Résztvevők:

• Sierashi Yuusuke

• Sakai Hitomi

• Slarin Sleryrrlyn’dreskel – mint mesélő

Engedély a játékra (és a mesélésre) van.

---

A szemüveges, köpcös és alacsony férfi az utolsó simításokat végzi, ami a rendrakást illeti. A régen megvetett, ám mára kincsként őrzött porcelán csecsebecsék immáron pormentesen állnak a polcon, ahova még Ashino-san néhai felesége rendezgette el a kis kacatokat. Ashino úr sohasem volt oda értük, de mióta megözvegyült, kincsként őrzi őket. A felesége halála óta igencsak megváltozott az élete, hisz a Vég egy új Kezdetet is jelentett számára. Azon a napon kezdték el paranormális események üldözni.
Ám ennek már jó pár éve volt, és mostanra már egészen megszokta, hogy olyan dolgokra képes, amikre normális ember nem. Egyesek talán médiumnak neveznék, és bár Ashino-san sohasem emlékszik az elmondott jóslataira, szavai mindig valóra váltak. Hála Hitomi kisasszonynak, napról napra könnyebb elviselnie ezt a képességet, és már eljutott arra a szintre, hogy már tudatosabban legyen képes irányítani a látomásait. Már rég fordult vele elő utoljára az, hogy a legváratlanabb pillanatban tör rá egy furcsa látomás.
Most ismét megtörtént.
Bár általában nem szokott emlékezni arra, amit lát, most mégis tisztán előtte lebegett a kép néhány másodpercig, ahogyan ezek az idegenek kopognak be hozzá. Azt is tudta, hogy azt akarják majd, hogy csatlakozzon hozzájuk. És azt is, hogy nemet fog mondani.
Ma Hitomi kisasszonyt várta vendégségbe, mert valakinek be szeretné mutatni, valószínűleg azért, mert szüksége lehet a képességére, azonban már sosem fogja tudni megkínálni a süteménnyel, amit erre az alkalomra készített ki. Aztán, valahogy ez a gondolat is elhalt elméjében, mint minden egyes látomás, ha valaki nem jegyzi fel őket. Még utoljára megigazította pöttyös mintás nyakkendőjét – igazából elég komikus összképet nyújt - , aztán vidám mosollyal siet az ajtóhoz, hiszen csöngettek. Csupán már elfelejtette, hogy valakik sokkal hamarabb érkeznek Hitominál és rejtélyes társánál.
Néhány perc múlva már Ashino-san vére áztatja be sokáig féltve őrzött porcelán kacatjait. Valamint egy nem túl kedves üzenet, vérrel felírva a falra: „Kapjátok be!”.

---

Már kora délután találkoztok Karakura utcáin, hogy meglátogassatok egy embert, aki különleges képességekkel rendelkezik. Hitomi, te egy pár hónapja bukkantál rá erre a férfira, aki saját állítása szerint képes a jövőbe látni, azonban a saját szemeddel is volt alkalmad meggyőződni róla, hogy valóban nem csak egy zakkant alak képzelgéseiről van szó. Tény, Ashino-san valóban egy kicsit érdekes figura, megvannak a maga furcsa szokásai, mégis egy kedves és ártalmatlan bácsit ismertél meg benne, aki ott segít, ahol tud. Most is a segítségét kérted, hiszen képessége által talán hasznos információkat tudhattok meg, ami segíthet a Daitenshinek céljai elérésében. Ezért is beszélted meg Sierashi Yuusukéval a találkozót. Minden feltétel adott az összejövetel sikeréhez; úgy tűnik, senki sem követ benneteket.
Az ajtócsengetésre azonban senki sem válaszol, és ami a legrémisztőbb, hogy senki lélekenergiáját sem érzitek odabentről. A kilincshez érve azt tapasztaljátok, hogy az ajtó nyitva van, azonban beérve talán azt kívánjátok, bár sose mentetek volna be. Mindkettőtök gyomrát felforgatja az, amit láttok. Bár nem ez a legelső alkalom, hogy a kegyetlenség példájával találkoztok, a sok vér és megcsonkított holttest látványa nem ér fel semmivel sem, amivel eddig találkoztatok. A rémület Oshino-san arcán még így is leolvasható. Tulajdonképpen a feje a legnagyobb dolog, ami megmaradt belőle. Talán még erős hányinger is elkap benneteket, hisz egy ilyen dologgal nem szívesen szembesül az ember. A falra felírt üzenet mellett egy kicsi, koponyát ábrázoló firkálmány is van, bár nem mondhatni, hogy nagy rajztehetséggel áldotta meg a tettest a sors. Egyértelmű, hogy ember műve az egész, de az is, hogy „halandó” nem képes ilyen szörnyűségre.
Kereshettek nyomokat is, azonban nem nagyon találtok semmit sem, ami közelebb vinne célotokhoz. A nyomkutatást csengetés szakítja meg, egy közeli ablakból kinézve pedig egy rendőrautóra is felfigyelhettek. Nem tudni, ki az, aki informálhatta a rendőrséget, azonban kellemetlen félreértésekhez vezethet, ha így találnak. Dönthettek, hogy megpróbáltok tárgyalni az érkező rendőrrel, vagy inkább megpróbáltok elosonni valahogy.

//Remélem, elégedettek lesztek a kalanddal, jó szórakozást hozzá ^^ //

Jövőbelátás… Mindig is megbízhatatlannak tartottam azokat a képességeket, amelyek erre építettek, hiszen az idő nem olyan, mint egy könyv, amiben kedvére lapozgathat az ember. Most mégis kivételt teszek és Hitomival az oldalamon meglátogatok egy férfit, aki ilyen képességgel rendelkezik. A lány szerint nem egy szélhámossal van dolgunk, ám én mégis kissé hitetlenül indulok el a megadott cím felé. Egy gitártok található a hátamon, amiben katanáim foglalnak helyett. Túlságosan feltűnő lenne, hogyha fegyverekkel rohangásznék, ráadásul rövid úton a sitten találnám magam. Hamarosan megérkezünk az egyszerű kis házhoz, ahol valószínűleg a férfi lakhat. Türelmesen várakozok oldalt, miközben rágyújtok egy újabb szál cigarettára. Többszöri csengetésre sem történik semmi, s már-már javasolnám a távozást, amikor észreveszek valamit a bejáraton. A kilincs nem a szokásos bezárt állapotában van, hanem lejjebb, amely csak egyet jelenthet. Rosszat sejtve nyitom ki a nyílászárót, majd a kintről betörő fényárral egyetemben belépek a helyiségbe. Vérfagyasztó látvány tárul a szemeim elé, mely még engem is elborzaszt egy pillanatra. Most már értem, hogy miért nem éreztem semmilyen kiemelkedő reiatsut a közelben. Kifejezéstelen arccal lépdelem körbe a vértócsát, azután lassan térdre ereszkedem, ujjammal megvizsgálva a kiömlött rubintvörös testnedvet. Sikerül megállapítanom, miszerint nem olyan rég követhették el a gyilkosságot, ha tippelnem kellene, akkor talán egy-két órája történhetett a dolog. A vénember arcán ülő rettenetet meg is tudom érteni, viszont kíváncsi lennék, további testrészei hova tűnhettek. Valószínűleg egy robbanás végezhetett Vele.
- Ez nem egy hollow műve. – vonom le rögtön a következtetést, amint meglátom a falon lévő feliratot is. – Ráadásul ilyen nevetséges koponyát is régen láttam már, valamint a brutalitásból ítélve egy felettébb eltorzult személlyel állhatunk szemben… Nem tudod, voltak-e ellenségei Ashino-sannak?
Teszem fel a kérdést társamnak, míg tovább vizsgálódom a szobában. Igazából mindenféle kacat fellelhető itt, az egész helynek olyan hangulata van, mint egy régi padlásnak. Annyi a különbség, hogy itt pedáns tisztaság uralkodik. Gyors árnyként siklók az egyik polchoz, amin különféle porcelán-csecsebecsék egész garmadája található. Állapotukból ítélve, ezek a dolgok voltak a legnagyobb becsben tartva, ám most mocskosak a rájuk tapadt alvadt vértől. Undorodva fordítom el tekintetem a tárgyaktól, azután visszasétálok az ajtóhoz. Mindig is a tiszta munka híve voltam, precíz vágásokkal sokkal könnyebb végezni az ellenféllel és az efféle embertelen gyilkolással csupán önön gyengeségünket fejezhetjük ki. Aki nem tiszteli mások életét, az a sajátját sem érdemli meg. Legalábbis a jelen helyzetben ez a gondolat fut át az agyamon, ahogy ismét kilépek az ajtón, s magamhoz veszem a korábban az ablakpárkányra lehelyezett cigimet. Alig tudok belőle egy slukkot szívni, amikor ismerős hangra leszek figyelmes. Nem telik bele sok időbe és már a lámpák villogását is látom. Szitkozódva dobom el a csikket a közeli bokorba, ezt követően gyors mozdulattal becsapom magam mögött az ajtót. Ez nem várt nehézség, viszont legalább arra jó, hogy levonjam a következtetést, miszerint ez a kis csapdát kettőnknek hozták össze. Ugyan van Nálam egy használható személyi igazolvány, azonban a jelenlegi körülmények között nem sokat érnék vele. Egyelőre nagyon úgy látszik, hogy mi nyírtuk ki a csávót, még ha nincs is így.
- Hm, társaságunk van… - intek fejemmel az ablak felé, ahonnan már jól látható a járőr kocsi. – Szerény véleményem szerint nem lenne jó összetűzésbe keveredni a hatóságokkal, ráadásul mi lennénk az elsőszámú gyanúsítottak. Az öregért már nem tehetünk sokat, ebből adódóan javaslom, inkább kerítsük kézre azt, aki ezt tette, mielőtt újra lecsap.
Racionálisan átgondolva ez a legjobb megoldás, s ennek köszönhetően az őrsön eltöltendő időt is sokkal hasznosabban felhasználhatjuk. Sőt, még az is megtörténhet, hogy nem engednek ki minket, ami pedig további komplikációkat szülne. Meg kellene szöknünk és a többi, és a többi… Természetesen egy másodperc elég lenne az akcióra, de kinek van ehhez kedve? Ezért, mint vezető, úgy döntök: ideje olajra lépni. Még egy futó pillantásra méltatom a szétroncsolódott holttestet, azután valamiféle kijárat után kezdek kutatni a ház átellenes végében.

Úgy döntötök, hogy nem lenne érdemes ujjat húzni a helyi hatósági szervekkel, ugyanis csak felesleges bonyodalmakat és magyarázkodást eredményezne. Hátsó kijáratot azonban nem találtok, az ablakok pedig vagy túl kicsik ahhoz, hogy kimásszatok onnan, vagy pedig egyenesen a mellesleg rendőröktől zsongó utcára néz. Bárki is jelentette számukra a gyilkosságot, remekül időzített, ha az volt a szándéka, hogy feltartóztasson benneteket. Ám talán nem hiábavaló nyomozásotok eredménye; Hitomi felfedezhet egy elhagyott szórólapot, amin különböző együttesek koncertjeinek időpontja van felsorolva. Biztosra veszed, hogy Ashino-san nem volt rajongója a black metálnak.
Végül a hálószobában találhattok egy ablakot, ami elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen távozhassatok a helyszínről. Már nem halljátok, ahogyan a rendőr kinyitja az ajtót, majd az igazolványa a földön csattan, miután a döbbenettől tágra nyílt szemekkel mered a mészárlás eredményére. Teljesen kiszámítható, hogy mi történik ezután, a környéket biztosan lezárják, ahogyan az ilyen procedúráknál lenni szokott. Ashino-san valóban a magányos, ártalmatlan emberek közé tartozott. Persze felesége halála óta minden szomszédja szerint kicsit megzakkant, azonban sohasem említette volna, hogy lett volna halálos ellensége. Csak élte a saját, magányos kis életét bezárkózva felesége emlékei közé.
Mielőtt még esélyetek lenne végleg lelépni a környékről, a ravasz jellegzetes kattanását halljátok meg, megfordulva pedig egy magas, negyvenes éveiben járó, kopaszodó rendőrt láttok, aki fegyvert tart felétek.
- Hé, ti… Azt hiszitek, meglóghattok, mi? - mutatja meg az igazolványát, majd közelebb lép várva a magyarázkodásotokat, és természetesen a feltartott kezeket.
- Merészeljetek továbbra is nyomozni utánunk, és még többen végzik így. – tartja ekkor a saját tarkójához fegyverét, hogy nemes egyszerűséggel fejbe lője saját magát. A lövés hangja messzire elhallatszódik, és biztosak lehettek abban, hogy a rendőrség többi tagjának is feltűnt, azonban ami rémisztőbb ennél, hogy a közönséges lakosok mint valami rossz, zombikról szóló filmben, elkezdtek özönleni az utcának arra a szakaszára, ahol ti is tartózkodtok. Fiatalok, idősek, férfiak, nők, mindegyikük szemében ugyanaz a megszállottság tükröződik, amit az imént a rendőrében is láthattatok. Talán nincsenek is önmaguknál, és bár egyértelmű, hogy nem vehetik fel a versenyt veletek, mégis csak emberekről van szó. Nem támadnak rátok, csupán megismétlik a rendőr előbbi kijelentését, míg egyre közelebb araszolnak hozzátok, körbekerítve titeket. Persze, nem okozhat gondot a legyőzésük, de ők nem hollowk, és valószínű, hogy a tömeg nem saját akaratából cselekszik. Az egyik kisgyerek pedig már el is érte a rendőr holttestét, hogy a fegyvert a kezébe vegye, majd ezután mosolyogva céloz rá az egyik ember társára…

Ugyan még van néhány percünk, amíg a zsaruk berontanak a házba, de mégis örülnék, ha hamar kijutnánk innen. Magamban szidom azt, aki megtervezte ezt az épületet, hiszen az ablakokon egy fejlett csivava sem férne ki, nemhogy egy olyan termetes ember, mint én. Sietve nyitogatok be a folyosón található ajtókon, amikor végre valahára megtalálom azt, amit kerestem. Megkönnyebbülten kifújom magam, ezt követően gyors mozdulattal kitárom a szoba ajtaját. Pillantásom egy időre elidőzik a berendezésem, ebből sikerül megállapítanom, miszerint a hálóban vagyunk. Fejemet kidugva körülkémlelek az utcán, s miután tisztának vélem a levegőt, egy ugrással elhagyom a gyilkosság helyszínét. Egy kihalt utcára érkezünk, ahol minden csendesnek tűnik. Már-már felvetném a kérdést, mely további útvonalunk felől érdeklődne, ám ekkor jellegzetes hang üti meg füleimet. Egy pisztoly ravaszának kattanása, ami mennydörgésnek tűnik a beállt csöndben. Igazából tudom, hogy nem árthatna Nekem, azonban kezeimet mégis a magasba emelem, majd lassan a rendőr felé fordulok. Egy ideig minden normálisnak tűnik, ám azután a dolgok kezdenek kilépni megszokott medrükből. Elég egy másodpercre a férfi szemeibe néznem, és máris látom a változást. A következő mondatát pedig már összeszorított fogakkal hallgatom, öngyilkosságát pedig egyetlen rándulás nélkül veszem tudomásul. Valószínűleg, még akkor sem tudtam volna megállítani, ha terveim között szerepelt volna az akció. Leginkább a nyílt fenyegetés ténye az, ami felidegesít, valamint az, hogy ártatlan embereket használnak fel céljaik eléréséhez.
- Ez szánalmas… - szólalok meg fojtott hangon, ám további szavaim elvesznek a dübörgő léptek által keltett zajban. Hirtelen több tucatnyi ember özönlik a kihalt kis utcára, amely az előbb még oly’ csendes volt. Elérkezettnek látom az időt fegyvereim elővételére, mielőtt még eldurvulnának a dolgok. A gitártok tompa puffanás kíséretében landol nem sokkal mellettünk, míg én katanáimat a hátamra erősítem. Ekkor lép ki a sorból a gyermek, aki magához ragadva a halott férfi lőfegyverét, aztán arcán üdvözült mosollyal céloz a tömegbe. Be kell látnom, ennek a felese tréfa, s ha nem teszünk gyorsan valamit, akkor itt vér fog folyni. Kétségtelenül mindannyian meg lettek szállva valami által, ezért nem is pocsékolom az időt észérvekre. Egy „lassú” villámtánccal lépek a gyerek mellé, majd féloldalasan lefékezek és jobbommal egy erőteljes csapást mérek a halántékára. Remélem nem okoztam benne maradandó kárt, de azért eléggé odacsaptam ahhoz, hogy ájultan essen össze a kemény betonon.
Mit sem törődve az egyre közelítő tömeggel veszem magamhoz a szolgálati pisztolyt, ezt követően pedig eltávolítom belőle a tárat. A golyókat összezúzom összeszorított öklömben, magát a fegyver pedig jó messzire hajítom. Így egyelőre senkinek nem fog baja esni miatta, aki meg megtalálja, az gazdagodott egy jó kis stukival. Most már csak az agyhalott zombik seregével kell törődnünk, ez pedig a jelenlegi legkönnyebb feladatunk. Egy pillanatra eljátszok a gondolattal, miszerint mozgásképtelenné kellene tennünk mindenkit, viszont azzal bizonyosan a gyilkos kedvére tennénk. A menekülés tűnik a legkézenfekvőbb lehetőségnek… Mármint a taktikai visszavonulásra céloztam, az előbbi szó csupán egy nyelvbotlást volt. A gyengék menekülnek, jómagam pedig mindennek nevezhető, csak erőtlennek nem. Egy méretesebb ugrással visszatérek Hitomi mellé, aki még egy kicsit mindig a bent látottak hatása alatt van. Nem sok ilyent láttam pályafutásom során, viszont a küldetés sikerének érdekében túl kell lépnünk a rossz emlékeken.
- Kezd forróvá válni a helyzet, nem gondolod? – intézem a kérdést a nőhöz, ezzel megpróbálva kirángatni melankóliájából. – Ezek sima emberek, így gondolom nem támogatod azt az ötletet, miszerint csapjunk szét közöttük… Más helyzetben nem zavartatnám magam, de rajtuk jól észrevehető a külső behatás jele. Az irányítójuk valahol a közelben lehet vagy hatalmas reiatsuval kell rendelkezni, hogy távolról „vezérelje” őket. Nem érzékelek kiugró lélekenergiát, szóval az első lehetőségre tippelek.
Teóriám kifejtése után még hátrébb lépdelek, miközben a kör egyre szorosabban zárul körülöttünk. Arcomon magabiztos vigyorral nyúlok bele farmerom zsebébe, majd előhúzok egy kissé megviselt cigarettát. Halálos nyugalommal gyújtom meg az energiarudacskát, azután öngyújtóm csattogtatásával múlatom az időt. Már csak három méter… kettő… egy! Ismét használom shunpomat, ennek köszönhetően sikerül elkerülnöm a tapogatózó kezek erdejét. Nem is lett volna esélyük elkapni, de azért jó volt az utolsó pillanatokig húzni az időt. Néhány méterrel arrébb az egyik épület tetején materializálódom újra, itt már nem tudnak olyan könnyen megközelíteni, mint az utcán. Hitomi-channak sem eshetett nehezére kimászni a kelepcéből, ezért hamarosan biztos feltűnik majd mellettem. A nagy forgatagban nem figyeltem mit tesz mögöttem, viszont jelenléte még jól érezhető, szóval biztos nincs baja. Sűrűn szívva cigimből kémlelek körbe az épület tetejéről, valami gyanús után kutatva. Egyelőre nem látok senkit, ellenben a szomszédos úton egyre csak gyűlnek a zsernyákok, hamarosan le fogják zárni az egész környéket. Ám addig is meg tudjuk vitatni, hogy miképp is induljunk el, hisz’ az üzeneten és a koponyán kívül nem sok nyomunk van.

Talán világos számotokra, hogy a rejtélyes esperek számára csupán erőfitogtatás az egész, hiszen egyértelmű, hogy nem gondolják komolyan, hogy néhány közönséges, alacsony lélekenergiával rendelkező ember árthat nektek. Ám fenyegetésre tökéletes az általuk alkalmazott módszer, és az üzenet egyértelmű: minél tovább kutattok különleges képességű emberek után, annál több civil fog meghalni. Hogy mennyire komolyan gondolják, azt az előbb bőven megtapasztalhattátok, hisz ezek az esperek szempillarebbenés nélkül képesek lennének végezni bárkivel, akár ártatlanokkal is.
A vaizard különösebb érzelmi megrázkódtatások nélkül teszi harcképtelenné a gyereket, bár problémát okozhatna, ha ténylegesen ártana neki, hiszen mégis csak egyszerű halandókról van szó, akik csak rosszkor voltak rossz helyen. A már használhatatlan pisztoly messzire repül, a gyerek pedig elájul, a többi ember pedig még mindig zombi üzemmódra kapcsolva kúszik felétek, látszólag fel se fogva a tényt, hogy épp mi történik velük. Hitomi kérdésére szinkronban ismétlik meg fenyegetésüket, miszerint hagyjatok fel az esperek felkutatásával, különben ez a város még több vért fog látni. Valami azt súgja, hogy komolyan gondolják az imént mondottakat.
Miután sikerül meglógnotok előlük, és egy ház tetejéről szemlélitek a további eseményeket, azt veszitek észre, hogy a környékbeliek mind hasonlóan viselkednek. Még mindig egyre többen gyűlnek ki az utcára, és olybá tűnik, hogy a rendőrségi igazolvány sem képes megállítani a rejtélyes képességet. Egy nagyobb káosz készül elszabadulni, a tömeg valószínűleg érzelmileg is össze van kapcsolódva, s eszüket vesztve kezdenek el anarchisták módjára tombolni. Ebbe beletartozik a rendőrautó szirénájának megszólaltatása, kirakatok szétzúzása, az egyik rendőr pedig fegyverével a közlekedési lámpákra céloz, s fennáll a veszélye, hogy a többi emberben is kárt okoz. Néhányan nevetve verekedni kezdenek, mások pedig úgy tűnik, gyújtogatni készülnek.
A szórólapon, amit Hitomi talált, egy Club Torture nevű helyre szól, ami a város legkevésbé biztonságosabb, ám innen elég távoli környékén helyezkedik el. Különböző, még jóformán ismeretlen nevű, amatőr zenekarok koncertjei vannak fellistázva, mindannyian fiatal, nagyra vágyó, ám zenei ízléssel alig rendelkező zenészek lehetnek. Talán egy-két nevet felismerhettek, de egyik zenekar sem tartozik a hírességek közé. A mai nap két teljesen ismeretlen banda fog fellépni, igazából egyik együttes neve sem mond nektek semmit, bár nevükből ítélve valami vallás és egyházellenes banda lehetnek. Mivel a tettesek ejthették el, így gyanítható, hogy legalább az egyik tagjuk megfordul ott néhanapján. Azonban valahogy jobban aggaszthat titeket a felszálló füst, a fellobbanó lángok, valamint a nevetésekbe keveredő lövések és sikolyok zaja. Ashino-san házát ugyanis lassan kezdik felemészteni a lángok, ám ez a megtébolyult tömeget inkább szórakoztatja, mintsem hogy elrémítené őket.

Hitomi megjegyzése nélkül is sikerült volna rájönnöm rövid időn belül a tényre, miszerint tényleg többen vannak fenyegetőink. Az öreggel egy robbantásra képes alak végzet, míg ez kétségtelenül valami elmeirányításos technika lehet. Mindenesetre nem tudom behatárolni, hogy honnan irányítják az embereket, s ez igencsak frusztrálóan hat rám. Érdeklődve veszem át a fekete papírost, ami egy számomra ismeretlen klubot hirdet. Black metal… fúúúúú~új… Nem vagyok nagy zenés, de azért van némi fogalmam az egyes zenei műfajokról. Már éppen felvetném az ötletet, mely a továbbhaladást célozta volna meg, amikor hirtelen fülsértő vijjogás tölti be a teret. Úgy tűnik, egyre többen kezdenek megbolondulni és kezdenek értelmetlen tombolásba. Kezd elegem lenni ebből az erőfitogtatásból, ráadásul az ártatlan emberek a végén még saját magukban is kárt tesznek. Hamarosan sűrű, fekete füstöt fúj irányunkba a szél, amely Ashino-san házának ablakából ömlik kifelé. Valamelyik istenbarma gyújtogatni kezdett, ezzel további civileket is veszélybe sodorva. A tűz hamar elterjedhet és akár a fél várost el tudná a törölni a föld színéről. Ezt nem hagyhatom, így halk káromkodás kíséretében lépek le a tetőről, majd ezt követően egy közeli tűzcsap mellett jelenek meg ismét villámtáncomnak köszönhetően. Gyors rántással előhúzom Hisou Karitét, ezt követően egy precíz csapással eltávolítom a vizet elzáró szelepszerűséget. A víz kontrollálatlanul zúdul ki, ennek köszönhetően több járókelő is a földre kerül. Pont kapóra jön, mivel ezzel egy időre lehűthetem a kedélyeket. Egy laza rúgással irányba fordítom a vízsugarat, ami ezek után az egykori látó házát kezdi locsolni.
Valószínűleg a lángok perceken belül kialszanak, ezért Nekem már nincs is mit tennem. Katanám visszakerül sayájába, Én pedig visszafelé tartanék társam felé, ha a zombik nem állnák utamat. Fáradtan sóhajtok fel, hiszen semmi kedvem nincs most velük játszadozni. Elmémben kutatok valami használható Kidou után, de hamar rá kell jönnöm, hogy csak számottevő pusztításra vagyok képes. Homlokomon egy izzadságcsepp jelenik meg, ami a tanácstalanságot akarná szimbolizálni. Eddig soha nem volt ilyen problémám, mivel ellenségeimmel egyszerűen végeztem, oszt szevasz. Viszont ebben az esetben elő kell halásznom nem létező gyengédségemet, s úgy kell mindenkit hatástalanítanom, hogy utána még képesek legyenek darabos ételt fogyasztani. Hosszas elmélkedés és néhány kiosztott pofon után sikerül megvilágosodnom. Hihetetlenül kézenfekvő volt a megoldás, ezért sem sikerült olyan hamar rájönnöm. Felemelem jobbomat, majd pisztolyt imitálva becélzom az egyik közeli embert. Gondolataimban felszínre kerül a „Bakudou 01: Sai!”, aminek köszönhetően a férfi először vörösen felizzik, ezt követően mozgásképtelenné válik. Jót derülve saját zsenialitásomon lövöldözöm lefele a virgonckodó megszállottakat, mintha csak a cirkuszban lennék egy céllövöldében. Perceken keresztül tartó kitartó munka után már senki sincs aki, vagy ami mozoghatna az utcán, így küldetésemet sikeresnek nyilvánítom. Kezeimet lazán zsebeimbe rejtem, s visszatérek Hitomi mellé. Egyértelműen a merénylők hagyták el a szórólapot, szóval remélhetőleg megtaláljuk őket majd azon a tortúrás helyen, ami természetesen a város másik végében van.
- Messzebb már nem is lehetne… - elégedetlenkedek halkan, holott nem telne bele tíz percbe, hogy a megjelölt helyen legyek. – Azért remélem, kiszolgálnak majd minket a klubban, mert kezdek kiszáradni.
Kijelentésemnek ellent mond kinézetem, hiszen majdnem tiszta víz vagyok. Kutya módjára megrázom magam, ezzel tetemes mennyiségű H2O-cseppet szórva szét a tetőn. Miután megvagyok a szárítkozással rosszat sejtve nyúlok bele nadrágom zsebébe, amiből egy alaktalan, barnássárga valamit húzok elő, ami egykoron még cigarettásdobozként szuperált. Vonásaim torz grimaszba futnak össze, miközben kelletlenül megszabadulok a használhatatlanná vált árutól. Kezdek nagyon morcos lenni, szóval nem ajánlom egyetlen bolond vagy hatalommániás Espernek sem, hogy az utamba álljon, mert akkor nem éli meg a holnapot. Intek a fejemmel a lánynak, ezzel szótlanul kiadom az utasítást az indulásra. Egy méretes ugrással lódulok neki, majd könnyed eleganciával landolok a szomszédos épület tetején.
- Ne maradj le! – szólok hátra, azután gyorsabb fokozatra kapcsolok. A menetszélnek köszönhetően rövid időn belül megszáradok, azonban ennek ellenére lehet összeszedtem egy kisebb megfázást. Nemigen foglalkozom ilyen apróságokkal, ámbátor beteg sem voltam sokat. Ha ilyen van, akkor én dobom a rosszullétet és inkább király vagyok! Mondjuk a rengeteg alkoholnak is köze lehet a dologhoz, amit életem során elfogyasztottam. A szervezetembe már nem képes olyan baktérium vagy vírus bekerülni, amely képes lenne túljutni ezen a mezőn. Efféle gondolatok kavarognak fejemben, miközben egyre közelebb kerülünk célunkhoz. Rövid időn belül feltűnik a keresett épület, azonban már innen is nagyon jól látszik, miszerint zárva van. Türelmetlenül landolok a bejárat előtt, amin különféle papírok és poszterek foglalnak helyett. Az egyik ilyenről sikerül leolvasnom a nyitás idejét, ami még órák múlva jön el. Kérdő tekintettel fordulok Sakai felé, Tőle várva valami tippet, hogy hogyan is tovább.

Türelmetlenségetek eredménye az azonnal bekapcsoló riasztó; a fémajtó és a lakatok nem okozhattak nagy gondot a bejutáshoz, azonban kiszámítható lehetett számotokra, hogy egy ilyen helyet azért védenek az illetéktelen behatolók ellen. Karakura legrosszabb körzetében vagytok ugyanis, ahol már nem a belvárosi idill fogad benneteket. A bűnözés mértéke különösen magas a város egyéb részeihez képest, és hetente többször is előfordulnak betörések akár lakásokba, akár üzletekbe. A riasztó valószínűleg a rendőrségnek jelzi a betörést, és ha nem találtok módot az elhallgattatására, perceken belül kiérhetnek ellenőrizni a helyzetet.
Ha találtok módot a riasztó leállítására – nem lehet olyan nagy kihívás - , szétnézhettek a kocsmában. A dohányfüst még mindig erősen érződik, a bejárat melletti fal pedig tele van ragasztva különböző plakátokkal, főleg együttesek koncertjeivel, amiket ebben a klubban rendeznek. A mai nap egy Kristálykoponya nevű együttes játszik, a plakátról pedig rátok is vigyorog egy elmebeteg fejű, nyurga, tűzpiros hajú alak, a háttérben pedig egy hosszú, göndör, piszkosszőke hajú, igazán csinos, és az összképhez nem illő lánnyal, valamint egy sápadt bőrű, hosszú, ápolt hajú, vámpírnak öltözött fazonnal kiegészítve. Az együttest valószínűleg nem ismeritek, de annyit sikerülhet kideríteni a plakát alapján, hogy ők a klub tulajdonosai.
Ha szétnéztek, nem nagyon találtok mást, mint amit egy átlagos kocsmában fedezhettek fel. A pult mögött tetemes mennyiségű alkohol és cigaretta, a mosdóból pedig igencsak áradó bűz, ami jelzi, hogy a takarítást inkább nyitás előtt végzik. Erre utal a rengeteg eldobott cigarettacsikk és a kiürítetlen hamutálak is, bár legalább a poharak el vannak rendesen mosogatva. A színpad mellett egy számítógép is van, amit valószínűleg arra használnak, hogy onnan rakjanak be zenéket, ha épp nem lép fel senki. A raktár főleg dobozokkal van tele ezekben is csak alkoholt találtok, egy széttört szék pedig valószínűleg egy elfajult buli emléke lehet.

A: Yuu halvány körvonalban meglát egy ajtót a raktárban, ami egyértelműen jelzi, hogy csak az emberek számára felállított illúzió, miszerint egy egyszerű raktárról van szó. Ha kinyitod az ajtót, már Hitomi számára is láthatóvá válik a hosszú, csapdáktól egyáltalán nem mentes folyosó. Kérdés, hogy észreveszitek-e valahogyan a vékony, láthatatlan acéldrótokat, melyek elegendőek ahhoz, hogy az óvatlanok, akik nekik rohannak, fejetlenül végezzék.

B: Mivel nem találtok semmi különöset, maximum egy kevés fűt a pult alatt, így kénytelenek vagytok megvárni a nyitást. Pár óra várakozás után – jobban teszitek, ha odakint ácsorogtok valahol – meg is érkeznek az első nyitásra váró fiatalok. Két punk már enyhén ittas állapotban lézeng, és azzal szórakoztatják egymást, hogy úgy tesznek, mintha épp közösülnének. Két tinilány vihogva dohányzik a falnak támaszkodva, és elég gyakran pillantgatnak Yuura. Végül egy autó áll meg a klub előtt, egy kopasz, szemüveges, toronymagas fazon ki is száll a plakáton már látott Kristálykoponya nevű együttes tagjaival együtt, és megnyitják az ajtót a vendégek előtt. A tűzpiros hajú, elmebeteg fejű tag rávicsorít egyet Hitomira, és cseppet sem kedvesen löki félre azt, aki merészel előtte bemenni az ajtón. Hitomi, a lányról egyből beazonosítod azt az alakot, aki pár órája azt a káoszt okozta, amitől minden ember megbolondult Ashino-san háza környékén.

Félni? Cöhh, nevetséges. Egy pillanatra fellobban bennem a régi hév tüze és meggondolatlanul teljes erővel berúgom az ajtót. Alig telik bele egy másodpercbe, hogy kiderüljön, ez egy rossz ötlet volt. A riasztó természetesen rögtön beindul, s vijjogó hangja igencsak sérti érzékeny hallójárataimat. Másrészről rögtön riadóztatja a rendőrséget, akikre jelenleg semmi szükségünk nincs. Fáradt sóhaj kíséretében eresztek el egy Byakurayt a szerkezet vélt helye felé, ezt követően fénylő szikraeső kíséretében abbamarad a rikácsolás. Belépve megcsap az állott cigarettafüst bűze, mely keveredik a takarítatlan mosdók pikáns aromájával. Undorodva lépek beljebb, érzékeimet kiélesítve valamiféle csapda után kutatva. Ám egyelőre semmi veszélyeset nem látok, így immáron kicsit felszabadultabban sétálok a pulthoz, majd egy kisebb ugrást után máris az italos polc előtt találom magam. Kiválasztom a kedvenc cigimet, ezt követően nemes egyszerűséggel leveszem és máris kibontom a dobozt. A nikotin hiány már kezdett teljesen felém kerekedni, ezt remegő jobbom is bizonyítja. Szerencsére hamarosan megkapom a kellő mennyiségű mérget, ennek köszönhetően sokkal felszabadultabban nézek körül ismét a helyiségben. Lepukkant egy hely, nem igazán nyerte el a tetszésemet. Sűrű füstfelhőt eregetve sétálok az ajtó melletti falhoz, amelyen különböző plakátok vannak kiragasztva. Az egyik ilyen szerint ma este a Kristálykoponya nevű együttes fog itt fellépni, s látszólag a retardáltság alapkövetelmény a bandába való belépéshez. Habár a csaj nem is néz ki olyan rosszul, de hogy nem százas, az tuti.
- Nincs itt semmi használható… - jelentem ki végül, miközben visszafordulok Hitomi felé. – Hacsak a pult alatt található rengeteg fű nem számít annak. Jobban tennénk, ha megvárnánk a nyitást és addig kint meghúznánk magunkat. Ne feledd, mit mondattak a rendőrrel… Amint szimatoláson kapnak minket, még több ártatlan fog meghalni. Ezt Te sem akarhatod, szóval várjunk még egy kicsit, hátha feltűnnek a jómadarak.
Több órás unalmas várakozást követően végre szállingózni kezdenek az emberek a klubba. Ezen rövid időt kihasználva összeszedtem egy hosszú, fekete bőrkabátot, amit egy lézengő rockertől koboztam el. Ez, ha nem is teljesen, de legalább részben eltakarja a hátamon található kardokat. Két barom már illuminált állapotban támolyog az ajtó felé, miközben csak poénból egymást baszogatják. Szép jövő vár Karakurára, hogyha minden fiatal ilyen, mint ezek. Vonásaim megfeszülnek, s kezem már elindul egyik katanám felé, azonban még idejében sikerül lenyugtatnom magam. Nem gyilkolhatok ok nélkül, embereket meg végképp nem. Hm, biztos a kabát teszi, előhozza belőlem az elfojtott agressziót. Némán bagózva állok a fal mellett, türelmesen várva a bebocsájtásra. Szemben két lány ugyancsak energiarudacskát fogyaszt, holott még jól láthatóan tizenévesek. Vihorászva pillantgatnak felém, aminek köszönhetően gúnyos félmosoly ül ki ajkaimra. Úgy tűnik, nemigen érdekli őket a látszólagos korkülönbség, ami nem lehet több hat-hát évnél. Megnézném azért az arcukat, amikor megosztanám velük éveim számát. Természetesen erre semmi esély nincs, de azért vicces eljátszani a gondolattal. Tekintetem tovább kalandozik a környéken, s megakad az érkező autón. Először egy bőrkopasz vadállat ugrik ki a kocsiból, őt követik az együttes tagjai. A vörös hajú gyökérkirály nem vesztegeti az időt, rögtön rávicsorog szerencsétlen társamra. Ezen idő alatt arcomat tenyereim közé szorítom és elgondolkodom azon a kérdésem, hogy az ilyenek minek vannak a világon.
- Kedves alaknak látszik… - jegyzem meg poénkodva, azonban komolytalan szavaim mögött pattanásig feszült érzékek rejtőznek. Rögtön észrevettem a trióból áradó lélekenergiát, azonban nem vagyok képes beazonosítani őket. – Valamelyik közülük telepata?
Intézem csendesen a kérdést a Daitenshi legfiatalabb tagjához, míg lassacskán beállunk a sorba. A sok idegesítő bolond között előrenyomakodva próbálok utat törni magunknak, hogy kifizethessük a valószínűleg kurvadrága belépőjegyet, ami amúgy nem is fog annyit érni, mint amennyit elkérnek érte. Igazából nem nagyon tűnök ki a tömegből, Sakai annál inkább. Hirtelen ötlettől vezérelve a vállára csúsztatom a karom, mintha csak a csajom lenne. Megpróbálok részegnek tűnni, ami nem is lehet olyan nehéz, ismerve tapasztalataimat. Intek a biztonsági őrnek valami rockos kézjelet, hadd higgye csak, hogy én is ilyen atomkirály zenészpalánta vagyok. Belépve teljesen más képét mutatja a hely, habár még így is kritikán aluli számomra. Jelenleg a számítógépről megy a muzsika, hiszen a nagyérdeműnek fel kell készülni a fellépésre. Az elvegyülés mellett döntők, így rövid úton a bárpultnál találhatjuk magunkat ismét, ám ezúttal fizetni is kell majd a kikért áruért. Ehh, milyen idegesítő… Pár szóval rendelek magunknak valami olcsó whisky-t, nehogy még pénzesnek gondoljanak a végén. Hangtalanul kortyolgatom a felmosó vízre emlékeztető löttyöt, eközben acélkék íriszeimmel egyfolytában a bent tartózkodó embersereget pásztázom. Egyre nagyobb lesz a tömeg, ezért egy esetleges összecsapás során rengeteg civil áldozatra lehet számítani. Arcomon fura grimasz fut keresztül, nem az én stílusom ez a finomkodás. Megvárom, amíg válasz érkezik az előbb feltett kérdésemre, azután döntök a továbbiak felől. Valahogy mindenképp a Kristálykoponya közelébe kell kerülnünk, már csak a biztonság kedvéért is jó lenne leellenőrizni őket. Mindenesetre nem sok biztatót nézek ki a gyilkosfejűből, meg a többiből sem.

A kocsma megnyitja – immáron hivatalosan is – kapuit, a vörös hajú fazon pedig elsőként lép be a helyre. Mivel épp háttal áll nektek, így nem látjátok a fintort az arcán, és azt, ahogyan tekintete a plafonra szegeződik, hogy a tönkretett riasztó berendezést szemügyre vegye. A fintort egy alig hallható szitkozódás követi, azonban ezután ismét vigyorogva karolja át a hozzá eső legközelebbi kislányt, vagyis kislányokat. A két, alig 15 éves kiscsaj még utoljára nagyon csúnya szemeket meresztenek Hitomira, amiért merészel Yuu „barátnője” lenni, és láthatóan cseppet sem elégedettek a vöröskével, akit viszont cseppet sem hat meg, hogy nem igazán kívánják a társaságát élvezni. Az egyetlen nőnemű együttes tag a pult mögé lép és rutinos mozdulatok kíséretével tölti ki nektek az amúgy pofátlanul drága whiskey-t, azonban egy hosszú hajú srác koktél rendelésével már gondjai akadnak, és végignézhetitek, amint a telepata újra és újra megpróbálja kikeverni ezt a koktélt, és sűrű bocsánatkérések közepette kezdi elölről a folyamatot. A kopasz srác a vámpírnak öltözött fickóval elkezd takarítani, és egy idióta fogadással döntik el, hogy melyikük vállalja a legrosszabb részt a takarításból, vagyis a női mosdót. A gyülekező vendégek pedig láthatóan nem zavartatják magukat, sőt, a legtöbben már régi ismerősként üdvözlik az együttest és a kopasz fazont is, egy rasztás, nagydarab srác pedig még be is áll segíteni a hangszerek cipelésébe, miután a színpad melletti számítógépről beállítja a zenelistát. A két részeg punk immáron trágár szövegű, főleg vallásellenességről és szexről szóló dalokra tombol, időnként egy-egy feszült szemöldökrángást kiváltva a kopasz és a rasztás fickókból. Aztán, miután kitombolták magukat, első dolguk lesz rátok csimpaszkodni, az egyikük Yuut, a másikuk Hitomit karolja át, miután odabökik a pultosként beugró együttes tagnak, hogy ők valamilyen röviditalt akarnak. Számotokra elég jól látható, ahogy a lány morogva tölti meg a poharat csapvízzel, és azt tolja a kölykök elé, hogy aztán sajnálkozóan tekintsen még rá Hitomira, és még egy utolsó, gyilkos pillantást küldve Yuura fordul oda az egyik vendéghez beszélgetni.
- Haver, adjál már egy cigit! Tudod, hogy a haverod vagyok, majd visszaadom... – lóg részegen az egyik (így közelről igencsak kellemetlen bűzöket árasztó) fickó Yuu nyakán, míg a másik egy helyben állva fixírozza Hitomi melleit. Ezután ha érdekel titeket, ha nem, a Hitomi mellett ácsorgó részletesen kifejti Hitominak, hogy neki milyen szörnyű gyerekkora volt, mert a nagyobb gyerekek megverték és ellopták a szendvicsét, Yuu pedig hasonló történetet hallgathat végig arról, hogyan csalta meg a másikat a barátnője. Mire észbe kaptok, az együttes nagy része egyszerűen felszívódik, és még a pult mögött asszociáló, a társaság többi tagjához képest kifejezetten normális lány is felszívódott, akit felváltott idő közben a rasztás, sokat vigyorgó fazon. Ha megpróbáljátok megkeresni őket, csupán az egyre növekvő tömegbe botlotok, míg végül minden asztal, de még az állóhelyek is megtelnek emberekkel.
A koncert viszont a kiírt időpont ellenére sosem kezdődik el. Bár a dobfelszerelés is a helyén van, és igazából minden készen állna a koncert megkezdésére, az embereken egyik pillanatról a másikra észrevehetitek ugyanazt a viselkedést, amit ma kora délután az Ashino-san háza előtt felgyülemlett tömeg is produkált. A hangfalakból egy zenének nem nevezhető, főként hörgésekből és csörömpölésből álló valami szól, a mellettetek álló punkok pedig megpróbálnak fejen találni mindkettőtöket egy-egy üveggel, és még a rasztás csapos is rátok támad. Ugyanazok a felerősített agyhullámok okozzák a zavart viselkedést az embereknél, mint amit pár órája tapasztalhattatok. Ha ez még nem lenne elég, iszonyatos fejfájás kezd el gyötörni titeket, valamint fülsüketítő zajt is hallotok, mintha ez a különös erő, ami a nőtől ered, most titeket próbálna az őrületbe kergetni.

Minél tovább vagyok ezen a helyen, annál inkább megerősödik bennem az a gondolat, ami már a kezdetektől fogva motoszkál a fejemben. A Club Torture nagyon szar! A szuperbanda tagjai úgy tűnik nem többek egyszerű takarítóknál, illetve csaposoknál. Gúnyos mosolyom egyre szélesebbé válik, amint bezsebelem a telepata csaj gyilkos pillantását. Mindig Rám néznek csúnyán és Engem akarnak megölni. Ez kezd egy kicsit frusztrálóvá válni, holott én békés, s törvénytisztelő állampolgár vagyok. Épp italom végére érek, amikor a kint is látott punkok sikeresen kinéznek minket maguknak. Már alapból szájon vágtam volna mindkettőt, de a cigikérés csak hab a tortán. Egy lekicsinylő pillantással szerencsére sikerül eltántorítanom ezen törekvéseitől, azonban így végig kell hallgatnom a szerencsétlen ügyes-bajos nőügyeit. Első ránézésre megállapítom, miszerint ezzel a sügérrel biztos csak a pénze miatt volt a csaj, mivel az arcberendezése igencsak... khm... absztrakt. Szavaira oda sem figyelve pillantok a pult mögött található órára, mely szerint a koncertnek már el kellett volna kezdődnie. No, nem mintha annyira hiányozna a vallásgyalázó kornyikálás, viszont ez mégis aggodalomra ad okot. hamarosan ki is derül, hogy miért nem kezdtek el zenélni. A két kamasz hirtelen jött hévvel támad kettőnkre, miközben a pultos is aktivizálja magát. Könnyűszerrel csavarom ki a kölyök kezéből a piásüveget, majd ezt követően rövid úton széttöröm a félnótás Casanova fején. Remélhetőleg ez kellően kiüti, mivel én már következő áldozatommal foglalkozok. Megragadom a rasztahajú férfi nyakát, azután egy határozott mozdulattal megfejeltetem vele a bárpultot. Talán ennyi is elég lesz neki, mivel csak egyszerű ember.
- Ehh, nem tartott sokáig az inkognitónk... - jegyzem meg bosszankodva, miközben felveszek egy laza alapállást. - Valószínűleg felismertek, ami az utcai lövöldözés után nem is olyan meglepő. Meg kell találnunk a szőke csajt és leállítani ezt az egész tébolyt, mielőtt még többen sérülnek meg.
Alig érek mondatom végére, amikor ezidáig ismeretlen fejfájás kerít hatalmába. Kétségtelenül a banda női tagja tehet a dologról, valószínűleg így próbál az őrületbe kergetni minket. Önkéntelenül szorítom tenyereimet füleimre, habár nem sokat érek el vele, mivel a hang az elmémben szól. Oldalra pillantva látom, hogy Hitomi is hasonló problémákkal küzd, azonban a hipnotizált tömegen nem látszik változás. Fogaimat összeszorítva próbálok előre furakodni az emberek között, társamat magam után húzva. Sajnálatos módon túlságosan belefeledkeztem a whiskymbe, így nem láttam merre is távoztak a helyiségből az ügyeletes bajkeverők. Legszívesebben egy nagyobb löket reiatsuval megszüntetnék ezt az idegesítő zúgást és fejfájást, ám azt valószínűleg a hely sínylené meg, ezért felejtős. Más esetben nem tétováznék romba dönteni az épületet, viszont most tele van ártatlan, szórakozni vágyó civilekkel. Mondjuk biztos nem agyatlan zombiként képzelték el a mai estét, de hát a Sors már csak ilyen kiszámíthatatlan. Gyorsan mérlegelve magamban próbálom meg kiterjeszteni érzékeimet, ennek köszönhetően akár a legminimálisabb lélekenergia-foszlány érzékelésére is képessé kell válnom. Lehunyom szemeimet és rövid koncentráció után ismét kinyitom őket. Az egész környezet megváltozott, szinte vaksötétséget látok magam előtt, holott az előbb még tucatnyi discofény villogott a szemembe. A raktár felől enyhe ragyogást vélek felfedezni, ami csak egy valamit jelenthet.
- Tudom hol rejtőzködnek!- szólalok meg harsányan, megpróbálva túlkiabálni a zúgást és a hangzavart. Eközben ismét normál nézetből szemlélem a világot, s figyelő tekintetemmel a klub másik felét vizsgálgatom. - Ott szemben az nem csak egy egyszerű raktár... Alig érzékelhetően lélekenergia áramlik ki onnan. Ha tippelnem kellene, akkor valami álca-akadályra adnám a voksom.
Talán hamarabb is felfedezhettem volna ezt a dolgot, hogyha a cigilopás nem foglalta volna le annyira a gondolkodásom. Lépteimet az adott irányba fordítom, ezt követően az elém kerülő embereket félrelökdösve próbálok meg eljutni célomig. Hosszú és kitartó munkának köszönhetően érek el a raktárrész bejáratáig. Belépve még inkább felerősödik a kifelé áramló energia, ebből adódóan biztos jó helyen járunk. Pár perces keresgélés után meg is pillantom az ajtót, amelyet normál halandók nem lennének képesek érzékelni. Jómagam is csak a körvonalait látom, viszont ez is több a semminél. Nagy levegőt veszek, majd tenyeremet a kilincsre helyezem. Elszámolok magamban háromig, s hatalmas lendülettel nyitok be.

A fejfájás amilyen hirtelen megjelent, olyan hamar is tűnt el, hála Hitomi közbeavatkozásának. A tömeg is elcsitul, s a tompa puffanásokból ítélve ájultan esnek össze, mintha csak a sok alkoholtól vesztették volna el eszméletüket. Az illúzió által eltakart ajtó mögött egy hosszú, lefelé vezető lépcső, majd folyosó rejtőzik, a vékony, szinte láthatatlan acéldrótok pedig egy vakon belerohanó embert biztosan lefejeztek volna. A Club Torture által annyira kedvelt zenék egyre halkulnak, ahogy messzebb juttok a folyosón. Több kisebb csapda is keresztezi az utatokat, többek között a lehető legváratlanabb pillanatban nyílik meg alattatok a padló, vagy épp éles pengék hasítják a levegőt, hogy a lehető legnagyobb kárt okozzák bennetek. Mivel ezek a csapdák manuálisak, és a legtöbb valamiféle fém által működik, így nem okozhatnak gondot és nagy kellemetlenséget számotokra.
A terem, ahova juttok, mélyen a föld alatt van. A nyirkos falak egy ajtót sem takarnak, és hiába próbáltok illúziók után kutatni, nem fedeztek fel semmit. A bútorzat egyetlen egy tükörből áll, amiben jól láthatjátok azt a torz rémet, ami rátok támad, amint beléptek a terembe. Valamiféle mérges gázt is képes lehet kiereszteni, ami mindkettőtök számára igencsak megnehezíti a légzést, és talán köhögni is elkezdtek a fojtogató gáz miatt. A lény nem emberi fele Yuu-chan jobb vállából harap ki egy nagy darabot, fülsüketítő vijjogása pedig olyan elviselhetetlen mindkettőtök számára, hogy talán attól is tarthattok, hogy beszakad a dobhártyátok. A mutáns lény karmaival ezután Hitomi után kap, hogy karmaival egy sebet hasítson a lány arcára. Megfigyelhetitek, hogy a tükörben nem látjátok a saját tükörképeteket, a torz lény mégis tükröződik benne.

Már éppen belépnék az ismeretlen folyosóra, amikor hangos kiáltás késztet megállásra. Ezt követően majdnem felbukok az elém teleportáló lányban, de szerencsére sikerül megtartanom az egyensúlyom. Megint sikerült hülyét csinálnom magamból, ami mostanában egyre többször fordul elő. Vonásaim csúfolódó grimaszba futnak össze az arcomon, miközben jó kiskutya módjára indulok meg a lány után. A távolból tompa puffanásokat vélek hallani, melyek a buli végét jelzik. Ahogy egyre beljebb hatolunk az épületben, úgy halkul el a zene is. Végül már néma csöndben lépkedünk egymás mellett, s megpróbáljuk túlélni a különböző csapdákat. Igazából egyáltalán nem jelentenek kihívást számomra a nevetséges pengék és rejtett fegyverek. Hitomi képességének köszönhetően még könnyedebben jutunk keresztül az akadálypályán, ami hatalmas ásításokat vált ki belőlem. Egy nemtörődöm rúgással töröm össze a padlóból előkúszó egyik pallost, majd ezt követően végre egy újabb helyiségbe érkezünk. Ujjaimmal finoman megérintem az egyik közeli falat, ennek köszönhetően sikerül levonnom a következtetést, miszerint mélyen a föld alatt lehetünk. A falak nyirkosak, s nem vezet ki innen több ajtó sem. Megpróbálom a fent is alkalmazott kutatómódszert használni, ám ezúttal nem járok sikerrel. Rövid nézelődés után tekintetem az egyetlen helyiségben található tárgyra, azaz egy nagyalakos falitükörre terelődik. Reagálni sincs időm és már érzem is a vállamba nyilalló fájdalmat. Valami rusnyaság vetette rám magát, ezt követően pedig kiharapott egy méretesebb darabot a vállamból.
- A kurva anyádat… - adom a lény tudtára nemtetszésemet, azután megpróbálok hátrébb ugrani. További gondolataimat nem tudom megosztani a nagyérdeművel, mivel a terem levegője hirtelen igencsak fojtogatóvá válik. Hangos köhögés kíséretében próbálom meg kezemmel eltakarni az orromat, de minimális sikert érek el vele. Úgy tűnik a rondaság célja eltenni minket láb alól, mivel dobhártyaszaggató visításának köszönhetően több másodpercig semmit sem hallok. Amíg én saját fájdalmammal vagyok elfoglalva, addig az embermutánsizé társamra támad. A meleg vér pillanatok alatt átitatja a bőrkabát belsejét, aztán pedig vékony patakban indul el a karomon lefelé. Nem törődve a vállamba hasító kínnal rántom elő Hisou Karitét rejtekéből, majd egy shunpo kíséretében támadásba lendülők. Igaz, hogy Hitomi meg tudja védeni magát, azonban mégis előtte jelenek meg újra, s kardomat magabiztosan tartva védem ki a karmos kéz csapását. A pengébe rögtön lélekenergiát áramoltatok, így képtelenségnek tűnik eltörni azt. Egy rúgással megkísérlem eltávolítani a közelünkből a torz figurát, azután gyorsa előre lendülök, és egy szökkenés kíséretében próbálom meg felnyársalni a lény fejét. Akár sikerrel járok, akár nem, mindenképp a tükör elé kerülünk, amire akaratlanul is rápillantok egy másodpercre. Már épp visszafordulnék ellenfelem felé, amikor ismét magához vonzza acélkék íriszeimet az egyetlen tárgy a szobában. Azonban nem saját magammal nézek szembe, hanem az üres léggel. Értetlenül szemlélem tovább a jelenséget, hiszen a szörny kétségtelenül tükröződik a felületen. Figyelmetlenségemnek köszönhetően bekapok egy jobbost, így egy szaltó kíséretében visszatérek Sakai mellé.
- Nem látszódom a tükörben. – jelentem ki olyan tárgyilagossággal, mintha a nem létező autóm márkájáról beszélnék. – Fogalmam sincs, miféle illúzió lehet ez a dög, de kétségtelenül valóságos. Ezt már biztos nem a telepata csaj csinálja… Talán magához a tükörhöz lehet valami köze az egésznek. Elterelem a figyelmét, addig Te vizsgáld meg közelebbről.
Osztom meg teóriámat Hitomival, ám igazából lövésem sincs, hogy mi folyik itt. A sérülésem igazi, szóval ennek egy nagyon jó átverésnek kell lennie. Utolsó kijelentésemet könnyebb mondani, mint csinálni. Vállam ugyan még sajog egy kicsit, ám ez már elhanyagolható kényelmetlenség. Veszek két mély lélegzetet, ennek köszönhetően ráhangolódok a harcra. Testem körül hideg fényű, ezüstkékes aura izzik fel, ami néhány pillanat múlva már fegyverem pengéje körül díszeleg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan kell majd vennem az összecsapást, azonban úgy tűnik, ma semmi sem jön össze rendesen. Arcomról leolvad a klubban még felfedezhető idióta mosoly, s átadja helyét egy érzelemmentes arckifejezésnek. Egy kisebb löketnyi lélekenergiát szabadítok fel, melynek köszönhetően minden olyan egyértelművé válik a fejemben. Nincs más feladatom, mint elpusztítani ezt a valamit. Képes vagyok rá, megvan hozzá az erőm. Ajkaimon hideg félmosoly játszik, amint eddigi sebességem többszörösével lendülök mozgásba. Elmosódott foltként vagyok érzékelhető csupán, amikor a torz rémpofa felé indulok. Nem törődve a vállamba hasító fájdalommal emelem jobbomat a bal oldali fülemhez, így sokkal nagyobb lendülettel tudhatok lecsapni. Akár eltalálom, akár nem, egy újabb villámlépés kíséretében mögötte termek, majd reiatsut koncentrálok a bal kézfejembe. Az említett testrész kéken felizzik, miközben elmémen végigfut a „ Hadou 73: Souren Soukatsui! ” parancs. Ha minden jól megy, akkor ennek köszönhetően elsöprő erejű fénynyaláb indul útjára, melynek célpontja a még éhesnek tűnő gyökérfajzat. Remélhetőleg, ezen kis kombó elegendő idő nyújt a vizsgálódásra Hitominak, hisz’ most Neki kell rájönnie a probléma megoldására. Bevállaltam a harcot, mivel ahhoz természetemből fakadóan jobban értek, mint akármi máshoz. Valószínűleg előbb vagy utóbb jómagam is kitalálnám a titok nyitját, viszont a csapat fogalma megköveteli a munkamegosztást.

A lény hangosan visít fel Yuu csapása következtében, és igencsak nagy mennyiségű vér áztatja be ennek következtében a földet. Ami a legmegdöbbentőbb, hogy a tükörben látszódó rém viszont nem sérül meg, nem visít fel, teljesen sértetlen, és másképp mozog, mint a hasonmása, akivel Yuu küzd éppen. Amikor Hitomi hozzáérinti a tőr pengéjét a tükörhöz, a tárgy felszíne mintha folyékonnyá válna, a tükröződés elmosódottá válik, és egyfajta örvény keletkezik. Még mielőtt esélyed lenne jelezni Yuunak a felfedezetteket, az örvény magába szippant, és egy ugyanolyan üres terembe kerülsz, ahol pár pillanattal ezelőtt is voltál. Vagyis, nem teljesen, ugyanis Yuusukét csak a tükörben látod, amint a torz lénnyel harcol. Bár a légzés jóval könnyebb itt, ugyanis ezt a termet nem árasztja el az a fojtogató gáz, amit a falitükör másik oldalán tapasztalhattál, fellélegzésre nincs okod, hisz egy ugyanolyan szörny támad rád, amivel nemrég szembenézhettél. Emberibb arcáról rengeteg kín olvasható le, ám szabad akarat és ép elme híján tovább játssza a védőbástya szerepét. A lábad után kap, és egy gyors pörgetés után megpróbál az egyik falhoz vágni. A fülsüketítő hang most sem marad el, megnehezítve ezzel a koncentrálást, ám még így is felfigyelhetsz arra a járatra, ami a földalatti menedék további helyiségeibe vezethet. Az előző teremben valóban úgy tűnhetett, mintha ez a hely csak egy tükörkép lenne.
Yuu sikeresen eltalálja a csúfságot a kidouval, ami ennek hatására hamuvá ég. Ezzel együtt viszont egy kisebb robbanás is keletkezik a teremben, hiszen úgy tűnik, van a levegőben valami, ami gyúlékony, és talán a fojtogató gáz is ennek lehet az oka. Nagy kárt nem okoz benned, azonban a helyiség falai megremegnek és hamarosan eltűnhet a tükör a szemed elől, amiben még mindig nem látod a saját tükörképed, azonban látod benne a Daitenshi legfiatalabb tagját, amint egy ugyanolyan lénnyel harcol, amit csak nemrég sikerült ártalmatlanná tenned.
Ha hozzáérsz a tükörhöz, az téged is ugyanúgy beszippant, és tükörkép helyett csak törmelékeket látsz a felületében. Ezek után nem okozhat nagy gondot a lény likvidálása, ám lehet, szervezeted legújabb tagja néhány törött csonttal gazdagodik, ha a tönkrement bőrkabáttal szöszmötölsz Hitomi megmentése helyett.
Az egyetlen járat, ami innen tovább vezet, egy hosszú folyosóra visz, megannyi égő halvány pislákolása félhomállyal tölti be a teret, és világítják meg gyenge fényükkel a csempékkel kirakott falat. Több ajtó is nyílik innen, ahova benézhettek, ám nem feltétlenül fogtok örülni a látványnak. Az egyik szobában csak egy üres asztal áll, rajta rengeteg papírral, amikre a nemrég látott, furcsa lények és hozzájuk hasonló szörnyűségek vannak lerajzolva, mintha csak tervrajzok alapján készítenék őket. A falra megannyi cetli van kiragasztva, amikre emberi testrészek és szervek nevei vannak felfirkantva. Egy másik teremben hasonló lények holttesteit találjátok, hanyagul ott felejtve, ám ami a leggyomorforgatóbb az egészben, hogy némelyik ilyen lény kifejezetten embernek néz ki. Az egyik folyosó végi teremből neszre figyelhettek fel, bár ilyen messziről nem láthatjátok tisztán az arcát. Sietve zárja magára az ajtót, és igen alacsony lélekenergiával rendelkezik, viselkedéséből ítélve pedig nem tűnik éppen egy harcos alkatnak – vagy csak agyafúrtabb, mint aminek látszik.
Odamehettek ahhoz a szobához, ahova bezárta magát. Az ajtót nem eshet nehezetekre betörni, és itt már csapdákkal sem találkoztok, vagyis az ember, aki azt hitte, ott biztonságban lesz tőletek, teljesen védtelen. Hangos sikongatásokkal adja tudtotokra, miszerint nemkívánatos vendégnek számítotok és hogy kíméljétek meg az életét, mert ő nem akar ártani senkinek. Az alak, aki azt hitte, hogy itt biztonságban lesz, magas, vézna, és vastag keretes szemüveget hord, csíkos ingből és farmerből álló ruházata alapján egyértelműen nem a Club Torture vendégei közé tartozik. A csuklóján egy koponyát mintázó tetoválást visel, amit egy olcsó karóra próbál eltakarni. Csipszes zacskókkal és üdítős üvegekkel túlzsúfolt, takarítást igencsak igénylő szobájának egyetlen „kincse” a most is bekapcsolt számítógép.
Esetleg szóra is bírhatjátok az ilyen módon”csapdába” esett srácot.

Nos, akkor egy pillanatnyi összegzés a történtek fényében. Igen, hihetetlenül király vagyok! Csapásomat képtelen hárítani a szörny, így nagy ordítások közepette próbál menekülni. Azonban erre nincs esélye, hiszen a tomboló energiaörvény pillanatok alatt hamuvá égeti. Már épp jelezni szeretném Hitominak, miszerint a feldarabolás nélkül is sikerült végeznem a lénnyel, amikor hirtelen pusztító lángtenger örül körbe egy pillanatra. Ennek köszönhetően annyira meglepődöm, hogy még egy egyszerűbb pajzsot sem vagyok képes felhúzni. Szerencsére lélekenergiám elég nagy ahhoz, hogy az efféle külső behatások ne tegyenek kárt bennem. Ám sajnálatos módon, nemrég szerzett bőrkabátomról nem mondható el ugyanez. Az égett bőr szaga csípi az orromat, ezért jobbnak látom gyorsan megszabadulni a ruhadarabtól, mielőtt még rám ég. Társam jól láthatóan eltűnt a teremből, viszont a tükörbe pillantva látom Őt, amint az előbbihez hasonló csúfsággal küzd. Gondolkodás nélkül szökkenek át a tükrön, ami egyértelműen portálként szolgál. Úgy tűnik épp időben érkeztem, hiszen a lányt ebben a pillanatba próbálják a közeli falhoz vágni. Szemmel szinte követhetetlen shunpoval lépek a nő röppályájának közepébe, majd magabiztosan elkapom. Reagálni sincs ideje, amikor már az újdonsült rémség előtt vagyok. Hisou Karite megvillan a kezemben, ahogy iszonyatos erővel döfök a lény feje felé. Az emberi arcon, mintha földöntúli kín tükröződne, de megpróbálok tudomást se venni róla. A reiatsuval megerősített penge gond nélkül szalad át a szöveten és a csonton. Hátborzongató reccsenés adja tudtomra, miszerint a koponya másik részén kijutott fegyverem hegye. Fásult sóhaj kíséretében lépek hátra, ezen idő alatt a lény kileheli lelkét. Hitomi felé fordulnék, amikor a bestiális része felém kap, de nem jár sikerrel. A Haien elemésztő lángjai pillanatok alatt elégetik az elcsúfított testet.
- Jól vagy? – kérdezem halkan Sakaitól, míg a helyiségből kivezető ajtót keresem tekintetemmel. – Máskor légy szíves sikíts vagy valami, ha beszippant egy ismeretlen tárgy. Nem mintha bármivel is meg tudnám akadályozni, hogy ilyen történjen, csak jó lenne tudni, merre jársz.
Utolsó mondatomat egy kacsintással zárom le, azután megpörgetem kardomat és visszahelyezem sayájába. Elképesztően büdös vagyok az olyan királyul álló kabáttól, de legalább most biztos lesz otthon melegvíz a zuhanyzáshoz. Ezen gondolat tartja bennem a lelket, ahogy átlépek az ismeretlenbe vezető járaton. Kihalt, kórházi folyosóra emlékeztető helyre jutunk, ahol mindkét oldalon legalább féltucatnyi ajtó sorakozik. Találomra bepillantok néhányon, de rövid időn belül elmegy a kedvem a nézelődéstől. Az egyik helyiségben rengeteg rajz található, melyek közül az egyik kísértetiesen hasonlít azokra a lényekre, akikkel az előbb küzdöttünk meg. Kezd kirajzolódni a dolog a fejemben, de egyelőre nem teszek elhamarkodott kijelentéseket. A következő terembe lépve elborzasztó látvány fogad, ami valószínűleg még az Én gyomromat is felkavarná, ha nem találkoztam volna elég szörnyűséggel életem során. Arcomon fagyos indulattal lépek ki ebből a szobából is, azután ingerülten bevágom az ajtót.
A folyosó végén zajra leszek figyelmes, melyet gyors ajtócsapódás és további neszezés követ. Néma fejbiccentéssel jelzem, hogy vizsgáljuk meg jobban azt a helyet. Belülről zárta be magát, viszont így sem menekülhet. Már az is személyes sértésnek veszem, miszerint egy néhány centi vastag falap megállíthat Engem. Nem bírom a fojtott agressziót, ezért inkább egy erőteljesebb rúgással beszakítom a nyílászárót. Először a sikongatásból ítélve azt hiszem, hogy egy nővel van dolgunk, de úgy tűnik, tévedek. Leginkább egy stréber főiskolásra emlékeztető gyerekkel találjuk magunkat szembe, aki jól láthatóan még számítógépbuzi is. Olyannyira szánalmasan gyáva alaknak látszik, akitől még a gyomrom is felkavarodik. Biztos nem számított rá, hogy képesek leszünk átjutni a szörnyein. Egyetlen fürge villámtánccal szelem át a kettőnk között lévő minimális távolságot, ezt követően a nyakánál fogva szegezem a falnak. A lábaival hasztalanul kapálózik ide-oda, csak akkor érheti el újra a talajt, ha Én is úgy akarom.
- Legszívesebben most azonnal megölnélek… - adom a csicska tudtára, mi is a helyzet. – Viszont inkább alkut ajánlok. Szépen eldalolod Nekünk, hogy mi folyik itt és akkor csak egy karodat töröm el. Nos, mit szólsz?
Sajnálatos módon a férfinak túl hamar kékülni kezd a feje, így beletörődő horkantás kíséretében engedem le a padlóra. Acélkék íriszeimmel undorodva nézek körül az irodában, ahol mindenféle csipszeszacskók és üres üdítősüvegek fedezhetőek fel. Jó-jó, Nálam sincs valami nagy rend, de azért ez már tényleg a disznóól benyomását kelti. Természetesen az elmaradhatatlan számítógépet is felfedezem a közeli asztalon, amely a legdrágább cuccnak tűnik az egész szobában. Arcomon ördögi mosoly villan, hisz’ már tudom, mivel fogom zsarolni, hogyha a kéztörés nem használ. Míg a különböző kínzási módszereken elmélkedek, addig hagyom Hitomit a komputerrel szöszmötölni. Ő úgyis jobban ért ezekhez a ketyerékhez, ráadásul Én biztos összezúznám a második hibaüzenetet követően.

Elég egyértelműen nem egy újabb szuperhős jelöltbe botlottatok, vézna ujjaival megpróbálja lefejteni magáról Yuu kezét, ami a torkát szorongatja, majd köhécselve vesz újra levegőt, amikor a vaizard elengedi szorításából.
- Me-megölni? Kí-kísérletek? Mégis miről beszélnek? Ezt Ön se gondolhatja komolyan, Hitomi-saaaan. Esküszöm, hogy nem akartam senkinek sem ártani, csak azt tettem, amit Skull mondott, nem volt más választásom! – igazítja meg magán a szemüvegét és igyekszik a szoba túlsó végébe szorítania magát, ami a csipszes zacskók hangos zörgésével jár.
A számítógépet védő jelszót valami miatt nem sikerül olyan egyszerűen feltörni, ahogyan elképzeltétek azt, a srác pedig sikongatva adja tudtotokra, hogy inkább ne folytassátok ilyen módszerrel a gép feltörését, mert a végén még kárt tesztek a drága számítógépében. Kis meggyőzéssel sikerül elérnetek, hogy ő maga írja be nektek a jelszót, bár érdekes módon a billentyűzethez hozzá sem ér, csupán a gépházhoz ér hozzá az egyik kezével, majd becsukja a szemeit, és koncentrálni kezd. A monitoron meg is jelennek az ismert karakterek, ha egy jelszót gépelsz be valahová, és hamarosan már az egész adatbázis nyitva áll előttetek. Háttérképként valamilyen anime karakter szolgál, igen lenge öltözetben.
- Tudjátok, hogy van ez… Ha a Koponyák egyszer kiszemelnek maguknak, akkor két választásod van. Vagy megszokod őket, vagy meghalsz, és akkor már inkább teszem, amit mondanak, tényleg nem volt más választásom! Én, én nem akartam soha sem egy bűnbandába kerülni, meg tényleg véletlen volt, amikor meghackeltem a NASA-t a képességemmel! Mondjuk vicces volt, az tény, de hogy embereket ölni, azt tényleg nem én csináltam, esküszöm a Tsukihime gyűjteményemre és a frissen szerzett Saya no Uta játékomra! – bök rá az asztal fiókjára, ahol a többi játékát is tartja, valamint rengeteg CD-t, feltűnő rendben a szoba többi részéhez képest.
Néhány perc kutatás után ráakadhattok rengeteg internetes tranzakcióra, bár erősen kételkedhettek abban, hogy tisztességes úton van rajta a bankszámlákon ennyi pénz. Ami viszont ennél is meglepőbb, hogy Hitomi teljes adatbázisa az esperekről a gépen található, ami azt is megmagyarázza, hogy az alak honnan ismerheti Hitomi nevét. Némelyik név és arc mellett olyan megjegyzések találhatók, miszerint „beszervezni vagy kiiktatni”, és ha kérdeztek valamit az amúgy még mindig remegő térdű fickótól, készségesen válaszol, megcsillantva ezzel fogsorát és megmutatva, hogy igazán ráférne egy fogszabályozó is.

Ez a csávó akkora surmó, hogy már el se hiszem! A gyávaság mintapéldányával állunk szembe, ami kevéske undort vált ki belőlem. Hamarosan fény derül a répafejű csávó nevére is, ami tovább növeli ingerültségemet. Itt szórakoznak velünk, ráadásul már azért is fűbe haraptatom, amiért Skullnak merészeli hívatni magát. Miért nincs a megalomániás őrültek között egy, akinek valami normális neve van? Persze ez nem divat ebben a szakmában, de mégis jobban hangzana, mondjuk a Frigyes, mint keresztnév. Fásultan megcsóválom a fejem, azután az ajtó mellé sétálok és hátammal a fának támaszkodok. Így legalább nem tudnak olyan könnyen bejutni, ha rájönnek tartózkodási helyünkre. Az unalom szokásos kifejezésével az arcomon halászok elő még egy szál lopott cigit, mely hamarosan már füstölögve díszeleg a számban. Ezen idő alatt a gyíkarc valamit varázsol a gépével, biztos ehhez fűződik a képessége is. Ami nem sikerült Hitominak, Ő azt másodpercek alatt megoldja, holott egyetlen ujjal sem nyúl a billentyűzethez. Ilyen távolságból nem tudom elolvasni a felvillanó ablakok tartalmát, de néha-néha egy kép is felbukkan az írás között. Hamarosan társam fényképével találom szembe magam, így már nem marad kérdés, hogy honnan is ismerheti a srác. Elhangzik a szokásos szöveg, miszerint Ő csak a körülmények áldozata és igazából nem is akar semmi rosszat. Monológját esküdözéssel zárja, amiket általam ismeretlen dolgokra tesz. Értetlenkedve nézek magam elé, ám ezt követően egy vállrándítással elintézem a problémát. Ennek ellenére ajkaim gúnyos mosolyra húzódnak, hisz’ ilyen idősen Én mást játszottam, mint Ő.
- Szerezz egy életet, haver! – szólok oda megvetően, majd kedvtelenül elnevetem magam. – Jah, és igazán csövelhetnél valahonnan egy kontaktlencsét, mert a szódásszifon alja már nem divat.
Kellő elégtétellel tölt el, hogyha már fizikailag nem is, de legalább szóban bántalmazhatom a fickót. Annyira gyerekesen viselkedek, viszont ez ellen nem tudok mit tenni. Harcban és a fontosabb dolgokban természetesen halálkomoly vagyok, így ennyi kijár Nekem. Lassan cigarettám végére érek, majd a csikk eldobásával szinkronban sétálok oda a közeli polchoz. Roskadásig meg van pakolva különféle a játékokkal, ami csak tovább bizonyítja azon teóriámat, miszerint szerencsétlen gyerek még mindig szűz. Kedvetlenül szemezgetek a CD-lemezek között, nem törődve a gépbuzi esetleges rinyálásával. Szerencsére háttal vagyok Neki, ezért valójában nem is láthatja, hogy mit csinálok. Rövid keresgélés után egy igen díszes korong kerül a kezembe, melyen a felirat szerint a Tsukihime játék egyik részét tartom a kezemben. A másik figyelemreméltó jelenség az ezen szekrénynél uralkodó rend, ami teljességgel elüt a szoba többi részétől. Ezek szerint tudna a gyerek rendet tartana, csak már nem foglalkozik a környezetével, mert olyan szinten kocka lett. Lehet majd egyszer kinövi, ámbátor ha ilyen bandákkal lóg továbbra is, akkor nem sok jövőt jósolok Neki. Nagyon beszarinak tűnik, így biztos nem kellett sokáig győzködnie annak a Skullnak. Addig-addig forgatom ujjaim között elgondolkozva a diszket, amíg az halk reccsenés kíséretében meg nem adja magát elsöprő erőmnek. Meglepődve pillantok a tönkrement cuccra, ezt követően gyorsan oldalra lesek. Eddig nem tűnt fel senkinek a kis akcióm, s ez maradjon is így. Fütyörészve araszolok a legközelebbi szemétkupachoz, aztán nemes egyszerűséggel a tetejére ejtem a darabkákat. Még néhány táncmozdulatra emlékeztető csipszeszacskóarrébbrúgás után, mint aki jól végezte dolgát, úgy sétálok ismét a társasághoz. A vandálkodás közben megfogalmazódott bennem néhány kérdés, amire újdonsült spanom biztos készséggel fog válaszolni. Mármint ha ragaszkodik a fejéhez…
- Ha még el is hiszem, amit mondasz, akkor is közöd van több ártatlan ember halálához. Gondolom, úgysem tudnak lesittelni, viszont remélem jó lesz ezzel a tudattal tovább élned. – szúrok még egyet oda gonoszul, mielőtt a tárgyra térnék. – Azonban könnyíthetsz a lelkeden, ha válaszolsz néhány kérdésünkre. Mik azok a lények, amik nem olyan rég ránk támadtak? S ami a legfontosabb… Milyen céljai vannak az általad emlegetett gyökérkirálynak?
Biztos nem ilyen módon akarja a slágerlisták élére juttatni szar zenéjét, szóval valami nagyobb dolgot sejtek a háttérben. Az értelmetlen öldökléshez nagyon elborultnak kell lenni, habár az egész banda nem tűnik normálisnak. Türelmetlenül kezdek el fel-alá sétálgatni, a kérdezősködés nem az én stílusom. Akármennyire nem tetszik, azért jó lenne megtudni néhány dolgot ellenfeleinkről, ha már így belénk kötöttek. A legegyszerűbb megoldás az egész hely levegőbe repítése volna, ám a fenti emelet még mindig tele van alélt vendégekkel és az alsó szintek likvidálása valószínűleg az építmény összeomlásával járna. Ehh, patthelyzet…

A technopata földbe gyökerezett lábakkal nézi végig, amint az adatok között turkáltok, időnként a szája elé kapja a kezét, vagy idegességében a karját kezdi el vakargatni, amin már nem kevés vörös seb van végigszántva, valószínűleg egy rossz szokása lehet eme cselekedet. Igencsak habozik, amikor nekiszegezitek a kérdéseket, arca pedig fehérebbé válik, mint az egyik csoki papír, ami a lába előtt hever a sok szeméttel együtt.
- Ko… Komolyan megvédenétek a Kristálykoponyásoktól? Tu-tu-tudjátok, ők tényleg nem viccelnek, több szörnyűséget láttam, mint azt el tudjátok képzelni! – válik egy kicsit magabiztosabbá a hangja, s valószínűleg hatott rá Hitomi nyugtatása. Minden esetre a célt eléritek, a tag biztosan beszélni fog, bár még mielőtt elmondana bármi használható információt, a lelketekre köti, hogy szabadon és épen távozhasson, ha ennek az egésznek vége, lehetőleg mellőzve a jövőben bármiféle fájdalmas kísérletet. Miután bemutatkozik nektek a Shunpei Ikari néven, és félretol egy nagy halom szemétkupacot, melynek legalján meglepetésetekre egy kényelmesnek tűnő, bár kissé megviselt puff rejlik, bele is kezd a mondókájába, és elmondja nektek azokat az információkat, amire szükségetek lehet.
- A Kristálykoponya egy friss szervezet, Skull összegyűjti a különleges képességű embereket. Elég radikálisak a nézetei, és ha rám hallgattok, akkor óvatosan beszéltek hozzá, egy kicsit zizzent szegény, és félelmetes, hogy mit le nem tud művelni. A szemem előtt robbantotta fel egy kiscsaj fejét, csak mert ő nem akart csatlakozni hozzá. Szóval na, elég veszélyes fickó. Azt hiszi, hogy a képességei arra valóak, hogy irányítsák az embereket, meg hogy ők, vagyis mi felsőbbrendűek vagyunk, és mindent megtesz azért, hogy majd a publikum is elismerje ezt, még ha ezért háborút is kell indítania. A lények, amik rátok támadtak... Még most se hiszem el, hogy képesek voltatok kinyírni őket. Egy magas, vámpírnak öltözött fickó, Morristernek nevezi magát. Elég zakkant ő is, komolyan elhiszi, hogy vámpír, pedig tavaly ilyenkor még nem voltak ilyen fogai. Mindegy is, szóval ő csinálja a kis Frankensteineket. Általában azok az esperek végzik így, akik nemet mondanak Skullnak, és marad is belőlük valami a haláluk után, de néha megesik, hogy szemtanúkat, vagy ártatlan bulizókat szemel ki áldozatnak. Igazán betaníthatná azokat a dögöket, de a céljukat megteszik, mert egyrészt engem itt tarthatnak, másrészt pedig ha valaki mégis átjut a csapdákon és az illúziókon, akkor nekik… – a mutató ujját elhúzza a torka előtt, ezzel szemléltetve, hogy mi is történik azokkal, akik találkoznak ezekkel a lényekkel.
- Ez az egész együttesdi dolog amúgy csak arra megy ki, hogy hülyítsék az embereket és hogy feláldozható sereget szerezzenek. Ez a Flavia amilyen szép, olyan könyörtelen is, ha emberi életekről van szó. Skullnak szüksége van rá, ha meg akarja nyerni a tömeget. Koutou, egy kopasz fazon, nem biztos, hogy láttátok. Mindegy is, ő amúgy rendes fickó, és mindig megveszi nekem azt a mangát, amit kérek, mert ő legalább szabadon mászkálhat ez a hely és a felszín között. Szóval, ő az illúziók mestere, bár nem értem, miért van Skullékkal, sokkal értelmesebb fazon náluk. Rajtam kívül nincsenek mások ezen a szinten, sőt, voltaképpen én vagyok az egyetlen fogoly… Ma valami látót akartak beszervezni, azonban nem informáltak a sikerről. Szóval, ennyi lenne, azt hiszem, mindent elmondtam, amit mondani akarta… KYAAAA!
A hosszú monológját egy ordítással szakítja félbe, és hirtelen a fejéhez kap, láthatóan nagy fájdalmak gyötrik, bár abból már nem érteni semmit, amit motyog magának. Az ajtót a már nemrég látott lényekhez nagyon hasonló fajzatok szakítják ki a helyükről, bár azoknál anatómiailag különböznek, és nem egymás hasonmásai, és mindkettőtökre jut két-két ellenfél. Esztelen, azonban erős harcosok, arcukról már alig olvasható le bármiféle emberiség. Az egyik alacsonyabb lény Yuu lábát igyekszik kitörni, míg egy másik a vaizard hátára csimpaszkodik fel, és a már sebesült vállát rántja meg. Hitomi ellenfelei közül az egyik a lány nyakát igyekszik kettéharapni, a másik lény pedig a bordái közé rúg. Valószínűleg már vendéglátóitok is észrevették itt léteteket, bár eddig semmilyen jel nem utalt volna arra, hogy ők szándékoznak titeket megkeresni.