Egy sosem várt harc

Tárgy: Egy sosem várt harc Hétf. Aug. 02, 2010 2:56 am

Egy ideje már a családom hírén gondolkodok. Régi nagy fényét mi hamar szétzúztuk. Szó mi szó, minden család olyan, mint mi voltunk, csak nekem voltak effajta igazságvágyaim, hogy ezt meg kell változtatni. Így jártam. Belezavartam egy 1000 éves rendszerbe, és erre a teljes megsemmisülést kaptam. Ez egy utalás lehet arra, hogy Soul Societyt megváltoztatni lehetetlen. Lassan rá kell ébrednem arra, hogy az életem ismét reménytelenségbe hullik. Hiába találtam meg azt, amit kerestem... teljesen hiába való egy ekkora sereg élére állni, hogy ha lehetetlenség legyőzni a lelkek társadalmát vele. Pláne, hogy ahhoz az én parancsaimat kell követniük! Én legyőzhetek egy ilyen birodalmat, és még Hueco Mundo ellen is bevethetem őket. Ha kiirtom az ottani hollowokat, akkor biztos felfigyelnek rám. Vagy lehet, hogy ez az egész baromság? A Daitenshi oldalára kell állnom. Tartozok ennyivel Yuu-nak. Kiemelt a teljes pusztulásomból, csak úgy, mint anno Chizuki Maya. Most megint elfogott az érzés, hogy találkoznom kell vele. El akarom mondani neki, hogy céljaim felé egy új lépést tettem. El kell mondanom neki, hogy Soul Society az ellenségem. És ezzel sajnos ő is. Tisztában vagyok vele, hogy én már az emberek világába tartozom. Egy hasonló világot építünk a Daitesnshivel? Nem hiszem, hogy a 8. osztag ex-kapitányának lennének ilyen törekvései. Mindenesetre nekem minden tekintetben lojálisnak kell lennem az új parancsnokomhoz. Tudom, hogy a többiek nem így állnak hozzá, de nekem nem a világuralom a célom... én csak békét akarok. És ha ezzel a sereggel elérhetem, hát mindent megteszek, hogy ezt elérjem. Sereggel békét hehh? Vicces. Az a probléma, hogy minden shinigami ragaszkodik a rendszerhez, és aki nem, az általában már nincs ott. Össze kell gyűjtenem az ex-shinigamikat, akik így éreznek, ahogy én, és bevonulni Seireiteibe. Avagy nem. Ááá! Sok gondolat feszélyezi a mentálom. Az egyetlen egy ember, aki helyre rakhatja ezt a problémát, az nem más, mint az, akinek megkértem még anno a kezét.

Paragonnak hála gyorsan átjutottam az éjszaka közepén Seireitei harmadik osztagának kertjébe. Körbe a falakon még látni lehet távozásom nyomait. Odasétáltam az egyik felszögelt hirdetéshez.
~ Tamachi Yukezo a harmadik osztag legnagyobb ellensége... A 46-ok tanácsa az osztagot bízta meg a felkutatásával, valamint likvidálásával. A jutalmat a főkapitánynál vehetik át~ olvastam fel magamban, és muszáj volt ugyanúgy hozzá tennem ~ Már ha Ken Aruya foglalkozik ezzel~ megrántottam a vállamat. Na így térjek vissza bazzeg. Úgy látom, még nem értek véget a harmadik osztag béli megmérettetések. Szegény Chizuki-taichou. Remélem már letett arról, hogy megvédjen engem.
- Felismerem a ruhádat Villámvándor- szólított meg egy női hang mögülem. Odafordultam, és a még aktív Paragonnal odateleportáltam mögé, de azt kellett észrevennem, hogy mikor elvágtam a torkát, füstté változott, és arrébb repült. Mikor testet öltött, egy lealkonyolú sóhajt engedtem meg magamnak.
~ Csak ne kiáltsa el magát~ reménykedtem, de amint láttam a mély levegő vételét lemondóan néztem magam elé. Akkor is találkozok ma éjszaka egykori szerelmemmel. Nem számít hány tisztet ölök meg közben!
- RIADÓÓÓÓ!!!- hangja bezengette az egész területet, de utána csak a meglepetés maradt meg neki. Nem értem az előbb hogy sikerült neki kitérni, viszont most egyenesen lefegyvereztem, majd végig vágtam rajta. Már jöttek a fáklyások. Sajnáltam őket. A hölgy jól tette, hogy hívta őket. Egy gyors shunpoval odatermettem, majd harcba bocsátkoztunk. Sikerült megszeletelniük a köpenyem, de a páncolomon nem sikerült túl jutniuk. Közben az új palotára gondoltam, és a kis pincejárataira, ami olyan hosszú volt, hogy könnyen eltéved ott a lélek. Búcsúzóul kettőt-hármat megöltem a 10-ből, és elteleportáltam.

Mély levegőket véve nyugtattam magamat. A sötét hűvös folyosók most végre megmutatták az értelmüket. Itt el tudtam rejteni magamat, amíg elkezdem Mayát keresni. A nagy küzdő helyre mentem ami, az egész labirintusszerű szerkezet egy fix pontján van. Kikapcsoltam a kardomat, és szépen odasétáltam. A nagy terem közepén már várt rám valaki. A cselédünk. Áhhám.
- Zeyanaki-san, üdvözletem!- köszöntöttem az öreg hosszú fekete hajú úriembert. Most is uniformisában feszített. Rá volt bízva a ház egyengetése. Olyan, mintha le lenne hibernálva a családi mozgás. Maga a palota Mayáé. Ezzel is mutatva azt, hogy mindenképpen egy palotában szeretném tudni. Hát most előállt a dolog.
- Isten hozta itthon Úrfi! Mondja segíthetek-e valamiben?- mondta rezzenéstelen mimikával. Mintha a legtermészetesebb lenne, hogy itt vagyok. Ezen kicsit meglepődtem. Nagyon rég óta nem láttuk egymást. Mikor megéreztem egy ismerős reiatsut a közelben lesütöttem a buksimat.
- Örülök hogy láttalak Zeyanaki-san. Három kérésem lenne. Először is most menjen innen. Ha most meghalnék, akkor apám mellé állítson emléket nekem. Végül... szeretném, ha Chizuki Maya kapitány mellé szegülne, ha a család bevégeztetik. Köszönöm, hogy Ön mindig mellettem állt- odaléptem mellé, és meglapogattam a vállát.
- Kérem. Nekem tisztelet, hogy a nagy múltú Tamachi család legifjabb tagját, a Villámvándort szolgálhattam. Kéréseit haladéktalanul saját kezűleg teljesítem. Ég önnel Yukezo-kun- mondta végig, majd megtörölte a szemét. Én csupán mosolyogtam. Végre nem kezelt olyan magasrangú idiótának, mint ahogy mindenki szokta. Mikor már a lépteit sem hallottam, leültem a terem közepére, és vártam mi lesz a vége. Visszatöltöttem Paragont némi meditáció segítségével. Letöröltem a vért a kardomról, és megigazítottam a „Raiden Fuyuu Tamachi” feliratú köpenyemet. Még nem vettem le a csuklyát a fejemről, így legalább olyan poénul nézek ki. Csukott szemmel követtem a lélekenergiát, és mikor ideért, szóra nyílt a szám.
- Csak hogy ideért a kapitány. Már azt hittem, keresésére kell indulnom

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Hétf. Aug. 02, 2010 4:39 am

Manapság nem kerüli el a figyelmem a plakát, ami saját árulásomra emlékeztet. A legújabbra, hogy mondjak valamit. Ajkamon ott játszik a védjeggyé vált mosoly, amit bármikor elő tudok hívni, de a szememben égő fény mindig kialszik a plakát láttán. Hogy a szégyenről és bűntudatról ne is beszéljek. Az én tisztjeimet ölték meg... úgy is vehetném, hogy a gyerekeimet, a családom tagjait. Hálám jeléül pedig futni hagytam. Most is csak védem, mindezt azért, mert ő volt egykor az életem értelme. Az egykori szerelem... de mára ez már véget ért, nagyon remélem. A levelek elmaradtak, így végleg eltemettem magamban mindent, és próbáltam megbocsátani. Sikerült is, csak magamnak nem. De nem is kerestem semmi ilyet az én számomra. Hibát hibára halmozok, és ez elkerülhetetlen katalizátora a folyamatnak, ami saját csillaghullásommal végződik majd. Talán ennek is köszönhettem lelkiállapotom romlását, de mindig is nagyszerűen értettem a "hogyan amortizáljuk le magunkat?" témához.
Persze jó régen láttam már Yukét, és biztos voltam benne, hogy valami újabb nyomorékságot vett a fejébe. Hajlamos volt rá, és nem igazán engedte, hogy bárki is jobb belátásra bírja. Erőszakot meg nem szeretek alkalmazni...
Kezemben egy műanyagpohár üdítővel ténferegtem az osztag kertjében, míg végül megtaláltam a bambuláshoz tökéletes helyet: egy nagyobb fa tövébe leültem, és hátrahajtottam a fejem a hűs törzséhez. Mostanában kiújuló fejfájásomra jelenleg tökéletes gyógyír volt, s megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Minden bizonnyal sikerült elaludnom, hiszen mikor kinyitottam a szemem, már majdnem besötétedett. Hálás voltam, hogy hagytak aludni... Rám fért. Felálltam, kiszedtem a hajamból a beleakadt zöldneműt, és gyorsan átfésültem. Sok minden elfér a haori zsebében...
Ekkor hallottam meg a szirénát, mely egyenlő volt a riadóval. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, de legalább tudtam, mit kell tennem. Zanpakutuomat markolva indultam el, s döbbentem meg az elém táruló látványon... A mai őrjáratban voltak az osztagból a számomra majdhogynem legkedvesebb tisztek fele... s közülük páran itt feküdtek holtan.
- Ki tette ezt? - kérdeztem, de mire végigmondtam, már éreztem is a túlságosan is ismerős reiatsut. Nyoma sem volt rajtam az örök vidámságnak, miután felegyenesedtem, s leterítettem a halott tiszteket.
- Nos... azt hiszem az lesz a legjobb, ha én keresem meg. Ha valaki látta, azonnal küldjön egy pokollepkét. Megtiltom, hogy megtámadja bárki is. Ő az enyém. - most az egyszer, ölni akartam. Legalábbis bosszút állni rajta, s ez egy büntetés lesz magamnak is. Tekintetemben különös fény gyúlt, mikor rájöttem, merre van. Hol máshol lenne? S az is nyilvánvaló, hogy miért jött ide. Vagyis, kiért. S egy ilyen meghívásnak ki tudna ellenállni?
Pár pillanat elég volt hozzá, hogy az új palotához érjek, ami elvileg az enyém volt. Kedves búcsúajándék, és néha tényleg ide menekültem önkínzásra.
- Régen találkoztunk, Yuke. De látom, nem tanultál. Nem mindig vagyok megbocsátó, és most rossz hangulatomban találtál... Hogy mertél kezet emelni a tisztjeimre?! - megjelent rajtam az a jellegzetes tekintet, amit talán még nem sokan láttak rajtam. Bár mélyen, valahol ott pislákolt bennem a régi érzés, sosem fogok tudni rá úgy tekinteni, mint bárki másra, egy átlagos alakra... De ezt most el kell magamban nyomnom.
- Nagyon jól tudod, hogy az osztagomhoz nem érhetsz. Le kell vágjam a kezed, hogy megtanuld ezt a leckét? - húztam elő a zanpakutuomat, és hidegen végigmértem régi szerelmemet. Valahol fájt az, amire most készülök, de megérdemlem. Kimért lépéssekkel sétáltam felé- miért menekülne el? El van telve önmagától, úgy gondolhatja, könnyedén végezhet velem. Hála az alvásnak, a szokottnál is éberebb voltam, és talán "szebb" is, hiszen napok óta nem pihentem ki magam annyira, mint most.
- A Gotei 13 nevében... le kell tartóztatnom téged, Yuke. A bűneid: egy nemesi ház lerombolása, az apád megölése, és a 3. osztagból tizenhat tiszt megölése. Azt javaslom, ne tanúsíts ellenállást. Talán még... meg tudlak menteni. - az utóbbi időben tényleg kezdtem nagyobb befolyást szerezni, és ezt ki akartam használni. Ha nem is fejezik le, akkor örök életére a Féregbolyba kerül. de inkább ez, mint hogy meghaljon. Ott lesz ideje elgondolkozni a bűnein... Világos szemeim kigyúltak, és rászegeztem a kardomat.

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Kedd Aug. 03, 2010 12:13 am

Mikor megérkezett nem lepődtem meg a kifakadásán. Direkt öltem meg őket. Vajon mikor érem el azt, hogy utáljon és ne eméssze magát miattam? Ha most kicsinál, akkor csak problémái lesznek. Letartóztatni engem? A Villámvándort? Az lehetetlen. Ő pontosan tudja miért aggatták rám ezt a nevet. Mikor látható a reiatsum a shunpo közben úgy néz ki, mintha villámlana egyet. Mindenesetre rezzenéstelen arccal tekintettem rá. Ajjaj... Úgy látszik fel kell világosítanom őt. Szomorú. Föltápászkodtam, majd lazábbra engedtem a láb-kontrolljaimat. Ez a terem elég hatalmas ahhoz, hogy gondosan szétcsapkodjuk egymást. Ökölbe szorítottam a kezem, és sóhajtottam egy mélyet.
- Téged nem nehéz manapság rossz kedvedben találni. Ki kell, hogy javítsalak sajnos. A régi palota akkor pusztult el, mikor a bankait használtam. Jut eszembe... még nem is láttad azt a szintet. Nem fog tetszeni, most megsúgom. Az apámat Tamachi Nazo ölte meg. Én csak besegítettem. Igazából, mikor az esemény történt, én félholtan feküdtem. És nem tizenhat. Talán ez a legszomorúbb. Mond csak. Eszedbe jutott bármikor is, hogy szemmel tartsd a tisztjeidet, miközben őrjáratoznak? Egy kapitány nem tartja fejben az összes tisztjének az arcát? Ha ezt betartanátok itt a Gotei 13-ban, akkor tudnátok, hogy további öt alattvalód fekszik a csatornákban. A hatodik osztagból három tiszttel számoltam le, a hetedikből kettővel, és a nyolcadikból még néggyel. És... akkor sem tudtál megmenteni, most hogyan tudnál? Ha leteszem a kardot, akkor akár gyorsan elvégezhetnénk a dolgot, itt helyben. Nem kell a fölösleges lesittelés, és hasonló formaságok. Utálom ezt a világot, mert velejéig romlott. És hogy megváltozzon, először be kell fejeznem valamit. Első felszólítás Vaizard! Hagyd el Seireiteit, vagy egy teljesen értelmetlen harcban fogsz elhullani. Tudnod kell, hogy azt akarom, hogy utálj. Utálj, hogy szemrebbenés nélkül ölj meg, ha kell. Nem látszik, hogy szokatlanul nagy figyelmet fordítok az osztagod tizedelésére? És még semmit nem láttak. Engem nem lehet elkapni. Amíg élek, addig nem!- mondtam animékbe illő módon a magamét, utána kirántottam Paragont, és odashunpoztam 50%-os sebességgel, amit enged a blokkoló a lábszáramon. Kíváncsi voltam, hogy mennyi mindenre képes. Sosem láttam, még harcolni. Egyszer láttam, hogy készül a harcra, de én akkor kiütődtem. Tud a teleportálásról, és tud a gömbömről. Én valami tűzre emlékszem, de többre nem. Hajh. Nehéz egy harc lesz, pláne, hogy ő sokkal erősebb nálam. Tisztában kell lennem vele, minden lépésénél. Hatalmas elemzések kellenek majd ide, ez nem vitás. Szóval kellő sebességgel termettem mellett, és félrelöktem a kardját, feltéve, hogy ha még ott volt. Mindenesetre nem akartam, hogy a fegyverével azonnal felnyársaljon. Rengeteget erősödtem a harc terén. Már nem csak gyorsak, hanem fizikumban is kitűnő. Természetesen nem annyira, mint mondjuk Yuu-é, vagy azé a Zel fickóé, de ő még nem látta ezt a stílusomat. Az alap állapotú kardommal estem neki, és vártam mikor küld nekem egy kidout emlékbe. Akár megtörténik ez, akár nem, hátra ugrok, és lepörgetem a listámat magam előtt. Vannak benne olyan dolgok, amiket később szeretnék ellőni, de most egy jó kis kombó jutott eszembe.
- Hadou 50: Rei no kuron- morogtam, és egy klónt hoztam létre. A klón is egy kidou nevét formázta.
- Hadou 45: Kohaku koutetsu- erre világos fénygömb keletkezett a kezében. Ez egy tipikus távolsági kidou, tehát már készülhetett is, a több száz tű pengére, amikkel jó eséllyel eltalálom, de nem! Én sokkal jobbat tudok, ezt a kidout sosem távolságinak használtam. Ezt azzal bizonyítom, hogy a karjánál fogva pörgettem meg a klónomat, és dobtam Maya felé. Nyilván ki fogja kerülni, és megpróbál engem támadni, esetleg a klónt levágni, vagy egy egyszerű kitérést, hiszen ha test közelből benézi ezt a támadást, nem sokáig tartana a küzdelem, hiszen jelentős sérüléseket okozna. Mindenesetre akármit csinál, én a kedvenc kidoumat lövöm el. Mosolyogva Very Happy

.
- Kounkanteny!- már eléggé gyakorlottan használtam ezt, hogy a klónomat mozgassam el. Az elrepült klónt visszaforgattam a kapitány felé, és ezzel felém is. Én egy shunpoval fogom kikerülni a tű pengéket. Kicsit kifáradtam a nagy testtömeg eldobásában, és a két kidouban, tehát ő most jó eséllyel fog megsebezni. Megpróbálok shunpoval, vagy védelmi közelharccal elkerülni a súlyosabbakat, még akkor is, ha kisebbeket szerzek. Bár páncél volt rajtam, a két karom szabadon volt fémek tekintetében. Lihegnem is kellett e kombó után. Sóhajtottam egyet, és vártam a támadás sorozatokat.

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Kedd Aug. 03, 2010 3:16 am

Úgy tűnik, a szökött alakok magasabb rendűnek hiszik magukat mindenkinél. Ostoba terveket dédelgetnek, s azt hiszik, mindenkit legyőznek... Nevetséges. Most mégsem volt kedvem nevetni, pedig sosem okozott nehézséget. Túlságosan könnyű lett volna átengedni magam a bennem fellobbanó haragnak, de nem akartam azok közé a szánalmas, forróvérű senkik közé tartozni...
Jó lett volna tudni, hogy mégis mi a jóságos frncért tolta ide a képét... nekem nem hiányzott. Az életem visszatért a rendes kerékvágásba- még akkor is, ha sok újat tartalmazott.
- Erre vagy büszke? Egy undorító gyilkos vagy... a kezedre örökre rászárad a vér. Ennek örülsz? S még van képed Engem pocskondiázni? Nem tudom, honnan vetted hozzá a bátorságot. - mértem végig, s kék íriszeimből tömény megvetés áradt felé. Mély levegőt vettem, és visszagondoltam a régi időkre. Mennyire kapóra jön az, hogy régen egy pár voltunk... Emlékszem Paragonra, a kardjára. sosem kedveltem... és most itt a kiváló alkalom arra, hogy megalázzam.
- Ez a világ semmivel sem romlottabb nálad... de az igaz, hogy nincs minden rendben. Az utálat az a fölösleges luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Csak megvetni tudlak... Miért jöttél ide? Tudtommal a felajánlott barátságot porrá zúztad, és mint tudod... nálam nincs második esély. - a felém hajított póttesttel nem foglalkoztam sokat: egyetlen kézlegyintéssel elküldtem Seiretei körüli útra, s biztosan meg fog semmisülni... Csak nem képzeli Yuke, hogy ennyivel meglephet? Több kell ahhoz ennél...
S a hiányzó lábvackai is csak arra utalnak, hogy hősködni akar. Komolyan azt hiszi, hogy túlszárnyalhatatlan a sebessége? Hogy legyőzhetetlen és elfoghatatlan?
- Felhívnám a figyelmed arra az apró tényre, hogy kapitány vagyok. S mint ilyen, erősebb vagyok nálad, és... gyorsabb is. Bármennyire is fáj elfogadnod a tényt. Ami pedig még idegesítőbb neked, az az, hogy vannak engem is túlszárnyaló alakok...- mondtam ajkamon játszó mosollyal, ami nem hivatott sem felbosszantani, sem pedig idegesíteni...
- Bakudou 39: Enkosen...- súgom szinte a kardomnak, majd nézem, ahogyan a támadása hatástalanul szűnik meg. Nem csak ő lett erősebb, ezt jó, ha megtanulja. Egyszerűen... nem volt tobb pardon. túl sokat vétkezett, és az lesz a lehető legkegyesebb megoldás még így is, hogy kivéreztetve visszadobom Karakurába...
- Hadou 04: Byakuray!- mutattam rá mellkasára, maikor fölbukkant mellettem. Kíváncsi lennék rá, hogy meddig akarja méf folytatni ezt a kis játékot a kidoukkal. Nekem időm végtelen, az általa megölt holtak nem támadnak fel attól, ha most villámgyorsan a padlóra küldöm...

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Kedd Aug. 03, 2010 4:36 am

Szavai a teljes elképedés jeleit mutatták rajtam. Nem erre számítottam. Ki lett ő? Az a Maya ő egyáltalán, akit kerestem? Nem... akit én kerestem úgy látszik, már eltűnt. Most ő komolyan gondolt mindent, amit mondott? Kérdések százai voltak bennem. Lecsapta a klónomat könnyűszerrel. Csak nem olyan erős, mint Yuu. Persze teljesen tudatában vagyok annak, hogy sokkal erősebb nálam, de nem kéne azzal felvágnia, hogy kapitány. Mármint. Nem jelent semmit. Lassan én is kapitányi szintű shinigami leszek, ha már nem vagyok az. Megcsóváltam a fejem. Mi járhat a fejében? Ezek csak üres szavak, vagy tényleg ő mondta ezt.
- Hogy mondhatsz olyat, hogy arra vagyok büszke amit tettem. Apám... ő meg akart ettől védeni, és én ezt nem láttam. Nazoban égett a bosszú, bennem meg már nem is tudom. Tisztában vagyok vele, hogy még Aizennél is rosszabb eset vagyok. Azért jöttem vissza... mert látni akartalak. Tudni akartam, hogy hogy vagy, és hogy miként élsz. Boldogságra számítottam, de helyette csak a keserűséget találtam- erre egy negyedik szintű kidout kaptam a pofámba. Semmit nem reagáltam. Olyan erős volt, hogy egyszerűen átlukasztotta az amúgy rohadt erős páncélomat. A hasamnál talált el, de a fém eltompította annyira, hogy csak egy mélyebb sebbel megússzam. Az ereje elröpített a falig, majd nekiütközve lerogytam. Magam elé bámultam teljesen elhagyatott fejjel. Talán még a szemem is könnyes lett. Éreztem, hogy ez lesz.
~ Maya... te is ugyanaz lettél, mint mindenki. Sablonnak tekinted a gondolataimat. Már csak azt látod bennem, aki megölte a tisztjeidet. És mégis... Nem azért akar most harcolni velem, mert utál, hanem a bosszú hajtja. Bár valahol mélyen utál az biztos. Mit tettem veled? MIT???~ e gondolatok jártak a fejemben, miközben megjelent körülöttem a lilás reiatsu, ami anno még fehér volt. És most egyszerre naranccsá változik. A bal szememben vörösen izzó koncentrikus körök jelennek meg. Remegő testtel, vérezve, a kardomon támaszkodva felálltam. Mélyeket lélegeztem, de nem nyugodtam le. Nem akartam, hogy így lásson...
- HÁT TUDD MEG, HOGY A GYŰRŰT EZÉRT KAPTAD!!!! HOGY NE EZ LEGYEN BELŐLE!!!- fakadtam ki. Teljes hangerőmmel üvöltöztem- „Tartsd meg kérlek. Szeretném, hogy ha emlékeznél a bukásomra, és kiűzettetésemre. Intő jel legyen számodra. Nem szeretném, hogy ha így járnál, mint én". Ezt mondtam búcsúzóul. Mondd... mikor lettél te ilyen?- hangom ismét a meglepetés erejével bírt. Paragon női hangja az enyémmel keveredett, szinte egyszerre szólt. Magamhoz szólítottam a kardomat, és ezzel láthatóvá vált a shikai. Sosem hittem volna, hogy ellene valaha is ezt kell használnom. Volt amikor együtt voltunk, volt amikor még szerettük egymást. De most bennem más lakozik. Szomorúság, gyász és az elengedhetetlen HARAG! Azt hiszi gyorsabb nálam? Lehet okkal hiszi ki kéne próbálnom. Mindenesetre azt tudom, hogy én távozásom óta nem sokat gyorsultam. Csak máshogy harcolok, máshogy edzettem, de nem sikerült nagyobb sebességet elérnem. Tény, hogy én voltam a Gotei 13 egyik leggyorsabb shinigamija, de egyre többen kerülnek elő. Hát eljött az idő, mikor kiderül mire is vagyok képes. Ezt a harcot komolyan veszem... és ha beleadok mindent, akkor két lehetőség lesz. Olyan kettő, ami az ilyen harcokba beleillik. Vagy győzök, vagy meghalok!

FLASHBACK

Park

Nekem pedig ezentúl csak te fogsz számítani. Nem leszek olyan bolond, hogy valaha is ellened forduljak. De ha mégis megtörnténik, akkor tudd; hogy nem azért, mert már nem szeretlek........ - itt sikerült elakadnom, és kaptam tőle egy szép hosszú csókot, amit csöppet talán túl lelkesen viszonoztam. Kisebb hallgatást követően mégis befejeztem mondandóm:- inkább azért fog megtörténni, mert összeütköznek a nézőpontjaink.

Maya szobája egy kis teázgatással... VI. osztag Wink

Mikor a hozzányúltam a csészéhez, éreztem, hogy ebből gáz lesz. Belekortyolt, és lepörkölte a száját. Mindig ez van. Miért nem tudunk várni néha???
- Paragon!- vettem elő a kardomat. A markolat szét repedt, de ez most vészhelyzet volt, nem bántam. Kiteleportáltam a konyhába, és egy pohárba hideg vizet engedtem. Utána fel a magasba, ahol mínusz fokok voltak. Remegtem. Éreztem, ahogy lilulnak a végtajaim. Belekortyoltam a vízbe, ezzel szinte lefagyasztottam a torkom. A víz után azonnal megfagyott. Leteleportáltam Mayához, majd megcsókoltam gyorsan. Fájdalom volt a torkomban a hidegtől. Aztán az ő melege, és az én hidegségem kiegyenlítették egymást, és egyikünknek sem volt hőmérsékleti problémája. Levettem a számat róla, majd odasuttogtam neki.
- Elkészítés után, a tea forró. És tudom, eddig nem láttad, és szerintem még nem érezted, de a Byakurai is forró- mutattam az elszenesedett kezem, amivel megfogtam apám kidouját- Légyszíves hozz nekem valami kötszert, mert ez fáj- most a hideg segített, de attól még ez egy jódarabig így fog kinézni. Úgy száz évig. Eltelt hát az az idő, amikor a magamba olvasztott lélek energia hatni kezd. Pedig kilőttem azt, amit tudtam. Persze apámnak olyan ereje van, hogy lehetetlen számomra a teljes levédés. A tenyerem közepén egy égetett kis lukacska volt, körülötte meg szépen elfeketedett a bőr. Meg lehet orvosolni, csak egy darabig még fájni fog. Ha Maya hoz valami kötést, akkor azzal betekerem.

~Najah... azóta rájöttem, hogy ez egy átok itt rajtam, és nekem semmi közöm nem volt hozzá -.-”~

~Ugyanekkor mutattam be neki Paragont, és meghaltam... ő azt mondta, hogy nem szeretné a halálomat látni... érdekfeszítő hmm~

Keresés Karakurában Mayával *-*

~Az a barom a nyakamba ugrott. Urahara kiképezte azóta már Kait is. Majd még megkeresem~

FLASHBACK

Most itt álltam, és az emlékek megfogták a szívemet, de a harag elnyomta ezeket a szépeket. Gyorsan elmúlt rólam ezek, amint láttam a szemét. Több könnycsepp is megformázódott lélektükröm sarkában. Nem hagy nyugodni az a gondolata, hogy én örülök annak, hogy ölök. Azért öltem meg őket, mert rám támadtak, és én nem tehettem mást. Ha elmenekültem volna, akkor egész Seireiteit ellenem fordították volna. Picsába! Ezen sajnos már nem segíthetek. Miért gondolja magát ennyire erősnek azt se tudom. Teljesen fel volt bennem kavarodva az összes emlék. Mikor távozásom képe ugrott be, az volt a pláne. A tűz tükröződését figyeltem a pengém élén. Hirtelen odateleportáltam Maya elé, és villámgyors közelharcba bocsátkoztunk. Nem csak simán megvágni akartam. Dühöm nem engedte, hogy vigyázzak rá. Mély sérüléseket akartam okozni. Néha egy-egy őrült kacaj elhagyja számat, és ez mutatja idegállapotomat. Nem voltam magam. Meg akartam leckéztetni. Úgy nézett ki, mintha apám harcolt volna velem. Ha meg akarnám ölni. Ha valahol még érez irántam valamit, akkor tudni fogja, hogy ez az egész amiket tettem, minden ami történt, csak egy szerencsétlen lélek önkívületi cselekedetei, amint morzsolódik a meg nem értett világban. Ennyiből álltam. A világot akartam megváltoztatni, de végül én változtam el túlságosan is. Irónikus.

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Kedd Aug. 03, 2010 5:27 am

Könnyű vádolni a melletted álló embert, akivel régen össze volt fonódva a sorsod. S mégis, engem vádolni azzal, hogy teljesen mássá váltam? Hogy nem voltam a régi, cserfes és mosolygós vidám lány? Hogy lettem volna, amikor minden előttem omlott össze? Az általam fontosnak tartott értékeket semmisnek nyilvánították, és egy gyűrűt dobtak elém. Legyek boldog vele... a jutalmam pedig hónapok óta tartó magány? Köszönöm az ilyet, nem kérek belőle...
Arcom rezzenéstelen maszk fedte, ami megakadályozott abban, hogy bármi is látsszon rajtam. Sokba került nekem ennek a kifejlesztése... Nem akartam gyengének tűnni, az lenni, akit mindig meg kell védeni.
- Én nem mondtam ezt, csupán kérdeztem. A boldogság pedig nekem nem adatott meg... Ha tudni akarod, ma szép napom volt, mosolyogtam addig, amíg meg nem ölted a beosztottjaimat. Na meg, ha felügyelném az őrjáratozó tiszteket, nem lenne magánéletem. - sóhajtottam föl, és túrtam bele a hajamba. jelenleg nem lehettem az a személy, akit Yuke látni akart. Én most - bármennyire is nehéz volt lenyelnem, bármennyire is szenvedtem tőle- csak egy kapitány voltam, akinek a feladatát kellett teljesítenie. Nehéz megállni, hogy ne menjek oda hozzá megkérdezni, hogy túléli-e... De azzal mindent kockára tettem volna, ami jelenleg az életemet jelentette. Ebbe most ő nem fért bele, ennyi volt az egész. Haragudtam rá, dühös voltam, keserű... volt mersze kezet emelni a tisztjeimre. Ezt már... nem nyelem le. Egyszer már megbocsátottam, de úgy tűnik, neki ez az esély kevés volt.
Szavaira csupán annyival reagáltam, hogy elegáns tartásom megtörtté vált, és lehunytam a szemem.
- Könnyű ítélkezned. Te most nem vagy két tűz közé szorítva. Most csupán... azt az arcom látod, akit Seiretei követel meg tőlem. Látom, nem nyerte el a tetszésedet. S még így is... kérlek, tedd le azt a kardot. Nem akarok élet-halál harcot vívni veled. - búgtam halkan, s ránéztem. Ha nem akart volna ölni, nem vágott volna vele fel. Ha nem akart volna ölni, egyszerűen csak leütötte volna őket, vagy a támadásával hatástalanította volna a támadóit... De nem így tette. Nem csak én változtam meg... Hiába akarom őt megóvni a haláltól, ami itt lebeg felettünk, ha ő őrült módjára száguld felé!
S ugyanebben a tempóban támadt meg engem is, gyors tempót diktálva. Tartottam magam ellene, de közben magamban küzdöttem is: fájt látni, ahogyan itt őrjöng.
- Régen láttalak már, Paragon. - nyíltak fel szemhéjaim néhány másodperces pihenés után. Láttam rajta, hogy... meg akart sebezni. Ölni talán nem... Sajnáltam, hogy még éreztem iránta valamit. mondjuk, azt hiszem ez érthető... hogy nem lesz számomra közömbös. Fanyar mosoly játszott ajkamon, miközben ellöktem magamtól őt, és nyakamra tettem a szabad kezem, hiszen shikait még mindig nem használtam.
- Annyira kellemetlen ez a helyzet, nem igaz? Régen kedvesek, most ellenfelek... Vagy csak számomra kínos ez? Ahogyan itt őrjöngesz? A béke utáni vágyad... nem egyedülálló. Én is békésen akarok élni, szerelemben valakivel. De békét nem teremthetsz gyilkolással! ha megpróbálod, egy ördögi körbe kerülsz bele...- sóhajtottam, és léptem felé shunpoval. Már voltak rajtam karcolások: s néhány kósza vércseppet hagytam magam mögött szállni a levegőben. mellkasa felé szúrtam, s közben gondolataimban megjelent egy kidou neve...
- Hadou 54: Haien! - s ezzel tökéletes lehetőséget adtam neki arra, hogy hárítson, annak ellenére is, hogy a név kimondásával a kidou kétszeres erősségű volt...

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Kedd Aug. 03, 2010 10:48 pm

Szavai maradandó dallamként zúgtak fülembe. Még ezek után is... már többször figyelmeztetett. Még most jó hozzám. Ezek után az eddig látott fapofa már nem tudott meggyőzni. A mellkasom felé támadt... Pillanatokig arra gondoltam, hogy hagyjam neki ezt a csapást. Hagyjam, hogy megöljön. Aztán eszembe jutott Nazo, és a sereg. Ígéretet tettem. Kivédtem a csapását végül, egy elkerüléssel, de utána jött egy kidou. Ezt még én is ismertem, szóval nem lepett meg az ereje. Nem egy nagyon erős varázslat, de nem igazán tudom, hogy hogyan védjem ki. Aztán eszembe jutott mit kéne tennem. Hirtelen kigyulladt az amúgy is szénné égett karom. A kötés lassan leégett róla. Hátra shunpoztam, és ahogy terjedt a tűz rajtam, éreztem, hogy gyorsan kell cselekednem.
- Bakudou 92: Toransu Samenkyou- megjelent a háromoldalú tükör mögöttem, és gyorsan elszívta a kidout rólam, majd megkaptam a támadásban lévő lélekenergia java részét. Ezzel párhuzamosan az ép karomat felé szegeztem.
- Hadou 04: Byakurai- morogtam, és az utolsó pillanatban megláttam Mayának az egyik sebezhető részét, ahonnan csak nehezen ugrana ki. Minden dühöm belekoncentráltam, és erre még a kidou is elvesztette fényes kék színét. Aztán tágra nyíltak a szemeim, és elrántottam a kezemet a tükör felé. A kidou nem repült el messze, de ezt nem bírta a 92-es számú bakudou. Darabokban tört össze. Füstölgött a fájó végtagom. Most ismét láthatóvá vált. Talán még ő is tudja pontosan, hogy sikerült ezt összeszednem. Égető érzés volt, de sajnos nem tudtam mit kezdeni vele. Félre rántottam a valószínűleg nagy sérülést okozó kidout. Bár úgyis kikerülte volna, és akkor a kounkantennyel belemozgathattam volna. Szavai, mint egy rossz lejátszón, úgy ismétlődtek bennem. Gyilkolással békét? Hehhe. Van benne valami, de én csak azt érhetném el vele, hogy rájöjjenek, együtt kell bosszút állni rajtam. És ha együtt teszik, talán rájönnek, hogy együtt lehet tovább is élni. Ha Las Nochesre rábízzák az alacsonyrendűeket, és Soul Society sem gyilkolna... akkor jó lenne. Ezt képtelenek belátni, mert ez a világ valahol nagyon elfordult. Azért vagyunk shinigamik, hogy a plusz lelkeket jó útra tereljük. Hollowok mindig is lesznek, és azok mindig vadászni fognak. Az arrancarok, csak úgy, mint mi simán megóvják maguktól, és arrancart csinálva magukból, egy hasonló békés rendszert építhetnének ki. Aizennek hűek mi? Hát Aizenért fognak bosszút állni rajtam. Soul Society meg majd úgyis rájön miért. Hiszen a felét elpusztíthatom már most is. De elveim ennyire ellenkeznek annak, azzal amit Maya mond? Hát hogy tudnék így cselekedni. Ha megölném se lenne jobb, hát akkor mi a fenét kéne tennem. Eldobtam messzire Paragont, hiszen már sok bosszúságot okozott nekem. A fejemet fogtam és morogtam, majd egyre inkább csak feszült bennem az ideg. Mit tegyek??? Térdre rogytam, majd a földet ütögettem. Beleremegett, minden egyes érintkezéskor. Felnéztem, Mayára, és ismét azt láttam, akit most már nem akartam. Utána az átokra néztem... erre az elszenesedett fájdalmas nyomra.
- Jajj Maya mit kéne tennem. Nem adhatom fel magam, mert akkor minden amit tettem hiába való lenne. Egyszerűen csak egy gyilkos vagyok. Nem gyilkolással akarok békét csinálni... Megváltoztathatom a világot, és látom hogy hogyan. Már itt van előttem- Odashunpoztam Paragonhoz, és megint közelharcilag ugrottam felé, csak utána mögé teleportáltam, és döftem. Hátra lököm magam utána a lábam segítségével... természetesen róla pattanva.
- Nekem is fáj... Nekem is

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Szer. Aug. 04, 2010 6:02 am

Sötét, haragos szemeim égették az övét, és arcomon jól láthatóan megjelent a harag pírja.
- Az őrült tervedért van merszed elpusztítani mindent? S egy ostoba álom miatt ölted meg a tisztjeimet?! - nem fért az agyamba az az önzőség, ami eltöltötte. Nem mások miatt akart békét. Csak maga miatt, hogy jobban érezze magát. Maradt egyáltalán benne valami kevéske jó is?
Mereven, élettelenül bámultam, ahogyan a földön vergődött előttem. Rövid időre azzá vált, akiről tudtam, hogy ott van benne. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Néha úgy viselkedett, s mintha én lennék az "anyja"... De nem lehetek mellerre mindig, nem foghatom örökké a kezét, és mondhatom meg neki, hogy mit tegyen. Miért? Úgysem hallgat rám, sosem hallgatott. Valószínűleg nem is jelentett neki egyetlen szavam sem semmit...
- Miért jöttél ide? Meg akarsz ölni?- kérdeztem színtelen hangon, miközben a támadását hatástalanítottam. Valahogy üres voltam, és ez most az előnyömre vált. Bár ha jobban belegondoltam volna, éreztem azt a rémes kitörni akarást, sikíthatnékot és kétségbeesést, ami körülölelt. Tekintetemmel figyeltem őt, és hagytam, hadd támadjon. Kardommal hárítottam a döfését, és miután elrúgta magát rólam, utánaeredtem. Nem hagyhatom, hogy elmeneküljön. Elég volt az árulásból, amit elkövettem. Örökké csak hazudtam, minden lélegzetvétellel, minden mozdulattal csak súlyosbítottam a helyzetet. Keisukénak is csak bosszúságot okozok. Jobb is, hogy már Nabe-kunhoz sem járok el... úgyis csak bosszantanám. Komolyan kezdett a hatalmába keríteni egyfajta halálvágy, és innen már tudtam, hogy baj van. Valamiért... mindig ez a vége annak, ha mi ketten találkozunk. Jobb lett volna, ha el sem jön ide. Igen, kétségkívül otthon kellett volna maradnia. Ennyire élvezi a gyilkolást? Ekkora patkány lett belőle? Ha ez így van... kímélet nélkül kell megölnöm. Undorító, amit tett- s az még rosszabb és szánalomra méltóbb, hogy mindezért Engem akart felelőssé tenni.
- Jobb neked azzal, hogy engem akarsz felelőssé tenni? - kérdeztem, miközben felé shunpoztam és miközben kardommal megkíséreltem levágni a karját, felé rúgtam, majd halk hangom bezengte a helyet:
- Hadou 23: Siro Seidou, Bakudou 91: Maindokonroru Sakkaku...- s tudtam, hogy sikerült. A másodikat nem tudja kivédeni. Kíváncsi voltam, hogy mi a legnagyobb félelme. Nem az én halálom, az biztos. Amikor ez az lehetett volna, nos... az az idő már elmúlt. Nem sírom vissza. Lezártam magamban, legalábbis azt hittem és hiszem még most is. Talán valami ráébreszthetne ennek az ellenkezőjére, de nem akartam. Csak egyszerűen kell valami, aminek hála kitörhetek ebből az unott és undorító tétlen vergődésből, maiben most is lebegek. Csak az kellene csak, hogy ilyen idióta csitriként ténferegjek a verhetetlen magány medrének szélén ácsorogva! Nem leszek újra alattomban suttyogó sírdogáló nyomorék, aki fél lelkét hagyta elveszni! Nem és nem... vissza szereztem a hiányzó felem, és tudom, hogy senki nem lopja el megint. Nem, mert nincs kinek odaadnom, s nem is kellene senkinek sem. De így is van jól... rútságom fényes bizonyítéka, hogy csupán barátság tárgya vagyok az engem körülvevőknek. De inkább legyek számukra igaz barát, semmint szemükben önző, törtető alak...
- S kínban ténferegve döföd át tőröddel a szívemet....- engedtem le zanpakutuomat, s szorítottam homlokomra s ezzel együtt szemeimre a kezem, mert nem akartam sírni. Nem akarok megint gyenge senki lenni... s esküszöm az életre, nem is leszek. Megbosszulom őket, akik keze által haltak....

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Csüt. Aug. 05, 2010 2:13 am

Rákérdezett miért is jöttem ide... nem egyértelmű? Ha így haladunk értelmét veszti hogy idejöttem, hiszen csak a dühöngő Mayát sikerült megtalálnom. Izgalmas ez így, de mégis valami mást szeretnék, de nem tudom ezek után hogyan érjem el. Terveimet nem mondhatom el. Ha odáig fajul a dolog, hogy használnom kell a bankait, az nagy baj lenne. Az új Tamachi palota is szétdőlne ugyanúgy, mint elődje. Jájj hogy keveredtem én mind ezekbe bele. És még gaz értelmetlen gyilkosnak tekint még Ő is. Remek. Pedig volt értelme mindannak, amit tettem, de nem mondhatom el. Az Paragon és az én dolgom, hogy ők miért is haltak meg. És ezek után még azt kérdi, hogy megakarom-e ölni. Igazából át akarom ölelni, és kiönteni a lelkem, de sajnos ez most nem fog menni... inkább Ő akarja kiontani belőlem a lelkem. Azt hiszem most már tényleg mindjárt elsírom magam. Ismét támadott, egy kidouval, amit egy teleporttal elintéztem, de az utána lévő szavait pont nem hallottam. Valószínűleg egy szitok lehetett, vagy valami egyéb. Látszólag megállt, és figyelt. Figyelt arra, hogy mit teszek. Hát én megtámadom az fix >< . Ekkor kirobbant a mennyezet és hét csontvázharcos jelent meg. Ezek a seregből jöttek. Tágra nyíltak a szemeim. Bogarak özönlöttek be és hordozták magukkal a páncélom darabjait. A levegőbe húztak és rám adták az arany darabokkal ellátott díszes fémdarabokat. Remegtem, és nem értettem mi történt. Egyszerűen nem voltam képes feldolgozni azokat, amik most történnek, és történni fognak. Zsebembe nyúlok, ahol már ott volt a gömb, és be volt nyomódva. Elkezdett energiát sugározni és ez azt jelentette, hogy a háború elkezdődött. A harcosaim néma csendben álltak. Maya kérdőre vont tekintetére néztem. Végül megszólaltam.
- Ez nem lehet igaz...- csóváltam a fejem, és az aranymaszkon át, nem volt látható az üres tekintetem. Köpnyi-nyelni nem tudtam. Egyszerűen ez a szituáció megegyezett rémálmommal. Egyre több katona teleportálódott ide. Mayára szegezték a fegyverüket. Reagálnom kellene, de nem megy. Egyszerűen most minden rémálmom valóra válik. Eldördült végül az első fegyver, de Maya kihajolt a villám elől.
- Menekülj! Kérlek, most az egyszer mentsd a saját életed, és szólj mindenkinek, hogy menjenek el!- kiabáltam neki, de ő megpróbálta felvenni a harcot a robotokkal. Többet szét is csépelt, és nekem esett, védekeztem a botommal, aminek a végén ott feszített Paragon. Nehéznek ítélném a mozgást, de sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Aztán egy hörgő hang szólt a fülembe, a jeladón keresztül.
- Örülök, hogy végül a Gotei 13 elpusztítása mellett szavazott... Máris küldök egy lebegő egységet, hogy megölje azt a ribanc shinigamit- ezekre a szavakra sem tudtam mit mondani. A robotok megállás nélkül lőttek Mayára, és a lábát el is találták, ami majdnem leszakadt. A földre esett, én próbáltam utána kapni, de nem ment. Az edző terem mennyezeti nyílásán, //mert már volt neki ^^// egy duplahosszú csöves vörös dísszel ellátott lebegő platformos katona jött. Az ha lő egyet, ott ember nem marad meg. Gyorsan rá is lőtt Mayára, aki még épphogy kitért, de a második lövés eltalálta, és átluggatta. Ugyanaz a látvány tárult elém, mint álmomban, csak most még durvább. A kapitány üres tekintete, és egy méretes véres luk a hasánál. Remegtek a kezeim, és próbáltam letépni magamról páncélt. Úgy ahogy ment. Odakuporogtam mellé, és magam elé motyogtam.
- Mit tettem veled... Úristen. Nem ezt akartam. Nem akartam sosem ártani neked... én... én még azóta sem feledtem el azokat a boldog időket, és... talán én még mindig szeretlek, és most megöltelek. Azt hiszem... NEEEEEEEEEEEE~EEEE~EEEE!!!- itt már végem lett. Teljes mentális kikészültség. Reiatsum eddigieknél sokkal, de sokkal nagyobb erőt hagyott, csak úgy remegett az épület, bár ezek ellen épült. Az ilyen kis fellángolások ellen. Karjaimat a megmaradtak felé fordítom és kieresztem rájuk a tömör lélekenergiát. Az Emberek Világából hozott acél sajnos édes kevés volt ehhez. Igaz folyik bennük Kezomaru energiája, de most én nagyobb erőt képviselek egyenként. Tovább remegett az épület, és mikor már elgörbültek a csontvázra hasonlító testek, és összeestek, valamint a lebegő gépezet is összeesett, akkor abbahagytam.
- És most boldog vagy?- hangzott fel egy ismerősen csengő hang mögüllem. Elengedtem a vérző amúgy már halott testet, és felálltam. Odafordultam, és nem lepett meg a látvány. Ott állt teljes életnagyságban, a fehér haoriban, és rangot jelző hajkötőivel, nem is beszélve a fehér sálról... szóval apám.
- Sosem voltam az, és ezt te is tudod. Mióta megöltelek, vagyis úgy néz ki csak próbáltunk megölni, mindig azon gondolkozom, hogy jót akartál-e nekem, vagy valóban méltó voltál-e a büntetésedre-- csak a szokásos viszonyt tartogattam neki, hiszen mindig is ezt kaptam tőle. Pláne, hogy a halálból visszatért apákat csak így szokás köszönteni.
- No lám, no lám. Mégis csak benőtt a fejed lágya? Miután láttam, hogy ahhoz a kis csitrihez így vonzódsz, félelem fogott el, és gyorsan beléd ágyaztam azt az átkot, ami az én reiatsumat képviseli. Annak köszönhetően vagyok most itt, hogy végezzek veled. Nem hagyom, hogy bemocskold a nevünket. A pokolra jutsz kisfiam- és elővette a zanpakutoját. Gyorsan aktiválta.
- Akkor is, amit tettél velem, meg a világgal szörnyű. Most... Rokungai nyomorja és a Nemesek Szövetségének nevében, megöllek, ahogyan te is oly gyakran tetted társainkkal. igazából alig vártam már ezt a második kört- mondtam jól hallhatóan felé, és letöröltem a könnyeket a szememből. Ide most a düh kell. Hihetetlen gyors shunpoval másztam oda, és csaptam, de ő lazán hárított, és az ostora elkapott. Rúgtam egyet a lendületemből, és ez eltalálta.

~ Idefigyelj Yuke! Ez nem a valóság! Ez az a bakudou, ami feléleszti a félelmeket. Nem hagyhatod abba, amit elkezdtünk. Egyszerűen ha most leállsz szétmegy az elméd is. Emlékezz mit ígértél apádnak, miután rájöttél, hogy értelmetlenül ölted meg. Képzeld el mi lenne, ha erre akkor jönnél rá, miközben boldog házasságban élnél azzal, aki miatt az apád megátkozott. Ne add fel, és mutassuk meg ennek a libának mi van, ha a családunk ellen van. Mutassuk meg NEKI TE IDIÓTA!!!~ Paragon szavainak sajnos igazat kell adnom. Ha már Ő sincs nekem, akkor ki más maradt? Erre egyértelmű a válasz. Az, aki azóta velem van, mióta mindenki távolodik. Ő akkor tud felbosszantani, amikor akar, de most egyszerűen csak jó hozzám. Kérdem én... miért?
~ Igazad van. Tudod jól hogy érzek vele kapcsolatban, hogy miként gondolkodok ha megölök valakit és hogy mi van bennem e harc közben. Az a dimenzió, amiben te ott vagy az a te világod, de te tudod milyen is az én belső világom. Nekem csak egyszer mutattad meg, és egy magányos kis szoba... Mostanra hogy nézhet ki vajon?~ tettem fel magamba a költői kérdést, amire sosem várok választ. Egy temetőhöz tudnám hasonlítani, ahol az eddigi áldozataim vannak. Sokkal inkább egy rossz hollowra hasonlítok, mint egy nemes lelkű Shinigamira. De Paragon megmondta. Most meg kell mutatnom Mayának miként is működik ez a dolog. Felé fordultam, amint tisztázódott szemem előtt a valóság.
- Tudod jól, hogy a rémálmaim a gyenge pontom. És ezt te csak így kihasználtad. Tényleg Seireitei kapitánya vagy... büszke lehetsz magadra- vágtam oda villogó szemekkel, és mutattam, hogy nyisson most ő. Most megmutatom neki!

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Hétf. Aug. 09, 2010 10:59 pm

Fogalmam sem volt, hogy mi a rémálma- és nem kegyetlenségből nyúltam ehhez a kidouhoz. Egyszerűen csak ez jutott eszembe, és nagyot tévedett azzal, ha arra gondolt, hogy szándékosan kínzom. Ha már meg kell ölnöm, akkor azt hidegvérrel és gyorsan teszem. Itt nincs más választásom az életben maradásra...
Ajkamon keserű mosollyal mértem végig, és vontam meg a vállamat vádló szavaira. Miért győzködném? Minek feleljek? Az az ő hibája teljes mértékben, ha nem hiszi el amit eddig elmondtam neki. Nem vagyok magnó, nem ismétlem örökké a mondandómat. Kételkedjen, ha az annyira jól esik neki. Én már... minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy megbocsássak neki. Azért is, hogy megmentsem. De ő idejött, és elkezdett mészárolni... megint. Milyen alak tesz ilyet? Ki öli meg a bajtársait? Azt sem tudom, ismerem-e még egyáltalán az előttem álló alakot. Kétségbeesetten próbáltam meg kiszorítani a fejemből a felbukkanó emlékképeket, melyek mind, egytől-egyig a közös múltunkhoz kötődtek. Torkomban gombóc kezdett el növekedni, mely köhögésre késztetett- mégis elfojtottam. Nem szerettem ezt a harcot... csak megint elgyengülök, eszembe jut minden, az, hogy most egyedül vagyok, és... depressziós leszek. Ez senkinek sem jó, kiváltképp nekem nem. Hogy legyek így az osztagom hasznára?!
- Nagyot tévedsz... tudom jól, hogy mekkora szemét, kétélű kard Seiretei. De az osztagom nem ilyen. Őket nem hagyom itt, és ab rátaimat sem. Ők nem aljasak... ők nem ölték meg a tisztjeimet. Most pedig... hallani akarom, a saját szavaiddal, köntörfalazás nélkül. Mit keresel itt? Mi jogosított fel arra, hogy meggyilkolj jónéhány tisztet?- hangom csöndes volt,mégis hűvös, és szinte vágott. Azt sem tudom, mikor beszéltem így utoljára... egyszerűen belefáradtam. Nem tudom, hányan éreznék át a helyzetemet. S hiába akarnám felpofozni, megverni, de élve visszadobni Karakurába, nem tehetem. kapitány vagyok, példát kell statuálnom... igen, Nekem. Mély sóhajjal mutattam felé, megelégeltem a játszadozást.
- Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! - szinte hallottam a sárkányom dühöngő ordítását, mert bármennyire is trágár volt hozzám, védeni akart mindentől, ami bánt. Két kezemben az ikerkardokkal mértem végig Yukét, és ujjamból már kis híján kilőttem egy cerot, amikor öntudatra ébredtem. Én ezt itt nem tehetem! Mindent kockára tennék... nem volt kedvem elmenni innen. Az utóbbi pár percben ezt olyan világosan éreztem, mint még soha. Ha pedig Yuke ezt veszélyezteti, kénytelen leszek megállítani. Így, vagy úgy... azt a lehetőséget választom, amelyiket lehetővé teszi. S bármennyire is az ellenkezőjét akarom, ő nagyon is a durvábbik felé hajlik.
- Hadou 63: Raikouhou...- mondtam el legalább háromszor, mindig arra a pontra célozva, ahová felbukkant. Nem látott még semmit se... Fogalma sincs, mire vagyok képes. S az a legnagyobb baj, hogy lebecsül, méghozzá úgy tűnik, nagyon. Megtanultam elzárni az érzelmeimet. Ha nem is tökéletesen, de már nem befolyásolnak annyira... az utána rám törő bűntudattal és kétségbeeséssel pedig ráérek foglalkozni. Nem igaz?
- Ha te az tudnád, hogy min mentem keresztül... és min fogok, nem vágnál hozzám ilyeneket. De tudod mit? Tedd, ha jól esik vádolni. Nyugodtan... le fogom nyelni, mert nincs más választásom. Bármennyire is akarlak megmenteni még most is, te ellöksz magadtól. Ha ezt akarod, legyen. Nem lehetek kíméletes...- mondtam szomorúan, és elvettem róla a tekintetem. még most is, ennyi idő után is kedvelem. Az után is, amit tett. Mi ez, ha nem mazochizmusom fényes, ékes bizonyítéka?
- Bakudou 29: Shinkirou...- ezt nem tudja kikerülni, nem tud ellene védekezni. Azt látja majd, amit én akarok... lássa csak a legnagyobb félelmemet. Azt, ahogyan a gyerekemet kitépik a kezem közül, vagy ahogyan kínoznak engem azért, mert vaizard vagyok, és ahogy kiszakítanak a családomból. Vajon képes átérezni azt a fájdalamt, amit én ennek a puszta gondolatára érzek? Nem tudom...

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Kedd Aug. 10, 2010 1:02 am

Végre aktiválta a kardját. Izgalom csigázott bennem végig. Megigazítottam a hajamat egy fejrántással, és vártam a tűzalapú zanpakuto támadásait. Sajnos az még nem jött el. Kezéből ágyút csinált, és úgy lövöldözte rám a hadout. Ezzel nem értem igazából mit akart. Ismét valami másra készülődik? Mindenesetre tudja ő jól, hogy ennél a démonmágiánál, én sokkal gyorsabb vagyok. Ismerem én az összes harci technikát, amit az itteni kapitányok választottak. Szóval, most arra készül, hogy szétlövöldözi magát, majd elkezd igazából harcolni. Nekem miért is kéne ennyivel beérnem, ha még a bankaiát sem láttam. Ő mondjuk egyszer már látta az enyémet, csak arról nem tudta, hogy az az volt. Az egyiket egy szép táncmozdulattal kerültem ki. Végig hallgattam monológját, miszerint ha tudnám min megy keresztül blablabla. Najah. Ilyenkor mindenki a saját igazát véli valóságosnak. Nos nézzük min mehetett keresztül. Eltávolodik az emberektől, mert a saját fájdalmát sosem volt képes rendesen kezelni. Barátokat keres, akire támaszkodhat. Jellemileg sosem volt gyenge, de ilyen mély döfés, amit tőlem kapott, még a legerősebbeket is összetöri. Végül magába erőszakolta azt az energiát, amivel túlélhette a történteket. Fantasztikus. Ez annyi idő volt, már egyre jobban hanyagolta a társaságát. Magába magyarázta, hogy egyedül van, és bumm. Kész a nyers és tömör magány, és depresszió. És saját magának okozta már, nem csak én csináltam. Persze ahogy Sukét ismerem, meg a társait, nem hagynák el, még akkor sem, ha ő azt hiszi. Istenem, a saját súlya alatt sikerült összeroppannia. És most egy ekkora jellemváltozás után van, így megmakacsolta magát a világgal szemben. Az a sors vár rá, ami rám is. Miért kellett ennek megtörténnie? Én ezen már nem segíthetek? Több barátja is van itt, és velem szemben rá odaát is barátok várnak. És hogy még min fog keresztül menni? A bakodout fapofával néztem végig. Azt hiszi, hogy ezt én eddig nem tudtam? Ettől akartam megvédeni, de úgysem fog már menni. Megcsóváltam a fejét, és néztem a szemébe.
- Ehhez nekem semmi közöm. Úgyis megtörtént volna, ha veled maradok, csak akkor még nagyobb fájdalmad lenne. Amik veled történtek... annak talán csak az egy tizedére emlékszek. Mondd! Miért nem sikerült neked a barátaidra támaszkodnod most az egyszer. Ha valóban a barátaid, márpedig én ismerem Sukét is, akkor segítettek volna. Saját magadnak okoztad ezt az egészet, csak a jellemedet rosszul erősítetted meg, és abban bíztál, hogy magadtól menni fog. Én egy végtelenül boldog lányt ismertem meg, akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy a bátyjával vajon mi lett. És most nézz magadra. Kapitány lettél, és felnéznek rád. Barátként látnak téged sokan... sőt! Családtagként kezelnek. Azzal, hogy valódi család nincs itt Soul Societyben csak nagyon kevés, nagyon hamar kialakul az ilyen kötelék. Tudod, amikor elhagytam ezt az egész kócerájt tudod mi változott? Csak én és te. Álszent tisztelet volt osztályrészem mindig is. Végre találtak egy ürügyet arra, hogy miért csináljanak ki. És pont te akarod karóra tűzni a fejemet? Pont te, akinek aztán tényleg számtalan dolgot megtudott rólam? Röhögnöm kell rajtad! Komolyan azt hiszed, hogy az osztagod megvédene, mint egy igazi barátot, ha kiderülne mi is vagy? A legnagyobb félelmed maga az igazság. Hazugságban élsz itt. Most sok mindent megtudtam a Vaizardokról. Nem direkt akartak az lenni. Nem keresték meg ezt a képességet. Egyfajta erő, ami valószínűleg nincs összekötve az egyén személyiségével. Neked nem lett volna szabad idáig jutnod. Jó neked úgy kapitánynak lenni, hogy ha elmondod az igazságot, akkor a rendszer, amit olyannyira szerettek és védtek elpusztítja az életeteket? Az én rémálmommal szemben a tiéd annyival jobb, hogy én ezt meg tudom akadályozni. Rád előbb vagy utóbb... Sajnos ez vár. És én... Még ha mindig is veled maradtam volna. Akkor is megtörténne. A sorsod meg van írva- a végén sóhajtottam egyet. Miért is kell nekem ilyen hűvösen viselkednem vele? Mögételeportáltam, és a fülébe suttogtam.
- Azért jöttem, hogy elmondjak valamit, amit úgy érzem, hogy tudnod kell. Csak egyféle módon változtathatsz ezen a sorson. Ha elhagyod Seireiteit!- max sebességemmel mentem onnan, el és amikor visszaugrottam kardomat használtam. Addig csapkodtam, míg végül nem akadtak össze fegyvereink, és rászorítva még az előző mondandómat befejezni kívántam.
- Ha ez megtörténne. Rám számíthatsz... rám mindig is számíthatsz, és végre nem KELL lemészárolnom senkit se ahhoz, hogy lássalak. Kai is visszavár téged, mint ahogy én is. Neked itt már nincs jövőd, még kapitányként sem!- fejtettem ki neki mindazt amiért én tényleg jöttem. Sajnos igazam volt, és ezt neki is tudnia kéne. Sosem kérem, hogy bocsásson meg nekem, én csak azt szeretném tudatni vele, hogy míg a legmélyebb órái közlednek, én mindig mellette leszek, feltéve ha most nem öl meg. Mert akkor már holnap sem lehetek vele. Addig még feltétlenül szeretném látni, amíg magam ki nem elégedek a látványával. Hiszen, már oly régen láttam. Nem pont így akartam persze, de sajnos ez maradt nekem.

Fejembe egy erős nyomást éreztem, és elkerekedtek a szemeim. A karomba sajgó fájdalom nyilallt bele. Hátrább ugrottam, és vártam egy kicsit. Semmi. Mi a franc. Vérezni kezdett a fekete bőr néhány helyen. Nem is beszélve arról, hogy a legelső csapás, ami a gyomrom alatt érintett szintúgy nagy károkat okozott bennem. Mikor vágott meg? Nem is láttam. Ez nem ő volt. Lehet, hogy apámat nem az illúzió hatására láttam? Az lehetetlen, hiszen minden úgy történt, ahogyan a rémálmomban volt, még ő sem volt valóság. Lihegni kezdtem, és szédelegni. Talán egy méreg? Na így folytassam ezt a harcot! Megtámadtam Mayát ismét, de csak azt értem el, hogy egy újabb komoly sérülést szenvedjek el. Talán rám jött a vérveszteség okozta szenvedés. Ha netántán támadna rám, miközben sínylődök, kikerülöm egy hárítással kombinálva, már amennyire képes vagyok rá. Lassan komoly vereséget fogok itt szenvedni.
~ Mondd, mikor használsz már engem?~ igaza volt, még csak teleportálásokat hajtottam végig, talán most valami mást is kéne.
- Najó! Komolyan veszem a kapitányi erőid, és most megmutatom mit is tudok... Nemesek haragja!- kiáltottam el magam, és már küldtem is egy sarló alakú villámgyors dimenzió kaput Mayára. A padlót egy méteres átlaggal hasította végig, hiszen folyamatosan szívja befelé a körzetét. Addig én fogtam magam, és dimenziót váltottam. Bele Paragonba. Ő most semmiképpen nem tud bejönni ide, szóval magamra maradtam. Meditáltam, és arra koncentráltam, hogy gyógyuljanak a sebeim. Sajnos az ismét a Paragon féle korlátozásaimba kerül. Már csak 6 egységem maradt, utána muszáj használnom a bankait. Eltelt vagy öt perc, mikor kinéztem, hogy megnézzem ott van-e még Maya. Ha ott van, akkor visszamegyek most már kissé jobb állapotban folytatni a küzdelmemet, ha nincs ott, akkor megkeresem, és elteleportálom a harcunk helyszínére vissza. A vérzéseim elálltak, a sebek bezárultak, de még mindig megmaradt a fájdalom.

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Csüt. Aug. 12, 2010 1:53 am

Nem hittem volna, hogy ilyet fogok hallani tőle. Aljas módon a képembe vágja azt, amitől a legjobban félek? Bánom… bánok minden percet, amit neki adtam. Hogy tud így belém rúgni? Hogy lehettem annyira elvakult, hogy ne vegyem észre, micsoda szörnyeteg? Nevetséges… miért kíméljem? Miért ne öljem meg? A bűntudatot könnyen el lehet nyomni, ha hazugságokkal tévhitbe ringatom magam. S kétségtelen, meg kell leckéztetnem. Erősebbé kell válnom, nem lehetek örökké gyenge! Nem akarom, hogy mindig támaszkodnom kelljen valakire, legyen az akár Slarin, akár Nabe-kun! Imádatom és szeretetem irántuk határtalan és mély, de… én is akarok értük tenni valamit. Hasznos akarok lenni a számukra, és ha ilyen maradok, akkor ez nem fog bekövetkezni. Satnya hulladékra nincs szükség az őrlőmalomban, csak erős, törhetetlen kövekre!
- Ez a sors várna rám? Hát várjon… de tudod, tévedsz. Eltéphetetlen, szétzúzhatatlan kapcsolatok születhetnek fajra való tekintet nélkül is. Tudom jól, mert nem egy ilyennel büszkélkedhetek. S rád… nincs szükségem, ha ezt ilyen módon az arcomba vágtad. Meg akartam tartani a ringatva dédelgetett, valósnak hitt értékeidet… de csalódnom kell. Te nem aggódsz értem, én már nem vagyok fontos neked. Magaddal törődsz, s tudom, hogy igazam van. Nézz magadba, és rájössz, hogy önös érdekek vezérelnek. Én már rég nem érdekellek… - léptem felé, kezeimben a kardok, melyekkel le akartam fegyverezni, megállítani. S meg is fogom tenni, mert elegem van belőle. Ki akarok tépni mindent, ami rá emlékeztet. Igen, kezdtem meggyűlölni… nem csak azért, mert az igazságot mondta, hanem azért is , amiért kegyetlen velem, és engem hibáztat. De legyen, ahogy akarja…
- Amikor meghal valaki, akkor az addigi élete is vele hal. Kait te nagyon jól kisajátítottad, tartsd csak meg. Nem akarok vágyakozni egy olyan életre, amiben már nem lehet részem. Ha visszamennék, akkor sem lenne ugyanaz, mint régen. Ez pedig… így van jól. – néztem a szemeibe. Nem kell megértenie akkor, legyen mérges rám, nem érdekel. Nem barátként jöttem ide, hanem Seiretei egyik kapitányaként. Fel sem fogja, hogy miért… de nem is várom el, hogy legyen hozzá agya. Nem fogok neki magyarázni, mert… nem érdemli meg.
S csendben vártam, hogy újra megjelenjen. Csak nem hiszi el, hogy ennyi nehézséget okoz nekem? Néhány támadás kikerülése? Nevetséges…
[color=#008B8B- Legyen, ahogy akarod! Csak szeretném ezt az egészet rövidre zárni… nem akarom itt eltölteni az egész napom. Ranpu ibara…[/color] - súgtam, és a pengéim megolvadtak. Tüskék százait indítottam Yuke felé, hogy védje ki őket. Gyűlöltem, ordítani tudtam volna. Érzéketlen alakká vált ennyi idő alatt. Nem fogom elfelejteni neki ezt, amennyiben… életben hagyom.
Felé léptem, shunpoval, és az összes kidout elhadartam, ami eszembe jutott. El akartam innen tűnni, vagy tömlöcbe vetni… ordítani, sikítani… mert meg fog őrjíteni, előbb vagy utóbb, de biztosan. El kell majd innen mennem? Akkor elmegyek… de nem akarok. Most nem, és ha rajtam múlik, nem is fogom, Ha pedig… valami undorító módon elárulja a titkom, hogy menekülnöm kelljen innen, megölöm. Így nem akarhat visszaszerezni. Jól ismer, tudja jól, hogy ilyen úton nálam semmit sem ér el. S azt is tudhatta volna, ha gondolkozik, hogy mi lesz az eredménye annak, ha ezt lejátssza. Meg fogja bánni…
- Awai tate…- lángolt fel körülöttem a tűz, s vonta be testem. Engem nem égetett, még csak melegem sem volt. Mitől lett volna? Eltéphetetlen kapcsolat fűzött a lángokhoz, s kölcsönösen bíztunk a másikban. Yukénak… esélye sincs ellenem.

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Csüt. Aug. 12, 2010 4:01 am

További rezzenések nélkül tűrtem, ahogyan elmondja a véleményét. Visszautasította az ajánlatomat, de nem ez volt a gond. A legnagyobb gond, hogy érzi, hogy igaz amit mondok. Megtehetném, hogy elmondom a Vaizard lét titkait, akkor végleg meggyűlölne. Utolérni nem képes, hiszen azt a szintet még a maszkjával sem érné el, hiszen gyorsabban teleportálok bárhová. És nem tenném meg vele. Had élje azt a kis idilli világát, ami itt van. Amíg mindenki szereti, addig nincs gond mi?
~ Végül sikerült elérnem azt, hogy utáljon. Áhhh! Kivágnám a nyelvem, hogy ezeket, így mind kimondtam. Igen ezt akartam közölni vele, de csak mint baráti figyelmeztetés. Ez így nem frankó. Paragon... te tetted ezt velem, és ezt te is jól tudod. Hát csak gyönyörködj a végzetemben. Abban, hogy egyedül járjam a világot, míg el nem érem a békét. Fogalmuk sincs ezeknek a shinigamiknak, hogy mi készülődik. Itt én nem Aizenre gondolok, hanem az átlagosan megnövekedett hollow erőkről. A shinigamik eddig ezzel a fix rendszerrel megvédték magukat, de most már nem ér ez semmit. Azért léptem be a Daitenshibe, hogy megvédjem a világot attól a háborútól, ami itt lesz~ lehajtottam a fejem, talán egy kicsit még a szemem is benedvesedett. Ezt nem mutattam neki. Hiszen a saját szavaival mondta, hogy nincs rám szüksége. Nem bánom meg. Határozott voltam akkor, amikor eldöntöttem, hogy ő neki meg kell utálnia engem, hogy ne fájjon annyira a létezésem neki. BÁZZEG!~ gondoltam végig, és úgy vártam a támadását. Megolvadtak a kardjai, és számtalan tűzpengeként törtek rám. Ezt használta a hollow ellen Karakurában, de ez most egy sokkal erősebb verzió. Nem teleportáltam el, amíg abba nem hagyja. Csak kardommal nemtörődöm módon kivédtem egyet-kettőt. Többet benéztem, ami valószínűleg hatalmas égési sérüléseket okozott. Pár pillanatig nem éreztem, utána belém nyílalt a fájdalom. Elviselhetetlen lehet jó pár shinigami számára, de én most más miatt fájok. Az az ember... csakis az az egyetlen ember, aki valóban szeretett, most a legjobban megvet. Talán sosem felejti ezt el nekem, talán halála pillanatában is arra gondol majd, hogy most miért nem ölt meg. Ha most végez velem, pár hónap múlva rá fog jönni, a nyomaimból, hogy mi is volt a tervem, és akkor biztos, hogy megérti minden lépésem. Akkor az őrületbe kergetem megint, és ugyanúgy jár, mint én. Azt még megértem, hogy nekem miért ez az utam, de rá, miért ez a sors vár? Az örök szenvedés és kín? Mindenképpen életben kell maradnom, de még nem hagyhatom itt. Még látom. Talán utoljára. Szeretném megölelni, de akkor kibelez. Ez a helyzet most valahogy nem tetszett nekem. Fájdalmam fizikailag is egyre inkább bosszantott. Szédelegtem tőle, és még csak most következik a következő adag. Test közelben jön, jó pár kidou használatával. Áhhá. Így nem viselkedik kapitány. Így az viselkedik, aki ölni akar. A véremet akarja a kardján látni. Meg akarja bosszulni a régi Yukét rajtam. Igen... gyökeresen megváltoztam, mikor találkoztam vele. És itt a hiba. Apám ettől az egésztől megóvott volna. Erre én megöltem... ahham, ez teljesen reális. Apám... lehet hamarosan utánad megyek a pokolra. A nemesi hírnevünket nem sikerült tisztára mosnom. Egy két vágást benyakaltam, talán létfontosságú szervemet is eltalálta. Akkor nekem azonnal segítségre van szükségem. Bár még két lábon állok. Hátrált és begyújtotta magát. Én szépen lassan térdre rogytam. Utána kifeküdtem. Egy darabig feküdtem, talán azért mert az életkedvem ment el, talán azért, mert képtelen lennék rá.

Paragonnak igaza volt. Itt még nem hagyhatom abba. Nem csak a békét kell megteremtenem, és vigyáznom rá, hanem a Tamachi nevet is újra régi fényébe kell emelnem. Nem leszek hős. Nem fognak úgy kezelni, mintha a megváltó lennék, aki befejezi az örök harcot. Nem én leszek az, aki megmenti a sok Shinigami életet, akik az évek során hullanának el. Nem leszek sem az Emberek Világában, sem Hueco Mundoban és nem leszek Soul Societyben sem az, akinek kéne lennem. Ezt csak én tehetem meg, hiszen senki más nem képes a dimenziókban szabadon mozogni. Nem ölhet meg, viszont nem is menekülhetek. Nekem esélyem sincs ellene, de másnak van. Akinek a fémpáncélja még érintetlen. Paragon lebegni kezdett előttem, a szívem felé mutatva a pengéjét. Ujjammal megérintettem a hegyét, és az rám olvadt. Olyan krémszerű anyaga volt, mint a teleportálásnál. Vettem egy levegőt, de köhögnöm kellett. Sikerült egy kis vérnek is távoznia belőlem. Sok vért vesztettem annyi szent. Még egyszer nekiveselkedtem, és kimondtam a szavakat.
- Bocsáss meg. Bankai... Raiden Fuyuu Paragon-- hörögtem úgy, hogy az elejét alig lehessen hallani. Szinte kivehetetlenül. Ha nagyon akarja, akkor hallotta volna, de szerintem nem ezzel törődött. Elsötétült a világ. Éreztem, hogy fekszem valamin. Talán már véget is ért a harc, és most egy börtönben vagyok? Kinyitottam a szemem, és egy fényes palotában voltam, a díszteremben. Egy ismeretlen női alak állt előttem, és a kezét nyújtotta. Paragon arcvonásait véltem felfedezni benne, de ez most inkább megnyugtatóbb.
- Ki vagy te, és hol vagyok?- kérdeztem, de tudtam már a választ. Igaz felelt is kérdésemre, és a hangja ugyanaz volt, amikor én dühös vagyok. A keverék hang. Most nem volt rémisztő, bezengette a termet. Amit mondott? Az is meglepő volt.
- A nevem Raiden Fuyuu Paragon, és ez itt a te saját belső világod

EKÖZBEN A VALÓS VILÁGBAN

- Szervusz RRRRRRibannnnnc!- köszöntötte Mayát önmagához méltóan. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. Nem csapta még ki méretes pengéit, csak mutogatta magát, hogy az igazi világban mászkál
- Tudod te akkora gyökér vagy, hogy azok után, amit átéltetek, még most sem látsz bele Yukéba. Csak azt látod, hogy egy gyerek, aki hisztizik folyton a kis saját békéjéért. Mindeközben azt a szörnyeteget vetted be, amit mutat neked. Háháháháhá... Mekkora röhej vagy aranyom! De tudod mit? Csak mert kivételesen hatalmas paréj vagy, ezért elmondom az igazságot, hogy miért is tette mindazt, amit tett. A naaaaaagy béketervét, hogy miért ölte meg a tisztjeidet, hogy miért látta jónak, hogy megutáltassa magát veled. Nektek boldogan kéne együtt lenni, ehelyett itt balhéztok. De előtte, még azért megnézném mire fel ez a kurva nagy magabiztosság - harsogta, majd kacagott egyet. Sokkal lassabb volt, mint én. Shunpora nem volt képes, bár a többi kidout nagyjából jól használta. Igaz saját támadásai sokkal erősebbek. Fizikai ereje többszöröse lehet Yukénak. Paragon most kicsapta a két másfél méteres pengéjét, ami igazából egyezik a shikai forma két pengéjével, csak még durvább. Futni kezdett, felugrott, majd szikrázva szétesett a teste, és megjelent Maya előtt, egy döfő mozdulattal. Annyival is erősebb nálam, hogy végtelen teleportációra képes. Oda-vissza ugrált a térben, és folyton támadott. Leszarta a forróságot, azt ő nem érezte, hiszen egy hatalmas páncél fedi testének jó részét. Igaz a legfontosabb részeket nem fedi, de hát a képen látható a páncéljának a méretei. Agresszíven csapkodta, és ugyanúgy védte az ellentámadásokat. Hirtelen visszateleportált, és beledöfött a földbe. Egy kisebb villámnyaláb masírozott végig a földön függőlegesen, és kis gömböket hagyott maga után. Ha a villám eltalálja, akkor lebénul és a kis gömbök felrobbannak majd, nagy károkat okozva. Ha kikerüli, a gömbök attól még robbannak. Az épület nehezen bírta ezt a megterhelést. Ez a reiatsu pusztította el az eddigieket is.
- No látom semmit sem érsz. Ennél kicsit többre lesz szükséged, amit az igazsággal fogok kisarkalni belőled. Addig csücsüjjé’ le a formás kis hátsódra, és jól figyelj, mert esti mese következik az olyan kis pondróknak, mint te.

Yukénak sosem voltak barátai, az apja mindennemű kapcsolattól eltiltotta. Még az egyik alkalommal, mikor barátkozott egy Rokungai béli fiúval, bezáratta 2 hónapra az egyik nyomornegyedbe. Abba a körzetbe, amit a Tamachi ház segített és tett tönkre a többi ház hatására. Életében hasonló traumák érték és blablabla, de végül megtalált téged. Azonnal látta, hogy benned van valami, amit apja parancsára sem dobna el. A többi részét tudod, hadd ne mondjam el. Miközben veled enyelgett, a belső világa megszépült. Mindketten megerősödtetek, és most egy hatalmas palota, amiben most jelenleg is van ő. Nem figyeli a harcunkat, mert mással foglalkozik hehehe. Mindenesetre hatalmas vita volt a családjukban, mikor közölte apja, hogy megöl téged, ha Yuke nem hagy békén. Ezt ő nem viselte el. Én ekkor arra buzdítottam, hogy ölje meg, és lám megölte. Már rájött, hogy nagy hiba volt, de én élveztem. Mióta többször használ engem, egyre nagyobb befolyásom van rá. Hallgat a szavamra, ha hozzá szólok. Ezt kihasználva egy alkut ajánlottam neki, amibe bele is ment. Én segítek megvédeni téged, de... ha aktivál engem, és nem arra használ, hogy gyilkoljon, tegyük fel téged elteleportál, vagy magát, hogy utazzon vagy meneküljön, akkor öt életet vegyen el általam. Tehát rákényszerítettem, hogy végre hollowokat öljön folyton. Erre adtam neki a düh képességét, hogy gyorsabb legyen a művelet. Mikor elhagyta Seireiteit, akkor megint hozzám fordult, hogy adjak neki erőt. Háháhá, mondom én, és egy újabb alkut ajánlottam. Aki látja a shikai formámat, azt meg kell ölnie, mert ha nem, akkor 10 életet vegyen el. Ebből 5 legyen shinigami és ebből is három a te osztagodból. Tudta, hogy neked fájni fog, de gyermeteg lelke sajnos nem viselte el azt, hogy nem láthat, így megtette, amit akarok. Megfogalmazódott benne a béke elérésének módja, bár tudta, hogy kicsit veszélyes. Megtaláltuk a sereget, amivel ez elérhető. Egy cél lebegett előtte. Az a béke, amiben nem hal meg több shinigami és arrancar. Azt mondta segítenem kell neki, a dimenziók között mozgatni a sereget. Ha elég erősek leszünk, elzárjuk a három világ átjáróit, hogy senki ne tudjon átkelni a másik dimenziójába. Aki megpróbál átjutni, azt visszatoloncoljuk a saját világába. Legalábbis ez az elképzelése. Az ellen a háború ellen próbálkozik, ami majd a három világ között lesz... és itt nem Aizen és bandájáról beszélek, hanem a hatalmi vágyról, ami folyton jelen lesz. Ezt a sereget nem állítja meg senki. Persze a sereg vezetője nem ő, hanem az, aki megalkotta őket. Ő már régen beletörődött a világba, de a bosszú folyton ott lesz benne is. És én is egy akadály volnék. Hiszen ha elérem azt a szintet, kicserélem magam Yukezoval, és a dimenziómat egyesítem ezzel a dimenzióval. Én leszek az istennő. Hehehehe. Nem hagyom, hogy ezt a békét megteremtse, mert akkor én már csak az élete végéig arra leszek kényszerítve, hogy tartsam az átjárók közötti átjárót. Irónikus hehh. Én kényszerítettem rá egy csomó mindenre, és most majd ő akar erre. Még valami. Valóban azért jött ide, hogy elmondja amit mondott, de ő egy baráti figyelmeztetésként próbálkozott volna. Sajnos meglátták a teleport után közvetlen, pedig nagyon vigyázott. Kár, hogy én útközben átirányítottam, így az osztagod közepére a járőrök elé küldtem őt. Jajj... csak nem az egyességünk miatt ölte meg őket. Jajajajajjj de sajnálom szegényeket. Yuke nem szándékozott shinigamikat gyilkolni. Sőt hollowokkal sem szeret végezni. Egyáltalán neki a gyilkolás nem tetszik. Hiszen a békét akarja, de folyton csak harcolnia kell miattam. Míg én jól szórakozom, addig ő szenved a saját köve alatt. Azért gyűlölöd őt, mert azt mutatta, amit akartam. Folyton befolyás alatt tartom az érzelmi világát. Mióta szeret, megnyíltak előttem. Persze az elhagyásod fájdalma még a kulcsot is odaadták nekem. A sötét düh, az összes kirohanása, az ahogyan hozzád beszélt most. Azt mind én csináltam, puszta mókából. Ő mindig is különbözött tőletek. Nem hagyom, hogy olyan legyen, aki értetek tesz bármit. Nem adtatok neki semmit. Ami adtál, még el is vetted tőle. Már egyre kevesebb személyes értéke van. Boldog emlékei is fájdalmasak. Ti mind csak rosszat tettetek neki. Nem hagyhatom, hogy mindezek után, még békét teremtsen, hogy jó legyen nektek. Folyjék a véretek a saját kis harcotokban, mocskos puhányok! A kezdetektől nem mellette állok, hanem ellenetek, mert nem tetszik, ahogyan a világot művelitek. De, hogy minden úgy maradjon ahogy eddig is, most megöllek téged, téged, kit még mindig szeret. MEGHALSZ RIBANC!!!- monológja utána közvetlen teleportot végez el, és egy kisebb vérfürdőre hajtott. Gyilkolni szándékozott. Míg Yuke összes cselekedete a harcban Paragonból számozott, most a tiszta brutalitást láthatta a kapitány. Ez már nagyobb megmérkőzés lesz számára is. Yuke könnyű falat Paragonhoz képest. A ház is remeg minden csapásánál.

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Szomb. Aug. 21, 2010 4:32 am

Egyfajta lebegéssel szállni, mellette kelni, feküdni… Vele nevetni és sírni. Néha minden hiányzott, és nem is a személyéért, hanem a helyzetért, hogy van mellettem valaki. De gondolom, így is teljes marad a világ…
Térül, fordul, pattog, köröz... A paragon által kivágott kis szónoklat csak kés volt a bensőmbe. Minek? Mi értelme van felbolygatni azt, aminek már vége van? Ennyire kéjes örömben fürdik, amikor az én lelkemet zúzza porrá?
Nem akartam megölni, sem pedig Seiretei kezére adni. Ki akarta törölni a fejemből a mai napot. Paragon... egy aljas szemét, sosem kedveltem. Yuke legalább nem mondta, hogy még szeret. Legalább nem közölte a nyilvánvalót, nem rúgott belém. Tudom, hogy mit érez! Én ne érteném meg, én ne tudnám? Jobban ismerem már, mint saját maga. Még akkor is, ha a gondolataim csupán egyszerű kis sejtések, tudom, hogy beigazolódnak. Égő szemekkel vártam, hogy elhallgasson, hadd visszhangozzanak bennem a szavak. S ugyanakkor egyre nagyobb hullámokban öntött el az utálat is, a perzselő harag...
- Minden a te hibád? Te okoztad a kínjait. Igen, véget vetettem köztünk mindennek, nem volt már értelme. csak így visszanézve... úgysem tudtam segíteni, megváltoztatni. Aztán meg... csak a szexért maradjak vele? Ezer más nőt talál, akik lefeküdnének vele...- mondtam, miközben ikerkardjaimra néztem. Elegem volt... Kudarcot vallottam, oké. Nem kell mindig az orrom alá dörgölni, hogy elkúrtam! >.>
- Könnyű engem hibásítani. Volt időd megismerni, megtudni, hogy milyen könnyű bennem bűntudatot kelteni és bántani. Nem fogok magyarázkodni. Ha nem Seireteiben lennék, esetleg. De én most kapitány vagyok. tehát le kell hogy győzzelek, és bár közöd nincs hozzá, de nem vagyok ribanc...- sóhajtottam, és hárítottam támadásait. Keményebb játékot akar? Megkaphatja...
- Ban-kai... Anjerasu chuutonjo.- reiatsum zöldes színt öltve csapott fel az égig, s felettem már hallottam is a rekedtes üvöltést. Sárkányom fölöttem ordított, és támadta meg Yukét. Egyszerűen csak legyen vége. Nem lehet annyira gyerekes, hogy ne fogja fel: vége van. Nem lehet visszahozni, nem lehet eltörölni a hibákat. Belekapaszkodni a múlt tovatűnő árnyaiba pedig felesleges. Fogni, rángatni, markolni, újra átélni, beleélni magunkat… minek? Ezzel csak fájdalmat okozunk…magunknak, egymásnak. Nem akartam belegondolni, nem akartam érezni!
- Paragon… hagyd őt élni. Ha nem teszed, könnyűszerrel elszakítalak tőle, és hidd el…képes magának nálad jobb kardot találni. Nem fenyegetlek… ez nem az én döntésem. Ez csak egy lehetőség. - Megterhelőbbnek kellene lennie. De nem volt. Tudom, hogy még mindig gyengébb nálam, hiába lett erősebb. Ez pedig kellő magabiztosságot ad nekem ahhoz, hogy fel merjek ellene lépni, ne omoljak össze, mint egy kártyavár.
- Tudod jól, Yuke… Szerettelek. Felesleges álarcok mögé bújnod… egyszerűen csak határozottnak kellene lenned. Békét akarsz? Háború által nem lehet elérni. Gondolj csak hülyének, idiótának… nem érdekel. Én itt vagyok otthon. Csak hogy tudd: nem te vagy az egyetlen Seiretei-származék, aki ismeri a titkom… s lám, mégis elfogadnak! Nem mindenkiben gyökerezik a mély rasszizmus. – néztem rá fagyosan. Meg akar sebezni, megint? Gratulálok, sikerül neki. Ő az egyetlen eddig, akinek hagytam, hogy utána élve elhúzza előlem a fejét. Meneküljön, vissza se nézzen! Szemem elé se kerüljön soha többé.
- Mindent egybevetve, Yuke keze végzett a tisztjeimmel. Seiretei vezetőségét nem érdekli majd, hogy Te irányítottad, Paragon. Nem vagy más, csak egy alja féreg, aki undort kelt mindenkiben. - vetettem oda, és léptem Yuke mellé, hogy a zanpakutuom nyelével függőleges ütést mérjek a csuklójára, s ezáltal ő elejtse a kardját. Nem súlyos, de felettébb fájdalmas, és ha sikerül: megszűnik a kapcsolat közte és Paragon közt! Tenyerembe reiatsut gyűjtöttem, így téve súlyosabbá ütéseimet, s mellkasát támadtam mindig. Törjön csak össze a szíve… porrá, a pornál is apróbb szemcsékre! Ugyanezt megtette ő is velem… belém rúgott, hibásított… kapja csak vissza kamatostul!
- Ha nem itt lennék… Ha nem az lennék már, aki, és Te nem pusztítottad volna el a gyermekeim, a barátaim… elgondolkoznék rajta, hogy visszatérjek hozzád. De mindent tönkretettél. - közöltem vele, s ezzel nyilvánvalóvá váltak az érzelmeim is. A mostani tettével elsöpörte belőlem a szerelem édes emlékét is. Azt a keveset is, ami megmaradt…

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Pént. Aug. 27, 2010 5:22 am

//Jó ez meg minden, csak egy probléma van: A Bankai szintemen Paragon én vagyok, én pedig Paragon. Olyan, mintha Paragon ellen lennél, csak a fájdalmát mindketten érezzük, majd meglátod Wink

//

Ez a csodálatos palota lenne az én belsőm? Mi ebben az átverés? Nem látok semmit, ami leomlott volna az idők folyamán. Csupán az a gond, hogy nem bízok a saját világomban. Az a szép hölgy az színarany páncéljában csupán mosolygott. Ez lenne az én Bankaiom? De Paragon odakint harcol! Sóhajtottam egyet, majd odafordultam a lányhoz.
- Azt állítod, hogy te vagy az, akiért annyi éven át küzdöttem? Akkor te hogy vagy most itt, és nem odakint?- meggondolás nélkül kérdeztem, így csupán csak figyelni tudtam a reakciójára. Felhúzta a szemöldökét, és kuncogott egyet. Najó, ez a probléma, miszerint Paragon idegesít most is megmaradt, attól függetlenül, hogy ő nem egészen az volt.
- Tudod ő vele kötöttél alkut nem velem. Most én lennék Maya ellen és együtt harcolnánk, ha nem szúrtad volna el- hangjában egyetlen hangsúly sem közölte velem, hogy neki rossz lenne itt. Ennyire békés itt minden? Ő az egyedüli lakó itt, és még véletlenül sem fakad ki. Mitől ilyen nyugodt a lelki világom, ha igazából csak csapongok oda és vissza. Teljesen reménytelen ez. Lábaim kelletlenül is elindultak, hogy körbe nézhessek. A festmények felmenőimet ábrázolták, de én sehol sem voltam. A trónuson két szobor ölelte át a karos széket, amibe ha beleülök, szinte elenyészek benne. Lehunytam a szememet, és meditáltam a dolgon. Vajon mi történik a valós világban? Paragonnak esélye sincs Maya ellen. A kapitányok közül is kiemelkedően erős. Most olyan békés itt, nem akarom itt hagyni. Talán gyakrabban jöhetnék el ide, csak azt nem tudom, hogy miként jutok el ide. Jönnék én szívesen, de úgy látszik nem lehet olyan könnyen. Más Shinigamik simán bejutnak ide. Talán én most vagyok itt másodszorra. Már nem is emlékszem rá, hogyan ismertem meg Paragont. Szóval ketten vagyunk Villámvándorok.
- Ha sokat edzek érte, akkor te is lehetsz az én külső formám?- fordultam ismét a lányhoz. Sokkal fiatalabb arcvonásai voltak. Szemei világosan tükrözték a jó kedvet. Azt hiszem elvan az itléttel. Vajon látja azt, amit Paragont tesz velem?
- Ha eléred azt a szintet, hogy én tudjam befolyásolni a képességeidet, akkor sokat erősödhetsz. Megkapod a páncélomat, és a fegyvereimet, valamint képességeimet. Remélem nem kell demonstrációt tartanom- mondta és csak egy villámlásnyit láttam, és már mögöttem is volt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem teleportált. Az másmilyen. Ő ilyen gyors? A teljes elképedés maradt rajtam. Talán tízszer gyorsabb, mint az eredeti legesleggyorsabb tempóm. És mondanom sem kell, Yuu shikai sebességét elértem vele. Ez most mi a franc volt?! Közvetlen utána hatalmas fájdalom tört a karomba, majd rá a bordáimban éreztem, hogy repedezik. Térdre rogytam, és vért köhögtem. A tüdőm össze fog esni, ha így haladunk. Raiden Fuyuu Paragon mellém térdelt, és belém döfte a kardjait, és valamiért csak enyhült a fájdalom. A technika nevét csak hozzá suttogta.
- Kanada Raiden

VALÓS VILÁG

Csak kacagni tudott, Maya sopánkodásán, de a legkevésbé sem érdekelte, hogy mi fog történni, ha a kapitány Bankai szintre lép. A hatalmas sárkány, akit emlékeim szerint Shironak hívnak, vagy minek, most Paragon életére tört. Összedörzsölte a tenyerét, és várta, hogy jöjjön a hatalmas dög. Első csapását pusztakézzel akarta megállítani és mikor megfogta egy elégedett vigyort engedett meg magának, de aki korán iszik a medve bőrére arról tudjuk, hogy pórul jár. A sárkány csak kezdőcsapásként mérte ezt rá, affajta bemelegítésnek, hogy megmozgassa elgémberedett izmait. Egy kis erőt is hozzáadott, és a páncélozott hölgy csak repülni tudott. Visszateleportált, rostélya elfedte arcát, és a két másfél méteres penge kicsapódott. Vágni próbált vele, de csak megkarcolta a kemény pikkelyeket. Nem tudott vele mit kezdeni nagy hirtelen. Elteleportált, és vágott, elteleportált, és vágott. Ezt a menetet ismételgette folyton. A sárkány karjáról ugrott fel néha. Csodálatos akrobatikával bír, mintha egy tökéletes harcos lenne, bár korántsem elég erős ahhoz, hogy egy ekkora erőmanifesztációval bírjon. Chizuki-taichou ereje jóval meghaladta az enyémet, és ez itt a bankaiok harcánál mutatkozik meg igazán. Mikor még nem használtuk ezt a szintet, eléggé jobb kimenetelt jósolhattam magamnak, de így. Be kell valljam, hogy lebecsültem a kapitányt. A harmadik osztag egy igazi gyöngyöt találhatott magában. Mikor Yukéhoz beszélt Paragon letörölte vérző száját, és azonnal visszaválaszolt.
- Te Kurva nem fogtad fel? Yuke nem hall minket. Ő most alszik!- és kis kacajt is eleresztett, de rá közvetlen Maya erejét kapta meg. Letörte a jobb pengéjét. Eltörött a csuklója, arrébb próbált teleportálni, de nem ment neki, hiszen mellére mért csapások a bordáját fenyegették. A páncélja apró daraboktól megvált, ezzel is megadva magát ennek az erőnek. Hátrébb tántorgott. Ott ahol a páncél a testét mutatná csupán Yuke reiatsujának a fénye látszódott. A penge azzá a folyadékká vált, amivé a shikai kard változik, ha Yukéra olvad. Paragon mélyeket lélegzik, hiszen ereje a páncéljában lakozik. Minél több része marad meg, annál erősebb, de így ereje fogyóban van. Amikor eltalálta a sárkány is mindezek után a fél arca világítani kezdett. Még egy két csapás és teljesen lehullott róla a páncélja.

Hideg követ éreztem, és sötétséget. A fényűző palota eltűnt. Mikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas reiatsu tömkeleget éreztem magam mellett. Sárga reiatsu párolgott a testemről. Békés mosollyal feküdtem a földön, ahol vérem meleg folyadéka lehűlt, és fagyasztott át. Hehehe. Mik meg nem történtek. Ezek szerint kikaptam. Körbe tekintettem, és törött pengémet pillantottam meg. Az egyik oldala messzebb fetrengett. Amulettem szakadt felsőmből kilógott. Finoman hozzáértem, és aktiváltam reiatsu átadó képességét. Újból teljesen feltöltődve éreztem magam. Paragon hatását sehol sem tapasztaltam rajtam. Felálltam, de bordám valamiért ellenkezett erősen. Mayára tekintettem, aki a harc heve után, most meglepődhet.
- Igazad van. El kell hogy eresszelek. Én csak tudatni akartam veled, hogy ha bármi történik... Ha bármi... Tényleg akármi. Kapaszkodj nyugodtan a barátaidba, és én is ott leszek, ha már más nem maradt. Rám számíthatsz. Kérlek ezt ne feledd el jó? Az igazságot nem mondhatom el, de nem önszándékú döntésből tettem bennetek kárt. Tudd, hogy én sosem ártanék neked. Azt szeretném ha boldog lennél, és hogy Soul Society megbízzon benned még akkor is, ha kiderül rólad, hogy mi is vagy. Biztos mindenki megértené, hogy nem lettél más emiatt. Igazán jó ember vagy, de most utoljára kell, hogy egymást lássuk. Nem akarom, hogy ismét más vére folyjon gyerekességem és ragaszkodásom miatt. Csak remélni, tudom, hogy meg tudsz érteni. Viszlát Chizuki Maya. Örömmel fogok rád vissza gondolni- mondtam békés mosollyal. Hiszen most az elemi békét tapasztaltam meg, ami bennem van. Meg kell győznöm valahogy a világot, hogy ez jó lenne nekik is. Shunpomat nehéz lenne követni még neki is, bár így Bankai szinten nem tudom mennyire fejlett. Yuu már hozzászokott, így ő könnyedén követ. Maya erejének korlátait most sem sikerült behatárolnom, hiszen a maszkját még csak nem is láttam. A kardomhoz mentem, és a másik törött pengéjéhez. Az esetleges csapásokat könnyűszerrel kikerülöm, és végül Maya mögé mentem. Nem voltam rá dühös, a végtelen boldogság maradt meg bennem, még ezek után is. Paragont mintha törölték volna belőlem. Egy kupica rossz érzés sem volt. Nem tűrve ellenállás, egy puszit nyomtam a vállára, és teleportáltam haza. Egy egység maradt meg. Otthon eldobtam a pengét, hiszen iszonyat forró volt. Megpördültem a tengelyem körül, és összeestem a padlón. Nazo lesietett a hangos csattanásra, és egy elsősegéllyel kisegített. Lezárásul nem neheztelek már Mayára, és már nem is ragaszkodom hozzá. Csupán úgy gondolok rá, mint egy boldog múlt, és ha legközelebb találkozok vele, ugyanolyan marad a tekintetem. Nem gondolok rá, csupán a békére, ami bennem van. Semmi sem számít már számomra, csak a mindent átemelő BÉKE!

Köszi szépen a játékot!

Tárgy: Re: Egy sosem várt harc Szomb. Okt. 30, 2010 3:21 am

Küzdőtereteket lezárom, ajándékotok fejenként 1500 ryou. Gratulálok! ^^