Túlvilági sóhaj - Az arany iránytű nyomában //Magánküldetés - Lezárva//

Végre eljött az idő, amit már olyannyira vártam az elmúlt napokban. Ugyan kisebb nehézségek, valamint egy megfázás álltak az utamba, de végre minden megvan, ami kell. Hamis okleveleim ott pihennek az ágyon, mellette két csodálatos katana pihen. Természetesen sikerült róluk papírt szereznem, így semmi sem állhat az utamba, hogy felvigyem Őket a gépre. A Mayával való afférom után gyorsan lezuhanyoztam, s immáron frissen indulhatok el. Itt megjegyezném, hogy a 10. osztag hadnagyának köszönet jár, amiért az előbbi akciómat jeges vízben kellett megejtenem. Táskámban új uniformisom pihen, amit direkt erre az alkalomra készíttettem. Lendületes léptekkel száguldom ki a fürdőből, azután egy sporttáskába elteszem fegyvereimet. Még egyszer átnézek mindent, majd útnak indulok. A repülőtérre szokásos módon megyek ki, egyelőre még nem használok semmilyen spéci képességet. Gondolataimba mélyedve bámulok ki a taxi ablakán, nézve az elsuhanó épületeket. Végre megint tehetek valamit! Mindig is a tettek embere voltam, ez az irányítósdi nem teljesen az én műfajom. Persze, mint volt kapitány értek hozzá, azonban jobban szeretem egyedül intézni a dolgokat. Nem mintha nem bíznék a társaimban, erről szó sincs. Teljesen megbízom bennük, csupán hasznosabbnak érzem magam, ha közel vagyok a tűzhöz. Az elsuhanó árnyékok közelmúltam emlékeit idézik, szinte minden összefolyik már előttem. Egy-egy kép azonban még mindig élesen világít elmém peremén. Kenshin halála, az árulás, a Daitenshi megalakulása, gyermekeim születése. Mind-mind meghatározó része életemnek, még ha sarjaimat nem is láthattam saját szememmel. Ám ha igaz, amit Chiyo-chancsi mondott, akkor pont olyanok akárcsak én. Szerencsés kölykök, annyi szent.
Furcsa izgatottság érzése járja át a testem, amikor kiszállok a kocsiból. Oda sem figyelve fizetem ki a viteldíjat, azután kiemelem a csomagtartóból poggyászaimat. Nagy sóhajjal mérem végig az előttem álló gigászi építményt, ezt követően gyorsan eltűnök a tömegben. Nem esik nehezemre kiszúrni Hitoshit, hisz’ igen csak feltűnő jelenség. Szólni fogok neki, hogy csináljon valamit a hajával, mert így rövid úton megzabálnak minket a hollowok. A vörös amúgy is ingerli az állatokat. Futó kézfogás után máris megyünk becsekkolni, járatunk mindjárt indul. Fejem ugyan még kicsit sajog a Verával való találkozásom óta, viszont nem vészes annyira. Most talán jól jönne Yukezo segítsége, de érthető okokból nem engedhettem csatlakozni. Még túl korai, nem elég kiforrott szövetségünk. Jelenleg is rengeteg rizikófaktor van a tervünkben, nem volt kedvem még eggyel növelni ezek számát. Szerencsére fennakadás nélkül sikerül felszállnunk a gépre. Vagyis nem nekünk, hanem Foudu Yuuseinek, valamit Taiki Ryuunak. Az enyém az első, míg a második tanítványomé. Tetszetős az új alteregóm, valószínűleg használni is fogom az emberek világában. Soul Societyben, meg Hueco Mundoban úgyis ismert vagyok. Az út előre láthatólag majd’ tizenhárom óra lesz, ráadásul át is kellesz szállnunk egy másik gépre, hisz’ Mexikóba elég kevés ember megy Japánból. Azt is mondhatnám, hogy senki. Direkt normál módon terveztem az utazást, nehogy lebukjunk, ha Aizen ránk állítana valakit. Mondjuk, érthetetlen módon csak Karakurára koncentrálódik a figyelme, mintha az előbb említett város lenne a világ középpontja. Az igazat megvallva tényleg hülyén nézne ki, ha mondjuk Washingtonban vagy Nyékládházán eresztenék össze erejüket a shinigamik és a hollowok. Persze ebből senki halandó nem látna semmit, de ez részletkérdés.
Lassan múlik az idő, ám ez már nem tölt el szorongással, hiszen végre úton vagyunk. Az első osztályon utazni kielégítő, még ingyen pezsgőt is kaptunk. Amerikába érkezvén különös déjà vu érzése kerít hatalmába, amint szülőföldem talajára lépek. Itt nőttem fel, múltam legszebb évei ehhez a helyhez kötődnek. Szinte bebarangoltam anno az öreg kontinens minden porcikáját, azonban New York mindig a kedvencem marad. Innen egy újabb gépre szállunk át, ami már végcélunk felé vezet. Egyre türelmetlenebbül fészkelődöm az ülésemen, alig bírom visszatartani magam. Új kalandok, ismeretlen ellenségek, veszély! Ez kell nekem, nem az otthon téblábolás. Természetesen nagyon hiányzik Szerelmem, meg minden, azonban Őt nem hozhattam ide. Ki tudja, milyen szörnyűségekkel kellesz majdan szembenézni, habár jómagam ezt csak zavaró mellékhatásként könyvelném el magamban, tényleges jelentőséggel nem igen bír. Úgyse halok még meg a közeljövőben, sok dolog vár még elintézésre. Megkönnyebbülten szállok le végre a vasmadárról, azután a tűző napsugarak ellen védekezve egy napszemüveget csapok fel. Adni kell azért az érzésnek! Hamarosan ki is lépünk a helyi reptér hatalmas üvegajtaján, s tanácstalanul forgolódok körbe.
- Szereznünk kellene valami járművet… - pillantok Hitoshi felé, mint egy felhívásképp, hogy kerítsen egyet. Egy közeli kis falu a következő állomás, ahol reményeim szerint újabb információkkal gazdagodhatunk. Shala'zhar csak az irányt mutatta meg, az én feladatom kitaposni az ösvényt.

Szóval ezt hívnák patt-helyzetnek? Hiába hívják így attól még értelmetlen marad. A király kitörhetne a csapdából, mégha az a saját életébe is kerülne. Legalább magával viszi a lehető legtöbb ellenfelet. Milyen ostobaság a sakk! Nem is pazarlom erre az időmet. Túl sok inteligencia, valamint idő kell hozzá. Fúj, mégis ki engedheti meg ezeket egyszerre magának? A furcsa lelkek. Nézz rá egyre. Nuku izom, egy kis szellő, és már Superman-imitátoroknak is elmennének. Mármint csak repülés szinten. És ennek az egész értelmetlen hablatynak ott fentebb, csupán annyi kiváltó oka van, hogy mostanság feszültebbé váltam a Daitenshi miatt. Nem sok életjelet kaptam Yuu-tól, már jóó régóta. De hát egyszer csak el kell érkeznie annak a napnak, hogy értesít. Végülis 3 darab... nehéz lesz megtalálni egy ekkora dimenzióösszeségben. Mintha egy kanalat keresnék egy nagy tóban. Képes leszek-e a saját erőmmel támogatni a többieket a küldetésben? Végülis én vagyok a leggyengébb láncszem. Nyolc a tízhez, hogy miattam bukunk el, ha elbukunk. Muszáj erősítenem. Hiába minden igyekezetem, nem megy. És mégis, mekkora erő lehet az, aminél kijelenthetem, hogy nem fogok legyőzőt találni? Végülis, én nem találkoztam olyan harcossal, aki elérte volna a végtelen hatalmat. Végtelen hatalom.. csalogató, de mégis olyan elérhetetlennek tűnik. És mégis, mi lenne ha bárki megszerezné? Eljönne az Apokalipszis, melyről már annyit lehetett hallani? Vagy netán eljönne a Világunk egy új korszaka? Vagy mégis mi? Képtelenség. Kezdjük azzal, hogy az élet nem tart addig, hogy eljöhessen az a szint, amiről annyian álmodoznak. Vagy hogy megszerezhessék azt az erőt, mely miatt Aizen már annyit küzdött. Képtelenség, hogy ezt bárki is elérje. Legalábbis addig nem, míg mások ellen tudná fordítani, Önös, vagy a fajtájának a céljából. Mégis mikor láthatnánk olyat, hogy egy "hibrid" megpróbálja összefogni a népeket, és megmenteni őket a saját célú háborúktól. Érdekes lenne, de az is várható, hogy mindig lenne valaki, aki ismét elhozná a Sötét korszakot. Hisz, hogy egy bölcs zöld manóka szavaival éljek: " Minél erősebb a fény, annál sötétebb az árnyék." Vagy valami ehhez hasonlatos volt. Pár eseménytelennek nevezhető nap után, végre eljött az idő. Yuu üzent, hogy elindulunk a keresésre. Mint valami idegbeteg őrült állat, akit most engedtek ki a ketrecből, rohantam pakolni. Mert bizony ám, nem csak, hogy nem Karakura közelébe mentünk, hanem még nem is Japán területére. Konkrétan Mexikóba megyünk. És, hogy még érdekesebb legyen póttestben. Tehát emberi módban kell viselkednünk. Mikor éppen úgy döntöttem, hogy két extravagány bőrdzsekit is beteszek a csomagok közé, eszembe jutott a tényállás, mégpedig, hogy senkinek se fog-e szemetszúrni, ha én, mint hadnagy több napra elmegyek. Végülis a kapitányomat nem láttam már jó ideje, tehát vele fogok takarózni. Mármint átvitt értelemben.
Na szóval, elintéztem, hogy legyen pénzem, mivel anélkül eléggé szívásos lenne az egész. Na szóval elpakoltam egy brutális nagy összeget, köszönhetően a külsőmnek. A távollétem is le van tisztázva. Elvekben 2 hét szünetet vettem ki, ha véletlen tovább maradnék az emberek világában. De hát senki sem tudja. Hamarosan átléptek a kapun, és rövid séta után megérkeztem Karakura városába. Lassú vonaglással, elvonszoltam a valagom a megfelelő reptérre, aminél találkoztam a vezérrel, vagyis Yuuval. Így póttesttel sokkal érdekesebb volt az egész világ, bár nem tetszett ahogyan a legtöbben néztek rám. Bár volt pár eléggé csinos lány, akinek a viselkedéséből ítélve, pár perc alatt rá tudtma volna őket venni az egyik toaletben történő .... -re. xD
Hamarosan már a repülőn ültünk. Az elején még érdekesnek tűnt, de azután, hogy lassan elhagytuk a földet, elfogott valamilyen őrjítő érzés. Nem tudom mi lehetett, de éreztem, ahogy az ebédem visszakopogtat az ajtón. Tehát a kellemes ellentetjét éreztem nagyjából az egész úton. Hálás vagyok ennek! Rohadt légitársaság...
Jó pár keservesen hosszú óra múlva megérkeztünk úticélunkhoz. Hamarosan imádkozva a földistenekhez, hogy többet ne engedjenek eltávolodni a földtől, mikor kisétáltunk a reptér egyik ajtaján. Yuu ekkor azt várta tőlem, hogy szerezzek járművet amivel eljuthatunk a célunkhoz. Ekkor villant be a tudatomba, hogy hoppá, mire másra nem lennének ezek jók? Naná, hogy arra! Céltudatosan fürkésztem a távot, mikor megpillantottam egy benzinkútnél 2 motorost, akik éppen pihenőt tartottak. Micsoda szerencse! Micsoda eszmélet elveszejtő hipiszupi szerencse!
- Yuu, mit szólnál ha két kereken folytatnánk az utunkat?- tettem fel a költői kérdést, melyre meg sem vártam a választ, "bőröndöstűl" eggyütt elindultam a pacák felé. Pár tíz perc séta múlva oda is értem hozzájuk. Kedvesen próbáltam közeledni hozzájuk, de miután rájöttem, hogy esélytelen lesz velük megértetni szépszóval, hogy adják nekünk a motort, golyón rúgtam az egyiküket, majd rájuk mutattam, ezután a motorra, s végül magamra. Kapcsolhattak, mivel úgy tűnt, nem tervezik a motor eltulajdonosítás megakadályozását. Hiába a meggyőzés az erősségem. Gyors mozdulattal előrántottam a két fekete bőrdzsekit, majd az egyiket Yuu felé hajítottam. Ezután felültem a frissen szerzett Harley Davidsonomra. Rápillantottam a másikra, és elégedetséget éreztem magamban, hogy milyen kis ügyi vagyok. Végül is Yuu motora sem volt babapiskóta.

Csupán a távolból figyelem Hitoshi motorszerzési akcióját, amit sajátos módon old meg. Nyers erőszak, többet mond minden szónál. Lassú léptekkel sétálok el a benzinkútig, talpam alatt meg-megroppan a rossz aszfalt. Jól mondták, Mexikó nem épp a dollármilliomosok székhelye. Laza mozdulttal kapom el a felkínált bőrkabátot, azután gyors mozdulattal magamra is kanyarítom. Csomagomat valahogy megpróbálom rögzíteni, nehogy kiessenek belőle a kardok. Már épp indulásra készen állunk, amikor realizálódik bennem, miszerint nem is tudok motorozni. Hm, nem várt probléma. Ujjaimat gyorsan végigfuttatom a műszerfalon, valamint közelebbről is szemrevételezem a kormányt. Sose ültem még ilyen gépen, azonban tudom, mit-hogy csinálnak. Felülnek rá és csutkáig fordítják azt a hengeres izét. Mivel többütemes motor dübörög a gépszamár belsejében, így biztos váltani is kell vele. Az oldalt található pedálok valamelyike talán erre való. Miután letisztáztam az előbbi dolgokat, úgy döntök ideje indulni. Míg tanítványom a járművek beszerzését intézte, én addig vettem egy térképet. Igazából nincs is rajta úti célunk, viszont megérdeklődtem néhány helybélitől merre is van pontosan az a lepukkant kis falu. Chiapas államban vagyunk, ami híres az ősi maja piramisairól. Van egy olyan érzésem, miszerint egy ilyen templom mélyén fogjuk meglelni azt, amiért jöttünk. Mert miért is ne? Természetesen a tengerparton nem tudnak ilyesmit eldugni az Ősök, inkább egy poros, dohos kőbunkert választanak. Pedig mennyivel jobban örülnék, ha néha iszogatás közben egyszer csak az ölembe hullanának a dolgok, annyival egyszerűbb lenne az élet.
- Nos, akkor előre. – szólalok meg hangosan, majd egy erőteljes rúgással beröffentem a gépezetet. Szerencsére nem fullad le… rögtön. Nagyon nem lesz így jó, ha lépten-nyomon le fogok robbanni. Szemöldökeim között apró ránc alakul ki, amint bosszúsan szemlélem ezt a cuccost. Sokkal gyorsabban haladnánk shunpoval vagy valami, de nekem ki kellett találnom ezt a szerepjátszósdit. Néhány keresetlen szó és csapkodás után máris halkan duruzsol a kétkerekű. Finoman gázt adok, aztán kikanyarodok a főútra, nyomomban Hitoshival. Így már egész egyszerű, olyan, mint a biciklizés. Csak ez egy kétszáz kilós kecaj, ezért nem igen örülnék, ha valami véletlen folytán elvágódnék vele. Inkább szép lassan, betartva a megengedett sebességhatárt, gurulok ráérősen. Meg amúgy is, ez lakott övezet, nem száguldozhatok itt ész nélkül! Néhány kilométer után egy elhagyottabb környékre érkezünk, ez lehet valószínűleg a város külterülete. Itt már kicsit gyorsabbra veszem a figurát, hisz’ legfeljebb csak magamnak árthatok, ha túlhúzom a gázt. Gigászi porfelhő kerekedik mögöttem, miután akár a nyíl, kilövök a végtelen felé. Csodálatos táj tárul szemeink elé, ezért a nagy száguldozás közben egy kis nézelődést is beiktatok. Körülbelül egy órán keresztül szelhetjük át a területet, a civilizációnak jelét sem látva. Ha nem lennék biztos a dolgomban, akkor felmerülne, hogy eltévedtünk, ám ugye ez lehetetlen abban az esetben, amikor én vezetem az expedíciót. Nem eltévedtünk, csupán más útvonalat használunk! Ezzel nem létező aggódásomat is sikerül lenyugtatni, így hát tovább élvezhetem az arcomba sütő napfényt, valamint a tincseimbe kapó menetszelet. Egész kellemes is lehetne ez a kiruccanás, ha épp nem valami tömegpusztító fegyver után kéne kutatnunk. Lassacskán kezdem megunni a fákat, meg a füvet, ezért örömmel konstalálom, amikor a távolban pár épület körvonala kezd kirajzolódni. Mégis csak jó felé jöttünk, mint ahogy az elvárható is volt Tőlem.
- Hamarosan megérkezünk! – kiáltok hátra társamnak, majd visszaveszek a sebességből. Egészen belejöttem ebbe a motorozgatásba, habár faromat már sikerült kockásra ülnöm. Tanácstalanul támasztom le a járművet, hirtelen azt se tudom, hol kezdődhetne a keresés. Rengeteg lépcsőzetes piramis van a környéken, ám ezek valamiért túl kézenfekvőek lennének, ezért azok felé sem nézek. Épp az egyik közeli épületet vizsgálgatom, amikor ismerős érzés kerít hatalmába. Vonásaimon hirtelen a meglepődöttség fut keresztül, ámbátor gondolhattam volna, hogy itt is feltűnik egynéhány a fajtájukból. Apró biccentéssel jelzem a fiúnak, hogy kövessen, azután sporttáskámat magamhoz ragadom, s futni kezdek abba az irányba, ahonnan az idegen reiatsut érzékelem. Néha egy-egy villámtáncot is beiktatok, ezzel gyorsítva lépteimet. Saját lélekenergiámat a minimumra csökkentem, nem szeretnék rögtön lebukni. Ahogy egyre közelebb érek, már kékes villanásokat is fel vélek fedezni a távolból, valamint egy hollow hátborzongató üvöltését. Egyre éledő kíváncsisággal szaltózom fel a közeli fal tetejére, azután menedéket keresek az egyik nagyobb fa dús lombkoronájában. Pár apró kézjellel utasítom a másik Daitenshit, hogy keressen valami hasonló rejtekhelyet. Eközben alant egy szőke lány küzd egy nagydarab lidérccel. A nő elég magas, kb. akkora, mint én. Napbarnított bőre elüt ugyan hajzatától, de még ennél is érdekesebb a kezében tartott quincy-íj. Nem volt még alkalmam személyen találkozni a fajtájával, viszont hallottam már róluk. Talán ötven évvel a születésem előtt rendelték el kiirtásukat.

Túlvilági sóhaj - Az arany iránytű nyomában //Magánküldetés - Lezárva// Quincy

- Talán segítened kellene neki… - jegyzem meg félvállról a srácnak, míg a kialakuló küzdelmet figyelem. Kétségtelen, hogy a kiscsaj vesztésre áll és valószínűleg el fog patkolni, ha valaki nem segít neki gyorsan. Viszont kettőnk közül Tanakának van nagyobb szüksége a fejlődésre, ezért nagy kegyesen rá bízom ezen feladat elvégzését. Ezenkívül, én már öreg is vagyok, meg fáradt is, meg a klímaváltozás se tesz jót már ebben a korban. Mindent összevetve lusta vagyok aktívkodni, egyelőre.

Sűvít a szél, miközben érzem az arcomon a nap melegét. Hát mi ez, ha nem tökély? Talán hiba? Végülis, az ok, ami miatt itt vagyok egy hiba, így inkább ez egy okozati tény... Bár ki tudja, nem igaz? Még pár órával ezelőtt magamban kacarászva figyeltem, ahogy Yuu próbálkozott a motor elindításában, bár az elején rendszeresen lehagyott valamit. Sajnos -legalábbis az én részemről- hamarosan rájött, hogyan kell kezelni ezeket a gépezeteket. Mivel én sokkal többet rendetlenkedtem mint a többi shinigami, így nekem nem jelentett problémát megtanulni motorozni. Persze hülyeség, mivel shunpoval is ugyanolyan gyors vagyok. Lassan, de biztosan elindultunk. Feltűnt, hogy Yuu betartja a sebességkorlátot. Úgy tűnik még nincs teljesen megelégedve ezzel a járművel. Érdekes, hogy mik ki nem derülnek a nagy hősökről. Miután elhagytuk a lakott területeket, úgy döntött a vezető, hogy mégis belehúz. És ismét felvettem a földre hullott fonalat, amit hamarost megint elejtek, mert milyen buli már. Na de, miközben bámultam a tájat magunk körül, azon töprengtem, hogy mégis miért kell nekünk ennyit utazni. Oké, hogy álca, meg minden, de akkor is. Már lassan a farcsontom kilyukasztja a bőrt a faramnál. És az nem lenne kellemes. Mikor már harmadjára untam meg a tájbámulást, végre lassítani kezdett Yuu. Hál' istennek nemsokára elkezdett csökkeni a sebességünk, így éreztem, hogy közeledünk a cél felé. Vagyis eddig is azt tettük, de most még inkább közelebb kerültünk. Mikor már annyira közel lehettünk, hogy csak na, Yuu leszállt a motorról. Persze csak miután letámasztotta. Már éppen mondani akart volna valamit, amikor mintha egy különös érzés suhant volna át rajtunk. Egy olyan érzés, mely igazán meglepő egy ilyen tájon, bár sejthettem volna, hogy valami ilyesmit fogok érezni. A közelben valakik harcolhattak, viszont eléggé gyengén éreztem a lélekenergiájukat így nem tudom megmondani, hogy ki, és merre. Viszont ilyenkor nagyon jól jön ám ha van egy vezető a csoportban! Úgy tűnt ő gyorsabban kapcsolt, mivel hamarosan már futott is az általa megfelelőnek vélt irányba. Nem sokkal ezután, vilanások, valamint egy cukorbogyó Hollow üvöltését is lehetet hallani. Yuu egy ügyes szaltóval feltornázta magát egy megfelelő rejtekhelybe, de mivel én korlátozva voltam a gigaiom miatt, így gyorsan kibújtam belőle, és követtem a mester példáját. Egy gyors pillantást vetettem a jelenetre, és úgy láttam, hogy egy quincy-vel van dolgom. A hollow persze nem volt feltünő a maga 4-5 méterével, szinte beleolvadt a tájba. Igaz, csak az akadémián réges-régen beszéltek a quincykről, de azt tudom, hogy élőben még nem láttam egyet se. Ezután meghallottam a mellettem álló renegát szavait, amitől levontam a következtetést: igaz, hogy erős, de hogy olyan lusta, mint egy lajhár, az hétszentség. A kardomat előhúzva mosolyodtam el. Végre használhatom a legújabb technikámat, amit még egyszer sem próbáltam ki élőben. Bár ennek is megvolt a maga oka, de az most nem volt fontos.
- Motarasu kareno sekai, Ankoku Kami! Fuugu hari!- mormoltam el azt a két "feloldó" szót, aminek köszönhetően az ellenfelemnek semmi esélye sem lesz. Az elkövetkezendő pillanatok, csak pár másodpercig tarthattak, de nekem sokkal többnek tűnt. Kilépve a rejtekhelyemről rugaszkodtam el a csúnya kaméleon felé, miközben már készítettem a kezemet. Mikor elértem a lényig, a karmaimat belemélyesztettem a hollow húsába, ezzel lassítva le a zuhanást. Mivel úgy tűnt be akar ragadni a karom, így a lábammal rásegítettem a haladásra. A támadásom nem volt sikertelen, mivel az ellenfél jobb vállától a derekáig öt nagy vágásnyom maradt. Hát igen, mennyivel hasznosabb egy kéz, mint egy kard. A következő mozdulatommal felugrottam a hollow fejéig, majd a kezemet a lény homlokára nyomtam.
- Kaosu kenma furea.-motyogtam, mintha csupán egy gyors imát rebegtem volna el a lényért, majd a két lábammal éppen megpróbáltam minél távolabb rúgni magamat a célponttól, amikor egy kellemetlen érzés árasztotta el az egész testemet, de leginkább a jobb vádlimat. A quincy egyik támadása súrolta a lábamat, ezzel veszélyeztetve a saját épségemet! A kis modortalan pimasz kétszínű hétszögszentségit. Összeszedve minden erőmet, a fájdalommal nem törődve elrugaszkodtam a lénytől, melynek a maszkjánál, ahol megérintettem egyre kezdett vörösebb színűvé vállni a maszkja. Mikor a földre zuhantam, nagyon közel a lányhoz, a támadásom beigazolta a balsejtelmemet, mely szerint könnyen otthagyhattam volna a fogamat is. Mivel a hollow körül egy hatalmas robbanás keletkezett, mely olyan erejű volt, hogy a barátunk maszkja ripityára tört. Ennek köszönhetően porrá lett, de valahogy nem boldogított az az érzés, hogy majdnem oda lett.. az egyik lábam. Mégis, hogy merészelt rálőni a lábamra? Na most aztán úgy megmondom neki a magamét, hogy a Kerekestelepi bácsi se fogja megköszönni! De nem ám! Gyorsan teltornáztam magam a talpamra, majd odalépkedtem a lányhoz. A lépdelés közben Ankoku Kami ismét felvette a kard formáját. Mikor megálltam a lány mögött, megpöcköltem a vállát, és már kezdtem is a dumát.
-Mégis, hogy a rákba képzelted azt, hogy meglősz? Én itt az életemet kockáztatom, és próbállak megvédeni míg te...- nem tudtam folytatni mivel a lány megfordult. Az állam úgy leesett, hogy körülbelül a derekamig lóghatott. Hiába minden mérgem, egy pillantás ezekre a mellekre.. izé szemekre és elpárolgott mind. Ez a lány, valami fenomenálisan nézett ki!

Hangos csattanások, kiáltás, robbanások visszhangja. Mind-mind olyan zajforrás, ami megzavarja csendes nézelődésemet. Hitoshi könnyedén elintézi a hollowot, habár az akció közben a lány szerencsétlen módon megsebezi a lábát. Ajkaimon gúnyos mosoly villan át, nem lett volna szabad egy ilyen hibát vétenie. A lidérc lassan elenyészik, míg a shinigami a quincyhez kezd beszélni. Ebből a távolságból érthetetlenek szavaik, ám a férfi meglepődöttségét nem tudom mire vélni. Gyors shunpoval az elhagyott póttesthez lépek, azután a vállamra lököm azt. Könnyed szökkenésekkel érkezem meg közvetlenül melléjük, majd egy elegáns suhintással eltüntetem a tűzgömb által felkavart por- és füstfelhőt. Így közelebbről már kezdem megérteni, miért is kerekedett ki annyira a szeme tanítványomnak. Valóban igen szemrevaló teremtéssel hozott minket össze a Sors, vörösbarna szemeivel félve tekint Ránk. Remegő kézzel emeli fel az íjat, miközben egy nyíl materializálódik a kezében. Tényleg bunkó módon mentettük meg, de azért nem kellene rögtön betámadni. Az energiasugár szemmel szinte követhetetlenül száguld Tanaka felé, azonban nem lesz lehetősége megsebezni Őt. Nemtörődöm módon lépek előre, aztán kiengedem reiatsum egy részét. A nő lélekenergiája elenyésző az enyémhez képest, így próbálkozása is semmisé válik. Könyökömmel bezárom a srác száját, nincs itt az ideje a nyáladzásnak. A szőke megriadt vadként kapkodja ide-oda a tekintetét, ám nincs kiút. Nevetséges, amikor hirtelen hátat fordít, azután fajának helyváltoztatási képességével menekülni próbál. Fáradtan megcsóválom a fejem, majd mutatóujjam hegyére energiát koncentrálok, s elmémen átfut a Dankuu parancsa. A láthatatlan erőtér pillanatokon belül megjelenik a quincy előtt, aki teljes lendülettel nekiszalad. Tompa puffanás kíséretében ül le a földre, és pörgősen beszélni kezd. Nem értem mit mond, de a hangsúlyból ítélve épp most küldött el édesanyámhoz.
- [Mit akartok Tőlem?] - kérdezi idegen nyelven, ami jól hallhatóan se nem angol, se nem japán. Ez nem várt komplikáció, hisz’ Amerika közelében nem fogok tudni szót érteni valakivel. Hitoshi értetlen ábrázatát elnézve Ő sem tud épp spanyolul, vagy akármilyen nyelven is szólt a csaj. Fáradt sóhajjal dörzsölöm meg szemeimet, azt követően leguggolok áldozatunkkal szembe. Mielőtt mutogatni kezdeném a dolgokat, jobbnak látom, ha megpróbálom elavult nyelvtudásomat megvillantani. Több, mint egy évszázada éltem SS-ben, ahol leginkább a japán a módi, így nem biztos, hogy sikerül teljességgel megértetnem magam. Na, de próba cseresznye, szal’ inkább nem is húzom az időt.
- Foudu Yuusei vagyok, Ő pedig a társam, Taiki Ryuu. – kezdek bele vontatott hangon, miközben először magamra, aztán társamra bökök. – Segíteni jöttünk, erős harcosok vagyunk Keletről. Egy helyet keresünk, ahol különös jelenségek történnek. Eltűnések, furcsa halálesetek, ilyesmik. Tudnál Nekünk mondani valamit, ami megfelel az előbb említett kritériumoknak?
Csalódottan csóválom meg a fejem, ezt követően ismét felállok, farmerom száráról lecsapkodva a port. Úgy tűnik, egyedül kellesz megkeresnünk azt a templomot, mert a helyiek segítségére nemigen számíthatunk. Intek Hitoshinak, miszerint ideje tovább állnunk. Vissza kellene menni a motorokhoz és valamit keresni, ami egyáltalán nem illik bele a tájba. Ekkor veszem észre, hogy lépteim magányosan koppannak a kövön, hiszen társam kabátjának ujját a lány ragadta meg. Nehézkesen feláll, talán túllőttem a pajzzsal a célon, viszont csak magának köszönheti, miért akart elszaladni? Fejével az egyik közeli zikkurat felé int, amivel egyértelműen jelzi szándékát. Talán még segítségünkre lehet, így könnyed bólintással egyezem bele követésébe, aztán egy főhajtással előre engedem, hogy mutathassa az utat. Az őskori építmények csodálandó magasságokba emelkednek, érdekes, amiképp a régi kor emberei meg tudták oldani az ilyesfajta épületek felépítését egyetlen modern eszköz nélkül. Hűs árnyék ölel minket körül, ami enyhíteni hivatott a nagy meleget. Ámbátor nem sokat ér, mert ugye levegőmozgás nélkül ugyanolyan forróság van, talán pár fok lehet az eltérés a kettő között. Ráérősen sétálgatunk a kőfalak között, úgy látszik, sosem érünk oda, ahova indultunk. Mintha csak meghallotta volna gondolatimat, vezetőnk hirtelen megtorpan egy kőajtónak látszó cuccos előtt. Biztos nem tudja egyedül megemelni, ezért nem értem miért nem enged előre engem vagy Tanakát. Hirtelen újra materializálódik az íj a kezében, azután precíz pontossággal egy sólymot ábrázoló kőtáblára lő, ami az ajtókeret fölött foglalt helyett. Halk súrlódás hallatszik, mint amikor egy nagyon nehéz tárgyat húznak a padlón. Bent por és dohszag fogad, amely nem olyan meglepő, ha egy ilyen régi helyről van szó. Azonban láthatólag sűrűn járkálnak itt, így valami találkozóhelyként funkcionálhat. Oldalt fáklyák égnek, ez emlékeztet a próféták erődjére, amit még annakidején leromboltunk. Egy kanyar jobbra, egy balra, azután kétszer megint jobbra. Érzéseim szerint lefelé haladunk, s valami földalatti tó lehet a közelben. Legalábbis erre tudok következtetni a falak nyirkosságából.
- Figyelj oda, ki tudja hova vezet minket… - figyelmeztetem a Daitenshi legifjabb tagját, azután fejem visszafordítom a lány irányába. Megfoghatatlan rossz érzés járja át a tagjaimat, ám ennek semmi köze nincs a helyhez, vagy idegenvezetőnkhöz. A baj nem itt van, nem most… A járat lassan kiszélesedni látszik, s egy nagyobb csarnokba csatlakozik be. Következtetéseim helyesnek bizonyultak, habár egy pontban tévedtem. Nem tó, hanem folyó húzódik a templomok alatt, s valószínűleg az összesből le lehet egy ehhez hasonló térbe jutni. A szőke quincy ismét felén fordul, azután tökéletes angol kiejtéssel beszélni kezd. Az elejétől fogva a bolondját járatta velem, amit nem nagyon díjazok.
- Üdvözöllek Titeket, Atyák! – szólal meg fennhangon, azután földig hajol. Valami nagyon nagy félreértés lehet itt, de talán még pont kapóra jön. – Önök jöttek megtisztítani a gonosztól a templomot, ugye? Maria vagyok, az Aranytemplom őrszeme.
Visszafojtott nevetéssel pillantok Ryuu atyára, akinek kinézete mindent idéz, csak egy papot nem. Újabb szerepet kell eljátszanunk, de míg a lány azt hiszi, hogy a pápa ördögűzői vagyunk, addig segítségünkre lesz.

Mikor megszólalt a lány, kicsit megdöbbentem, hogy mégis mi a francról dadog itt, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg egy másik nyelven beszél. Bármennyire is nehezemre esett, de kénytelen voltam tűrni, hogy a lány sértetlenül megússza azt az incidenst amit a lábammal művelt. A mell-esleg egész csinos külső formás hátsó-szándékokat is rejthetett előlünk. Végül is ki tudja? Quincy az quincy, márpedig a Quincyk nem szeretnek minket. Nem is értem miért… Talán amiatt, mert nekünk ízlésesebb a ruhánk, mint nekik? Vagy mert sokkal többen vagyunk mint ők? Nem vagyok ebben biztos, de biztos nem azért, amiért majdnem kiirtottuk őket. Hát kellett nekik rosszalkodni. Ezután kezdett el beszélni Yuu, ám furcsa mód olyan nyelven mondta a szövegét, amiről elsőnek azt hittem, hogy számomra ismeretlen. De ezután beugrott valami, még régebbről, amikor még emberként éltem. Ez egy olyan nyelv volt, amit sokan használtak az emberi világban, talán Angolnak hívták, vagy mi. Egyszer megpróbálták nekem is megtanítani, ami talán sikerülhetett is, bár az a pár vödör bor nem kellett volna utána. Hiába minden akaraterő, ha kényszerítenek, hogy torzítsam az agyvelőm, valamint, hogy pusztítsam el minden régi emlékem. De mivel nem vagyok egy átlagos figura, így megpróbáltam összeszedni a megmaradt tudásom, és kikaparni a lényeget abból amit Yuu mondott.
- Én lenni Foudu Yuusei, Ő lenni enyém társ, Taiki Ryuu. Boldog jöttünk, erős dobozok vagyunk Keltéről. Keresni hely, ahol különös ellenségek lenni. Feltűnések, érdekes halálesők, ilyesmik. Te tudni mondani nekünk valamit erről? – motyogtam magamban, próbálván megérteni, hogy mit is akart mondani Yuu, de mikor jobban átgondoltam a dolgokat, rájöttem, hogy ilyen baromságot, még életemben nem hallottam. Vagy Sierashi kattant meg… vagy én nem tudok angolul. Mivel nem akartam valósághű maradni, úgy döntöttem, hogy mostantól szemmel fogom tartani a mesteremet, nehogy véletlen valamilyen furcsa kábítós átok hatása alá kerüljön. Bár ahogy elnézem, ezt képtelenség megakadályozni. Úgy tűnt a lány sem értette, amit Yuu mondott, így hát arra fogtam, hogy megfázhatott, vagy ilyesmi. Már éppen mentünk volna tovább, amikor a lány megragadta a kabátomat. Ezután intett valamerre, de valahogy nem tudott érdekelni, mert az agyam azon töprengett, milyen fincsi kis kínzós jeleneteket csinálhatnék, ha elkapnám a lányt. De persze Yuu egyből fogta a lány jeleit, és mint kiderült, tudja, hogy merre kell mennünk. A fenébe is pedig már igazán jöhetett volna egy kis élvezkedés. De előbb a küldetés, utána a huncutságok. Mikor már egy ideje totyogtunk, úgy döntöttem megpróbálok kommunikálni a lánnyal.
- Szia. Te vezetni mink múzeumhoz? – kérdeztem a mellettem állótól, nem is sejtve, hogy éppenséggel nem arról beszéltem amiről akartam. – A fejed titok? Vagy elmondod? – látva a kérdő arckifejezését, eltöprengtem, hogy vajon mit mondhattam rosszul. Reméltem, hogy a hátam mögött Yuu épp nem halálra röhögi magát a szerencsétlenkedésemen, hanem megpróbál együtt érezni. Ezután megpróbáltam mutogatással elérni azt, hogy mi a neve, de ez sem ment. Csalódottan vártam be Sierashit, majd felvéve a tempóját trappoltunk tovább. Ezután elérkeztünk ahhoz a nagy kőhalmazhoz, amely valószínűleg a cél lehetett. Miután bementünk, Yuu odasúgott nekem, hogy figyeljem hová visz. Nem értem miért ne kéne megbízni ebben a lányban, hisz nem tud ártani nekünk egymagában. Még ha csapdába is ejtene, se lehetne képes erre. Két ilyen erős harcos, mint amilyenek mi vagyunk valószínűleg, levegőt is nehezen kapna. De hát mit várok tőle… én is megijednék magamtól. A mesteremtől meg végképp. A lány érthetőnek bizonyuló szavai villámként hasítottak belém, és egyből visszatértem a valóságba. Időközben megérkeztünk az építmény belsejébe, amiben a legfeltűnőbb egy folyó volt. Valahogy csábítóan csillogott, és úgy éreztem, a legnagyobb vágyam, hogy ússzak egyet. Bár nem tudtam úszni de igazán itt volt az ideje, hogy megtanuljak. Na de visszatérve a lány szavaira, elsőnek Üdvözölt minket… de valami Békéről is beszélt. Utána jött a gonosz, utána pedig elhangzott a neve: Maria. Egész szép név, de szerintem a Hitoshit nem übereli. Bárki bármit mondhat, én így gondolom.
Rápillantottam a mesteremre, hogy mit gondolhat, és a szemében feltűnt valami féle kis vidámság, aminek köszönhetően úgy éreztem, valamit nagyon nem értek most. Odaslisszoltam Sierashi mellé, és megkértem, hogy fordítsa le amit a lány mondott. Miután ez megtörtént megvilágosulva vizslattam a teret magam körül. Innen föntről nem tűnik semmi sem rossznak, vagy károsnak, de ez körülbelül olyan, mintha egy ember repülőből szemlélné a városokat. Nem láthatja, hogy melyik ember éppen mit csinál, vagy hogy éppen milyen problémái lehetnek. Nem tudhatja, hogy melyik ember ölt már állatot, vagy oltotta ki egy másik ember életét. Fentről semmi sem tűnik rossznak, csak egyszerűbbnek. Bár minden ilyen egyszerű lenne…

A Hitoshi által kezdeményezett párbeszéd rövid úton kudarcba fullad, hisz’ a fiú nemigen tud angolul. Talán valamikor nagyon régen taníthatták erre a nyelvre, azonban úgy tűnik az a tudás már megkopott kissé. Köhögésnek álcázott kuncogás tör fel belőlem, amit palástolni próbálok a gyors szemlélődéssel. Oldalt egy ingatag kőlépcsősor vezet lefelé, egészen a földalatti folyó partjáig. Pillanatnyi biccentésemet követően a lány arca rögtön felderül, s máris lefelé kezd vezetni minket. Az idő vasfoga nem kímélte még a templomokat se, ez jól észrevehető ezen a helyen. Többször majdnem leszakad alattunk a szerkezet, észrevehetően csak a Szentlélek tartja össze az egészet. Igazából, ha le is szakadna, akkor se történne semmi, de mégis megkönnyebbülten fújom ki a benntartott levegőt, amint stabil talajt érzek a talpam alatt. Tovább folytatjuk utunkat, mely ezúttal egy nagyobb csónakhoz vezet. Az egyszerű szállítóeszköz finoman ringatózik a víz felszínén, kisebb hullámokat keltve maga körül. Ebből adódóan sikerül levonnom a következtetést, miszerint végcélunk sokkal messzebb van, minthogy gyalog vagy úszva megtehetnénk azt a távot. Be kell valljam, úszni nem sok kedvem lenne a jelenleg és már a sétához sem fűlik a fogam. Annak ellenére, hogy a motornak hála sikeresen szétültem a farom, jó lenne egy kicsit lepihenni. Előzékenyen előre engedem Mariat, akit tanítványom követ. Még egyszer hátrafordulok, szemeimet végig futtatom a tájon. Sehol semmi mozgás, ami csak jót jelent. Hosszúra nyújtott lépésekkel szökkenek a fedélzetre, ám ennek következtében érdekes dolog történik. Nincsenek kint az evezők, s a vitorla sincs felhúzva, de a hajó mégis mozgásba lendül, és igen sebesen kezd siklani. Értetlenkedve tekintek a lányra, aki készségesen elő is áll a válasszal.
- Ez a gépezet érzékeli a lélekenergiát, az hajtja. – szólal meg hangosan, túlkiabálva a süvítő menetszelet. Eközben kezeivel megpróbálja szoknyáját is a helyén tartani, több-kevesebb sikerrel. – Úgy tűnik kettőjük erejét már nem bírta elviselni mozdulatlanul, ezért indultunk el ilyen hirtelen. Próbálják visszafogni magukat!
Morgok néhány keresetlen szót az orrom alatt a tájékoztatás időlegességét illetően, majd hadarva lefordítom Tanakának is a lány mondatait. Így is szinte minimális reiatsut bocsájtok ki, azonban még ennél is jobban vissza kell fognom magam. Lótuszülésbe helyezkedem a kemény hajópadlón, s lehunyt szemekkel összpontosítani próbálok. Fogcsikorgatva próbálom lejjebb csökkenteni erőmet, ám így is csak elhanyagolhatóan sikerül lassítani a csónakon. A Quincy sikítása se segít a helyzeten, amikor drámai hangon bejelenti egy kanyar közeledtét. Ilyen gyorsaság mellett lehetetlennek tűnik bevenni a fordulót, szóval valószínűleg neki fogunk csapódni a szemben lévő sziklafalnak. Ez nem lenne valami kellemes, ezért pánikszerűen próbálok kitalálni egy esetleges menekülési tervet. Az angyalszárnyat formázó medalionom mellkasomnak csapódik, a hideg obszidián szinte belemar a bőrömbe. Nem olyan régen szereztem be a Daitenshi különleges nyakláncait, ebből kifolyólag talán érthető módon megfeledkeztem az ékszerek sajátos adottságairól. Kissé remegő jobb markomba záróm a követ, aztán erősen koncentrálok az átvitelre. Rögtön érzem, hogy sikerrel jártam. Mintha megnyitottak volna egy csapot lélekenergiám tárolóján, amiből csak úgy ömlik kifele az éltető erő. Ezzel párhuzamosan az égkő egyre melegebbé válik, félő, a végén még megolvad. Látásom egy pillanatra elhomályosul, jobb lesz megszakítani a szipolyozást, mielőtt teljesen kiütném magam. Száguldásunk érezhetően abba maradt, azonban ezzel sem tettünk szert elég időre a forduláshoz. Cifra káromkodás kíséretében ugrok talpra, s sporttáskámból előrántom Dotonryuut.
- Áramoltasd a medálba a reiatsudat, Hitoshi! – adom ki a parancsot, miközben már ki is húztam pengémet a sayából. – Ha már Te is elraktároztad a felesleget, akkor talán kevésbé leszünk gyorsak. Siess, addig én megpróbálom valahogy fordulásra bírni ezt a teknőt.
Alig látható villámtánccal ugrok fel a főárboc tetejére, innen próbálva meg valahogy kibillenteni a hajót az egyensúlyából. Acélkéken villanó tekintetem megállapodik egy lelógó vastag szikladarabon, ami körülbelül négyszer akkora, mint kis ladikunk. Gondolatban kimondom a „Hadou 58: Tenran!” parancsot, aminek köszönhetően tomboló tornádó csavarodik ki tenyeremből. Ezen idő alatt valószínűleg a shinigami is sikerrel járt, hiszen könnyedén sikerül bevenni a kanyart, habár alig pár centi választott el minket az ütközéstől. Gyorsan beszüntetem technikámat, nehogy a végén a szélvihar okozza a vesztünket. Méretes szaltóval vetem le magam a kilátóról, azután nagy dörrenéssel karöltve érkezem meg ismét a fedélzetre. Nemes eleganciával kiseprem íriszeimbe lógó hajtincseimet, majd elteszem Zanpakutuomat. Néma csönd köszönt, pedig egy gratulációt vagy valamit azért megérdemelnék. Értetlenkedve forgatom fejemet, míg a ladik mozgása teljesen megáll. Ez nem jelent semmi jót. Gyorsan lepillantok oldalt, s már látom is a fiatalokat. Életmentő akciómnak köszönhetően mindketten a folyóba pottyantak. Harsogó kacagással és tapssal jutalmazom őket, azért kapaszkodni is kellett volna. Ráadásul Hitoshi még úszni se tud, így a lánynak kell kimentenie. Nem mondom, biztos jó világa lehet a srácnak… Ámbátor, én már majdnem házas ember vagyok, ezért elfordítom pillantásom a vizes ingen keresztül kirajzolódó formákról és inkább az ázott egerek kihúzására koncentrálok. Majdnem sikerül nekem is belezakóznom, de szerencsére nem vagyok ilyen balfék. A nevetéstől még mindig fulladozva próbálok egy kevés komolyságot erőltetni arcomra, aztán újra megszólalok.
- Argh, Ti szárazföldi patkányok! Nem vagytok vízre termettek! – kiáltok fel nevetséges kalóz akcentussal, ráadásul japánul. Ezt követően angolul is elmondom, amint ráeszmélek, hogy Maria nem értette. Ez pedig kihagyhatatlan poén. Eme remek kis közjáték után kezeimet hátam mögött összekulcsolom és a hajóorrba sétálok. Hamarosan eltünedeznek az oldalfalak, valószínűleg egy nyitott járatba érkezünk. A napfény betűz az egyik nagyobb résen, különös megvilágítást adva ezzel a következő csarnoknak. Az egészet furcsa zöldes derengés övezi, s mintha a hatalmas faragott kőfej is éberen figyelne minket. Velünk szemben megpillanthatjuk az Aranytemplom bejáratát, amiből szinte érezhető sötét aura árad. Megtörten sóhajtok fel, hisz’ megint valami szűk és veszélyes lyukba kellesz bemásznunk. Arról nem is beszélve, hogy egy hétig nem jön ki a hullaszag a ruhából… Egyelőre jobbnak látom először kitalálni valami tervet, így hát a parton állapodunk meg.

Túlvilági sóhaj - Az arany iránytű nyomában //Magánküldetés - Lezárva// QENOUEtvAwINXwlEQgVR

Hosszas elmélkedésembe telne ha megpróbálnék rájönni, miért volt jó az embereknek kitalálni ezt a sok nyelvet. Mégis mi a jó ebben? Ugyanazt mondják csak máshogy. De ezzel most csak időt pocsékolnak. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha például latinul, vagy holt nyelveken dumálnánk. Oké, hülyén hangzik meg régies, de akkor is mi vagány már. Hamarosan megérkeztünk a csónakhoz, mely valahogy kevésbé szimpatikus külsővel rendelkezett. Lehet a víz iránti viszolygásom miatt van ez, vagy csupán mert érzem, hogy ha egy ilyenen utazok akkor úgy meg fogom szívni ezt az egészet, mint egy torkos sün. De hát most mondjam azt, hogy feladom azt amit eddig csináltam és eltépem a belem? Az meg nagyon nem stimmel. Hiába minden ellenérv, rávetem magam a hajóra, megkapaszkodok valahol, aztán mehet a menet. Lassú remegő léptekkel közelítettem meg a víz felszínén lebegő utazóeszközt. Miután a lány, és Yuu is felszállt, kénytelen voltam ráerőszakolni a lábaimra az akaratomat, mivel azok nem igen működtek egy ilyen helyzetben. Amint teljes egészben a hajón tartózkodtam, mint valami gonosz kis vicc, a hajó megmozdult, és elkezdett előre haladni. Mivel nekem épp elég volt annyi, hogy egy hajón tartózkodok, ez már nekem túl sok volt. Mint valami eszelős bolond vetettem magam a lány lábára, és mint egy mentőövet úgy szorongattam. De ha ezért bárki hibáztatni mer, akkor megharapom a bokáját! Ezután meghallottam a lány hangját, de a sok gondolattól nem tudtam kivenni a lényeget. Ám az feltűnt, hogy a mentorom látványosan csökkenti a lélekenergiáját, aminek következtében a hajó egyre jobban lassul. Pár percig még bambán nézelődtem, utána esett le, hogy nekem is követnem kéne eme példát. Nagy nehezen elengedtem a lány lábát, majd Yuusuke példáját követve próbáltam elzárni a „lélekcsapomat”. Jelentősen lecsökkent, ám még így is túl nagy volt a kettőnk szivárgó energiája. Valami mást kellett volna tennünk. Ekkor valami hideg tárgy nyomódott a mellkasomhoz, amiről eszembe jutott egy emlékfolt. Egy nyaklánc, melyet Yuu adott még amikor csatlakoztam a Daitenshihez. Ha jól emlékszem még a szavaira, akkor jeladó, és egyben lélekenergia tároló. Épp neki akartam állni, amikor hallottam, hogy Yuu szól. Ő maga is ezt tanácsolta, így csak nem lehet belőle gond.
- Nagyszerűű…. – morogtam kicsit mérgesen. Éreztem, ahogy a medál egyre melegebb lesz, amint beleirányítom a fölösleges tartalékaimat. Úgy éreztem, hogy ha tovább folytatnám képes lenne kiszívni belőlem sokkal több mindent, mint amennyit szeretnék. Így magamban elvágtam a kapocst, ami a medálhoz kötött. Már eléggé meglassult a hajó, viszont még így sem lehetett teljesen nyugtunk, hiszen közben Sierashi „ügyesen” manőverezett a ladikkal amivel éppen csordogáltunk. Csupán annyi negatívum volt benne, hogy túl vadul csinálta. Egyébként meg még mindig jobb így, hiszen szépszerével nekimentünk volna pár dolognak, ha nem segít. Na igen minden épeszű ember így gondolna iránta, csak éppen nem vagyok épeszűnek nevezhető, ha belelöknek egy jó mély vízzel telített cuccba. Ráadásul úszni sem tudok! Mégis hol ebben az igazság? Mindig Yuu kapja az elismerést, én meg csak egy kis béna nyomoronc vagyok mellette. De hát meg kell bocsájtani neki most az egyszer… Hisz a lány legalább ott volt mellettem, és ő jobban jeleskedett az úszásban mint én. Jajj de szeretem ezeket a fehér vékony ruhadarabokat, mely víz hatására átlátszó lesz. Na jó talán most az egyszer megbocsátok Yuunak, de csak emiatt a hibátlan látószög miatt. De hát ezzel jár a tökéletesség. Meg kell tanulni jó kisfiúnak lenni. Amint lassan kikecmeregtünk a partra rájövök, hogy a hajamat összekötő szalag eltűnt a víz mélységeiben, melynek következtében a hajam összefogatlanul, vizesen tapadt a bőrömhöz. Durcázva elcsoszogok a hajó végéhez, és leülök. Hagyom, hogy a menet szél valamennyire szárítsa a hajam, mivel sose szerettem a vizet. Ha nem lenne annyira visszafogva a lélekenergiám még kidout is használnék a szárításhoz. De mivel nem tudom még mi vár rám, jobb tartalékolni. Kíváncsi vagyok, hogy Dai-ék mit csinálhatnak. Bizonyosan ők se fogócskáznak, de azért biztos érdekes lehet. Igaz, hogy én vagyok köztük a leggyengébb, de biztosra veszem, hogy hamarosan behozom őket. Végül is, már elértem a bankai szintet. Ha meglesz a Sen Bankai, akkor már tényleg nem kell sok. Nem igaz? Megropogtattam a nyakamat, majd feltápászkodtam álló helyzetbe. Hamarosan zöldes fényű derengés vesz körbe mindent, majd pedig megláttam a célt, mely felé már annyit utaztunk… Na de akkor most már találjunk ki valamit mert ez így nem lesz kóser. Ide kell egy terv, sőt egy taktika. Vagy mittudomén rábízom Yuura.

Igen, azt kell mondjam, hogy minden a megszokott kerékvágásban történik. Félelmetes csend és hullaszag. Általában mindig én fogtam ki az efféle küldetéseket már shinigami koromban is, s úgy látszik ezt a jó szokásomat nem hagytam hátra. Hitoshi nagyon morcosnak tűnik, ámbátor fogalmam sincs miért. A helyében örülnék, ha egy ilyen lánnyal úszkálhatnék együtt, de természetesen nekem ott van Chiyo-chancsi, akinél nincs csodálatosabb nő a világon. Szóval, miután kiörömködtem magam a srác balszerencséjén jobbnak láttam felszerelést váltani. Sporttáskámat könnyed mozdulattal dobom a hátamra, majd egy shunpoval az egyik közeli faragott fej árnyékába lépek. Gyorsan ledobálom a vízpermettől átnedvesedett ruháimat, azután különleges uniformisomat öltöm fel. Az anyag tökéletesen simul testemhez, olyan mintha rám öntötték volna. Ezt követően katanáim is a szokásos helyükön landolnak, így már teljes harci díszben vághatok neki az útnak. Laza intéssel jelzem az ázott párosnak, hogy kövessenek. A levegő kezd egyre párásabbá válni és a smaragd ragyogás talán erőteljesebb, mint néhány perccel ezelőtt. Rosszat sejtve lépek a bejárat elé, tekintetemet végigfuttatom az ajtó szélein. Különös véseteket vélek felfedezni rajtuk, amik bizonyosan egy elrettentő szöveget rejtenek. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…” vagy valami ehhez hasonló marhaság, amitől a gatyámba kellene csinálnom. Arcomon lefitymáló grimasz jelenik meg, majd átlépem a küszöböt. Egy századmásodpercre csapdák beindulásának zaját képzelem el, azonban semmi nem történik. Értetlenkedve nézek körbe, nem épp erre számítottam. A falak nedvesek és a moha is szépen benőtte őket. Gondolattal egy Shakkahout idézek meg jobbomba, ennek köszönhetően vörös fény tölti be a teret.
- Ajaj, rossz érzésem van… - adok hangot aggodalmamnak, holott semmi veszéllyel nem találtuk még szembe magunkat. Ez pedig baj, nagyon nagy baj. – Legyetek óvatosak, kitudja, mi rejtőzik ebben a romhalmazban.
Lassan haladok elől, miközben egyik lábam mindig előrébb van, így próbálva meg elkerülni a csapdába sétálást. Viszont aggodalmam látszólag alaptalan, hisz több méternyi gyaloglás után sem történik semmi. A járat lejteni kezd, ezek szerint az eddigieknél is mélyebbre fogunk ereszkedni. Kezd olyan érzésem lenne, hogy nem a megfelelő helyen vagyunk. Egy ostoba babona miatt nem lett volna szabad lejönnünk ide, amikor sokkal fontosabb dolgunk is lenne. Bosszúsan megcsóválom a fejem, ezt követően a következő elágazásnál balra fordulok. Fogalmam sincs merre is vezetem a csoportot, ám ezt nem mutathatom ki. Így hát magabiztosan menetelek egyre beljebb és beljebb, érzékeimre bízva magunkat. Valószínűleg Fortuna a mi pártunkat fogja, mert hamarosan ismét vízszintesbe kerülünk, ezzel vetve véget az ereszkedésnek. Távoli morajlás hallatszik, amelyet csak vízesések közelében lehet hallani. Nem lenne meglepő, ha itt a föld alatt is találnánk egyet, legalábbis a folyó után ez már semmiség lenne. Mégis, amikor kilépünk a járatból, lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé.
Nem tévedtem sokat, ámbátor víz helyett izzó láva hullik alá a magasból. Nem kell hátra néznem, hogy tudjam, milyen arckifejezéssel nézhetnek társaim. Jómagam is tátott szájjal figyelem a jelenséget, de hamar összeszedem magam. A világító fénygömbre már nincs is szükség, ezért a Kidou elpárolog a kezemből. Feljebb pillantva több száz vékony „kőhidat” veszek észre, melyek kétségtelenül az építmény összedőlését hivatottak megakadályozni.
- Hm, kellemes hely. – jegyzem meg kuncogva, habár a helyzet nem éppen rózsás. Valószínűsíthetőleg a legszélesebb hídon állhatunk épp, velünk szemben egy hatalmas kapu foglal helyett. Egy megfoghatatlan érzés kerít hatalmába, ami azt súgja, hogy nem akarom kinyílva látni azt az ajtót. Alig érek eme gondolatmenet végére, amikor hangos csattanás visszhangzik. Az ajtószárnyak döngve kicsapódnak, ezt követően egy szintén zöldesen fénylő alak lép elő.

Túlvilági sóhaj - Az arany iránytű nyomában //Magánküldetés - Lezárva// Chained%20Shadows

Szemei vörösen világítanak hamuszín arcában. Csuklóit egy különös bilincs fogja össze, hasonló némelyik Bakudouhoz. Amint tekintetét acélkék íriszeimbe fúrja, úgy érzem mintha egy kardot döftek volna a szívembe. Egy pillanatra felnyögök, azután önkéntelenül is mellkasomhoz kapok. Fél térdre rogyva zihálok percekig, szemeimben a hitetlenkedés villan. Az előbb szemtanúja voltam saját halálomnak, ami elég váratlanul érintett. Az alak torz mosolyra húzza seszínű ajkait, majd visszahátrál a sötétbe. Érthetetlen okból mégsem nyugodok meg, hiszen szapora lépések zaját vélem hallani. A kapu rejtekéből legalább kéttucatnyi hullaszerű alak ront elő, csorba és rozsdás szablyákat forgatva oszló testük körül. Mariára támaszkodva tudok csak talpra állni, szinte minden erő kiszállt a testemből. Lehunyt szemekkel ragadom meg az angyalszárnyas függőt, abból merítve erőt. Hamarosan visszatér az élet tagjaimba, eközben vendégeink már megtették a fél távot. Megköszönöm a segítséget a lánynak, azután még kissé esetlenül botorkálok az átjáró közepére. Lassú mozdulattal húzom elő Dotonryuut sayájából, aztán féloldalasan magam elé emelem.
- A jobb szélső hat a Tiéd, Hitoshi. – kezdek bele az instruálásba, amint visszanyerem lélekjelenlétem. – A Quincy hölgy pedig elintézi a baloldalon lévő hatot. A középső tizenkettőt pedig én veszem kezelésbe. Ne haljatok meg…
A lány nem teljesen érti szavaimat, mivel a nagy izgalomban csak japánul tudok megszólalni. Ennek ellenére mutogatásomat megérti, s íja máris materializálódni kezd. Pengémet oldalra fordítom és elmélázva bámulom a lapon táncoló narancsszín fényeket. Az idő lelassulni látszik, amint az első támadó rám emeli fegyverét. Heves, meggondolatlan csapás. Játszi könnyedséggel védekezem, valamint egy apró csuklómozdulattal le is fegyverezem az előttem álló hullát. Mert kétségtelenül zombikkal van dolgunk, erre már sikerült rájönnöm. Szemmel követhetetlen mozdulattal csapom le a fejét, majd egy erőteljes rúgással a tömegbe küldöm a megcsonkított testet. Hidegen fénylő aurám lassan megjelenik körülöttem, túlvilági megvilágítást adva ezzel nyugodtan szobrozó valómnak. Maria is akcióba lép ezen idő alatt, nyilai sebesen szántják a levegőt. Lebukok a közeledő rozsdás bökő elől, ekkor láthatom Tanakát is, aki már szintén harcba szállt. Guggolásban pördülök ki balra, Zanpakutuomat egyenesen tartva. Ennek köszönhetően sikerül megszabadítanom ellenfelemet mindkét lábszárától. Már csak tízen vannak…

A francba ezzel a töcsög egyenruhával. Most mégis kit érdekel az, hogy mi van rajtam. Fogtam és leráncigáltam magamról a ruháim nagy részét, majd valahonnan előkapartam egy régebbi, általam imádott ruhát, majd megkerestem Mariát, aki a közelben tartózkodott. Az illatok keveredése eléggé fertelmes szagot eredményezett, s mégis valahogy ismerős volt ez a szag. Tudni tudtam, hogy mit érzek, de elfogadni nem nagyon akartam. Miért kell nekem mindig olyan dolgokba belekeveredni ahol halottak vannak? Miért én vagyok az egyetlen olyan shinigami, akit oly szinten ver a sors keze, hogy már nem is veszi magára? Na mindegy ezekre a kérdésekre úgy se kapok választ tehát vissza a választ-kapok világba. Miután Yuu is megjelent az öltözkedése után szép nyugodtan sétáltunk tovább, majd nemsokára egy bejárat szerűséghez írtunk. Annak a falába volt vésve egy szöveg, ami nagyon déjávu volt, bár azt nem tudtam honnan. Ekkor megszólalt Yuu, hogy rossz érzése van. Erre csupán egy nyelvhegynyi bátorság kellett volna, hogy benyögjek egy jó kis beszólást de kontrolláltam magam… valamennyire. Miután egy bizonytalan szakaszon követtük a „főnök” útmutatását, hamarosan megérkeztünk egy ámulatos helyre. Mit ne mondjak olyat is ritkán látni, hogy egy láva folyó csordogál a közeledben - és te épnek mondhatod magad! Ezután egy hangos nyikorgás elterelte a figyelmem a csodás látványról, majd visszaragadott a csípős, kegyetlen valóságba. Miután Pindúr-pandúr elkezdett flörtölni Yuuval, Yuu kicsit megingott, így térdre ereszkedett. Jómagam úgy voltam vele, hogy minél kevesebbet figyelek a tagra, annál kevésbé lesz kellemetlen érzésem. Eme „vérfagyasztó” cselekedete után visszafordult a kapun, s el is tűnt. Igaz, nem sokat számított, mivel a Pindúr-pandúr-követő-és-egyben-rajongói-fan klub megérkezett. Körülbelül két tucattal volt belőlük. Épp javasolni akartam, hogy jobb lenne megindítani a támadást, különben elveszítenénk ezt a csöpp kis előnyünket velük szemben, ám a mesterem most is megelőzött. Tehát a jobb szélső hat az enyém. Vagy a bal? A fene se tudja megölöm mindegyiket amelyik elém kerül. Mosolyogva léptem egyet a bájos ellenfeleim felé, majd mint egy tanár amikor kioktatja a diákját megszólaltam.
- Ha azt mondod: hülye kölyök…- az utolsó szó elhangzása után shunpoval a legközelebbi tag előtt teremtem, beroggyasztottam a térdem, majd a könyökömmel az élőhalott uraság fejébe könyököltem. Mivel nem hagyhattam befejezetlenül a mondókámat, eme cselekedetem után úri kecsességgel visszaléptem, és felvettem egy kung fu-s pózt.
- Az arcodba könyökölök. – kiáltottam vidáman, éppen hogy visszatartva a hatalmas jókedvemet, mely a pompás humorom miatt ébredt fel. Az arcomról olyan hirtelen tűnt el a mosoly, mint ahogy megjelent. Tehát gyorsan. Villámgyorsan előrántottam a zanpakutomat, majd a legtávolabbi ellenfelem mögé shunpoztam. Mielőtt az észlelhette volna a mozgásomat, a pengém már suhant is. Nem kellett sokat várni, hogy halljuk az ismerős hangot, mely akkor szokott hallatszódni, amikor a penge áthatol a szerencsétlen áldozat bőrén, keresztül a csontokon, át a védtelen szerveken, majd pedig ismét a csontokon. Szó szerint felnyársaltam szerencsétlen áldozatom. De nem töprenghettem sokat azon, hogy milyen ügyesen oldottam meg az egészet. Kezem már emelkedett is, hogy megidézzem a legegyszerűbb, bár egyben a leghatásosabb kidoumat.
- Hadou 04: Byakurai!- miután megjelent az ismerős fény, majd a támadásom célba ért, mintha meg sem kottyant volna az eddigi cselekedeteim, máris indultam a legközelebbi ellenfél felé. Úgy tűnt felfogták, hogy mennyire rosszul áll a szénájuk, mivel egyszerre ketten jöttek rám. Kardomat kicsit feldobva fogást váltottam rajta, majd a markolattal az egyik arca közepébe vágtam egyet. Le sem lassítva, ugyanazzal a lendülettel a hónom alatt hátradöftem a pengét, mely akadály nélkül belemerült az ellenfél testébe. Egy pördüléssel kitéptem az áldozatom testéből a pengét, majd az arcon vágott ellenfél felé léptem, és egy könnyed suhintással elválasztottam a fejét a testétől. Csak nem lehetett olyan szörnyű, mivel egyből összerogyott. Megvizsgáltam a helyzetem. Már csak kettő sértetlen ellenfél van a közelemben, valamint 4 halott. Maria úgy tűnt bír az ellenfeleivel, Yuu szintúgy. Eszembe jutott egy szép kis mondás: ne játszadozz az étellel! Hát egye fene, most szófogadó leszek.
- Hadou 33: Soukatsui!- kiáltottam, majd láttam, ahogy a két ellenfelem, szinte elporlad. Nem nagyon éreztem sajnálatot irántuk, de egyébként izgatni se izgatott. Megropogtattam a nyakam, majd odakiáltottam Yuunak.
- Bemelegítésnek is rossz volt! Ez valami vicc vagy mi?!-

Fülsértő csattanások, villámló acél, rothadó hús szaga. Kifinomult vívóstílusommal szemben az eszeveszetten hadakozó hullák csapata semmi sem tehet. Oly’ könnyedséggel lavírozok az életemet is kiontható kardok között, mintha csak táncolnék. Oldalra pördülök, katanámon fogást váltok, majd egy íves csapással kettétöröm a vesém felé száguldó rozsdás bökőt. A törött kardhegy a levegőbe röppen és csilingelve landol a híd kövezetén. Ezt kővetően a zombik közé vetem magam, akik nehézkes mozgásukkal képtelenek felvenni az iramot Velem. Szemmel követhetetlen mozdulattal szúrok hátra hónaljam alatt, azután a biztos találat után akkora lendülettel indítom el felfelé tartó keresztvágásomat, amelynek ereje a magasba repíti szerencsétlen áldozatát. Nem várom meg, hogy a test földet érjen, hanem egy shunpót követően következő prédám előtt termek. Dotonryuut fejem fölé emelem, aztán egy függőleges csapással kettészelem a hulla fejet, akár egy érett görögdinnyét. Elmémen hirtelen átvillan a „Hadou 73: Souren Soukatsui!” parancs, aminek következtében tomboló kék tűzvihar vágódik ki a tenyeremből, mely egy szempillantás alatt elhamvasztja támadóim legnagyobb részét. Rövidke szünetet iktatok be akciómba, ezen másodperceket kihasználva felmérem az általunk okozott pusztítás mértékét. Levágott testrészek tömkelege, még vánszorgó, de mozgásra már képtelen testek tucatja, részecske nyilak által kilyukasztott és megperzselt hullák kisebb dombban csoportosulva. Nemtörődöm módon végzek az utolsó oszló húskupaccal is, aztán pengémet egy pörgetéssel visszahelyezem sayájába. Hitoshi látszólag igen jól szórakozott, mert az Ő tekintete valószínűleg nem találkozott a megbilincselt férfiéval. Tanítványom feltesz egy kérdést, de egyelőre még nem válaszolok.
A szótlanul ácsorgó Maria mellé lépek, akinek fehér ingujját vöröslő folt csúfítja el. Valószínűleg egy mocsoknak mégis sikerült olyan közel kerülnie hozzá, hogy sikeresen meg tudja sebesíteni. Figyelmesen megvizsgálom a sebet, azonban szerencsére csak egy karcolás, viszont a rozsda miatt akár el is fertőződhet, ezért később célszerű lenne megnézetnie majd. Letépek egy darabot ruhám ujjából, s ebből csinálok rá egy rögtönzött kötést. Miután ezzel megvagyok, újra Tanaka felé fordulok és válaszolok költői kérdésére.
- Nos, valóban nem volt túl megerőltető. - értek egyet a srác szavaival, mivel tényleg nem adtam bele mindent a harcba. – Nekem mégis van egy olyan érzésem, hogy vár Ránk ennél nehezebb harc is. Ámbátor, remélem nem lesz igazam…
Kezeimet lazán zsebeimbe rejtem, majd könnyed léptekkel elindulok a kitárt kapu felé. Az egyik ellenfelünk még felém kap, de az arcában landoló csizmatalp hamar elveszi a kedvét a további virgonckodástól. Kicsit eltúloztam a dolgot, mivel tehetetlen teste lefordul a kőpillérről és rövid zuhanás után belezuhan a lávába. Pillanatokon belül elmerül az izzó kőben, s semmivé válik. Akármennyire is lazának tűnhet mozgásom, érzékeim pattanásig vannak feszülve. Valahogy a jelenlegi csendesség nem nyugtat meg, inkább még tovább fokozza rossz érzéseimet. Viszont mégis megpróbálok higgadtnak tűnni, mivel a mögöttem masírozó két fiatal számít Rám.
Először bepillantok a résen, majd miután elég biztonságosnak vélem a belépést, szélesre tárom a masszív acélkaput. Újabb folyosó következik, habár ez már nem olyan sötét és nedves, mint a lefelé vezetők. Megérintve az egyik falat rögtön megértem, miért is hiányzik itt a nedvesség. Minden oldalon vastag vaslemezek ölelnek körbe minket, amiknek köszönhetően vöröses-barnás derengés uralkodik az átjáróban. Hiába az erős szerkezet, az idő vasfoga még a legelpusztíthatatlanabb ember által alkotott dolgon is átrágja magát. Néhány másodpercig elgondolkodva nézegetem az ujjaimat befestő vasport, azután kicsit megrázom a fejem, ezzel kényszerítve magam a további koncentrálásra. Pontosan tudom, mennyire fontos is az odafigyelés az ilyen helyzetekben, ebből adódóan a legkisebb hiba is beláthatatlan következményekkel járna. Az előbbi csatazaj után fülsértő a némaság, ám ellenérzéseimet leküzdve találomra elindulok jobbra.
- Maguk nem papok, ugye? – hallom meg a lány halk hangját, aki most lehajtott fejekkel szobrozik a járat közepén. –Akkor mégis miért jöttek ide, mi okból segítenek nekünk?
Rögtön gondoltam, hogy álcánk nem fog sokáig tartani, főleg miután Tanaka megvillantotta halálistenségét. Igazából nem is fűztem sok reményt a dologhoz, mivel nem volt kellően átgondolva. Teljesen spontán volt, ennek köszönhetően könnyedén átláthatott rajtunk, mivelhogy egyikünk se viselkedik épp katolikus papként. Fáradt sóhaj kíséretében fordulok hátra, majd megrázom a fejem. Gyorsan lefordítom a három mondatot és egy intéssel jelzem Hitoshinak, hogy válaszoljon a kérdésekre, míg én a falnak támasztom hátam. Belső zsebemből egy bontatlan cigarettásdobozt veszek elő, mert az előző adagom sajnálatos módon elázott. Gyors mozdulattal egy dohányrudacskát lökök ajkaim közé, s a világosszürke füst máris száll a plafon felé. Míg tanítványom elmagyarázza a dolgokat, addig én a folyosó másik végét kémlelem. Épp véget ér a monológ, amikor fürge lépések kopogása visszhangzik fel. Újabb tucatnyi mozgó hulla ront felénk, ráadásul két oldalról. Megpróbálnak közre fogni minket és itt nincs is hely, ahová elmenekülhetnénk. Torz grimasz fut végig vonásaimon, majd egy utolsó slukkot követően eldobom a csikket. Zanpakutuom hegyét a padló felé fordítom, bal tenyeremet jobb karom hajlatába helyezem. Ezzel felveszek egy laza alapállást, amiből könnyedén el tudok mozdulni az esetleges támadások elől.

Ennek a csajnak is jókor kell kapcsolnia. Pont akkor kezdd el töprengeni azon, hogy kikkel is keveredett össze, amikor pár tucat élőhalott készül rágódni rajtunk. Bár nehezen fognak megkapni minket. Yuu és én biztosan eltudnánk intézni őket, ez nem is kérdéses. De mi van ezzel a nővel? Van-e akkora erő birtokában, hogy képes legyen megvédeni magát ezektől a rothadó és bűzös lényektől, akik nagyjából akkor találkozhattak vízzel, mikor még éltek. Az meg már mikor lehetett... Maximum pár évszázada. Istenem, hogy nekem mindig ilyen helyzetekbe kell kerülnöm! Miért nem lehetne egyszerűen megkötözni a nőcit, leverni a hullákat, majd megkeresni azt amiért jöttünk. Fúú, de bemorcultam. Most éppen jól jönnek ezek a töcsög szörnyek.
- Motarasu kareno sekai, Ankoku Kami!- kiáltottam, majd az új alakot öltött zanpakutokkal célba vettem az ellenfeleimet. Hihetetlenül ocsmány teremtések voltak, és hiába próbáltam nem gondolni rá, valahogy mindig egy több hetes romlott húsos szendvics szaga jutott az eszembe róluk. Hát nem finom szendvics az biztos! A kardomat leszúrtam az egyik ellenfél lábába, majd egy gyors rántással kitéptem belőle. De itt még nem fejeztem be, hiszen az íve tökéletesen megfelelt a célomnak, mely nem volt más, mint hogy felhasítsam a szerencsétlen torkát. Miután ezzel megvoltam nem nagyon törődtem tovább vele, hisz volt még körülöttem jó sok. Mint egy vívó felvettem egy röhejesen védetlen pózt, majd mintegy erőfitogtatás képen, teljes gyorsasággal elkezdtem előre döfködni. Ez normális esetben nem lenne erőfitogtatás, csak éppen egy kapitány szintű shinigami jóval gyorsabb, mint egy átlagos ember. Így hát a cikázó penge gyorsan, és kíméletlenül hasította fel több helyen az ostobább, vagy lassúbb teremtményeket akik nem mentek el előlem. Miután a fele társaság a földön feküdt vérbe fagyva, belecsempésztem egy kevéske shunpot is a támadásaimba. Ennek az oka az volt, hogy kezdtem megunni ezeket a ronda, büdös, ostoba, és elképesztően lassú élőhalottakat. Az elkövetkező percekben csak a kardom suhogása, és az ellenfeleim hörgése hallatszott. Mikor az utolsó duplahulla is a földre zuhant, elégedetten szusszantottam egyet, majd visszatettem az immár alapformáját felöltött zanpakutot a hüvelyébe. Elgondolkoztam a csaj kérdésén. Vajon mennyire publikus az, hogy azért jöttünk, hogy megszerezzünk egy segítő eszközt, amivel meg tudjuk találni a Sors Dárdájának az egyik darabját, ami egy lépéssel közelebb visz ahhoz, hogy megmentsük a világot az álnok Aizen befolyása alól? Nos szerintem nem igazán... Mindenesetre kénytelen voltam megpróbálni elmagyarázni a csajnak, hogy most nem ez a legmegfelelőbb alkalom az ilyen kérdések feltételére. Lassan odaléptem mellé, és óvatosan megfogtam a csuklóját, hogy még véletlenül se kezdhessen bele a meggondolatlan lövöldözésbe. Valamennyire felbátorodtam azon, hogy nem állt ellen, hirtelen megjött az angol tudásom, és megpróbáltam minél kedvesebb hangon elmagyarázni neki a helyzetet.
- Figyelj, lehet meglep téged ez a hír, de nem vagyunk papok. Gondolom feltűnő lehetett. De kérlek értsd meg, hogy mi segíteni akarunk és nem akarunk ártani. Szóval kérlek segíts nekünk továbbra is, hogy elérhessük a célunkat, és megmenthessünk sok ártatlan életet. Rendben?- A legkedvesebb szemeimet próbáltam elővenni, és próbáltam a legcsábítóbban nézni a lányra. Remélhetőleg nem annyira rácuppant erre a témára, hogy már teljesen bekattant, mivel minden egészséges csaj belemenne abba, hogy velünk jön ezután, és segít nekünk akkor is ha ez az életébe kerül. Láttam a lány szemén, hogy meggyőztem. Megengedtem magamnak egy könnyed sóhajt, mivel nem igazán volt erőm ahhoz, hogy még a sármomat is bevessem. Úgy tűnik ez a küldetés megpróbál egyre inkább kifárasztani. Végül is sok kicsi sokra megy. Hiába milyen gyengék az ellenfeleink, ha a létszám fölényük olyan szinten nagyobb, mint a fizetésem a szabadnapjaimmal ellentétben egy évben. Hát igen. Kemény meló a shinigamiság, de végül is ha jól keresek nem lehet okom a panaszra. Vagy legalább is nem kéne lennie. De basszus még szép, hogy van! Ki az az őrült aki meg lenne elégedve ezzel a helyzettel. Egyszer egy szorgos kis shinigami aki boldogan tengeti a napjait, és próbál kapcsolatokat létesíteni nem azonos neműekkel, máskor meg elég kínos helyzetekbe keveredő, nagyon kúlos, ám könnyen életveszélybe kerülhető shinigami. Hihetetlenül hangzik, de ez a kettő nem nagyon tud megfelelő pihenést, és beteg szabadságot biztosítani, az ínségesebb időkre. Vissza térve a valóságba, azt hiszem ideje, hogy tovább haladjunk az utunkra. Végül is nem azért jöttünk ide, hogy ezekkel a szánalmas férgekkel bunyozzunk, hanem hogy megszerezzünk ezt-azt. Mindenesetre, a lány problémája megoldva, és odakocogtam Yuuhoz, hogy megbeszéljem vele az elkövetkezendő időszakot.
- A lánnyal egy ideig nem lesz gond, viszont mi lesz ha ezek a gyenge, de igazán fárasztó kis csetepaték folytatódnak. Mire odaérünk a főfőfőfőgonoszhoz, addigra kevesebb erőnk marad. Szóval, mi legyen? - tettem fel a legésszerőbb kérdést, amit az alacsonyabb rangú emberek szoktak kérdezni a feljebb valójuktól.

Esélyük sincs ellenem, ehhez nem fér kétség. Lomha, ostoba hullák, melyet egy felsőbb akarat bír mozgásra, azonban ahhoz már nincs tehetsége, hogy emberi mozgásra tegye Őket képessé. Kivárom, amíg elég közel kerülnek, azután kezdek csak támadásba. A rozsdás szablya elől elfordítom fejem, ezt követően katanám egy fordításával kiütöm a rothadó húskupac kezéből a fegyvert. Valószínűleg még életében sem lett volna képes felvenni a versenyt tudásommal, s így halottan már esélye sincs. Bambán kezére mered üveges, szürke hályog által benőtt szemeivel, azonban nem képes semmi értékelhetőre. Ingerülten csapom le a fejét, majd a tetemet egy erőteljesebb rúgással a mennyezetnek küldöm. Mielőtt még földet érne, egy villámlépéssel a megmaradt öt rondaság között termek, s heveny aprításba kezdek. Mire egyáltalán felfogják, hogy mi is történik, máris meg lettek szabadítva karjaiktól. Ezekben az összecsapásokban nincs semmi kihívás, olyan, mintha a gyakorlóbábukat csapkodnék nagy elánnal. Kezd elegem lenni az egészből, ezért gyorsan lezárom a dolgot. Egy ugrást követően egyszerre két lényt rúgok fejbe, melyeknek gyenge csontozata nem bírja az efféle erőkifejtést, így halk reccsenést követően eltörik a nyakuk. Ettől függetlenül még tovább kóvályognak, de már nem jelentenek problémát. Rövid időn belül egymásnak is sétálnak, s végül elterülnek a koszos kövön. Nem várom meg, amíg talpam ismét érinti a talajt, inkább shunpómat segítségül hívva lendülök a következő áldozat felé. Lélekölőmet döfésre emelem, és nemes egyszerűséggel felnyársalom szerencsétlent. Ám ekkor hiba csúszik a számításaimba, hisz’ megragadja Dotonryuut markoló kézfejem. Fizikai ereje nagyobb, mint az enyém, ezért nem tudok kiszabadulni, miközben az utolsó ellenfél mögöttem közeledik.
Elmormogott káromkodás kíséretében szeretnék kitörni, sikertelenül. Már érzem is a rozsdás fém érintését a hátamon, amikor egy fényes nyílvessző száguld el a fejem mellett, majdnem hátrafújva csuklyámat. Az életemre törő húsos zsák rövid gondolkodás után összeesik, így Nekem már könnyebb a dolgom. Térdemet használva eltöröm fogva tartóm combcsontját, aki ennek köszönhetően rögtön zuhanni kezd. Gyors pördülést követően tenyerem élével egy csapást mérek a jobb felkarjára, amitől a testrész elválik a testtől. A bemutatót követően már ismét Nálam van Zanpakutuom, ami nagyon rossz hír a galád kézfogdosónak. Arcomon ördögi mosoly villan, ahogy egy erőteljes csapás kíséretében újra pokolra küldöm támadómat. Íriszeimből kiseprem hollófekete hajfürtjeimet, azután Hitoshira pillantok.
- Kétségtelen, hogy az elgyengülésünkre várnak. – értek egyet a férfival, eközben kardomat visszarakom a sayába. – Másrészről, ha nem végzünk a söpredékkel, akkor az őket irányító személy segítségére lehetnek, s lehet, a túlerő maga alá gyűr kettőnket. A Quincy még fiatal, nem sok hasznát vennénk egy kiegyenlített csatában… Talán vissza kellene küldeni a felszínre.
Monológomat követően elgondolkodva pillantok Mariára, kinek szemében eltökéltséget látok. Fásult sóhaj kíséretében adom meg magam, végülis jól fog jönni a távolsági harcban. Kezeimet ismét a zsebeimbe rejtem, azután az aszott húsdarabokat elrugdosva az útból folytatom tovább menetelésem. Egyre fojtogatóbb érzés kerít hatalmába, amint nem tudok mire vélni. Hátra pillantva látom, miszerint társaim is hasonlóképp éreznek. A legszembetűnőbben a lányon jön ki ez a dolog, hiszen egyre hevesebben kapkodja a levegőt. Valószínűleg egy erőteljes reiatsu miatt érezzük rosszul magunkat, vagy csak a hely hozza ezt ki az emberből. Beljebb haladva a kénes szag egyre inkább erősödik, kétségtelenül egy földalatti katlan felé menetelünk. Utunk során senkivel sem találkozunk, ám ez rossz érzéssel tölt el. A vihar előtti csendet mindig megérzem, ez pedig pontosan olyan. Kezd hányingerem lenni az egésztől, holott még közelében sem járunk annak, amit keresünk.
Egy hatalmas átriumba érkezünk több percnyi menetelés után, melynek alján egy hatalmas lávató terül el. Felfelé alkarnyi vastagságú kőpillérek hálózzák be a kürtőt, másfelé nem is igen lehet közlekedni innen. Lélektükreimmel végigpásztázom a területet, azonban nem látok semmi különöset. Figyelmetlenségemnek meg is lesz az eredménye, amely oly’ rettenetes, hogy nem is számítottam rá. A semmiből egy több méter hosszú dárda suhan Felénk, olyan sebességgel, melyet még Én is alig vagyok képes érzékelni. Rémülten kapok a fegyver után, azonban már elkéstem. A lendület akkora, hogy mind Engem, mind Hitoshit az oldalfalnak vág. A lándzsa végül a templom őrzőjét találja el, kinek arcán értetlenkedés látszik egy pillanatra, ezt követően pedig engedve a gravitációnak hátra esik. Rémülten pattanok fel, pedig már tudom, semmi értelme. Egy villámtánccal máris Maria mellett termek, s megpróbálok valamiképp segíteni rajta. Nem volt szerencséje, a gyilkos tárgy nem kerülte el a fontos szerveket, ráadásul méretéből adódóan még egy elefántot is leterítene, nemhogy egy gyenge nőt. Szája sarkából vér bugyog elől, szemeiben könny csillog. Szívszorító jelenség, fejemet oldalra is fordítom, egyszerűen képtelen vagyok végignézni, ahogy egy szinte még gyermek tekintetéből kiveszik az élet. Alvadt vértől mocskos ujjaimmal lezárom a nő lélektükreit, haláltusája hamar véget ért. Oldalra pillantva látom Tanakán, hogy tűréshatára szélén táncol. Nem lenne jó, ha pont most lenne meggondolatlan, ezért felrángatom fekvő helyzetéből, majd megrázom kissé a vállánál fogva. Dühös, érzem Rajta és az igazat megvallva, jómagam is az vagyok. Kettőnk ingerültségtől kavargó lélekenergiájának köszönhetően megremegnek a falak, azonban az ősök jó építők voltak, ennyitől nem dől össze.
- Tedd félre a személyes érzelmeidet, az előttünk álló feladatra kell koncentrálnunk… és a bosszúra. – szavaim hidegen csattannak a beállt csendben, csupán a forró tűzpatakok csobogása szolgál némi zajforrásként. Nem tudom honnan érkezett a gyilkos dárda, ezért be se tudom határolni a merénylő helyét. Szerencsére – már ha ezt szerencsének lehet nevezni – hamarosan megmutatja magát, ráadásul azt is elhozta, amire szükségem van. A már korábban is látott szamurájszerű figura tér vissza, érzelemmentes arckifejezésével kettősünket vizslat. Nyakában egy eddig ismeretlen tárgy, egy arany medalionnak látszó valami fityeg. Az ősi tekercsek leírásából csak ez a valami lehet jövetelünk célja. Újra a vörös íriszekbe tekintek, de ezúttal nem roppanok össze delejes pillantása alatt. Gyors pördítéssel mindkét katanámat előrántom sayájából, ezt követően pedig felveszek egy egyszerű alapállást. Az elmúlt időkben a kétpengés harcmodoromat fejlesztgettem, itt az ideje a tesztelésnek. Ám egyelőre kivárok, hagyom, hogy az ismeretlen tegye meg az első lépést. Még nem tudom hogyan, azonban biztosan végezni fogok Vele és kétségtelenül Hitoshi is így érez.

Hahó!

Nos, mivel Yuu-chan kérte, ezért a küldetéseteket lezárom. Ajándékotok 2000 ryou. ^^

Gratulálok!