Kicsit fájó szívvel léptem ki testvérem lakásának ajtaján, hiszen bárki bármit is mond, még mindig a vele eltöltött perceimet tartom a legértékesebb dolognak az életemben. Igaz, azt hiszem ebbe a kategóriába lassan betehetem a Narao-kunnal töltött időt is, hiszen vele is több, mint jól érzem magam, amikor együtt vagyunk. Igaz a férfival sokkal többször tudok találkozni, konkrétan minden nap, míg Hitomit legfeljebb csak hetente kétszer-háromszor láthatom, ha szerencsém van és van annyi szabadidőm, vagy ha roppantul unfair módon valami kitalált indokkal eljövök ide Karakurába. Szerencsére azzal, hogy Vera-chan megszabadított az oly fárasztó kapitányi teendőktől köszönhetően annak, hogy kinevezésre került, már sokkal több szabadidőm van, és kevésbé kell amiatt aggódnom, hogy valami váratlan dolog közbejön. Bár ma csupán egy délelőttöt tudtam a városban eltölteni, és ezt a pár órácskát is egy közös edzésre fordítottuk (én hakudát tanítottam neki, ő meg cserébe a reiatsum kezelését próbálja meg megértetni velem), én mégis rendkívül jó hangulatba kerültem. Csak ne lenne az örökké fájdalmas búcsú, és a bizonytalan viszontlátás esélye, ami mindig rányomja a bélyegét ezekre a találkozókra.
Gondolataimba merülve szedtem a lábam az első alkalmas helyszín felé, ahol senkai kaput lehet nyitni, ekkor azonban pittyegni kezdett a telefonom, mintegy jelezve, hogy a közelben lidérc van. Elégedetlenül húztam el a szám, elég rosszkor jött a jelzés, hiszen nekem igyekeznem kéne vissza Soul Societybe. Ugyanakkor shinigamiként nem hagyhatom figyelmen kívül a jelzést, még akkor se ha nekem nem éppen a hollowok üldözése az elsőszámú feladatom a Gotei 13 kötelékein belül. Kénytelen-kelletlen hagytam el a póttestem, és indultam el a telefon által jelzett irányba, hogy nemsokára egy sikátorhoz érjek, ahol már várt az ellenfelem. Fáradt sóhajjal ugrottam le a tetőről, hogy az arrancar mögött érjek földet. Igen, legnagyobb balszerencsémre egy arrancarba botlottam, holott nekem még mezei lidércek ellen is kevés harci tapasztalatom van, nemhogy Aizen csatlósai ellen.
- Majdnem biztos vagyok benne, hogy téged is zavart volna, ha emberek vannak körülöttünk.
Feleltem, nem reagálva a kissé arrogáns hangnemére. Jó tudni, hogy várt rám, mindenesetre nem tudom miből meríti azt a felettébb nagy magabiztosságát, amivel azt feltételezi, hogy képes egyetlen ütéssel letudni egy hadnagyot. Bár lehet, hogy kicsit rövidlátó, és nem vette észre a karszalagomat.
- Sakai Kotomi vagyok, a 2. osztag hadnagya. És benned kit tisztelhetek?
Kérdeztem vissza, miközben mélyen belefúrtam a tekintetem a lány kék szemeibe. Arcomon nem látszott se gyűlölet, se közöny, se valami hasonlóan fenyegető kifejezés, csupán némi szomorúságot fedezhetett fel rajtam. Nem sok kedvem volt harcolni vele, amikor egy ennyire kellemes délelőttön voltam túl, a hangulatomat csak elrontani lehetett, és erre tökéletes eszköz volt egy fárasztó küzdelem egy nagyképű ellenfél ellen. Egyetlen jó dolgot azonban azért fel tudtam fedezni ebben a véletlen találkozásban: kipróbálhatom éles körülmények között is a zanpakutóm nemrégen felfedezett képességét.
- Óóó, ez? - vetettem egy pillantást az ütőmre, mely a kardomat rejtette. - Igen, az, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy az egyik fegyverem.
Mondandóm végén mellmagasságba emeltem a jobb karom és egy laza ütést helyeztem el a falban az öklömmel, egy kisebb lyukat teremtve oda, csak hogy megmutassam mit is értettem az alatt, hogy csupán az egyik fegyverem.
- Előbb rá kell kényszerítened arra, hogy elővegyem az ütőm, ha tudni akarod, hogy ez már shikai alak-e.
Fejeztem be a választ ártatlanul mosolyogva, miközben felvettem egy laza alapállást, és mutatóujjammal az arrancar felé intettem, jelezve hogy ha akar, megtámadhat, én fel vagyok rá készülve. Addig van esélye, amíg elő nem húzom a zanpakutóm, hiszen közelharci képességeimet alaposan felturbózza a shikaiom. Most még elképzelhető, hogy fel tudja velem venni a versenyt, főleg ha esetleg gyorsabb nálam, amire azért van esély, hiszen Onmitsukidou ide vagy oda, mindig is a sebességem volt a legnagyobb gyenge pontom.

- Souka. Szép neved van, tetszik a hangzása.
Jegyeztem meg teljesen őszintén. Bár jövőbeni gyermekemnek (ha lesz, de hát miért ne lenne?) minden bizonnyal nem ezt a nevet fogom adni, de attól még találhatom szimpatikusnak az ellenfelem nevét, igaz maga az arrancar, aki viseli, nem igazán törekedett arra, hogy jó képet fessen magáról. Persze miért is tenné, ő lidérc, én shinigami vagyok, egymás természetes ellenségei vagyunk. Bizonyára én is elővenném a hasonlóan rideg, és gúnyos hangnemet ha nem lenne éppen jó kedvem. Bár mostanában éppenséggel semmi okom sincs szomorkodni, köszönhetően a magánéletemben bekövetkező eseményeknek kiegyensúlyozott a lelkivilágom és kifejezetten jól érzem magam a bőrömben. Ellenfelem közben hívó mozdulatomra mozgásba lendült, és sonidóját használva mellém került, hogy aztán újabb és újabb villámgyors helyváltoztatásokkal próbáljon meg bevinni nekem egy ütést. Mondhatni tökéletes harcstílust választott ellenem, ám hiába nem vagyok túl gyors, a támadásai túlságosan egysíkúak és egyszerűek voltak: akárhányszor a sonidóját használta, mindig mögöttem tűnt fel, egy Onmitsukidoust pedig így nem lehet meglepni. A legalapvetőbb szabályok között van, hogy ha nem tudod hol az ellenfeled, a hátad mögött keresd. Így mind az ütéseit, mind a rúgásait magabiztosan tudtam hárítani akár a kezemet kellett használnom, akár a lábamat hozzá, mi több, még arra is volt alkalmam, hogy ellentámadást is indítsak, bár mivel elsősorban védekezésre voltam beállva, ezek nem lettek túl erősek vagy pontosak, el is kerülte őket. Azonban a sokadik hárítást követően olyasmivel próbálkozott, amivel sikerült betalálnia. A barával erősített pofonra egyáltalán nem számítottam, így mivel nem vittem elég erőt a védekezésbe, az ökle eltalálta az arcomat és az ütközés következtében a hátam mögött lévő falnak csúsztam. Meleg folyadékot éreztem az államon, s mihelyst kézfejemmel letöröltem az említett testrészt, rájöhettem, hogy a szám szakadt fel.
- Nem rossz. A stílusod egy amatőrét idézi, de ez az utolsó támadás meglepett.
Húztam ki magam, közölve Elianával, hogy mit gondolok az eddig mutatott teljesítményéről, igaz semmi olyan szándékom nem volt vele, hogy inzultáljam vagy valami. Minden bizonnyal ő ezt annak vette, de engem egy ilyen támadássorozatért elég komolyan megfeddnének. Mindenesetre most rajtam volt a sor, hogy megmutassam miképpen is harcol egy hakuda-specialista.
- Sajnos nem érek rá sokáig húzni a párbajt, így nem fogom vissza magam ha nem baj.
Szólaltam meg ismételten, Én előre figyelmeztettem, ha nem vesz komolyan, nem fogja tudni felvenni a versenyt a fizikai erőmmel. Lehet úgy sem, ha felkészül rá, de ez majd elválik. Szavaimat gyorsan tettek is követték, hiszen mindenféle trükközés nélkül lendültem előre, szemből megtámadva az arrancart. Bemutatkozásképp a levegőbe ugorva egy fordulattal lendületet szerezve kíséreltem arcon rúgni, ha már ő is a fejemben tett kárt, majd amint földet értem, ütések gyors és persze rendkívül erős sorozatát zúdítottam rá. Felsőteste érzékeny pontjait céloztam, beleértve azokat a nyak tájékán található idegvégződéseket is, melyeket ha eltalálok, különösen kellemetlen élményben részesíthetem a lányt. Ám elsősorban nem ezeknek az ütéseknek a sikerességére törekedtem, hanem arra, hogy ha védekezni próbál karjaival, akkor majd megragadom a csuklóját és a falnak hajítom - vagy éppen átdobom rajta, utóbbira nagyobb az esély.

Őszintén reméltem, hogy nem fogja megbánni azt a kijelentését, miszerint nem szeretné ha nem teljes erőbedobással harcolnék. Én mindenképp örülnék neki, ha valaki visszafogná magát ellenem, hiszen úgy akár villámgyorsan véget is vethetnék a harcnak. Persze van aki, megengedheti magának hogy visszatartsa ereje egy részét, én is közéjük tartozom, legalábbis a fizikai erőm tekintetében. Most azonban nem terveztem ilyesmit, és Elianát csupán mozgékonysága mentette meg attól, hogy komolyabban megsérüljön. Pár ütésem ugyan eltalálta, de ügyes mozgása miatt nem érte el őt a teljes erőm, és az idegpontjait is elhibáztam, pedig ha a kulcscsontját ott találom el, és azzal eltöröm, akár a teljes karját használhatatlanná tehettem volna. Így azonban maradnom kellett a puszta fájdalom okozásánál, nem mintha az nem lenne elég. Már-már azt hittem, hogy tervemet nem fogom tudni véghez vinni, ugyanis a lány láthatóan inkább az elhajlást preferálta, és nem a hárítást, de végül csak eljött az én időm. Úgy tűnt ő is valami hasonlót akart tenni, hiszen megragadta a karomat, ám keresztülhúztam a számításait, és megragadva őt a sikátor falának hajítottam, lebontva egy kissé az épület oldalát. A törmeléken átsétálva beléptem a raktárszerű épületbe, amelybe ellenfelem repülve érkezett meg, hiszen kívül a porfelhőn keresztül nem nagyon láttam mi lett a húzásom eredménye. Az arrancar fejéből szivárgott a vér, és tekintve hogy az oldalát is tapogatta, talán ott is megsérülhetett.
- Remélem az általam használt jelzőt nem azzal hozod összefüggésbe, hogy hány ütés talált. Amikor én azt mondtam, hogy amatőr a stílusod, azzal azt akartam kifejezni, hogy úgy harcolsz, akár egy kezdő. Talán már számodra is nyilvánvaló, hogy az én stílusom elsősorban az erőre épít és nem a gyorsaságra. A tiéd fordítva működik, így amikor a sebességedet használtad ellenem az előbb, a lehető legjobb döntést hoztad. Azonban minden egyes alkalommal, amikor a sonidód használtad, azzal pontosan mögém kerültél. Egy kevésbé képzett ellenfél ellen ez jó stratégia, hiszen annak így van a legkevesebb ideje reagálni, ám ha a bemutatkozásnál figyeltél, bizonyára nem kerülte el a figyelmed, hogy én a 2. osztag tagja vagyok. A nibantaihoz tartozik az Onmitsukidou is, a szervezet amelynek a tagjai közelharcra specializálódnak. Már a shinigamik képzésének alapelemei között is ott van, hogy legelőször mindig a hátunk mögött keressük a láthatatlan ellenfelet, ha egy kicsit is ismered az Omitsukidout, tudod hogy ez nálunk hatványozottan így van. Éppen ezért, amikor hátba támadtál, elvesztetted az előnyöd amit a gyorsaságod jelentett, hiszen én már tudtam, honnan fog érkezni a támadásod. Ebből az okból kifolyólag, ha beleadsz mindent, akkor is ugyanez lett volna az eredmény. Kár, mert ha variáltad volna, hogy honnan támadsz, akár komolyabban is megsebezhettél volna.
Oktattam ki Elianát nyugodt hangnemben, felfedve előtte is, hogy miért tartottam rossznak az előző támadássorozatát, körülbelül úgy magyarázva, mintha az akadémián tartanék hakudából órát. Nem tudom mennyire tájékozottak az arrancarok a Gotei 13 osztagaival kapcsolatban, de valószínűnek tartom, hogy legalább a speciális osztagok mibenlétével tisztában vannak, ha már egy shinigami árulót fogadtak el vezetőjükként.
- Kíváncsi lennék, hogy te miért aggattad az amatőr jelzőt az én akciómra. Gyerekes dacból, amiért megsértettem az érzékeny lelkedet? Vagy te is meg tudod indokolni, mint én?
Érdeklődtem kíváncsian, és ahogy eddig, most sem lehetett gúnyt vagy megvetést érezni a hangomban. Láthatóan nagyon magára vette a dolgot, pedig csupán őszinte voltam vele, még ha talán egy kicsit nyers is voltam. Annak sem láttam szükségét, hogy adja a kemény legényt, aki azt hajtogatja, hogy semmi baja sincs, holott leszakadt a fél karja. Bár itt csak egy nem túl vészes sebről volt szó, illetve talán néhány sajgó pontról, mégis nyilvánvalóan hatással lesz rá, ahogy engem is zavar kismértékben a kissé feldagadt ajkam. Eliana ismét támadásba lendült, és teljesen érthető illetve kiszámítható módon mindenhonnan támadott, csak hátulról nem, illetve azt is igyekezett elkerülni, hogy ismét megragadhassam a kezét. Nem mintha a lábát ne tudnám megfogni egy alkalmas pillanatban, főleg mivel én nem elhajolgatok, mint ő, hanem kezemmel és lábammal blokkolom az ütéseket és rúgásokat. Már-már ismét szólásra nyitottam volna a szám, hogy közöljem vele, hakudával ellenem nem megy semmire, amikor az egyik ütésem váratlanul félresöpörte és közel ugorva hozzám az arcomba fújt valami hideget és nedveset. A meglepetéstől reflexszerűen becsuktam a szemem és hátratántorodtam, a következő pillanatban pedig éles fájdalom hasított a mellkasomba, ahogy az általa képzett lélekenergia-karmok eltaláltak. Már a második aljas kis trükkjét nyeltem le, úgy éreztem nekem is meg kell mutatnom, hogy én is tudok ilyesmit. Gyorsan körbepillantottam, és az első kezembe akadó dobozt felkaptam, és a lány felé hajítottam. Nem tudom mi lehetett benne, de nem volt könnyű. Kihasználva, hogy talán egy pillanatra elterelem ezzel a figyelmét, villámtáncommal a bal oldalán, kicsit a háta mögött lévő dobozoszlop tetejére kerültem, és onnan folytattam a kombinációm.
- Bakudou no rokujuuichi, Rikujoukourou!
Kiáltottam el magam, hat villámgyorsan mozgó fényrudat küldve az arrancar felé, melyek remélhetőleg körbefogják őt és annak ellenére, hogy gyorsan ki lehet belőlük szabadulni mágiám gyengesége miatt, adnak egy esélyt arra, hogy bevigyek egy találatot. A dobozok tetejéről lendületet véve ugrottam le, és térdemmel kíséreltem meg fejét oldalról telibe rúgni, mely talán ismét röppályára fogja állítani Elianát.

Hát jól van, nem az én bajom, ha nem akar fejlődni azáltal, hogy egy nála képzettebb harcostól hall kritikát. Akkor hát kénytelen leszek mellőzni a "hegyi beszédeket" és gyakorlatban megmutatnom, hogy van még mit tanulnia ahhoz, hogy jogot formálhasson az arrogáns viselkedésre egy ellenfelével szemben. Minden egyes szavával közelebb vitt ahhoz, hogy megmutassam neki a halálosan komoly oldalamat, jó kedv ide vagy oda. Nem arról volt szó, hogy most nem harcoltam komolyan, inkább arról, hogy nem feltétlenül az volt a célom, hogy megöljem Elianát. Nem szerettem ölni, még akkor se ha lidércekről volt szó. Ha meg kellett fosztanom valakit az életétől, mindig az jutott eszembe, hogy vajon ezzel nem okozok-e fájdalmat akaratomon kívül másoknak. Hiszen amikor én távoztam az élők sorából, akkor Hitominak is megannyi szörnyűségen kellett keresztülmennie. Ráadásul az én kiképzésem elsősorban arról szólt, hogy élve fogjam el az árulókat és bűnözőket, és csak az utolsó mentsvár legyen az ölés, ha ellenállásba ütközöm. Ez persze felveti a kérdést, hogy én most miért is harcolok ezzel a lánnyal? Hiszen elfogni nem akarom, egyelőre megölni sem... csupán kötelességből tenném?
- Nem az volt a célom, hogy meglepjelek, hanem az, hogy minél nagyobb kárt okozzak benned. A mozgékonyságod miatt el tudtad kerülni a legtöbb ütésemet, amelyek találtak, azok sem ott ahol én szerettem volna, így kisebb kárt okoztak a tervezettnél. Ezért egyértelmű volt, hogy a legcélravezetőbb számomra az, ha nekidoblak valaminek, hiszen attól biztosan komolyabb sérülést szerzel néhány kék-zöld foltnál.
Mutattam rá a vérző fejére. Támadásom végrehajtása közben igyekeztem ignorálni a fájdalmat, amelyet néhány mozdulatom okozott a mellkasomon lévő sebek miatt, szerencsére egy ilyen sérülés még nem akadályoz a mozgásban annyira, hogy az meg is látszódjon. Ennél sokkalta súlyosabb sérülésekkel is harcoltam már, például anno Naraku szökésénél. Úgy tűnt meglepetésakciómat sikerül tökéletesen kiviteleznem, és ennek eredményeként Eliana nagy sebességgel nekirepült egy doboztoronynak, mely aztán rá is omlott. Egy pillanatra azt hittem, hogy már nem is kel fel, de aztán végül csak kikászálódott a rommá tört faalkalmatosságok alól.
- Honnan tudod, hogy gyenge vagyok kidouból? Mi shinigamik tudjuk szabályozni a mágiáink erejét, miért kellett volna nagy mennyiségű lélekenergiát felhasználnom, ha csupán azért használtam, hogy egy helyben tartsalak addig, amíg oda nem érek?
Belehibázott, de nem szándékoztam neki elárulni, hogy kidoummal nem állok sokkal jobban, mint a shunpómmal. Egy-két hadout már képes vagyok teljes erejében megidézni ha eléggé tudok rá koncentrálni, köszönhetően a húgom útmutatásának, de nem vagyok és alighanem soha nem is leszek a specialistája az efféle hókusz-pókusznak. Ám erről a lánynak nem kell tudnia, hacsak nincsenek gondolatolvasó képességei.
- Kemény fejed van, már a második komoly ütést kapod a kobakodra, mégsem látom a szemeidben azt, hogy zavaros lenne a tekinteted. Kíváncsi vagyok, hogy a többi testrészed is ilyen keményen ellenáll-e a külső behatásoknak?
Tettem hozzá talán kissé elégedetlenül, hiszen megszoktam, hogy ha valakit teljes erőből fejen térdelek, annak általában egy enyhe agyrázkódása minimum keletkezik, míg másokat, mint például a Féregboly lakóit teljesen ki is tudok ütni egy ilyen csonttörő mozdulattal. Persze egy arrancart nyilván nem lehet egy lapon emlegetni a börtöntöltelékekkel, de mégis kissé furcsálltam, hogy rúgásom "csak" fájt neki. Mindenesetre most már biztosan rájött, hogy pusztakezes harcban nem fog nekem tudni komolyabban ártani, és előbb-utóbb nagyobb baja lesz, ha tovább erőlteti a dolgot. Mozdulatain is látszik, hogy már tart tőlem, hiszen a rúgási kísérletét félbe is hagyta, és a többi próbálkozásába sem vitte bele a teljes erejét és sebességét. Könnyedén léptem félre felülről érkező rúgása elő, gáncsolását pedig szimplán átugrottam. Az újabb hullám viszont valamiért nélkülözte az óvatosságot, úgy éreztem mozdulatában több magabiztosság volt, és nem is olyan pózból támadott, ami egy hagyományos hakuda-pozíció volt. Csuklómat megfeszítve reflexszerűen lefelé löktem a tenyeremet, ám az ezúttal nem egy kezet, hanem egy hideg fémtárgyat ütött félre. Lévén támadását hárítottam, lábam azonnal lendült is, hogy egy félfordulatot követően gyomron talpaljam, de csak a levegőt találtam el. Gondolom a kardját vette elő és annak a lapját éreztem, így bal kezem máris az ütőm után nyúlt, és azt leakasztva az övemről a következő támadását már a fémeszközzel védtem ki, majd a bara elől a magasba szökkentem, és pár méterrel hátrébb értem földet, védekezően magam elé tartva a fegyverem. Tekintetem rátévedt a jobb tenyeremre is, melynek tövében most egy apró, vérző vágás tanúskodott arról, hogy nem pont a lapját kaptam el a kardjának. Szerencsére elővigyázatosságomnak és jó megérzésemnek köszönhetően nem ért el a pengével.
- Nos, akkor azt hiszem ideje bemutatnom neked a kardom is. El kell szomorítsalak, ez még nem a shikai alakja.
Szóltam hűvösen, majd fogásomon lazítottam, és hagytam hogy az ütő engedelmeskedjen a gravitáció törvényeinek, azaz átforduljon a kezeim között, majd a nyelének a végét megragadva egy apró csavarás után lassan előhúztam Mayoi Nekót a speciális alakú sayából. Lehet, hogy meg fogom bánni, de egyelőre még tartalékolni fogom az egyedi vívóstílusom, hogy később meglephessem majd vele. Ütőm rövid úton visszakerült az övemre, a bal kezemben lévő karddal pedig suhintottam egyet, hogy ismét átérezhessem, milyen az ha a zanpakutoum a kezemben van. Szó nélkül előrelendültem, és miután villámtáncommal a bal oldalára kerültem, hajszálpontosan ugyanazt a mozdulatsort hajtottam végre, mint amivel ő is megpróbált engem megvágni, csak én értelemszerűen a másik oldalról, és az én akcióm végére nem egy barát tűztem, hanem egy szúrást a hasa felé. Talán kicsit lassabb voltam, mint ő, de kíváncsi voltam hogy a saját támadása ellen mit tud kezdeni, és így, hogy az ő mozdulatait másoltam le, a saját erőmről sem árultam el semmi újat, leszámítva azt, hogy én balkezesnek mutattam magam.

Eliana fejtegetésére csupán egy sokat sejtető mosoly volt a válaszom, hiszen volt olyan kidou a tárházamban, amelyet értékelhető erővel is alkalmazni tudtam, de egyértelmű volt, hogy nem akkor fogom felhasználni, amikor éppen arra biztat, hogy használjam, hanem majd akkor, amikor a legkevésbé számít rá. De amíg a célomat elérem a gyenge mágiákkal is - hiszen most is sikerült meglepnem -, addig nem akarom a lélekenergiám nagy részét arra pazarolni, hogy létrehozzak egy olyat, amivel meg tudom karcolni, amikor sokkal nagyobb kárt tudok okozni a kezemmel, a lábammal... vagy éppen a kardommal.
- Meglátjuk mi történik majd a fejeddel, ha harmadszor is megütöd.
Feleltem magabiztosan, mintegy jelezve neki, hogy annak ellenére, hogy eddig nem sikerült komoly sérülést okoznom neki a fején, még nem fogom abbahagyni a támadását. A test legérzékenyebb pontja az agy miatt, egy harmadik találat talán előhozná az első két ütközés hatását is. Sőt, ha ezen kis félmondatom hatására a fejére esetleg jobban fog figyelni, azt is kihasználhatom, és testre mért ütésekkel gyengíthetem, amíg a fejéről el nem tereli a figyelmét. Úgy éreztem lassan az én oldalamra billen a mérleg, és bár még sok dolog pakolhat súlyt az ő oldalára is, de talán egy kis bizakodás nem fog megártani. Végső soron nem arról van szó, hogy előre iszok a medve bőrére, csupán optimistán tekintek a helyzetemre. Ellenfelem támadásának lekopírozásában láttam némi lehetőséget arra, hogy meglepjem, de végül magabiztos mozdulatokkal védte ki a csapásaimat, még a szúrást is, amit azért tettem a végére, hogy esetleg megzavarjam vele. A kontrázás elől egy könnyed mozdulattal léptem hátrébb, majd mindketten hátrébb ugrottunk, feltételezem ő is azért, hogy maradjon egy kis ideje átpörgetni magában, hogy mi is történt éppen, hiszen ha nem is leptem meg, de azért váratlanul érhette, hogy visszakapta a saját támadását.
- A vívótudásodról még egy szót sem szóltam, ennyi nem is lenne elegendő, hogy nyilatkozzak róla. Mondanám, hogy majd később, de már mondtad, hogy nincs szükséged a véleményemre.
Eljutottam addig a pontig, hogy a hangom immár cinikussá vált, és egy cseppnyi kedvesség sem volt benne. Mondhatni magával rántotta a hangulatomat a gúnyos, arrogáns hozzáállásával, amely nem akart változni. Szavai nagyon magabiztosan hangzottak, de még semmit sem tud arról, hogy valójában milyen erőt képviselek. Igaz, én se sokat róla bár... jó lenne tudni, hogy az a hónak tűnő anyag, amit az előbb a szemembe fújt, az valamilyen arrancar technika volt-e, vagy esetleg arra utal, hogy a resurrecciónja jég vagy hó alapú. Lesz, ha feloldja. Már ha egészben marad, mire eljutna odáig. Felülről lefelé érkező csapásába könnyedén beletettem a kardomat, a biztonság kedvéért megtámasztottam a pengét a jobb kezemmel, de igazából nem lett volna rá szükség. Hiába erőlködött, hogy lenyomja a fegyverem és elterelje az útból, csupán egy szánakozó arckifejezést csalt elő belőlem. Ő is belátta, hogy fizikai erőben itt nem fog nyerni, így hátralépett és másképp próbálkozott, de az újabb csapásai is ugyanarra a sorsra jutottak. Pengémet tökéletesen vezettem, pontosan úgy, hogy a lehető legkisebb energia befektetésével, de a leghatékonyabban védjem a támadásokat. Izmaim ösztönösen működtették ilyenkor a testemet, nekem csupán ellenfelem pengéjének mozgását kellett figyelnem. Külső szemlélő számára hasonló lehetett az egész jelenet, mint harcunk kezdete, hiszen ismét Eliana volt az, aki pattogott körülöttem sonidóját használva, míg én csupán egy behatárolt körben forgolódtam, ahogy védtem a szúrásait, vágásait és rúgásait, miközben vissza-visszakontráztam. Kissé váratlanul ért azonban, mikor az egyik döfésemet úgy állította meg, hogy megragadta a csuklómat, majd az ütési kísérletem is megfogta, és mielőtt reagálhattam volna a szituációra, az állam összetalálkozott a lány lábával. Mielőtt újra rúghatott volna, elrugaszkodtam a földről, és átugrottam ellenfelem feje felett, kicsit megcsavarva a kezét, mielőtt kirántottam volna magam a fogásból, az utolsó szúrás elől pedig egy hátraugrással szökkentem el. Sajgó államat dörzsölgetve kicsit hitetlenkedve néztem rá a lányra, egyáltalán nem számítottam arra, hogy képes lesz ily módon megállítani. Igaz erősen összpontosítanom kellett, hogy a gyors mozdulatait védeni tudjam, de még az sem lehet számomra kifogás, hogy esetleg figyelmetlen voltam emiatt. Igen, kudarcként éltem meg hogy benyeltem ezt a rúgást, mely ismét megindította a vérzést a felszakadt ajkamból. Kosodém ujjával töröltem le a szám szélén csordogáló piros folyadékot, majd azzal az elhatározással lendültem előre, hogy többet nem fogok hibázni. Nagy rössel, de minden felesleges mozdulatot kerülve támadtam Elianára, elsősorban szúrásokkal és döfésekkel megpróbálva őt egyre hátrébb szorítani, de alkalmanként közelebb léptem és be-beiktattam egy-egy keresztvágást. Majd amikor már úgy éreztem, hogy eléggé hozzászokott ehhez a bal kezes stílushoz, egy halvány mosoly kíséretében követhetetlen sebességgel kaptam át a zanpakutómat a jobbomba, megfordítottam a kardom fogását, így a penge a föld felé nézett, és alulról felfelé lendítve a fegyvert megpróbáltam lemetszeni a lány bal karját. Ennyi idő után talán már beállt a gondolkodása az eddigi stílusom elleni védekezéshez, és a teljesen más irányból, szögből és sebességgel érkező támadásra remélhetőleg már nem tud időben reagálni. Ha a végtagjától nem is sikerül megszabadítanom, de a vállát talán végig tudom így hasítani.

Gondolhattam volna, hogy nem lesz minden olyan egyszerű, és hogy különleges vívóstílusom megvillantása még nem lesz elegendő arra, hogy térdre kényszerítsem az arrancart. Ugyan abból a pozícióból a saját kardját már nem fordíthatta át úgy, hogy rendesen ki tudja védeni a csapásomat, de nem volt rest önfeláldozó módon a kezével megállítani a fegyverem. Minden eddiginél eltökéltebb pillantást vetett rám, majd egy határozott mozdulattal egy keresztvágással felém csapott, de csupán a ruhámat szakította el a penge - időben hátraugrottam, kirántva zanpakutoumat a kezéből, talán újabb sérüléseket okozva ezzel a tenyerének. Persze még így is jobban járt, mint ha eltalálom a vállát, akkor az egész karját nehezebben tudná mozgatni, így csak a fogás lett kellemetlen és fájdalmas számára. De nem csak emiatt lesz más a csata mostantól. Számomra, aki minden apró változást képes volt megérezni ellenfelem mentális állapotában csupán a mozdulataiból kiindulva, könnyű volt megállapítani, hogy Eliana befejezte az óvatoskodást. Mozdulatai sokkal határozottabbak lettek, elszántság és gyilkolni akarás volt bennük, érzelmei pedig erősebbé tették a karját. Vágásaiban sokkal több energia lapult, és már én sem vehettem félvállról a hárításokat, mint eddig, beléjük kellett tennem a valós erőmet, ha azt akartam, hogy az én pengém megállítsa az övét. Újabb arrancar technikát vetett be, ami hasonló volt egy bakudouhoz, és megkötözte a végtagjaimat, de távol álltam attól, hogy emiatt kétségbe essek. Több lehetőség is felvillant előttem arra, hogyan is szabadulhatnék ki, de végül azt választottam ami talán a legdemoralizálóbb lenne az arrancar számára: puszta erővel fogom széttörni a béklyókat. Ehhez csupán egy kis időt kellett nyernem, és már meg is volt, hogy mivel.
- Hadou no gojuu, Rei no Kuron!
Emeltem fel a hangomat, és lélekenergiám koncentrálásával legnagyobb örömömre sikerült is létrehoznom a klónomat, mely lévén természetesen sokkal gyengébb mint én magam, csak arra volt jó, hogy pajzsként megvédjen az érkező támadástól. De míg a replika hősi halált halt és szertefoszlott, én csuklóim megfeszítésével darabokra törtem a bilincset, majd a bokámon lévő energiakötésre lesújtva kiszabadultam és egy távoli doboztorony tetejére szökkentem.
- Ugyanaz kétszer nem működik ellenem. - kacsintottam Elianára, majd folytattam. - Most, hogy végre te is ráhangolódtál a harcra, talán itt az ideje, hogy megmutassam neked azt, amiből az előbb már kaphattál egy kis ízelítőt. A legtöbb Onmitsukidou-tag erőssége a hakuda és a shunpo. Én azonban más vagyok, az én legerősebb fegyverem az egyedi vívóstílusom.
Shijin, azaz a Négy Égtáj Ura. Így neveztem el a különleges zanjutsu-technikám első fázisát, melynek bátran állíthatom, hogy nincs párja Soul Societyben. Négy különböző fogást egyesítettem egyetlen stílusban, melynek változatossága és kiszámíthatatlansága tökéletesen kihasználja adottságaimat a vívás terén. Nem lehet rá felkészülni, és csak a legkiválóbb és legtapasztaltabb kardforgatók képesek védekezni ellene, akik kívülről-belülről ismerik a balkezes, a jobbkezes, a normál és a fordított fogás jellemzőit is. Mindegyik ellen más-más módon kell védekezni, és én mind a négyet mesteri szinten használom. Ha ez az arrancar harcolt is valaha olyannal, aki mindkét kezével képes volt a kardját használni, és megtanult ellene védekezni, még akkor is csak a csapásaim felére van felkészülve. Villámtáncomat használva kerültem a dobozok tetejéről ellenfelem mögé, és azonnal át is vettem a kardomat a jobb kezemből a balba, így pontosan a másik oldalról suhintottam az oldala felé, mint amire valószínűleg számított. Előbbi szúrásokból és döfésekből álló sorozatomat nem volt túl nehéz védeni, hiszen hasonló csapásokból állt, azonban annak a támadásszekvenciának, amelyet most zúdítottam Elianára, minden egyes eleme másmilyen volt, kezeimben táncoló zanpakutoum csapásai sokszor az előzővel teljesen ellentétes jellegű hárítást igényeltek. Semmi lehetősége nem volt arra, hogy visszatámadjon, és ha megússza mindenféle sérülés nélkül a főként mellkasra, felkarra, vállra, nyakra és combra irányuló vágásokat, az valóságos csodával érne fel. De ezzel még nem végeztem, hiszen harcstílusom nem csupán a kardom használatából állt. Egy idézést kezdtem motyogni a sorozatom közben, majd a legváratlanabb pillanatban pördültem meg a tengelyem körül és talpaltam bele a lány gyomrába, hogy aztán kardomat meglendíthessem és a penge éléről egy széles, sárga sugárnyalábot indíthassak a repülő arrancar után, miután kimondtam a következő szavakat:
- Hadou no sanjuuni, Oukasen!
Az egyetlen olyan démonmágia, melyet anélkül tudok lélekenergiámhoz méltóan alkalmazni, hogy teljesen lemeríteném magam. Már ez is nagy siker számomra, és mindezt egyetlen személynek köszönhetem, a húgomnak, aki lassan, de biztosan segít velem megértetni, hogy miképpen is kell hatékonyan kezelni a reiatsumat. És hogy feltegyem az i-re a pontot, azonnal a lidérc után ugrottam, hogy ha eltalálja az első valóban olyan kidoum, amellyel esélyem van megsebezni, ha nem, én a talpam után a kardommal is megcélozhassam a hasát, hogy belemerítsem a pengémet Eliana testébe.

Támadássorozatomat több, mint eredményesnek értékeltem, hiszen több helyen is megvágtam és a kidoum is nagyjából célt ért, csupán a befejező szúrásomat védte ki úgy, hogy azzal némi csalódottságot okozott nekem. De mindent egybevetve úgy éreztem sikerült eléggé legyengítenem, már nehezen vette a levegőt a fáradtságtól és ha nem csalt a szemem, a rúgásom is okozhatott neki valami sérülést, mivel mintha vért láttam volna a szájából kifröccsenni. Ennek ellenére továbbra is játszotta a kemény legényt, mintha attól nem látnám, hogy igenis megviselték az elmúlt egy-két percben történtek.
- Nem tudom eldönteni, hogy ezzel magadat akarod tévképzetekbe ringatni, vagy engem akarsz lenyűgözni :/
Csóváltam meg a fejemet csalódottan, és magam elé emeltem a kardom, felkészülve arra hogy összeszedi magát, és előrelendül. Ahogy felemelte a kardját, és a feltámadó szél bele-belekapott a hajamba már sejtettem, hogy mi következik. Úgy találta, hogy itt az idő megmutatni a zanpakutoujába zárt erejét is. Átváltozása végén egy farkasra hajazó lénnyel találtam szembe magam, aki egy szinte teljesen hófehér kaszát kapott le a hátáról, bemutatva egy hasonló suhintást, amilyennel én is szórakoztattam őt amikor előhúztam Mayoi Nekót a hüvelyéből. Bár a lány eddig megismert jellemét tekintve talán nem azért tette, amiért én, hanem puszta felvágásból :/ Mindenesetre szemöldökömet összeráncolva növeltem az összpontosításom, hiszen nem tudtam mire is lehet képes igazából. Hiába azonban a teljes koncentráció, gyorsasága még így is megdöbbentett, csupán az utolsó pillanatban tudtam beletenni csapásába a pengémet, és emiatt a megfelelő erővel sem tudtam azt kitámasztani. Éles fájdalom hasított a fegyvert tartó bal vállamba, és emiatt a figyelmem is összeomlott. A következő pillanatban már a levegőben repültem sajgó oldallal és egy méretes és fájdalmas sebbel a hasfalamon, majd átszakítva néhány doboztornyot és egy oszlopot végül egy másik tartópillér állított meg, hogy aztán egyből ugorhassak is félre az újabb támadás elől. Erősen zihálva zuhantam a padlóra, miközben a vérző hasamat tapogattam, vizsgálva a seb mélységét. Valahogy az összes eddigi sérülésemet érezni kezdtem, de igyekeztem kirekeszteni a fájdalmat, és lassan feltápászkodtam.
- Már mondtam... hogy nem...
Lihegtem az arrancarnak csapzottan, miközben kardomra támaszkodva próbáltam talpon maradni, bár lábaim még nem igazán akartak nekem engedelmeskedni. Így nem tudom felvenni a versenyt a gyorsaságával, és a megnövekedett ereje már-már eléri az enyémet. Súlyos hátrányba kerültem, amire lépnem kellett valamit, ami nyilvánvalóan csak a shikaiom feloldása lehetett. Minden erőmet összeszedve rábíztam magam ingatag lábaimra, ahogy a zanpakutoumat oldalra nyújtottam, másik kezemet pedig rátettem a kinyújtott felkaromra. Halványkék reiatsu tört fel, ahogy szabadjára engedtem a lélekenergiám.
- Hikkake, Mayoi Neko!
Suttogtam sötét tekintettel, karjaim pedig a reitasummal azonos színű fénybe burkolóztak, mely az átalakulás végeztével apró darabokra tört, felfedve az alkarjaimig érő fémkesztyűket. Kezemben maradt a látszólag változatlan külsejű katanám, muszáj tartogatnom Eliana számára néhány meglepetést még. Megnövekedett erőm miatt már nem okozott gondot a talpon maradás, és a fájdalom mértéke is alaposan lecsökkent. Újra képessé váltam a harcra.
- Meg fogod bánni, hogy láttad ezt a formám.
Közöltem hűvösen, majd az eddigi mozdulataimnál jóval gyorsabban a levegőbe szökkentem, és hatalmas erővel sújtottam le a lányra, aki a kaszáját a feje fölé kapva védte a támadást. Lábai alatt a padló nem bírt teljesen ellenállni a nyomásnak, és egy sekély mélyedés keletkezett ahogy izmaim kapacitását használva próbáltam félretolni a kaszát. Lévén tervem nem sikerült, a támasztékot kihasználva átlendültem ellenfelem felett és ahogy a földre érkeztem, úgy próbáltam meg felhasítani a hátát. De mire teljesen megfordulhatott volna, shunpómat használva ismét mögé és fölé kerültem, ám ekkor már nem volt a kezemben kard, csak a kesztyűkből kiálló karmok látszottak. Első meglepetésemet mostanra időzítettem, hiszen a változással erőm és gyorsaságom ismét növekedett, és most ezt az erőt használva - mely összességében háromszor nagyobb, mint shikai előtt - próbáltam teljesíteni az ígéretem, és újból fejbe rúgni Elianát. Nem bíztam a véletlenre, a halántékára céloztam. Ha találok, azt már nem fogja olyan olcsón megúszni, mint amikor fejen térdeltem. Nem csak fájni fog, de a mozgáskoordinációját is tönkre teszem, amíg a kis csillagok nem szállnak el a kobakja körül, sőt akár véget is vethetek a harcnak ezzel az egy rúgással.

Shikai. Volt olyan időszak az egyébként még nem túl hosszú pályafutásom során, amikor nem szívleltem a használatát. Úgy éreztem többre megyek csupán kardforgatási képességemmel, és csak akkor használtam, ha szükségem volt arra az erő- és gyorsaságnövekedésre, amit biztosított nekem. Persze ez még akkor volt, amikor Mayoi Neko nem osztotta meg velem a teljes erejét, és csupán a karmaimra támaszkodhattam a feloldása után. Azonban ahogy fejlődöm, úgy hajlandó egyre inkább kinyílni felém ez a felettébb beképzelt macska, akinek legyen bármennyire aranyos a külseje, bizony jégből van a szíve. Karmaim visszahúzásának lehetőségét is csak azután ismertette velem, miután Naraku tai... szóval extaichou ellen kis híján otthagytam a fogamat, és csupán új kapitányomnak köszönhettem, hogy ez nem történt meg a vaizarddá és ezzel árulóvá vált férfi ellen. Most először próbálhatom ki éles harci körülmények között a shikaiom fejlettebb változatát, mely csak tovább szélesítette a harc közbeni lehetőségeim tárházát. És még mindig, még mindig úgy érzem hogy valamit titkol előlem a zanpakutoum lelke, és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb elnyerem a teljes bizalmát és ezzel a teljes erejét is. Most azonban ezzel a feltételezetten nem kiteljesedett erővel kellett legyűrnöm az arrancart, aki kétségtelenül más szinten áll, mint a legtöbb korábbi ellenfelem. Igaz Narakun kívül talán még nem is harcoltam még olyannal, akinek az ereje legalább megközelítette az enyémet, és bár érzem hogy én irányítom ezt a küzdelmet is, Eliana képes lehet arra, hogy legyőzzön, ha hibát vétek. Gyorsabb, mint én, és kitartóan állja a támadásaimat, képes kitérni a csapásaim elől a mozgékonyságával. Remélem a shikaiom által megnövekedett gyorsaságommal már ebből a szempontból is fel tudom venni vele a versenyt, még ha túlszárnyalnom nem is sikerül, de talán a különbség csökkenhet a gyorsaságunkban. Az általam alkalmazott támadássortól azonban ügyesen megvédte magát, és bár kaszája lapja a fején csattant a rúgásom következtében, és ezáltal újabb sebet szedett össze a kobakjára, ez mégsem olyan, mintha tényleg eltaláltam volna. Messze nem olyan. Rengeteget tudott tompítani az ütésem erején, és van egy olyan gyanúm, hogy ez a rúgás nekem fájt jobban, hiszen sebesült hasfalamat megviseli az efféle teljes testet igénybe vevő mozgás, amit a földet érés után pillanatokra összegörnyedő alakom miatt talán a lány is észrevehetett.
- Sajnálattal hallom.
Jegyeztem meg szúrósan, miközben továbbra is ignoráltam a fájdalomérzetet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy lassítsa a mozgásom vagy gyengítse az ütésem a kellemetlen helyen lévő sérülés. Egy mély levegőt véve söpörtem félre a zavaró gondolatokat, és ezúttal már sokkal felkészültebben vártam Eliana támadását, hiszen előbb mozdult mint én. Mire le tudott csapni, kezemről már eltűntek a karmok és ismét a zanpakutoumat tarthattam benne. Még nem akartam megmutatni neki, hogy fizikai képességeimen kívül miben is erősít igazán az új shikaiom. Akárcsak én, ő is a gyorsaságával akart megtéveszteni, amikor a bemutatott iránnyal ellentétben végül máshonnan támadt rám, és ha nem lennék képes mindkét kezemmel egyformán jól vívni, valószínűleg egy újabb mély sebet tudhattam volna magaménak, így viszont még időben tudtam reagálni és kaszáját sikerül annyira eltérítenem a saját pengémmel, hogy csak megkarcolja a felkaromat. Kasza ellen még nem harcoltam, így el fog tartani pár percig, míg hozzászokok az idegennek tűnő fegyver mozgásához, az viszont már most nyilvánvaló volt számomra, hogy a nagydarab pengével az arrancar valószínűleg nem képes annyira gyorsan támadni, a resurrección miatt megnövekedett sebessége ellenére több idő kell neki két csapás kivitelezése között. Ez persze csak azért lehet igaz, mert az én sebességem is megnőtt a kardom kioldásának köszönhetően, a shikaiba lépés előtt briliáns bizonyítékát kaptam annak, hogy a nagyobb fegyver ellenére is képes volt úgy támadni, hogy én abból ne érzékeljek túl sokat. Ezt persze ő nyilván betéve tudja, ezért is próbálkozott heves frontális támadással ezúttal. Erőteljes csapásait rendületlenül hárítottam, miközben a köztük lévő szünetet kihasználva igyekeztem vissza-vissza szúrni, hogy én is védekezésre kényszerítsem a lányt, és ezzel talán némi óvatosságra intsem őt, gyengítve a támadásait. Talán ezért, talán más okból úgy éreztem, hogy a csapásaiba nem visz bele akkora lendületet, mint amilyenre alighanem képes lenne, de végül letudtam azzal az indokkal, hogy ha több erőt vinne bele a suhintásaiba, akkor az tovább tartana, így nekem is több időm lehetne elhelyezni a testén egy-egy találatot. Válaszcsapásaimmal én elsősorban a vállaira és a lábára céloztam, mivel szerettem volna a mozgásán lassítani, de úgy vettem észre hogy ő is koncentrálja a támadásait, méghozzá a sérült testrészeimet előtérbe helyezve, valamivel könnyebbé téve számomra a védekezést. Azért sonidóját sem felejtette el használni, de hátulról indított, felülről érkező suhintásába ezúttal időben tettem bele a zanpakutoum, megakadályozva azt, hogy esetleg komolyabb baja essen az előbb már megfájduló vállamnak. Azonban a következő támadásánál megtörtént az, amitől igazán tartottam: a kasza elleni harcban való tapasztalatlanságom okán rosszul indítottam a hárítást, így az előbbi karcolás után a jobb karom egy valamivel mélyebb vágással is gazdagodott.
- Jobban jártál volna, ha nem fogod vissza magad, így nem sokra mentél. Ezt is csak az én figyelmetlenségednek köszönheted...
Böktem a fejemmel a sérült karom felé kissé lihegve, hiszen a hosszas harc etap után már azért nekem is ki kell fújnom egy kicsit magam. Bal kezemmel igyekeztem elszorítani a vérzést, míg pihegtem, miközben azon gondolkodtam, hogy miért törekedett csupán sebekre teljesen szándékosan. Ezek szerint nem azért, hogy minél kevesebb időt hagyjon nekem visszatámadni, hiszen a védelmében így is keletkeztek rések, amiket úgy látom sikerült is kihasználnom. Minden bizonnyal valami hátsó szándéka van, de amíg nem tudom mi az, nem tehetek ellene semmit. Ezért inkább idegeskedés helyett arra fordítottam a figyelmem, hogy megtervezzem a következő támadásom. Nagy felületet tud védeni, mert nagy a pengéje, viszont lassabban is mozog, mint egy olyan kard, mint az enyém. Talán ki tudnám használni ezt a dolgot, viszont ehhez szükségem lesz a teljes sebességemre is. Így karmaimat ismét kieresztettem, eltüntetve a katanát és villámtánccal indultam meg. Kaszája pengéjétől messzebb lévő lábánál jelentem meg guggolva, és bár a görnyedt testtartás iszonyatos kínnal járt, mégis igyekeztem tűrni és hátracsapva elvágni a lábszára hátsó felén lévő izmokat. A következő mozdulatommal immár felegyenesedve a másik oldalára pördültem és a lapockáját szerettem volna felhasítani, majd a levegőbe ugrottam és egy hátraszaltó közben céloztam meg az arcát félméteres karmaimmal. Talpra érkezve azonnal hátraszökkentem, hogy ne érhessen el a kaszájával, majd mielőtt ismét előrelendültem volna, feltartottam a kezem és egy gyenge Shakkahout lőttem el Eliana felé, akit talán kicsit elbizonytalaníthatott az előző Oukasenem ereje a kidouimmal kapcsolatban. Az apró figyelemelterelést felhasználva ismét shunpómat használva kerültem ki a látóteréből, hogy aztán az eddigi trükkös mögé vagy mellékerülések helyett pontosan vele szemben jelenjek meg, és egy erőteljes balegyenessel kínáljam meg a fejét, mely persze a karmaim miatt nem egy sima ütés volt, hanem egy olyan támadás, amivel akár szó szerint kis is szúrhatom a szemét.

Bár eddig is úgy éreztem, hogy én irányítok, mégis most jött el az az időszak, amikor fölényemet valóban érvényesíteni tudtam. Bár mozgékonyságának köszönhetően még mindig képes volt arra, hogy minimalizálja a támadásaim által okozott sérülést, de a tény, hogy egyre többször tért ki egy hajszállal később, mint kellett volna, lassan az én malmomra hajtotta a vizet. Lesajnáló tekintettel figyeltem, ahogy a földön térdelt, megpróbálva egyenletessé tenni a légzését, egyelőre nem túl sok sikerrel. Kifejezetten úgy nézett ki, mint aki erősen közelít ereje végső határához, ami a testén éktelenkedő sebek számát elnézve nem is volt csoda. Én sem néztem ki túl bizalomgerjesztően, a jobb karom már nem 100%-os, és egyre zavaróbb volt a mellkasomon illetve a hasamon tátongó seb is, ám én még jól tartottam magam. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy tartogat még valamit a tarsolyban a lány, és nem szabad alábecsülnöm.
- Kitartásból jeles, azt el kell ismernem.
Szólaltam meg, miután feltápászkodott. A szemében tükröződő akarat nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogja egykönnyen feladni, és továbbra is komoly ellenállásra számíthatok tőle. Érezvén, hogy bármikor támadásba lendülhet, kezemben ismét kirajzolódott katanám alakja, hogy aztán a reiatsutünemény megszilárduljon és kardom elnyerje eredeti formáját. Megérzésem nem csalt, alig telt el néhány másodperc és Eliana ismét megindult felém, erélyes harci kiáltást hallatva. Egy elegáns mozdulattal léptem félre a lábam irányába indított bara elől, majd kerültem el a másikat is. Úgy tűnt, szokatlanul könnyű dolgom van, de az orromba beköltöző kellemetlen érzés hamar egyértelművé tette, hogy ezek az energiagömbök nem akartak engem megsebezni. A felkavarodó portól köhögni és prüszkölni kezdtem, szenvedésem közben nehezemre esett követni az arrancar mozgását, hiszen a szememet is alig voltam képes nyitva tartani, és csak az utolsó pillanatban, közvetlenül azelőtt tudtam felemelni a zanpakutoum és megállítani a kaszáját, mielőtt az a fejemhez ért volna. Miután sikeresen ellöktem magamtól, fejem mellett egy újabb bara száguldott el, és az előzőek alapján jól gyanítottam, hogy ez sem engem célzott, hanem a mögöttem lévő doboztornyot, mely vészjóslóan kezdett el felém dőlni. Szóval megpróbál piszkos trükkökkel megzavarni, hogy némi előnyt kovácsoljon magának. Kár, hogy néhány nagy doboz számomra nem fenyegetés, ahogy valószínűleg őt sem rázná meg, ha megdobnám eggyel. Bal lábammal egy kicsit hátrébb lépve fordítottam be a törzsem egy kissé, és mértem egy erőteljes ütést a rám zuhanó fatárolókra, mellyel ripityára törtem az engem veszélyeztető darabokat, azzal együtt, ami bennük volt. Tekintetemet mindeközben továbbra is a lányon tartottam, így még bőven időben toltam félre a kaszáját, amikor ismét megtámadott. Újabb poros trükkjét már nem vettem be, és méterekkel hátrébb ugorva kerültem ki a felkavarodó szemcsefelhőből, gyors támadása azonban így is elég volt arra, hogy jobb karomat egy újabb sebbel gazdagítsa, igaz, ezúttal inkább arra figyeltem, hogy belevágjak a támadásába, és a védekezést csupán a rúgása ellen koncentráltam annak a végtagnak már úgy is mindegy egyel több vagy kevesebb fájó pont nem számít.
Amit azonban a következő csapásánál csinált, az nem volt számomra tiszta. Hiába került sonidóval mellém, meg sem próbált megtámadni, csupán a suhintásom elől menekült el. Újabb trükkre gyanakodva próbáltam utána fordulni, azonban legnagyobb meglepetésemre a lábam nem mozdult, és mire észbe kaptam, már a kezeim is meg voltak kötözve azzal a bilinccsel, amit korábban már használt. Tágra nyílt íriszekkel figyeltem, ahogy kaszájának pengéje nagy sebességgel felém közelített. Itt a vége? Nem tudok védekezni, azt csinál velem amit akar. Úgy éreztem hiába az elhatározás, mégis sikerült alábecsülnöm Elianát, aki teljesen váratlanul fordította meg a küzdelem menetét és talán végkimenetelét is. Azonban a mozdulat hirtelen lelassult és bizonytalanná vált, nekem pedig szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy ezt kihasználjam. Izmaimat megfeszítve törtem ki a béklyóból, és katanámat egy határozott mozdulattal akasztottam bele a lány felém tartó kaszájába, majd a mozdulatot felgyorsítva kitéptem azt az arrancar gyenge fogásából. A fegyver métereket repült a levegőben, mire hangos csattanással a földet ért, és a padlón végigcsúszva a szemközti falnak vágódott. Egy pillanatig sem habozva megrántottam a jégnek köszönhetően földbe gyökerezett lábamat is, összetörve a megfagyott vizet, majd villámgyors mozdulatokkal söpörtem ki a zavart tekintetű ellenfelem lábát, fordítottam be, és ültem rá a derekára, így szegezve őt hassal a földhöz. Az ébenfekete hajtincseknél fogva emeltem meg a fejét, kardom pengéjét pedig a torkához érintettem.
- Owari da, arrancar. Jól harcoltál, de a tudásod kevés volt. Nem akarlak megölni, ha elismered hogy vesztettél, akkor elengedlek. De ha ellenkezel, meg fogom tenni, amit kell. Tiéd a választás.
Közöltem ridegen Elianával, akivel nem tudom hogy mi történhetett, de ennek köszönhetően néhány másodperc alatt a biztos győzelméből sakk-matt szituációt teremtettem. Kissé megkönnyebbülten vártam a válaszát, így vagy úgy, de remélhetőleg perceken belül végre hazaindulhatok. Naracchi már biztosan tűkön ül, hogy hol vagyok, nem szokásom késni.

Lehet az teszi, hogy egy arrancar hátán ülök éppen, de hülyeségeken jár az agyam. Nyilván nem fogok rögtön Naracchi karjaiba omlani ha visszatérek Soul Societybe, halálra is rémíteném szegényt így, hogy össze vagyok kaszabolva, noha a sérüléseim annyira nem vészesek, csak hát nem nézhetek ki valami esztétikusan :/ Azt hiszem a mai tengerparti kiruccanásunk elmarad, azaz pontosabban most se jön össze, pedig már legalább féltucatnyi alkalommal megbeszéltük T_T Pedig már nagyon fel akarom avatni azt a fürdőrucit, amit Hitomival vettem, de valószínűleg egész délután a 4. osztag vendégszeretetét fogom élvezni. Kicsit sok munkát adok nekik, többet mint amennyit szeretnék. Bezzeg amikor még sanseki voltam... persze a börtöntöltelékeket nem lehet összehasonlítani egy Aizen-féle arrancarral, ez itt alattam is egészen jól küzdött, megérdemli az elismerést. De hát magasabb rang, komolyabb ellenfelek, ez az élet rendje. Ami azt illeti, makacsságban is nyerő Eliana, ugyanis a szavai egyáltalán nem úgy hangzottak, mint aki fel akarná adni a harcot. Nem tudtam elképzelni, hogy miféle képességről is hadovál, amikor egy penge érinti a torkát, a fegyvere pedig legalább tíz méterre van tőle. Fel voltam rá készülve, hogy az első gyanús mozdulatnál kettészeljem a nyakát, megelőzni nem fog tudni.
- Te se tudod, mikor kell abbahagyni a nagyszájú hősködést...
Húztam el a szám, de a testembe hasító hirtelen fájdalom gyorsan rádöbbentett, hogy valami mégis történt. Eszeveszett kínjaimat fájdalmas kiáltásom is megerősítette, olyan volt, mint ha valami hideg marná a bőrömet, és mihelyst az arrancar ledobott a hátáról, esés közben megpillantottam szenvedésem forrását. Lassan megfagyó karom látványától eltorzult arckifejezésembe a döbbenet is belevegyült. Úgy éreztem összeáll a kép, amikor felrémlett előttem a kasza karcolásától megfagyó padló, a szavai ezt az elméletet látszottak alátámasztani, bár tulajdonképpen nem érdekelt a mechanizmus, csak az, hogy pokolian fájt. Azonban egy előnye még ennek a képességnek is volt.
- Köszönöm, hogy elállítottad a vérzést. A karom marad a helyén, ha levágnám, jobban fájna.
Sziszegtem fogamat összeszorítva, miután kisebb nehézségek árán talpra kászálódtam, hiszen dolgozott bennem a harci ösztön, nem maradhattam védelem nélkül egy másodpercre sem csatában, ha fáj, ha nem. Jobbomat ugyan mostantól nélkülöznöm kell, és ezzel elvesztettem a legnagyobb előnyömet, a kiismerhetetlenségemet, de ellenfelem növekvő reiatsujából ítélve Eliana döntő mozzanatra készül, talán az utolsó erőtartalékait mozgósítja. Így lehet már nem is lesz szükségem a vívóstílusomra, csupán egyetlen, hajszálpontos suhintásra. Ennek fényében jómagam is elkezdtem felszabadítani a lélekenergiám, miközben arra gondoltam, hogy olyan hibát követtem el, ami akár az életembe is kerülhet. Túl naiv voltam, amikor azt feltételeztem, hogy egy arrancar is ugyanúgy fog viselkedni, mint egy szökevény, áruló shinigami, ha felajánlom neki az életét a vereségért cserébe. Ellenségeknek kéne lennünk, akik egymás halálát kívánják teljes szívükből. De bennem nincs elég hidegvérű kegyetlenség, én nem mészárszék vagyok, hanem érző lény, aki tisztában van azzal, mit okozok azzal, ha elveszem valakinek az életét. Egy arrancar viszont nem ilyen, ők nem törődnek ilyesmivel, és ha megölök egyet, nem fogok fájdalmat okozni egy vagy néhány másiknak. Hogy is ismerhetnék, milyen az, ha fáj a szív? Hiszen nincs is nekik olyan, csupán üresség és sötétség van a helyén. A hollow lyuk keletkezése kiirtja belőlük az érzelmeket. Most már tudom, ostoba voltam, amikor nem végeztem vele azonnal, amikor lehetett volna. De még egyszer nem fogom felajánlani neki az alkumat, azzal az elhatározással lendültem előre, hogy ezzel az egy csapással végzek az Elianával.

Abban a pillanatban, ahogy megtettem az első lépést ellenfelem felé, a lány körül szállingózó hópelyhek úgy zúdultak rám, mint valami különösen erős hóvihar. Úgy éreztem, mintha maga Természetanya társult volna az arrancarral, az erős szél és a csípős hideg minden elhatározásom ellenére megállásra késztetett. Balomat felemelve próbáltam védeni a szememet, hogy legalább lássak valamit, de csupán havat és apró, repkedő tárgyakat láttam. Fogaim össze-összekoccantak ahogy a szél befújt az uniformisom alá, fagyott sebeim mellett nem tett jót a közérzetemnek a mínuszba hajló hőmérséklet - vagy legalábbis annak érzete. Azonban nem éreztem úgy, hogy esetleg a szó szoros értelmében szép lassan megfagynék, csupán fáztam, mint egy hideg téli napon. Dideregve, fél szememet nyitva tartva lestem ki alkarom alól ismét, de a látási viszonyok továbbra is ellenem voltak, és hallásomra sem tudtam támaszkodni a zúgó szélben és a háttérben felboruló dobozok zajában. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a hóvihar maga az valószínűleg nem a támadás, hanem csupán elterelés, amely az érzékek tönkretételére irányul. A hó a látást, a süvítő szél a hallást, a hideg pedig az érintés érzetét gátolja, a három legfontosabb érzékszervet egy harcban. Használhatatlanná, zavaró körülménnyé teszi őket, nekem pedig el kell dobnom őket magamtól, ha észre akarom venni, mi rejlik a hóvihar mögött. A világ elsötétült, a kinti zaj elhalkult, a hópelyhek és a szél hideg érintése eltompult. Koncentrálni kezdtem, "hatodik" érzékem működésbe lépésével pedig a feketeségben megjelent a fény, amely Eliana helyzetét jelezte nekem. Reiatsuja úgy világított, mint gyertya a barlang koromfekete sötétségében. Mindig pocsék voltam a lélekenergia érzékelésében, de érzékszerveim tompítása felerősítette bennem ezt a képességet, így képes voltam észlelni, hol jár a lány. Egészen pontosan mellettem volt, balról közelített felém. Szemem felpattant, fejmagasságban tartott karom azonnal lendült, az arrancar kaszája pedig belefutott az alkaromat védő fémkesztyűbe, mely stabilan ellenállt a csapás erejének, amitől azért kicsit hátracsúsztam így is.
- Hibáztál. Ha a védtelen oldalamon támadsz, nem tudtam volna teljesen blokkolni.
Közöltem hűvösen, majd karomat hirtelen felemelve ellöktem magamtól a fegyvert, a kinyújtott végtagomban pedig megjelent a katanám. Rideg, kegyetlenséget tükröző pillantást vetettem Elianára, majd kíméletlenül lesújtottam kardommal ellenfelemre, a suhintásba beletéve mindazt a reiatsut, amelyet felszabadítottam végső támadása előtt. Soha nem volt még ennyire éles a kardom, soha nem volt még ennyi erő egyetlen csapásomban sem, soha nem éreztem még ennyire magabiztosnak magam. Biztos voltam benne, hogy ha utolsó erőtartalékait mozgósítva kaszáját bele is tudja tenni támadásomba, azon zanpakutoum úgy fog áthatolni, mint kés a vajon.

Pengém lesújtott, áthatolt fémen, bőrön, húson, csonton. Mindenen, ami az útjába került. Eliana vére az arcomra fröccsent, és ahogy az arrancar összeesett, nekem is megrogyott a lábam, de kardomra támaszkodva talpon tudtam maradni. Győztem, de mégsem járt át az öröm érzése, csupán a megkönnyebbülésé. Végre vége ennek az értelmetlen harcnak, amibe csupán a kötelességem, shinigami létem rángatott bele. Látom az ellenfelemen, hogy mozdulni is alig bír, csupán a kegyelemdöfésre vár. Annyi ereje sem maradt, hogy kaszája csonkját felemelje, hiába próbálkozott vele. Fémkesztyűim felizzottak és eltűntek, kardom shikai formájából visszatért normál alakjába. Erőt véve magamon felegyenesedtem, és a földön nyöszörgő lány mellé léptem. Jobb lett volna, ha sikerül végeznem vele az előző csapásommal, így viszont még várt rám egy feladat. Fogást váltottam a markolaton és megcéloztam vele az arrancar torkát. Azonban ahogy belenéztem a szemébe mielőtt a pengét átszúrtam volna a torkán, egy emlékkép villant be. Az a pillanat, amikor tehetetlenül, sebesülten támasztom a falat a kapitányi iroda előtt, felettem pedig egy vérszomjas, maszkot viselő lény készül rám lesújtani. A volt kapitányom. Reménytelenség, félelem, és végtelen szomorúság volt akkor bennem. Vajon ellenfelem is ezt érzi most? Vajon ő is egy szörnyeteget lát most bennem? A kardom Eliana nyaka mellett vágódott a padlóba, a felkavaró emlék eltérítette a fegyverem útját. Tch... miféle shinigami vagyok én, ha képtelen vagyok megadni a kegyelemdöfést egy arrancarnak? Szánalmas... Elfordultam, zanpakutoumról egy suhintással leráztam a rátapadt vért, és visszaraktam a hüvelyeként szolgáló ütőbe. Lassú, bizonytalan léptekkel indultam meg a falon tátongó lyuk felé, hogy elhagyjam a raktárépületet, mely most romokban hevert. Fáztam és fájt minden porcikám, különösen elfagyott karom kínzott. A résben állva még egyszer visszapillantottam, de nem fordult meg a fejemben, hogy visszamenjek, és véget vessek az életnek. A sorsára hagyom, és a végzet majd eldönti, hogy megérdemli-e a túlélést. Igen, így lesz jó, én nem akarok élet és halál felett dönteni. Az nem az én feladatom, hiába halálisten a fajom neve. Belül még mindig emberinek érzem magam, és nem egy könyörületre képtelen szörnyetegnek. Azt arrancarnak hívnák, nem pedig shinigaminak...

~ VÉGE ~
// Köszönöm a játékot //