou hangjára figyelek fel pont, amikor épp csak átfutott elmémben a mágia gondolata. Elkerekedett szemekkel pillantok Michi-chan irányába. Szinte fel se tűnt, hogy katanával mért támadásait abbahagyta és más technikához folyamodott, az általam gyűlölt Démonmágiához. Tudom már… ez a fekete macska bosszúja T-T…
- Bakudou no hachi: Seki! – aktiválok Én is egy mágiát, amiért Zanpakuto híján ezt látom a legmegfelelőbb megoldásnak ebben a helyzetben. A kék derengésű körpajzs a feladatát elvégezve hárította a felém száguldó Byakurait, de kicsit elszámoltam magam a visszaverő képessége miatt, mely egyenesen az edzőterem tetején tett egy viszlátot. Lassan a fejemhez emelve jobbomat vakarom meg azt értetlenkedve, mire rájövök, hogy jómagam nem is ezt a kidout akartam alkalmazni. Leizzadva nézek a lehulló tetődarabokra, mely a kivédett Fehér Villám kreált egy jókora krátert a terem felső részéhez.
- Hopsz… ezt nem így gondoltam… - húzom el a számat, majd hirtelen rajzolódik ki elmémben a fekete macska képe… a fekete macska… balszerencse… az Ő hibája… ne! O_O” S, mindhiába jöttem rá szerencsétlenségem áradatának forrására, szembesülnöm kellet Michi-chan újabb támadására. Karddal indított, megfontolt vágás… így is lesérült balomat emelem a penge útjába, miközben fekete-lila színű lángként csapkodó lélekenergiámat kezdtem áramoltatni testem körül. Minimális reiatsu, de annyira épp elég tán’, hogy a penge útját hátráltatva csak kisebb sérülést szenvedjek el, ezután pedig oldalra vetődők katanám irányába és egy fél kézzel folytatott szaltószerűséget megejtve érkezek térden Zanpakutom mellé, melyet ismét markomba vehetek. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy Zanpakutom energiája átjárja testemet, körülöttem keringő apró lélekenergia áramoltatás nagyobb lángokban csap fel ennek hatására.
~ Anao… ~ hallom Hyozanryuu aggódóan csengő hangját elmémben. Meglepetten kapom fejemet a penge irányába jobban figyelve beszédére. ~ Hogy gondolod, hogy már megint így elszúrtad a dolgot… ismét egy amatőr kezdőnek mutattad be magadat! Összpontosíts jobban! ~ aggodalma hamar váltott szidalmazássá, s azt szinte úgy hallottam fejemben, mintha egy hangfalalakkal kirakott terem közepén állnék és mindezek mellé a legrosszabb, hogy visszabeszélni se tudtam, mivel igazat mondott egytől-egyig. Ügyetlenkedésemnek köszönhettem – nem! tudom, hogy a fekete macska az oka! – hogy így elpáholnak egy edzés folyamán, pedig képességeim megengedik, hogy jobb dolgokkal tudjak előhozakodni. A bizonyítás hajtómotorja ösztönöz engem ezúttal támadásra, de mielőtt bármi meggondolatlant cselekedtem volna ismét Hyozanryuu szigorú hangja férkőzik elmémbe és állítja meg bárminemű kibontakozó cselekedeteimet.
~ Az istenit, hányszor akarsz még ma elejteni? Különben is, mi lenne, hogyha nem égetnél ezzel a külsőmmel? Tudok ennél szebben is kinézni! ~ s, midőn igazság, most véghez tudom vinni az előzőleg tervezett cselekedetemet és ezzel legalább Hyozanryuu egóját sem rombolom tovább. Egy apró sóhaj kíséretében nézek határozott tekintettel Michi-chan szemébe, ahogy katanámat vízszintesen magam elé emelem, hogy ez által megszólíthassam.
- Sase, aratama Hyozanryuu! – kimondva Shikai parancsát veszi fel a szebb és épp külsejét, mely egy küzdelemben sokkal nagyobb hasznomra van, mintsem rozsdás állapotában. – Azt hiszem nekem sem ártana lépnem valami… hasznosat. Ishi~chiri no Hanabi! – hangoztatom Zanpakutom technikáját, melynek sötét pengéjét ezzel egy időben csillámló kristálydarabok kezdik körbeölelni, majd ezután kezdem csak megrohamozni Michi-chant, amint Ő is álló helyzetbe tudta magát. Gyors vágásokat mérek, karjai felé, hogy megkíséreljem valamelyiket betalálni, mely egyenlővé tehetné a harcot, hiszen balomat ismét nélkülöznöm kell, és mi más lenne a megfelelőbb, ha nem Zanapkutom ezen technikája?

Azt hiszem elbíztam magam, igen… elszaladt velem a ló és túl komolyra fordítottam a helyzetet. Nem gondoltam végig, hogy talán Michi-chan nem bírja tartani velem a lépést. Hiába invitálta velem edzésre Tasu-chan, igaz jót akart csak neki, de ha ennyire vérmes küzdelmet forgatok az egész edzési szituációból, akkor semmit nem fog tanulni tőlem a Hachibantai tiszt, ezt pedig nem szeretném. Ha már felkértek eme csodálatos feladatra minimum, hogy rendesen megkísérlek átadni valami kis tudást harctéren, még ha nem is magaslok ki tanári szinten. S az imént tett lépésem volt a legrosszabb, mégis felvethetem kitűnő példának a „mit ne tegyél” részhez, de cseppet sem biztos, hogy így vonná le. >.<’’ Biztosan a fekete macska átka, hogy nem tudom úgy vinni ezt az egészet, hogy jó legyen… ToT Mondjuk jómagam vetettem fel az Én vagyok most a Hollow szisztémát, hogy legyen mire alapozni, de most elgondolkodtam ezen, hogy valóban jó ötlet volt ez?
Kezdem úgy érezni, hogy Michi-chan cselekedési lehetőségét elfojtom, s nem adok elég mozgásteret neki és inkább egyre több zsákutcát állítok fel számára, mintsem esetleges megoldás esélyeire próbálnám rávezetni. Sőt bár magamat igyekeztem védeni reiatsummal Zanapkutojától, mégis úgy érzem túlontúl sokat fedtem fel előtte. Főleg, hogy olyan titkokkal rendelkezek, amelyeket nem igen lenne bölcs dolog minden második szembejövő Halálistennek megmutatnom. Elég az a csekély egy – két ember, aki tud róla, ilyen például az, hogy bankai áll kezeim alatt. S elég volt Michi-chan szemeibe néznem azt a félelmet, mely lélekenergiám megnövésével csaltam arcára elég nagy sokként ért. Nem értettem hirtelen miért ijedt meg, hisz annyira nem nagy a reiatsum vagy mégis? Viszont ebbe mindhiába merültem bele, mert ismét Hyozanryuura és becsületére gondoltam, nem akartam még szégyenteljesebb dolgokba keverni, ezért sürgősen korrigálni kívántam ezt, s legkönnyebb út volt a Zanpakutom aktiválása, s annak képességének használata. De ahogy ehhez folyamodtam már nem azon merengtem, hogy Michi-channak mi lenne a jó, hanem az önön érdekemet helyeztem előtérbe. Azt, hogy fer küzdelmet alakítok ki kettőnk közül, pedig nem kellene… nem azért vagyok itt, hogy egymillió harci sérüléssel a Yonbantai betegágyaira taszítsam edzőpartneremet, hanem azért, hogy segítsek neki tanulni! Önvédelmet, egy – két harci fondorlatot! De késő bánat ez már… felelőtlenül falnak rohantam, aktiváltam, támadtam, s már meg is lett a baj szép díszes gyökere.
Sajnos hátránya Hyozanryuunak, hogy támadásait csak úgy nem tudom visszavonni, vagy ha lehet is, akkor nem tudom miképp, mert még tapasztalatlan vagyok és nem értek hozzá, hiába kellemetlen ezt így bevallanom. Az Ishi~chiri no Hanabi, pedig már csak hab a tortán, hiszen ez a legkegyetlenebb ismert támadása a Gyémántsárkánynak, hiába szép – szerintem – megnyilvánulása, azért sokkal kegyetlenebb, mint az ember azt gondolná róla. Erős lélekenergia koncentrálásom során sikerül megszüntetnem a kristálypor körözését a penge körül, így megakadályozhatom, hogy még több ilyen martalék tapadjon Michi-chan karjára, hiszen akkor nagyobb sebet okozhat neki, ezt pedig mégsem akarom. Jómagam is hátrálok shunpoval, akárcsak Ő, amiért fél térdre kényszerítet fáradt testem, balomon tátongó véres seb miatt, melyből ismét legalább egy vámpírra való adag jött ki. Sziszegve nyúltam balom felé, persze hozzáérni orvosi tapasztalat hiányában nem mertem. Kellemetlen. Egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, majd bizonyos szavak ütik meg füleimet. Egy Zanpakuto megszólításához kellő varázsszavak. Meglepődve irányítom szememet Michi-chanra, de a kezében tartott fegyveren nem látok hatalmas változást, csupán a pengén, de ennek szépséges látványán is elidőzök. Bár eléggé tanácstalan voltam Michi-chan lépése miatt, nem értettem, hogy vajon most el kíván menekülni vagy… vagy valami más. O_o De nem, csak mintha valamit keresett volna, viszont halvány elképzelésem sincs mi lehetett az, viszont ha jól értettem a parancsszót, akkor valami erőteret emelt maga elé. Kérdőn döntöttem oldalra fejemet, nem rossz húzás, viszont számít arra, hogy a védelem nem minden, hanem elpusztítható?
- Ügyes húzás. ^.^ De félek, nem bírná sokáig egy küzdelemben. – jegyeztem meg elhúzott szájjal, mondjuk saját tapasztalataimra alapoztam ezt a feltevésemet, hiszen Hyozanryuu pajzsa semmire sem jó, pedig aztán négyet lehet belőle előhívni, hogyha kell, csak eddig sosem fogott fel semmi érdemlegeset.
Felállva a Zanapkutomra pillantok szemem sarkából, apró másodperceket időzök el nézésén, s egy ügyes mozdulattal végül úgy döntök, hogy a közeli falba hajítom katanámat. Hyozanryuu hatalmas csattanás közepette, pengéstül állt bele a fából készült szerkezetbe, egy keveset rezonálva mellé, melyet felfoghatnék annak, hogy cseppet sem nyerte el iménti mozzanatom tetszését. De mit tehetnék, hogyha sosem szívleltem a karddal folytatott küzdelmet? A kidou mellett ez a másik legrosszabb Shinigami képzettség. :/ Pusztakezes küzdelemre születtem nem holmi vívásra, ez van. Komolyan pillantottam Michi-chan irányába, s egy – két másodperces hatásszünet után indultam is shunpoval mellé, ott felpattanva a levegőbe jobbomat spiccbe tartva egy Ashige íves rúgást kezdeményezzek jobb irányból felé. De beütött a krach. Hiába áramoltattam fekete és lila színben úszó lángszerű lélekenergiámat lábamra, ez sem hatotta meg Michi-chan védelmét. Azt hiszem, csak jómagam járok használhatatlan Zanapkuto védelemmel. -__-’’ Egy apró, fájdalommal átitatott szisszenést ejtek el összeszorított fogaim között, s villámtánccal távolodok el Michi-chan mellől. Megállapodva a terem egy távolabbi pontján, rogyok majdnem össze. A hirtelen átjáró fájdalom miatt egy apró fintor jelenik meg arcomon, s a kínt sugárzó végtagom irányába nézek, mely a lábamból áramlik, amellyel az imént a rúgást kiviteleztem. Lehet, hogy a furcsa üveg szerű védelme okozta ezt? Apró vérfoltokkal átszíneződő egyenruhám láttán hamar rájövök, nem lenne bölcs dolog Zanpakuto nélkül ugrálnom sebes lábbal. Hiszen így ütéseimet nem tudom úgy kivitelezni, ahogy kellene. Hyozanryuu felé vezetem tekintetemet, s pár pillanatig elmerülve nézem a falba állított fegyvert. Kicsit szégyellem magam, hogy ilyen debil módon bánok vele, s már azt is megbántam, hogy valaha is mertem azt gondolni róla, hogy használhatatlan, mert… mert nem az. Mély levegőt veszek, majd jobb kezemet felemelve, nyúlok a túloldalt lévő térválasztóba állt kard irányába.
- Bakudou no kyuu: Hourin! – kezemből egy narancssárga színű inda kúszik elő, s egyenest Hyozanryuu irányába száguld, hogy az markolatára csavarodva egy erőteljes rántás kíséretében húzhassam vissza magamhoz a fegyvert. Amint ismét markomban tudhattam a Gyémántsárkányt már lelkileg előre felkészültem a szidalmazásra és egyéb társaira. Fél szememmel hunyorítva már vártam is a dühöt sárkány szavait. Szavai hallatán már lassan kezdtem úgy vélni, hogy teljes életnagyságban materializálódik mellettem és úgy fog morgolódni, meg lecsapni, mint egy kis bolhát, ahogy hallottam sztereóban sértegetéseit és nem tetszésének teljes megnyilvánulását.
Amint befejezte rosszmájú szövegét fejemben egy mély sóhajtás kíséretében emeltem lélektükrömet Michi-chan felé.
- Sajnálom, hogy leszóltam Zanpakutod védelmét. Őszintén szólva eléggé… meglepett. – döntöttem oldalra fejemet a beszéd közben, ahogy lelki szemeim előtt lejátszódik ismét az iménti ballépésem. Dicséretem fegyveréhez igencsak nagy elismerés volt, rendszerint nem szoktam hangoztatni, hogy más Halálisten Zanapkutoja milyen mesteri, de úgy vélem, hogy nem mulaszthattam el ezt számára, főleg miután csúnya mód: lenéztem. Zanpakutomat magam elé tartom féloldalasan szövegelésem után, védelmi állást vettem fel, ügyelve arra, hogy lehetőleg ne a jobb lábamra kelljen támaszkodni, melynek fájdalmát csak részben tudom elfojtani magamban, hiszen tökéletesen érzem a lüktetést belőle, mely nem is tudom mitől is lehet pontosan. Viszont jobbnak láttam felkészülni, amiért úgy érzem Michi-chan valami új dolgot fog nekem mutatni, mely vicces fordulatnak lehet felfogni, hiszen valójában nekem kellene Őt tanítani. Erre mondják, azt hiszem azt, hogy sosem lehet mindig minden tökéletes.

Egy örömteli mosoly húzódik arcomra, ahogy látom Michi-chan félelme kezd végre szertefoszlani. Külön ugyan nem hajtottam erre, de ez is egy óriási előrelépés az edzés során. Hiszen egy küzdelemben nincs helye a félelemnek, még ha jómagam való igaz gyakran rettegek a vereségtől, hogy meghalok, pedig céltalan életemet nem igen sajnáltam a veszélyek során. Nem tudom, hogy eme változást mégis mi eredményezhette meglátásomban, de megtörtént… és őszintén szólva gyakran zavar is. Mivel nem tudom visszavezetni az okhoz, melynek köszönhetően rájöhetnék erre.
Egy apró kellemetlen sóhajt ejtek el a leterhelő gondolataim cikázása miatt, melyek éppen lefoglalják elmémet. Úgy vélem hamar összetörném Michi-chan lelkét, hogyha megosztanám vele mennyire nem is vagyok jó tanár. Midori-chan is majdnem otthagyta a fogát miattam… ráadásul úgy vélem, hogy alig tudtam átadni egy kicsinyke dolgot is „tudásomból”, vagyis a pontos kifejezés inkább a tapasztalataimból. Nem vagyok jó tanár, mert nem tudom, mit miért kell tenni. Jómagam csupán saját káromból vagyok képes tanulni, így cseppet sem biztos, hogy amit átadnék bárkinek is az egyáltalán helyes e, avagy sem.
Ennek ellenére örülök, hogy Michi-chan kezdi összeszedni magát és komolyan venni az edzést, mint egy igazi küzdelmet, mondjuk egy Hollow ellen – megint ez a példa… -.-’’ lassan kezdem azt hinni, hogy tényleg az vagyok T.T’’ -. S emiatt, hogy láttam Michi-chan arcán a határozottságot, jómagam sem haboztam komolyabb lépést tenni, miután Hyozanryuut eltettem az útból. Szörnyű Shinigami mozzanat, de ha egyszer úgy érzem, hogy hátráltat a küzdelemben, mit csináljak? Nem tehetek róla… így legalább bemutatózhatom Hyozanryuunak, hogy képes vagyok saját magamat is megvédeni, méghozzá egyedül! Nem kell mindenhez a segítsége, s puszta kézzel is megállom a helyemet a nagyvilágban. Persze nem hiba az sem, hogyha a segítségét kérem, de úgy érzem az elmúlt időben túlontúl eltúloztam és folyton csak rá támaszkodtam, mint az Akadémián vagy a Halálisteni pályafutásom elején. Akkor még nem jöttem rá, hogy ezzel az Ő szépséges világát teszem tönkre, hogyha nem tanulok meg idővel a saját lábamra állni. Viszont ennek tudtában vagyok már és mégis így nehezítettem a vállára plusz terheket. De most megmutatom! Egy egész maroknyit fogok levenni róla gondjaimból, melyet rásóztam az elmúlt idő során.
S ennek érdekében a pusztakezes harc rejtelmeit kívántam alkalmazni, hogy ezzel is bemutatózhassam Michi-chan számára, hogy egy nyers ütés mekkora károkat képes okozni egy ilyen védelemben. Legalábbis gondoltam, hogy felvázolom, de Michi-chan pajzsa sokkalta erősebb volt, mint ahogy Én azt gondoltam, s meg is lett szégyenteljes eredménye a húzásomnak… a dühös Hyozanryuu megbocsájtásáért esedeztem és pluszba még egy igencsak fájdalmas sebet is szereztem magamnak melyet, ha a Yonbantai nem gyógyít be, kitudja mi lesz velem. Vajon tudni fogok e ezután is a hakudára támaszkodni? Ostoba kérdés a gondolataim között, de valamiért mégis felmerült bennem eme kérdés. Eddig sosem merengtem el egy ilyen sérülés okozta esetleges következményeken, nem értem, hogy akkor most miért is száguldott át elmémben.
Eltűnődve kémleltem a hirtelen széppé vált padlót a szememben, majd Michi-chanra vezetve pillantásomat dicsértem meg zanpakutoját. Jobb elismerni, mintsem egóból leszólni egy ilyen nagyszerű Lélekölőkardot. Elmerengésem során akadt meg tekintetem a Shinjou nevű zanpakuton. Mélyen legbelül természetesen velős határozottsággal azon a véleményen vagyok még mindig, hogy Hyozanryuunál nincs jobb Zanpakuto a világon, de mely Halálisten nem vélekedik így egy társról ki tűzön – vízen át igyekszik megvédeni forgatóját? Az Én Hyozanryuum is egy védelmező angyal, csak… sárkány testben, de fekete szárnyai is erre utalnak.
Michi-chan elharapott szavaira figyelek fel, s rögtön látószegletembe kerül bal karja, melyre az Ishi~chiri no Hanabi technikám csillámpor martalékai éppen most állnak össze egy ötágú virágot formálva, s már kezd is szép lassan felfényleni, mely kitűnően utal a veszélyre. De ki gondolná, hogy ez ennyire veszedelmes, hogyha a gyönyörűségével hiteti el az „áldozattal”, hogy ártalmatlan és semmi problémát nem okoz? Aljas egy technika, jómagam már csak tudom mióta megmutatta Hyozanryuu eme technikáját.
- Vigyázz! – futott ki a számon a figyelmeztetés, saját általam bevetett technika ellen fellépve. Túlságosan rabjává vált az Ékkőpor Tűzijáték szépségének és jobbnak véltem szólni neki erről, de már késő volt…. Lassú reakcióm eredménye bontakozott ki egy hatalmas robbanást következtében. Michi-chan jól megjárta Hyozanryuu technikájával való találkozást. De nem aggodalmaskodhatok egy edzés közepén. Főleg, ahogy hallom a bizonyos parancsszavakat Michi-chan irányából. Meg kell jegyeznem, hatalmas kitartás rejlik benne, sokkalta több mint, amelyre jómagam valaha is szert tehetnék.
Felvettem ugyan egy védekező állást, viszont semmi hasznomra sincs, mivel megmoccanni sem tudtam a hirtelen történő eseménysorozat miatt. Tanácstalanul néztem a darabokra tört pajzsra, melynek apró szilánk darabjai jelenleg itt köröztek az egész teremben. Michi-chan pedig eltűnt látószegletem teréből. A teljes mértékű zavarodottság ült ki arcomra, mely nem csoda, hiszen mozogni fájó jobb lábammal kicsit kellemetlen lenne, ezért sem visz rá a lélek, így földbegyökerezett lábakkal vártam a kibontakozó események eredményét. S várakozásom során vélem úgy látni az egészet, mintha az idő meglassult volna körülöttem, ahogy a szilánkok egyre monotonabb sebességgel haladnak a talaj irányába. Így, míg a szilánkok furcsa lassúságán voltam elfoglalva Michi-chan támadását későn vettem észre, pedig még Hyozanryuu is figyelmeztetett, hogy ügyeljek a körülöttem zajló történésekre is, de ostoba mód nem engedelmeskedtem azonnal. Ennek eredménye pedig egy szép, íves vágás lett az eredménye jobb karomon. Egy kisebb „áú” szökött ki összeszorított fogaim között, ahogy fél térdre rogytam a hirtelen karomba nyilallt fájdalomtól. Kezemben tartott zanpakutom markolatára jobban rászorítva, balomat a vágáshoz kapva tapasztottam a vérző sebre a hirtelen jött fájdalomérzet miatt. Talán örülnöm kéne, hogy végre valaki nem a bal karomat aprítja, hanem a másikat, de akkor is… fáháháháj~. T^T A fájdalom mögött mégis azon agyaltam, hogy miért csak a jobb oldalamat bénította le? Ahogy néztem bármely szilánkot felhasználhatta volna támadásra, de nem tette. Talán megszánt? Vagy miért habozhatott?
Tűnődésem során engedtem el zanpakutomat, ahogy egyre fáradtabbnak éreztem magamat és jobban eset egy kis földön való kényszerpihenő. Hyozanryuu, ahogy kieset kezemből utolsó parancsomra deaktiválódott. Lehunyt szemmel mégis a szilánkdarabok zenéjét hallgattam, ahogy sorban az összes darabka a földre zuhan, majd eltűnik. Mind ahelyett, hogy koncentráltam volna az esetleges veszélyekre a külvilágból, mivel Hyozanryuut nem tartottam kezemben, s így nem tud figyelmeztetni, ha kell.
- Kirei na~… – motyogtam, miközben csendben hallgattam a szilánkok szólamát, de valami arra kényszerített, hogy figyeljek – egy menő női megérzés, mely szökő évente egyszer engem is megtalál és kisegít -. Hallgatva erre a sejtelemre néztem fel, s a váratlanul felbukkanó Fehér Villámmal nézhettem farkasszemet, reflexből emeltem le balomat a jobb karomon tátongó vérben fürdő vágásról, hogy elhárítsam a kidou veszélyt. Bár nem gondolkodtam eleget azon, hogy mit is kellene tenni, mely rutinból cselekedett lépésemből kitűnően látszik is.
- Bakudou… őőő… nem… asszem’ Hadou, igen! Hadou no sanjuuuuusan: Soukatsui! – mondtam miközben a Byakurai felé… lőttem egy Soukatsuit! Hebegve, bambán pislogtam a kidou után, mellyel gyönyörűen kivittem a vele szemben lévő falat, hátra már nem is mertem nézni, hogy vajon a Byakurai milyen károkat is okozhatott, de tuti, hogy szép kis mínuszfizetést fogunk kapni, amiért a fele – fele elmegy az edzőterem renoválására. Halványan elvigyorodtam erre a gondolatomra, közben megkíséreltem felállni, hogy elbukdácsoljak Michi-chan mellé.
- Ejj, vajon hány hónapos fizetésünk fog rámenni erre? – tettem fel a költői kérdést, melyben a darabokban lévő edzőteremre utaltam, majd Michi-chanra tekintettem. - Gratulálok! Nyertél! ^-^ Cserébe elviszlek a Yonbantaihoz. Nem árt egy kis renoválás nekünk sem. - mondom vigyorogva, hiszen tényleg Ő győzőt! Kitűnő bizonyítéka az is, hogy egy gyönyörűt zakóztam félúton, amiért kissé kimerültem és már járni sem igen tudtam – egy próbát azért megért :|nem hiába kezdtem mozogni -. Elnevetve magamat fetrengtem a talajon, nem is zavartatva magamat a fájó végtagjaimmal, miközben hátamra fordultam.
- Mondd csak Miicchan~… tudsz Pokollepkét küldeni? x”D - kérdeztem tehetetlenül feküdve, mert nem éppen úgy néz ki, hogy most fogom előadni a nagy hős tanárt azzal, hogy a sebesült diákot elcipelem a Negyedik osztaghoz. Azt hiszem, igazán tanulságos kis edzés volt ez...